Darren Shan A SÖTÉTSÉG VADÁSZAI

NNCL1686-59Fv1.0
Darren Shan
A SÖTÉTSÉG
VADÁSZAI
Darren Shan regényes története
HETEDIK KÖNYV
Móra Könyvkiadó
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Darren Shan: Hunters of the Dusk
HarperCollinsPublishers Ltd.
77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith
London W6 8JB
Darren Shan, 2002
A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak
tekintsék a mű szerzőjével
Fordította
F. Nagy Piroska
A sorozatterv és a borító
Papp Beatrix munkája,
Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2003
Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2003
Vadássz Darren Shanra
a www.darrenshan.com weboldalon
Ajánlás
Shirleynek és Dereknek – (A Szépség és a Szörnyeteg)
Az edzőtársaknak:
Gillie Russellnek és Zoe Clarke-nak
Az első sorból figyelő
Christopher Little klánnak
VZSR (Véres Zsigerek Rendjel) díjazottai:
Kerry Goddard-Kinch
és
Christine Colinet “la femme fatale”
BEVEZETÉS
Tragikus tévedések kora volt. Az én tragédiám tizennégy évvel
korábban kezdődött, amikor úgy megigézett egy vámpír elképesztő
mutatványokra képes tarantellapókja, hogy elloptam tőle. Sikeres
tettemmel azonban mindent elrontottam, s bűnömért azzal kellett
fizetnem, hogy nem lehettem többé ember. Halottnak tettetve magam
elhagytam a családomat és az otthonomat, hogy az éjszaka egyik
vérivó teremtményének inasaként a Cirque Du Freak társulatával
járjam a világot.
A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok.
Egyszersmind Vámpír Herceg is, méghozzá olyan megdöbbentő
események sorozata nyomán, melyekről még ma is alig tudom elhinni,
hogy csakugyan megtörténtek. A hercegek a vámpírklán mindenki által
tisztelt vezérei, akiknek minden vámpír engedelmességgel tartozik.
Mindössze öten vagyunk – a többiek: Paris Skyle, Mika Ver Leth, Nyíl
és Vancha March.
Hat éve vagyok herceg, s azóta élek erődítményünk, a Vámpírok
Hegyének termeiben. Ez idő alatt megismerkedtem népünk szokásaival
és hagyományaival, s tanulgattam, hogyan válhat belőlem
köztiszteletben álló, tekintélyes vámpír. Megismertem a hadviselés
módozatait, valamint a fegyverek használatát. A harc szabályainak
ismerete elengedhetetlenül hozzátartozott a vámpírok neveltetéséhez,
most különösképpen – mert háborúban állunk.
Ellenfeleink lilásvörös bőrű unokatestvéreink, a vérszipolyok. Sok
tekintetben hasonlítanak ránk, vámpírokra, de egy nagyon lényeges
szempontból mások, mint mi – megölik azt, akinek a vérét isszák. Mi
nem ártunk azoknak, akikből táplálkozunk – csak kis mennyiségű vért
szívunk a kiszemelt emberből –, míg a vérszipolyok szégyennek
tartják, ha nem szívják ki áldozatuk összes vérét.
Habár a vámpírok és vérszipolyok egymás iránti szeretete nem múlt
el végérvényesen, a két klán évszázadok óta kínos fegyverszünetben él
egymással. Ez hat évvel ezelőtt megváltozott. Akkor néhány
vérszipoly egy Kurda Smahlt nevű áruló vámpír segítségével
megrohamozta a Vámpírok Hegyét, méghozzá azzal a céllal, hogy
átvegyék az uralmat a Hercegek Termében. Legyőztük őket (nagyrészt
annak köszönhetően, hogy még a támadás megindítása előtt
lelepleztem a tervüket), majd amikor kifaggattuk az életben
maradtakat, megdöbbenve értesültünk arról, hogy mi indította őket a
támadásra.
A vámpírokkal ellentétben a vérszipolyoknak nem voltak vezéreik –
náluk e téren is teljes demokrácia uralkodott –, de amikor hatszáz
évvel ezelőtt elszakadtak a vámpíroktól, a Mr. Tiny néven ismert
titokzatos, nagy hatalmú mágus elment hozzájuk, és nekik adta a Tűz
Koporsóját. Ez a koporsó elevenen elégetett mindenkit, aki belefeküdt
– de Mr. Tiny elárulta, hogy egy éjszaka eljön valaki, aki sértetlenül
fog kiszállni belőle. Ő fogja győzelmes háborúba vezetni a
vérszipolyokat a vámpírok ellen, s attól kezdve ők lesznek az éjszaka
egyedüli urai.
A kihallgatás során legnagyobb riadalmunkra megtudtuk, hogy a
Vérszipolyok Ura már el is jött, és vértestvéreink világszerte
készülődnek a kegyetlen, véres háborúra.
Mihelyt kínos halálra ítélt támadóink sorsa beteljesedett,
futótűzként terjedt el a hír a Vámpírok Hegyéről: “Hadban állunk a
vérszipolyokkal!” És azóta is dúl a harc közöttünk, melyben ádáz
küzdelmet vívunk, hogy megcáfoljuk Mr. Tiny baljós jövendölését,
mely szerint mi leszünk a háború legyőzöttei, s el fognak törölni
bennünket a föld színéről...
Megint egy hosszú, fárasztó éjszakát töltöttünk a Hercegek Termében.
Egy Staffen Irve nevű tábornok jött jelenteni nekem és Paris Skylenak.
Paris volt a legöregebb élő vámpír: több mint nyolcszáz esztendő
nyomta a vállát. Messziről föl lehetett ismerni lengő, fehér hajáról,
hosszú, ősz szakálláról és hiányzó jobb füléről, melyet egy sok
évtizeddel ezelőtti összecsapásban veszített el.
Staffen Irve már három éve aktív frontszolgálatot telesített, és
rendszeresen kaptunk tőle gyors helyzetjelentéseket a Sebhelyesek
Háborújáról (a széles körben elterjedt kifejezés az ujjak végén látható
hegekre utalt, melyek közös jellemzői voltak a vámpíroknak és a
vérszipolyoknak). Különös háború volt ez. Nem vívtunk nagy csatákat,
s egyik fél sem használt lőfegyvereket – a vámpírok és a vérszipolyok
csak kézifegyverekkel harcoltak: karddal, furkósbottal, lándzsával. A
háború elszigetelt csatározások sorozatából állt: három-négy vámpír
egymással összefogva, életre-halálra összemérte az erejét nagyjából
ugyanennyi vérszipollyal.
– Négyen voltunk hármójukkal szemben – mesélte Staffen Irve az
egyik legutóbbi összecsapásáról. – Csakhogy az én fiaimnak inukba
szállt a bátorságuk, míg a vérszipolyok vérre szomjaztak. Egyiküket
megöltem ugyan, de a többiek elmenekültek, két emberemet holtan, a
harmadikat meg harcképtelenné vált fél karral hagyva hátra.
– Emlegette valamelyikük a Vérszipolyok Urát? – kérdezte Paris.
– Nem, fenséges úr. Azok, akiket élve fogok el, még kínzás alatt is
csak nevetnek a kérdéseimen.
A hat év alatt, amióta a Vérszipolyok Urára vadásztunk, soha
nyomát se láttuk. Tudtuk, hogy még nem vérezték meg – többen is
mondták a vérszipolyok közül, hogy még tanulja a szokásaikat, s csak
aztán áll be maga is vérszipolynak. Az általános vélemény szerint, ha
van egyáltalán esélyünk rá, hogy meghiúsítsuk Mr. Tiny jóslatát, csak
abban az esetben járhatunk sikerrel, ha felkutatjuk és megöljük őt, még
mielőtt teljesen átveszi a klán feletti uralmat.
Egy csomó tábornok várta, hogy beszélhessen Parisszel. Mihelyt
Staffen Irve elment, rögtön elő is léptek, de intettem nekik, hogy
menjenek vissza. Fogtam egy csupor meleg vért, és odanyújtottam a
félfülű hercegnek. Mosolyogva lehajtotta, majd remegő keze fejével
letörölte a vért a szájáról – hiába, a haditanács vezetése megviselte az
agg vámpírt.
– Fejezzük be mára? – kérdeztem; aggódtam az egészségéért.
Megrázta a fejét.
– Fiatal még az idő – motyogta.
– Nem úgy, mint te – szólalt meg egy ismerős hang hátam mögött:
Mr. Crepsleyé. A vörös köpönyeges vámpír ideje java részét velem
töltötte: bátorított, s ellátott tanácsokkal. Kényes helyzetben volt.
Egyszerű vámpír lévén nem rendelkezett semmilyen megnevezhető
ranggal, s így még a legközönségesebb tábornok is parancsolhatott
neki. Ugyanakkor mint a testőröm nem hivatalosan a hercegek
hatalmát gyakorolta (hiszen gyakorlatilag mindig az ő tanácsai szerint
jártam el). A valóságban Mr. Crepsley közvetlenül Paris Skyle után
következett a rangsorban, de ezt nyíltan senki sem ismerte volna el. A
vámpírok roppant komolyan veszik a formaságokat!
– Pihenned kellene – mondta Mr. Crepsley Parisnek, miközben
kezét a herceg vállára tette. – Ez a háború sokáig el fog húzódni. Nem
szabad túl hamar kimerítened magad. Később is szükségünk lesz rád.
– Badarság! – nevetett Paris. – A jövő a tied és Darrené. Én a múlt
vagyok, Larten. Ennek a háborúnak én már nem érem meg a végét, ha
csakugyan oly soká tart, mint ahogy tartunk tőle. Ha most nem teszem
rá a kézjegyemet, akkor soha nem fogom.
Mr. Crepsley már épp tiltakozni akart, de Paris fölemelte görbe
mutatóujját, s ezzel elhallgattatta.
– Az öreg bagoly nem szereti, ha fiatalnak és férfiasnak mondják.
Én már utam végére érkeztem, és aki mást mond, az bolond, vagy
hazug, vagy mindkettő.
Mr. Crepsley engedelmesen fejet hajtott.
– Jól van. Nem vitatkozom veled.
– Remélem is – húzta el az orrát Paris, és elcsigázottan mocorgott a
trónszékén. – De ez tényleg kimerítő éjszaka volt. Még beszélek
ezekkel a tábornokokkal, aztán elvonszolom magam a koporsómhoz,
és alszom egyet. Darren boldogulni fog nélkülem?
– Menni fog neki – jelentette ki Mr. Crepsley bizakodva, és a
tábornokok közeledtére alig észrevehetően mögém állt, hogy ha kell,
rendelkezésemre álljon a tanácsaival.
Paris még hajnalban sem vonult vissza a koporsójába. A
tábornokoknak nagyon is sok megbeszélnivalójuk volt – a
vérszipolyok hadmozdulatait tanulmányozva próbálták megállapítani
Uruk lehetséges rejtekhelyét –, így majdnem dél lett, mire az agg
herceg távozhatott.
Rövid pihenőt engedélyezve magamnak bekaptam pár falatot, majd
meghallgattam a Hegy három harci kiképzőjét, akik a frissen
kinevezett tábornokokat oktatták. Ezután két új tábornokot kellett
frontszolgálatra küldenem, hogy átessenek a tűzkeresztségen. Sebtében
elvégeztem a rövid szertartást – meg kellett kennem a homlokukat
vámpírvérrel, és el kellett mondanom felettük egy ősi harci imádságot
–, aztán sok szerencsét kívánva útra bocsátottam őket, hogy öljék a
vérszipolyokat, vagy haljanak hősi halált.
Ezek után jöhettek hozzám a vámpírok mindenféle problémáikkal
és kérdéseikkel. Elvárták tőlem, a hercegtől, hogy a létező összes
dologgal foglalkozzam, holott én csak egy ifjú, tapasztalatlan
félvámpír voltam, ki inkább jobb híján, semmint megérdemelten lettem
herceg. A klán tagjai azonban tökéletesen megbíztak a hercegeikben, s
így engem is ugyanazzal a tisztelettel kezeltek, mint Parist vagy
bármelyik másik herceget.
Amikor az utolsó vámpír is elment, szundítottam három kurta
órácskát a függőágyamban, melyet a Terem hátuljában szereltem föl.
Ébredés után ettem egy kevés félig sült, sós vaddisznóhúst, s
leöblítettem vízzel és egy csupor vérrel. Aztán visszaültem a trónomra,
hogy tovább folytassuk a titkos haditervek készítését, és
meghallgassam a jelentéseket.
Vérfagyasztó üvöltésre ébredtem.
Álmomból felriadva leestem a sziklába vájt cellám hideg, kemény
földpadlójára. Kezem önkéntelenül is rövid kardom után kapott,
melyet éjjel-nappal a derekamra csatolva viseltem. De mihelyt
oszladozni kezdett agyamról az álom köde, rájöttem, hogy csak Harkat
üvöltött: megint valami lidérces álom gyötörte.
Harkat Mulds törpe személy volt; kék köpenyt viselt, és Mr.
Tinynek dolgozott. Valaha ember volt, habár nem emlékezett egykori
önmagára, sem arra, hogy mikor és hol élt. Amikor meghalt, a lelke
fogolyként itt maradt a földön, míg Mr. Tiny egy új, törpe testben
vissza nem küldte az életbe.
– Harkat – ráztam meg erélyesen. – Ébredj! Az egész csak álom.
Harkatnak hiányzott a szemhéja, csak hatalmas, zöld szeme
fénytelen, homályos tükrén látszott, hogy alszik. Most fény lobbant
bennük, s ő hangos nyögéssel kigurult a függőágyából, akárcsak
percekkel előbb én.
– Sárkányok! – Sikoltását némileg tompította a maszk, melyet
állandóan az arcán viselt; tíz-tizenkét óránál tovább nem volt képes
belélegezni a közönséges levegőt, így a maszk nélkül meghalt volna. –
Sárkányok!
– Nem – sóhajtottam. – Csak álmodtad őket.
Harkat mereven rám szögezte természetellenesen zöld szemét, majd
megnyugodva lerántotta a maszkját, és fűrészfogas hasítékra
emlékeztető nagy, szürke szájával rám vigyorgott.
– Bocs, Darren. Felébresztettelek?
– Nem – füllentettem. – Már ébren voltam.
Egy lendülettel visszapattantam a függőágyamba, aztán csak ültem,
és elgondolkodva néztem Harkatot.
Csúf volt az istenadta, nem vitás. Kurta, zömök testű,
penészesszürke bőrű, se füle, se orra – illetve füle volt, csak a
koponyája bőre alá rejtve, ellenben szagot vagy ízt egyáltalán nem
érzett. Nem volt haja, a szeme kerek és zöld, mint már említettem, és
éles kis fogakkal teli szájában alig látszott sötétszürke nyelve. Az arcát
mintha úgy öltögették volna sebtében össze – tisztára mint
Frankenstein szörnyetege.
Na jó, én magam sem voltam egy szépség – ilyesmi nem jellemző a
vámpírokra. Arcom, testem és végtagjaim csupa heg, forradás és
égésnyom, melyek legtöbbjét az Avatási Próbák során szereztem
(ezeket két évvel ezelőtt, másodszori nekifutásra teljesítettem).
Ráadásul még kopasz is voltam, mint egy csecsemő, attól, hogy az első
Próbáim során csúnyán összeégtem.
Harkat volt az egyik legjobb barátom. Már kétszer mentette meg az
életemet: amikor útban a Vámpírok Hegye felé megtámadott egy
veszett medve, és az első, kudarccal végződött Próbáim alatt, amikor
vérbősz vadkanokkal küzdöttem. Rossz volt látnom, mennyire
feldúlják az utóbbi pár évben sűrűn felbukkanó rémálmai.
– Ez is ugyanarról szólt, mint a többi? – kérdeztem.
– Igen – bólintott. – Egy hatalmas pusztaságban bolyongtam. Az ég
vörös volt. Kerestem valamit, de... nem tudom, mit. Nyársakkal
telerakott gödröket láttam. Egy sárkány rám támadt. Visszavertem,
de... jött egy másik. Aztán még egy. Aztán... – Keservesen felsóhajtott.
Harkat beszéde sokat javult azóta, hogy először megszólalt. Eleinte
két-három szavanként meg kellett állnia levegőt venni, de idővel
megtanulta, hogyan szabályozza a légzéstechnikáját, és már csak a
hosszabb mondatok közben tartott szünetet.
– Megjelentek az árnyékemberek is? – faggattam tovább. Néha
árnyalakok is jöttek, akik üldözték és megkínozták őt.
– Most nem, de jöttek volna, ha... nem ébresztesz föl. – Harkat
testét izzadság lepte el – a cseppek halványzöld színűek voltak –, s
enyhén remegett a válla.
Álmai nagyon meggyötörték, ezért ameddig csak bírta, ébren
maradt, s így háromnaponként mindössze négy-öt órát aludt.
– Akarsz enni vagy inni valamit? – érdeklődtem.
– Nem – felelte. – Nem vagyok éhes. – Felállt, s kinyújtóztatta
vaskos karjait. Mindössze egy kendőfélét viselt a dereka körül, így
látni lehetett sima hasát és mellét – nem voltak mellbimbói, se
köldöke.
– Jó, hogy itt vagy – mondta, magára kanyarítva kék köpenyét,
melynek viseléséhez ragaszkodott. – Idejét sem tudom, mikor...
voltunk együtt.
– Tudom – nyögtem keservesen. – Ez a háborúsdi teljesen kikészít,
de nem hagyhatom, hogy Paris egymaga kínlódjon vele. Szüksége van
rám.
– Hogy van a felséges Skyle úr? – kérdezte Harkat.
– Állja a sarat. De nagyon nehéz dolga van. Rengeteg döntést kell
hozni, számtalan csoport mozgását megszervezni, sok vámpírt a
halálba küldeni...
Egy darabig hallgattunk. A Sebhelyesek Háborújára gondoltunk,
meg a vámpírokra – köztük megannyi jó barátunkra –, akik odavesztek
a harcokban.
– És te hogy vagy? – kérdeztem, elűzve sötét gondolataimat.
– Sok a dolgom – válaszolta. – Seba egyre keményebben dolgoztat.
Pár hónapos ténfergés után Harkat kezdett besegítem a
szállásmesternek, Seba Nile-nak. Ő felelt azért, hogy a Vámpírok
Hegyében ne fogyjanak ki az élelem-, ruha- és fegyverkészletek.
Harkat kezdetben a ládákat, rekeszeket és zsákokat cipelte, de
hamarosan megtanult eligazodni a készletekben s a vámpírok
igényeinek kielégítésében, és azóta Seba első helyetteseként
tevékenykedett.
– Hamarosan vissza kell menned a Hercegek Termébe, nemde? –
tudakolta. – Mert Seba szeretné, ha meglátogatnád. Mutatni akar...
néhány pókot. – A hegy a Ba'Halen pókjai néven ismert pókok
ezreinek adott otthont.
– Vissza kell mennem – feleltem sajnálkozva. – De igyekszem
mielőbb benézni hozzá.
– Jól tennéd – mondta erre Harkat komolyan. – Kimerültnek látszol.
Nem Paris az egyetlen, akinek... pihenésre van szüksége.
Nem sokkal ezután el kellett mennie, hogy felkészüljön egy
tábornokcsoport érkezésére. Én meg a függőágyamban fekve
bámultam cellám sötét sziklamennyezetét – már nem tudtam
visszaaludni. Ugyanabban a cellában voltam, amit a Hegyre
érkezésünkkor először osztottam meg Harkattal. Szerettem ezt a kis
kamrát még leginkább ezt tekintettem valamiféle hálószobának –, de
csak ritkán időzhettem benne hosszabb ideig.
Az éjszakáim nagy részét a Hercegek Termében töltöttem, és az a
pár szabad óra, ami még jutott, rendszerint elment evéssel vagy
edzéssel.
Végigsimítottam kopasz fejemen, és erről eszembe jutottak az
Avatási Próbák. Második nekifutásra simán teljesítettem őket. Nem
kellett volna – hercegként már nem volt kötelező a próbák teljesítése –,
de nem éreztem volna jól magam, ha nem csinálom végig. Az
akadályok sikeres leküzdésével bebizonyítottam magamnak, hogy
méltó vagyok a vámpírságra.
A sebhelyeket és az égésnyomokat leszámítva nem sokat változtam
az elmúlt hat év alatt. Félvámpír lévén ötévenként mindössze egy évet
öregedtem. Valamivel magasabb voltam, mint amikor Mr. Crepsleyvel
elhagytuk a Cirque Du Freaket, s valamelyest határozottabbakká,
érettebbekké váltak a vonásaim is. De továbbra sem voltam teljes
értékű vámpír, és amíg nem leszek az, sokat nem fogok változni.
Akkor majd jóval erősebb leszek, be fogom tudni gyógyítani a sebeket
a nyálammal, a leheletemmel öntudatlan álmot tudok majd bocsátani a
kiszemelt emberre, és telepatikus úton fogok érintkezni
vámpírtársaimmal. Sőt, képes leszek még suhanni is, így nevezzük a
vámpírok szupergyors sebességű futását.
Ezzel szemben nem fogom bírni a napot, és ezért fényes nappal nem
járhatok-kelhetek többé a világban.
De mindez még odébb van. Mr. Crepsley egy szót sem szólt arról,
hogy mikor leszek teljesen megvérezve, de úgy gondoltam, addig
semmiképpen, amíg el nem érem a felnőttkort. Ez még tíz-tizenöt év –
a testem olyan volt, mint egy tizenévesé –, tehát sokáig élvezhettem
(vagy szenvedhettem) még hosszúra nyúlt gyerekkoromat.
Félórát heverészhettem így, aztán fölkeltem és felöltöztem.
Megszoktam már, hogy talpig világoskékbe kell öltöznöm, s nem
maradhat el a hosszú, fejedelmi palást sem. A jobb hüvelykujjam most
is beleakadt a tunika karjába – hat évvel ezelőtt eltörtem, s azóta is fura
szögben kiállt.
Vigyázva, nehogy különlegesen erős körmeimmel kiszakítsam az
anyagot – a puhább sziklába lyukat tudtam vájni velük! –,
kiszabadítottam az ujjam, és befejeztem az öltözködést. Könnyű cipőt
húztam, majd tenyeremmel végigsimítottam a fejemen, nincs-e benne
kullancs.
Újabban, mindenki bosszúságára, nagyon elszaporodtak a Hegyben.
Aztán elindultam vissza a Hercegek Termébe, hogy ismét eltöltsek ott
egy taktikai megbeszélésekkel és vitákkal teli hosszú éjszakát.
A Terem ajtaját csak herceg tudta kinyitni, mégpedig vagy úgy,
hogy egyik tenyerét ráfektette az ajtóra, vagy belülről, a trónszékén
lévő kapcsoló megérintésével.
A Terem falain, melyeket évszázadokkal ezelőtt Mr. Tiny és törpe
népsége emelt, semmivel nem lehetett rést ütni.
Az életünkben létfontosságú szerepet betöltő Vérkő itt, ebben a
Teremben volt elhelyezve. Varázserejű tárgy volt. Minden vámpír, aki
csak eljött a Hegyre (a világon szétszórtan élő háromezer vámpírnak
életében legalább egyszer meg kellett tennie ezt az utat), kezét egyszer
a Kőre tette, és átcsorgatta rajta vére egy részét. Ettől kezdve a Vérkő
segítségével meg lehetett találni őt, bárhol járt is. Így például ha Mr.
Crepsley tudni akarta, hol van most Nyíl, kezét a Kőre téve csak rá
kellett gondolnia, és perceken belül meg tudta határozni a herceg
helyzetét. Vagy ha gondolatban egy területre összpontosított, a Kő
megmondta neki, éppen most hány vámpír található ott.
Én nem használhattam a Követ mások felkutatására erre csak telivér
vámpírok voltak képesek –, engem viszont meg lehetett találni a
segítségével, mivel a Kő vért vett tőlem, amikor herceggé választottak.
Ha a Vérkő valaha a vérszipolyok kezére kerülne, minden vámpírt
fel tudnának vele kutatni, aki csak összekapcsolódott vele. Többé nem
tudnánk elrejtőzni előlük. És akkor megsemmisítenének bennünket. E
veszély miatt akadtak vámpírok, akik el akarták pusztítani – de egy
legenda szerint végveszélyben épp a Kő menthet meg minket.
Épp ezen gondolkoztam, mialatt Paris a Vérkő segítségével
mozgatta a csapatokat a harctéren. Amikor megérkeztek a vérszipolyok
helyzetéről szóló jelentések, Paris a Vérkővel megnézte, hol vannak a
tábornokai, telepatikus úton érintkezésbe lépett velük, így adva nekik
parancsot a helyváltoztatásra. Mindez rettenetesen kiszívta az erejét.
Mások is használhatták volna a Követ, de Parisnek mint hercegnek a
szava parancs volt, és gyorsabbnak is gondolta, ha ő maga adja ki az
utasítást.
Míg ő a Vérkőre összpontosított, Mr. Crepsley és én időnk java
részét a hadijelentések egybevetésével és a vérszipolyok
hadműveleteinek feltérképezésével töltöttük. A tábornokok közül
sokan foglalkoztak ugyanezzel, de a mi dolgunk volt, hogy az ő
megállapításaikból kiemeljük a lényeget, és javaslatokat tegyünk
Parisnek.
Volt egy halom térképünk, melyekre bejelöltük a vámpírok és a
vérszipolyok pozícióit.
Mr. Crepsley már legalább tíz perce vizsgálgatta aggodalmas arccal
az egyik térképet.
– Láttad ezt? – kérdezte végül, odaintve engem is magához.
Ránéztem a térképre. Három sárga és két piros zászló volt
beleszúrva egymáshoz közel, egy város körül. Öt színt használtunk a
fejlemények nyomon követésére.
Kéket a vámpírokra. Sárgát a vérszipolyokra. Zöldet a vérszipoly
erődökre – olyan városok, városrészek jelölésére, melyeket
támaszpontjukként védelmeztek. Fehér zászlót tűztünk azokra a
helyekre, amelyeket csatában meghódítottunk. Pirosat azokra,
amelyeket elveszítettünk.
– Mit nézzek? – kérdeztem a sárga és piros zászlókat bámulva. A
kialvatlanságtól és attól, hogy túl sokat néztem a térképeket s betűztem
a hevenyészve odafirkantott jelentéseket, csak homályosan láttam.
– A város nevét – bökött oda ujjával Mr. Crepsley.
A név elsőre semmit sem mondott nekem. De aztán bevillant. – A
szülővárosa – motyogtam. Ebben a városban élt Mr. Crepsley, amikor
ember volt. Tizenkét évvel ezelőtt visszatért ide, s magával vitt engem
és Evra Vont – a kígyófiút a Rémségek Cirkuszából –, hogy
megállítson egy Murlough nevű őrült vérszipolyt, aki lépten-nyomon
gyilkolni vágyott.
– Keresd meg a jelentéseket – mondta Mr. Crepsley.
Minden zászlón volt egy szám, mely jelezte, hogy az irattárunkban
hol szerepelnek a rá vonatkozó jelentések, úgyhogy pontosan tudtuk,
melyik zászló mit jelent.
Percek alatt kikerestem a tárgyhoz tartozó papírokat, és gyorsan
átfutottam őket.
– Az ott látott vérszipolyok közül kettő a belváros felé tartott –
mormoltam. – A harmadik elment. Az első piros zászló egy évvel
ezelőtt került oda... négy tábornokot öltek meg egy véres
összecsapásban.
– A másik piros zászló pedig azt a helyet jelöli, ahol Staffen Irve két
emberét vesztette el – tette hozzá Mr. Crepsley. – Akkor vettem észre,
milyen lázas mozgolódás van a belváros körül, amikor ezt a második
zászlót odatűztem.
– Gondolja, hogy ez jelent valamit? – kérdeztem. Ennyi vérszipoly
nem szokott egyszerre egy helyen lenni.
– Nem tudom biztosan – válaszolta. – Lehetséges, hogy
támaszpontot építettek ott, csak azt nem értem, hogy miért – ez a hely
kiesik a többi erődítményük vonalából.
– Elküldhetnénk oda valakit, hogy kémlelje ki – javasoltam.
Elgondolkodott rajta, majd megrázta a fejét.
– Már így is túl sok tábornokot veszítettünk el ott. Stratégiai
szempontból nem valami fontos hely. Legokosabb, ha napirendre
térünk fölötte.
Mr. Crepsley megdörzsölte az arca bal oldalán húzódó hosszú
forradást, és továbbra is töprengve meredt a térképre. Narancssárga
tüskehaját még a szokottnál is rövidebbre vágta – a legtöbb vámpír
rövidre nyírt hajat viselt a kullancsok miatt –, és az erősen
megvilágított teremben majdnem úgy nézett ki, mintha kopasz lenne.
– Zavarja, igaz? – jegyeztem meg.
Bólintott.
– Ha valóban támaszpontot építettek ki itt, akkor a táplálékukat
emberekből kell szerezniük. Még ma is az otthonomnak tekintem ezt a
várost, és nem szívesen gondolok arra, hogy lélekben szomszédaimnak
és rokonaimnak tekintett emberek vérszipolyok áldozataivá válhatnak.
– Odaküldhetünk egy csapatot, hogy füstöljék ki őket.
Felsóhajtott.
– Nem lenne tisztességes dolog. Ezzel a személyes szempontjaimat
a klán érdekei elébe helyezném. Ha valaha kijutnék a frontra, magam
ellenőrizném az ottani helyzetet, de másokat nem szükséges
odaküldenem.
– Mennyi esély van rá, hogy mi ketten valaha is kijutunk innen? –
kérdeztem fanyar képpel.
Nem lelkesedtem a harcért, de a hatévnyi bezártság után szívesen
kimerészkedtem volna pár éjszakára a Hegyből, még ha ez azzal járt
volna is, hogy egyedül kell megverekednem tucatnyi vérszipollyal.
– Ahogy elnézem a dolgok állását, nem sok – vallotta be Mr.
Crepsley. – Azt hiszem, a háború végéig nem szabadulunk ki innen.
Ha valamelyik herceg olyan súlyosan megsebesül, hogy vissza kell
vonulnia a csatából, esetleg a helyére állhatunk. Máskülönben... –
Ujjaival idegesen dobolt a térképen, és elfintorodott.
– Magának nem kell itt maradnia – mondtam csendesen. – Sokan
vannak, akik elláthatnak engem tanácsokkal.
Kurtán felnevetett.
– Az már igaz, hogy vannak elegen, akik elirányítgatnának. De
hányan kennének le neked egy nyaklevest, ha hibázol?
– Nem sokan – kuncogtam.
– A többiek számára herceg vagy, míg én elsősorban és leginkább
kotnyeles kis kölyöknek tekintelek, aki hajlamos rá, hogy pókokat
lopkodjon.
– Milyen kedves! – fortyantam fel.
Tudtam, hogy csak ugrat. Mr. Crepsley mindig a pozíciómnak
kijáró tisztelettel bánt velem – de azért volt valami igazság a
csúfolódásában. Sajátos viszony alakult ki kettőnk között; valami
olyasmi, mint apa és fia között. Ő olyan dolgokat is mondhatott
nekem, amiket más vámpír nem mert volna. Nélküle elveszettnek
éreztem volna magam.
Félretoltuk Mr. Crepsley korábbi otthonának térképét, és
visszatértünk az éjszaka fontosabb ügyeire. Nem is sejtettük, miféle
események fognak végül visszavezetni bennünket Mr. Crepsley
ifjúsága színhelyére, s hogy ott milyen szörnyű találkozásunk lesz a
gonosszal.
Nagy volt az izgalom a Vámpírok Hegyének termeiben és alagútjaiban
– öt év távollét után visszajött Mika Ver Leth, és azt beszélték, hogy
hírt hozott a Vérszipolyok Uráról! Én épp a cellámban pihentem,
amikor a hír kipattant. Egy percig sem késlekedtem: gyorsan
felöltöztem, és felsiettem a hegy tetején lévő Hercegek Termébe, hogy
megtudjam, igaz-e, amit beszélnek.
Amikor megérkeztem, Mika épp Parisszel és Mr. Crepsleyvel
beszélgetett egy csapat hírekre szomjas tábornok gyűrűjében.
Szokásához híven talpig feketében volt, karvalyszeme még a rendesnél
is sötétebben, ádázabbul villogott. Amikor észrevette, hogy utat vágok
magamnak a többiek között, egyik kesztyűs kezét üdvözlésre emelte.
Vigyázzállásban viszonoztam köszöntését.
– Hogy van a mi Kölyökhercegünk? – kérdezte, miközben szája
feszes kis mosolyra rándult.
– Egész jól – feleltem, a sebesülés jeleit kutatva rajta.
A Vámpírok Hegyére visszatérők közül sokan viselték magukon a
harcban szerzett sebesülések nyomait. Jóllehet Mika fáradtnak látszott,
a jelek szerint nem sebesült meg.
– Mi hír a Vérszipolyok Uráról? – kérdeztem minden bevezető
nélkül. – Azt beszélik, te tudod, hol van.
– Bár tudnám! – fintorgott Mika. Majd körülpillantva így szólt: –
Összehívhatnánk egy gyűlést? Vannak híreim, de szívesebben
mondanám el mindenki füle hallatára.
A jelenlévők erre sürgősen megindultak a székek felé.
Mika letelepedett a trónjára, és elégedetten felsóhajtott.
– De jó visszajönni ide! – És megveregette a keményfából faragott
szék karfáját. – Vajon Seba gondját viselte a koporsómnak?
– A vérszipolyokba a koporsóddal! – kiáltotta oda magáról
megfeledkezve az egyik tábornok. – Mi van a Vérszipolyok Urával?
Mika egyik kezével végigsimított koromfekete haján.
– Először is tisztázzuk: nem tudom, hol van. – Halk nyögés
hullámzott végig a termen. – De van róla hírem tette hozzá Mika, mire
mindenki hegyezni kezdte a fülét. – Mielőtt belekezdenék – folytatta –,
mondjátok csak, tudtok a legújabb vérszipolyújoncokról? – Mindenki
értetlen arccal bámult rá. – A háború kezdete óta a vérszipolyok egyre
gyarapították seregeik létszámát azzal, hogy a szokottnál is több
embert véreztek meg.
– Ezt már tudjuk – mordult fel Paris. – Sokkal kevesebb vérszipoly
él a világon, mint vámpír. Számítottunk rá, hogy fáradhatatlanul
fognak toborozni. Emiatt nincs okunk aggodalomra – még így is óriási
számbeli fölényben vagyunk.
– Igen – bólintott rá Mika. – Csakhogy ők már megvérezetlen
embereket is használnak. “Vémbereknek” nevezik őket. Minden jel
szerint maga a Vérszipolyok Ura dobta be ezt az elnevezést. Hozzá
hasonlóan a vémberek is a megvérezésük előtt, emberként tanulják
meg a vérszipolyélet és a hadviselés szabályait. Azt tervezi, hogy
egész hadsereget állít fel olyan emberekből, akik segítik őket.
– Emberekkel el tudunk bánni – horkant fel az egyik tábornok, mire
a többiek élénken helyeseltek.
– Normális esetben – hagyta rá Mika. – De ezeknél a vémbereknél
nem árt óvatosnak lennünk. Ha hiányzik is belőlük a vérszipolyok
ereje, harcolni megtanulnak úgy, mint ők. Ráadásul mivel nincsenek
megvérezve, nem kell tartaniuk magukat a vérszipolyok korlátozó
szabályaihoz. Nem kötelezi őket a becsület az igazság kimondására,
nem kell követniük régi szokásokat – és nem muszáj beérniük pusztán
kézifegyverekkel.
Dühös morgás söpört végig a termen.
– A vérszipolyok puskát használnak? – kérdezte Paris döbbenten.
Fegyverek tekintetében ők még a vámpíroknál is szigorúbbak
voltak. Mi használhattunk bumerángot és lándzsát is, de a legtöbb
vérszipoly még ilyesmit se vett a kezébe.
– A vémberek nem vérszipolyok – mordult fel Mika. – Ugyan miért
ne használhatna lőfegyvert a meg nem vérezett vémber? Nem hiszem,
hogy a tekintélyesebbek helyeselnék a dolgot, de ha az Uruk ezt
parancsolta, akkor nekik sem lehet kifogásuk ellene.
– De most nem a vémberekről van szó – folytatta Mika. – őket csak
azért említettem meg most, mert összefüggnek azzal, hogy miként
szereztem tudomást az Urukról. Egy vérszipoly inkább kínhalált halna,
semhogy elárulja a klánját, de a vémbereket nem ilyen kemény fából
faragták. Pár hónapja foglyul ejtettem egyet, és sikerült kiszednem
belőle néhány érdekes dolgot. Mindenekelőtt azt, hogy a Vérszipolyok
Urának nincs állandó támaszpontja. Egy kis létszámú testőrséggel járja
a világot, s hol ennél, hol annál a harci egységnél jelenik meg, hogy
ébren tartsa bennük a harci szellemet.
A tábornokok nagy izgalommal fogadták a hírt – ha a Vérszipolyok
Ura nincs helyhez kötve, és nem is őrzik olyan szigorúan, akkor
védtelenebb a támadásokkal szemben.
– És ez a vémber tudta, hogy hol tartózkodik a Vérszipolyok Ura? –
kérdezte Mr. Crepsley.
– Nem – felelte Mika. – Látta őt, de annak is már több mint egy éve.
Az útitervét csak a kísérői ismerik.
– Még mit mondott el? – faggatta Paris.
– Azt, hogy még mindig nincs megvérezve. És hogy minden
erőfeszítése ellenére fogytán van a harci szellem. A vérszipolyok
veszteségei óriásiak, és sokan nem hisznek abban, hogy megnyerhetik
a háborút. Egyesek békekötésről beszélnek – akár azonnali
fegyverletétel árán is.
Hangos örömujjongás tört ki a teremben. Néhány tábornok úgy
fellelkesült Mika szavaitól, hogy egy kisebb csoport előrerohant, a
vállukra kapták, s úgy vitték ki a teremből. Hallani lehetett, amint
énekszóval, nagy nevetések közepette vonulnak a lenti sör- és
borraktár felé. A többi, józanabb gondolkodású tábornok Paris felé
tekingetett, tőle várva eligazítást.
– Menjetek – mosolyodott el az öreg herceg. – Udvariatlanság
lenne, ha hagynánk, hogy Mika és fellelkesült barátai magukban
igyanak.
A teremben maradt tábornokok megtapsolták az indítványt, és
elsiettek. Csak néhány teremszolga, jómagam, Mr. Crepsley és Paris
nem tartott velük.
– Ostobaság – dörmögte Mr. Crepsley. – Ha a vérszipolyok
csakugyan a megadást fontolgatják, akkor most kéne
megszorongatnunk őket, nem pedig az időt vesztegetni...
– Larten – szakította félbe Paris. – Eredj a többiek után, keresd meg
a legnagyobb hordó sört, és idd le magad a sárga földig.
Mr. Crepsley leesett állal meredt a hercegre.
– Paris! – kapkodott levegő után.
– Túl régóta vagy itt bezárva – felelte Paris. – Menj, lazíts, rúgj ki a
hámból, és vissza se gyere, amíg nem vagy másnapos!
– De... – kezdett volna tiltakozni Mr. Crepsley.
– Ez parancs, Larten – mordult rá Paris.
Mr. Crepsley olyan képet vágott, mintha egy eleven angolna
csúszott volna le a torkán, de mivel nem az a fajta vámpír volt, aki ne
engedelmeskedett volna a feljebbvalójának, összecsapta a bokáját, és
sértődötten kiviharzott, hogy meg se álljon a készletraktárakig.
– Még sohasem láttam Mr. Crepsleyt másnaposan vigyorogtam. –
Olyankor milyen?
– Mint egy... hogy is mondják az emberek? Zsémbes? – Paris öklét
a szájára nyomva köhögött (újabban sokat köhögött), aztán
elmosolyodott. – De jót fog tenni neki. Larten néha túl komolyan veszi
az életet.
– Hát maga? – kérdeztem. – Nem akar velük tartani?
Paris savanyú képet vágott.
– Egy korsó sör végezne velem. Inkább kihasználom az alkalmat,
befekszem a terem hátuljában lévő koporsómba, és egy teljes napig
aludni fogok.
– Biztos? Maradhatok, ha akarja.
– Nem. Menj csak, és érezd jól magad. Én jól el leszek.
– Oké. – Leugrottam a trónomról, és indultam az ajtó felé.
– Darren – szólt utánam Paris. – A túlzott alkoholfogyasztás a
fiatalnak éppúgy árt, mint az öregnek. Légy bölcs, és csak módjával
igyál.
– Emlékszik, mit mondott nekem pár éve a bölcsességről, Paris? –
kérdeztem.
– Mit mondtam?
– Azt, hogy a bölcsességhez nem vezet más út, mint a tapasztalat. –
Rákacsintottam, kirobogtam a teremből, s nemsokára már egy
narancssárga hajú, mogorva vámpírral osztoztam egy hordó sörön. Mr.
Crepsley az éjszaka előrehaladtával egyre jobban felvidult, és mire
másnap késő reggel visszatámolygott a koporsójához, már teli torokból
énekeit.
Amikor fölébredtem, nem tudtam, miért van két hold az égen, s
miért zöldek. Keservesen nyögve dörzsöltem meg öklömmel a
szememet, s aztán újra megnéztem.
Akkor jöttem rá, hogy a földön fekszem, és a kuncogó Harkat
Mulds zöld szemébe bámulok fel.
– Jól mulattál az éjjel? – kérdezte.
– Megmérgeztek – nyöszörögtem a hasamra fordulva, miközben
úgy éreztem, mintha egy vad viharban hánykolódó hajó fedélzetén
lennék.
– Ezek szerint most nem kérsz vaddisznóbelsőséget és...
denevérhúslevest?
– Ne! – borzadtam meg már az ennivaló gondolatától is.
– Te meg a többiek az éjjel a sörkészlet felét... leguríthattátok a
torkotokon – jegyezte meg Harkat, miközben fölsegített a földről.
– Mi van? Földrengés? – kérdeztem, amikor elengedett.
– Nem – felelte zavartan.
– Akkor miért rázkódik a föld?
Nevetve kormányozott el a függőágyamig. A cellánk ajtajában, a
földön aludtam. Csak halványan emlékeztem rá, hogy valahányszor be
akartam mászni az ágyamba, mindig kiestem belőle.
– Csak elüldögélek egy kicsit a földön – mondtam.
– Ahogy óhajtod – nevetgélt Harkat. – Kérsz egy kis sört?
– Menj innen, vagy kupán váglak – mordultam rá.
– Már nem szereted a sört?
– Nem!
– Érdekes. Pedig folyton arról énekeltél, hogy mennyire... szereted.
“Jöszte, finom söröcske, a herceg kupája, Sörherceg kupája váááár.”
– Elvitetlek a kínzókamrába – fenyegetőztem.
– Rá se ránts – folytatta Harkat. – Az egész klán meg volt veszve...
az éjjel. Egy vámpírnak sokat kell innia, hogy... berúgjon, de a
legtöbbnek sikerült. Láttam, amint egyesek szétszéledtek a járatokban,
mint a...
– Kérlek – rimánkodtam –, ne meséld el, hogy milyenek voltak. –
Harkat nevetve rángatott fel a földről, és kivezetett a cellából, be az
alagutak labirintusába. – Hová megyünk? – kérdeztem.
– A Perta Vin-Grahl Terembe. Megkérdeztem Sebát, mit ajánl...
másnaposságra... gyanítottam, hogy nem úszod meg... és ő azt mondta,
egy zuhany rendszerint... megteszi.
– Ne! – nyögtem. – Csak a zuhanyt ne! Könyörülj!
Harkat oda se hederített a siránkozásomra, s nemsokára belökött a
jeges vízfüggöny alá, mely a Perta Vin-Grahl Terem belsejében
zuhogott alá a magasból. Azt hittem, mentem szétrobban a fejem,
amikor vastag sugárban ömlött rám a jéghideg víz, de pár perc
elteltével enyhülni kezdett szaggató fejfájásom, és a gyomrom is
megnyugodott. Mire szárazra törülköztem, százszor jobban éreztem
magam.
Visszafelé menet találkoztunk Mr. Crepsleyvel; egészen zöld volt az
arca. Nyájasan jó estét köszöntem neki, de válaszul csak
fogvicsorgatva felmordult.
– Sohasem fogom megérteni, mi jó van az... alkoholban – jegyezte
meg Harkat, mialatt öltözködtem.
– Te még nem voltál részeg? – kérdeztem.
– Lehet, hogy a régi életemben voltam... de amióta törpe személy
vagyok, nem. Nincsenek ízlelőbimbóim... és az alkohol nem hat rám.
– Szerencsés fickó vagy – morogtam kedvetlenül.
Amikor elkészültem az öltözéssel, fölballagtunk a Hercegek
Termébe, hogy megnézzük, nincs-e Parisnek szüksége rám. A terem
azonban üresen tátongott, és Paris még elő sem bújt a koporsójából.
– Járjunk egyet az alagutakban... a termek alatt – javasolta Harkat.
Kezdetben, amikor először érkeztünk ide, a Hegybe, számos
felfedezőutat tettünk ezekben a járatokban, de két-három év is eltelt
azóta, hogy utoljára kalandoztunk bennük.
– Nincs semmi dolgod? – kérdeztem.
– Van, de... – Összeráncolta a homlokát. Időbe telt, mire kiismertem
Harkat arckifejezéseit – ha valakinek nincs szemhéja és orra, akkor
nehéz megállapítani, hogy most morcosan néz-e vagy vigyorogva –, de
már megtanultam olvasni az arcáról. – Megvár. Furcsán érzem magam.
Járnom kell.
– Oké – feleltem. – Csavarogjunk egyet.
A Corza Jarn Teremben kezdtük, ahol az újonc tábornokok harci
kiképzése folyt. Magam is sok órát töltöttem el itt, amikor azt
tanultam, hogyan kell bánni karddal, késsel, bárddal és lándzsával. A
fegyvereket általában felnőttekre méretezték, az én kezemben túl
nagyok és ormótlanok voltak, de azért az alapvető tudnivalókat
elsajátítottam.
A legmagasabb rangú kiképző tanár egy Vanez Blane nevű vak
vámpír volt. Mindkét Avatási Próbámon ő volt a felkészítő mesterem.
A bal szemét sok évtizeddel ezelőtt, egy oroszlánnal vívott
küzdelemben, míg a jobb szemét hat éve, a vérszipolyokkal való
összecsapásban veszítette el.
A vörösesszőke játékmester épp három ifjú tábornokkal birkózott.
Vaksága ellenére éppoly kemény és szigorú volt, mint régen, és rövid
úton két vállra fektette mindhármójukat. – Ezt még tanulnotok kell –
közölte velük, majd továbbra is a hátát fordítva felénk, köszöntött
bennünket. – Helló, Darren. Üdvözöllek, Harkat Mulds.
– Szervusz, Vanez – feleltük, cseppet sem meglepődve azon, hogy
tudta, mi vagyunk ott; a vámpíroknak roppant kifinomult a szaglásuk
és a hallásuk.
– Hallottalak az éjjel énekelni, Darren – mondta, otthagyva három
tanítványát, hadd fújják ki és szedjék össze ismét magukat.
– Jaj, ne! – kiáltottam elszontyolodva. Eddig azt hittem, Harkat csak
ugratott ezzel a dologgal.
– Nagyon üdítő volt – mosolygott Vanez.
– Nem én voltam! – nyögtem. – Mondd, hogy nem én énekeltem!
– Ne izgasd magad – vigyorgott fülig érő szájjal Vanez. – Rajtad
kívül még nagyon sokan csináltak bolondot magukból.
– Be kéne tiltani a sört – morogtam.
– A sörrel nincs semmi baj – ellenkezett Vanez. A sörivókat kéne
féken tartani.
Elmondtuk neki, hogy járunk egyet az alsóbb alagutakban, és
megkérdeztük, nem tart-e velünk.
– Nincs sok értelme – felelte. – Nem látok semmit. Különben is... –
Hangját lehalkítva elmesélte, hogy a kiképzésen részt vevő három
tábornokot hamarosan akcióba küldik. – Köztünk legyen mondva, még
nem volt dolgom katonai szolgálatra ennyire alkalmatlan hármassal –
sóhajtotta.
Sok vámpírt idő előtt dobtak ki a frontra, hogy pótolják a
Sebhelyesek Háborújában elesetteket. A klánon belül sokan
helytelenítették ezt – rendszerint legkevesebb húsz esztendő kellett
ahhoz, hogy egy tábornok kivívja a többiek megbecsülését –, de Paris
kijelentette, hogy súlyos helyzetekben drasztikus intézkedésekre van
szükség.
Vaneztól elbúcsúzva a raktárak felé vettük utunkat, hogy
meglátogassuk Mr. Crepsley öreg tanítóját, Seba Nile-t. Seba a maga
hétszáz évével a második legöregebb vámpír volt. Vörös ruhát viselt,
akárcsak Mr. Crepsley, és a beszédstílusa is ugyanolyan választékos
volt. A kor töpörödötté és ráncossá tette, erősen sántított is – mint
Harkat –, mivel ugyanabban a csatában, melyben Vanez a maradék ép
szemét veszítette el, ő a bal lábán kapott súlyos sebet.
Seba nagyon megörült nekünk. Amikor meghallotta, hogy
felfedezőútra indulunk, mindenáron csatlakozni akart hozzánk.
– Van valami, amit szeretnék megmutatni nektek újságolta.
Amikor a termeket elhagyva beléptünk az egymásba csatlakozó alsó
járatok kiterjedt övezetébe, körmeimmel megvakartam kopasz fejemet.
– Kullancs? – nézett rám Seba.
– Nem – feleltem. – Újabban pokolian viszket a fejem. De a karom
meg a lábam is, és a hónaljam. Szerintem allergiás vagyok.
– Az allergia nagyon ritka a vámpírok között – válaszolta Seba. –
Hadd nézzelek. – A falakat sok helyütt borította világító zuzmó, s egy
tömöttebb folt fényénél közelebbről is meg tudott vizsgálni. – Hmmm.
– Éppen csak elmosolyodott, aztán elengedett.
– Mi az? – kérdeztem.
– Lassan nagykorú leszel, Shan úrfi.
– Mi köze ennek a viszketéshez?
– Majd megtudod – hangzott a rejtélyes válasz.
Seba a pókhálóknál minduntalan megállt, és szemügyre vette a
pókokat. Az agg szállásmester szokatlan jóindulattal viseltetett a
nyolclábú ragadozók iránt.
Nem tekintette éppen házi állatkáknak őket, de sok időt töltött
szokásaik és viselkedésük alapos megfigyelésével, és a gondolatai
segítségével kommunikálni is tudott velük. Ezt Mr. Crepsley is meg
tudta csinálni, sőt még én is.
– Aha! – állt meg egy nagy pókháló alatt. – Ez az. Halkan
füttyentett, s pár pillanat múlva egy különös, zöld pettyes, szürke pók
ereszkedett le a pókhálón, egyenesen Seba felfelé fordított tenyerébe.
– Hát ez honnan jött ide? – léptem közelebb, hogy alaposabban
megnézzem. Nagyobb volt a közönséges hegyi pókoknál, és a színe is
más volt, mint azoké.
– Tetszik? – kérdezte Seba. – Én Ba'Shan pókjainak nevezem őket.
Remélem, nincs kifogásod ellene... nekem kézenfekvőnek tűnt ez a
név.
– Ba'Shan pókjai? – ízlelgettem a nevet. – Miért éppen...
Hirtelen torkomon akadt a szó. Tizennégy évvel ezelőtt elloptam
egy mérges pókot Mr. Crepsleytől: Madame Octát. Nyolc évvel
később, Seba tanácsára, szabadon eresztettem, hadd találjon új otthonra
a hegyi pókok között. Seba azt mondta, nem fog tudni párosodni velük.
Azóta sem láttam őt, és hovatovább el is feledkeztem róla. De most
rögtön eszembe villant, és már tudtam, honnan jött ez az új pók.
– Madame Octa egyik leszármazottja, igaz? – nyögtem ijedten.
– Igen – válaszolta Seba. – Párosodott Ba'Halen pókjaival. Három
éve figyeltem fel erre az új törzsre, habár csak tavaly szaporodtak el.
Most már ők vannak többen.
Szerintem tíz-tizenöt éven belül ők lesznek a hegy domináns
pókfajtája.
– Seba! – kiáltottam ijedten. – Csak azért engedtem szabadon
Madame Octát, mert azt mondtad, nem lesznek utódai. Ezek
mérgesek?
– Igen, de nem annyira, mint az anyjuk – vont vállat Seba. – Ha
négy vagy öt egyszerre támad, akkor képesek ölni, de egyenként nem.
– És ha feldühödnek, és egyszerre indítanak támadást? –
üvöltöttem.
– Nem fognak – közölte Seba kimérten.
– Honnan tudod?
– Megkértem őket, hogy ne tegyék. Hihetetlenül intelligensek,
akárcsak Madame Octa. Az értelmi képességeik vetekednek a
patkányokéival. Azon gondolkodom, hogy képezni kéne őket.
– Mire? – nevettem el magam.
– Harcra – felelte sötét képpel. – Képzeld csak el, mi lenne, ha
kiképzett pókok hadait küldenénk szét a világba, azzal a paranccsal,
hogy kutassák fel és öljék meg a vérszipolyokat.
– Mondd meg neki, hogy megőrült – fordultam esdeklő tekintettel
Harkathoz. – Térítsd észre!
– Én jó ötletnek tartom – vigyorgott Harkat.
– Nevetséges! – fortyantam fel. – Meg fogom mondani Mikának. Ő
utálja a pókokat. Csapatokat fog leküldeni ide, hogy tiporják szét,
irtsák ki őket.
– Kérlek, ne tedd – szólt csendesen Seba. – Még ha nem lehet is
kiképezni őket, szeretem nézni, hogyan fejlődnek. Kérlek, ne fossz
meg a kevés maradék örömöm egyikétől.
– Oké – néztem sóhajtva a mennyezetre. – Nem szólok Mikának.
– Se a többieknek – hangsúlyozta. – Nagyon népszerűtlenné válnék,
ha kitudódna.
– Mire gondolsz?
Bűntudatosan krákogott.
– A kullancsokra – motyogta. – Az új pókok kullancsokkal
táplálkoznak, és azok fölfelé menekülnek előlük.
– Aha. – Eszembe jutott az összes vámpír, akinek le kellett nyírnia a
haját és a szakállát, és még a hónalját is ki kellett borotválnia a
kullancsáradat miatt.
Elvigyorodtam.
– A végén a pókok egészen a hegy csúcsáig fogják üldözni a
kullancsokat, és azzal a járvány is véget fog érni – bizonygatta Seba. –
De addig jobb lenne, ha senki sem tudná, mi okozta.
– Fel is akasztanának, ha ez kitudódna! – hahotáztam.
– Tudom – fintorgott.
Megígértem, hogy hallgatni fogok a pókokról. Seba ezután elindult
vissza, a termek felé – ez a rövid út is kifárasztotta –, mi pedig
Harkattal tovább haladtunk le, a hegyi járatokban. Minél messzebbre
jutottunk, Harkat annál hallgatagabbá vált. Nyugtalannak tűnt, de
amikor megkérdeztem, mi baja van, azt felelte, nem tudja.
Végül ráakadtunk egy alagútra, mely kivezetett a hegyből. Addig
mentünk, amíg ki nem értünk a meredek hegyoldalba; ott leültünk, és
néztük az esti égboltot. Hónapok óta nem jártam odakint, és több mint
két esztendeje nem aludtam a szabad ég alatt. Jólesett a friss levegő, de
furcsa volt.
– Hideg van – jegyeztem meg a karomat dörzsölgetve.
– Tényleg? – kérdezte Harkat. Élettelen, szürke bőre csak a
rendkívüli forróságot vagy a jeges fagyot érzékelte.
– Késő ősz vagy tél eleje lehet. – Egy hegy gyomrában élve nehéz
nyomon követni az évszakok múlását.
Harkat nem figyelt rám. Az alattunk elterülő erdőt és völgyet
fürkészte, mintha keresne ott valakit.
Kicsit lejjebb ereszkedtem a hegyoldalban. Harkat mögöttem jött,
majd hirtelen elém vágott, és megszaporázta a lépteit. – Óvatosan –
szóltam utána, de oda se figyelt. Aztán futásnak eredt, s én jóval
lemaradva mögötte azon töprengtem csodálkozva, hogy vajon mit
játszik. – Harkat! – kiabáltam. – Elbotlasz és betöröd a fejed, ha...
Megálltam. Egy szavamat se hallotta. Magamban morogva kibújtam
a cipőmből, megtornáztattam a lábujjaimat, majd gyorsan
utánaeredtem. Igyekeztem nem túl sebesen rohanni, de a meredek
lejtőn képtelenség volt lassítani, így hamarosan, kavics- és földlavinát
görgetve magammal, száguldottam lefelé, miközben izgalmamban és
rémületemben torkom szakadtából üvöltöztem.
Valahogy sikerült állva és ép bőrrel megérkeznünk a hegy lábához.
Harkat tovább rohant, egészen addig, míg egy kör alakú kis
facsoporthoz nem ért. Ott megállt, s csak állt mozdulatlanul, mint egy
kőszobor. Persze én is odaloholtam, és lihegve kérdeztem:
– Mi... volt... ez?
Harkat bal karjával a fák felé mutatott.
– Mi az? – kérdeztem, mert nem láttam mást, mint fatörzseket,
ágakat és leveleket.
– Jön – súgta Harkat.
– Kicsoda?
– A sárkánymester.
Furcsállva néztem rá. Olyan volt, mint aki ébren van, de lehet, hogy
elszundított, és álmában járkál, mint egy holdkóros.
– Azt hiszem, vissza kéne vigyelek – fogtam meg kinyújtott karját.
– Rakunk egy jó kis tüzet, és...
– Helló, fiúk! – kiáltott ki valaki a facsoport belsejéből. – Ti
vagytok a fogadóbizottság?
Elengedtem Harkat karját, szorosan melléje léptem ekkor már én is
kőszoborként álltam –, és tekintetemet visszafordítottam a facsoport
felé. Felismerni véltem a hangot – habár reménykedtem, hogy tévedek!
Pár perc múlva három alak bukkant ki a sűrű homályból. Két törpe
személy, akik hajszálra ugyanúgy festettek, mint Harkat, azzal a
különbséggel, hogy a fejükbe húzták a csuklyájukat, és azzal a
merevséggel mozogtak, amit Harkatnak a vámpírok között töltött évek
során sikerült levetkőznie. A harmadik alak egy alacsony, mosolygós,
ősz hajú ember volt, akinek láttán nagyobb félelem fogott el, mint ha
egy csapat portyázó vérszipollyal futottunk volna össze.
Mr. Tiny!
Hatszáz évi távollét után Desmond Tiny visszatért a Vámpírok
Hegyére. És miközben örömtől sugárzó arccal közelített felénk, mint a
hamelni patkányfogó cinkostársa, tudtam, hogy újbóli felbukkanása
csak bajt jelenthet, semmi mást.
Amikor Mr. Tiny mellénk ért, egy rövid időre megállt. Alacsony,
kövér kis ember volt, elnyűtt sárga öltözéket – felsőkabátot nem, csak
vékony zakót – viselt, hozzá gyerekes, magas szárú, zöld csizmát és
vastag üvegű szemüveget. Szív alakú órája, melyet mindig magánál
hordott, egy láncon függött elöl, a kabátján. Egyesek szerint Mr. Tiny
magát a végzetet képviselte – ha keresztnevének, a Desmondnak a
rövidebb alakját illesztették a vezetéknevéhez, a Mr. Destiny név jött
ki belőle.
– Megnőttél, ifjú Shan – nézett végig rajtam. – És te, Harkat –
mosolygott a törpe személyre, aki tágra nyílt, nagy kerek szemekkel
nézett vissza rá. – Te aztán úgy megváltoztál, hogy rád se lehet
ismerni. Nem viselsz csuklyát, a vámpíroknak dolgozol – és beszélsz!
– Tudta... hogy tudok beszélni – motyogta Harkat, visszaesve régi,
szaggatott beszédstílusába. – Mindig is... tudta.
Mr. Tiny bólintott, majd indult tovább, előre. – Elég a locsogásból,
fiúk, dolgom van, méghozzá sietős. Minden perc drága. Holnap kitör
egy vulkán az egyik trópusi kis szigeten. Tíz kilométeres körzetben
mindenki elevenen meg fog sülni. Ott akarok lenni – nagy buli lesz!
Nem tréfált. Ezért rettegett tőle mindenki. Gyönyörűségét lelte
azokban a tragédiákban, amelyek a lelke mélyéig megrendítettek
mindenkit, akiben maradt egy kis emberség.
Fölkísértük Mr. Tinyt a hegybe; a két törpe személy mögöttünk
lépkedett. Harkat sűrűn hátra-hátranézett “testvéreire”. Azt hiszem,
beszélgetett velük – a törpe népség tudott olvasni egymás
gondolataiban –, de nekem erről semmit sem szólt.
Mr. Tiny más járaton át lépett be a hegybe, mint amin mi kijöttünk.
Ez magasabb volt, szélesebb és szárazabb, mint a többi – sohasem
jártam benne. Nem voltak kanyarulatai, s nem nyíltak belőle
oldalfolyosók. Egyenesen vezetett föl a hegygerincre. Mr. Tiny
észrevette, hogy megbámulom az ismeretlen járat falait.
– Itt szoktam átvágni – mondta. – Az egész világon vannak ilyen
lerövidített útjaim, még olyan helyeken is, ahol álmodban sem
gondolnád. Időt nyerek velük.
Útközben elhaladtunk rongyokba öltözött, halottsápadt bőrű
emberek mellett, akik az alagút szélére húzódva, mély meghajlással
köszöntötték Mr. Tinyt. Ők voltak a Vámpírok Hegyében lakó Vér
Őrei, akik vérükkel táplálták a vámpírokat, és cserében haláluk után
kivehették azok belső szerveit és agyát – amiket aztán különleges
szertartás keretében megettek!
Ideges lettem attól, hogy őrök sorfala között kell el masíroznom –
eddig sohasem láttam egyszerre ennyit belőlük –, de Mr. Tiny csak
mosolyogva integetett nekik, megállni azonban nem állt meg, hogy
szót váltson velük.
Negyedóra sem telt belé, megérkeztünk a Vámpírok Hegyének
termeihez vezető kapuhoz. Kopogtatásunkra a szolgálatban lévő őr
szélesre tárta az ajtót, de amikor megpillantotta Mr. Tinyt, nyomban
kezdte is visszacsukni.
– Ki vagy? – kiáltotta védekezően, s keze már indult is a derekára
csatolt kard markolata felé.
– Tudod te, ki vagyok, Perlat Cheil – felelte Mr. Tiny, s egy
mozdulattal félretolta az útból a megrökönyödött őrt.
– Honnan tudja a...? – kezdte Perlat Cheil, de elakadt a szava, s csak
nézett a távolodó alak után. Remegés fogta el, s keze lehullott kardja
markolatáról. – ő az, akinek gondolom? – kérdezte, miközben
Harkattal és a törpe személyekkel együtt bevonultunk a kapun.
– Igen – feleltem egyszerűen.
– Charna zsigereire! – kapkodott levegő után, és jobb keze középső
ujját a homlokához, a két mellette lévőt a szemhéjaihoz szorítva a halál
érintésének jelét mutatta. Ezzel jelezték a vámpírok, ha úgy gondolták,
hogy közel van a halál.
Az alagutakban, melyeken végighaladtunk, elnémult a beszélgetés,
s a szájak tátva maradtak. Még azok is, akik sohasem találkoztak Mr.
Tinyvel, felismerték őt, és abbahagyták, amivel épp foglalkoztak,
beálltak mögénk, s így vonultunk némán, mint egy gyászmenet.
A Hercegek Termébe csak egy alagút vezetett – hat évvel ezelőtt
ugyan rábukkantam egy másodikra is, ám azt azóta lezárták –, és ezt a
hegy legkiválóbb őrei vigyázták. Az volt a dolguk, hogy megállítsanak
és átkutassanak mindenkit, aki be akart lépni a Terembe, de amikor
Mr. Tiny megjelent, ők is eltátották a szájukat, leeresztették a
fegyverüket, és szó nélkül továbbengedték őt is, és vele együtt az egész
menetet.
Mr. Tiny a Terem ajtajában megállt, és végignézett a kupolás
építményen, melyet ő maga emelt hatszáz évvel ezelőtt.
– Egész jól állta az idő próbáját, nem igaz? – kérdezte, csak úgy,
senkihez sem intézve külön a szavait. Majd kezét az ajtóra téve
kinyitotta, és belépett. Az ajtót csak a hercegek tudták kinyitni, de
senkit nem lepett meg, hogy Mr. Tiny is képes rá.
Odabent épp Mika és Paris tárgyalták a háború állását egy csomó
tábornokkal. Kedvetlen és kialvatlan társaság volt, de mindenki azon
nyomban összekapta magát, mihelyt meglátták a beballagó Mr. Tinyt.
– Az istenek szakállára! – kapkodott levegő után Paris, s az arca
elfehéredett. Összerándult, látva, hogy Mr. Tiny föllép a trónszékek
emelvényére, de mindjárt össze is szedte magát, és kényszeredetten
elmosolyodott. Desmond! – kiáltotta. – Örülök, hogy látlak!
– Én is neked, Paris – felelte Mr. Tiny.
– Minek köszönhetjük a váratlan megtiszteltetést? – kérdezte Paris
erőltetett udvariassággal.
– Várj egy percet, mindjárt elmondom – válaszolta Mr. Tiny.
Belehuppant az egyik trónszékbe – az enyémbe! –, és lábát keresztbe
vetve kényelmesen elfészkelődött benne. – Hívd be a bandát – bökött
mutatóujjával Mikára. – Mondani akarok valamit, ami mindenkire
tartozik.
Percek múlva szinte minden, a hegyben tartózkodó vámpír
beözönlött a Terembe. Felsorakoztak a falak mentén – minél távolabb
Mr. Tinytől –, és idegesen várták, mit fog mondani a rejtélyes látogató.
Mr. Tiny szemügyre vette a körmeit, majd le-föl húzogatta őket a
zakója mellrészén. A törpe személyek a trón mögé álltak. Harkat tőlük
balra helyezkedett el, s bizonytalanul nézegetett maga köré. Éreztem,
hogy nem tudja eldönteni, vajon a természet szerinti vagy a választott
testvérei, a vámpírok mellett van-e a helye.
– Minden rendben? Mindenki itt van? – kérdezte Mr. Tiny. Felállt, s
kacsázó lépteivel elballagott az emelvény széléig. – Akkor rögtön rá is
térek a lényegre. A Vérszipolyok Urát megvérezték. – Megállt, mint
aki várja az elszörnyedt morajt, a rémület nyögéseit és jajkiáltásait.
De mindannyian némán, a döbbenettől mozdulatlanná dermedve
meredtünk rá. Akkor folytatta. – Hatszáz évvel ezelőtt elmondtam az
őseiteknek, hogy a Vérszipolyok Ura háborúba fogja vezetni ellenetek
a vérszipolyokat, és eltöröl benneteket a föld színéről. Igazat mondtam
– de nem az igazságot. A jövő egyszerre nyitott is és zárt is. Mindössze
egyetlen “lesz” létezik, de gyakran számtalan “lehet” van mellette.
Ami azt jelenti, hogy a Vérszipolyok Urát és híveit le lehet győzni.
A vámpírok torkában elakadt a lélegzet, és érezni lehetett, amint a
remény, mint egy felhő, összesűrűsödik körülöttünk.
– A Vérszipolyok Ura jelenleg még csak fél-vérszipoly – folytatta
Mr. Tiny. – Ha megtaláljátok és megölitek, mielőtt még teljesen
megvérezik, a győzelem a tiétek.
Erre már kitört az örömujjongás, és a vámpírok vidáman csapkodták
egymás hátát. Néhányan azonban nem csatlakoztunk az általános
füttykoncerthez és víg kurjongatáshoz. Jómagam, Paris, Mr. Crepsley,
akiknek már volt dolgunk Mr. Tinyvel, éreztük, hogy még nem fejezte
be, és gyanítottuk, hogy valami turpisságnak kell lennie a dologban.
Mr. Tiny nem az a fajta volt, akinél a nyájas mosoly csupa jó hírt
jelent. Ő csak akkor szokott ilyen derűsen vigyorogni, amikor tudta,
hogy mostantól szenvedés és nyomorúság következik.
Az izgatott zajongás elcsitultával fölemelte a jobb kezét. A baljában
a szív alakú óráját szorongatta. Az óra sötétvörösen izzott, s hirtelen
ugyanilyen színben izzott fel a jobb keze is. Minden tekintet a
bíborvörösen fénylő öt ujjra szegeződött, és a teremben kísérteties
csend lett.
– Hét évvel ezelőtt, amikor megtalálták a Vérszipolyok Urát,
megvizsgáltam a szálakat, melyek a jelent összekötik a jövővel, és
láttam, hogy öt esély van arra, hogy eltérítsétek útjából a végzetet –
mondta Mr. Tiny, miközben arcát bevilágította az ujjaiból sugárzó
vörös fény. – Az egyik esély már megnyílt, és oda is veszett.
Hüvelykujjában kihunyt a fény, s mindjárt el is rejtette a tenyerébe.
– Kurda Smahlt volt ez az esély – folytatta. Kurda volt az a vámpír,
aki ellenünk vezette a vérszipolyokat azzal, hogy megszerezhetik a
Vérkő fölötti irányítást. Ha Kurda sikerrel jár, a vámpírok többsége
beolvadt volna a vérszipolyokba, és a Sebhelyesek Háborúját ahogy ti
nevezitek – el lehetett volna kerülni. Ti azonban megöltétek őt, s vele
együtt elpusztítottátok legszebb reményeiteket az életben maradásra.
Dőreség volt – tette hozzá rosszalló fejcsóválással.
– Kurda Smahlt áruló volt – mordult fel Mika. – Árulásból soha
semmi jó nem sül ki. Inkább a becsületes halál, semmint hogy egy
köpönyegforgatónak köszönjem az életemet.
– Így csak a bolondok beszélnek – vihogott Mr. Tiny, majd
megmozgatta fénylő kisujját. – Ez jelenti a legutolsó esélyeteket, ha az
összes többit is elszalasztjátok. Erre még egy ideig nem kerül sor – ha
sor kerül rá egyáltalán –, így ezzel most nem kell törődnünk. – Ezt az
ujját is behajlította, s felmutatta a maradék három középsőt.
– Most jutottunk el jövetelem okához. Ha sorsotokra hagylak,
észrevétlenül elsiklotok az esélyeitek mellett. Folytatjátok, ahogy
eddig, miközben a lehetőségek sorra bezárulnak előttetek, és mire
észbe kapnátok... – szájával halk, pukkanó hangot hallatott.
– Az elkövetkező tizenkét hónapban három találkozásra fog sor
kerülni bizonyos vámpírok és a Vérszipolyok Ura között – feltéve,
hogy megfogadjátok a tanácsomat – mondta tovább halkan, de jól
érthetően. Három alkalommal lesz kényetekre-kedvetekre
kiszolgáltatva nektek. Ha megragadjátok valamelyik alkalmat, és
megölitek, megnyertétek a háborút. Ha kudarcot vallotok, akkor sor
kerül egy végső, mindent eldöntő szembesítésre, s ezen múlik majd a
földön élő valamennyi vámpírnak a sorsa. – Idegesítő hatásszünet után
még ennyit mondott: – Hogy őszinte legyek, remélem, hogy a dolog
idáig fog fajulni... szeretem a nagy, drámai végkifejleteket!
Azzal hátat fordított a teremnek, és nagyot húzott abból a flaskából,
melyet az egyik törpe személy nyújtott át neki. Mialatt ivott, dühös
suttogások és morgások hullámoztak végig az összegyűlt vámpírok
sorain, s amikor ismét szembefordult a sokasággal, Paris Skyle-lal
találta szembe magát.
– Igazán nagylelkű voltál, Desmond, hogy mindezt tudattad velünk
– mondta a herceg. – A többiek nevében is köszönöm.
– Szóra sem érdemes – felelte Mr. Tiny. Már nem világítottak az
ujjai, az óráját is elengedte, s mindkét keze az ölében pihent.
– Fokoznád-e a nagylelkűségedet azzal, hogy elárulod nekünk, kik
jutnak közülünk arra a sorsra, hogy találkozzanak a Vérszipolyok
Urával? – tudakolta Paris.
– Igen – válaszolta önelégült képpel Mr. Tiny. – De előbb egy
dolgot tisztázni szeretnék: a találkozások csak abban az esetben jönnek
létre, ha az illető vámpírok maguk döntenek úgy, hogy üldözőbe
veszik a Vérszipolyok Urát. Annak a háromnak, akit megnevezek, nem
muszáj elfogadnia ezt a kihívást, és a vámpírok klánjának jövőjéért
sem kell vállalnia a felelősséget. De ha nem vállalják, a sorsotok meg
van pecsételve, mert egyedül hármójukban van meg a képesség arra,
hogy megváltoztassák a sors könyvében leírtakat.
Tekintetét lassan körbehordozva sorra belenézett minden vámpír
szemébe, keresve benne a gyengeség vagy félelem jeleit. Nem volt
senki, aki félrekapta volna a szemét, vagy arcán a csüggedés jelei
mutatkoztak volna egy ilyen ijesztő megbízatás hallatán.
– Nagyon helyes – morogta Mr. Tiny. – Az egyik vadász nincs
jelen, így őt nem nevezem meg. Ha a másik kettő útnak indul Lady
Evanna barlangjához, útközben alighanem összefutnak vele. Ha
mégsem, akkor az illetőnek elillan az esélye, hogy aktív szerepet
játsszon a jövő alakításában, és az ügy teljes egészében a fennmaradó
kettőre hárul.
– Mégpedig...? – kérdezte Paris feszülten.
Mr. Tiny rám nézett, és ebben a pillanatban belém hasított a
szörnyű felismerés, hogy mi következik ezután.
– A két vadász csakis Larten Crepsley és az inasa, Darren Shan
lehet – közölte a világ legtermészetesebb hangján Mr. Tiny, és
miközben minden szempár felénk fordult, minket keresett, olyan érzés
fogott el, mintha egy láthatatlan szerkezet fogaskerekei egymásba
kapcsolódnának. Abban a pillanatban tudtam, hogy a Vámpírok
Hegyében töltött nyugodt és biztonságos évek számomra véget értek.
A feladat visszautasításának lehetősége meg se fordult a fejemben.
A hat év alatt, amióta a vámpírok között éltem, belém ivódtak a tőlük
tanult értékek és hitek. Minden vámpír habozás nélkül életét adta volna
a klán javáért. Természetesen itt nem pusztán arról volt szó, hogy
adjam oda az életemet – küldetésem volt, amit teljesítenem kellett, s ha
elbukom, mindnyájan megszenvedjük –, de az elv egy és ugyanaz.
Kiválasztottak, és az a vámpír, akit egy feladatra kiválasztanak, nem
mond nemet.
Rövid tárgyalás vette kezdetét, melyben Paris közölte Mr.
Crepsleyvel és velem, hogy itt nem egy hivatalos megbízásról van szó,
és nem kell beleegyeznünk, hogy az egész klánt mi képviseljük – nem
vallunk szégyent, ha visszautasítjuk, hogy együttműködjünk Mr.
Tinyvel.
A tanácskozás végén suhogva lobogó vörös köpenyében Mr.
Crepsley előrevonult, és kijelentette:
– Örömmel elfogadom a lehetőséget, hogy üldözőbe vegyem a
Vérszipolyok Urát.
Erre én is kiléptem, bár nagy sajnálatomra nem volt ő rajtam a
tiszteletteljes hatást keltő kék palástom, és reményeim szerint bátran
közöltem:
– Én is.
– A fiú érti, hogyan fogja rövidre a mondókáját – jegyezte meg Mr.
Tiny, Harkatra kacsintva.
– És mi legyen velünk, többiekkel? – tudakolta Mika. – Öt évet
töltöttem el a gyalázatos üldözésével. Szeretnék én is velük tartani.
– Igen! Én is! – kiáltotta a tömegből egy tábornok, mire mindenki
üvöltözni kezdett, hogy Mr. Tiny engedje őket is csatlakozni az
üldözőkhöz.
Mr. Tiny azonban megrázta a fejét.
– Három vadásznak kell a nyomába erednie – se többnek, se
kevesebbnek. Nem vámpírok segíthetnek nekik, de ha a saját
fajtájukbeli közül csak egy is utánuk ered, elbuknak.
Dühös morgás fogadta a szavait.
– Miért kellene hinnünk neked? – kérdezte Mika. Tíznek nyilván
több esélye van, mint háromnak, húsznak több, mint tíznek, és
harmincnak...
Mr. Tiny csettintett az ujjaival. Éles reccsenés hallatszott, és a
fejünk fölül por szitált le. Föltekintve azt láttam, hogy a Hercegek
Termének mennyezetén hosszú, egyenetlen vonalú repedések jelentek
meg. Más vámpírok is észrevették, és rémülten felkiáltottak.
– Te, aki még három évszázadot sem értél meg, te merészelsz
nekem, aki az időt kontinensek lassú eltolódásában mérem, a végzet
működéséről beszélni? – kérdezte Mr. Tiny fenyegető hangon. Újra
csettintett az ujjaival, mire a repedések hasadékokká szélesedtek, és a
mennyezetről kisebb-nagyobb darabok hullottak alá. – Ezernyi
vérszipoly sem tudna lyukat vágni ennek a teremnek a falaiba, én meg
csak csettintek egyet, és ledöntöm az egészet. – És fölemelte a kezét,
hogy újra csettintsen.
– Ne! – kiáltotta Mika. – Bocsánatot kérek! Nem akartalak
megsérteni!
Mr. Tiny leengedte a kezét.
– Gondold meg, mielőtt még egyszer ellenkezel velem, Mika Ver
Leth – mordult rá, majd fejével intett magával hozott törpe népségnek,
akik megindultak a terem ajtaja felé. – Ők majd befoltozzák a tetőt,
mielőtt elmegyünk – mondta Mr. Tiny. – De ha még egyszer
feldühítetek, zúzalékkővé morzsolom ezt a termet, akkor semmi sem
véd meg benneteket meg a drágalátos Vérkőtöket a vérszipolyoktól.
Lefújta a port szív alakú órájáról, és ismét sugárzó arccal nézett
körül.
– Akkor hát megegyeztünk – hárman mennek?
– Hárman – bólogatott Paris.
– Hárman – motyogta sápadtan Mika.
– Mint mondtam, nem vámpírok részt vehetnek – részt kell venniük
– a vadászatban, de vámpírok egy évig nem indulhatnak a vadászok
keresésére, legföljebb olyan okból kifolyólag, aminek semmi köze a
Vérszipolyok Urának üldözéséhez. Egyedül kell helytállniuk, és
egyedül kell győzniük vagy elbukniuk.
Ezzel befejezettnek nyilvánította a gyűlést. Egy fölényes
kézmozdulattal elbocsátotta Parist és Mikát, maga elé intette Mr.
Crepsleyt és engem, és a trónszékemen kényelmesen hátradőlve ránk
vigyorgott. Míg beszélt, lerúgta lábáról az egyik csizmát. Nem hordott
zoknit, és döbbenten láttam, hogy nincsenek lábujjai – a lába
úszóhártyában végződött, és hat kis karom nyúlt ki belőle, mint a
macskának.
– Félsz, Shan úrfi? – kérdezte gonoszul csillogó szemmel.
– Igen – feleltem. – De büszke vagyok, hogy segíthetek.
– És mi van akkor, ha nem segítesz? – gúnyolódott. Ha kudarcot
vallasz, és kiirtásra ítéled a vámpírokat?
Vállat vontam.
– Elfogadjuk, ami jön – feleltem, az éjszaka teremtményeinek
közismert mondását visszhangozva.
Mr. Tiny arcáról lehervadt a mosoly.
– Jobban kedveltelek, amikor még nem voltál ilyen talpraesett –
morogta, majd Mr. Crepsleyre pillantott. – Hát nálad mi újság?
Megrémít a felelősség súlya?
– Igen – válaszolta Mr. Crepsley.
– Gondolod, hogy össze is roppanhatsz alatta?
– Meglehet – mondta Mr. Crepsley pléhpofával.
Mr. Tiny elfintorodott.
– Ti ketten nem vagytok valami szórakoztatóak. Képtelenség
feldühíteni benneteket. Harkat! – ordította el magát, mire Harkat
automatikusan elindult felé. – Te mit gondolsz erről a dologról? Izgat
téged a vámpírok sorsa?
– Igen – válaszolta Harkat. – Izgat.
– Aggódsz értük?
Harkat bólintott.
– Hmmm. – Mr. Tiny megdörzsölte az óráját, amely egy pillanatra
felizzott, majd megérintette Harkat fejének bal oldalát.
Harkatnak elakadt a lélegzete, és térdre esett. – Lidérces álmaid
vannak – jegyezte meg Mr. Tiny, ujjait továbbra is Harkat halántékán
tartva.
– Igen! – nyögte Harkat.
– Szeretnéd, ha abbamaradnának?
– Igen.
Mr. Tiny elengedte Harkatot, aki felkiáltott, összecsikorgatta éles
kis fogait, felállt, és kiegyenesedett. Kis zöld könnyek reszkettek a
szeme sarkában.
– Ideje, hogy megtudd az igazságot magadról – mondta Mr. Tiny. –
Ha velem jössz, elárulom neked, és nem lesznek többé lidérces álmaid.
Ha nem jössz, tovább folytatódnak, sőt egyre félelmetesebbek lesznek,
s egy éven belül idegroncs leszel.
Harkat ezt hallva remegni kezdett, mégsem rohant oda Mr. Tiny
mellé.
– Ha várok... lesz még egy alkalom... hogy megtudjam az igazat? –
kérdezte akadozva.
– Lesz – válaszoka Mr. Tiny. – De addig sokat fogsz szenvedni, és
nem kezeskedhetem a biztonságodért. Ha meghalsz, mielőtt
megtudnád, ki vagy valójában, örökre elvész a lelked.
Harkat bizonytalanul ráncolta a homlokát.
– Van egy érzésem – motyogta. – Valami azt súgja... – megérintette
mellkasa bal oldalát – itt. Úgy érzem, el kell mennem Darrennel... és
Lartennel.
– Ha ezt teszed, több esélyük van, hogy legyőzzék a Vérszipolyok
Urát – mondta erre Mr. Tiny. – Nem létfontosságú ugyan, hogy te is
részt vegyél benne, de fontos lehet.
– Harkat – szóltam oda neki halkan –, nem tartozol nekünk
semmivel. Már kétszer megmentetted az életemet. Menj el Mr.
Tinyvel, és tudd meg az igazságot magadról.
Harkat ismét összeráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, hogy ha... elhagynálak benneteket azért, hogy...
megtudjam az igazságot, annak, aki voltam... nem tetszene, amit
tettem. – Pár nehéz pillanatig még eltöprengett a döntésén, de aztán
odaállt Mr. Tiny elé. – Velük tartok. Akár jól teszem, akár nem, úgy
érzem... az én helyem a vámpírok mellett van... Minden egyéb várjon a
sorára.
– Legyen hát – felelte fanyalogva Mr. Tiny. – Ha életben maradsz,
útjaink még keresztezni fogják egymást. Ha nem... – mosolya
egyenesen lesújtó volt.
– Hogy fogjunk hozzá a kereséshez? – kérdezte Mr. Crepsley. –
Említette Lady Evannát. Kezdjük vele?
– Ha akarjátok – vont vállat Mr. Tiny. – Én nem irányíthatlak, nem
is akarlak irányítani benneteket, de én nála kezdeném a keresést. Aztán
már követhetitek a szívetek óhaját. Felejtsétek el, hogy valakinek a
felkutatására indultatok, és menjetek oda, ahol otthon érzitek
magatokat. A sors majd vezet benneteket a saját tetszése szerint.
Ezzel véget is ért a beszélgetésünk. Mr. Tiny búcsú nélkül távozott,
magával vive törpe népét (míg mi beszélgettünk, ők végeztek a
javítással). Kétségtelenül türelmetlenül várta már a másnapi végzetes
vulkánkitörést.
Aznap éjjel teljes volt a felfordulás a Vámpírok Hegyében. Vég
nélkül vitatták és elemezgették Mr. Tiny látogatását és jövendölését.
Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Mr. Crepsleynek és nekem
egyedül kell útra kelnünk, hogy összetalálkozzunk a harmadik
vadásszal – akárki legyen is az –, de abban már megoszlottak a
vélemények, hogy nekik, többieknek, mit kellene tenniük. Egyesek
úgy gondolták, hogy mivel a klán jövője három magányos vadászon
múlik, legjobb, ha megfeledkeznek a vérszipolyokkal vívott háborúról,
mert az ilyenformán már semmiféle célt nem szolgál. A többség
azonban nem értett egyet ezzel, s azt hangoztatták, hogy őrültség lenne
abbahagyni a harcot.
Mr. Crepsley röviddel hajnal előtt kivezetett engem és Harkatot a
Hercegek Terméből, mondván, hadd vitatkozzanak tovább egymással a
hercegek és a tábornokok, miránk azonban ránk fér egy kiadós nappali
nyugodalom. Nehéz volt elaludni, amikor egyre Mr. Tiny szavai jártak
az eszemben, de pár órát azért valahogy sikerült szundítanom.
Napnyugta előtt körülbelül három órával fölkeltünk, ettünk egy
keveset, és összecsomagoltuk azt a pár holmit, amink volt (én például
becsomagoltam egy tartalék öltözet ruhát, néhány palack vért és a
naplómat). Külön is elbúcsúztunk Vaneztől és Sebától – az öreg
szállásmestert különösen elszomorította a távozásunk –, majd a
termekből kivezető kapunál találkoztunk Paris Skylelal. Elmondta,
hogy Mika továbbra is segédkezik a háború éjszakáról éjszakára folyó
levezérlésében. Amikor kezet fogtam vele, láttam, hogy nagyon rossz
bőrben van, és olyan érzésem támadt, hogy nem sok esztendeje van
hátra – ha küldetésünk sokáig tart bennünket távol a Vámpírok
Hegyétől, könnyen lehet, hogy utoljára látom őt.
– Hiányozni fog, Paris – öleltem át félszegen, miután kezet ráztunk
egymással.
– Te is hiányozni fogsz nekem, ifjú herceg – felelte, s míg szorosan
magához ölelt, a fülembe súgta: – Találd meg és öld meg őt, Darren. A
csontjaimig hatoló hideget érzek a tagjaimban, de nem az öregségtől.
Mr. Tiny igazat mondott – ha a Vérszipolyok Ura teljes hatalmat kap,
biztos vagyok benne, hogy mindannyian elveszünk.
– Meg fogom találni – fogadtam meg, és tekintetem
összekapcsolódott az agg hercegével. – És ha a szerencse úgy hozza,
hogy nekem kell őt megölnöm, nem fogom eltéveszteni a célt.
– A vámpírok szerencséje kísérjen utadon – szólt.
Csatlakoztam Mr. Crepsleyhez és Harkathoz. Integettünk azoknak,
akik idáig kísértek bennünket, majd bevettük magunkat az alagutakba.
Gyors és biztos léptekkel haladtunk, s két óra múlva magunk mögött
hagytuk a hegyet, hogy a nyílt mezőn, a felhőtlen éjszakai égbolt alatt
folytassuk utunkat.
Ezzel kezdetét vette a Vérszipolyok Ura elleni hajtóvadászatunk.
Jó volt megint úton lenni. Nagyon is tudatában voltunk, hogy utunk
egyenesen a pokol tüzébe vezethet, és hogy társainkra mérhetetlen
szenvedések várnak, ha kudarcot vallunk, de mindezek miatt ráértünk
később aggodalmaskodni. Ezekben az első hetekben csak arra tudtam
gondolni, milyen nagyszerű, hogy kinyújthatom a lábam, hogy tiszta,
friss levegőt szívhatok, s nem vagyok bezárva izzadságszagú vámpírok
tucatjaival.
Jókedvűen tapostam az ösvényt éjjelenként a hegyek között. Harkat
keveset beszélt; sokat rágódott azon, amiket Mr. Tiny mondott neki.
Mr. Crepsley morózus volt, mint rendesen, de én tudtam, hogy
látszólagos búskomorsága ellenére éppoly boldog, hogy kint lehetünk a
szabadban, mint én.
Egyenletes, jó iramban haladtunk, sok-sok kilométert hagyva
magunk mögött éjszakánként, nappal meg nagyokat aludtunk a fák,
bokrok alatt, vagy barlangokban.
Elindulásunkkor még erős Fagyok jártak, de ahogy lejjebb
ereszkedtünk a hegyek közül, lassanként engedett a csípős hideg. Mire
leértünk a lapályra, már olyan kellemesen éreztük magunkat, mint az
emberek egy-egy szeles őszi napon.
Hoztunk magunkkal palackozott embervért, ennivalóval pedig a
vadállatok szolgáltak. Régóta nem vadásztam már, de hamar
belejöttem.
– Ez ám az élet, nem igaz? – jegyeztem meg örvendezve egy reggel,
frissen sült szarvashúst rágva. Legtöbbször nem gyújtottunk tüzet – a
húst rendszerint nyersen ettük –, de hébe-hóba jólesett körülülni az égő
fatönkökből emelt buckát.
– De – bólintott rá Mr. Crepsley.
– Bárcsak ezentúl mindig így járhatnánk a világot.
A vámpír elmosolyodott.
– Nem vágyódsz vissza a Vámpírok Hegyébe?
Elfintorodtam.
– Hercegnek lenni nagy dicsőség, de nem túl szórakoztató.
– A beavatásod elég gorombára sikeredett – mondta erre
részvevően. – Ha nem állnánk háborúban, maradt volna idő kalandos
vállalkozásokra is. A legtöbb herceg évtizedekig járja a világot, mielőtt
nekifog a fejedelmi teendői ellátásának. A te esetedben szerencsétlen
volt az időzítés.
– Még így sem panaszkodhatom – válaszoltam vidáman. – Most
szabad vagyok.
Harkat felszította a tüzet, és közelebb húzódott hozzánk. Nem sokat
szólt, amióta elhagytuk a Vámpírok Hegyét, de most leengedte a
maszkját, és megszólalt.
– Én szerettem a Vámpírok Hegyét. Otthon éreztem magam benne.
Sohasem éreztem magam ennyire biztonságban... még a Cirque Du
Freakben sem. Ha ennek vége lesz, és még lesz lehetőségem...
választani, vissza megyek.
– Vámpírvér van benned – mondta erre Mr. Crepsley.
Tréfának szánta, de Harkat komolyan vette.
– Lehet – válaszolta. – Gyakran gondoltam rá, hogy vajon nem
vámpír voltam-e... előző életemben. Ez arra is választ adhatna, miért
küldtek el a Vámpírok Hegyéhez... és hogy miért éreztem ott olyan jól
magam. És megmagyarázná a nyársakat is... amiket álmomban látok.
Harkat rémálmaiban ugyanis gyakran megjelentek a nyársak is.
Ilyenkor megnyílt alatta a föld, s ő belezuhant egy nyársakkal teli
gödörbe, vagy árnyalakok üldözték, s a kezükben lévő karót a szívébe
döfték.
– Nincs valami új nyom, ami utalna rá, hogy ki lehettél? –
kérdeztem. – A Mr. Tinyvel való találkozás nem frissítette fel az
emlékezetedet?
Harkat megrázta vaskos, nyak nélküli fejét.
– Nem lettem okosabb – sóhajtotta.
– Miért nem árulta el neked Mr. Tiny az igazságot, ha egyszer eljött
az ideje, hogy megtudd? – töprengett hangosan Mr. Crepsley.
– Nem gondolom, hogy ez... ilyen egyszerű – válaszolta Harkat. –
Meg kell keresnem az igazságot. Ez benne van... a kettőnk
megállapodásában.
– És ha kiderülne, hogy Harkat tényleg vámpír volt? – kockáztattam
meg. – Ha például annak idején herceg volt... vajon még mindig ki
tudná nyitni a Hercegek Termének ajtaját?
– Nem hinném, hogy herceg voltam – kuncogott Harkat, amitől
széles szája két sarkán egy-egy tátongó rés keletkezett.
– Hé! Ha belőlem lehetett Herceg, akkor bárkiből lehet! – szóltam
oda neki.
– Igaz – dünnyögte Mr. Crepsley, de gyorsan be is húzta a nyakát,
nehogy egy szarvaslábbal eltaláljam.
Kijutva a hegyek közül, délkeletnek fordultunk, és hamarosan
elértük a lakott terület peremét. Furcsa volt újra villanyfényeket,
autókat, repülőket látni. Úgy éreztem magam, mintha eddig a múltban
éltem volna, és most léptem volna ki egy időgépből.
– Nagyon zajos – jegyeztem meg egy éjszaka, amikor egy
forgalmas városon vágtunk keresztül. Azért tértünk be ide, hogy
embervért igyunk. Körmünkkel álmukban kis hasítékot ejtettünk a
bőrükön, szívtunk valamennyi vért, aztán Mr. Crepsley gyógyító
nyálával beforrasztottuk a vágást, és az illető nem is sejtette, hogy a
vérét vették. – Túl sok a zene, a nevetés, a kiabálás. – Csengett a fülem
a lármától.
– Az emberek folyton karattyolnak, mint a majmok mondta erre Mr.
Crepsley. – Ez a szokásuk.
Régebben mindig ellenkeztem, ha ilyeneket mondott, de már
leszoktam róla. Amikor Mr. Crepsley inasa lettem, szüntelenül
reménykedtem, hogy egyszer még visszatérhetek a régi életemhez.
Arról álmodoztam, hogy újra ember leszek, és hazamegyek a
családomhoz és a barátaimhoz. Már nem gondoltam ilyesmire. A
Vámpírok Hegyében eltöltött éveim leszoktattak emberi vágyaimról.
Az éjszaka teremtményévé váltam – és meg voltam vele elégedve.
A viszketés egyre tűrhetetlenebbé vált. Mielőtt elhagytuk a várost,
egy patikában összevásároltam mindenféle viszketéscsillapító port és
folyadékot, amelyekkel aztán szorgalmasan bedörzsöltem magam. De
egyik sem hozott enyhülést. Semmi sem mulasztotta el a viszketést,
úgyhogy idegesítően végigvakaróztam a Lady Evanna barlangjához
vezető utat.
Mr. Crepsley nem sokat mesélt a hölgyről, akihez mentünk, sem
arról, hogy hol lakik, egyáltalán vámpír-e, vagy ember, és hogy miért
kell meglátogatnunk őt.
– El kéne mondania nekem ezeket a dolgokat – morogtam egyik
reggel, miközben letáboroztunk valahol. – Mi lesz, ha történik magával
valami? Akkor hogyan fogjuk Harkattal megtalálni őt?
Mr. Crepsley végigsimította sebhelyes arcát – még ennyi együtt
eltöltött év után sem tudtam, hogyan szerezte sebeit –, és
elgondolkodva bólintott. – Igazad van. Még az éjszaka beállta előtt
rajzolok egy térképet.
– És elmondja nekünk, kicsoda ez a nő?
– Nehéz ezt elmagyarázni – nézett rám elbizonytalanodva. –
Legjobb lesz, ha ő maga mondja el. Evanna nem egyformán mondja el
a dolgokat mindenkinek. Lehet, hogy nem lenne kifogása az ellen,
hogy megtudd az igazságot – de az is lehet, hogy nagyon is lenne.
– Ő valami feltaláló? – faggattam tovább. Mr. Crepsley; volt
ugyanis egy főzőedénykészlete, melyet apróra összecsomagolva
hordott magánál. Egyszer elárulta nekem, hogy Evanna készítette.
– Néha föltalál ezt-azt – válaszolta a vámpír. – Sok mindenhez van
tehetsége. Leginkább békák tenyésztésével foglalkozik.
– Tessék? – pislogtam.
– Ez a hobbija. Vannak, akik lovakat, kutyákat vagy macskákat
tenyésztenek. Evanna békákat.
– Hogyan tenyészthet békákat? – horkantam fel értetlenül.
– Majd meglátod. – Előrehajolt, és megveregette a térdemet. –
Bármit mondhatsz neki, csak ne hívd boszorkának.
– Miért hívnám boszorkának?
– Mert – olyasféle.
– Egy boszorkányt fogunk meglátogatni? – szólt közbe Harkat
riadtan.
– Zavar téged? – nézett rá Mr. Crepsley.
– Álmomban néha szerepel... egy boszorkány is. Nem látni az
arcát... illetve nem látni tisztán... és abban sem vagyok biztos, hogy...
jó-e, vagy gonosz. Van, úgy hozzá futok segítségért... néha meg
rémülten menekülök előle.
– Erről eddig sohasem beszéltél – mondtam.
– Annyi sárkány, hegyes karó és árnyalak mellett... mit számít egy
kis boszorka? – felelte reszketeg mosollyal Harkat.
Most, hogy a sárkányokat említette, eszembe jutott, amit akkor
mondott, amikor összetalálkoztunk Mr. Tinyvel. “Sárkánymesternek”
nevezte őt. Megkérdeztem erről Harkatot, de nem emlékezett rá, hogy
ezt mondta volna.
– Ámbár álmomban néha sárkányok hátán lovagolva... jelenik meg
– mondta elmélázva. – Egyszer kitépte az egyik agyát, és... odadobta
nekem. Én kinyúltam utána, de... mielőtt elkaphattam volna,
felébredtem.
Hosszan elgondolkoztunk ezen a képen. A vámpírok nagy
fontosságot tulajdonítanak az álmoknak. Sokan hisznek abban, hogy az
álmok kapcsolatot jelentenek a múlttal vagy a jövővel, és hogy sokat
lehet tanulni belőlük. Harkat álmainak azonban mintha semmi közük
nem lett volna a valósághoz, így aztán nem is foglalkoztunk vele
tovább, hanem a másik oldalunkra fordultunk, és elaludtunk. Harkat
nem – ő ameddig csak tudott, ébren maradt, hogy ne kelljen látnia a
sárkányokat, a nyársakat, a boszorkányokat és mind a többi
veszedelmet, melyek zűrzavaros álmaiban fenyegették. Így hát zöld
szeme tovább parázslott az éjszakában.
Egy este arra ébredtem, hogy tökéletesen jól érzem magam.
Miközben bámultam a fejem fölötti alkonypírban égő, sötétedő
égboltot, próbáltam megfejteni, mitől érzem magam ilyen kellemesen.
Aztán rájöttem – elmúlt a viszketésem. Pár percig még nem mertem
megmozdulni, nehogy újra kezdődjön, de amikor végül fölálltam,
sehol még egy icipici bizsergést sem éreztem. Fülig érő szájjal
indultam el a kis tavacska felé, amely mellett letáboroztunk, hogy
igyak pár kortyot.
A hűs, tiszta víz fölé hajolva mélyeket kortyoltam.
Ahogy fölegyenesedtem, egy ismeretlen arcot pillantottam meg a
tavacska víztükrében – egy hosszú hajú, szakállas férfiarcot.
Közvetlenül előttem volt, ami nem jelenthetett mást, mint hogy itt áll
mögöttem – márpedig nem hallottam, hogy bárki is közeledne.
Villámgyorsan hátrafordultam, s a kezem már a Vámpírok Hegyéről
magammal hozott kardom markolatát fogta. Félig ki is húztam a
hüvelyéből, s csak akkor álltam meg zavartan. Nem volt ott senki.
Körülnéztem, hová lett a rongyos ruhájú, szakállas férfi, de nem
láttam sehol. Fák, sziklák nem voltak a közelben, hogy elrejtőzhetett
volna, és még egy vámpír sem tűnhetett el ilyen szempillantás alatt.
Visszafordultam a tavacska felé, és újra belenéztem a víztükörbe.
Ott volt! Tisztán láttam a szőrös képét, amint fenyegetően nézett föl
rám.
Ijedt kiáltással ugrottam hátrébb. Csak nem a víz alól néz engem a
szakállas fickó? Hogy vesz levegőt?
Előbbre léptem, és harmadszor is farkasszemet néztem a szőrös
emberrel – úgy nézett ki, mint egy barlanglakó ősember.
Elmosolyodtam. Ő visszamosolygott. – Helló – mondtam. Az ő szája is
megmozdult, de hang nem jött ki rajta. – Engem Darren Shannak
hívnak. – Megint együtt mozgott a szája az enyémmel.
Kezdett idegesíteni – gúnyolódik velem? És ebben a pillanatban
rádöbbentem: én vagyok az!
Most, hogy alaposabban szemügyre vettem, felismertem a
szememet és a szájam formáját, s a jobb szemem fölött azt a kis
háromszög alakú sebhelyet, amely immár ugyanúgy hozzám tartozott,
mint az orrom vagy a fülem. Az én arcom volt, ehhez kétség sem fér –
de honnan ez a rengeteg szőr?
Megtapogattam az államat, s éreztem a sűrű, bozontos szakállt. Jobb
kezemmel végigsimítottam a fejemen, s a megszokott kopaszság
helyett elképedve morzsolgattam ujjaim között a tömött hajfürtöket.
Kiálló hüvelykujjam beleakadt a hosszú tincsekbe, úgy kellett, néhány
hajszál fájdalmas kitépése árán, kiszabadítanom.
Khledon Lurt nevére, mi történt velem?
Gondoltam, most már a végére járok a dolognak. Lerántottam
magamról a pólómat, s láttam, hogy a mellemet és a hasamat is sűrű
szőrzet borítja. Sőt, a hónom alatt és a vállamon is gyűrűkbe
göndörödött a szőr. Tetőtől talpig szőr borította a testemet!
– Charna zsigereire! – ordítottam el magam, és rohantam, hogy
fölébresszem a barátaimat.
Mr. Crepsley és Harkat éppen a tábort bontották, amikor zihálva és
kiáltozva közébük rontottam. A vámpír, megpillantva bozontos
küllememet, kést rántott, és üvöltve rohant felém, hogy megállítson.
Harkat ádáz arckifejezéssel azon nyomban mellé állt. Ahogy levegő
után kapkodva megtorpantam, rögtön láttam, hogy nem ismertek fel. A
magasba emeltem a kezem, hogy mutassam, fegyvertelen vagyok, s
közben rekedt hangon elkiáltottam magam:
– Ne bántsatok!... Én vagyok az!
Mr. Crepsley szeme elkerekedett.
– Darren?
– Az nem lehet – nyögte ki Harkat. – Szélhámos!
– Nem! – kiáltottam. – Fölébredtem, elmentem a tóhoz inni, és ezt...
ezt... láttam. – És meglengettem feléjük szőrös karjaimat.
Mr. Crepsley előbbre lépett, visszadugta a kését a tokjába, és
elképedt arccal nézett végig rajtam.
– A tisztulás! – motyogta.
– A micsoda? – kiáltottam.
– Ülj le, Darren – felelte Mr. Crepsley komoly arccal. – Sok
mindenről kell most beszélgetnünk. Harkat menj, töltsd meg a
kulacsainkat, és gyújts új tüzet.
Amikor összeszedte a gondolatait, elmagyarázta Harkatnak és
nekem, mi játszódik le most.
– Azt tudod, hogy a félvámpírok akkor válnak teljes értékű
vámpírokká, ha több vámpírvért szivattyúznak át beléjük. De arról még
egy szót sem beszéltünk – mert nem gondoltam, hogy ilyen hamar
bekövetkezik –, hogy van egy másik módja is, hogy egy félvámpír vére
átalakuljon.
– Alapértelmezésben ha valaki rendkívül hosszú ideig marad meg
félvámpírnak – ez átlagosan negyven év szokott lenni –, akkor a
vámpírsejtjei megtámadják az emberi sejtjeit, és átalakítják azokat
vámpírsejtekké. Ezt a folyamatot nevezzük tisztulásnak.
– Úgy érti, hogy telivér vámpír lettem? – vágtam közbe izgatottan, s
kicsit félve is. Izgalmam annak volt betudható, mert ebben az esetben
rendkívüli testi erőre tettem szert, továbbá képes voltam a suhanásra és
a telepatikus kapcsolattartásra. Félelmem meg abból eredt, hogy
mostantól teljes egészében kerülnöm kellene a nappali világosságot és
az emberek világát.
– Még nem – felelte Mr. Crepsley. – A szőr csak a kezdeti szakasz.
Mindjárt le is borotváljuk, és bár vissza fog nőni, nagyjából egy hónap
múlva megáll a növekedés. Ez idő alatt más változásokat is tapasztalni
fogsz magadon – megnősz, fejfájások és heves energiakitörések
kínoznak majd –, de ezek is el fognak múlni. Az átalakulás végére a
vámpírvéred teljes mértékben kiszoríthatja az embervéredet, de az is
lehet, hogy nem, és visszatérhetsz a normális állapotodhoz – pár hónap
vagy egy-két év erejéig. De az biztos, hogy néhány éven belül a véred
egy szép napon teljes mértékben át fog alakulni. Most beléptél a
félvámpír-lét végső szakaszába. Innen már nincs visszaút.
Az éjszaka hátralévő részét a tisztulás részleteinek megtárgyalásával
töltöttük. Mr. Crepsley elmondta, ritka dolog, hogy egy félvámpír húsz
évnél hamarabb menjen át a tisztulás folyamatán. Az én esetemnek
talán az a magyarázata, hogy amikor Vámpír Herceg lettem, a
szertartás során több vámpírvér került be az ereimbe, és ez
felgyorsíthatta a folyamatot.
Visszaemlékeztem, hogy Seba alaposan szemügyre vett a Vámpírok
Hegyének alagútjaiban, és megemlítettem a dolgot Mr. Crepsleynek.
– Nyilván tudott a tisztulásról – mondtam. – Miért nem
figyelmeztetett?
– Nem az ő dolga volt – válaszolta Mr. Crepsley. Én vagyok a
mestered, az én kötelességem, hogy mindenről tájékoztassalak. Biztos
vagyok benne, hogy megemlítette volna nekem, hogy leülhessek veled,
és sorra mindent elmagyarázzak, de nem jutott rá idő megérkezett Mr.
Tiny, és el kellett hagynunk a hegyet.
– Azt mondta, Darren meg fog nőni a... tisztulás alatt – mondta
Harkat. – Mennyire?
– Nem lehet tudni – hangzott a felelet. – Pár hónap leforgása alatt
akár a felnőttkori magasságát is elérheti de azért ez nem valószínű. Pár
évvel idősebb lesz, de talán nem többel.
– Végre olyan leszek, mint egy tinédzser? – kérdeztem.
– Szerintem igen.
Kicsit elgondolkoztam a dolgon, aztán fülig szaladt a szám.
– Király!
Csakhogy a tisztulás egyáltalán nem volt király! Már az is durvának
hatott, hogy az összes szőrt le kellett borotválni – Mr. Crepsley hosszú
pengéjű, éles kése majd lenyúzta a bőrömet –, de a testemben
lejátszódó változások még ennél is sokkal kellemetlenebbek voltak. A
csontjaim megnyúltak és összeforrtak. A körmöm és a fogam nőni
kezdett – rágnom kellett a körmömet, a fogamat meg az éjszakai
menetelés alatt végig össze kellett szorítanom, hogy megtartsák a
formájukat –, kezem-lábam hosszabb lett. Hetek alatt öt centivel
magasabb lettem, minden porcikám fájt a hirtelen növéstől.
Érzékszerveim mintha megzavarodtak volna. A hangok
fölerősödtek – egy gally roppanása akkora robajjal járt, mintha
legalábbis egy ház dőlt volna össze. A legenyhébb szagtól is viszketett
az orrom. Az ízeket egyáltalán nem éreztem. Minden papírízűvé vált.
Kezdtem sejteni, milyen élete lehet Harkatnak, és szentül
megfogadtam, hogy soha többé nem csúfolódom vele, amiért
nincsenek ízlelőbimbói.
Rettentően érzékennyé vált szememet a legkisebb fény is
elvakította. A hold reflektorként sütött rám az égről, és ha nappal
kinyitottam a szemem, úgy éreztem, mintha egy-egy izzó tűt szúrtak
volna bele, miközben jeges fájdalom hasított a fejembe.
– Így hat a napfény a telivér vámpírokra? – kérdeztem egy napon
Mr. Crepsleyt, miközben egész testemben reszketve, a nap fájdalmas
sugarai elől szememet szorosan összezárva feküdtem egy vastag takaró
alatt.
– Igen – válaszolta. – Ezért nem megyünk ki még rövid időszakokra
sem a napfényre. A lesülés ugyan nem jár nagy fájdalommal – az első
tíz-tizenöt percben legalábbis –, de a nap fénye az első pillanattól
kezdve elviselhetetlen.
A tisztulás alatt iszonyú fejfájások gyötörtek kormányozhatatlanná
vált érzékszerveim miatt. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, menten
szétrobban a fejem, és ilyenkor tehetetlenül sírtam a fájdalomtól.
Mr. Crepsley segített, hogy úrrá tudjak lenni a fájdalom okozta
kábultságomon. Könnyű anyagból hevenyészett kendővel bekötötté a
szemem – egész jól láttam vele –, füldugót készített fűcsomóból, sőt
még az orromat is ilyennel dugaszolta el. Kényelmetlen, nem vitás, és
persze nevetséges – Harkat harsogó hahotázása nem könnyített a
helyzetemen –, de a fejfájások jócskán enyhültek tőle.
Egy másik mellékhatásként el kellett szenvednem a heves
energiahullámzást is. Úgy éreztem magam, mintha elemek
működtetnének. Éjszakánként előre kellett rohannom, messze
megelőzve Mr. Crepsleyt és Harkatot, majd visszakutyagolni hozzájuk,
csak azért, hogy kifárasszam magam. Valahányszor megálltunk,
tornagyakorlatokat végeztem, mint valami megszállott –
fekvőtámaszok, nyújtógyakorlatok, felülések –, és mivel pár óránál
tovább képtelen voltam többet aludni egyvégtében, rendszerint jóval
hamarabb felébredtem, mint Mr Crepsley. Fákra, sziklákra másztam,
folyókat, tavakat úsztam át, csak hogy levezessem természetellenesen
felgyülemlett energiámat. Lebirkóztam volna egy elefántot is, ha
utamba akad!
Végül, hat hét után, lecsillapodott bennem a nagy zűrzavar. Nem
kellett többé borotválkoznom (de a fejemen megmaradt a haj – nem
voltam többé kopasz!).
Levehettem a szememről a kendőt, elhajíthattam a füldugóimat, újra
éreztem az ízeket, még ha kezdetben töredékesen is.
Hét centiméterrel voltam magasabb, mint a tisztulásom kezdetén, és
észrevehetően megvállasodtam. Arcbőröm megedződött, s ettől
valamivel idősebbnek látszottam – most már elmentem tizenöt-tizenhat
évesnek.
De ami a legfőbb – továbbra is félvámpír voltam. A tisztulás nem
semmisítette meg az emberi vérsejtjeimet. Ebben csak az volt a rossz,
hogy a jövőben egyszer még át kell esnem a tisztuláson. Egyelőre
viszont továbbra is élvezhettem a napsütést, mielőtt az éjszaka
kedvéért végérvényesen hátat kell fordítanom neki.
Habár nagyon is vágytam rá, hogy teljes értékű vámpírrá váljak,
tudtam, hogy hiányozni fog a nappali világ.
Mihelyt át fog alakulni a vérem, már nem lesz visszaút. Ezt
elfogadtam, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltam tőle
ideges. Így azonban hónapok – de az lehet, hogy néhány év – álltak
rendelkezésemre, hogy felkészüljek a váltásra.
Kinőttem a ruháimat és a cipőmet, így meg kellett állnom egy kis
üzletnél, amelyben a hadseregtől visszamaradt katonai holmikat
árultak (tudniillik ismét elhagyni készültünk a civilizált világot). A
régiekhez hasonló darabokat válogattam össze, s a kékek mellé még
két bíborvörös inget meg egy sötétzöld nadrágot. Mialatt fizetem, egy
magas, vékony férfi lépett be az üzletbe. Sötétbarna ing, fekete nadrág
és baseballsapka volt rajta.
– Ezekre van szükségem – vetette oda a pult mögött álló embernek,
s elébe tolt egy listát.
– A fegyverekhez engedély kell – válaszolta a kereskedő,
félszemmel átfutva a listát.
– Van – nyúlt a férfi a zsebébe, s eközben a szeme megakadt a
kezemen. Megmerevedett. Én az új ruhámat magamhoz szorítva álltam
ott, s jól látszottak ujjaim hegyén a hegek, ahol Mr. Crepsley annak
idején megvérezett.
A férfi a következő pillanatban ellazult, és elfordult tőlem – én
azonban biztos voltam benne, hogy felismerte a hegeket, és tudta, mi
vagyok. Az üzletből kisietve a város szélén találkoztam Mr.
Crepsleyvel és Harkattal, és elmeséltem nekik, mi történt.
– Ideges volt? – kérdezte Mr. Crepsley. – Követett, amikor kimentél
az üzletből?
– Nem. Csak egész testében megmerevedett, amikor meglátta a
jegyeket. Aztán úgy tett, mintha nem látta volna. De tudta, hogy mit
jelentenek – ebben biztos vagyok.
Mr. Crepsley elgondolkodva dörzsölte meg a sebhelyét.
– Olyan emberek, akik tudják az igazat a vámpírjegyekről, ha nem
is gyakran, de előfordulnak. Ez az ember minden valószínűség szerint
egyszerűen csak hallott történeteket a vámpírokról és arról, hogy mi
van az ujjuk hegyén.
– De lehet vámpírvadász is – mondtam csendesen.
– A vámpírvadászok ritkaságszámba mennek – de léteznek. – Mr.
Crepsley elgondolkozott, majd meghozta a döntést. – Mindent úgy
folytatunk, ahogy elterveztük. De nyitva tartjuk a szemünket, és te
vagy Harkat éjszakánként őrködni fogtok. Ha megtámadnak, mi
készen állunk. – Miközben megérintette kése nyelét, szája feszes kis
mosolyra rándult. – Ott leszünk!
Mire eljött a hajnal, már tudtuk, hogy nemsokára harcolnunk kell.
Követtek bennünket, méghozzá nemcsak egyvalaki, hanem hárman
vagy négyen. A városon túl pár kilométerrel felfedezték a nyomainkat,
és azóta mindenütt a nyomunkban voltak. Bámulatos kitartással
követek, és ha nem számítottunk volna rá, hogy valami baj lesz, akár
azt is hihettük volna, hogy minden rendben van. De ha egy vámpír
veszélyt szimatol, még a legfürgébb ember sem lepheti meg
észrevétlenül.
– Mi a terv? – kérdezte Harkat, miközben egy kis erdő közepén
tábort ütöttünk, hogy az egymásba fonódó ágak és levelek
megvédjenek a napsütéstől.
– Majd csak teljes napvilágnál fognak támadni – felelte fojtott
hangon Mr. Crepsley. – Úgy teszünk, mintha mit sem sejtve aludnánk.
Ha jönnek, elbánunk velük.
– Bírja majd a napot? – kérdeztem.
Jóllehet itt védve voltunk, a csata hevében könnyen előfordulhat,
hogy ki kell mennünk a napfényre.
– Az alatt a rövid idő alatt, míg elbánunk velük, nem ártanak meg a
napsugarak – válaszolta Mr. Crepsley.
Mohából és falevelekből ágyat hevenyésztünk magunknak, majd
köpenyünkbe burkolózva lefeküdtünk.
– Persze, az is lehet, hogy csak kíváncsiskodók – motyogta Harkat.
– Talán csak meg akarják nézni... hogy néz ki igazából egy vámpír.
– Ahhoz túl rámenősek, hogy pusztán meg akarjanak nézni
bennünket – vetette ellene Mr. Crepsley. – Dolguk van velünk.
– Most jut eszembe, az a fickó ott az üzletben fegyvereket vásárolt!
– suttogtam.
– A legtöbb vámpírvadász alaposan fel van fegyverkezve – morogta
Mr. Crepsley. – Hol vannak már azok az éjszakák, amikor egy puszta
kalapáccsal meg egy fanyárssal jöttek ránk!
Ezután már nem beszéltünk többet. Csendben, lehunyt szemmel
feküdtünk (kivéve Harkatot, aki köpönyegével takarta el szemhéj
nélküli szemét), s egyenletesen lélegezve alvást színleltünk.
Csigalassúsággal múltak a másodpercek, vánszorogtak a percek, s
egy örökkévalóságnak tűnt, mire egy-egy óra eltelt. Hat éve már, hogy
utoljára ádáz csatát vívtam valakikkel. Természetellenesen hidegnek
éreztem a lábam, s a gyomromban a félelem jéghideg kígyói
tekeregtek.
Köpenyem redőinek védelmében a kardom markolatának közelében
tartottam begörbített ujjaimat, hogy bármelyik pillanatban
kihúzhassam.
Röviddel dél után a vadászok rászánták magukat a támadásra.
Hárman voltak, félkörben közelítettek meg bennünket északi,
délnyugati és délkeleti irányból. Először csak a levelek zizegését és
egy-egy gally reccsenését hallottam, de ahogy mind közelebb jutottak,
már nehéz zihálásukat, megfeszített csontjaik roppanásait, szívük
rémülten felgyorsuló dobogását is érzékeltem.
Tíz-tizenkét méterre tőlünk a vadászok elrejtőztek egy-egy fa mögé,
és felkészültek a támadásra. Hosszú, feszült csend támadt – aztán
lassan felhúzták az egyik puska ravaszát.
– Most! – ordította Mr. Crepsley, s egy szökkenéssel talpra ugorva
rávetette magát a hozzá legközelebb álló emberre.
Miközben elképesztő gyorsasággal szabályosan maga alá gyűrte
ellenfelét, Harkattal a másik két embert vettük célba. Az, akit én
szemeltem ki, hangos káromkodással ugrott ki a fa mögül, és puskáját
felemelve lőtt. A golyó centiméterekre elsüvített mellettem. Mielőtt
újra tüzelhetett volna, már rajta voltam.
Kicsavartam a kezéből, és eldobtam a puskát. Mögöttem is
eldördült egy lövés, de majdnem függőlegesen föl, a levegőbe –
gondolom, ott Harkat viaskodott a maga emberével. Arra nem volt idő,
hogy megnézzem, hogyan boldogulnak a barátaim – az előttem álló
fickó már elő is rántotta hosszú vadászkését, így nekem is készenlétbe
kellett helyeznem a kardomat.
Ellenfelem szeme kerekre tágult, amikor meglátta a kardot – vérre
emlékeztető vörös karikákat rajzolt a szeme köré –, majd ismét
összeszőkült.
– Te még csak kölyök vagy – horkant fel, felém suhintva a késével.
– Nem – vágtam oda, miközben elléptem a kése útjából,
ugyanakkor hirtelen ütést mértem rá a kardommal. – Sokkal több
vagyok annál.
Miközben újra felém suhintott, kardom egy fölfelé és kifelé ívelő
könnyed mozdulatával átvágtam jobb keze húsát, izmait és csontjait, és
három ujját elmetszve harcképtelenné tettem.
Az ember felordított fájdalmában, és hátrazuhant. Én kihasználtam
ezt a pillanatot, hogy megnézzem, hogyan boldogul Mr. Crepsley és
Harkat. Mr. Crepsley már megadta a kegyelemdöfést saját emberének,
és épp Harkat felé tartott, aki birokra kelt ellenfelével. Ugyan ő volt
felül, de Mr. Crepsley láthatóan biztosra akart menni, ha netán
fordulna a kocka.
A csata kimenetelével elégedetten fordultam vissza a földön fekvő
emberhez, hogy a kellemetlen feladat előtt lelkileg megerősítve magam
gyorsan végezzek vele. Megdöbbenésemre arcán torz vigyorral nézett
rám.
– A másik kezemet is le kellett volna vágnod! – vetette oda.
Pillantásom ráesett a bal kezére, és elakadt a lélegzetem – egy
kézigránátot szorított vele a melléhez!
– Ne mozdulj! – kiáltotta, látva, hogy meglódulok felé.
Hüvelykujjával félig már lenyomta a gyújtószerkezetet. – Ha ez
felrobban, te is velem jössz!
– Csak lassan – sóhajtottam kissé hátrébb lépve, s ijedten meredve a
kibiztosított kézigránátra.
– Ráérek lassítani a pokolban – kuncogott vérfagyasztóan. Kopaszra
borotvált koponyájára kétoldalt, a füle mögött egy-egy fekete V betű
volt tetoválva. – És most szólj a vámpír cimborádnak meg annak a
szürke bőrű szörnynek, hogy engedjék el a társamat, különben...
Éles füttyszó hallatszott balról, a fák közül. Valami eltalálta és
kiröpítette az ember kezéből a gránátot. Ő fölordított, és már kapott is
a következő gránát után (egész tüzérre való volt a mellkasa köré
szíjazva). Egy második füttyszó kíséretében csillogó, sokhegyű tárgy
vágódott a koponyája közepébe.
Egy morranást hallatva hátrarogyott, eszeveszetten rángatózott
párat, majd mozdulatlanul elfeküdt a földön. Döbbenten bámultam rá,
s önkéntelenül is közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem. A
fejébe ékelődött tárgy egy arany dobócsillag volt. Sem Mr. Crepsley,
sem Harkat nem hordott magánál ilyen fegyvert akkor ki dobhatta?
Mintegy válaszul ki nem mondott kérdésemre egy alak ugrott ki egy
közeli fa mögül, és nagy léptekkel elindult felém.
– Csak egy hullának fordíthatsz hátat, senki másik! – förmedt rám,
miközben villámgyorsan felé fordultam. – Erre nem tanított meg
Vanez Blane?
– El... elfelejtettem – ziháltam, túlságosan megrökönyödve ahhoz,
hogy bármi más az eszembe jusson.
A vámpír – mert csakis közülünk való lehetett – középmagas, testes,
pirosas bőrű, zöldre festett hajú fickó volt. Bíborszínű állatbőröket
viselt, melyeket hevenyészett öltésekkel varrt egymáshoz. Hatalmas
szeme volt – majdnem olyan nagy, mint Harkaté –, és meglepően kis
szája. Mr. Crepsleytől eltérően nem takarta el a szemét, pedig kínosan
hunyorgott a napfényben. Cipőt nem viselt, és fegyvere sem volt a
dobócsillagokon kívül, melyekkel teletűzdelte a felsőteste köré csavart
hevedereket.
– Köszönettel visszaveszem tőled a shurikenemet – szólt a halott
embernek, s azzal kifeszegette a fejéből, megtörölgette a vértől, és
visszatette a dobócsillagot a hevederébe. Keze közé fogva és jobbrabalra
elforgatva a fickó leborotvált fejét, jól megnézte a tetoválását
meg a vörös karikákat a szeme körül. – Vémber! – horkant fel. – Nem
először csapok össze velük. Nyomorult korcsok. – Ráköpött a hullára,
majd meztelen lábával megfordította, hogy arccal lefelé feküdjön a
földön.
Amikor ismét hozzám fordult, már tudtam, ki ő sokszor lefestették
előttem –, így a neki kijáró tisztelettel köszönthettem.
– Vancha March – hajtottam fejet előtte. – Megtiszteltetés
számomra, hogy megismerhetem fenségedet.
– Hasonlóképpen – válaszolta vidáman.
Vancha March volt az a Vámpír Herceg, akivel még nem
találkoztam – a legvadabb és leginkább hagyománytisztelő a hercegek
között.
– Vancha! – bömbölte Mr. Crepsley, letépve a kendőt a szeméről, s
néhány ugrással mellettünk termett, hogy megveregethesse a herceg
vállát. – Mit keres itt fenséged? Azt hittem, messze északon jársz!
– Úgy is volt – szipogott Vancha, majd bal keze fejét végighúzva az
orrán félrehajított valami zöldesen csillogó ragacsot. – De mivel ott
nem történt semmi, délnek fordultam. Most Lady Evannához tartok.
– Mi is – kottyantottam közbe.
– Rájöttem. Két éjszaka óta követlek benneteket.
– Hamarabb is mutatkozhatott volna fenséged – közölte vele Mr.
Crepsley.
– Először láttam az új herceget – válaszolta Vancha. Így kicsit meg
akartam figyelni. – Szigorú képpel nézett rám. – E küzdelem alapján,
meg kell mondanom, nem vagyok elragadtatva tőle!
– Hibáztam, fenség – szóltam kimérten. – Aggódtam barátaimért, és
elkövettem azt a hibát, hogy egy pillalatra megálltam, holott
folytatnom kellett volna tovább. Vállalom a felelősséget a történtekért,
és alázatosan esedezem bocsánatért.
– Legalább tudja, hogy kell rendesen bocsánatot kérni – nevetett
Vancha, s jól hátba vert.
Vancha March tetőtől talpig szutykos volt, és bűzlött, mint egy
görény. Többnyire így festett – hamisítatlan természeti lény volt. Még
a vámpírok között is a szélsőséges irányzat képviselői közé tartozott.
Csak olyan öltözéket viselt, amelyet maga készített vadállatok bőréből,
sohasem evett főtt ételt, és friss vízen, tejen és véren kívül mást nem
ivott.
Amikor Harkat bicegve elindult felénk – időközben végzett
támadójával –, Vancha leült a földre, és keresztbe tette a lábát. Aztán
fölemelte a balt, odahajolt, és rágni kezdte a lábkörmeit!
– Szóval ő az a törpe személy, aki beszél is – motyogta, szemügyre
véve Harkatot bal lába nagyujjának körme fölött. – Harkat Mulds,
nemde?
– Az vagyok, fenséges úr – válaszolta Harkat, levéve arca elől a
maszkját.
– Megmondhatom nyíltan a szemedbe, Mulds – nem bízom meg
Desmond Tinyben, de egyetlen kurta hívében se!
– Én pedig nem bízom meg az olyan vámpírokban, akik... rágják a
lábkörmüket – vágott vissza Harkat, majd kis szünet után nagy
ravaszul hozzátette: – fenség.
Vancha nagyot nevetett, és kiköpte a szájában lévő körömszilánkot.
– Szerintem jól ki fogunk jönni egymással, Mulds!
– Nehéz útja volt fenségednek? – érdeklődött Mr. Crepsley, és
szemét ismét bekötve letelepedett a herceg mellé.
– Nem mondhatnám – morogta Vancha, és lábat váltva a jobb
lábkörmeit vette kezelésbe. – Nektek?
– Jól jöttünk.
– Van valami hír a Vámpírok Hegyéről? – tudakolta Vancha.
– Sok – felelte Mr. Crepsley.
– Tartogassuk éjszakára. – Vancha leengedte a lábát, és hanyatt
elnyúlt a földön. Levette bíborszínű köpenyét, és magára terítette. –
Alkonyatkor ébresszetek föl – mondta ásítva, majd hasra fordult, és a
következő pillanatban horkolva aludt.
Kimeredt szemmel bámultam az alvó herceget, a szerteszét
köpködött lerágott lábkörömdarabkákat, a rongyos ruháit, piszkos zöld
haját, majd Harkatra és Mr, Crepsleyre nézve azt kérdeztem suttogva:
– Ő? Vámpír Herceg?
– Az – felelte Mr. Crepsley mosolyogva.
– De hiszen úgy néz ki, mint egy... – motyogta tétován Harkat. –
Ügy viselkedik, mint egy...
– Ne tévesszen meg benneteket a külső – mondta Mr. Crepsley. –
Vancha az egyszerű és kemény életmódot választotta, de ő a
legkiválóbb vámpír.
– Ha maga mondja – feleltem kétkedőn.
A délután nagy részét azzal töltöttem, hogy hanyatt fekve bámultam
a felhős égboltot, mivel képtelen voltam elaludni Vancha March
fülrepesztő horkolásától.
A vémbereket ott hagytuk, ahol megöltük őket (Vancha azt mondta,
nem érdemlik meg, hogy eltemessük őket), és alkonyatkor folytattuk
utunkat. Útközben Mr. Crepsley beszámolt a hercegnek Mr. Tiny
látogatásáról a Vámpírok Hegyén, és elmondta, mit jövendölt. Vancha
keveset szólt, mialatt Mr. Crepsley beszélt, és még azután is, hogy
befejezte sokáig töprengett magában a hallottakon.
– Nem hiszem, hogy zseninek kell lenni ahhoz, hogy kijelenthessük,
én vagyok a harmadik vadász – mondta végül.
– Nagyon meg lennék lepve, ha nem te volnál az – bólogatott Mr.
Crepsley.
Vancha egy gally hegyével piszkálta a fogait. Most félretolta a
gallyacskát a szájában, s köpött egy hegyeset a gyalogút porába.
Vancha mesterien tudott köpni – sűrű, zöld színű gömböt köpött, és
húsz lépésről eltalálta vele a hangyát.
– Nem bízom meg abban a gonosz, minden lében kanál Tinyben –
csattant fel. – Néhányszor összefutottam vele, és úgy döntöttem, az a
legjobb, ha mindig az ellenkezőjét csinálom annak, amit mond.
– Nagy általánosságban egyetértek – bólintott rá Mr. Crepsley. – De
pillanatnyilag veszedelmes időket élünk, fenséges uram, és...
– Larten! – szakította félbe a herceg. – Míg úton vagyunk, a
“Vancha”, a “March” vagy a “Hé, te csúfság!” járja. Nekem itt ne
alázatoskodj!
– Jól van na, te csúfság – vigyorgott Mr. Crepsley, de aztán
elkomolyodva folytatta. – Mondom, veszedelmes időket élünk,
Vancha. A fajunk jövője forog kockán. Merjük figyelmen kívül hagyni
Mr. Tiny jövendölését? Ha létezik számunkra remény, meg kell
ragadnunk!
Vancha szerencsétlen képpel felsóhajtott.
– Tiny évszázadok óta rémisztget bennünket azzal, hogy vereségre
vagyunk ítélve abban a háborúban, amely a Vérszipolyok Urának
megjelenésekor fog kirobbanni. Miért mondja akkor ennyi év után
nekünk most azt, hogy a dolog nincs eleve eldöntve? Hogy
megakadályozhatjuk, de csak akkor, ha követjük az utasításait?
A herceg megvakarta a tarkóját, és odasercintett az ösvényt balról
szegélyező bokrok közé. – Az egész egy nagy halom guanónak tűnik
számomra!
– Talán majd Evanna világosságot derít a dologra – vélekedett Mr.
Crepsley. – Benne is van valamennyi Mr. Tiny hatalmából, ő is belelát
a jövőbe. Talán képes lesz rá, hogy megerősítse vagy érvénytelenné
nyilvánítsa Tiny jövendölését.
– Ha így lesz, hinni fogok neki – közölte Vancha. – Evanna nem
szeret beszélni, de amikor megszólal, mindig igazat mond. Ha ő azt
mondja, hogy a sorsunk múlik ennek az útnak a sikerén, akkor
boldogan veled tartok. Ha nem... – Vállat vont, s hagyta, hogy a
mondat befejezetlenül lógjon a levegőben.
Vancha March bizarr figura volt – és akkor még finoman fejeztem
ki magam! Soha életemben nem találkoztam hozzá hasonlóval.
Öntörvényű fickó, na! Azt már tudtam, hogy a húst csak nyersen eszi,
friss vízen, tejen és véren kívül nem iszik mást, s azt is, hogy maga
készíti a ruháit a saját kezűleg elejtett állatok bőréből. De sok minden
egyebet is megtudtam róla a hat éjszaka alatt, míg meg nem érkeztünk
Lady Evannához.
Úgy élt, mint a régmúlt korok vámpírjai. Réges-rég a vámpírok
hittek abban, hogy a farkasok leszármazottai vagyunk. Ha életünk
során jól viseljük magunkat, és hűek maradunk a hitünkhöz, halálunk
után visszaváltozunk farkasokká, és szellemlényekként járjuk majd az
örök éjszaka paradicsomának vadonát. E cél érdekében sokkal inkább
farkasok módjára éltek, semmint emberekként, s azokat az eseteket
leszámítva, amikor vért ittak, kerülték a civilizációt. Ruháikat maguk
készítették, s a vadon törvényeit követték.
Vancha a világért nem aludt volna koporsóban – azt állította, hogy
az túl kényelmes! Szerinte egy vámpírnak a szabad ég alatt kell
aludnia, s takarója nem lehet más, mint a saját köpenye. Tisztelte
azokat a vámpírokat, akik koporsóban szunyókáltak, de megvetette az
ágyban alvókat. Nem mertem megmondani neki, mennyire kedvelem a
függőágyat!
Nagyon érdekelték az álmok, és gyakran evett mérges gombát csak
azért, hogy vad álmai és látomásai legyenek tőle. Hitt abban, hogy a
jövőnk kiolvasható az álmainkból, és ha megtanuljuk megfejteni őket,
képesek leszünk a sorsunk irányítására. Elbűvölték Harkat lidérces
álmai, és sokszor hosszú órákon át tárgyalt ezekről a törpe személlyel.
Az egyetlen fegyvere a shuriken (a dobócsillag) volt, melyeket
maga vésett és faragott ki különböző fémekből és kövekből. Úgy
gondolta, hogy a kézitusának annak kell lennie, amit a neve takar –
kézzel vívott tusának. Kardra, lándzsára, harci bárdra nem vesztegette
az időt; nem is nyúlt hozzájuk.
– De akkor hogy harcolsz olyasvalakivel, aki karddal jön ellened? –
kérdeztem egyszer. – Vagy elfutsz előle?
– Én nem futok el semmi elől! – felelte élesen. – Gyere...
megmutatom. – Azzal kezét dörzsölve megállt velem szemben, és
felszólított, hogy húzzam ki a kardomat. Látva tétovázásomat, nagyot
csapott a bal vállamra, és gúnyosan felkacagott. – Félsz?
– Természetesen nem – csattantam fel. – Csak nem szeretnélek
megsebesíteni.
Erre már hahotázni kezdett.
– Na, ettől nem kell tartanod, igaz-e, Larten?
– Én azért nem lennék ebben olyan biztos – aggályoskodott Mr.
Crepsley. – Igaz, hogy Darren csak félvámpír, de gyors. Vigyázz,
Vancha, nehogy próbára tegyen.
– Helyes – mondta erre a herceg. – Örülök, ha kemény ellenféllel
találkozom.
Könyörgő pillantást vetettem Mr. Crepsleyre.
– Nem akarok fegyvertelen emberre támadni.
– Még hogy fegyvertelen? – kiáltotta Vancha. – Két karom is van! –
És meglengette őket felém.
– Rajta – vezényelt Mr. Crepsley. – Vancha tudja, mit csinál.
Kirántottam a kardomat, s Vanchával szembefordulva tessék-lássék
feléje döftem vele. Ő meg csak állt mozdulatlanul. Egykedvűen nézte,
amint hirtelen megállítom a kardom hegyét a melle előtt.
– Szánalmas – fintorodott el.
– Hülyeség az egész – mondtam. – Nem vagyok...
Több szó nem jött ki a számon, mert hirtelen előre szökkent, torkon
ragadott, és körmével apró, fájdalmas vágást ejtett a nyakamon.
– Jaj! – üvöltöttem fel hátratántorodva.
– Legközelebb az orrodat nyisszantom le – közölte nyájasan.
– Azt már nem! – hördültem fel, és felé suhintottam a kardommal –
ezúttal istenigazából.
Vancha elhajolt a penge elől.
– Jó – mondta vigyorogva. – Így már jobb.
Megkerült, s miközben tekintetével egy pillanatra sem engedte el az
enyémet, ujjai lassan begörbültek. Kardom hegyét egészen addig
földközelben tartottam, míg meg nem állt, majd egy szökkenéssel
feléje döftem.
Arra számítottam, hogy félre fog ugrani, ám ő a magasba emelte a
jobb tenyerét, és nagy erővel félrelökte a pengét, mint egy
gyeplabdaütőt. Míg én nagy keservesen visszalendítettem, ő odalépett,
megragadta a karomat a csuklóm felett, csavart rajta egyet, amitől
kihullott a kezemből a kard – és én ott álltam fegyvertelenül.
– Látod? – szólt mosolyogva, s két kezét felemelve hátralépett,
mutatva, hogy a harc véget ért. – Ha most vérre ment volna, azóta már
fű nőne a seggeden.
Vanchának nagyon csúnya szája volt – ez még a szelídebb sértések
közé tartozott.
– Nagy ügy – morogtam fájó csuklómat dörzsölgetve. – Megvertél
egy félvámpírt. Egy telivér vámpírt vagy egy vérszipolyt nem tudnál
legyőzni.
– Tudok, és meg is teszem – erősködött. – A fegyverek a félelem
eszközei, csak azok használják, akik félnek. Akik megtanulnak a
puszta kezükkel harcolni, mindig előnyt élveznek azokkal szemben,
akik a kardjukra és a késükre hagyatkoznak. Tudod, miért?
– Miért?
– Mert ők arra számítanak, hogy győzni fognak – közölte
megdicsőült arccal. – A fegyverek hamis barátok nem a természet
művei –, és hamis önbizalmat ébresztenek. Amikor harcolok, én arra
számítok, hogy meghalok. Még most is, amikor veled vívtam,
felkészültem a halálra, és megadtam magam neki. A halál a
legrosszabb dolog, ami ezen a világon érhet, Darren – ha elfogadod,
többé nincs hatalma fölötted.
Fölvette a földről a kardomat, átnyújtotta, s figyelte, mit teszek vele.
Az volt az érzésem, szeretné, ha eldobnám – éreztem is a kísértést,
hogy elnyerjem vele a tiszteletét. De meztelennek éreztem volna
magam nélküle, ezért visszacsúsztattam a hüvelyébe, és kissé
szégyenkezve szegeztem pillantásomat magam elé, a földre.
Vancha átfogta hátul a nyakamat, és barátságosan megszorította.
– Ne érezd magad zavarban miatta – mondta. – Fiatal vagy, még
rengeteg időd van, hogy tanulj. – Szeme összeszűkült, mert eszébe
jutott Mr. Tiny és a Vérszipolyok Ura, és elkomorodva hozzátette: –
Remélem.
Megkértem Vanchát, tanítson meg puszta kézzel harcolni. A
Vámpírok Hegyében már figyeltem, hogyan küzdenek fegyvertelenül,
de ott mindkét fél fegyvertelen volt. Néhány leckét leszámítva, ami
arról szólt, hogy mi a teendő, ha csata közben elveszítem a
fegyveremet, sohasem tanították, hogyan kell puszta kézzel
megverekedni egy állig felfegyverzett ellenféllel. Vancha szerint
évekbe telik, mire valaki tökéletesen elsajátítja ezt a harcmodort, és
számíthatok rá, hogy tanulás közben rengeteg sérülést fogok szerezni.
Persze rögtön elhessegettem az efféle aggodalmakat – tetszett a
gondolat, hogy puszta kézzel legyőzhetek egy fegyveres vérszipolyt.
Útközben nem tarthattunk edzéseket, de amikor nappalra
megpihentünk, Vancha elmesélt pár alapvető védekező taktikát, és
megígérte, hogy ha megérkezünk Evannához, megkezdjük a valódi
munkát.
A herceg sem mondott többet a boszorkányról, mint korábban Mr.
Crepsley, bár annyit azért elárult, hogy ő egyszerre a leggyönyörűbb és
a legkevésbé vonzó asszony – aminek, ugyebár, semmi értelme!
Az hittem, hogy Vancha vad ellensége a vérszipolyoknak – az őket
gyűlölő vámpírok legtöbbje a régi életmód elkötelezett híve volt –, de
meglepetésemre semmi kifogása nem volt ellenük.
– A vérszipolyok nemes természetű, becsületes fickók – jelentette ki
pár éjszakával azelőtt, hogy megérkeztünk volna Evannához. – Nem
értek egyet az étkezési szokásaikkal – semmi szükség rá, hogy vérivás
közben öljünk –, de egyébként csodálom őket.
– Vancha jelölte Kurda Smahltot a hercegi címre – jegyezte meg
Mr. Crepsley.
– Nagy csodálója voltam Kurdának – mondta erre Vancha. – Híres
volt a nagy eszéről, de volt benne mersz is. Nem akármilyen vámpír
volt.
– Nem érzed... – Szavaim zavart krákogásba fúltak.
– Mondd csak ki, amire gondolsz – sürgetett Vancha.
– Azok után, amit tett, nem érzed kínosan magad, amiért jelölted őt?
Hiszen ránk hozta a vérszipolyokat.
– Nem – vágta rá kertelés nélkül Vancha. – Nem helyeslem, amit
tett, és ha ott lettem volna a Tanácsban, nem szólaltam volna fel az
érdekében. De azt tette, amit a szíve diktált. A klán javát akarta vele.
Félrevezették, de nem hiszem, hogy igazából áruló lett volna. Rosszul
cselekedett, de a szándékai tiszták voltak.
– Egyetértek – csatlakozott Harkat a beszélgetéshez. – Szerintem
csúnyán elbántak Kurdával. Az helyénvaló volt, hogy megölték,
amikor... elfogták, de nem lett volna szabad kikiáltani gonosztevőnek,
és... megtiltani, hogy kiejtsék a nevét a Hercegek Termében.
Nem szóltam semmit. Nagyon szerettem Kurdát, és tudtam,
mindent elkövetett, hogy megmentse a vámpírokat a Vérszipolyok
Urának haragjától. De megölte a másik barátomat, Gavner Purlt, és
többek halálának lett előidézője. Többek között egy vámpírnőnek, Arra
Sailsnek is, aki valaha Mr. Crepsley társa volt.
Egy nappal korábban, hogy utunk első szakaszának végére értünk
volna, megtudtam, kicsoda valójában Vancha igazi ellensége. Éppen
aludtam, de mivel viszketett az arcom – a tisztulás egyik utóhatása volt
ez –, déli tizenkettő előtt felébredtem. Felültem, s míg az államat
vakargattam, megláttam Vanchát, amint a tábor szélén áll egy darabka
medvebőrrel a derekán, és épp a nyálával kenegeti a bőrét.
– Vancha? – szóltam oda neki halkan. – Mit csinálsz?
– Sétálni készülök – felelte, és tovább kenegette a vállát és a karját a
nyálával.
Fölbámultam az égre. A felhőtlen, kék égről ragyogóan sütött le a
nap.
– Vancha, hiszen nappal van – mondtam megrökönyödve.
– Tényleg? – felelte maró gúnnyal. – Magamtól ki se találtam
volna.
– A vámpírok megégnek a napon – figyelmeztettem, arra gondolva,
hogy talán beverte a fejét, és elfelejtette, mi is ő valójában.
– Nem azonnal – mondta erre, majd éles pillantást vetett rám. –
Gondolkoztál valaha arról, hogy miért égnek meg a vámpírok a napon?
– Hát, ami azt illeti, nem nagyon...
– Nincs ésszerű oka – közölte Vancha. – Az emberek által
terjesztett mesék szerint azért, mert gonoszak vagyunk, és a gonosz
lények nem tudnak szembenézni a nappal. De ez ostobaság – nem
vagyunk gonoszak, de még ha azok volnánk, akkor is nyugodtan
járhatnánk-kelhetnénk nappali világosságban.
Nézd csak meg a farkasokat – folytatta. – Állítólag tőlük
származunk, márpedig ők bírják a napsütést. Még a valódi éjszakai
lények is, mint például a denevér és a baglyok, életben maradnak a
napfényen is. Lehet, hogy a napsütés összezavarja, de el nem pusztítja
őket. Akkor miért öli meg a vámpírokat?
– Nem tudom – ráztam meg tétován a fejem. – Miért?
– Bár tudnám! – nevetett fel kurtán Vancha. – Senki sem tudja.
Egyesek azt állítják, valami mágus vagy boszorkánymester elátkozott
bennünket, én azonban nem hiszek ebben – a világ tele van a gonosz
mágia szolgáival, de egyiknek sincs akkora hatalma, hogy ilyen halálos
átok alá helyezzen bennünket. Én Desmond Tinyre gyanakszom.
– Mi köze ehhez Mr. Tinynek? – néztem rá meg ütődve.
– Az ősi, nagyrészt már feledésbe ment legendák szerint Tiny
teremtette meg az első vámpírokat. Állítólag farkasokon végzett
kísérleteket, és ennek során embervérrel vegyítette össze a vérüket,
aminek ez lett az eredménye... – És megveregette a mellkasát.
– Nevetséges – horkantam fel.
– Lehet. De ha ezek a legendák igazat mondanak, akkor a mi nappal
szembeni gyengeségünk ugyancsak Tiny műve. Állítólag attól való
félelmében, hogy megnövekedett hatalmunk révén átvesszük a világ
feletti uralmat, beszennyezte a vérünket, és az éjszaka rabszolgáivá tett
bennünket. – Abbahagyta a kenekedést, és összehúzta a szemét, hogy
védekezzen a nap gyilkos erejű sugarai ellen. – Nincs szörnyűbb, mint
a rabszolgaság – folytatta nyugodtan. – Ha a legendák igazat szólnak,
és Tiny beavatkozása következtében csakugyan az éjszaka rabszolgák
vagyunk, akkor csak egy módon szerezhetjük vissza a szabadságunkat
– harccal! Ki kell hívnunk harcra az ellenséget, szembe kell néznünk
vele, és jól a szeme közé köpni!
– Úgy érted, Mr. Tinyt kell harcra hívni?
– Nem közvetlenül őt. Ő túl ravasz, mire megfognánk, már ki is
siklana a kezünk közül.
– Akkor kit?
– A szolgájával kell megvívnunk – felelte. Látva értetlen arcomat,
meg is nevezte. – A Nappal.
– A Nappal? – nevettem el magam, de komoly arcára pillantva
rögtön abba is hagytam a nevetést. – Hogy tudnál megvívni a Nappal?
– Egyszerűen – válaszolta Vancha. – Szembenézek vele, elviselem a
nyilait, és újra meg újra visszamegyek, hogy még többet kapjak
belőlük. Évek óta rendszeresen kiteszem magam a napsugaraknak.
Néhány hetenként járok egy órácskát a napon, hagyom, hogy
lebarnítson, hogy megeddze a bőrömet, a szememet, és közben
figyelem, milyen hosszú ideig élem túl.
– Örült vagy! – kuncogtam. – Komolyan azt gondolod, hogy
legyőzheted a Napot?
– Miért ne? – válaszolta. – ő is csak egy ellenség. Ha szembe lehet
szállni vele, akkor le is lehet győzni.
– Értél már el valami eredményt? – tudakoltam.
– Nem mondhatnám – sóhajtotta. – Nagyjából ott vagyok, ahonnan
elindultam. A fény félig vakká tesz majdnem egy teljes napba telik,
mire újból rendesen látok, és elmúlik a fejfájásom. A sugarak tíztizenöt
perc alatt vörösre égetik a bőrömet, és rá nem sokkal
jelentkezik a fájdalom is. Párszor sikerült majdnem nyolcvan percig
kibírnom, de a végén csúnyán leégtem, és öt-hat éjszakába is beletelt,
míg teljesen kihevertem.
– Mikor kezdted ezt a te magánháborúdat?
– Lássuk csak – mormolta –, nagyjából kétszáz éves lehettem,
amikor elkezdtem... – A vámpírok többsége nem tudta a pontos
életkorát; ha valaki olyan sokáig él, mint ők, a születésnapoknak már
nincs túlzottan nagy jelentőségük – ... és azóta háromszáz is elmúltam,
úgyhogy lassan egy évszázada lesz.
– Száz éve! – kapkodtam levegő után. – Hallottad már azt a
mondást, hogy valaki fejjel megy a falnak?
– Persze – vigyorgott. – Csak azt felejted el, Darren, hogy a
vámpírok be tudják törni a fejükkel a falat!
Rám kacsintott, aztán hangosan fütyörészve kiballagott a napra,
hogy folytassa őrült háborúját azzal a hatalmas izzó gázgömbbel,
amely millió és millió kilométer távolságra volt tőlünk, odafönt az
égen.
Teleholdnál érkeztünk meg Lady Evannához. Én még így sem
vettem volna észre a tisztást, ha Mr. Crepsley nem bök oldalba, és nem
mondja: – Megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy Evanna
varázslattal álcázta a helyet, úgyhogy ha valaki nem tudta, mire
figyeljen, a tekintete átsiklott az otthona felett, és nem ismerte fel.
Meresztgettem a szemem, de pár másodpercig így is csak fákat
láttam, semmi mást. Azután elmúlt a varázslat, a képzeletbeli fák
“eltűntek”, és hirtelen egy kis tó kristálytiszta vizébe bámultam le,
mely tompán, fehéren csillogott a holdfényben. A túlsó parton egy
domb emelkedett, oldalában látni lehetett egy hatalmas barlang sötéten
ásító, bolthajtásos bejáratát.
Miközben a szelíden lejtő ösvényen lefelé lépegettünk a vízpart
felé, az éjszaka megtelt hangos brekegéssel. Ijedten torpantam meg, de
Vancha mosolyogva megjegyezte:
– Békák. Figyelmeztetik Evannát. Abba fogják hagyni, mihelyt szól
nekik, hogy minden rendben van.
Pár perc múlva a békák kórusa tényleg elhallgatott, és újra csendben
lépdeltünk tovább. Megkerültük a vízpartot, s közben Mr. Crepsley és
Vancha figyelmeztette Harkatot és engem, nehogy rálépjünk
valamelyik békára, melyek ezerszám pihentek a parton vagy a friss,
hideg vízben.
– Hátborzongatóak – súgta oda Harkat. – Úgy érzem, mintha...
figyelnének minket.
– Figyelnek is – felelte Vancha. – őrzik a tavat és a barlangot, s
védik Evannát a betolakodóktól.
– Mit tehet egy csomó béka a betolakodók ellen? – nevettem.
Vancha lehajolt, és felkapott egy békát. A holdfény felé tartva
kétoldalt gyengén megszorította. A béka szája kinyílt, és kibújt rajta
hosszú nyelve. Vancha jobb keze mutató- és hüvelykujjával elkapta, de
óvatosan, nehogy megérintse a nyelv széleit.
– Látod azokat a parányi hólyagokat a szélek mentén? – kérdezte.
– Azokra a sárgásvörös dudorokra gondolsz? Mi van velük?
– Tele vannak méreggel. Ha ez a béka rácsavarná a nyelvét a
karodra vagy a vádlidra, a tömlők kipukkadnának, és a méreg
beszivárogna a bőröd alá. Fél percen belül halott lennél – fejezte be
gyászos képpel.
Letette a békát a nyirkos fűre, és elengedte a nyelvét. A béka
elugrált. Harkattal ezek után nagyon megnéztük, hová lépünk!
A barlang bejáratához érve megálltunk. Mr. Crepsley és Vancha
leültek, és maguk mellé tették a csomagjaikat. A herceg elővett egy
csontot, melyen már két éjszakája rágódott, és újra munkába vette;
csak olyankor tartott szünetet, amikor leköpött egy-egy békát, ha túl
közel mászott hozzánk.
– Nem megyünk be? – kérdeztem.
– Nem, hacsak nem hívnak – válaszolta Mr. Crepsley.
– Evanna nem veszi jó néven, ha zaklatják.
– Nincs egy csengő, hogy becsengethetnénk?
– Evannának nincs szüksége semmiféle csengőre – felelte a
mesterem. – Tudja, hogy itt vagyunk, és ha elérkezettnek látja az időt,
ki fog jönni az üdvözlésünkre.
– Evanna nem az a fajta hölgy, akit sürgetni lehet bólintott rá
Vancha. – Egy barátom egyszer arra gondolt, hogy titokban lepi meg
őt a barlangjában. – Vígan rágcsálta a csontot, majd folytatta. – Evanna
bibircsókokkal rakta tele a testét. Úgy nézett ki, mint... mint... Vancha
homlokát ráncolva töprengett. – Nehéz megmondani, mert soha
életemben nem láttam hozzá hasonlót – pedig szinte mindent láttam
már életem során!
– Miért kellett idejönnünk, ha ennyire veszedelmes? – kérdeztem
aggodalmasan.
– Evanna nem fog ártani nekünk – nyugtatott meg Mr. Crepsley. –
Kicsit hirtelen természetű, úgyhogy legjobb nem ingerelni, de ha nem
idegesítik fel, soha nem ölne meg senkit, akiben vámpírvér folyik.
– Csak arra vigyázz, nehogy boszorkánynak hívd – intett Vancha
már legalább századszorra.
Fél órával azután, hogy letelepedtünk a barlang mellett, békák
tucatjai – még a tó környékén látottaknál is nagyobbak – jöttek elő.
Leültek körénk, s lassan pislogva bekerítettek minket. Már-már
felugrottam volna, de Mr. Crepsley rám szólt, hogy maradjak veszteg.
Percekkel ezután egy nő jött elő a barlangból. Soha életemben nem
láttam nála csúfabb, ápolatlanabb asszonyt. Alacsony volt – alig
magasabb, mint a tömzsi Harkat Mulds –, hosszú, fekete haja rendetlen
csimbókokban lógott. Csak úgy hullámzottak az izmai, s a lába is
vastag, erős volt. Füle hegyesen állt, orra apró – voltaképpen két lyuk
volt az egész a felső ajka felett –, a szeme keskeny. Amikor közelebb
ért, láttam, hogy az egyik szeme barna, a másik meg zöld. De ami még
furcsább, váltogatta a színeit – az egyik percben még a bal szeme volt
barna, a másikban meg már a jobb.
Elképesztően szőrös volt. Karját-lábát vastagon borította a sűrű,
fekete szőr; szemöldöke két kövér hernyóra emlékeztetett, füléből és
orrlikaiból bozontos szőr meredt ki. Egész csinos körszakálla volt, s a
bajusza Otto von Bismarckét is megszégyenítette.
Meglepődve láttam, milyen tömpék az ujjai. Úgy képzeltem, egy
boszorkánynak hosszú, csontos ujjai vannak, de persze ezeket a
képzeteket a gyerekkori mesék és képregények alapján alakíthattam ki.
Körmét egészen rövidre vágta, kivéve a két kisujján, ahol hosszúra és
élesre növesztette őket.
Nem viselt sem hagyományos ruhát, sem Vanchához “méltó”
állatbőröket: öltözete kötelekből állt. Hosszú, vastagra sodort, sárga
kötelekkel csavarta körbe a mellkasát és az altestét, ezzel szemben a
karját, a lábát és a hasát szabadon hagyta.
Nehezen tudtam volna nála félelmetesebb, riasztóbb nőszemélyt
elképzelni, és közeledtére egész bensőm kínosan háborgott.
– Vámpírok! – horkant fel, átlépdelve a békák között, melyek
közeledtére szétváltak. – Mindig ezek a nyavalyás, ronda vámpírok!
Miért van az, hogy jóképű emberek sohasem tévednek erre?
– Talán attól félnek, hogy megeszed őket – felelte nevetve Vancha,
majd elébe állt, és megölelte az asszonyt.
Az viszonozta az ölelését, és eközben föl is emelte a Vámpír
Herceget.
– Az én kicsi Vanchám – gügyögte, mintha egy kisbabát szorítana
magához. – Kicsit meghíztál, fenség.
– Ladységed pedig csúnyább, mint valaha – mordult fel Vancha
levegő után kapkodva.
– Csak hízelegsz – kuncogott a banya, majd ledobta a herceget, és
Mr. Crepsley felé fordult. – Larten – biccentett udvariasan.
– Evanna – hajolt meg szertartásosan Mr. Crepsley.
Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül feléje rúgott. De
akármilyen gyors volt is, a boszorkány még nála is gyorsabb volt.
Megragadta Mr. Crepsley lábát, és megcsavarta. Mr. Crepsley
megpördült a tengelye körül, majd végigterült a földön. De mielőtt
mozdulhatott volna, Evanna ráugrott a hátára, elkapta az állát, és
durván hátrarántotta a fejét.
– Megadod magad? – üvöltötte.
– Meg – zihálta a vámpír, s az arca bíborvörössé vált nem a
szégyentől, hanem a fájdalomtól.
– Okos fiú vagy – nevetett az asszony, és gyors csókot nyomott Mr.
Crepsley homlokára.
Aztán fölegyenesedett, és szemügyre vette Harkatot meg engem,
oly módon, hogy zöld szemét kíváncsian végigfuttatta Harkaton, a
barnát meg rajtam.
– Lady Evanna – köszöntöttem olyan melegen, amennyire csak
tőlem telt, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne
koccanjanak össze a fogaim.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Darren Shan – felelte. – Légy
üdvözölve nálam.
– Úrnőm – hajtotta meg magát udvariasan Harkat. Ő korántsem volt
olyan ideges, mint én.
– Helló, Harkat – viszonozta az asszony Harkat meghajlását. – Te is
szívesen látott vendég vagy nálam akárcsak a jó múltkor.
– A jó múltkor? – visszhangozta a törpe személy.
– Nem először látogatsz el hozzám – mondta az asszony. – Sok
szempontból megváltoztál, kívül-belül, de azért rád ismerek. Megvan
ez a képességem. A külső nem sokáig tud megtéveszteni.
– Úgy érti... tudja, ki voltam... mielőtt törpe személy lettem? –
kérdezte Harkat meglepetten, hogy Evanna bólintott, izgatottan
előrehajolt. – Ki voltam?
A boszorkány megrázta a fejét.
– Nem mondhatom meg. Magadnak kell kitalálnod.
Harkat tovább erőltette volna a témát, de addigra az asszony már
rám vetette a pillantását, és előbbre lépve hideg, érdes ujjai közé vette
az államat.
– Szóval ő a fiúherceg – mormolta, előbb balra, majd jobbra
forgatva a fejemet. – Fiatalabbnak gondoltalak. – Idefelé jövet, az úton
tört rá a tisztulás – sietett tájékoztatni őt Mr. Crepsley.
– Így már érthető. – Nem engedte el az állam, s úgy fürkészett a
tekintetével, mintha a gyengeségemet szondázná.
Úgy éreztem, mondanom kell valamit, az első gondolatot, ami az
eszembe ötlött.
– Szóval maga boszorkány, ugye?
Mr. Crepsley és Vancha egyszerre mordultak fel.
Evanna orrlikai kitágultak, s egyszeriben odadugta elém az arcát,
hogy csak pár milliméter választott el tőle.
– Minek mondtál te engem? – sziszegte.
– Khm. Semminek. Bocsánat. Nem úgy gondoltam. Én csak...
– Ti ketten tehettek róla! – harsogta, s tőlem elfordulva a megrettent
Mr. Crepsleyre és Vancha Marchra vetette villogó tekintetét. – Ti
mondtátok neki azt, hogy boszorkány vagyok!
– Nem, Evanna – vágta rá Vancha.
– Épp azt mondtuk neki, hogy ne nevezzen annak –biztosította Mr.
Crepsley.
– Ki kéne zsigereljelek mindkettőtöket – morogta Evanna, jobb
keze kisujjával megfenyegetve őket. Meg is tenném, ha Darren nem
lenne itt – de nem szeretnék elsőre rossz benyomást kelteni benne. – A
szeme még villámokat szórt, de a kisujja már elernyedt. Mr. Crepsley
és Vancha is fellélegezhettek. Szinte el se hittem. Tanúja voltam, amint
Mr. Crepsley rezzenéstelen arccal fordul szembe fegyveres
vérszipolyokkal, és biztos voltam benne, hogy Vancha hasonlóan
higgadtan fogadja a legveszedelmesebb helyzeteket. S most mégis
remegve állnak itt egy alacsony, csúfságosan csúf némber előtt, aki
mindössze a két hosszú körmével fenyegette meg őket!
A két vámpír láttán kitört belőlem a nevetés, de akkor Evanna
villámgyorsan felém fordult, és a nevetés elhalt az ajkamon. A nő arca
teljesen megváltozott, s hatalmas szájával, hosszú tépőfogaival most
sokkal inkább emlékeztetett állatra, mint emberre. Rémülten hátráltam
meg előle.
– Vigyázz a békákra! – kiáltotta Harkat, s megragadta a karomat,
nehogy rálépjek az egyik mérges testőrre.
Lepillantottam, hogy lássam, nem tiportam-e rá véletlenül
valamelyikre. Mire felnéztem, Evanna újra a normális arcát mutatta
felém. Mosolygott.
– Látszatok, Darren – mondta. – Soha ne engedd, hogy becsapjanak.
Vibrálni kezdett körülötte a levegő, s mire a vibrálás megszűnt, ott
állt nyúlánk, karcsú, gyönyörű aranyhajú teremtésként, hófehér
redőkben leomló palástban. Tátott szájjal bámultam rá, annyira
elbűvölt a szépsége, Csettintett egyet az ujjával, s már újra a régi
alakjában állt ott.
– Varázslónő vagyok – mondta. – Párka. Bűbájosságok művelője. A
rejtett tudás papnője. Nem pedig – nézett szúrós pillantással Mr.
Crepsleyre és Vanchára – boszorkány. Sokféle bűvös képességgel
rendelkező teremtés vagyok. Ezek teszik lehetővé, hogy bármilyen
alakot ölthessek – legalábbis azok elméjében, akik látnak.
– Akkor miért... – kezdtem, de nyomban észbe kaptam.
– ... választom ezt a csúf alakot? – fejezte be helyettem a mondatot.
Fülig vörösödve bólintottam. – Így érzem jól magam. A szépség
semmit sem jelent számomra. Az én világomban a legkevésbé fontos a
külső. Ezt a külsőt vettem magamra, amikor először öltöttem emberi
formát, ezért ehhez térek vissza a leggyakrabban.
– Nekem jobban tetszel, amikor gyönyörű vagy – motyogta Vancha,
de rögtön rá is tört a köhögőroham, amikor rájött, hogy ki is mondta,
amire gondolt.
– Vigyázz, Vancha – kuncogott Evanna –, nehogy rád is kezet
emeljek, mint Lartenre sok évvel ezelőtt. Egyik szemöldökét felhúzva
rám pillantott: – Elmondta neked valaha, hogy szerezte azt a
sebhelyet?
Ránéztem a Mr. Crepsley bal arcán végighúzódó sebhelyre, és
megráztam a fejem. A vámpír arca bíborvörösre vált.
– Kérlek, úrnőm – könyörgött. – Ne beszélj róla. Fiatal voltam és
ostoba.
– Az bizony, Larten – hagyta rá Evanna, és vidoran oldalba bökött.
– Akkor történt, amikor az egyik legszebb arcomat viseltem. Larten
bortól mámorosan meg akart csókolni. Megkarmoltam egy csöppet,
hogy figyelmeztessem a jó modorra.
Elképedtem. Mindig azt hittem, hogy a vérszipolyokkal vagy
valami vérszomjas vadállattal vívott küzdelemben szerezte azt a
sebhelyet!
– Kegyetlen vagy, Evanna – dünnyögte búsan Mr. Crepsley, és
szánnivalóan szerencsétlen képpel simított végig a hegen.
Vanchának taknya-nyála összefolyt a nagy hahotázásban.
– Larten! – üvöltötte. – Na várj csak, ezt elmesélem a többieknek!
Mindig furdalta az oldalamat, miért vagy olyan szűkszavú, ha
rákérdeztek a sebhelyedre. A vámpírok rendszerint szeretnek hencegni
a különbnél különb sebesüléseikkel, te meg...
– Pofa be! – csattant fel Mr. Crepsley tőle szokatlan gorombasággal.
– Begyógyíthattam volna – szólalt meg Evanna. – Ha azon
nyomban összeöltöm, most nem volna ennyire feltűnő. De ő úgy
eloldalgott, mint egy kutya, amelyikbe belerúgtak, és harminc évig
vissza se jött.
– Úgy éreztem, nem látnak szívesen – mondta Mr. Crepsley halkan.
– Szegény Larten – mosolygott negédesen Evanna. Ifjú vámpír
korodban a nők kedvencének tartottad magad, de... – Hirtelen
elfintorodott, és szitkozódni kezdett. – Tudtam, hogy el fogok felejteni
valamit. Úgy terveztem, hogy már az érkezésetekkor felállítom őket,
de valami elterelte a figyelmemet.
Magában motyogva a békákhoz fordult, majd mély, brekegő
hangokat hallatott.
– Mit csinál? – kérdeztem Vanchától.
– A békákhoz beszél – felelte a herceg, egyre Mr. Crepsley
sebhelyén vigyorogva.
Harkat elakadó lélegzettel térdre esett.
– Darren! – kiáltotta, és rámutatott az egyik békára.
Lekuporodtam mellé, és láttam, hogy a béka hátán ott látható Paris
Skyle sötétzöld és fekete színekkel megrajzolt, kísérteties pontosságú
arcképe.
– Bizarr – mondtam, és óvatosan – készen arra, hogy ha a béka
kitátana a száját, rögtön visszarántsam a kezem – megérintettem a
képet. Aztán bátrabban húztam végig az ujjamat a vonalakon. – Hé –
kiáltottam –, ez nem is festék! Szerintem valamiféle anyajegy lehet.
– Kizárt dolog – ellenkezett Harkat. – Egy anyajegy nem nézhet ki
úgy, mint... egy személy, főleg nem egy olyan, akit... Hé! Ott egy
másik!
Megfordultam, és arra néztem, amerre mutatott.
– Az nem Paris.
– Nem, de az is egy arc – felelte Harkat. – És ott a harmadik –
mutatott megint egy újabb békára.
– Ott meg a negyedik – vettem észre, ahogy körbe pillantottam.
– Csakis rájuk festhették – erősködött Harkat.
– Nem – szólt közbe Vancha. Lehajolt, fölemelt a földről egy békát,
és elénk tartotta, hogy jól szemügyre vehessük. Ilyen közelről és a hold
erős fényében láthattuk, hogy a kép vonalai csakugyan a béka legfelső
bőr rétege alatt húzódnak.
– Mondtam, hogy Evanna békákat tenyészt – emlékeztetett
bennünket Mr. Crepsley. Kivette Vancha kezéből a békát, és ujját
végighúzta a kövér, szakállas arc körvonalain. – Ez itt a természet és a
mágia keveréke. Erős természetes jegyeket mutató békákat keres, e
jegyeket aztán varázserő segítségével fölerősíti, majd szaporítja az
állatokat, s így alakítja ki az arcokat. Ő a világon az egyetlen, aki ezt
meg tudja csinálni.
– Itt is vagyunk – lépett oda Evanna, s Vanchát meg engem
félretolva kilenc békát vezetett Mr. Crepsley elé.
– Bűntudatom van, amiért elcsúfítottalak a heggel, Larten. Nem
kellett volna olyan mély sebet ejtenem rajtad.
– El van felejtve, úrnőm – mosolygott a vámpír szelíden. – Ez a
sebhely ma már hozzám tartozik. Büszke vagyok rá, még ha egyesek
gúnyolódnak is rajta. – És dühös szemeket meresztett Vanchára.
– Engem mégis bánt a dolog – folytatta Evanna. – Az évek során
megajándékoztalak egy s mással – például az összecsukható
főzőedényekkel –, de valahogy ezeket nem találtam kielégítőnek.
– Nincs szükség... – kezdte volna Mr. Crepsley.
– Tartsd a szád, és hagyd, hogy befejezzem! – ripakodott rá Evanna.
– Végül arra gondoltam, olyan ajándékot adok neked, amellyel
mindent jóváteszek. Nem valami kézzelfogható tárgyat, csak egy kis...
emléket, Mr. Crepsley lenézett a békákra.
– Remélem, nem akarod nekem adni ezeket.
– Nem egészen. – A Lady valami utasítást brekegett, mire az állatok
új alakzatot vettek fel. – Tudok róla, hogy Arra Sailst hat évvel ezelőtt,
a vérszipolyokkal vívott csatában megölték – folytatta eközben
Evanna.
Mr. Crepsley arca Arra nevének említésére megmerevedett. Nagyon
közel állt hozzá, és a halála komolyan megviselte.
– Hősi halált halt – mondta.
– Nem őriztél meg tőle semmit, ugye?
– Mire gondolsz?
– Egy hajtincset, vagy egy számára különösen kedves kést, a
ruhájából egy darabkát.
– A vámpírok nem művelnek efféle ostobaságokat – morogta Mr.
Crepsley.
– Rosszul teszik – sóhajtotta Evanna. A békák idő közben
megálltak, s az asszony lenézett rájuk, bólintott, és félreállt.
– Mi a... – kezdte Mr. Crepsley, de a szó hirtelen elhalt a száján, s
csak bámulta tágra nyílt szemmel a békák hátán kirajzolódó hatalmas
arcot.
Arra Sails arca volt, minden béka az arc egy-egy részét mutatta. A
legapróbb részletekig tökéletes arcmás volt, és sokkal színesebb, mint
az eddig látottak – Evanna gazdagon bánt a sárgákkal, kékekkel és
vörösekkel, hogy életet leheljen a szemekbe, az orcákba, az ajkakba és
a hajba. A vámpírokat nem lehet lefényképezni – testük atomjainak
fura ugrabugrálása miatt lehetetlen őket filmen rögzíteni –, de ez a
lehető legközelebb állt ahhoz, hogy Arra Sails fotójának lehessen
mondani.
Mr. Crepsley mozdulatlanul, szorosan összezárt szájjal állt, de a
szeme lassan megtelt melegséggel, szomorúsággal és... szerelemmel.
– Köszönöm, Evanna – suttogta.
– Nem kell – mosolygott szelíden Evanna, majd végigtekintett
rajtunk, többieken. – Azt hiszem, most egy kis időre magára kellene
hagynunk. Gyertek be a barlangba.
Szótlanul indultunk utána. Még az érdes modorú Vancha March is
csendben maradt, mindössze rácsapott Mr. Crepsley bal vállára, és
együttérzően megszorította. A békák szökdécselve követtek
bennünket, csak a hátukon Arra képét mutató kilenc maradt a helyén.
És Mr. Crepsley, aki szomorúan nézte egykorvolt társának arcát, és
hosszan elmerengett a fájdalmas múlton.
Evanna ünnepi lakomát készített nekünk, de minden zöldségből és
gyümölcsből készült – ő ugyanis vegetáriánus volt, és nála senki nem
ehetett húst. Vancha gúnyolta is ezért. – Itt még mindig csak legelni
lehet, úrnőm? – De azért ő is megette a maga adagját, akárcsak én és
Harkat, habár csupa olyasmiből állt, ami nem volt megfőzve.
– Hogy tudod ezt megenni? – kérdeztem undorodva, amikor láttam,
hogyan tömi magát egy nyers tarlórépával.
– Minden csak alkalmazkodás kérdése – nézett rám vidáman, majd
nagyot harapott a répába. – Hú... egy kukac!
Mire végeztünk, Mr. Crepsley is megjelent. Komor hangulatban
töltötte az éjszaka hátralévő részét, keveset szólt, s többnyire csak
bámult maga elé a semmibe.
A barlang összehasonlíthatatlanul fényűzőbb volt, mint a Vámpírok
Hegyének üregei. Evanna valóságos otthont varázsolt belőle: az ágyak
puha állatbőrökből készültek, a falakat csodálatos festmények
díszítették, s a lámpákban világító gyertyák pirosas fénybe vontak
mindent. Voltak heverők, melyekre le lehetett dőlni, legyezők,
melyekkel hűsíthettük magunkat, egzotikus gyümölcsök és bor. A
sokévi kemény élet után valóságos palotának tűnt.
Amikor kényelmesen elhelyezkedve emészteni kezdtünk. Vancha
megköszörülte a torkát, hogy előadja jövetelünk okát.
– Evanna, eljöttünk hozzád, hogy megbeszéljük...
Ő azonban egy gyors kézlegyintéssel elhallgattatta.
– Ma éjjel nem beszélünk ilyesmiről – jelentette ki. A hivatalos
ügyek várhatnak holnapig. Ez most a baráti együttlét és a pihenés
ideje.
– Jól van, úrnőm. Ez itt a te birodalmad, s én meghajolok az óhajod
előtt. – Azzal kényelmesen hátradőlve nagyot böfögött, majd
körülnézett, hová lehet köpni. Evanna elébe tolt egy kis ezüstedényt. –
Á! – derült fel Vancha képe. – Egy köpőcsésze! – Fölébe hajolt, és
erőteljesen beleköpött. A halk koppanást hallva boldogan felmordult.
– A legutóbbi látogatása után napokig takarítottam szólt oda Evanna
nekem és Harkatnak. – Köpések szerteszét. Remélhetőleg a
köpőcsésze kordában fogja tartani. Bár lenne valami, amibe
belepöccinthetné azt is, amit az orrából szed ki...
– Most rám panaszkodsz? – érdeklődött Vancha.
– Ó, dehogy, fenség – felelte a Lady gúnyosan. – Melyik nő tudna
ellenállni annak a férfinak, aki beront az otthonába, és elborítja a
padlót a nyálával?
– Én téged nem tekintelek nőnek, Evanna – nevetett Vancha.
– Ó? – kiáltotta jeges hangon a Lady. – És minek tekintesz, ha
szabad érdeklődnöm?
– Boszorkánynak – vágta rá a vámpír nagy ártatlanul, de már ugrott
is föl a heverőről, s mielőtt Evanna bűbájt bocsáthatott volna rá,
kivágtatott a barlangból.
Később, amikor Evanna már visszanyerte a humorérzékét, Vancha
is visszatért. Egy ugrással fönt termett a heverőn, megveregette a
párnát, aztán elnyúlt, és szórakozottan rágcsálni kezdett egy
szemölcsöt a bal tenyerében.
– Úgy tudtam, te mindig a földön alszol – jegyeztem meg.
– Rendes körülmények között igen – felelte. – De udvariatlanság
volna visszautasítani a vendégszeretetet, különösen akkor, ha a
házigazda a Vadak Úrnője.
– Miért hívjátok őt úrnőnek? – ültem fel kíváncsian. Talán
hercegnő?
– Hallod ezt, úrnőm? – hahotázott Vancha, hogy belezengtek a
barlang falai. – A fiú azt gondolja, hercegnő vagy!
– Mi ebben a különös? – kérdezte a Lady, a bajuszát simogatva. –
Talán nem minden hercegnő néz ki így?
– A Paradicsom alatt, talán – kuncogott Vancha. A vámpírok hite
szerint a jó vámpírok lelke haláluk után a csillagokon túli
Paradicsomba jut. A vámpírmitológiában nem létezik olyasmi, hogy
pokol – a többség osztja azt a hitet, hogy a gonosz vámpírok a Föld
foglyai maradnak –, de némelyek olykor emlegetnek egy “Paradicsom
alatt” nevű helyet. – Nem – folytatta Vancha elkomolyodva. – Evanna
sokkal fontosabb és fejedelmibb személy, mint az egyszerű hercegnők.
– Na látod, Vancha, ezt akár már hízelgésnek is vehetném –
turbékolta Evanna.
– Ha akarok, tudok én hízelegni – jelentette ki Vancha, és szellentett
egy nagyot. – És bűzölögni is!
– Undorító – húzta el a száját megvetően Evanna, de látszott, hogy
alig bírja elleplezni a mosolyát.
– Darren idefelé jövet kérdezősködött felőled – folytatta a herceg. –
Nem mondtunk semmit a múltadról. Akarsz mesélni magadról?
Evanna megrázta a fejét.
– Mondd el neki te, Vancha. Nem vagyok mesemondó kedvemben.
De fogd rövidre – tette hozzá gyorsan, látva, hogy Vancha már szóra
nyitja a száját.
– Úgy lesz – ígérte a vámpír.
– És ne légy modortalan.
– Lady Evanna! – hördült fel Vancha. – Hát szoktam én? – Ujjaival
vigyorogva végiggereblyézte zöld haját, kicsit elgondolkodott, majd
halk, szelíd hangon, amilyet még sose hallottam tőle, belekezdett. – Jól
figyeljetek, gyerekek. – Egyik szemöldökét a magasba rántva a jól
ismert hangján, közbevetőleg mondta: – Így kell kezdeni egy mesét.
Az emberek az “Egyszer volt, hol nem volt”-tal kezdik, de hát mit
tudnak az emberek a...
– Vancha – szakította félbe Evanna. – Azt mondtam, fogd rövidre.
Vancha elhúzta az orrát, de aztán újra nekifogott, megint azon a
halk, szelíd hangon.
– Jól figyeljetek, gyerekek – nekünk, az éjszaka teremtményeinek,
nem lehetnek utódaink. Asszonyaink nem szülhetnek, férfiaink nem
nemzhetnek gyermekeket. Így van ez azóta, amióta az első vámpír
megjelent a fénylő hold alatt, és azt gondoltuk, hogy ez így is lesz
mindig.
De ezerhétszáz esztendővel ezelőtt élt egy vámpír, akit úgy hívtak,
hogy Corza Jarn. Minden tekintetben közönséges vámpír volt, járta a
világot, mígnem találkozott egy vámpírnővel, Sarfa Grall-lal, akit
megszeretett, és aki a társa lett. Boldogan éltek, együtt vadászva és
harcolva, és amikor véget ért élettársi szerződésük első szakasza, közös
elhatározással újra egymás mellett döntöttek.
A vámpírok között így működik a “házasság”. Nem maradnak
együtt egy életre, csak legföljebb tíz, tizenöt vagy húsz esztendőre. Ha
letelik ez az idő, megegyezhetnek abban, hogy újabb egy vagy két
évtizedre együtt maradnak, vagy szétválnak, és ki-ki megy tovább a
maga útján.
– Együttélésük második szakaszának derekán – folytatta Vancha a
mesét – Corzát különös nyugtalanság kerítette hatalmába. Vágyni
kezdett arra, hogy Sarfával gyermekük lehessen, akit együtt
nevelhetnek föl. Nem volt hajlandó elfogadni természetes korlátjaikat,
és keresni kezdte a vámpírok sterilitásának orvosságát. Évtizedeken át
tartó hasztalan kutatásában mindig mellette állt a hűséges Sarfa. Így
múlt el száz év. Kétszáz. Sarfa meghalt, de Corzát ez sem tántorította
el a kereséstől sőt, ha lehet, még elszántabban kutatta a megoldást.
Végül, ezernégyszáz évvel ezelőtt, kutatóútja elvezette az órát viselő
minden lében kanálhoz – Desmond Tinyhez.
– Na már most – fűzte tovább komoran a szót Vancha –, nem lehet
tudni, hogy Mr. Tinynek pontosan mekkora hatalma van a
vámpírokon. Van, aki szerint ő teremtett bennünket, mások azt
mondják, egykor ő is közibénk tartozott, megint mások állítják, hogy
egyszerűen csak egy érdeklődő megfigyelő. Corza Jam sem tudott róla
többet, mint a többiek, ám ő hitt abban, hogy a boszorkánymester tud
rajta segíteni, ezért követte őt az egész világon keresztül, mindegyre
könyörögve, hogy oldja fel a vámpírok klánját sújtó gyermektelenség
átkát.
Mr. Tiny két évszázadon át csak nevetett Corza Jarnon, és
könyörgését eleresztette a füle mellett. Azt felelte a vámpírnak – aki
ekkor már öreg volt és gyenge, s a halál felé közelgett –, hogy ne
gyötörje magát tovább. Gyerek nem való a vámpíroknak. De Corza
továbbra sem fogadta el ezt a választ. Folyamatosan zaklatta, kínozta
Tinyt, hogy nyújtson reményt a vámpíroknak.
A saját lelkét ajánlotta fel cserébe a megoldásért, de Mr. Tiny
gúnyosan kinevette, mondván, ha szüksége volna Corza lelkére,
egyszerűen elvenné tőle.
– Ezt a részt még nem is hallottam – szólt közbe Evanna.
Vancha vállat vont.
– A legendák sokrétűek. Szerintem nem árt emlékeztetni a
hallgatókat Tiny kegyetlen természetére, s én meg is teszem,
valahányszor alkalmam nyílik rá.
Végül – vette föl ismét a történet fonalát –, ő tudja, miért, de
engedett. Azt mondta, hajlandó teremteni egy asszonyt, aki képes
kihordani egy vámpír gyermekét, de megfejelte az ígéretet egy
csalafintasággal – az asszony és a gyermeke vagy minden eddiginél
hatalmasabbá teszi a klánt... vagy megsemmisít bennünket!
Corzát feldúlták Tiny szavai, de már olyan régóta kereste lázasan a
megoldást, hogy még ez a fenyegetés sem tudta visszariasztani.
Elfogadta Tiny feltételeit, és hagyta, hogy vért vegyen tőle. Tiny
ezután összevegyítette Corza vérét egy vemhes farkaséval, és különös
varázslatot bocsátott az állatra. A farkas négy kölyöknek adott életet.
Két normális külsejű kölyök halva született, de a másik kettő élt – és
ember formájú volt! Az egyik fiú, a másik lány.
Vancha szünetet tartott, és Evannára nézett. Így tettünk mi is
Harkattal, s a szemünk kerekre tágult. A boszorkány elfintorodott,
majd fölállt, és meghajtotta magát.
– Én voltam az a szőrös nőstény farkaskölyök.
– A gyermekek gyorsan cseperedtek – folytatta Vancha. – Egy év
alatt felnőttek, s elhagyták az anyjukat és Corzát, hogy saját útjukat
járják a vadonban. Előbb a fiú ment el anélkül, hogy egy szót is szólt
volna valakinek, és nem tudja senki, mi lett a sorsa. Mielőtt a lány is
elment volna, átadott egy üzenetet Corzának, hogy adja tovább a
klánnak. Tudatnia kellett a többiekkel, hogy mi történt, és hogy ő
nagyon komolyan veszi a kötelességét. Corzának azt is el kellett
mondania, hogy a lány nem alkalmas az anyaságra, egyetlen vámpír se
keresse őt azzal a szándékkal, hogy társul szegődjön mellé.
Megüzente, hogy sok mindent végig kell gondolnia, és évszázadokba –
talán még több időbe telik, mire eldönti, mi legyen. Ezután négyszáz
évig nem látta őt vámpír.
Vancha elhallgatott, elgondolkodott egy percig, majd megfogott egy
banánt, és úgy ahogy volt, héjastul-mindenestül enni kezdte. – Vége –
mondta teli szájjal.
– Vége? – kiáltottam. – Az nem lehet! Mi történt aztán? Mit csinált
a lány ezalatt a négyszáz év alatt? És amikor visszajött, választott
magának párt?
– Nem választott – felelte Vancha. – Azóta se. És hogy mire jutott...
– Elmosolyodott. – Talán kérdezzétek meg őt magát.
Harkat és én egyszerre fordultunk Evanna felé.
– Nos? – kérdeztük egyszerre.
Evanna elbiggyesztette a száját.
– Választottam egy nevet – mondta.
Kitört belőlem a nevetés.
– Nem tölthettél el négyszáz évet azzal, hogy nevet válassz!
– Nem csak ennyire jutottam – bólintott –, de az idő nagy részét erre
a választásra fordítottam. A sorslények számára a név életbevágóan
fontos. A szerep, amely rám vár, nemcsak a vámpírklán, hanem a világ
összes teremtményének a jövőjét érinti. A név, amelyet választottam,
összefügg ezzel a szereppel. Végül az Evanna mellett döntöttem. Azt
gondolom – tette hozzá kis hallgatás után –, jó választás volt.
Evanna ezzel fölállt, brekegett valamit a békáinak, mire azok
megindultak a barlang bejárata felé.
– Most mennem kell – mondta. – Eleget beszéltünk a múltról. A nap
nagy részében távol leszek. Ha visszatérek, majd beszélgetünk az
utatokról, és hogy nekem milyen szerepet kell játszanom benne.
Azzal elindult a békák után, és hamarosan eltűnt, mintha a hajnal
első sugarai nyelték volna el.
Harkattal csak bámultunk utána. Azután Harkat megkérdezte
Vanchától, hogy igaz-e a legenda, amit elmesélt.
– Éppolyan igaz, amilyen igaz csak egy legenda lehet – válaszolta
derűsen Vancha.
– Mit jelent ez? – faggatta tovább Harkat.
– A legendák a mesélés során változnak – magyarázta Vancha. –
Tizenhét évszázad nagy idő, még vámpírmérték szerint is. Csakugyan
az egész világon át követte Corza Jarn Desmond Tinyt? Ez a
káoszügynök csakugyan hajlandó volt segíteni neki? Evanna és a fiú
születhetett valóban nőstény farkastól? – Vancha megvakarta a
hónalját, megszaglászta az ujjait, és felsóhajtott. – Az egész világon
mindössze hárman tudják az igazságot Desmond Tiny, a fiú – ha még
él – és Lady Evanna.
– Megkérdezted valaha Evannától, hogy igaz-e? – kérdezte Harkat.
Vancha megrázta a fejét.
– Világéletemben jobban tetszettek a nyugtalanítóan izgalmas
legendák, mint a jó öreg, unalmas tények.
Azzal átfordult a hasára, és már aludt is. Harkattal pedig halkan és
el-eltűnődve tovább tárgyaltuk a történetet.
A délt követő második vagy harmadik órában Vanchával együtt
fölkeltem, és a barlang bejárata közelében, egy árnyékos helyen
megkezdtük az edzést. Harkat érdeklődve figyelt bennünket, akárcsak
a kora délutáni óráktól szintén ébren lévő Mr. Crepsley. Vancha bottal
gyakoroltatott, mondván, hónapokba telne, mire igazi fegyverrel is
kipróbálhatna. Egész délután azt figyeltem, amint egy villámgyors
suhintással felém bök a bottal.
Nem is kellett mást tennem, csak figyelni a bot mozgását, és
észrevenni, felismerni, majd előre látni a támadó legkülönbözőbb
mozdulatait.
Egészen addig gyakoroltunk, míg napnyugta előtt fél órával meg
nem érkezett Evanna. Egy szóval sem említette, hol járt, mit csinált, és
nem is kérdezte senki.
– Volt mivel szórakoznotok? – kérdezte, amikor békáitól körülvéve
belépett a barlangba.
– Temérdek – válaszolta Vancha, és elhajította a botot. – A fiú meg
akarja tanulni, hogy kell puszta kézzel harcolni.
– Túl nehéz neki a kard?
– Nagyon vicces – húzta el a száját Vancha.
Evanna kacagása felderítette a barlang homályát.
– Bocsánat. De a puszta kézzel – vagy a karddal – vívott harc olyan
gyerekes dolog. Az embereknek az agyukkal kellene harcolniuk.
– Hogyan? – néztem rá összeráncolt homlokkal.
Evanna rám pillantott, s abban a minutumban kiment a lábamból az
erő, és lerogytam a földre.
– Mi történt velem? – nyöszörögtem szánalmasan vergődve, mint a
partra vetett hal. – Mi bajom lett?
– Semmi – válaszolta Evanna, s lábamba nagy
megkönnyebbülésemre éppoly hirtelen visszatért az erő. Így kell az
agyunkkal harcolni. A test minden része kapcsolatban áll az aggyal.
Nélküle semmi sem működik. Támadj az agyaddal, akkor biztos
lehetsz a győzelmedben.
– Én is meg tudnám tanulni? – kérdeztem lelkesen.
– Igen – felelte Evanna. – De beletelne pár száz évbe, és el kéne
hagynod hozzá a vámpírokat, hogy mellém szegődj inasnak. – Mit
gondolsz, Darren? Megérné? – kérdezte mosolyogva.
– Nem is tudom – motyogtam. Tetszett a gondolat, hogy
varázslómesterséget tanuljak, de az nem vonzott, hogy Evannával éljek
– amilyen hirtelen természetű volt, attól tartottam, nem bizonyulna
megértő vagy elnéző tanárnak!
– Értesíts, ha meggondoltad magad – mondta erre. Régóta nem volt
már inasom, és akik voltak is, egy sem fejezte be a tanulmányait – pár
év után mind elszökdöstek, el sem tudom képzelni, miért.
Azzal Evanna besöpört mellettünk a barlangba. Amikor pár perc
múlva kiszólt értünk, és mi is beléptünk, odabent egy újabb kész
lakoma várt bennünket.
– A varázserejét használta, hogy ilyen hamar elkészült vele? –
kérdeztem, miközben leültünk enni.
– Nem – felelte. – Csak a normálisnál valamivel gyorsabban
mozgok. Nagyon gyorsan tudok dolgozni, ha akarok.
Hatalmasan bevacsoráztunk, aztán körülültük a tüzet, és
elbeszélgettünk Mr. Tiny látogatásáról a Vámpírok Hegyén. Evanna a
jelek szerint már tudott a dologról, de hagyta, hogy elmondjuk, és amíg
a végére nem értünk, egy szót sem szólt.
– A három vadász – mondta akkor elgondolkodva. Sok száz éve
várlak már benneteket.
– Vársz bennünket? – hökkent meg Mr. Crepsley.
– Én ugyan nem látom olyan tisztán a jövőt, mint Desmond, de
látok valamit abból, ami elkövetkezik... jobban mondva elkövetkezhet
– hangzott a felelet. Tudtam, hogy jönni fog három vadász, hogy
szembeszálljon a Vérszipolyok Urával, de nem tudtam, kik lesznek
azok.
– És azt tudod, hogy sikerrel fogunk-e járni? – nézett rá merőn
Vancha.
– Kétlem, hogy ezt akár Desmond is tudná – válaszolta Evanna. –
Két erős jövőbe vezető út áll nyitva, egyik éppoly valószínű, mint a
másik. Ritka, hogy a sors kerekének forgása nyomán két ennyire
egyenlő erejű lehetőség kristályosodjon ki. Rendes körülmények
között sok út vezet a jövőbe. Amikor csak kettő van, mint most, a
véletlen dönti el, melyiken indul tovább a világ.
– Mi van a Vérszipolyok Urával? – érdeklődött Mr. Crepsley. – Van
róla sejtésed, merre lehet most?
– Van – mosolygott Evanna.
Mr. Crepsley lélegzete elakadt.
– De nem mondod el nekünk, igaz? – horkant fel méltatlankodva
Vancha.
– Nem – válaszolta még szélesebb mosollyal Evanna.
Hosszú, girbegurba, sárga fogai voltak, mint egy farkasnak.
– És azt elmondod, hogyan találhatunk rá? – faggatózott Mr.
Crepsley. – És hogy mikor?
– Nem tehetem – felelte Evanna. – Ha megmondanám, azzal
megváltoztatnám a jövő alakulását, és erre nincs felhatalmazásom.
Magatoknak kell őt felkutatnotok. Utatok következő szakaszán
elkísérlek benneteket, de azt nem tehetem...
– Velünk jössz? – rikkantotta meglepetten Vancha.
– Igen. De csak mint útitársatok. Nem veszek részt a Vérszipolyok
Urának keresésében.
Vancha és Mr. Crepsley nyugtalan pillantást váltottak.
– Még sohasem utaztál együtt vámpírokkal, úrnőm – mondta Mr.
Crepsley.
Evanna nevetett.
– Tudom, milyen fontos személy vagyok a népeteknek, s ezért
igyekszem elkerülni a túl gyakori érintkezést az éjszaka fiaival –
eluntam, hogy a vámpírok örökösen párosodni akarnak velem, hogy
szüljek nekik gyerekeket.
– Akkor most miért jössz mégis velünk? – tette föl a kérdést minden
kertelés nélkül Vancha.
– Szeretnék találkozni valakivel – felelte Evanna. Magam is
megkereshetném, de inkább nem teszem. Idővel világos lesz, hogy
miért döntöttem így.
– A boszorkányok olyan átkozottul titkolózó természetűek –
morogta Vancha, de Evanna nem kapta be a csalétket.
– Ha szívesebben utaztok nélkülem, megtehetitek mondta. – Nem
erőltetem rátok a társaságomat.
– Megtiszteltetés számunkra, ha kísérőül szegődsz mellénk, Lady
Evanna – biztosította Mr. Crepsley. – És kérlek, ne vedd sértésnek, ha
gyanakvóak vagyunk, vagy olyannak mutatkozunk, mintha nem
látnánk szívesen. Nyugtalanítóan zavaros időket élünk, hangosan
ugatunk olyankor is, amikor suttognunk kellene.
– Jól mondod, Larten – mosolygott a Lady. – Ha eldöntöttük a
dolgot, akkor csomagolok, és indulhatunk.
– Ilyen hamar? – pislogott Mr. Crepsley.
– Ez a pillanat éppoly alkalmas, mint bármelyik másik.
– Remélem, a békák nem jönnek – fintorgott Vancha.
– Őket nem viszem – felelte Evanna. – De most, hogy említed... –
Látva Vancha képét, elnevette magát. – Ne aggódj... itt maradnak, és
rendben tartják a házat, amíg vissza nem jövök. – Elindult, majd pár
lépés után megállt, lassan hátrafordult, és lekuporodott a földre. – Van
itt még valami – kezdte, és komoly arckifejezéséből sejtettük, hogy
rossz hír következik. – Desmondnak el kellett volna mondania, de
nyilván úgy döntött, nem említi – ez is csak egy újabb sakkhúzása,
nem vitás.
– Miről van szó, Lady? – kérdezte Vancha, amikor Evanna
elhallgatott.
– A Vérszipolyok Urával kapcsolatos vadászatról. Nem tudom,
végül sikerrel fogtok-e járni, vagy kudarcot vallotok, de mindkét
lehetséges jövőbeli végeredménybe belekukkantottam, és
összeszedtem pár dolgot, ami rátok vár. Arról a jövőről nem beszélek,
amely a győzelmeteket követően jön majd el – ahhoz nem nekem kell
magyarázatot fűznöm. De ha elbuktok... – E szavaknál ismét fölállt, és
kinyújtotta a karját. Bal kezével – mely e pillanatban hihetetlenül
nagynak tűnt – megfogta Vancha mindkét kezét, s a jobbjával
ugyanígy Mr. Crepsleyét.
Mialatt így állt kézen fogva velük, tekintetét belemélyesztette a
szemembe, és beszélni kezdett.
– Azért mondom ezt el nektek, mert úgy gondolom, hogy tudnotok
kell róla. Nem azért mondom el, hogy megrémítselek, hanem hogy
felkészítselek benneteket, ha az események a legrosszabbra
fordulnának.
A végzet úgy rendelte, hogy utatok négy ízben keresztezi a
Vérszipolyok Urának útját. Minden alkalommal, amikor ez
bekövetkezik, hatalmatokban áll végezni vele. Ha kudarcot vallotok, a
sors akaratából a vérszipolyok kerülnek ki győztesen a Sebhelyesek
Háborújából. Ezt eddig is tudtátok.
Desmond azonban azt már nem mondta el nektek, hogy ha a
vadászat végére, amikor már négy ízben álltatok szemtől szemben a
Vérszipolyok Urával, és mégsem sikerült őt megölnötök, csak
egyikőtök marad életben, hogy tanúja legyen a vámpírok klánja
bukásának. A földre sütötte a szemét, elengedte Mr. Crepsley és
Vancha kezét, és alig hallhatóan suttogta, inkább csak lehelte: – A
másik kettő addigra halott lesz.
Ünnepélyes komolysággal vonultunk ki Evanna barlangjából, és a
boszorkány jóslatán tépelődve körülálltuk a kis tavat. Kezdettől fogva
tisztában voltunk azzal, hogy veszedelmekkel teli út áll előttünk,
melynek minden lépésénél ott leskelődhet a halál. De ha számítottunk
is a lehetséges végre, mégis csak más az, ha az emberrel közlik, hogy
bukás esetén mindenképpen ez vár rá.
Azon az első éjszakán nem követtünk egy bizonyos irányt, csak
mentünk céltalanul, némán, bele a sötétségbe, jóformán észre sem
véve, mi van körülöttünk.
Harkat nem szerepelt Evanna jövendölésében – ő nem tartozott a
vadászok közé –, de éppoly zaklatott volt, mint mi, többiek.
Hajnal felé, épp amikor letáboroztunk, Vancha egyszer csak
harsány nevetésben tört ki.
– Nézzetek magunkra! – kiáltotta gúnyosan, míg mi bizonytalanul
bámultunk rá. – Egész éjjel úgy lógattuk az orrunkat, mint négy
gyászhuszár. Ó, micsoda idióták voltunk!
– Te olyan szórakoztatónak tartod, herceg, hogy a fejünk felett függ
a halálos ítéletünk? – kérdezte fanyarkás mosollyal Mr. Crepsley.
– Ó, ti kriptatöltelékek! – kurjantotta Vancha. – Hisz az a halálos
ítélet ott függ a kezdet kezdete óta! A helyzet csak annyiban változott,
hogy most már tudunk róla!
– A kicsi tudás... veszedelmes dolog – mormolta Harkat.
– Ez emberi gondolkodás – rótta meg Vancha. – Én szeretem tudni,
mi vár rám, akár jó az, akár rossz. Evanna nagy szívességet tett nekünk
azzal, hogy elmondta.
– Miből gondolod? – kérdeztem.
– Megerősítette, hogy négyszer nyílik alkalmunk megölni a
Vérszipolyok Urát. Gondoljatok bele – négy ízben múlik rajtunk az
élete. Négyszer fogunk találkozni és megküzdeni vele. Lehet, hogy
elsőre legyőz bennünket. Lehet, hogy másodszorra is. De azt csak nem
gondoljátok komolyan, hogy egymás után négyszer megúszhatja?
– Nem lesz egyedül – emlékeztette Mr. Crepsley. Testőrökkel
utazik, és a környék összes vérszipolya a segítségére fog sietni.
– Miből gondolod? – nézett rá haragosan Vancha.
– Ő az Uruk. Az életüket is feláldozzák, hogy megvédjék.
– A mi vámpírtársaink vajon támogatni fognak bennünket, ha mi
kerülünk bajba? – érdeklődött Vancha.
– Nem, de csak azért, mert... – Mr. Crepsley megakadt.
–... mert Mr. Tiny megtiltotta nekik – vigyorgott Vancha. – És ha
mindössze három vámpírt jelölt ki arra, hogy közelharcot vívjon a
Vérszipolyok Urával, akkor talán...
– ... vérszipolyból is csak hármat jelölt ki arra, hogy támogassák az
Urukat! – fejezte be a mondatot izgatottan Mr. Crepsley.
– Úgy van! – nézett rá sugárzó mosollyal Vancha. Vagyis szerintem
nekünk több esélyünk van rá, hogy legyőzzük őket, mint hogy a harc
kiegyenlített legyen. Egyetértetek? – Mindhárman elgondolkodva
rábólintottunk. – És most tegyük fel, hogy elbénázzuk a dolgot–
folytatta. – Mind a négyszer. És ezzel elpasszoljuk azt a lehetőséget,
hogy megsemmisítsük. Mi történik akkor?
– Háborúba vezeti a vérszipolyokat a vámpírok ellen, és győz –
válaszoltam.
– Pontosan – hagyta helyben Vancha, és az arcáról lehervadt a
mosoly. – Én egyébként nem hiszek ebben. Felőlem lehet a
Vérszipolyok Ura akármilyen hatalmas, és mondhat Des Tiny akármit
– ha háborút kell vívni a vérszipolyokkal, biztos vagyok benne, hogy
mi győzünk. De ha mégsem, akkor jobb is, ha előbb halok meg, a
jövőnkért vívott harcban, semhogy végignézzem, hogyan omlanak
össze a világunk falai.
– Bátor szavak – mordultam fel fanyarul.
– Ez az igazság – erősködött Vancha. – Miért, te nem szeretnél
inkább meghalni a Vérszipolyok Urának kezétől, ha annak árán
maradna remény a túlélésre, hogy végignézheted a klán pusztulását? –
Mivel nem válaszoltam, Vancha tovább folytatta. – Ha igazak a
jóslatok, és kudarcot vallunk, én nem akarom megvárni a végét.
Szörnyű tragédia lenne, beleőrülne, aki látná. Hidd el nekem, az a
kettő, aki, ha így fordul a kocka, időközben meghal, szerencsés fickó
lesz. Kár lenne emiatt nyugtalankodnunk – ha elbukunk, az életben
maradástól kell félnünk!
Aznap nem sokat aludtam, szüntelenül Vancha szavai jártak az
eszemben. Kétlem, hogy bármelyikünk is sokat aludt volna, leszámítva
persze Evannát, aki még a hercegnél is hangosabban hortyogott.
Vanchának voltaképpen igaza volt. Bukás esetén az életben
maradónak lesz a legkeservesebb. Végig kell néznie a vámpírok
pusztulását, és viselnie kell a rá háruló felelősség súlyát. Ha a sors
szerint bukásra vagyunk ítélve, legjobb ha abban reménykedünk, hogy
útközben ér bennünket a halál.
Aznap este jobb hangulatban ébredtünk. Már nem féltünk attól, mi
vár ránk, és a pesszimista megjegyzések helyett inkább valamiféle
útitervről tanácskoztunk.
– Mr. Tiny azt tanácsolta, hallgassunk a szívünkre emlékeztetett
bennünket Mr. Crepsley. – Azt mondta, ha rábízzuk magunkat a sorsra,
az majd vezetni fog minket.
– Szerinted nem kell keresnünk a Vérszipolyok Urának nyomát? –
kérdezte Vancha.
– A népünk hat évig próbálkozott, mindhiába – felelte Mr.
Crepsley. – Természetesen nyitott szemmel kell járnunk, de amúgy azt
gondolom, mennünk kell a magunk útján, mintha ő nem is létezne.
– Nekem ez nem tetszik – mordult fel Vancha. A sors könyörtelen
úrnő. Mi van akkor, ha nem vezet el minket hozzá? Szeretnél egy év
múlva azzal visszamenni, hogy “Bocs, de nem futottunk össze a
pasival. Pech, de mit csináljunk?”
– Mr. Tiny azt mondta, kövessük a szívünk óhaját ismételte konokul
Mr. Crepsley.
– Oké – lökte a magasba Vancha mindkét karját. Úgy teszünk,
ahogy mondod. De nektek kettőtöknek kell kijelölnötök az utat. Én –
sok asszony tanúsíthatja – nagy gazember vagyok, akinek egyáltalán
nincs szíve.
Mr, Crepsley finoman elmosolyodott.
– Darren? Hová szeretnél menni?
Már éppen mondani akartam, hogy nekem mindegy, amikor hirtelen
felvillant bennem egy kép – egy kígyófiú képe, amint hihetetlenül
hosszú nyelvével megérinti az orrát.
– Szívesen megnézném, hogy megy Evra sora – mondtam.
– Helyes – bólintott elégedetten Mr. Crepsley. – Épp az elmúlt éjjel
tűnődtem azon, hogy vajon mit csinálhat most az én öreg barátom,
Hibernius Tall? Harkat?
– Jól hangzik – felelte Harkat.
– Legyen hát. – Mr. Crepsley szembefordult Vanchával, és az
olykor rá jellemző ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: –
Felség, akkor irány a Cirque Du Freak.
Így hát eldőlt, merre vesszük utunkat, s ezzel eldőlt a sorsunk is.
Mr. Crepsley gondolatban fel tudta venni a kapcsolatot Mr. Tall-lal, és
hajszálpontosan be tudta mérni a Cirque Du Freak jelenlegi helyét. A
vándorcirkusz viszonylag közel volt, ha kiléptünk, három hét múlva
csatlakozhattunk hozzájuk.
Egy hét múlva ismét érintettük a civilizált világot. Miközben
elhaladtunk egy kisváros mellett, megkérdeztem Mr. Crepsleytől, miért
nem szállunk buszra vagy vonatra, hiszen úgy gyorsabban eljutnánk a
Cirque Du Freakbe.
– Vancha nem helyesli azt a módot, ahogy az emberek utaznak –
hangzott a válasz. – Soha életében nem ült autóban, sem vonaton.
– Soha? – fordultam a mezítlábas herceghez.
– Egy autót még le se köpnék – felelte. – Szörnyűségesek. A
formájuk, a zaj, amit csapnak, a szaguk! – Összeborzadt.
– És a repülő?
– Ha a vámpírok istenei azt akarták volna, hogy repüljünk, adott
volna szárnyakat – jelentette ki.
– Hát te, Evanna? – kérdezte Harkat. – Te repültél valaha?
– Csak seprűnyélen – válaszolta Evanna.
Nem tudtam megállapítani, tréfál-e, vagy komolyan mondja.
– Larten? – folytatta a kérdezősködést Harkat.
– Egyszer, régen, amikor a Wright fivérek elkezdték a repülést. –
Kis szünet után hozzátette. – Lezuhant a gépünk. Szerencsére nem túl
magasan repült, így nem sérültem meg súlyosan. De ezek a masinák,
amelyek fölszállnak a felhők fölé... inkább nem.
– Fél? – vigyorogtam.
– Akit a kígyó megmart, az a gyíktól is fél – mondta erre.
Szó se róla, különös csapatot alkottunk. Jóformán semmilyen
tekintetben nem voltunk közös állásponton az emberi fajjal. Ők a
technika korának teremtményei voltak, mi a múlthoz tartoztunk – a
vámpírok mit sem tudtak számítógépekről, műholdvevő antennákról,
mikrohullámú sütőkről, sem a többi manapság használatos kényelmi
eszközről. Többnyire gyalog jártuk az utakat, egyszerű dolgokat
kedveltünk, egyszerűek voltak az örömeink is, és úgy vadásztunk, akár
az állatok.
Miközben az emberek repülőgépekkel támadtak egymás ellen, s a
harc annyiból állt, hogy gombokat nyomogattak, mi karddal és puszta
kézzel vívtuk a csatáinkat. Vámpírok és emberek bár egyazon bolygón
osztoztak, mégis két külön világban éltünk.
Egy délután arra ébredtem, hogy Harkat panaszosan nyöszörög.
Megint lidérces álma lehetett, mert vadul dobálta magát a füves parton,
ahová ledőlt aludni. Fölé hajoltam, hogy felébresszem.
– Hagyd – szólt rám Evanna. A boszorkány egy fa alsó ágain
kuporogva tapintatlanul és kíváncsian figyelte Harkatot. Egy mókus
matatott hosszú hajában, míg egy másik a ruhaként használt kötelek
egyikét rágcsálta.
– Lidérces álma van – mondtam.
– Gyakran álmodik ilyesmit?
– Majdnem mindig, amikor elalszik. Föl kell ébresztenem, ha
hallom, megint gyötri. – Újra odahajoltam.
– Hagyd – mondta ismét Evanna, és leugrott a fáról.
Odacsoszogott, és jobb keze három középső ujjával megérintette
Harkat homlokát. Becsukta a szemét, egy percre lekuporodott, majd
kinyitotta a szemét, és elvette a kezét. – Sárkányok – mondta. – Rossz
álmok. Megint a látomások. Desmond nem említette, hogy el tudná
árulni, ki volt Harkat az előző életében?
– De igen, csak Harkat inkább velünk akart jönni, hogy együtt
keressük meg a Vérszipolyok Urát.
– Nemes, de ostoba cselekedet – gondolkodott hangosan Evanna.
– Ha te megmondanád neki, ki volt, ez enyhítene a
lidércnyomásain?
– Nem. Magának kell kiderítenie az igazságot. Ha beleavatkoznék,
csak rontanék a dolgán. De van egy mód a kínjai átmeneti
csillapítására.
– Mi az? – kérdeztem.
– Valaki, aki ért a sárkányok nyelvén, segíthet rajta.
– Hol találunk ilyet? – fortyantam fel, de hirtelen elhallgattam. – Te
tudsz...? – Hagytam, hogy a kérdés befejezetlenül lógjon a levegőben.
– Én nem – felelte. – Sok állat nyelvén tudok beszélni, de a
sárkányokén nem. Az ő nyelvüket csak az ismeri, akinek van
kapcsolata a repülő hüllőkkel. – Felállt. Te tudnál segíteni.
– Én? – néztem rá megrökönyödve. – Sohasem volt kapcsolatom
egyetlen sárkánnyal sem. Nem is láttam soha. Azt hittem, képzeletbeli
lények.
– Most és itt valóban azok – bólintott Evanna. – De vannak más
idők, más helyek, és a kötelékek úgy is létrejöhetnek, hogy valaki nem
tud róluk.
Ennek nem volt semmi értelme, de úgy gondoltam, ha
valamiképpen segíthetnék Harkaton, akkor megteszem.
– Mondd meg, mit tegyek – kértem.
Evanna helyeslően elmosolyodott, majd azt mondta, tegyem
mindkét kezem Harkat homlokára, és hunyjam be a szemem.
– Összpontosíts – mondta. – Keresnünk kell egy képet, amire
ráirányíthatod a figyelmedet. Mit szólnál a Vérkőhöz? Magad elé
tudod képzelni, ahogy ott áll vörösen lüktetve, titokzatos ereiben
keringetve a vámpírok vérét?
– Igen – feleltem, s minden további nélkül magam elé képzeltem a
Követ.
– Mindig csak rá gondolj. Pár percen belül kellemetlen érzékeléseid
lesznek, s lehet, hogy bepillantást nyersz Harkat rémálmaiba. Ne törődj
velük, összpontosíts továbbra is a Kőre. A többi az én dolgom.
Úgy tettem, ahogy mondta. Eleinte könnyen ment, de aztán kezdtem
furcsán érezni magam. Körülöttem mintha felforrósodott volna a
levegő, és egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Óriási szárnyak
suhogását hallottam, aztán egy villanásnyi időre megláttam, hogy
valami lehull a vérvörös égboltról. Összerándultam, és kis híján
elengedtem Harkatot, de visszaemlékeztem Evanna szavaira, és
minden erőmmel a Vérkő képére összpontosítottam.
Éreztem, hogy valami hatalmas ér földet a hátam mögött, s izzó
szemek fúródtak a hátamba, de nem fordultam hátra, nem is húzódtam
el előle. Emlékeztettem magam, hogy ez csak álom, illúzió, s a Kőre
gondoltam.
Látomásomban Harkat jelent meg előttem, amint kinyújtózva
fekszik tűhegyes nyársakon, melyek mélyen behatolnak a testébe. Élt,
de kimondhatatlan gyötrelmek közepette. Nem láthatott engem – két
nyárs hegye épp abból a mélyedésből állt ki, ahol a szemgolyójának
kellett volna lennie.
– Az ő kínszenvedése semmi ahhoz képest, amit te fogsz érezni –
mondta valaki, és felpillantva egy megfoghatatlan sötét árnyalakot
láttam lebegni mellettem.
– Ki vagy? – kérdeztem elakadó lélegzettel, egy pillanatra
megfeledkezve a Kőről.
– Én vagyok a Bíborszínű Éj Ura – válaszolta gúnyosan.
– A Vérszipolyok Ura? – kérdeztem.
– Az övék is, és mindenki másé – nevetett csúfondárosan az
árnyalak. – Már vártalak, Átkozottak Hercege. Végre itt vagy – el sem
engedlek többé! – Azzal az árny előreszökkent, tíz karmos ujja maga
volt a baljós fenyegetés. Fekete gödörként ásító arcából vörösen izzó
szemek bámultak rám. Egy iszonyatos pillanatig azt hittem, mindjárt
megragad és felfal. De ekkor egy vékonyka hang – Evannáé – azt
suttogta:
– Mindez csak álom. Nem árthat neked, még nem, nem, ha a Kőre
összpontosítasz.
Álmomban szorosan becsuktam a szemem, s az árnyalak
támadásával nem törődve egyre a lüktető Vérkőre összpontosítottam.
Sziszegő sikoly hallatszott, s úgy éreztem, mintha az őrület tajtékzó
hulláma átcsapna a fejem felett. Aztán a lidércnyomás elmúlt, s én
visszakerültem a valóságos világba.
– Most már kinyithatod a szemed – mondta Evanna.
Kipattant a szemem, elengedtem Harkatot, és úgy dörzsöltem a
kezemet az arcomhoz, mintha valami szennyes dologhoz értem volna.
– Jól csináltad – dicsért meg Evanna.
– Az a... valami – ziháltam. – Mi volt az?
– A Rombolás Ura – hangzott a válasz. – Az Árnyak Magisztere.
Az örök éjszaka eljövendő uralkodója.
– Olyan hatalmas volt, olyan gonosz!
– Az lesz – bólintott Evanna.
– Lesz? – visszhangoztam.
– Amit láttál, az a jövő árnyéka. Az Árnyak Ura még nem jött el az
országába, de végül el fog jönni. Nem lehet elkerülni, emiatt tehát nem
érdemes aggodalmaskodnod. Egyelőre csak az számít, hogy a barátod
most zavartalanul alhasson.
Lepillantottam Harkatra, aki békésen aludt.
– Jól van most?
– Egy darabig rendben lesz – felelte Evanna. – A lidércnyomások
vissza fognak térni, és akkor majd szembe kell néznie a múltjával, meg
kell tudnia, hogy ki volt, mert különben hatalmába keríti a téboly.
Most azonban félelem nélkül, nyugodtan alhat.
Elindult, hogy visszatelepedjen a fára.
– Evanna – állítottam meg egy halk kiáltással. – Ez az Árnyak Ura...
Volt benne valami ismerős. Az arcát nem láttam, de éreztem, hogy
ismerem.
– Kell is, hogy ismerd – felelte suttogva. Tétovázott, látszott rajta,
hogy mérlegeli, mennyit mondhat el nekem. – Amit most mondok,
maradjon köztünk – figyelmeztetett. – Nem terjedhet tovább. Senkinek
nem mondhatod el, még Lartennek vagy Vanchának sem.
– Nem fogom – ígértem.
Nem jött közelebb, úgy suttogta.
– A jövő sötét, Darren. Két keskeny út van, mindkettő kanyargós,
nehézségekkel teli, és holtak lelkeivel van kikövezve. Az egyik
lehetséges jövőben a Vérszipolyok urából lesz az Árnyak Magisztere
és a sötétség uralkodója. A másikban...
Elhallgatott, s fejét hátrahajtotta, mintha az égen keresné a választ.
– A másikban az Árnyak Ura te vagy.
Azzal elment. Ott álltam zavarodottan, összetörve, és csak az járt az
eszemben, bárcsak Harkat nyöszörgése ne ébresztett volna föl.
Két éjszakával később megérkeztünk a Rémségek Cirkuszába.
Mr. Tall és bűvös képességű művészei egy kis falu határában, egy
elhagyott templom falai között léptek fel.
Odaérkezésünkkor az előadás épp a vége felé közeledett, így mi is
beosontunk, és hátulról figyeltük a finálét. Épp Sive és Seersa – az
Ikercsavar – álltak egymás köré csavarodva a színpadon, elkápráztatva
a közönséget hihetetlen és akrobatikus mutatványaikkal. Utánuk Mr.
Tall lépett elő, szokásos sötét öltönyében, magas, vörös kalapjában,
kezén kesztyűvel, s kihirdette, hogy az előadás ezzel véget ért. A
közönség lassan széledezni kezdett, de sokan morogtak a váratlan és
gyenge befejezés miatt, amikor egyszer csak két kígyó siklott le a
gerendákról, s a félelem újból végighullámzott az emberek sorain.
Fülig szaladt a szám, amikor megpillantottam a kígyókat. A legtöbb
előadás így fejeződött be. Az emberek mindig lépre mentek, azt hitték,
a show-nak ezzel vége, de akkor megjelentek a kígyók, és még
egyszer, utoljára frászt hoztak a közönségre. De mielőtt még a kígyók
bárkiben is kárt tehettek volna, előlépett Evra Von – a gazdájuk –, és
lecsillapította őket.
Hát persze hogy most is, mielőtt még a kígyók leérhettek volna a
földre, előbukkant valahonnan Evra. De most nem volt egyedül – egy
kisgyerek volt vele, aki odament az egyik kígyóhoz, és megálljt
parancsolt neki, míg Evra a másikat tartotta féken. A gyerek új
szerzemény volt. Gondoltam, biztosan Mr. Tall szedte föl valamelyik
útján.
Miután Evra és a kisfiú a testük köré csavarták a kígyókat, ismét
előlépett Mr. Tall, és bejelentette, hogy az előadás ezzel csakugyan
véget ért. Mialatt a közönség izgatottan tereferélve elvonult, mi a sötét
háttérben várakoztunk. Aztán, amikor Evra és a gyerek lefejtették
magukról kígyóikat, én is elszántam magam.
– Evra Von! – kiáltottam.
Evra meglepetten pördült hátra.
– Ki van ott?
Válasz helyett fürgén megindultam előre. Evra szeme kitágult az
örömtől és a meglepődéstől.
– Darren! – rikkantotta, és karját kitárva magához ölelt. Erősen
magamhoz szorítottam, nem törődve a síkos pikkelyei keltette
kellemetlen érzéssel: olyan jó volt ennyi év után újra látni őt.
– Hol jártál? – kiáltotta, amikor végre elengedtük egymást.
Örömkönnyek csillogtak a szemében – s az enyémet is elfutotta a pára.
– A Vámpírok Hegyén – feleltem könnyedén. – Hát te?
– Bejártam a világot. – Kíváncsian nézett végig rajtam. – Felnőttél.
– Csak mostanában. És korántsem annyira, mint te.
Evra már kész férfinak tűnt. Csak pár évvel volt idősebb nálam,
úgyhogy amikor először csatlakoztam a Rémségek Cirkuszához,
nagyjából egykorúnak látszottunk.
Most azonban nyugodtan nézhették volna az apámnak.
– Jó estét, Evra Von – lépett mellénk Mr. Crepsley, hogy kezet
fogjon Evrával.
– Larten – hajtotta meg a fejét Evra. – Régen találkoztunk, örülök,
hogy látlak.
Mr. Crepsley kicsit arrébb állt, és bemutatta az útitársainkat.
– Szeretném bemutatni Vancha Marchot, Lady Evannát és Harkat
Muldsot, akit, azt hiszem, már ismersz.
– Helló – morogta Vancha.
– Köszöntelek – mosolygott Evanna.
– Szia, Evra – mondta Harkat.
– Ez beszél! – tágult kerekre Evra szeme.
– Harkat mostanában sokat beszél – vigyorogtam.
– Ennek van neve?
– Van – felelte Harkat. – És “ez” nagyon szeretné, ha “ő”-nek
hívnád.
Evra nem tudta, mit is mondjon. Amikor együtt éltem vele, sok
időnk ment rá, hogy élelmet gyűjtsünk a törpe népségnek, és soha
egyik sem szólt egy árva szót sem. Azt hittük, nem tudnak beszélni. És
most itt vagyok egyikükkel – a bicegővel, akit annak idején Ballábnak
csúfoltunk magunk között –, és úgy teszek, mintha semmi különös
nem lenne abban, hogy tud beszélni.
– Örömmel látlak ismét, Darren, a Cirque Du Freakben – szólak
meg egy hang, és föltekintve Mr. Tall köldökével néztem
farkasszemet. Már elfelejtettem, milyen gyorsan és hangtalanul tud
mozogni a Cirkusz igazgatója és tulajdonosa.
– Mr. Tall – biccentettem udvariasan (ő nem szeretett kezet fogni).
Mr. Tall név szerint üdvözölte a többieket, beleértve Harkatot is.
Amikor a törpe viszonozta a köszöntést, Mr. Tall a legcsekélyebb
meglepetést sem mutatta.
– Ennétek valamit? – kérdezte.
– Az remek lenne – felelte Evanna. – És utána szeretnék pár szót
váltani veled, Hibernius. Vannak dolgok, amelyeket feltétlenül meg
kell beszélnünk.
– Igen – válaszolta Mr. Tall rezzenéstelen tekintettel. – Vannak.
A templomból kifelé menet csatlakoztam Evrához, hogy
feleleveníthessük kicsit a régi időket. A vállán ott pihent a kígyója is.
Amikor kiléptünk, mellénk szegődött a kisfiú, akivel fellépett; úgy
húzta maga után a másik kígyót, mint egy játékszert.
– Darren – mondta Evra –, hadd mutassam be neked Shancust.
– Helló, Shancus – ráztam kezet a gyerekkel.
– Szia – felelte. Ugyanolyan sárgászöld haja, keskeny vágású szeme
és színes pikkelyei voltak, mint Evrának. Te vagy az a Darren Shan,
akiről engem elneveztek? – kérdezte.
– Én vagyok az? – vetettem egy gyors oldalpillantást Evrára.
– Igen – nevetett. – Shancus az elsőszülöttem. Gondoltam, jó
lenne...
– Elsőszülötted? – szakítottam félbe. – ő a te fiad? Te vagy az apja?
– Remélem – vigyorgott Evra.
– De hiszen olyan nagy! Hogy lehet már ekkora?
Szavaim hallatán Shancus büszkén kihúzta magát.
– Ötéves lesz nemsokára – mondta Evra. – Korához képest tényleg
nagy. Pár hónapja indítottam el a pályán. Született tehetség.
Hát ez különös! Természetesen Evra a korától már nyugodtan
megházasodhatott és gyerekei is lehettek, semmi okom nem volt rá,
hogy így meglepődjek rajta de nekem úgy tűnt, csak néhány hónapja,
hogy két tizenéves kölyökként együtt laktunk, s arról beszélgettünk,
vajon milyen lesz, ha majd felnőttek leszünk.
– Van több gyereked is? – érdeklődtem.
– Kettő – felelte. – Urcha hároméves, Lilia pedig jövő hónapban
lesz kettő.
– Mindnyájan kígyógyerekek?
– Urcha nem. Őt nagyon zavarja – szeretné, ha neki is volnának
pikkelyei –, de mindent elkövetünk, hogy érezze, éppúgy szeretjük és
éppoly különlegesnek tartjuk, mint a többieket.
– Te és...?
– Én és Merla. Nem ismered őt. Nem sokkal azután csatlakozott a
társulathoz, hogy elmentél. Viharos szerelem volt a miénk. Letépi a
fülét, és elhajítja, mint valami minibumerángot. Tetszeni fog neked.
– Az biztos – mondtam nevetve, majd Evrával és Shancusszal
együtt a vacsorázni induló többiek után eredtem.
Kész gyönyörűség volt újra együtt lenni a Rémségek Cirkuszával. Az
elmúlt másfél hétben elég volt csak rágondolnom, amiket Evanna
mondott, máris úrrá lett rajtam az idegesség és a búskomorság – de a
cirkusz tagjai között egy óra alatt elillant minden félelmem. Sok régi jó
baráttal találkoztam itt – Kezes Hansszal, Kétgyomrú Rhamusszal,
Sive-val és Seersával, Végtag Cormackal és Vasfogú Gerthával.
Láttam a Farkasembert is, ám az ő látványa korántsem szerzett akkora
örömet, mint a többieké, és amennyire lehetett, igyekeztem is távol
tartani magam tőle.
Truska – aki, ha akarta, szakállt tudott növeszteni, és vissza is tudta
húzni az arcába – ugyancsak megjelent, és nagy örömmel üdvözölt.
Tört angolsággal beszélt. Hat éve még egy szót sem tudott a
nyelvünkön, de Evra tanítgatni kezdte, és már egész jól ment neki.
– Nehéz – árulta el, miközben elvegyültünk a többiek között egy
tágas, lepusztult iskolában, amely jelenleg a cirkusz főhadiszállásaként
működött. – Nem tudok jól a nyelvek. De Evra van türelmes, és én
lassan tanul. Van nekem sok hiba, de...
– Mindannyian követünk el hibákat, szépségem – lépett mellénk
Vancha. – Te azzal követted el a legnagyobbat, hogy nem faragtál
tisztességes vámpírt belőlem, amikor alkalmad nyílt rá! – Átnyalábolta
Truskát, és megcsókolta. Amikor elengedte, Truska nevetve rázta felé
a mutatóujját.
– Csúnya! – kuncogott.
– Látom, ismeritek egymást – jegyeztem meg szárazon.
– Ó, igen – vigyorgott huncutul Vancha. – Régi barátok vagyunk.
Sok éjszakán át merültünk kettesben pucéron az óceánok mély és kék
vizébe, igaz-e, Truska?
– Vancha – fintorodott el Truska. – Megígértél, hogy ezt nem
beszélsz!
– Meg én – vihogott Vancha, majd Truska anyanyelvére fordítva a
szót, tovább társalogtak. Úgy hangzott, mintha két fóka ugatna
egymásra.
Evra bemutatott Merlának, egy nagyon kedves és csinos nőnek.
Evra kérésére levette a füleit. Elismertem, a mutatvány mesés, de
udvariasan lemondtam róla, hogy a kedvemért el is dobja.
Mr. Crepsley éppoly boldog volt attól, hogy újra itt lehet, mint én.
Kötelességtudó vámpírként élete java részét a tábornokoknak és
ügyüknek szentelte, de gyanítottam, hogy a szíve titkon mindig
visszahúzza a Cirque Du Freakbe. Boldog volt, ha felléphetett, és azt
hiszem, nagyon hiányzott neki a színpad. Sokan megkérdezték tőle,
végleges-e a visszatérése, és csalódottan fogadták, amikor azt felelte,
hogy nem. Ő félvállról vette a dolgot, de szerintem mélyen meghatotta
az érdeklődésük, és ha tehette volna, biztosan itt marad.
Mint rendesen, törpe népség is tartózkodott a cirkuszban, de Harkat
távol tartotta magát tőlük. Próbáltam bevonni őt is a másokkal
folytatott beszélgetésekbe, de őket idegesítette a jelenléte – nem voltak
hozzászokva, hogy egy törpe személy beszéljen. Az éjszaka nagy
részét egyedül vagy egy sarokba húzódva Shancus társaságában
töltötte, akit elbűvölt a külseje, és tapintatlan kérdések sorát tette föl
neki (leginkább arra vonatkozóan, hogy Harkat most férfi vagy nő –
valójában mint a törpe népség minden egyede, sem ez nem volt, sem
az).
Evannát sokan ismerték a Cirque Du Freak társulatából, jóllehet
nagyon kevesen találkoztak személyesen vele – a szüleik, nagyszüleik
vagy dédszüleik meséltek nekik róla. Pár órán keresztül elvegyült az
emberek között, és együtt emlegették fel a múltat – bámulatos név- és
arcmemóriája volt –, de aztán elbúcsúzott a társaságtól, s elvonult Mr.
Tall-lal, hogy különös, csodás és misztikus dolgokról (vagy
éppenséggel a békákról, és mindenféle varázstrükkökről!)
beszélgessenek egymással.
A hajnal beköszöntével nyugovóra tértünk. Jó éjt kívántunk
azoknak, akik még ébren maradtak, majd Evra elvezetett a sátrainkhoz.
Mr. Tall készenlétben tartotta Mr. Crepsleynek a koporsóját, amelybe
aztán a vámpír leplezetlen elégedettséggel be is mászott. A vámpírok
ugyanis úgy tudnak ragaszkodni a koporsójukhoz, ahogy azt emberi
lény fel se tudja fogni.
Harkattal fölszereltünk két függőágyat az Evráék mellett álló
sátrunkba. Evanna egy furgonba szállásolta be magát, mely Mr. Tall
autójához volt kapcsolva, Vancha pedig... Nos, amikor aznap este újra
találkoztunk, esküdözött, hogy Truskával maradt, és nem győzött
hencegni, milyen sikerei vannak a nőknél. De a hajába és a testét fedő
állatbőrökbe ragadt levelekből és fűszálakból ítélve valószínűbbnek
tartom, hogy egyedül, egy bokor alján töltötte a napot!
Harkattal körülbelül egy órával napnyugta előtt ébredtünk fel, majd
körülsétáltuk a tábort Evrával és Shancusszal. Hízott a májam, hogy
Evra rólam nevezte el elsőszülött fiát, és megígértem, ha tehetem,
ezentúl minden születésnapjára küldök ajándékot. Shancus azt szerette
volna, ha egy pókot adnék neki – Evra mindent elmesélt neki Madame
Octáról –, nekem azonban nem állt szándékomban elküldeni neki a
Vámpírok Hegyének egyik mérges pókját – saját fájdalmas
tapasztalatomból tudtam, milyen bajt tud okozni egy tarantellapók!
A Cirque Du Freak nagyjában-egészében ugyanaz volt, mint régen.
Néhány új számmal bővült a repertoárja, egy-két tag elhagyta a
társulatot, de amúgy minden úgy ment, mint hajdanán. Ha a cirkusz
nem változott is, én igen. Ezt egy idő után megéreztem, amikor egyik
lakókocsitól a másikig, egyik sátortól a másikig sétálva megmegálltunk
csevegni a művészekkel és a díszletmunkásokkal. Amikor
még magam is köztük éltem, fiatal voltam – látszólag legalábbis –, és
mindenki úgy is kezelt, mint egy gyereket. Ez mára megváltozott.
Jóllehet nem néztem ki sokkal idősebbnek, biztosan volt bennem
valami más, mert már nem beszéltek lekicsinylően velem. Igaz, hogy
évek óta felnőttként viselkedem, de most gondoltam első ízben
komolyan arra, hogy mennyire megváltozhattam, és hogy soha többé
nem térnek vissza ifjúságom gondtalan, derűs napjai. Mr. Crepsley
réges-rég mondogatta már nekem – rendszerint olyankor, amikor azon
siránkoztam, hogy milyen lassan növök–, hogy eljön az az éjszaka,
amikor azt kívánom, bár újra gyerek lehetnék. Most döbbentem csak
rá, mennyire igaza volt. A gyerekkorom kínos hosszúságúra nyúlt, de a
tisztulás egy-két éven belül megszabadít mind az emberi véremtől,
mind az ifjúságomtól, és onnan többé már nem lesz visszaút.
– Úgy nézel ki, mint aki töpreng valamin – fordult hozzám Evra.
– Az jár a fejemben, hogy mennyi minden megváltozott –
sóhajtottam. – Megházasodtál és gyerekeid vannak. Nekem is itt
vannak a saját gondjaim. Az élet azelőtt sokkal egyszerűbb volt.
– A fiatalok számára mindig az – bólogatott Evra. Folyton mondom
is Shancusnak, de nem hisz nekem, mint ahogy mi sem hittük el,
amikor még csak növögettünk.
– Öregszünk, Evra.
– Nem, dehogy – felelte. – Csak egyre idősebbek leszünk.
Évtizedekbe telik, mire megöregszem – évszázadokba, mire te
megöregszel.
Igazat mondott, mégsem tudtam megszabadulni attól az érzéstől,
mintha egy éjszaka leforgása alatt aggastyánná lettem volna. Több
mint huszonöt évig úgy éltem és gondolkodtam, mint egy gyerek –
Darren Shan, a fiúherceg! –, de többé már nem éreztem magam annak.
Mr. Crepsley épp akkor talált ránk, amikor a tábortűz mellett forró
sült kolbászt eszegettünk. Truska sütötte és osztogatta. A vámpír elvett
egyet, megköszönte, és két gyors harapással le is nyelte.
– Jóízű – mondta a száját nyalogatva, majd csillogó szemmel
hozzám fordult. – Nincs kedved ma este színpadra állni? Hibernius azt
mondta, előadhatnánk valamit.
– De mit? – kérdeztem. – Már nincs velünk Madame Octa.
– Varázstrükköket mutatnék be, mint amikor először társultam be a
Cirque Du Freakbe, és te lennél a bűvészinasom. A vámpírokra
jellemző gyorsasággal és erővel elkápráztatnánk a közönséget néhány
igazán izgalmas bűvészmutatvánnyal.
– Nem is tudom – feleltem. – Rég volt, lehet, hogy lámpalázas
lennék.
– Ugyan már. Csinálod, és kész. Azt a választ, hogy nem, nem
ismerem.
– Hát, ha így áll hozzá... – vigyorogtam.
– Kicsit rendbe kell hozni a külsődet, ha ki akarunk állni az
emberek elé – nézett végig rajtam kritikus szemmel Mr. Crepsley. –
Esedékes egy hajvágás meg egy manikűrözés.
– Ezt majd én elintéz – szólt közbe Truska. – És van meg nekem
Darren régi kalózruha. Meg tudok csinál, hogy megint legyen neki jó.
– Megőrizted a régi ruhámat? – kérdeztem, visszaemlékezve rá,
milyen fantasztikusan éreztem magam, amikor Truska, nem sokkal a
cirkuszba való megérkezésem után, beöltöztetett kalóznak. Amikor
útnak indultunk a Vámpírok Hegyéhez, itt kellett hagynom a
káprázatos szerelést.
– Tudok vigyázni a holmikat – mosolygott Truska. Előhozom és
veszek terólad méret. Ma este talán még nem lesz kész, de holnapra
átalakítja neked. Gyere hozzám mostantól egy óra, hogy megmérjek
téged.
Vancha elsárgult az irigységtől, amikor meghallotta, hogy színpadra
fogunk állni.
– És én? – mordult fel. – Én is tudok pár varázstrükköt. Én miért
nem léphetek föl?
Mr. Crepsley jól megnézte a zöld hajú herceget, ahogy ott állt
mezítláb, koszosan, állatbőrökbe öltözve, teletűzdelve a shurikenjeivel.
Beleszagolt a levegőbe Vancha hat éjszakával ezelőtt, egy heves
záporban zuhanyozott utoljára, azóta nem érte víz a testét –, és
elfintorította az orrát.
– Nem vagy kifejezetten szalonképes, fenség – jegyezte meg
óvatosan.
– Mi baj van velem? – nézett végig magán Vancha, de nem talált
semmi kivetnivalót a külsején.
– A színpadon elegánsan kell megjelenni – magyarázta Mr.
Crepsley. – Belőled hiányzik valami, nem is tudom, pontosan mi.
– Erről nem is tudtam – szólaltam meg én is. – Szerintem a
műsorban van egy tökéletes szerep az ő számára.
– Na látod! – ragyogott fel Vancha arca. – A fiúnak jó szeme van.
– Rögtön az elején fölléphetne a Farkasemberrel együtt –
javasoltam, nagy nehezen megőrizve a komolyságomat. – Úgy
állítanánk be a dolgot, mintha testvérek volnának.
Vancha vészjósló szemekkel meredt rám, miközben Mr. Crepsley,
Harkat, Evra és Shancus az oldalukat fogták a nevetéstől.
– Újabban túlságosan is felvágták a nyelvedet – förmedt rám, s
azzal elviharzott, hogy keressen valakit, akinek tovább henceghet.
A megbeszélt időben megjelentem Truskánál, hogy méretet vegyen
rólam, és levágja a hajamat. Evra és Shancus is visszavonultak, hogy
felkészüljenek az esti fellépésre, Harkat pedig Mr. Crepsleynek segített
összeszedni a számok kellékeit.
– Jól van teneked az élet? – kérdezte Truska, miközben újonnan nőtt
fürtjeimet nyírta.
– Lehetne rosszabb is – feleltem.
– Vancha mondta, hogy már herceg vagy.
– Nem lett volna szabad elmondania – jegyeztem meg bosszúsan.
– Te ne félj. Megtartom magamnak, amit megtud. Vancha meg én
régi barát vagyunk. Ó tud, hogy én tartok a titok. – Leengedte az ollót,
és furcsán nézett rám. – Láttál egyszer is Mr. Tiny, amióta innen
elmészi? – kérdezte.
– Érdekes kérdés – válaszoltam diplomatikusan.
– Itt volt, sok hónappal ezelőtt. Jött Hiberniust látogat.
– Ó? – Ez azelőtt lehetett, hogy felkereste a Vámpírok Hegyét.
– Hibernius volt nagyon ideges a látogatás után. Mondott nekem,
sötét idők várják miránk. Tanácsol nekem, ha akarok, menjek haza
népemhez. Mondtam, lehet, hogy itt vagyok biztonságosabban.
– Mondott valamit – lehalkítottam a hangomat – a Vérszipolyok
Uráról vagy bizonyos Árnyak Magiszteréről?
Truska megrázta a fejét.
– Csak azt, hogy mi mind állunk itt sötét éjszakák előtt, és lesz sok
harc meg halál, mielőtt az egész véget ér.
Aztán folytatta a hajvágást, s utána méretet vett rólam a ruhához.
A kocsijából kilépve egyre a szavai jártak az eszemben, és
elindultam megkeresni Mr. Crepsleyt. Vagy az aggodalomtól hajtva,
szándékosan mentem egyenesen Mr. Tall lakókocsijához, vagy az is
lehet, hogy véletlenül tévedtem arra. Akár így, akár úgy, néhány perc
múlva ott álldogáltam, s azon törtem a fejem, vajon kérdezzem-e meg
tőle, mi a véleménye a helyzetről.
Ahogy ott álltam, latolgatva magamban a dolgot, egyszer csak nyílt
az ajtó, és kilépett rajta Mr. Tall és Evanna. A fekete köpenybe
burkolózott boszorkány szinte beleolvadt a felhős éjszaka sötétjébe.
– Szeretném, ha nem tennéd ezt – mondta Mr. Tall. A vámpírok jó
barátaink. Segítenünk kellene nekik.
– Nem foglalhatunk állást, Hibernius – válaszolta Evanna. – Nem
áll módunkban kijelölni a sors kanyarulatait.
– Akkor is – motyogta Mr. Tall, s az arca ezer ráncba gyűrődött. –
Barátkozni a másikakkal, és tárgyalásokba bocsátkozni velük... nem
szeretem az ilyesmit.
– Pártatlannak kell maradnunk – erősködött Evanna. Nincsenek se
szövetségeseink, se ellenségeink az éjszaka teremtményei között. Ha
bármelyikünk állást foglal ebben a dologban, mindent elronthatunk.
Ami minket illet, egyenrangúaknak kell tekintenünk őket, egyik sem
lehet se jó, se rossz.
– Igazad van – sóhajtotta Mr. Tall. – Túl hosszú időt töltöttem el
Lartennel. Hagytam, hogy az iránta érzett barátságom elhomályosítsa
az ítélőképességemet.
– Nincs abban semmi rossz, ha barátkozunk ezekkel a lényekkel –
felelte Evanna. – De bennünket személy szerint nem érinthet ez a
dolog. Addig nem, amíg a jövendő szálai ki nem bogozódnak, és addig
barátkoznunk is kell velük.
Azzal megcsókolta Mr. Tallt az arcán – hogy ilyen alacsony létére
hogy érte el ennek a hórihorgas embernek az arcát, fel nem foghatom,
de elérte –, és kisurrant a táborból. Mr. Tall keserves képpel nézett
utána, majd becsukta az ajtót, és folytatta a munkáját.
Én még egy percig ott álldogáltam, s magamban újra lepergettem az
imént hallott beszélgetést. Nem voltam egészen biztos benne, hogy mi
folyik itt, de úgy sejtettem, Evanna készül valamire, ami nem tetszik
Mr. Tallnak – valamire, ami kedvezőtlenül hat a vámpírokra.
Mint hercegnek meg kellett volna várnom, míg Evanna visszatér, és
nyíltan kérdőre vonni az előbbiekről. Már a hallgatózás is méltatlan
volt a rangomhoz, az meg kifejezetten otrombaság lenne, ha a táborból
kilopózva a nyomába szegődnék. Az udvariasság és a jó modor
azonban sohasem tartozott az erősségeim közé. Inkább tartson
kevesebbre Evanna – vagy akár büntessen meg az arcátlanságomért –,
de tudjam meg, miben mesterkedik, mint hogy hagyjam elillanni, és
aztán később kínos meglepetés érjen.
Lerúgtam a cipőmet, s kisiettem a táborból; az utolsó pillanatban
még megláttam csuklyás feje búbját, amint a távolban eltűnik egy
fatörzs mögött – boszorkányos gyorsasággal mozgott! Amilyen
gyorsan és halkan csak tudtam, utánavetettem magam.
Kemény erőpróbát jelentett lépést tartani Evannával. Bámulatosan
iramodott át, szinte nyomot sem hagyva maga után, a fák között. Ha az
üldözés sokáig tartott volna, biztos, hogy elveszítem a nyomát, de
három vagy négy kilométer után megállt, egy percre kifújta magát,
majd elsétált egy fákkal és bokrokkal sűrűn benőtt kis részhez, ott
füttyentett egy nagyot, és belépett a fák közé.
Vártam kicsit, hátha újra kibukkan a fák rejtekéből.
Hogy nem tette, elindultam utána, s a csalitos szélén megállva
hallgatóztam. Mivel nem hallottam semmit, besurrantam a fák közé, és
óvatosan haladtam egyre beljebb. A nyirkos föld elnyelte lépteim
neszét, de nem akartam kockáztatni. Evanna hallása legalább olyan
éles volt, mint a vámpíroké – egy halkan megroppanó gally elárulhatta
volna a jelenlétemet.
Ahogy óvatosan egyre beljebb nyomultam, halk beszélgetés
foszlányai ütötték meg a fülemet. Többen is lehettek, de nagyon halkan
folyt köztük a szó, és túl messze voltak, így nem értettem, mit
beszélnek. Egyre kellemetlenebb érzésekkel lopakodtam mind
közelebb és közelebb, mígnem már ki tudtam venni a csalitos közepén
összegyűlt sötét alakokat.
Nem merészkedtem tovább, nehogy eláruljam magam, inkább
meglapulva figyeltem és füleltem. Fojtott hangú beszélgetésükből csak
időnként ért el hozzám egy-egy szó vagy félmondat. Hangjuk csak
olyankor erősödött fel, amikor nevettek, de még ekkor is vigyáztak,
nehogy túl hangosak legyenek.
A szemem fokozatosan hozzászokott a sötétséghez, és az alakok
lassan felismerhető formát kezdtek ölteni.
Evannán kívül – akit még ilyen sötétben sem lehetett senkivel
összetéveszteni – nyolc ülő, guggoló vagy fekvő alakot számoltam
össze. Hét megtermett, izmos figurát, s a nyolcadik, egy csuklyás
köpenyt viselő vékony ember italt és ételt szolgált fel a többieknek.
Mindnyájan férfiaknak látszottak.
A távolság és a sötétség miatt ennél többet nem tudtam
megállapítani. Ha többre vagyok kíváncsi, vagy sokkal közelebb kell
merészkednem, vagy holdvilágnak kellene lennie. A fák sűrű ágai
között fölpillantottam a felhők borította égboltra, s megállapítottam,
hogy erre nincs sok esély. Némán felemelkedtem, és hátrálva
elindultam kifelé.
Ebben a pillanatban a csuklyás szolga gyertyát gyújtott.
– Öltsd el, te bolond! – rivallt rá az egyik megtermett férfi, s egy
erős kéz kiütötte a kezéből a gyertyát. Az leesett a földre, ahol egy láb
durván rátaposott.
– Bocsánat – nyikkant a szolga. – Azt hittem, Lady Evannával
biztonságban vagyunk.
– Soha nem vagyunk biztonságban – csattant fel a testes férfi. – Ezt
vésd az eszedbe, és ne kövess el még egy ilyen hibát.
A férfiak ezzel folytatták a beszélgetést Evannával. Halk szavaik
nem jutottak el a fülemig, de már nem is érdekelt, hogy mit beszélnek.
A gyertyavilág pár másodpercnyi fényénél jól láttam a lilásvörös bőrű
arcokat, a vörös szemet és hajat, és már tudtam, kik és mik ezek a
férfiak.
S azt is, hogy miért osont el olyan nagy titokban Lady Evanna.
Hogy találkozzon egy csapat vérszipollyal!
Lopva, titkon magam mögött hagytam a csalitost. Mivel őröket nem
láttam, se lélegzetvételnyi, se gondolkodni való időt nem hagyva
magamnak, siettem egyenesen vissza a Cirque Du Freakbe. Tíz perc
múlva lélek szakadva rontottam be a táborba.
A műsor már elkezdődött, Mr. Crepsley a templom valahai
sekrestyéjéből figyelte, hogyan nyel le Kétgyomrú Rhamus egy
autógumit. Király volt, ahogy ott állt vörös ruhájában, vérrel bekent
sebhelyével a bal arcán, ami még feltűnőbbé tette a heget, s őt magát
még a szokottnál is rejtélyesebb alaknak tüntette fel.
– Hol voltál? – támadt rám, amikor zihálva beestem. Már mindenütt
kerestelek. Azt hittem, egyedül kell fellépnem. Truska elkészítette a
kalózjelmezedet. Ha sietünk, még...
– Hol van Vancha? – vágtam lihegve a szavába.
– Odakint duzzog valamerre – kuncogott Mr. Crepsley. – Még
mindig nincs...
– Larten – szakítottam félbe. Ijedten elhallgatott; valami baj lehet,
ha a keresztnevén szólítom. – Hagyd most a műsort. Meg kell
keresnünk Vanchát. Most azonnal!
Nem kérdezett semmit. Odaszólt egy díszletmunkásnak, hogy
mondja meg Mr. Tallnak, mégsem tud fellépni, s azzal kijött velem,
hogy megkeressük Vanchát.
A Harkattal közös sátrunkban találtunk rá. Épp a shuriken
elhajításának technikájára tanította Harkatot. Harkatnak nehezen ment
– túl vaskosak voltak az ujjai, nem tudta velük lazán, könnyedén fogni
az apró csillagot.
– Nézd csak, kik jönnek itt – kiáltotta csúfolódva Vancha, amikor
beléptünk. – A bohócok királya meg a fő-fő inasa. Hogy megy a
showbiznisz, fiúk?
Lecsaptam a sátor felhajtott lapját, és leültem a sarkamra. Vancha,
látva komoly tekintetemet, eltette a shurikenjeit. Gyorsan és higgadtan
elmondtam nekik, mi történt. Amikor befejeztem, a csendet Vancha
törte meg: hosszan, cifrán elkáromkodta magát.
– Nem kellett volna megbíznunk benne – prüszkölte. – A
boszorkányok született árulók, hűtlenek, alattomosak. Talán épp
ezekben a pillanatokban ad el bennünket a vérszipolyoknak.
– Kétlem – felelte Mr. Crepsley. – Evanna aligha kérne segítséget a
vérszipolyoktól, ha ártani akarna nekünk.
– Gondolod, hogy csak azért ment oda, hogy a békákról társalogjon
velük? – horkant fel Vancha.
– Azt nem tudom, hogy miről társalognak, de nem hiszem, hogy
elárul minket – felelte makacsul Mr. Crepsley.
– Talán meg kellene kérdeznünk Mr. Talltól – javasolta Harkat. –
Abból, amit Darren mond, úgy tűnik, ő tudja... miben mesterkedik
Evanna. Talán elmondja nekünk.
– A te barátod – nézett Vancha Mr. Crepsleyre. – Megpróbáljuk?
Mr. Crepsley megrázta a fejét.
– Ha Hibernius tudna róla, hogy veszélyben vagyunk, és
megtehetné, hogy figyelmeztessen vagy segítsen, megtenné.
– Jól van hát – mosolygott Vancha komoran. – Magunknak kell
elbánnunk velük. – Felállt, és megtapogat ta shuriken készletét.
– Harcolni fogunk velük? – kérdeztem, s a gyomrom görcsbe
rándult.
– Nem ülhetünk itt tétlenül, arra várva, hogy ők támadjanak! –
felelte Vancha. – A harcban életbevágóan fontos szerepe van a
meglepetés erejének! Addig kell kihasználnunk, amíg megtehetjük.
Mr. Crepsley zavartan nézett rá.
– Lehet, hogy nem is akarnak megtámadni minket mondta. – Csak
tegnap éjjel érkeztünk. Talán nem is tudták, hogy jövünk. Annak, hogy
itt vannak, talán nincs is semmi köze hozzánk.
– Marhaság! – hördült fel Vancha. – Ölni jöttek ide, és ha nem mi
ütünk elsőnek, rajtunk ütnek, mielőtt...
– Én nem vagyok ebben olyan biztos – mormoltam félhangosan. –
Ha visszagondolok, nem voltak éberek, sem feszültek vagy idegesek,
mint az olyanok, akik harcra készülődnek.
Vancha újabb szitkokat eresztett meg, de aztán újra leült.
– Oké. Tegyük fel, nem azért jöttek, hogy megtámadjanak minket.
Talán csak véletlenül alakult így, és nem tudják, hogy itt vagyunk. –
Előrehajolt. – De végül megtudják, mert Evanna mindent el fog
mondani nekik!
– Gondolod, hogy beszélni fog rólunk? – kérdeztem.
– Csak a bolond nem számol ezzel a lehetőséggel. Megköszörülte a
torkát. – Ha netán elfelejtettétek volna, háborúban állunk. Nekem
személy szerint semmi bajom az unokafivéreimmel, de pillanatnyilag
az ellenségeink, nem lehetünk könyörületesek velük szemben. Tegyük
fel, hogy ezek a vérszipolyok és a szolgájuk nem miattunk
tartózkodnak épp itt. És akkor mi van? Kötelességünk, hogy
megütközzünk velük, és lekaszaboljuk őket.
– Ez gyilkosság, nem pedig önvédelem – szólalt meg csendesen
Harkat.
– Az – felelt rá Vancha. – De inkább hagynád, hogy ők gyilkoljanak
le valakiket a mieink közül? Az igaz, hogy utunk elsőrendű célja a
Vérszipolyok Ura, de ha eközben alkalmunk nyílik elbánni néhány
utunkba tévedő, elbitangolt vérszipollyal, bolondok – sőt árulók!
volnánk, ha nem ragadnánk meg ezt az alkalmat.
– És Evanna? – sóhajtott föl Mr. Crepsley. – Mi van, ha ő a
vérszipolyok pártját fogja ellenünk?
– Akkor vele is megküzdünk – fintorodott el Vancha.
– El tudod képzelni, mennyi esélyed lehet vele szemben? –
mosolygott kétkedőn Mr. Crepsley.
– Nem. De tudom a kötelességemet. – Felállt, és ezúttal látszott
rajta, hogy mindenre el van szánva. – Én vérszipolyt fogok ölni. Ha
velem akartok tartani, jöhettek. Ha nem... – Vállat vont.
– Te mit mondasz, Darren? – nézett rám Mr. Crepsley.
– Vanchának igaza van – feleltem lassan, minden szavamat
megfontolva. – Ha futni hagyjuk őket, és később vámpírok esnek el a
kezüktől, mi leszünk az okai. Egyébként van valami, amiről
elfeledkezünk – a Vérszipolyok Uráról. – Mr. Crepsley és Vancha
értetlen arccal bámultak rám. – Úgy van megírva, hogy útjaink
keresztezik az övét, de szerintem nekünk ki kell hívnunk a sorsot.
Lehet, hogy ezek a vérszipolyok tudják, hol van vagy hol lesz az Uruk.
Kétlem, hogy véletlenül vagyunk itt épp velük egy időben. A sors
rendelhette így, hogy elvezessen bennünket hozzá.
– Ésszerű érvelés – jegyezte meg Vancha.
– Lehet – hagyta rá nem túl nagy meggyőződéssel Mr. Crepsley.
– Emlékeztek Mr. Tiny szavaira? – kérdeztem. – Hogy kövessük,
amit a szívünk diktál? Az én szívem azt súgja, hogy szálljunk szembe
ezekkel a vérszipolyokkal.
– Az enyém is – csatlakozott hozzám rövid habozás után Harkat.
– És az enyém is – állt mellénk Vancha.
– Azt hittem, neked nincs is szíved – morogta Mr. Crepsley, majd
felállt. – Nekem is az a szívem vágya, hogy vívjunk meg velük, de az
eszem mást mond. Akkor hát mehetünk.
Vancha vérszomjas vigyorral csapta hátba Mr. Crepsleyt, s azzal
minden további késlekedés nélkül bevettük magunkat az éjszakába.
A fákkal, bokrokkal sűrűn benőtt csalitoshoz érve megálltunk
haditervet készíteni.
– Négy különböző irányból közelítjük meg őket mondta Vancha,
átvéve az irányítást. – Ebből arra fognak következtetni, hogy többen
vagyunk.
– Összesen kilencen vannak – jegyezte meg Mr. Crepsley –,
beleértve Evannát is. Hogy osztozzunk meg rajtuk?
– Két vérszipoly neked, kettő nekem, kettő Harkatnak. Darrené a
hetedik és a szolga – ő minden bizonnyal csak félig vérszipoly, esetleg
vémber, úgyhogy nem lesz vele túl sok gond.
– És Evanna? – tudakolta Mr. Crepsley.
– A végén közös erővel támadunk rá – javasolta Vancha.
– Nem – döntötte el Mr. Crepsley. – Majd én elbánok vele.
– Biztos?
Mr. Crepsley bólintott.
– Akkor nem marad más hátra, mint hogy ki-ki álljon a helyére, és
indulás. Lopózzatok minél közelebb. Két shuriken elhajításával adok
jelt a támadásra. Karra-lábra fogok célozni. Ha meghalljátok az
üvöltéseket és az átkozódásokat – vágjátok őket, ahol éritek!
– Simábban menne minden, ha torkokra és fejekre céloznál –
jegyeztem meg.
– Nem az én stílusom – mordult fel Vancha. – Csak gyávák ölik le
lesből, hátulról az ellenfelet. Ha majd muszáj lesz – mint amikor a
kézigránátos vémbert öltem meg –, megteszem, de jobban szeretek
becsületesen küzdeni.
Négyen négyfelől megkerültük a fákat, s négy különböző irányból
léptünk be a csalitosba. Az erdőben magamra maradva kicsinek és
védtelennek éreztem magam, de mindjárt el is hessegettem az érzést,
és a küldetésemre összpontosítottam. – A vámpírok istenei vezessenek
és óvjanak bennünket – mormoltam magamban, mielőtt kivont karddal
elindultam volna befelé.
A vérszipolyok és Evanna még ekkor is a csalitos közepén megbújó
kis tisztáson ültek, és halkan beszélgettek. A hold kibukkant a felhők
között, és noha a becsüngő faágak a fény nagy részét felfogták, a hely
valamelyest világosabb volt, mint korábban, amikor itt jártam.
Lassan előbbre-előbbre nyomulva olyan közel merészkedtem a
vérszipolyokhoz, amennyire csak tőlem telt, aztán behúzódtam egy
vastag fatörzs mögé, és vártam. Körös-körül néma csend honolt.
Tartottam tőle, hogy Harkat elárulhatja nekik a jelenlétünket – ő nem
tudott olyan csendben mozogni, mint a vámpírok –, de a törpe személy
roppant óvatos volt, és semmi zajt nem csapott.
Magamban számolni kezdtem. Kilencvenhatnál tartottam, amikor
élesen fütyülő sziszegést hallottam valahonnan balról, majd meglepett
rikoltás hallatszott. Egy másodperc sem telt el, jött az újabb fütyülés és
az újabb ordítás. Keményen megmarkolva kardomat kiugrottam a fa
mögül, és vad üvöltéssel berohantam a tisztásra.
A vérszipolyok azon nyomban felszökkentek, s mire odaértem, már
fegyverrel a kézben fogadtak. De akármilyen gyorsan cselekedtek is,
Mr. Crepsley és Vancha még náluk is gyorsabb volt. Amikor kardom
pengéje összecsapott egy magas, csupa izom vérszipolyéval, akinek a
bal lábszárából egy ezüst shuriken állt ki, Mr. Crepsley már föl is
hasította egyik ellenfelünk hasát és mellét, egy pillanat alatt végezve
vele. Vancha pedig egy másiknak a bal szemét nyomta ki
hüvelykujjával, hogy jajgatva rogyott le a földre.
Épp csak annyi időm maradt, hogy észrevegyem: a földre rogyó
alak nem bíborvörös bőrű, mint a többi vémber volt! –, máris minden
figyelmemmel az előttem álló vérszipolyra kellett összpontosítanom.
Legalább két fejjel volt magasabb nálam, és jóval szélesebb vállú,
izmosabb, mint én. De a méret, ezt megtanultam a Vámpírok
Hegyében, nem minden, és míg ő kardjával vadul csapkodva rontott
nekem, én csak rövideket szurkáltam, s cselesen hol itt, hol ott böktem
belé, vágtam meg, hadd vérezzen, hadd dühöngjön, hadd vétse el
minduntalan a célt és a ritmust, egészen odáig, hogy a végén már
kapkodva, találomra hadonászott a kardjával.
Épp az egyik vágását hárítottam el, amikor valaki nekem jött
hátulról, és elestem. Villámgyorsan megfordulva nyomban
felugrottam, s láttam, amint egy vérszipolyvérbe borult arccal, levegő
után kapkodva elvágódik.
Harkat Mulds állt fölötte, bal kezében véres fejszével. Sebesült
jobbja bénán csüngött az oldala mellett.
Az eddig engem támadó vérszipoly hirtelen elbődült, s kardjával
lesújtott a törpe személy fejére. Harkat épp időben lendítette föl
fejszéjét, hogy kilódítsa a pengét a pályájáról, majd hátralépett,
mintegy maga után csalva a vérszipolyt.
Gyorsan körbepillantottam, hogy lássam, hányadán áll a küzdelem.
Ellenfeleink közül már hárman a földön hevertek, habár a fél szemét
vesztett vémber a kardja után tapogatózott, és látszott rajta, hogy
hamarosan újra akcióba lendül. Mr. Crepsley egy késekkel operáló
vérszipollyal küzdött, s úgy mozogtak, késeikkel vagdalkozva, egymás
körül, mint egy pergő-forgó táncospár.
Vanchát teljesen lefoglalta egy szekercés óriás. A szekerce kétszer
akkora volt, mint Harkat fejszéje, de az óriás úgy pörgette hatalmas
ujjai között, mintha nem is lenne súlya. Vancháról dőlt az izzadság, a
derekán ejtett sebből folyt a vér, de egy tapodtat sem mozdult a
helyéből.
Tőlem távolabb a hetedik vérszipoly – egy magas, karcsú, sima
arcú, hosszú haját hátrakötve viselő, világoszöld öltönyös alak – és a
csuklyás szolga figyelte a küzdőket. Mindketten erősen markolták
hosszú kardjukat, s fel voltak rá készülve, hogy elmeneküljenek,
amennyiben a csata vesztésre áll, vagy maguk is kilépjenek a
küzdőtérre, és feltegyék a pontot az i-re, ha a győzelemre mutatkozna
esély. Ez a cinikus hozzáállás mélységesen felháborított, s egyik
késemet előrántva suhogva elröptettem a nálam nem sokkal magasabb
szolga feje irányába.
A köpenyes kis ember megpillantotta a kést, és elrántotta a fejét. A
mozdulat sebességéből rögtön tudtam, hogy csakis az éjszaka
megvérezett teremtménye lehet, ember nem lett volna képes ilyen
gyors mozdulatra.
A mellette álló vérszipoly haragosan összeráncolta a homlokát,
látva, hogy egy másik kés után nyúlok. Egy pillanatra megállt, majd
mielőtt még célozhattam volna, néhány szökkenéssel átvágva a
tisztáson, felém iramlott. A kést elejtve a magasba lendítettem a
kardomat, hogy kivédjem a szúrását, de már éppen csak hogy meg
tudtam ugyanezt ismételni, hogy a másodikat is elhárítsam. Gyors volt,
mint a villám, és gyakorlott harcos.
Bajban voltam.
Amennyire tudtam, magamat védve elhátráltam a vérszipolytól.
Lesújtó kardja hegyét csak elmosódó foltként érzékeltem, és bár
derekasan védekeztem, a penge hamarosan utat talált a testemhez.
Éreztem, amint sebet ejt a bal karomon, a vállam alatt... s mélyen
belehasít a jobb combomba... cikcakkban föltépi a bőrt a mellemen...
Hátamat egy fának vetettem, s a következő pillanatban jobb
ingujjam beleakadt egy faágba. A vérszipoly kardjával az arcom felé
sújtott. Azt hittem, itt a vég, de ekkor végre kiszabadult a karom, és
kardom pengéje megakasztotta s a föld felé kényszerítette az övét.
Nyomtam lefelé erősen, abban reménykedve, hogy ellenfelem végül
kiejti a kezéből, de olyan ereje volt, hogy egy könnyed mozdulattal
visszalendítette a kardját a magasba, miközben a penge szikraesőt
szórva végigsiklott az én kardom pengéjén. A mozdulat olyan gyors
volt, és annyi erő rejlett benne, hogy amikor beleütközött a kardom
markolatába, az nemhogy eltérítette volna az útjából, hanem az
aranyabroncson áthatolva, húst, csontot átvágva, a penge tőből
lemetszette kiálló jobb hüvelykujjamat!
Felordítottam, amikor a hüvelykujjam elröpült valahova a
sötétségbe. A kard kihullott a kezemből, és én tehetetlenül a földre
estem.
A vérszipoly, már nem látva bennem ellenfelet, hanyagul
körülnézett. Mr. Crepsley ügye nyerésre állt a késes ellenféllel
szemben, akinek arca már össze volt kaszabolva. Harkat, dacolva a
sebesült karja okozta hátrányával, fejszéje élét addigra már
belemélyesztette a vele viaskodó vérszipoly hasába – ő ugyan üvöltve,
vitézül harcok tovább, de a sorsa meg volt pecsételve. Vancha erejét
megfeszítve tusázott az ellenséggel, de látható volt, hogy ha majd Mr.
Crepsley vagy Harkat melléje áll, közös erővel végezni tudnak az
óriással. Az a vémber, aki elvesztette egyik szemét, karddal a kezében
már talpon volt, de támolygott, úgyhogy láttam, vele nem lesz nehéz
elbánni.
Mindezen események közepette Evanna közömbös arccal, a
küzdelemből teljesen kimaradva, ült a helyén.
Mi voltunk a győzelem várományosai, és ezt a zöld öltönyös
vérszipoly is tudta. Fogát vicsorítva újból a fejem felé sújtott – úgy
célzott, hogy egy vágással lenyisszantsa a nyakamról –, ám én a vágás
elől kitérve, levetettem magam egy levélkupacra. Ahelyett, hogy rám
ugorva végzett volna velem, sarkon fordult, odarohant a távolabb álló
köpenyes szolgához, s a földről felkapva egy gazdátlan kardot, a
szolgát maga előtt lökdösve, sietve eltűnt a fák között.
A fájdalomtól hangosan nyögve szökkentem talpra, fogamat
összeszorítva fölkaptam imént leejtett késemet, és indultam, hogy
segítsek Harkatnak végezni a vérszipollyal. Nem volt valami nemes
cselekedet kést mártani egy harcos hátába, de e pillanatban csak azzal
törődtem, hogy mielőbb vessünk véget a harcnak, és egyáltalán nem
éreztem szánalmat a vérszipoly iránt, amikor késemmel a lapockái
között, megmerevedő testtel végigvágódott a földön.
Mr. Crepsley addigra már megadta a kegyelemdöfést a késsel
felfegyverzett vérszipolynak, és miután elintézte a félszeműt is – egy
gyors mozdulattal elvágta a torkát –, Vancha megsegítésére indult. Ez
volt az a pillanat, amikor Evanna felállt, és odakiáltotta neki:
– Engem is leszúrsz, Larten?
Mr. Crepsley kezében megállt a kés, aztán leejtette a kezét, és
féltérdre ereszkedett Evanna előtt.
– Nem, úrnőm – sóhajtotta. – Nem teszem.
– Akkor én sem emelek rád kezet – mondta Lady Evanna, és sorra
odalépett mindegyik halott vérszipolyhoz, letérdelt melléjük, s a halál
jelével megérintve őket, azt suttogta: – Még a halálban is légy
győzedelmes.
Mr. Crepsley talpra szökkent, s figyelmesen nézte Vancha harcát a
legnagyobb vérszipollyal.
– Nem sok hiányzott hozzá, fenség – jegyezte meg szárazon, amikor
az óriás irdatlan nagy harci bárdjával hajszál híján eltalálta Vancha
koponyáját. Vancha válaszképpen éktelen szitkozódással tisztelte meg
Mr. Crepsleyt. – Sértésnek vennéd, uram, ha felajánlanám a
segítségemet? – tudakolta Mr. Crepsley udvariasan.
– Ide, de gyorsan! – förmedt rá Vancha. – Kettő szökésben van. El
kell, hogy... Charna zsigereire! – üvöltötte, mert csak a legutolsó
pillanatban sikerült elkapnia a fejét a harci bárd elől.
– Harkat, te maradj mellettem – rendelkezett Mr. Crepsley, és már
indult is, hogy maga bánjon el az óriással. – Darren, te menj Vanchával
a többiek után!
– Jó – feleltem, nem említve, hogy elvesztettem az egyik
hüvelykujjamat. Az ilyen apróságok nem számítottak, amikor életrehalálra
ment a küzdelem.
Miközben Mr. Crepsley és Harkat nekimentek az óriásnak, Vancha
egy nagy lendülettel kilépett oldalra, vett néhány mély lélegzetet, aztán
bólintott, hogy kövessem, és a szökevény vérszipoly meg a szolga után
vetette magát. Én szorosan a nyomában ügettem, s míg az ujjam helyén
maradt véres csonkot szopogattam, bal kezemmel egy kést húztam ki
az övemből. A fák közül kilépve a távolban megpillantottuk a két
alakot. A szolga épp felkapaszkodott a vérszipoly hátára – nyilvánvaló
volt, hogy suhanni készültek.
– Azt már nem! – mordult fel Vancha, s utánuk küldött egy sötét
színű shurikent. Magasan a jobb lapockája fölött találta el vele a
szolgát. Az felkiáltott, és leesett a vérszipoly hátáról. Amaz
megpördült, lehajolt, hogy felkapja lepottyant társát, majd amikor
meglátta a közeledő Vanchát, fölugrott, kirántotta a kardját, és
megindult Vancha felé. Én lelassítottam, hogy ne legyek Vancha
útjában, s míg vártam, hogyan alakul a küzdelem, félszemmel a földre
esett szolgát lestem.
Vancha már majdnem karnyújtásnyira ért a vérszipolytól, amikor
megtorpant, mintha sebet kapott volna.
Azt hittem, eltalálta valami – kés, nyílvessző –, de sebesülésnek
nem látszott nyoma rajta. Csak állt, kinyújtott karral, s meredten
bámult a vérszipolyra. Az is mozdulatlanul, vörös szemét tágra
meresztve, bíborvörös arcán elképedt döbbenettel, állt. Azután
leengedte a kardját, visszadugta a hüvelyébe, megfordult, és fölkapta a
földről a szolgát.
Vancha meg se próbálta megállítani.
Hallottam, hogy a hátam mögött Mr. Crepsley és Harkat kirontanak
a fák közül. Előrerohantak, majd mellém érve és meglátva a menekülő
vérszipolyt, valamint Vanchát, aki csak áll, és tétlenül néz utána,
megtorpantak.
– Mi a... – kezdte Mr. Crepsley, de ebben a pillanatban a vérszipoly
suhanósebességre kapcsolt, és eltűnt.
Vancha visszanézett ránk, aztán lerogyott a földre. Mr. Crepsley
szitkozódott – nem annyira durván, mint nemrégen Vancha, de
majdnem –, és undorral a tokjába csúsztatta a kését.
– Hagytad őket elmenekülni! – kiáltotta. Pár lépéssel ott termett,
majd megállt Vancha felett, és leplezetlen megvetéssel nézett le rá. –
Miért? – hördült fel, és mindkét keze ökölbe szorult.
– Nem tudtam megállítani – suttogta Vancha lesütött szemmel.
– Meg se próbáltad! – mennydörögte Mr. Crepsley.
– Nem tudtam harcra kelni vele – mondta Vancha. Mindig
rettegtem tőle, hogy egyszer el fog jönni ez az éjszaka. Imádkoztam,
hogy ne történjen meg, de a lelkem mélyén tudtam, hogy sor kerül rá.
– Összevissza beszélsz! – rivallt rá Mr. Crepsley. – Ki volt ez a
vérszipoly? Miért hagytad őt elmenekülni?
– A neve Gannen Harst – felelte Vancha halk, megtört hangon.
Fölnézett, s a szemében kövér könnycseppek csillogtak. – Az öcsém.
Sokáig egy szó sem hangzott el. Harkat, Mr. Crepsley és én
dermedten bámultunk Vanchára, aki a földre szegezte a szemét. Fejünk
fölött a holdat vastag felhőtarajok takarták el. Amikor újra előbukkant,
Vancha úgy kezdett beszélni, mintha a holdsugarak ösztökélnék
szólásra.
– Az igazi nevem Vancha Harst. Akkor változtattam meg, amikor
vámpír lettem. Gannen egy vagy két évvel fiatalabb nálam – vagy talán
ő az idősebb? Oly rég volt, már nem is emlékszem rá.
Gyerekkorunkban nagyon közel álltunk egymáshoz. Mindent együtt
csináltunk odáig, hogy együtt csatlakoztunk a vérszipolyokhoz. Az a
vérszipoly, aki megvérezett minket, tisztességes ember volt, és jó
tanár. Pontosan elmondta, hogy milyen élet vár ránk. Elmagyarázta,
hogyan élnek, miben hisznek, s hogy önmagukat a történelem őreinek
tekintik azáltal, hogy életben tartják azoknak az emlékeit, akiknek a
vérét isszák. – (Amikor egy vámpír vagy vérszipoly egy ember vérét
szívja, az illető lelkének és emlékezetének egy részét is magába
olvasztja.) – Elmondta, hogy a vérszipolyok vérivás közben megölik az
áldozatukat, de ezt gyorsan és fájdalommentesen teszik.
– Ettől már rendben is van a dolog? – horkantam fel.
– A vérszipolyok felfogása szerint igen – válaszolta Vancha.
– Hogy vagy képes... – kezdtem felháborodottan.
Mr. Crepsley épp csak intett egyet, s én elhallgattam.
– Ez a pillanat nem alkalmas erkölcsi kérdések megvitatására.
Hagyd beszélni Vanchát.
– Ezenkívül nincs sok mesélni valóm – folytatta Vancha. – Gannen
és én fél-vérszipolyok lettünk. Pár évig együtt inaskodtunk. De én nem
tudtam megszokni a gyilkolást, így aztán kiszálltam.
– Ilyen egyszerű volt? – kérdezte kétkedőn Mr. Crepsley.
– Nem – felelte Vancha. – A vérszipolyok rendszerint nem hagyják
életben azokat az inasokat, akik úgy döntenek, hogy nem maradnak
együtt a klánnal. A maguk közül valókat nem ölik meg, de ez a törvény
nem vonatkozik a fél-vérszipolyokra. A mesteremnek meg kellett
volna ölnie, amikor elárultam neki, hogy ki akarok szállni. Gannen
mentett meg. Könyörgött, hogy hagyja meg az életemet. Amikor ezzel
nem ért célt, kijelentette, hogy a mesterünknek akkor őt is meg kell
ölnie. A végén megkímélte az életemet, de figyelmeztetett, hogy a
jövőben kerüljek minden vérszipolyt, beleértve Gannent is. Nem is
láttam őt azóta, egészen ma éjszakáig. Éveken át kínszenvedés volt
számomra az élet. Megpróbáltam a vámpírok módján táplálkozni,
életben hagyni azokat, akiknek a vérét szívom, de a bennem
csordogáló vérszipolyvér erős volt, és nem engedett. Evés közben
elveszítettem az önuralmamat, és akaratom ellenére öltem. A végén
úgy döntöttem, nem eszem egyáltalán, inkább meghalok. Ekkor
találkoztam össze Paris Skylelal, aki a szárnyai alá vett.
– Paris megvérezett? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Igen.
– Annak ellenére, hogy tudta, mi vagy?
Vancha bólintott.
– De hogy lehet valakit vámpírrá vérezni, ha az illetőt már
megvérezték vérszipollyá? – kérdeztem.
– Azokat lehet, akik még nincsenek teljesen megvérezve –
magyarázta Mr. Crepsley. – Félvámpírból még lehet vérszipoly, és
fordítva, de roppant veszélyes az eljárás, és ezért ritkán folyamodnak
hozzá. Jómagam is csak három másik ilyen esetet ismerek – és a
háromból két ízben halállal végződött mind a vért adó, mind a vért
kapó számára.
– Paris tisztában volt a kockázattal – mesélte tovább Vancha –, de
nekem nem szólt róla, csak utólag. Nem vállaltam volna, ha tudom,
hogy az ő élete is veszélyben forog.
– Mit kellett tennie? – kérdezte Harkat.
– Vért venni tőlem, és vért adni nekem, ahogy minden ilyen esetben
kell – felelte Vancha. – A dolog csak annyiban volt más, hogy az én
vérem felerészben vérszipolyvér volt, ami méreg egy vámpír
szervezetének. Paris befogadta az én szennyezett véremet, amit aztán a
természetes védekezőrendszere elbontott és semlegesített. De könnyen
bele is halhatott volna, ahogy az ő vére is megölhetett volna engem. A
vámpírok szerencséje azonban velünk volt – mindketten életben
maradtunk, ha rettentő kínok árán is. A Paris vére által átalakított
vérszipolyvéremmel aztán már képes voltam uralkodni a táplálkozási
ösztönömön. Paris vezetésével folytattam a tanulmányaimat, és idővel
tábornokká képeztem magam. A vérszipolyokhoz fűződő
kapcsolataimról a hercegeken kívül senki más nem tudott.
– Jóváhagyták a megvérezésedet? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Miután sokszor bizonyítottam – igen. Gannen miatt aggódtak
ugyan – féltek, hogy ha ismét összetalálkoznánk, majd nem tudom
eldönteni, kinek tartozom nagyobb hűséggel... ahogy ma éjjel is történt
–, de ezzel együtt elfogadtak, és megesküdtek, hogy titokban tartják a
valódi történetemet.
– Nekem miért nem beszéltek rólad? – kérdeztem.
– Ha megjelentem volna a Vámpírok Hegyén, mialatt ott voltál,
elmondták volna. De illetlenség olyasvalakiről beszélni, aki nincs
jelen.
– Átkozottul dühítő história – morogta Mr. Crepsley. – Megértem,
miért nem beszéltél erről korábban, de ha tudtuk volna, mehettem
volna én az öcséd után, s rád hagyhattam volna azt az óriást.
– Honnan tudhattam volna? – mosolyodott el halványan Vancha. –
Csak akkor láttam meg az arcát, amikor már közelharcra került volna
sor. Arra számítottam a legkevésbé, hogy vele futok össze.
A hátunk mögött Evanna lépett ki a fák közül. Keze vörös volt a
halott vérszipolyok vérétől. Volt nála valami. Amikor közelebb ért,
láttam, hogy a levágott hüvelykujjam az.
– Ezt találtam. Gondoltam, vissza szeretnéd kapni – mondta, és
odadobta nekem.
Elkaptam az ujjat, majd lepillantottam a csonkra, ahonnan
lenyisszantották. Nem is éreztem a fájdalmat, amíg Vanchát
hallgattam, de most mintha kétszeres erővel lüktetett volna.
– Vissza tudjuk varrni? – kérdeztem a fájdalomtól összerázkódva.
– Valószínűleg – vette szemügyre Mr. Crepsley a csonkot és az
ujjat. – Lady Evanna – te minden további nélkül vissza tudod illeszteni
egy pillanat alatt, ugye?
– Igen, de nem teszem – válaszolta Evanna. – A mások után
kémkedők nem érdemlik meg, hogy különleges szívességeket tegyenek
nekik. – Ujjával megfenyegetett. – Te kémkedtél, Darren! – Nehéz lett
volna megállapítani, bosszantotta vagy mulattatta a dolog.
Vanchánál volt fonal és halszálkából készített tű, s míg Mr.
Crepsley a helyére illesztve fogta az ujjamat, a herceg – bár az esze
közben másutt járt – visszaöltögette. Iszonyúan fájt, de elfordítottam a
fejem, és összeszorítottam a fogam. A művelet befejeztével a vámpírok
körbekenegették nyálukkal az illesztés helyét, hogy felgyorsítsák a
gyógyulás folyamatát, majd a hüvelykujjamat szorosan a többi
ujjamhoz rögzítették, hogy a csontok összeforrhassanak, s azzal
sorsomra hagytak.
– Ez a legtöbb, amit tehetünk – mondta Mr. Crepsley. – Ha
elfertőződik, újra levágjuk, és attól kezdve nélküle kell boldogulnod.
– Jól van – morogtam. – Legyünk optimisták.
– A fejemet kéne inkább levágni – kesergett Vancha. – A
kötelességet előbbre valónak kellett volna tartanom a rokoni
kapcsolatnál. Nem érdemlem meg, hogy éljek.
– Ostoba beszéd! – fortyant fel Mr. Crepsley. – Nem is ember az,
aki a testvérére támad. Azt tetted, amit bármelyikünk tett volna.
Szerencsétlenségedre épp őbelé futottál, de ettől egyikünknek sem lett
baja, úgyhogy szerintem...
Evanna váratlanul kirobbanó nevetése a torkára forrasztotta a szót.
A boszorkány olyan fékevesztetten hahotázott, mintha a vámpír valami
bomba viccet mesélt volna.
– Mondtam valami mulatságosat? – nézett rá zavartan Mr. Crepsley.
– Ó, Larten, ha tudnád! – visította Evanna.
– Min nevet? – nézett Mr. Crepsley felvont szemöldökkel
Vanchára, Harkatra és rám.
Egyikünk sem tudta.
– Bánom is én, min nevet – jelentette ki Vancha, és harciasan a
boszorkány elé lépett. – Tudni akarom, hogy először is mi
keresnivalója van itt, és hogy miért működött együtt az ellenséggel,
amikor eddig úgy tett, mintha a mi szövetségesünk volna.
Evanna abbahagyta a nevetést, és farkasszemet nézett Vanchával.
Valami varázslat folytán megnőtt, s úgy magasodott a vámpír fölé,
mint egy összetekeredett kobra. Ő azonban meg se rezzent. Evannából
lassanként elszivárgott a fenyegető erő, s ő visszavette rendes alakját.
– Soha nem állítottam, hogy a szövetségesetek lennék, Vancha –
mondta. – Utaztam veletek, ettem veletek – de sohasem mondtam,
hogy a ti oldalatokon állok.
– Ez azt jelenti, hogy az ő oldalukon állsz? – kapta fel a fejét
Vancha.
– Nem állok senki oldalán – felelte a boszorkány hűvösen. – A
vámpírok és a vérszipolyok megosztottsága engem nem érdekel. Úgy
tekintlek benneteket, mint ostoba, verekedő gyerkőcöket, akik egy
éjszaka észhez fognak térni, és felhagynak azzal, hogy dühösen
köpködjenek egymásra.
– Érdekes meglátás – jegyezte meg Mr. Crepsley ironikusan.
– Nem értem – szóltam közbe. – Ha nem az ő oldalukon állsz, akkor
mit csináltál velük?
– Beszélgettem – hangzott a felelet. – Felmértem, hányadán állok
velük. Ugyanezt tettem veletek is: leültem az üldözőkkel, és
szemügyre vettem őket. Most megtettem ugyanezt az üldözöttekkel is.
Akárhogyan fog végződni a Sebhelyesek Háborúja, nekem a
győztesekkel lesz dolgom. Nem árt jó előre tudni, milyen
képességekkel rendelkeznek azok, akikkel közös lesz az ember jövője.
– Ért ebből valaki valamit? – kérdezte Vancha.
Evanna elégedett mosollyal nyugtázta zavarunkat.
– Mondjátok, ti derék, harcias urak, szoktatok detektívregényeket
olvasni? – kérdezte. Csak bámultunk rá értetlenül. – Mert ha
olvasnátok, mostanára már rájöttetek volna, mi történik itt valójában.
– Ütöttél meg már nőt? – tudakolta Vancha Mr. Crepsleytől.
– Nem – felelte az.
– Én igen – hördült fel Vancha.
– Nyugalom – kuncogott a boszorkány, de rögtön el is komolyodott.
– Ha van valamitek, ami nagyon becses számotokra, és mások meg
akarják szerezni, hová dughatjátok el a legbiztonságosabban?
– Ha tovább folytatod ezt a sületlenséget... – fenyegetőzött Vancha.
– Ez nem sületlenség – jelentette ki Evanna. – Erre a kérdésre még
egy ember is meg tud felelni.
Némán törtük a fejünket. Aztán fölemeltem a kezemet, mint az
iskolában, amikor jelentkeztem, és kiböktem:
– Az emberek orra elé, ahol mindenki láthatja?
– Úgy van – tapsolt elégedetten Evanna. – A keresők – vagy
üldözők – ritkán találják meg, amit keresnek, ha odateszik elébük. Azt,
ami kiszúrja a szemüket, általában nem szokták észrevenni.
– Mi köze ennek ahhoz... – kezdte Mr. Crepsley.
– A csuklyás ember... nem szolga volt – vágott közbe Harkat
komoran.
Kérdő pillantással fordultunk felé.
– Ezt nem vettük észre... ugye?
– Pontosan – bólintott a boszorkány, és ezúttal csakugyan érezni
lehetett a hangjában némi együttérzést. – Azzal, hogy szolgának
öltöztették, s úgy is bántak vele az út első percétől fogva, a
vérszipolyok tudták, hogy támadás esetén a legkevésbé ő lesz a
célpont. – Evanna a magasba emelte négy ujját, majd lassan
behajlította a mutatóujját, és így folytatta: – Az öcséd nem azért futott
el, mintha félt volna, Vancha. Menekült, hogy mentse a rábízott ember
életét. Azt, aki szolgának volt öltöztetve – a Vérszipolyok Urát!
Evanna parancsára – megfenyegetett, hogy megvakít és megsüketít
bennünket, ha nem engedelmeskedünk – eltemettük a halott
vérszipolyokat és vémbereket a cserjésben. Mély sírokba fektettük őket
arccal az égbolt és a Paradicsom felé, s úgy hánytuk vissza rájuk a
földet.
Vancha teljesen vigasztalhatatlan volt. Amikor visszatértünk a
Cirque Du Freakbe, kikövetelt magának egy üveg brandyt, bezárkózott
vele egy kis lakókocsiba, és füle botját se mozgatta, akárhogy
szólongattuk is. Magát okolta a Vérszipolyok Urának elmeneküléséért.
Ha ő akkor megküzd a testvérével, a Vérszipolyok Ura ki lett volna
szolgáltatva nekünk. A négy előre megígért esélyünk között, hogy
megölhetjük őt, nehéz volt elképzelni, hogy ennél egyszerűbb alkalom
nyílik meg előttünk.
Mr. Tall már tudott a történtekről. Várta az összecsapást, és
elmondta nekünk, hogy a vérszipolyok már több mint egy hónapja
követték a cirkuszt.
– Tudták, hogy jövünk? – kérdeztem.
– Nem – felelte. – Más miatt követtek minket.
– De maga tudta, hogy jövünk... ugye? – vonta kérdőre Harkat.
Mr. Tall bánatosan bólintott.
– Figyelmeztethettelek volna benneteket, de az szörnyű
következményekkel járt volna. Azoknak, akik belelátnak a jövőbe,
tilos befolyásolniuk. Egyedül Desmond Tiny piszkálhat bele
közvetlenül az idő dolgaiba.
– Tudod, hogy hová mentek, vagy hogy mikor futunk ismét össze
velük? – tudakolta Mr. Crepsley.
– Nem – válaszolta Mr. Tall. – Ki tudnám deríteni, de hacsak lehet,
nem kutatom a jövőt. Annyit mindenesetre elárulhatok, hogy Gannen
Harst a Vérszipolyok Urának legfőbb védelmezője. Az a hat, akit
megöltetek, egyszerű testőr volt, akik helyére minden további nélkül
mások fognak állni. Harst a fő-fő testőr. Ahová az Ura megy, oda
megy ő is. Ha őt megölitek, nagyon megnő a valószínűsége, hogy
megnyertétek a jövőt.
– Bár én mentem volna Harst után, és nem Vancha – sóhajtotta Mr.
Crepsley.
– Ne vesztegesd az időt a kihagyott lehetőség feletti kesergéssel –
intette fejcsóválva Evanna, aki visszatérésünk óta most szólalt meg
először. – Nem úgy volt megírva, hogy az üldözésnek ebben a
szakaszában te kerülj szembe Gannan Harsttal. Vanchának kellett
találkoznia vele. A végzet rendelése volt.
– Nézzük a tényeket – mondtam. – Már tudjuk, kivel járja az útját a
Vérszipolyok Ura. Szétküldhetjük Gannen Harst személyleírását, s
felszólíthatjuk a mieinket, hogy keressék őt. És ezt a szolgajelmezt
sem dobhatják be még egyszer – legközelebb már felkészültek leszünk,
és tudni fogjuk, kit keressünk.
– Ez igaz – hagyta helyben szavaimat Mr. Crepsley. És azt se
felejtsük el, hogy nekünk nincs veszteségünk. Éppoly erősek vagyunk,
mint utunk elején, de bölcsebbek, és van még három esélyünk, hogy
megöljük őt.
– Akkor miért érezzük olyan nyomorultul... magunkat? – kérdezte
Harkat lehangoltan.
– A kudarc mindig keserű pirula, amit rosszulesik lenyelni –
válaszolta Mr. Crepsley.
Ezek után számba vettük a sebeinket. Harkat karján csúnya vágást
ejtettek, de csontja nem tört. Egy kendővel felkötöttük, és Mr.
Crepsley kijelentette, hogy két éjszaka leforgása alatt meg fog
gyógyulni. Az én jobb hüvelykujjam ijesztő színt öltött, de Mr.
Crepsley megnyugtatott, hogy nincs elfertőződve, és rendbe fog jönni,
csak pihentessem.
Már alváshoz készülődtünk, amikor dühös ordítozás csapta meg a
fülünket. Sietve átvágtunk a táboron – Mr. Crepsley egy vastag
köpenyt borított a fejére, védekezésül a reggeli nap sugarai ellen –, s
annak határán kívül megtaláltuk Vanchát, aki vadul tépte le magáról az
állatbőröket, s míg az üres brandysüveg ott hevert mellette a földön, ő
üvöltve veszekedett a Nappal.
– Süss meg elevenen! – kiáltotta az égre. – Nem bánom! Felőlem
tégy, amit akarsz! Lássuk, mire vagy képes...
– Vancha! – kiáltott rá Mr. Crepsley. – Mit művelsz?
Vancha megpördült, felkapta az üveget, és Mr. Crepsley felé bökött
vele, mint egy késsel.
– Ne közelíts! – sziszegte. – Megöllek, ha az utamba próbálsz állni!
Mr. Crepsley megtorpant. Bölcsebb volt, semhogy ujjat akarjon
húzni egy részeg vámpírral, különösen ha annak olyan ereje van, mint
Vanchának.
– Ez hülyeség, fenség – mondta. – Gyere be. Kerítünk egy másik
üveg brandyt, és segítek meginni...
– ... a Vérszipolyok Urának egészségére! – rikoltotta eszelősen
Vancha.
– Fenség, ez őrült beszéd – próbálta csillapítani Mr. Crepsley.
– Az – hagyta rá a másik hirtelen elszomorodva. – De ez egy őrült
világ, Larten. Azzal, hogy megkíméltem a testvérem életét – aki
egyszer megmentette az enyémet –, elértem, hogy a legádázabb
ellenségünk elmenekült, és a népünknek szembe kell néznie a
bukással. Miféle világ az, ahol egy jó cselekedetből gonoszság
születik?
Mr. Crepsley erre nem tudott mit válaszolni.
– A halál nem fog segíteni, Vancha – szólalt meg Harkat. – Nekem
tudnom kellene.
– Nem fog segíteni, de büntetésnek jó lesz, és én megérdemlem,
hogy megbüntessenek – felelte Vancha. Ezek után hogy nézhetnék
herceg és tábornok társaim szemébe? Elszalasztottam a kínálkozó
alkalmat, hogy megöljem a Vérszipolyok Urát. Jobb meghalni, mint
ezzel a tudattal élni tovább, és szégyenkezni mindenki előtt.
– Az a terved, hogy kint maradsz, és hagyod, hogy a Nap megöljön?
– kérdeztem.
– Igen – nevetett kajánul.
– Gyáva vagy – jelentettem ki gúnyosan.
Megkeményedett az arca.
– Vigyázz, Darren Shan! Épp olyan hangulatban találsz, hogy nagy
kedvem van pár koponyát bezúzni, mielőtt meghalok!
– És bolond – tettem rá kíméletlenül még egy lapáttal. Elrobogtam
Mr. Crepsley mellett, és ép bal kezemmel vádlón Vanchára mutattam.
– Ki jogosított fel arra, hogy lelépj? Miből gondolod, hogy
abbahagyhatod a keresést, és fittyet hányhatsz ránk, a társaidra?
– Miről beszélsz? – dadogta zavartan. – Én már nem vagyok a
kutatócsoport tagja. Ez mostantól rád és Lartenre marad.
– Igen? – Megfordultam, hogy tekintetemmel megkeressem
Evannát és Mr. Tallt. Ott álltak egymás mellett a társulat tagjaiból
összeverődött sokaság mögött, akik a herceg nagy kiabálására
összeszaladtak. – Lady Evanna! Mr. Tall! Válaszoljanak, ha tudnak –
van-e még Vanchának szerepe a Vérszipolyok Ura utáni hajszában?
Mr. Tall nyugtalan, zavart pillantást vetett Evannára. Ő némi
tétovázás után kelletlenül így válaszolt:
– Megvan benne az erő, hogy befolyást gyakoroljon a keresésre.
– De elbuktam – nyögte a legnagyobb zavarban Vancha.
– Egyszer– hagytam helyben a szavait. – De ki a megmondhatója,
nem lesz-e még egy lehetőséged? Senki nem mondta azt, hogy
mindannyiunknak csak egy lehetőségünk lesz. Abból, amit tudunk,
akár mind a négy alkalom múlhat éppen terajtad!
Vancha pislogni kezdett, és szép lassan tátva maradt a szája.
– De még ha egyenlően oszlanak is meg az esélyek, van még
három, és Darren meg én az csak kettő – szólt közbe Mr. Crepsley. –
Egyikünknek tehát kétszer kell szembeszállnia a Vérszipolyok Urával,
ha mind a négy esélyt kénytelenek leszünk felhasználni.
Vancha álltában himbálózva fontolgatta a szavainkat, aztán ledobta
az üveget, és botladozva megindult felém. Még időben elkaptam, és
megtámasztottam.
– Idióta vagyok, igaz? – nyögte.
– Igaz – hagytam rá mosolyogva, aztán visszavezettem az árnyékba,
ahol velünk együtt szunyókált egészen az est beálltáig.
Napnyugtakor felkeltünk, és összegyűltünk Mr. Tall
lakókocsijában. Miközben az estéből sötét éjszaka lett és Vancha
számtalan bögre forró kávéval gyógyítgatta másnaposságát –,
megbeszéltük, mi legyen a következő lépés. Végül úgy döntöttünk,
legjobb, ha elválunk a Cirque Du Freaktől. Szerettem volna, ha tovább
maradhatunk, s így volt ezzel Mr. Crepsley is, de sorsunk másfelé
rendelt. Különben is, elképzelhető, hogy Gannen Harst seregnyi
vérszipoly élén visszatér, és nem szerettünk volna sarokba szorulni,
sem a cirkusz társulatát kitenni ellenségeink haragjának.
Evanna nem tartott tovább velünk. Közölte, hogy visszatér a
barlangjába és a békáihoz, hadd készüljön fel a közelgő tragédiákra.
– Mert lesznek tragédiák – mondta, s egy-egy szikra megcsillant
barna és zöld szemében. – De hogy a vámpírok vagy a vérszipolyok
számára-e, azt még nem tudom. Elkerülhetetlen, hogy a végén
valamelyik oldalon könnyek hulljanak.
Nem mondhatom, hogy amikor elment, különösebben megéreztem
volna az alacsony, szőrös, csúf boszorka hiányát. Baljós jövendölései
csak nyomott hangulatot keltettek bennünk, és úgy éreztem,
mindenképpen jobb lesz nélküle.
Vancha úgyszintén szeretett volna elmenni, méghozzá egyedül.
Jóváhagytuk, hogy visszamenjen a Vámpírok Hegyére, és elmesélje a
többieknek találkozásunkat a Vérszipolyok Urával. Nekik is tudniuk
kell Gannen Harstról. Vancha később újra csatlakozni fog hozzánk,
követve Mr. Crepsley agyhullámait.
Röviden elbúcsúztunk cirkuszbeli barátainktól. Evrát
elszomorította, hogy ilyen hamar el kell mennem, de tudta, hogy az
életem enyhén szólva bonyolult. Shancus még bánatosabb volt –
közelgett a születésnapja, és nagyon számított egy mesés ajándékra.
Megnyugtattam, hogy útközben keresek valami izgalmas dolgot, és
elküldöm neki – ámbár arról nem kezeskedhetem, hogy a
születésnapjáig időben meg fog érkezni. Az ígéretem mindenesetre
felvidította.
Truska megkérdezte, el akarom-e vinni magammal újonnan méretre
igazított kalózöltözékemet. Megkértem, hogy őrizze meg számomra –
útközben csak összepiszkolnám és elszakítanám. Megesküdtem neki,
hogy visszajövök, és egyszer felpróbálom. Búcsúzóul hosszan
megcsókolt, aminek láttán Vanchát majd megette a féltékenység.
Mr. Tall a tábor szélén ért utol bennünket.
– Bocsánat, de nem jöhettem korábban. A munka. A show-nak
mennie kell – mentegetőzött.
– Vigyázz magadra, Hibernius – mondta Mr. Crepsley, megrázva a
hórihorgas férfiú kezét. Ezúttal Mr. Tall nem húzódott el a testi érintés
elől.
– Te is, Larten – felelte gyászos komolysággal. Majd végignézve
rajtunk így folytatta: – Sötét idők várnak ránk, a ti felderítőutatok
kimenetelétől függetlenül is. Szeretném, ha tudnátok, hogy itt, a
Rémségek Cirkuszában mindig otthonra találtok – mindnyájan. Nem
játszhatok ugyan olyan aktív szerepet a jövő alakításában, mint
szeretnék, de menedéket tudok nyújtani.
Megköszöntük az ajánlatát, majd végignéztük, amint alakját elnyeli
a szeretett cirkuszát körülvevő sötét árnyék. Elbizonytalanodva
bámultunk egymásra – nem akaródzott elválni.
– Na! – mennydörögte végül Vancha. – Ideje, hogy elinduljak.
Hosszú az út a Vámpírok Hegyéig, még suhanva is. – A hegyi
erődítmény felé tartó vámpíroknak nem volt szabad suhanniuk, de
háborús időkben nem vették olyan szigorúan a szabályokat, hogy ezzel
is meggyorsítsák a tábornokok és hercegek közötti kommunikációt.
Sorra kezet fogtunk Vanchával. Elszomorított a gondolat, hogy el
kell válnunk a vörös bőrű, világossággal viaskodó hercegtől.
– Fel a fejjel – nevetett, búskomor arcomat látva. Időben vissza
fogok térni, hogy másodszor is megvívjak a Vérszipolyok Urával.
Szavamat adom rá, és Vancha March sohasem szegi... – Hirtelen
elhallgatott. – Most “March” vagy “Harst”? – töprengett fennhangon,
majd köpött egyet a lába elé, a földre. – Charna zsigereire! Már olyan
régóta vagyok Vancha March – most már megmaradok mellette.
Homlokához emelt kézzel tisztelgett, majd sarkon fordult, és
elügetett. Hamarosan futásra váltott, aztán egy villanással elérte a
suhanósebességet, és eltűnt a szemünk elől.
– Hát, hárman maradtunk – motyogta Mr. Crepsley, szemét búsan
ránk szegezve.
– Újra, mint amikor hat évvel ezelőtt elindultunk – mondtam.
– De akkor volt úti célunk – jegyezte meg Harkat. Hová megyünk...
most?
Választ várva Mr. Crepsleyre néztem.
Vállat vont.
– Ezt még később is eldönthetjük. Egyelőre csak induljunk el.
Zsákjainkat hátunkra dobva még egy utolsó, sóvár pillantást
vetettünk a Cirque Du Freakre, aztán arccal a hideg, barátságtalan
sötétség felé fordulva újból nekivágtunk az útnak, kiszolgáltatva
magunkat a sors erőinek és az éjszaka még ezután felbukkanó
rémeinek.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...
Szegődj az ellenség nyomát kutató vadászok mellé.
AZ ÉJSZAKA SZÖVETSÉGESEI