MÁGIÁK KÖNYVE ELSŐ KÖTET elso resz

                         SZEPES MÁRIA

                         MÁGIÁK KÖNYVE

                          ELSŐ KÖTET

     ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST

     ISBN 978 963 528 984 4

Az életműsorozat eddig megjelent kötetei:

A Vörös Oroszlán, 2007

Dimenziótarot, 2007

Szepes Mária Édesvíz Kiadónál megjelent művei

A Vörös Oroszlán, 1989

A sors mágiája, 1995

A szerelem mágiája, 1995

Az öröm mágiája, 1995

Az álom mágiája, 1995

A mindennapi élet és a fény mágiája, 1996

A tibeti orgona, 1996

Surayana élő szobrai, 1996

Lázadó szerepek, 1997

Napszél, 1997

Pszichografológia, 1997

Smaragdtábla, 1997

Angyalok éneke, 1998

Az áldozat mágiája, 1998

Emberek és jelmezek, 1998

Varázstükör, 1998

A mesés Gondwána, 1999

Katarzis, 1999

Raguel hét tanítványa 1-11, 1999

Misztériumok könyve, 2000

Merre tartasz, ember?, 2000

Dimenziótarot, 2001

Istenek Tüze, 2001

Aranykor, 2002

A lélek anatómiája, 2002

Érzékeken túli víziók, 2003

Lángoló időfolyó, 2003

Felhőszobrász, 2003

Szómágia, 2004

Örök pillanat, 2004

Csillagjóga, 2004

A nevek mágiája, 2005

A mennyország álkulcsa, 2006

A fény evangéliuma, 2006

Sybilla, 2007

Mesekönyvek:

Csillagvarázs, 1996

Pöttyös Panni, 1997

Pöttyös Panni az óvodában, 1998

Szia, Világ!, 1999

Csupaszín, 1999

Furfangos szerszámok, 2000

Zsákbamacska, 2001

Harkály Anyó, 2001

Rőzse néni I., 2002

Rőzse néni II., 2002

Pöttyös Panni az iskolában, 2003

Pöttyös Panni és Kockás Peti naplója, 2003

Pöttyös Panni az idővonaton, 2004

Pöttyös Panni Hete hétországban, 2005

TARTALOM

A MINDENNAPI ÉLET MÁGIÁJA    

Bevezetés

A sorsalakítás pszichológiája

Az élet két áramlata    

A külső és belső magatartás kölcsönhatása   

Gyökeres változások lehetősége    

A gondolkodás hatása életkörülményeinkre    

A gondolatok gyógyító ereje  

Hogyan érhetjük el, hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék?

Az akaraterő helyes használata    

Érzésvilágunk szabályozása   

Hogyan teremtsünk magunk körül rokonszenves légkört?  

Az idegesség leküzdése  

Az idegerő-fejlesztés   

Kóros személyiségünk gyógyítása mások szolgálata által

A népszerűség titka

Hogyan lehet az emberekkel összeférni? 

A barátság mágiája 

Az önbizalom  

Az önbizalom fejlesztése

A félszegség legyőzése  

Hogyan küzdjük le kedvetlenségünket? / A pozitúrák mágiája 

A környezetváltozás szerepe  

Pozitív és negatív emberek   

A félelem legyőzése

Az élet célja 

A FÉNY MÁGIÁJA / BEVEZETÉS A HERMETIKUS FILOZÓFIA TITKOS

TANÍTÁSAIBA   

Kronosz Cirkusza   

Fényszutrák / Kérdezz önmagadtól - felelj önmagadnak! 

A fény varázsigéi  

AZ ÖRÖM MÁGIÁJA    

Bevezetés

A lélek modern orvosai  

Az öröm fiziológiája    

Mi az öröm?   

Az öröm fokozatai  

Az öröm fokozásának művészete

Örömkategóriák

Az öröm és a szex  

A lét teljességének érzete   

Kreatív öröm  

Morális hajtóerő   

Az öröm pszichológiája

Az öröm mágiája     

A mentális optimizmus szokássá tétele  

Nagy örömök szokássá tétele  

Személytelen öröm  

Az öröm atmoszférája    

Kedvezőtlen miliők megváltoztatása az öröm mágiájával 

Az emberi instrumentum behangolása

A mentális kielégülés mágikus átvitele 

Az öröm mágiája a mindennapi életben   

A teremtés filozófiai öröme

Társadalmi és egyéni alkalmak mint lehetőségek   

A gyógyító öröm varázsigéi   

A MÍTOSZOK MÁGIÁJA 

Bevezetés

Eltűnt kultúrák    

Az indián tragédia 

A nagy pusztítások 

Kontinensek kultúrtörmeléke  

A korai idők technikája és tudása 

A transzcendens vízió

Az ember eredete és kora

Első emberek, félemberek

Templomi állatok és szodomitaorgiák    

Saját kommentár    

Az óriások    

Ádám, "az iker"    

Az ősvilág varázslója   

A Homo sapiens

Ős- és újvilági összefüggések

Az ősatlantiszi főnix   

A fajok ritmusa    

Hörbiger világjégelmélete / A jégből és tűzből született Föld

A harmadkori hold lezuhanása 

AZ ÁLDOZAT MÁGIÁJA 

Nyitány  

Agyantennák   

A kozmosz üzenete   

Kozmikus epigrammák / Tézisek és arkánumok a bennünk keringő

csillagok fölötti uralom megszerzésére 

Csillagszóró  

A színek filozófiája    

A tizenkét állatégövi jel szerepe az univerzumban / A nagy kerék

tizenkét küllője   

Az univerzum tizenkét ideaerődje / A tizenkét mahavákja    

A tíz bolygó asztromentális karaktere  

Isteni Önvalód kérdezi  

A nagy megismerés arkánuma   

Kirándulás az örökkévalóságba

A misztériumok idézőformulái 

Az áldozat mágiájának varázsigéi  

A három sík ezotériája

Az állatok szimbolikus jelbeszéde 

A fény melódiái    

Finálé / Az áldozat teomágiája    

A SZÓ MÁGIÁJA / A HERMETIKUS FILOZÓFIA ALAPFOGALMAI   

Bevezetés

Az analógiák tana

Adam Kadmon   

Akasa-krónika 

Mája

Reinkarnáció  

A nemiség

Karma    

Dharma   

Bardo    

Nirvána  

Manvantára    

Pralaja  

A külkhór

A Küszöb őrzője    

Misztika és mágia  

Mandala

Mantra   

Akarat   

Morál    

Szeretet 

Bölcsesség    

Tökéletesség - gyarlóság

Hagyomány

A gnózis 

Esszénusok

Az ember 

Az ember okkult anatómiája   

Szellemvilág  

Istenség - teremtés - megváltás   

Dévajána / Karácsonyi misztérium a dimenzió-pályaudvaron   

Kérdések csupasz önmagamhoz /

Önvallomás a belső bírák előtt    

Kozmikus öntudat   

Átkelés a Csinvat hídon / A finálé és a feltámadás misztériuma

Muzsika és terápia 

Vízióversek   

                   A mindennapi élet mágiája

                           Bevezetés

EZt a tanulmányt, amelynek különös kiterjedései közé benyitnak

most, jó néhány évvel ezelőtt írtam. Csak közeli barátaim

kaphatták meg tőlem elolvasásra akkor, a pszichológiának és a

szabadabb szellemi témáknak kedvezőtlen körülmények miatt.

Akikhez eljutott, komoly válságokat győztek le ütközéseket

kerülő, önmagukkal és a világgal megértőbb viszonylatokat teremtő

módszerem segítségével. Hasznát vették megoldhatatlannak tetsző

gondjaik közt vergődve. Amolyan "ágy melletti" kézikönyv lett

belőle. A mindennapi élet mágiája megoldást kínál, hogyan küzdjük

le kedvetlenségünket, miképpen térjünk ki a fájdalmas

konfliktusok elől, s mitől válhatunk a közösség sikeres,

rokonszenves, népszerű, alkotó tagjává.

Eddigi olvasóim az évek során felkészültek e műfaj nyelvezetére,

azokat viszont, akik ilyen fogalmakkal nem találkoztak még,

bizonyos nehézségek elé állítják bölcseleti utalásai. Igyekszem

ezért minden érdeklődő számára érthetővé tenni közléseimet, mert

egyetlen célom segíteni.

Mindenekelőtt az általában félretett, megvetett vagy babonásan

elutasított mágia fogalmának pontos definíciójával kezdeném. A

mágia valójában erőt jelent. A képzelet önmagát megvalósító

varázserejét. S ha a varázserőt is idegenszerűnek érzik,

hivatkoznom kell a modern orvostudomány felismerésére, miszerint

a legtöbb betegség - az organikus bajok is - pszichoszomatikus

(idegi) eredetű, s többnyire valamely betegséget feltételező

képzelgéssel, rettegéssel kezdődik. Ilyen például a rákfóbia, a

fulladástól való kóros félelem, a tériszony, de nyilvánvalóan

feszültségbetegség többek között a strúma, a cukorbaj, a colitis,

némely szívzavarok, a gyomorfekély, a vérnyomás-ingadozás, a

kinyomozhatatlan eredetű allergiák; sorolhatnám a végtelenségig.

Csaknem valamennyit a felelősségtől, mellőzöttségtől,

csalódásoktól s egyéb pszichés sérülésektől "betegségbe menekülő"

tudattalan védekezés váltja ki. S minden ilyen folyamat teremtő

képzeletünkből burjánzik elő. Mert a képzelet nagy varázsló. És

öntudatlanságában fekete mágus. Érzelmeink, gondolataink

sugárnyomásával addig irritálja valamely szervünket,

idegrendszerünket, anyagcserénket, szívünket, bőrünket,

mirigyeinket, amíg azok először tüneteket mutatnak, majd valóban

engedelmeskednek a veszedelmes szuggesztiónak. Iszonyaink

zárótüzébe került szerveink, egész fizikumunk valódi szindrómát -

 betegségművet - produkál.

Nemcsak mint író, hanem mint pszichológus-karakterológus is

megkíséreltem e könyv segítségével - tapasztalataim,

statisztikáim szerint sikeresen - elhatolni a látható dolgok

láthatatlan gyökeréig, az okozatok okáig. Módszerem célja az

öngyötrő, rémképekké alvadó ártalmakból kitermelni a vakcinát,

az ellenanyagot. A kórokozó képzetek gyógyító ellenképzeteit.

Hippokratész szerint: ahol a méreg, ott a gyógyszer is.

A szándék, hogy ne fertőzzük magunkat jövőtől, jelentől,

embertársainktól, helytállásoktól való félelemmel, sérüléseket

kiváltó, helytelen magatartással, különösen a mi, feszültségekkel

terhes világunkban, gondolom, becsületes, humánus törekvés. És

az is, hogy nem csupán szavakat ajánlok fel az olvasónak, hanem

olyan "gyógyszereket", amelyek gyógyító hatását önmagamon is

kipróbáltam.

Természetesen nem én találtam fel a romboló, sőt halálos képzetek

és testi megbetegedések, önsorsszorító folyamatok közötti

összefüggéseket. Carl Ludwig Sleich orvosprofesszor már az első

világháború idején foglalkozott a "hisztériások" képzetei által

teremtett meglepő jelenségek gyógyításával. Az úgynevezett

hisztériát a tudat ellenőrzése, irányítása nélkül működő,

egyfajta teremtő zsenialitásnak tartotta, s ennek számtalan

bizonyítékát tapasztalta a vérző stigmáktól az álterhességen át

egy halálraítélt esetéig. Ezt az embert vízzel teli kádba

ültették hátrakötött kézzel. Csuklóit felületesen megkarcolták,

s a vizet fokozatosan sötétvörösre színezték. A "páciens" egy idő

múlva meghalt a kád vízben, mert azt képzelte, hogy elvérzett.

Az önpusztító képzetek csaknem valamennyi emberben működnek

anélkül, hogy nevet adnának neki. Az önbizalomhiány, az

öregségtől, haláltól való félelem, amely ott tolong minden

halandó tudat küszöbén, egytől egyig a lélek kórokozó fekélyei.

Ez sajnos nem tagadható valóság. Számtalan megnyilatkozási

formájában látható, utolérhető, bár az emberek elhárítják

maguktól, próbálnak nem beszélni róla, önmaguk előtt is

ködösítik. Állapotuk azonban egyre aggasztóbbá válik, s nagyon

kevés orvos tud valóban tenni ellene, mélyre hatolva a rejtett

gócokig, inkább különféleképpen adagolt, sokszor veszélyes

mellékhatásokat kiváltó, a tüneteket átmenetileg csillapító

kemikáliák segítségével próbálja betegét megszabadítani az egész

érthetetlen betegségkomplexustól. Az pedig természetesen újra meg

újra kiújul, mert a csupán testi tüneteket kezelő módszerek

lényegükben hatástalanok. Igaz viszont, s ezt már évezredekkel

ezelőtt is tudták - Hippokratész, Platón, Paracelsus és még

előttük az ősi hagyomány, az egyiptomi filozófia, az antik és

középkori bölcselők -, hogy a betegségnek igazi nevet kell adni.

A félelem alapjában mindig halálfélelem. A fény eltünteti a

sötétséget. A rémület bennünk működő vetítőszerkezet, s a

szörnyek, amelyeket látunk, valójában saját teremtményeink. A

test a lélek médiuma, a lélek jelbeszédének tüneti közvetítő

eszköze.

Sleich professzor nagyszerűen megvilágította a psziché és fizikai

médiumának szerepét. Összhangjuk jelenti életünk egyensúlyát;

ellentétük lelkivilágunk felbomlását, katasztrófáját. Legyen bár

valaki mégoly biztonsággal előreszáguldó lángelme, bírja bár a

legvonzóbb műveltséget, ez csak zengő érc marad, ha az együtt

érző idegrendszer a maga stabilitásával nem nyújt számára

biztonságot. A kabbalista hagyomány így fejezi ki ezt: "a benső

harmóniához szükséges, hogy az ember a szívével is gondolkozzék,

és az agyával is érezzen". E mondatot Várkonyi Nándor Az

elveszett paradicsom című művéből idéztem részben, de hozzátettem

az ősi tarot-tarokk játékszabályának befejező mondatát. Nem sokan

sejtik e látszólag értelmetlen fogalomcsere villámfényű

zsenialitását. Gondoljunk azonban arra, hogy egy nagy lexikális

tudású polihisztor is lehet erkölcsileg gátlástalan, könyörtelen

egoista, mert morálisan éretlen, s a természettel kontaktusban

élő, egyszerű emberben is születhetnek tiszta, örök bölcsességek.

Ezek után nyugodtan le merem írni mondanivalóm lényegét, amelyet

a modern természettudomány is igazol: saját félelmeink,

gondolataink, rossz képzeteink betegei vagyunk, lélektanilag

tehát önnön "fekete mágiánk" áldozatai. Neurózisaink nem a

testünkben, hanem a pszichénkben kezdődnek. S csakis e

gyökerekhez hatolva lehet megpróbálni segíteni azokon a kórképző

gócokon, amelyek fizikai szervezetünk bántalmait okozzák. A

gyógyuláshoz azonban mindig kettő kell! Egy, aki a látható

reflexeken túl a láthatatlan okáig hatolva próbál segíteni minden

esetben páciense egyedi karaktere szerint, egyéni módszerekkel;

és a beteg, aki valóban gyógyulni akar. Nem ragaszkodik

alibiképpen maga teremtette poklához. Elfogadja pszichikai

elixírje valódi neveit, saját kórságából kivont gyógyszerét.

Bizonyíték erre, hogy ugyanabban a betegségben szenvedő két ember

közül az egyik az orvosnak, pszichológusnak hisz, tud, küzd, s

ezért kilábal a bajából, teljesen meggyógyul. A másik viszont,

aki feladta magát, nem tudja, nem akarja megragadni a felé

hajított mentőkötelet, s belepusztul ugyanabba a kórba. Élni

senki más helyett nem lehet. A másik tályogát sem operáltathatja

ki valaki a saját testéből. Az orvos hiába ír kitűnő recepteket

és ajánl bevált gyógymódokat, ha páciense nem él velük. A lélek

betegségeinek számtalan rejtett oka, fedőneve van. Legtöbbször

pótcselekvésként hoznak létre ijesztő tüneteket, amelyek

organikus bántalmakhoz, s végül halálhoz vezetnek. A rejtett okok

között gyakori a szeretetéhség, a feltűnési vágy, a bosszú, a

zsarolás, a sérelmekért szerzett elégtétel, a helytállás előli

menekülés, a felelősségtől való infantilis visszariadás és még

sok egyéb más. A mély pszichológia nehéz területéhez tartozik az

is, ha valaki féltékenység szította dühből, magányáért másokat

okoló büntetésből öngyilkossági kísérletet követ el, remélvén,

hogy a segítség idejében érkezik, végül azonban elszámítja magát,

és belehal a látványos zsarolásba.

Ilyenformán tehát, ha öntudatlan fekete mágusként állandóan

fertőzni, mérgezni, pusztítani tudjuk önmagunkat iszonyokkal,

traumákkal, fóbiákkal, egzaltált képzelgésekkel, elvakult

indulatokkal, miért ne lehetnénk végre fehér mágusok is?

A mindennapi élet mágiája modern magatartástan.

Eddig még senki sem bánta meg, ha kipróbálta ajánlott módszerét.

                 A sorsalakítás pszichológiája

Az emberi lét a múlt és jövő két pontja között játszódik le.

Mindannyian a rejtélyes múltból az ismeretlen jövő felé tartunk.

Kevesen tudják, illetve csak egészen kivételes szellemek

tudatosítják, honnan jöttünk és hová tartunk. Az ember általában

a születés és a halál két sorompója közé beszorítva küzd

titokzatos ösztönzései megvalósításáért. Úgy érzi, e rövid

időszakba kell bezsúfolni reményeit, ambícióit, szerelmi vágyait.

Csak e villanásnyi létpillanat áll rendelkezésére homályos célja

elérésére, amelynek a "boldogság" fedőnevet adja.

Bár e magatartás lényegében helytelen, mivel éppen a sóvárgott

célhoz nem visz soha közelebb, mégis rejt valami transzcendens

magot, amely a lélek tudattalan emlékezetében gyökerezik. Ez a

mag az éppen folyamatban lévő inkarnáció fontosságának sejtelme.

A sorsalakítás, a sors fölötti uralom megszerzése állandó harc

a determinációval, vagyis a szellem harca az anyaggal és a

démonokkal. Az anyag rajtunk súlyosodik, a démonok bennünk

tombolnak. A determináció kizárólag olyan mértékben és olyan

módon érvényesül sorsunkban, ahogyan belső magatartásunk idézi

és jellemünk aláveti magát neki.

Az alakulásban lévő sors nem a múltban vagy jövőben, hanem a

jelenben izzik. E ponton zajlanak a különféle döntő folyamatok.

Ebben a mozzanatban megy végbe a múlt feldolgozása és a jövő

kialakítása. Tehát mindig, mindenkor a jelen az élet, az aktívan

cselekvő, küzdő, felismerő jelenvalóság az egyetlen esélyünk

önmagunk felszabadítására.

A létforma, amelyben élünk, a legközelebbi, megoldásra váró

feladatunk. A félelem legyőzése nélkül sohasem lehetünk sorsunk

uraivá. Elnehezült erőink megtisztítása nélkül nem szárnyalhatunk

éteribb síkokra, ahol az élet feltételei sokkal kevésbé

fájdalmasak. Vakságunk megszüntetése nélkül nem láthatjuk meg a

lét titkait.

A mindennapi élet mágiájának ismertetése olyan eszközökhöz

kívánja segíteni az érdeklődőket, amelyekkel kibogozhatják a

kínos, megoldhatatlannak látszó, apró szövődményeket, amelyek a

hétköznapok kicsinyességeihez, sikertelenségeihez és

bosszúságaihoz láncolják őket. Ezek a kötelékek az égre tekintő

képzelet számára Gulliver láncainak tűnnek, amelyekkel a

liliputiak kötözték a földhöz. Ha azonban rángatni kezdi őket,

kiderül, hogy a húsába vágnak, képtelen kiszabadulni közülük,

csaknem teljesen megbénítják. Ha sikeresen kioldja őket, sorsának

bonyodalmai, szakadékai fölé lendül, s úrrá lesz ott, ahol eddig

leigázott rab volt.

Hangsúlyoznunk kell, hogy egy pillanatig sincs szó pusztán

elméleti felismerésekről - épp csak azokról is. Az elmélet

nélkülözhetetlen tervként szerepel e munkában, amely egyedül a

megvalósítás által realizálódik. A megvalósítás annyit jelent,

hogy e módszereket beleszőjük minden percünkbe, leghétköznapibb

elfoglaltságainkba, az emberekkel és önmagunkkal való

viszonylatunkba. Gondolat- és érzésvilágunkban éppúgy alkalmazzuk

őket, mint cselekvéseinkben.

                     Az élet két áramlata

Öntudata minden embernek van, de legtöbbször hamis célokra

pazarolja. Értékét lerontja az önimádat, a személyes fontoskodás

és az a hiábavaló kívánság, hogy sorsába a körülmények szerencsés

összetalálkozása hozzon hirtelen javulást. Pedig sem a hatalom,

sem a jólét, de még a tudás, megértés, bölcsesség sem önkéntes

adománya az életnek. Nincs olyan külső vagy belső eredmény,

amelyet ne előztek volna meg nagy erőfeszítések. A "sikeres"

ember sikerének feltétele képességeiben, magatartásában, erre

való törekvésének tisztaságában van. A "népszerű" ember

ösztönösen, de pontosan eleget tesz mindazoknak a kívánalmaknak,

amelyek az ilyenfajta érvényesüléshez szükségesek. Ugyanígy a

benső dicsőséget sóvárgó ember is úgy csoportosítja erőit, hogy

ezen a területen hozza létre győzelmeit. Persze ez a becsvágy a

legmagasabb rendű, de célja a legnehezebben elérhető. Magában

foglalja a világ által elénk állított feladatok sikeres

megoldását, a nagy egyensúly kialakítását, amely minden irányban

semleges anélkül, hogy terméketlenül passzív lenne. De erről

később.

Két áramlat vezet keresztül az életen: az egyik negatív, passzív

és sikertelen; a másik pozitív, aktív és sikeres. Amikor sikerről

és sikertelenségről beszélünk, nem csupán a külső érvényesülést

vagy kudarcot értjük rajta, hanem azt az eredményes vagy

eredménytelen magatartást, amellyel ideáljaink elérésére

törekszünk. A megalkuvók, a bátortalan, pillanatkoncukat féltő

szolgalelkek a negatív életáramban sodródnak. A sorsteremtő,

sorsukon uralkodó, mágikus egyéniségek a pozitív áram erőiből

merítenek.

Mágiáról beszélünk. A tétel, hogy "a csillagok nem

kényszerítenek, csak hajlamossá tesznek", s a rejtélyes utalás,

miszerint "a bölcs uralkodik csillagain" egyedül a mágia fényében

nyer valódi értelmet. Mert a determináció ott végződik, ahol a

mágia kezdődik. A determináció a létrejött okozatok világára

vonatkozik. A mágia a láthatatlan okokat befolyásolja, az okok

természetét változtatja meg, amelyekből az okozatok erednek. A

mágia képes rá, hogy az ember ne csak nemzőerejével, hanem

intellektusával is teremtsen. Életet hívjon létre az ideák

világából, életet formáljon, amely megjelenik, fizikai realitássá

lesz, sőt döntően átalakítja sorsunkat. Ugyanez a képesség,

aszerint, hogy milyen irányba vetítik, köt és old. Önmagát a

jelenségekbe szövi, vagy visszavonja belőlük.

Zsarnoki csillagujjak csak addig parancsolnak sarokba bennünket

ijedt, dadogó statisztaként, míg elhisszük, hogy az életnek van

mellékszereplője. Míg elhisszük, hogy van olyan helyzet, olyan

fizikai gátlás vagy terhelés, amely megakadályozhat bennünket

életünk nagy művének létrehozásában, feltéve, hogy létre akarjuk

hozni e művet. Mert valamilyen formában mindenki produkálhat.

Mindenki világító, melegítő, életmentő és életmegújító

központjává lehet egy erőkörnek, amelyből merítenek, s amelynek

fényét a visszaverődés törvényénél fogva megsokszorozzák. Aki

fényt áraszt, az átfűti maga körül az atmoszférát, s ebben a

hőben saját fénye is váratlan, csodálatos inspirációktól izzik

fel.

Az emberek túlnyomó többsége nem más, mint talajban gyökerező fa.

Eltűri, hogy a klíma, a környezet, a munkahely bélyeget üssön rá.

Nemcsak bőre, szeme, haja színe, de egész gondolkodásmódja és

életrendje e befolyás alatt áll, minden rezdülésével függ tőle

és ki van szolgáltatva neki. Kétségtelen, hogy ilyenfajta hatások

alól senki sem vonhatja ki magát teljesen. Az ember mégis föléjük

emelkedhet.

A fa nem változtathatja meg környezetét. Ott kell maradnia, ahová

gyökere beágyazta. Az ember, ha környezete nyomasztó,

terméketlen, fejlődésgátló, kiléphet belőle. Megváltoztathatja.

Ehhez azonban pontosan ismernie kell a sorsán, egyéniségén

uralkodó törvényeket.

Ha elménk megtalálta ideálunkat, az életcéllá lett ideál mágneses

pólusként vonz bennünket magához. Megrövidített térben, összevont

időben mozgunk feléje, mert a vele való kontaktus felszívja,

magára vonja képzeletünk mágikus energiáit. Ez annyit jelent,

hogy az erők, amelyeket gátak építésére használhatunk, lassanként

kivonódnak onnan, és más mederbe ömlenek. Ezzel az

átcsoportosítással úgy elernyednek a feszesen álló tilalomfák és

megelevenedett rémképek, mint a ballonok, amelyekből elillan a

levegő.

A következőkben részletesen ismertetjük azokat a

törvényszerűségeket, amelyeknek az alkalmazásával az élet bármely

területén eredményt érhetünk el. Akik e törvényszerűségek

alkalmazására belső okok, legyőzhetetlen pszichikai terhelések

miatt látszólag nem képesek, azok részére is gyakorlati

tanácsokat adunk, miképpen küzdhetik le fejlődésgátló

gyöngeségeiket.

           A külső és belső magatartás kölcsönhatása

Az eredményes élet lelki eredete mindenkor kettős természetű:

külső és belső részre tagozódik. A követendő módszer tehát

egyenlő súlyt fektet belső világunk és külső magatartásunk

képzésére. Az akarat, összpontosító képesség, képzelőerő,

karakterológiai ismeretek, az önanalízis és szimbólumfejtés

tehetségének fejlesztését éppoly fontosnak tartja, mint bizonyos

feltételek betartását a külső viselkedésben. Mert szavaink,

mozdulataink mind önkéntelen rítusok, amelyek erőket indítanak

el, különféle hatásokat provokálnak környezetünkből, s végül

visszahatnak ránk.

Ha összehasonlítunk egymással két embert, akik közül az egyik az

életnek úgynevezett "főszereplője", vagyis kreatív, lendületes,

akcióiban sikeres és népszerű, a másik pedig árnyékban járó,

önbizalomhiánytól kínzott, tipikusan "peches" karakter, látni

fogjuk, hogy a kettő felépítésében, általános viselkedésében

milyen mélyreható különbségek mutatkoznak.

A "peches" ember folytonosan siránkozik, panaszkodik, régi

sérelmeit beszéli. Sértődöttsége esetleg oly mély, hogy

fuldokolva magában tartja e tartalmat, de gondolatai medrét

színültig tölti vele. Arckifejezése, testtartása, minden pórusa

ezt az atmoszférát árasztja. Ha valamit elmond, előadását

pesszimista megjegyzésekkel tarkítja. Rendszerint feltételes

módban beszél ott, ahol határozottságra és lendületre volna

szükség. "Ha esetleg...", "azt hiszem, amennyiben lehetséges

volna, úgy talán...", "bár nem vagyok biztos benne", "várjunk...

én nem tudom... hátha..." - ezek a kedvenc kifejezései.

A "szerencsés" ember derűs és határozott. Soha nem panaszkodik.

Akkor sem siránkozik, ha valamilyen csapás éri. Bajai

recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen

tudja, hogy ebben nincs semmi konstruktív. Ha problémáját

valakivel megbeszéli, olyan embert választ, akiben megvannak a

segítség feltételei. Mert a szolidaritás az emberi együttélés

alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába zártan. Élete

bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra

és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját

egyéniségét kiegészítő lénytől kaphat. A sikeres ember ezt a

szolgálatot egyedül attól kívánja, aki nyújtani tudja. A panasz,

a minden életjelenségre rávetített kedvetlenség, sérelmeink

kántálása olyan koldushoz tesz bennünket hasonlóvá, aki siető,

begombolkozott emberekhez szegődik az utcán, és türelmetlenül

odavetett alamizsnákból próbálja összehozni szükségleteit. A

kicsavart tagokkal, szenvedéstől eltorzult arccal az utcasarkon

némán vonagló koldus szintén nem arat többet nyomorúságos

filléreknél, amelyek legfeljebb napi tengődését fedezik, de

állapotán, helyzetén egyáltalán nem változtatnak. Ez a magatartás

a kívülállókból még sohasem váltott ki olyan döntő akciót, amely

a koldust kivételes pozícióba emelte volna. Az attitűd maga a

sors tehát; a rítus, amellyel ezt az életformát idézzük, a

magunkévá tesszük.

A "szerencsés" ember állító módban beszél. Olyan célokat tűz ki,

amelyeket elérhet, ha megteszi érte a szükséges erőfeszítéseket.

S ő tudja, hogy megteszi. Bizakodása nem irreális optimizmus,

hanem meggyőződés, hogy ideáljainak megvalósítása a legnagyobb

mértékben tőle függ.

A "peches" ember mindenben halogató taktikával él. Szereti

megvárni, mit cselekszenek mások, mielőtt ő tenne valamit. Ha

végül is akcióra kerül sor, akkor nehézkes, a részleteket

firtatja, idejét és erejét aprólékos, aggályos gondolatokra

pazarolja. Mindig elkésik, vagy túl korán érkezik.

A "szerencsés" ember nem odáz el semmit. Tennivalóit, amint

felmerülnek, elintézi. Nem vár mások példájára, hanem cselekszik.

Munkájánál nem veszteget időt aprólékos pepecseléssel, hanem

nagyvonalúan dolgozik. A részletek lebonyolítására

csodálatosképpen mindig talál megfelelő segítőtársakat.

Természetesen pontos. Jókor érkezik. Meglepő érzékkel választja

ki az alkalmakat. Társaságát keresik. Egyengetik az útját. Puszta

atmoszférája, készsége és aktivitása támogatókat idéz. Mindig ad,

pozitív erőket áraszt, vonz, leköt és meggyőz, tehát kap:

barátságot, érdeklődést, jóakaratot.

A típusok meghatározása persze nem ilyen merev. A két véglet

között a variációk óriási skálája húzódik. Figyelemmel kell

lennünk arra is, hogy a "szerencsés", "sikeres" ember gyakran

egyáltalán nem boldog, s főként nem harmonikus. E fogalmakat

ezért mindig magasabb értelmükben használjuk. Aki csak színlel,

ügyeskedik, minden gesztusával saját önző érdekét szolgálja, s

belül csupa rideg könyörtelenség, kapzsiság, az átmeneti sikereit

is belső zűrzavar, bosszúságok, szorongások között éli át, s

külső elbukása éppoly biztos, mint pszichikai összeomlása. Siker

az, ha valaki önmagát is meggyőzi, felemeli, átvilágítja, mialatt

konstruktív célja felé törekszik. Szerencse az, ha valami

nagyszerű ideál kreatív szolgálata közben másoknak is adni képes.

Nemcsak vezetékké lesz, hanem gyűjtőmedencévé is válik, színültig

telik gyógyító, megújító erőkkel. Nincs ennél nagyobb karrier és

örökértékűbb gazdagság.

A kérdésre, hogy vajon az is pozitív emberré válhat-e ilyen

értelemben, aki eddig részben vagy egészen a negatív irány

szenvedője volt, a válasz: igen. A mindennapi életben alkalmazott

mágia által.

                Gyökeres változások lehetősége

A "peches", negatív, csillagoktól leigázott ember szerencséjére

a világon semmi nem olyan biztos, mint a változás. Változik az

emberi szervezet, változnak a körülmények és az idők. Egyetlen

sejt sem marad a fizikumban, amely azonos lenne a hét évvel

ezelőttivel. Nos, e változás folyamatát a magunk által választott

mederbe terelhetjük.

Ha fejlődésünk menetének irányítását lomhán átengedjük az őrlő,

kényszerítő körülményeknek, akkor a változás a sziklát kivájó víz

munkájához hasonló lassúsággal megy végbe. Ha azonban lényünket

határozott kézzel magunk irányítjuk, akkor az, ami lehetetlennek

tűnt, egyszerre lehetségessé válik. Merev, nehézkes szellemünkben

valóságos ideavénák fakadnak fel. S ebben semmi természetellenes

nincsen. Mert a körülmények igen gyakran tennék velünk ugyanazt,

ha felismernénk természetüket.

Nyilvánvaló, hogy az intelligens, különféle tehetségek és

adottságok hatalmát magába rejtő embernek nem kell szükségképpen

megvárnia a külső segítséget. Keresheti, előidézheti a változást.

Elébe mehet. Menetét hatalmas mértékben meggyorsíthatja.

           A gondolkodás hatása életkörülményeinkre

Ha megvizsgáljuk cselekedeteink rugóját, konfliktusaink,

gátlásaink, külső és belső bonyodalmaink, viharos idegéletünk

eredetét, minden esetben rátalálunk a démoni elemek zsarnoki

uralmára. Hogy mit értek "démoni" alatt? A tudattalanból

feltörekvő ösztönös vágy- és indulaterőt. E démonok sokszor

őszintén magasrendű szándékaink és jobb belátásunk ellenére alig

elviselhető belső válságokba sodornak bennünket. A

mélypszichológia szellemünk előtt láthatóvá teszi, tudatosítja

ezeket a démonokat. Kinyomozza nevüket. Elárulja legkarmosabb

dühvel védett titkukat; azt ugyanis, hogy sebezhetőségük

függőségükben van. Létük pusztán sóvárgás és indulat. E

határtalan, őrjöngő éhséghez eszközöket, testet az ember ad

nekik. Az ember karjával ölelnek, kezével ütnek, ölnek,

marcangolnak. Az ember érzékein, idegein át ízlelik a kéj és a

kín, az öngyilkos félelem extrém ízeit. Amilyen mértékben

alávetjük magunkat befolyásuknak, olyan mértékben uralkodik el

bennünk e démoniság alapjellege, az anarchia. Amilyen mértékben

elerőtlenedik a szellemi kontroll s a fizikum egészséges

egyensúlytörekvése, olyan mértékben nyer hatalmat a szervezetben

különféle betegségek tömege, a szervi bajoktól a szorongásos

neurózisig és az idegösszeomlásig.

Most lássuk e folyamatot gyakorlattá fordítva! Hogyan nyer a

démon fokozatosan hatalmat fölöttünk? Milyen módon engedünk át

neki egyre több területet? Miképpen tesszük lehetségessé számára

a besurranást intellektusunk klauzúrájába, ahol azután megbénítja

énünket, letaszítja trónjáról, s ezzel létrehozza a kaotikus

érzelmek, indulatok és szenvedélyek pusztító diktatúráját?

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a démon láthatatlan, s minden

cselekvése álcázott. Célja felé nem hirtelen tör, hanem fokról

fokra, mégpedig az ösztönök hüllőravaszságával.

A szervezet központja az agy. Mindenfajta életműködés az agyból

indul ki, és minden benyomás oda érkezik. A látható szervezet

mögött álló magasabb impulzusok is e precíziós közvetítő

állomáson keresztül hatolnak a fizikumba, tehát az érvényesülést

kereső mélységi erőknek sincs módjukban megkerülni.

Az akaratnak, amely uralomra tör, legelőször az ember

gondolkodását kell befolyásolnia. A gondolattartalom, az agyat

átható szellemi atmoszféra az az elvont esszencia, amely a

tudattalan működési parancsokkal együtt szétárad, szétsugárzik

a szervezetben, és meghatározza egész magatartását. Kóros irányú

megváltozása katasztrófát jelenthet nemcsak az idegéletben, hanem

a fizikai szervezetben is.

Ha egy impulzus a gondolatközpontba hatol, megrögződik ott, s

olyan atmoszférát teremt, amelyben a homályban tevékenykedő

démoni elemek már megvalósíthatják az impulzus jellegét a

szervezetben. Legális módon polgárjogot nyertek rá. Működésük

tehát kettős. Különféle szubjektív, érzelmi hatásokon keresztül

megadják az impulzust, vagy egyszerűen a külvilágból érkező

negatív benyomásokat mélyítik el névtelen indulatokká,

szorongássá, azután véghezviszik a gondolattá született romboló

szándékot.

Vegyünk példaképpen egy olyan embert, aki a világgal és önmagával

diszharmonikus viszonyban lévén, minden benyomást, amely éri,

keserű, sötét, baljóslatú szentenciákká ültet át. Furcsa

kielégülést talál abban, hogy sérelmeit, véleményét a

legmérgesebb, legmaróbb fogalmakba öltöztesse. Ezek a fogalmak

gonosz, csüggesztő, életkedvőrlő tartalomtól gőzölögnek, s olyan

légkört árasztanak, mint egy hullakamra. S ott rögződnek az

agyban, ahonnan az összes mozgató- és érzőideg fővezetékei,

csatornái nyílnak. Ennek következtében mi történik? Az egész

pszichikai és fizikai szervezet kezd fokozatosan hozzáalakulni

a szerencsétlen vezérideához. Az ilyen ember magatartása,

viselkedése, külső és belső légköre olyan, hogy kedélyélete,

depressziója állandósul. Az átmeneti kellemetlenségekből tartós

nehézségek lesznek. A körülmények mintegy varázslatra halmozni

kezdik a pesszimista világnézet igazolását. Ez azonban nem elég.

Emésztési zavarok, esetleg cukorbaj lép fel. A sok ráhalmozódó

baj levertté, elkeseredetté teszi. Lefogy. Rosszul alszik.

Ólmosan fáradt. Nincs munkakedve. Nincsenek ötletei. Ingerült.

Tartása összeesett, görnyedt. E görnyedt, rejtőző, védekező

tartás következtében nem lélegzik rendesen, s szervezete

oxigénegyensúlya felborul. Az oxigén-szegénység valóságos

vérszegénységhez vezet, és ez további kórságok egész lavináját

zúdítja rá. Ráadásul minden barátja elfordul tőle. Nincs senkinek

türelme hozzá. Panaszait elhárítják, láthatólag unják. Állása is

veszélybe kerül. Családjával összevész. Egyedül van "az aljas,

önző, könyörtelen világ közepette, testi-lelki nyavalyáknak

kiszolgáltatva". Íme, az ábra.

Micsoda dühödt tiltakozást váltanánk ki vele, ha ezen a ponton

rámutatnánk, hogy zuhanó, szétbomló szervezete, rossz sorsa

meglódítója maga az áldozat volt. Hogy belőle vetült drámájának

minden mozzanata. Ítéletét ő szövegezte meg, ő adta át a

végrehajtó szerveknek: ösztönei, indulatai, szubjektív,

zűrzavaros érzésvilága, démonai. A többi esemény már ebből

következett. Kedvetlensége kedvetlenséget szült iránta.

Bizalmatlansága bizalmatlanságot eredményezett, ez pedig

visszahatott önbizalmára, és megmérgezte. Ügyetlenné, félszeggé

vált. Minden felé irányuló mozdulatból támadást, lekicsinylést

vélt kiolvasni, tehát "hárított", ő provokált először. Nyugtalan,

elégedetlen, szorongó áramoktól túlfeszült idegrendszeréből

harapós szikrák pattantak minden irányba, de környezete

elhúzódását, menekülését látva, ő érezte magát megvetettnek,

üldözöttnek. Hibát hibára halmozott. Görcsös, időszerűtlen,

kétségbeesett kísérleteket tett saját akciói visszahatásainak

erőszakos leküzdésére. Pózokat öltött, ágált, nevetséges

túlzásokba esett vagy siránkozott, indulatkitörésekkel zsarolt,

mire hóbortos, árnyakkal hadakozó futóbolondnak nézték. Még azon

jóakarói is megrendültek benne, akik addig sajnálták, és

próbálták megérteni állapotát.

A végtelenségig lehetne sorolni, elemezni az egyetlen végzetes

mentális expozícióból eredő, és minden irányban kiterjedő

láncreakciókat, amelyek az ember testi és lelki erőit

felmorzsolhatják. A fenti példa szinte kibogozhatatlan

bonyodalmakká szövődött csődtömegének magjában mindössze néhány,

szokássá lett, mágikus erővel beidegződött gondolat sötét

formulája izzott, s e formula hatott ragályhordozó baktériumoknál

gyilkosabb kórokozóként. A példát persze szándékosan rajzoltuk

fel ilyen éles vonásokkal és drasztikus színekkel, hogy

tudatosítsúk lazára engedett, felelőtlen gondolkodásmódunk

veszélyeit.

Meg kell értenünk végre teljes súlyában, hogy minden testet

öltött dolgunk nemzője a gondolat: betegségeinké, kudarcainké,

balsorsunké is. Az egészséges, konstruktív, harmonikus gondolatok

egyensúlyt hoznak létre szervezetünkben éppúgy, mint

körülményeinkben.

                  A gondolatok gyógyító ereje

A gondolatok mögött erjedő, a gondolatokat inspiráló terhelések,

a szervezet és a pszichikum determinált alkata csak látszólag

teszik kezdet és vég nélküli okoskodássá a démoni impulzusok és

az azokból kialakuló gondolatok egymásra hatását. Valójában addig

tart ez a görcsös összefonódás, amíg a kezdeményezést és az

uralmat a démoni elemek birtokában hagyjuk. Amíg eltűrjük, hogy

a kétes gyökerű, szubjektív értékek és ítéletek gazként

burjánozzanak agyunkban, minden rendszer és irányítás híján olyan

irányba sodródjanak, ahová a mélység vonzása vezeti őket.

Abban a pillanatban, amint kristályosan világos, valódi

pszichikai és erkölcsi érdekeinket szolgáló gondolatokat

helyezünk a romboló formulák helyébe oly módon, hogy azok

kiszorítsák a negatív hatásokat, gyökeres változás áll be életünk

minden területén. Akkor is, ha bénító hajlamokkal születtünk,

feltéve, hogy szervezetünkből még épségben hagytunk valamit.

Az oldó, gyógyító gondolatok megtalálása azért nehéz, mivel a

személyiség démoni fertőzéstől kikezdett részei védekeznek a

fénybe helyezés minden kísérlete ellen. A legintelligensebb

embernél is szinte értelemzavar mutatkozik e pontokon. Úgy tűnik,

a diagnózis bármilyen pontos meghatározása sem képes

összekapcsolni az egyén tudatát a benne végbemenő folyamatok

valódi természetével, márpedig az ellenszérumot e felismerésből

neki magának kell kitermelnie. Erről az állapotról bármelyik

pszichoanalitikus orvos és a lélek minden gyógyítója érdekes

tényeket közölhet. Nyilvánvaló persze, hogy e rövidzárlatot

éppúgy, mint az érzékeny tiltakozások, riadt elzárkózás,

sértődött ellentámadás és önáltató fedőtörténetek áradatát is a

védekező ösztönélősdik hozzák létre a gyógyszer

hatástalanítására, amely létüket fenyegeti.

Mindazonáltal addig is, amíg gyarapodó ismereteink,

segítőtársaink, végül az önanalízis támogatásával rátalálunk

egyéniségünk minden betegséggócának sajátos szellemi

ellenszérumára, vannak bizonyos általános törvények, amelyeket

belső és külső magatartásunkban sem szabad többé figyelmen kívül

hagynunk. A lélek egészségének olyan törvényei ezek, mint a test

elemi higiéniai szabályai. E törvényeket négy pontban foglaljuk

össze:

1. A barátságtalan légkört árasztó embert taszító, láthatatlan

örvény zárja körül.

2. A panaszkodó ember a legjobb szándékot is kimeríti. A

panaszkodás vámpirizál, tehát ösztönösen elzárkóznak tőle.

3. A félelem és az elkeseredés betegséget okoz, és balsorsot idéz

fel.

4. A sérelmeit, fájdalmát, rossz állapotát maró szavakkal

megfogalmazó, elégedetlen, türelmetlen ember folytonosan

ismételt, szuggesztív düh-kitöréseivel saját helyzetét teszi

elviselhetetlenné, s előbb-utóbb végzetes bajokat zúdít magára.

Ezért:

Soha senkihez ne legyünk barátságtalanok, még gondolatban sem!

Ne panaszkodjunk!

Ne engedjük át magunkat az elkeseredésnek és félelmeinknek!

Kerüljük a gonosz, maró, elégedetlen gondolatokat és

meghatározásokat!

A már rögzült vagy rögzülni akaró, káros tendenciákat a következő

módon lehet áthangolni:

A depresszív impulzusoknak nem adunk gondolattestet abban a

formában, ahogy mérgezett tartalmuk megkívánná, hanem

antitoxinnal vegyítve engedjük őket felszínre. Nem fojtjuk el

tehát. Veszélyes komplexumukat nem gyömöszöljük vissza a

tudattalan zónákba, ahol tovább fertőzhetnének és erjedhetnének,

hanem az értelem fényében kiengedjük belőlük a feszítő, rossz

gőzöket. Például: Valaki fél egy közelgő dátumtól, amikor nehéz

körülmények között helyt kell állnia. Ez a dátum jelenthet

vizsgát, egzisztenciát eldöntő bemutatkozást, bírósági

tárgyalást, nyilvános szereplést stb.

A negatív egyéniség ilyenkor átengedi magát őrlő gondolatainak.

Számtalanszor végigéli a különféle buktatókat, izgalmas

veszélylehetőségeket. Képzelete hóhérrá, fordulatos grand guignol

szerzőjévé alakul át, és saját szerencsétlen fantomalakját a

legelviselhetetlenebb megszégyenítések, kínos helyzetek

középpontjába állítja. E procedúra alatt önbizalmát valósággal

felmorzsolja. Mire elérkezik az idő, hogy jó képességei

birtokában, a pillanatnak megfelelően, spontán cselekedjék,

kapkodó, remegő, félszeg idegronccsá válik. Gondolatai

cserbenhagyják. Emlékezete kihagy. Reflexei ellene fordulnak.

Pirul, dadog, verejtékezik. Megnyilvánulásai ellenszenvesek,

riasztóak, összefüggéstelenek. Egész lénye a kudarcot idézi.

A pozitív egyéniség alaposan átgondolja tennivalóit, mindazt, ami

egy helyzetben rajta múlik, azután izolálja magát. Agyából

kirekeszti a gyengítő, ismétlődő gondolatsorokat, mert

elegendőnek tartja, ha a megfelelő pillanatban arra koncentrál,

amit tennie kell. Addig nincs vele dolga. Annak latolgatása sem

tartozik rá, hogy mi lesz, ha kudarcot vall. Ezt fel sem

tételezi. A dolgok jó kimenetelében való derűs bizakodással

tekint az események elé. Erre készül. Ha valami nem sikerül,

következményeit ráér majd feldolgozni, amikor szembekerül vele.

A befejezett tények erőt adnak elviselésükhöz. Sem hozzá nem

tehet, sem el nem vehet egy jövőben lejátszódó, ismeretlen

kimenetelű eseményhez azzal, ha képzeletben százszor egymás után

előre végigéli, végigerőlködi, végigkínlódja a lehetőségek

rögzíthetetlen variációit. Tudja, hogy a vámpirizáló gondolatokat

kirekesztő tilalom csak úgy lehet sikeres, ha érdeklődése

fókuszába valami erős, színes, más irányú tartalmat állít.

Figyelmét tehát elfordítja aggodalma tárgyáról. A gondolatkör

megválasztása, amelybe valaki átkapcsolódik ilyenkor, minden

esetben egyéni. Lényege, hogy az illetőre nézve sajátos

vonzerővel bírjon. Hogy ez egy könyv, valakinek a lebilincselő

társasága, szenvedélyes munka, nagy koncentrációt igénylő

elfoglaltság vagy valami nívós szórakozás-e, azt mindig az

érdeklődés iránya és a lehetőségek döntik el.

Másik példa: Meggyőződésünk, hogy kedvetlen, barátságtalan belső

atmoszféránk bizonyos külső jelenségek és viszonylatok

következménye. Szerencsétlen körülmények és rosszindulatú emberek

áldozatai vagyunk. Igazságtalanul szenvedünk. Szinte kárörvendő

mazochizmussal figyeljük az események alakulását és az emberek

határtalan önzését, részvétlenségét, kellemetlenkedéseit. Az

ellenszenv hullámaiban fuldokolva követjük benső

kommentárjainkkal a pestises fonalat, amely, mintha neonfénnyel

világítanák meg, fokozatosan felizzik, s életünk minden

motívumának vezérideájává lesz. Fluiduma színültig megtölti

gondolataink medrét. Fogalmaink mérges, húsos mocsári flóraként

foszforeszkálnak, átható, bomlasztó elemeket bocsátanak ki, s

uralni kezdik egész szervezetünket, idegéletünket,

hangulatainkat. Reflexeink táptalaja e rosszízű, gonosz benső

légkör. Minden külső mozzanatra, felénk irányuló gesztusra

gyanakvással, éles, bizalmatlan, elhárító vagy támadó mozdulattal

felelünk, s ezzel megint csak negatív értelemben determináljuk

a világgal való további viszonylatunkat.

Most nézzük meg, mi a kivezető út ebből a már eléggé krónikus

állapotból! Mindenekelőtt az, hogy megváltoztatjuk szemléletünk

alapját. Nem a külső jelenségeket, hanem saját belső

magatartásunkat ismerjük fel a bennünket ért sérelmek kiváltó

okaként. Az élet rejtett, legmélyebb törvénye gyanánt állítjuk

világképünk középpontjába a tételt, hogy a külső események mindig

másodlagosak. Az ember szellemének és jellemének a történésekhez

való viszonya határozza meg jó vagy rossz sorsát. Ez az

átcsoportosítás rögtön és döntő módon megváltoztatja a belül

uralkodó erőállapotokat. Valóságos hegycsuszamlások, különös

kiegyenlítődések mennek végbe, és óriási feszültségek szabadulnak

fel. S mindez miért? Mert szempontjaink megváltoztatásával

szükségképpen meg kell, hogy változzanak bennünk az események

kommentárjai is. Gondolataink medre másfajta tartalommal

telítődik. S itt térünk vissza a tételhez, miszerint a negatív

tendenciákat úgy lehet áthangolni, ha antitoxinnal vegyítve

engedjük felszínre őket. Ebben az újfajta szemléletben sem

tagadhatjuk le a felénk lóduló történések

megpróbáltatás-jellegét. Az élet kétségtelenül nem szüntelen

öröm-ünnep, hanem csaknem minden ember számára küzdelem,

bonyolult teljesítmény: teljes készültséget és koncentrációt

igénylő Mű. De e dinamikus folyamat során nem vonjuk ki magunkat

a felelősség alól. Definícióink nem a vetületet, hanem a

vetítőgócot tapogatják körül. S egyszerre képtelenségnek érezzük,

hogy egy tükörkép fenyegető, obszcén mozdulatait szidalmazzuk,

vagy árnyak rángatózásától ijedezzünk, amelyeket számunkra

láthatatlan, hátunk mögé helyezett fényforrás vetít a falra.

Belső kommentárjaink ennek következtében valahogy így

szövegeződnek meg: "Az emberek irigyek, ez igaz. De én is irigy

vagyok. Az irigység valami kiválónak, az én birtokomban lévőnél

különbnek a megszerzésére irányul." Az ember belegörbül,

kénsárgára izzik, epekeserűvé erjed a gyötrelemtől, ha másnak van

valamije, amivel kitűnik, s ő árnyékba borul mellette. Mi más

lehetne ez a maga tiszta ősformájában, mint a legszebb,

legnagyobb, legértékesebb energiák birtoklásának sóvárgása? Ha

e maró, sűrű, veszedelmes anyagot desztillálni kezdem, egyre

ritkábbá, illanóbbá válik. Felszáll. Magasabb régiókba

terjeszkedik. Dimenziókat fog át sóvárgó lendületében, végül

teljesen kiemelkedik a súlyos, karmos, halállal terhes

rétegekből. Mert az irigységet is a szellem átfogóképessége

határolja, s irányát az értéknek felismert tárgy szabja meg. S

az értékítélet a desztillációban valóban óriási átalakuláson megy

keresztül. Sorra elveti azokat az ideálokat, amelyek új, egyre

táguló perspektívájában összezsugorodnak, elszürkülnek, üres,

ideiglenes póteszközökként lepleződnek le.

E ponton a tudatosító intellektus egyszerre furcsa misztérium

váratlan fordulatait veszi tudomásul. Regisztrálnia kell, hogy

amíg vaskos, rikító, külsőleges dolgok utáni irigység emésztette,

a megkívánt jelenségek szimbólumait öltötte fel. Tüneteit

leutánozta, s ő maga is rikító, külsőleges, vaskos ábraként kerül

embertársai alacsonyrendű irigységének útjába. Irigysége ütközött

az ő irigységükkel. Amint azonban ideáljai megváltoztak, s

irigysége magasabb rendű célok felé desztillálódott, ez az

ütközés megszűnt. Kikerült a sűrűből, a sötét zsúfoltságból. A

törtetők számára láthatatlanná vált, mert lefoszlott róla a

stréberségnek az az idéző formulája, amely lénye alacsony

rétegeiből azok alacsonyrendűségét provokálta. Megtalálta tehát

az irigység ellenszérumát, anélkül hogy elfojtásokkal,

önkínzással kellett volna erőszakot vennie önmagán és

embertársain. A szérum formulája: az irigységet magasabb fekvésbe

kell áthangolni örök értékű szellemi célok segítségével. Ezeket

kevés ember irigyli. Még kevesebben utánozzák. De aki véghezviszi

önmagán ezt az operációt, az sorsot cserél. S ha fizikai habitusa

nem is, de a dolgok neve megváltozik benne. Amit irigységnek

kezelt például, az a görcsös fájdalmak és lázak csillapultával

egyszerre inspirációktól izzó erővé alakul át, amely szárnyakat

növeszt fejlődésének.

Az emberek részvétlenségének, önzésének, gyanakvásának,

kellemetlenkedéseinek ugyanígy egytől egyig megvan bennünk a

toxinja és antitoxinja. Gyógyszere mindegyik alacsonyrendű kóros

potenciának a felismerése, hogy az általuk okozott

konfliktusokból nekünk kell kivonnunk magunkat - felfelé. Csak

mi szüntethetjük meg a provokációt, az alantas tendenciák

gondolat-erőkkel, indulatkisülésekkel, gesztusokkal és szavakkal

való kihívását. Nekünk kell más, építő jellegű gondolatokat

helyeznünk a vetítőközpontba, saját agyunkba. S akkor is ki kell

tartanunk mellettük, ha a szétárasztott, rossz töltésű erők még

sokáig rezgetik, kavarják körülöttünk a levegőt.

Az öncsiklandozó, öndühítő, önbetegítő vagy kétségbeesésbe

hajszoló szuggesztió romboló hatása mindenki előtt ismert. Még

egy kellemetlen éjszakai fogsajgást is kisebbfajta kataklizmává

lehet forralni önmagunk és környezetünk számára, ha ilyenfajta

korbácsoló szövegeket engedünk agyunkba: "Nem bírom! Megőrülök!

Azonnal meg kell szűnnie, különben kiugrom a bőrömből! Jaj! Jaaj!

Jaaaj nekem! Nem bírom, nem bírom, nem bírom tovább!" E belső

magatartás következő állomása az egyre hangosabb nyöszörgés,

ziháló sírás, szívvágta, légszomj, sikoltozás, az egész ház

összeszalajtása.

Antitoxinos formulája ugyanennek: "Sajnos, fáj a fogam! Nincs

semmi csillapítószerem. Nem szívesen zavarnék meg alvó embereket.

Ha objektíven figyelek rá, meg kell állapítanom, hogy inkább csak

sajgást érzek, ami kellemetlen, de semmi esetre sem

kibírhatatlan. Ha ébren fekszem itt, és tétlen vagyok,

gondolataim folytonosan a gyulladt részt tapogatják. El kell

terelnem őket onnan... aktívan." S az elterelés módját illetően

a szenvedőnek többféle egyéni választás áll rendelkezésére. Az

egyik az, hogy felgyújtja a villanyt, és valami izgalmas könyv

olvasásába kezd. A másik ennél sokkal értékesebb és

eredményesebb. Titokzatos, erős frekvenciát kapcsol

gondolatáramkörébe: az ember szenvedni vágyó áldozatkészségét,

heroizmust, amely a fájdalom által a fájdalom fölé emel. Ehhez

nyugodtan fekve maradhat a sötétben, mialatt agya messze vezető

gondolatsor forrásává lesz: "Velem együtt virraszt most sok

százezer beteg, lázas, sebesült, sőt szadista módon megkínzott

ember, s csillapítók nélkül rettentő kínokat szenved. Szomjazik.

Görcsökben fetreng. Sebek üszkösödnek rajta. Ezt a kis fogfájást

felajánlom valamelyik szenvedő fájdalmainak enyhítésére. Egy kis

részt önként átveszek a gyötrelmeiből. Boldoggá tesz, hogy

megoszthatom a terhét." Az utóbbi magatartás persze csak olyan

egyéniségnél eredményes, akinek ideáljai már a legmagasabb rendű

erkölcs területén világítanak.

A módszer lényege, hogy az erős érzéseket és zsarnoki

gondolatokat még erősebb hatásokkal semlegesítsük. Az egyenlő

erejű kívánság vagy passzív óhaj, hogy közérzetünk megjavuljon,

magában nem hoz eredményt. A kellemetlen komplexumok

áthangolásának művelete abban áll, hogy az érzeteket

frekvenciaemeléssel csúsztatjuk át egy magasabb síkra.

Olyan esetben persze, ahol a depresszió oka évtizedes

autoszuggesztió és helytelen életmód, csak fokozatosan lehet

javulást elérni. Senki sem várhatja azt, hogy húsz-harminc év

alatt beidegzett rossz szokásaitól két nap alatt megszabadulhat.

A helytelen irányba vezető medrek feltöltése sok önmegtagadással

jár, s míg a gondolatáramok új, egészségesebb medreket vájnak

maguknak, az is időbe telik. Mindenesetre ez a gondolatokon

keresztül véghezvitt mágikus tendenciacsere éppen krónikus

állapotoknál idéz elő meglepő változásokat. Fontos, hogy a

fellépő kedvetlenségi érzetekkel minden esetben erős

elleningereket állítsunk szembe. Nem szabad megengednünk, hogy

akár egyetlenegyszer is reménytelen kesergés legyen úrrá rajtunk.

Végcélunk az, hogy gondolkodásunk elektromos kapcsolótáblává

váljék, amelynek fogantyúit akaratunk irányítja.

Gondolataink determinálják körülményeinket. Az ember szellemi

tevékenysége, fizikumának működése és sorsa között szoros

kapcsolat áll fenn. Az idea ebben az összefüggésben a nemző

szerepét tölti be, és automatikus vonzás útján szabályozza a

körülményeket. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá

akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain. Szelleme egész

működését meg kell változtatnia, végérvényesen száműzve a

félelmet és a csüggedést.

A konstruktív, pozitív ember tudja, hogy útja különféle

küzdelmeken, akadályokon át az önmegváltás célja felé vezet.

Kitartás és akarat segítik előre, de megismerése és intuíciója

irányítja.

Vigyázzunk ezért a szavakra, amelyek agyunkban elhangzanak!

Gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni.

             Hogyan érhetjük el, hogy környezetünk

                    hozzánk alkalmazkodjék?

A világ kölcsönviszonylatokra épül. Aki kapni akar, annak először

adnia kell. Ezt az igazságot Lao-ce így fejezte ki a császárhoz

írott levelében: "Ahol az ember aratni akar, ott először vetni

kell, és ahol az ember aratott, ott ismét vetni."

Ugyanez az elv érvényesül minden emberi vonatkozásban. Aki

barátokat kíván szerezni, annak először jó baráttá kell lennie.

Aki azt óhajtja, hogy szeressék, annak szeretnie kell. Aki

szívességeket, áldozatokat, segítséget, jóakaratot vár el, az

először önmagában termelje ki e cselekvő erényeket. Aki bizalmat

szeretne kelteni, az tanuljon meg bizalmat adni még ott is, ahol

a karakternek, akit bizalmával megajándékoz, éppen a

megbízhatatlanság a jellembetegsége s buktatója. Sokszor éppen

ez a bizalom az a kinyújtott kéz, amely szilárd talajra segíti,

önbizalomhoz juttatja a kishitűség és jellemgyöngeség

ingoványában fuldoklót. Itt persze nem arról van szó, hogy

hiszékenyek legyünk, és a tényeket ködösítsük el önmagunk előtt,

hanem a bizalom és megbecsülés gyógyfluidumának felkínálásáról

ott, ahol valaki éppen ennek hiányában szenved.

Ezek után nyilvánvaló, hogy környezetünk csak úgy fog hozzánk

alkalmazkodni, ha először mi alkalmazkodunk hozzá. Az

alkalmazkodó embert kedvelik. Akit kedvelnek, annak kedvezni

igyekeznek. Tapintata, figyelmessége, részvevő érdeklődése

ugyanezen erények megsokszorozott visszhangját idézi.

Az ellenséggel szemben mindenki bezárkózik, védekezik. Előzékeny,

megértő barát előtt az emberek fokról fokra feladják

barrikádjaikat, és bebocsátják legbensőbb ügyeikbe.

Bizonyos, gyengébb területein még a leghatározottabb egyéniség

is vágyakozik rá, hogy terheit megossza, tanácsot, lelkesítést

kapjon a nála erősebbtől vagy elfogulatlanabbtól. A kölcsönös

alkalmazkodásnak és egymás támogatásának ebben a finom

keringésében senki sem engedelmeskedik parancsnak, és nem is

parancsol, mégis önmagától létrejön egy olyan összműködés,

amelyben környezetünk - cserébe a mi szívességünkért -

alkalmazkodik hozzánk azon a területen, ahol megkívánjuk tőle.

Mégpedig önként és örömmel.

E tétel igazságát éppen a legtöbbször tapasztalt ilyen értelmű

negatív magatartás következményei igazolják. Ha egy üzletben

vásárló ember türelmetlenkedik, veszekszik, követelőzik, sőt

fenyegetőzik, a kiszolgáló személyzet ösztönösen és tudatosan is

mindent elkövet, hogy megtorolja rajta az inzultust. Rosszabb

kiszolgálásban részesül, silányabb árut kap, szándékosan

késlekednek vele. Végeredményben sokkal nagyobb károsodás és

időveszteség éri, mintha csendesen várt volna a sorára. Ugyanitt

a türelmes, barátságos, előzékeny ember minden kedvezést megkap,

és szövetségesként bánnak vele, ha megértésének valami apró

jellel, mosollyal vagy gesztussal kifejezést tud adni.

Az alkalmazkodás művészete persze feltétlenül karakterismereten

alapul. Zárkózott, tüskés, keserű, sérült önérzetű és bizalmatlan

emberre nem lehet túlzott nyájassággal, agresszív szívességekkel

és gondoskodással rárohanni, mert még hevesebb görcsbe rándul

tőle, és reflexei ugyancsak nyers formában nyilatkoznak meg. De

mindenkinek megvan a formulája, gyengéje, amelynek érintésére

kinyílik. E pont megtalálásához szükséges a karakterológiai tudás

és intuíció.

A kérdés megszövegezése - hogyan érjük el, hogy környezetünk

hozzánk alkalmazkodjék? - az önérdek érvényesítését sejtetné

különféle ügyeskedések segítségével. Mivel nem akarjuk, hogy

szándékainkra ilyenfajta árnyék vetüljék, szükségesnek látjuk,

hogy céljainkat ezúttal is pontosan meghatározzuk.

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy módszereink, főleg szándékaink

e téren úgy viszonyulnak a különféle, anyagi érvényesülést

szolgáló módszerekhez, mint a táplálkozásra alkalmas, hasznos

növény mérgező párjához, amelyhez külsőleg hasonlít ugyan, de

lényegében ellentétes vele. E lényeges különbséget elsősorban

maga a cél, a módszer mögött feszülő ideálok jelentik.

Ismert előttünk, hogy a mágia, amely erőt jelent, iránya szerint

fehér vagy fekete: anyagsűrítő vagy szublimáló hatalom. A mi

irányunk az oldás, a szabadulás felé mutat. A mindennapi élet

mágiájának segítségével rá akarjuk vezetni az olvasót a

legalkalmasabb módokra, amelyek kioldhatják őket helytelen

szokásaik, rosszul beidegzett szellemi magatartásuk kötéséből,

gyorsabb fejlődésük érdekében. Az egyre inkább kibontakozó,

pozitív képességei és jellemereje birtokába visszahelyeződő

karakter természetszerűleg külső, anyagi életében is sikeresebb,

mint a gátlásoktól, depresszióktól leigázott. De e siker szellemi

törekvéseinek csak kísérő vagy kísértő tünete, s aszerint, hogy

hogyan reagál rá, állja meg a helyét vagy bukik el az ideáljai

megvalósításáért vívott szüntelen harcban. A siker magában véve

mindig vámpirizál, elhitet, s erőinket káprázatbefektetések felé

tereli, amelyre az idő sohasem ad tartós fedezetet. Amire mi

törekszünk, az a benső, tartós fedezet. Amire mi törekszünk, az

a benső átlényegülés. E célhoz képest a siker mindenkor rongy.

Egyedüli viszonylatunk hozzá csak az adeptus meghatározása lehet:

"Nem baj, ha a világtól elfogadod, amit adni akar neked, de

veszélyes, ha maradéktalanul odaadod érte önmagadat a világnak."

A sikerben és kudarcban egyforma kiegyensúlyozottság az egyetlen

függetlenség. Minden más szélsőséges, görcsös törekvés és

érdekeltség: függés, leigázottság.

Amikor környezetünk hozzánk való alkalmazkodását kívánjuk elérni,

tulajdonképpen misztériumjátékot folytatunk, amely a maga

valóságos, egyúttal azonban szimbolikus-mágikus cselekménysorával

velünk együtt inspirálja, világítja át, győzi meg a résztvevőket.

Mert akihez alkalmazkodnak, arra figyelnek, abban bíznak, attól

elfogadnak, és példáját követik. A fénysugárzó, vezető egyéniség

mindig mágus: szüntelenül ideacsírákat ültet el, termékenyít,

szuggesztív magatartásával gyengébb, vezetésre sóvárgó,

önállótlan karakterek sorsát határozza meg. Köt és old.

Ilyenfajta mágikus magatartásból nő ki a valódi tekintély,

amelyre oly elkeseredett és reménytelen eszközökkel törekszenek

titkos kisebbrendűségi érzettől gyötört emberek. A környezetét

őszinte áldozatkészséggel szolgáló, minden gyöngeségbe beleérző

és alkalmazkodó egyéniség, anélkül hogy törekedne rá, tekintéllyé

válik. Mértékké lesz. Szavai alakító, döntő hatásúak, tehát

mágikusak. Éppen ezért felelőssége is növekszik. A vélemény,

amelyet kiformál, a karakterkép, amelyet megrajzol, ítéletté,

szuggesztióvá válik, amelyet ideggyenge egyéniségek vakon

követnek. A karakterológus, aki egyúttal nem a lélek

messianizmustól érintett orvosa, mindig sarlatán és feketemágus,

akkor is, ha nem tud róla. Mert a jellemanalízis csak úgy lehet

a magasabb törvények szerint legális és konstruktív, ha a

diagnózissal együtt gyógyító, csillapító, halhatatlan reményeket

életre keltő panáceával együtt adagolják. Egy rideg, nyers,

lesújtó jellemkép érzéstelenítés nélküli amputáció, amely után

a beteg esetleg elvérzik. Vigyázzunk ezért a karakterológiával,

amikor gazdagodó megismerésünk ránk idézi a tanácskérők tömegét.

Még a nyilvánvalóan kirívó, rossz, kellemetlen dolgokat se

közöljük olyan formában, hogy az sokkot, rövidzárlatot vagy

helytelen rögzülést okozzon. Bármennyire bátorítanak rá az

emberek önmagukkal és környezetükkel, hozzátartozóikkal

kapcsolatban, nem beszélhetünk nyersen, mint ahogy egy feltárt

sebbe sem nyúlhatunk durva kézzel. Hazudni persze nem szabad és

nem is szükséges. Gyöngéd szövegezésben, s főleg antitoxin

kíséretében, a legkényesebb dolgokat is elviselhetően lehet

kifejezni.

Környezetünk hozzánk való alkalmazkodása tehát hatalmas ösztönző

ereje fejlődésünknek, mert olyanfajta külső és belső

tevékenységre, magatartásra késztet, amely másoknak példamutató,

a magunk számára pedig önnevelő hatású. Ezért jó, ha törekszünk

rá.

                Az akaraterő helyes használata

Az akaratot sokan összetévesztik a makacssággal és az

erőszakossággal, a kitartást pedig a csökönyösséggel. Ezek a

tünetek inkább az akaraterő pangását, görcsös megbetegedését és

potenciazavarait jelentik. Mert az egészséges akaratáram

végtelenül hajlékony, s az mutatja uralt erejét, ha nemcsak

kitartással, hanem adott esetben engedékenységgel közelíti meg

célját. Az akarat természetesen a szellem által determinált

energia: az idea megvalósítási eszköze. Ha az akarat mögött álló

eszme zavaros, démoni, akkor állnak be a kóros tünetek. Az akarat

valamely célra irányított erőkifejtést jelent. A mód, amellyel

akaratunkat keresztülvisszük, nem tartozik az akarás folyamatához

- az már a kormányos, a felismerő és irányító értelem dolga. A

fejjel falnak rohanó, dühöngő akaratosság mögött nyilvánvalóan

nem józanság, hanem felelőtlen indulat feszül. Ez a magatartás

legtöbbször semmit sem valósít meg szándékából, míg a látszólag

engedékeny, elasztikus akarat önmaga fékezésén át

eléri azt, ami felé törekszik.

A türelem, a kitartás, az állhatatos várakozásra, kivárásra való

képesség az erős, egészséges akarat jele. A legtöbb nagyszabású

elgondolást csak a kitartó, türelmes munka teszi

megvalósíthatóvá.

A fecsegve, hetvenkedve, indulatosan nekirugaszkodó karakter már

indulásnál elfecsérli az erőt, amelynek fedeznie kellene egész

útját a célig. A hallgatás erőt akkumulál. Ezért, ha a

körülmények azt kívánják, hallgassunk és várjunk. A hallgatásba

feszült akarat, amely mögött tudás és félelem nélküli merészség

várakozik, megérleli számunkra az időt. Ha valamely törekvésünk

kapcsán létre tudjuk hozni magunkban ezt az attitűdöt,

csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy e türelmes, uralt, szívós

belső izzás vonzani kezdi kívánságunk tárgyát, s anélkül hogy

látható gesztusokat tennék, a cél közeledik felénk.

                  Érzésvilágunk szabályozása

Amint az előző fejezetekből kiviláglik, de egyéni tapasztalataink

is bizonyítják: e kérdés sorsunk kulcsproblémáját érinti. Minél

közelebbről vesszük szemügyre, annál inkább úgy tűnik azonban,

hogy érzésvilágunk igen kevéssé, sőt csaknem egyáltalán nem

irányítható, mert tudatos szándékainkra és érdekeinkre rá sem

hederítve, reflexszerű, ösztönös és elemi erejű külön életet

folytat bennünk. Az érzéseinek és hangulatainak teljesen

kiszolgáltatott ember ezért tehetetlen elszörnyedéssel figyel

önmagába, s a hangos belső propagandától elhitetve megadja magát

a diktatúrának. Pedig e fejlődésünk szempontjából döntő kérdésnek

ilyen felületes elintézése több mint veszedelmes: értelmetlen és

hiábavaló. Mert az ember érzésvilága nemcsak szabályozható, hanem

feltétlenül szabályozandó is. Előbb-utóbb mindenki rákényszerül,

mert felismeri, hogy a vég nélküli bonyodalmakból, amelyekbe

homályos külső és belső impulzusok sodorják, nincs más kiútja.

Vagy visszaszerzi az uralmat hangulatélete fölött, vagy saját

belvilágának trónfosztott, üldözött uralkodójaként a

legközönségesebb, legrombolóbb ösztöncsőcselék karmai között

kínlódja át életét. Ezek az ösztönzések megkötözik, éheztetik,

égetik, szennyben vonszolják, lerészegítik, megfertőzik. Hitvány,

mocskos kielégülést adnak, négykézláb táncoltatják koncokért,

mint egy állatot. E részeg káoszban és bomlásban pedig elsikkad

az egyén legfőbb célja, a magasabb rendű fejlődés.

A folyamat látszólag enyhe engedményekkel, kis gyöngeségekkel,

kényelmes megalkuvásokkal kezdődik. Azzal, hogy az ember kritika,

különállás, lénye eszmei izolálása nélkül eltűri, hogy anyagi

körülmények és hatások erőt vegyenek rajta. Magához engedi a

legalantasabb impulzusokat. Belevész a mindennapi élet elvakító

részleteibe, anélkül hogy a múló pillanatnak az egészhez való

viszonyát állandó fénybe helyezné önmaga előtt. Együtt sodródik

az indulatokkal. Szabad utat nyit a sablonos, mérgező

reflexeknek. Konfekció-gondolatokat tesz magáévá. Pániknak,

elégedetlenségnek ad gondolattestet, s e gondolatokból belső

parancs, kényszerítő atmoszféra, fertőzött érzelemhumusz válik,

amelyben falánk, zsarnoki ösztönélősdik tömege kél nyüzsgő

életre, s pusztító lelki rákbetegséggé burjánzik.

Aki irányítani akarja érzelemvilágát, annak elsősorban

függetlenítenie kell magát környezete hangulatváltozásaitól.

Arról persze, ami körülöttünk történik, tudomást kell vennünk,

de megismerésünk szűrőszerkezetén át, a fertőző elemeket

közömbösítve. S ez a fenntartás, ez az érzelmi kontroll még a

legszebb emberi érzéshatásokkal kapcsolatban is fennáll. A

részvét egyike a legtiszteletreméltóbb tulajdonságoknak, mivel

a sokat átélt, sokat tapasztalt szellem fémjele. Mégsem helyes,

ha hozzátartozóink bánatába mi magunk is belebetegszünk, mivel

így saját bajunkkal az övéiket is tetézzük, s képtelenné válunk

arra, hogy segítsünk rajtuk. A cél mindig az, hogy magunkon és

másokon is segíteni tudjunk. Az operálandó páciens igazán rosszul

járna az olyan sebészprofesszorral, aki a műtőasztal fölött

rázokogna egy fájdalmas daganatra ahelyett, hogy eltávolítaná.

Világunkban, amelyben az események túlnyomó része kedvezőtlen,

szükségünk van minden csepp idegerőre. Ne keseregjünk tehát

változtathatatlan dolgok fölött, hanem keressük meg az ember

felemelkedését szolgáló, rejtett értelmüket. Mert egészen

biztosan van ilyen konstruktív értelmük, amelynek formulája

feloldja, enyhíti maró érzéseinket, sőt ösztönző erőként hat,

hiszen a jelenségek értelmét felismerni mindig magasztos,

reménykeltő hatású.

Teljesen elhibázott dolog volna persze a lelki természetű

bántalmak, sebek, ingerek erejét és intenzitását lebecsülni.

Tapasztalati tény, hogy a pszichikai fájdalmak sokszorosan

felülmúlják a testi fájdalmakat, amelyeket legalább csillapítani

lehet különféle szerekkel, anélkül hogy eszméletünket

elveszítenénk. A lelki gyötrelmek azonban csak az öntudattal

együtt olthatók ki időlegesen. De nem is arról van szó itt, hogy

valamely elburjánzott pszichikai kórságot vagy indulatot puszta

ráolvasással a leghevesebb krízispontján pillanatok alatt

megszüntessünk. Hanem arra akarjuk ráirányítani barátaink

figyelmét, hogy kivétel nélkül minden jelenségnek van egy

fogantatási pillanata. És minden későbbi fejlemény ettől a

fogantatástól függ, ennek a töltésében rejlik. Vigyázzunk tehát,

miféle reményeket, becsvágyakat, alap és bölcsesség nélkül való

várakozásokat, feltételeket rögzítünk. Mert ezek megvalósulása

válik később szégyenünkre, keserűségünkre és csalódásunkra.

Tudnunk kell, hogy sorsunk mérgezett gyümölcsei mind azokból a

magvakból növekszenek, amelyeket magunk vetettünk. Történetünk

cselekményének Párkái, tudattalan és tudatos nemzői, törvénytelen

szülői mi magunk vagyunk. E sorsot megragadni, megváltoztatni,

irányítani csak a nemzés pillanatában lehet. Amikor a sötét

nemzés - valamely irreális kapcsolatba való belesodródás, vak

függés megteremtése emberrel vagy helyzettel s az önuralom

gátjainak lerombolása - egy ízben megtörténik, a gonosz mag

megfogan, életre kel, és befutja a maga pályáját, mint az

elhajított bumeráng.

Érzéseinket mindenekelőtt kezeljük éppolyan tapintattal, mint a

különféle mérgeket és ellenmérgeket, amelyeket szintén nem

engednénk gondosan mérlegelt adagolás és ellenőrzés nélkül a

szervezetünkbe. Épeszű embernek sohasem jutna eszébe, hogy

vitriolt igyék, ugyanakkor lelkét esetleg színültig tölti maró

gyűlölettel; elsárgul, megmerevedik, görcsbe rándul tőle, és nem

gondol arra, hogy a legpusztítóbb önmérgezést viszi véghez, amely

végül éppúgy összeroncsolja idegeit, gyomrát, máját, epéjét,

veséjét, mintha fizikailag vett volna be valamilyen roncsoló

gyógyszert.

Minden méregnek van azonban egy ellenmérge, így a gonosz,

betegítő, sötét érzéseknek is: az ellentétük vagy semleges

kiegyenlítőjük. A bánattól, búskomor, magába zuhant őrlődéstől

kimerült ember gyógyszere a derű. A gyűlölet megszállottjáról a

szeretet varázsa űzi el a rontást. A sírást nevetéssel vagy

semleges figyelemeltereléssel lehet áthangolni. Személyes

sérelmeket kitűnően orvosol a személytelen mérték felállítása:

magasabb ideálok lelkesítő, oldó fényessége, amelyben saját

pillanatnyi lényünk teljesen összezsugorodik, s jelentőségében

megnövekszik bennünk, ami örök és sebezhetetlen. A félelem

antitoxinja a halálprobléma alapos végigkutatása, a rémítő

halálfej mögött láthatóvá tett halhatatlanság. A féltékenység,

birtoklás, szorongásos rögzítettség ellenszere a tudatosító

analízis, a helyesen és könyörtelen őszinteséggel végrehajtott

pszichikai operáció, amely megvilágítja ragaszkodásunk valódi

természetét. Ne tévedjünk persze. Akik hosszú évek

önmarcangolásával már nehezen gyógyuló, mély sebeket ejtettek

magukon, azoknál időbe telik, amíg a fekélyek megtisztulnak és

begyógyulnak. Mert a tökéletes terápia - ahogy az előbb mondottuk

- nem az akut, elhanyagolt kórok gyógyítása, hanem a megelőzés.

A megelőzéshez pedig tudás kell, amely már csírájában felismeri

a későbbi fejleményeket.

Ha valaki szisztematikus mérgeződés következtében súlyosan

megbetegedett, s a baj felismerésének első pillanatától kezdve

elvonják tőle a mérget, tombolva követeli. Az elvonókúra a méreg

természete szerint legyen fokozatos, különösen, ha a szervezetet

teljesen átitatta már, s a szenvedéllyé lett élvezet az óriási

belső hiány és gyöngeség egyetlen támasztéka. Az ilyenfajta

megtámaszkodás persze olyan, mintha a tengerben fuldokló ember

egy cápa hátára menekülne. Mindenesetre a kábítószerek, mérgek

hatásának felszámolásához teljesen hasonlóan kell eljárnunk

nekünk is azokkal a romboló indulatokkal, veszedelmes érzésekkel,

amelyek lelki egészségünket aláásták. Az elvonókúra annyiból áll,

hogy korlátozzuk a megszokott benső magatartás uralmát. A

káoszból lassan új világ születik; jobb, egészségesebb, mert

szellemünk új és jobb törvényeket honosított meg.

Ha szívósan, türelmesen és mágikus akarattal véghezvisszük ezeket

a tételeket, és átküzdjük magunkat egy elbátortalanító kétellyel,

gúnnyal, csüggedéssel fertőzött pszichikai időszakon, amely

minden mágikus munka törvényszerű szakasza, akkor megéljük azokat

a csodákat, amelyekben hitetlenül is hittünk és sohasem szűntünk

meg reménykedni.

                Hogyan teremtsünk magunk körül

                     rokonszenves légkört?

A környezettel szembeni szívélyes, megértő, áldozatkész

magatartással. Ez persze csak akkor mágikus hatású, ha őszinte.

Ha nemcsak hidegen számító elméleti tétel, hanem megismerésünk,

meggyőződésünk által fakasztott élet-forrás, amely lelkesít és

szüntelenül új erővel tölt fel bennünket. Ez a forrás minden

egyes ember lényében ott rejtőzik, de csak egészen merész,

nagyvonalú operációk, végiggondolt gondolatok szabadíthatják ki

zárlatából.

A különféle gőgös feltételek, kedvetlen elhúzódás, jogosnak vélt

sérelmek szofizmái, fanyar szentenciák, hogy "az embereken nem

lehet segíteni, az emberek nem érdemlik meg, az emberek hálátlan,

ostoba, eredendően gonosz szörnyszülöttek", alaposan

eltorlaszolják ezt a vénát, noha tartalmuk relatíve igaznak

tűnik. Alátámasztásukra rengeteg példát lehet találni akkor, ha

ezt a nézőpontot rögzítettük magunkban. Csakhogy e relatív,

kényelmes és sokaknak oly tetszetős áligazság egy magasabb rendű,

tehát átfogóbb szemléletből kiindulva a legnagyobb és

legártalmasabb hazugság. Aki ilyen becsmérlő, unott vagy keserűen

kárörvendő módon lemond embertársairól, az saját megváltásáról

mondott le, mert a lények titkos, mély összefüggésekkel egymáshoz

tartoznak, sőt azonosak egymással. A tudatlanság, amelyet

megvetünk, a mi tudatlanságunk. Az önző elzárkózás a mi

egoizmusunk. Az infantilis-animális felelőtlenség, amely az

emberek tömegeit lenyűgözve tartja, a mi, még fel nem nevelt

éretlenségünk és szabadon burjánzó démonizmusunk.

Egy kerubi szintézis lehetőségéből szemlélve a teljes valóság

képét, logikus, hogy e világ megváltása is a mi feladatunk. E

mindenképpen végrehajtandó feladat különféle tennivalóit életünk

jelenségei, próbái s azokkal az emberekkel való viszonylataink

jelölik ki, akiket sorsunk provokatív vagy inspiratív okokból

hozzánk irányít. Vajon elgondolható-e, hogy a hatalmas

összefüggések, egymásra hatások univerzális szerveződésében éppen

ezek az emberek és éppen ezek a jelenségek kerültek véletlenül

utunkba?

Ha megvizsgáljuk az emberek jellemét, akiktől szenvedünk, akiktől

félünk, akiket megvetünk vagy akiket gyűlölünk, biztosak lehetünk

benne, hogy egy kíméletlenül lefolytatott mélypszichológiai

egoásatás folyamán minden tulajdonságukat viszontláthatjuk

önmagunkban rejtetten, elintézetlenül, kórképző lappangásban.

Mert jegyezzük meg, hogy a világon semmi mástól nem félünk, csak

a bennünk lapuló haláltól. Semmit sem utálunk úgy, mint saját

jellemünk titkos gyöngeségeit és hiányait. Amitől másokban

iszonyodni vélünk, amit másokban ununk, üldözünk és támadunk, az

a saját eltorzult tükörképünk. Amint e delíriumos káprázatot

feloldjuk önmagunkban, a tükör rögtön megenyhült képet vetít. A

káprázat feloldását pedig egyedül a külső jelenségek benső

értelmének megtalálása hozza létre. Minden relációnk gyökeresen

megváltozik, ha a megismerés összesítő áttekintésében gyűlöletünk

szánalommá, türelmetlen közönyünk részvevő érdekeltséggé,

fejlődést elodázó pszichikai kényelemszeretetünk tudatos, kitartó

áldozatkészséggé hangolódik át.

Kétségtelen, hogy minden építő gondolatunk, minden gyógyító

szavunk és áldozatunk a beteg világ beteg emberiségéért vívott

messiási küzdelem.

Az emberekkel e legbenső, titkos összefüggés alapján nemcsak

érdemes, hanem magasabb kötelesség is foglalkozni, mert ismerjük

őket. Mert létünk misztériumjátékának dramaturgiája sorsunkba

szőtte sorsukat. Bajaik, gyöngéik, problémáik feltárultak

előttünk. Segítenünk kell rajtuk legjobb tudásunk szerint, mert

ez a cselekmény belső, isteni törvény. Segítenünk kell rajtuk

úgy, ahogy leginkább el tudják fogadni: tettel, szóval, érzéssel,

hallgatással vagy példával. Tapintatosan, nagy intuícióval és

határtalan megértéssel. Igen. Ezért születtünk. Életünknek ez az

egyik fő feladata. Nincs ennél fontosabb dolgunk, mert minden

önös, bokros problémánk csak ennek a segítségével oldódhat meg.

A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan,

pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk. Vonz. Megnyugtat. E

pszichikai atmoszféra semlegesíti a rosszhiszemű intrikát,

feltéve, hogy mi magunk nem váltunk e rosszindulat belső felvevő

állomásává. Ennek az aurának olyan szuggesztív hatása van, hogy

hiába mondanak rosszat rólunk, egyszeri megjelenésünk mindenkiben

felkelti a meggyőződést, hogy a rágalom nem lehet igaz. Ha

azonban valaki gyűlölködő természetű, s gyakran kíméletlenül

ostorozza embertársai hibáit, pszichikai atmoszférája megromlik.

Általában aki túl sokat foglalkozik kicsinyes, alacsonyrendű

dolgokkal, az végül beszennyeződik, átitatódik ezekkel, és úgy

árasztja magából e pszichikai hatásokat, mint szennycsatornák a

bűzt.

Beszéltünk már a gondolatok teremtő hatásáról, s arról, hogy a

gondolat valójában anyag. Agyunk ugyanúgy működik, mint egy

rádióadó. Minden sötét, romboló gondolat hasonló rezgésű

rövidhullámnak felel meg, és a mélytudat rétegeiben kitűnő

felvevő állomások működnek. Semmit el nem gondolhatunk egy

bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával anélkül, hogy

környezetünk tudattalanja erről tudomást ne szerezne. Márpedig

a gyűlölet, a féltékenység, a rosszindulat, az irigység igen

heves indulattöltést jelent. A szenvedélyes ember rendkívül erős

gondolathullámokat küld ki. Ez okozza a nyomasztó, taszító

érzést, amelyet némely ember a szenzitív egyénekben előidéz.

Az egyensúly, a semleges, tiszta, jóindulattal áthatott harmónia

alacsony frekvenciájú hullámokat bocsát ki. Az alacsony

frekvenciájú hullámok elpihentetnek, megnyugtatnak. Az öröm magas

frekvenciájú hullámokat bocsát ki, s ezek stimulálnak. Mindkettő

gyógyító hatású, s a lények pszichikai együttélésének békéjét

eredményezik.

A szenvedélyes, romboló érzések és gondolatok fertőznek,

bágyasztanak, vámpirizálnak. A szenvedély kisugárzása olyan, mint

a túl erős, édes, buja illat. Izgat, erotizál, s fejfájást okoz

végül. Az indulatok mocsárpárákat, mérgező gázt gőzölögnek.

Közelségüket senki sem viseli el tartósan, mert megbetegszik,

legyengül tőle. A lélek egészséges ösztöne előbb-utóbb

menekülésre késztet mindenkit az ilyen egyéniség közeléből.

Konstruktív benső magatartással, szép és magasrendű ideák

sugárzásával mély, hálás rokonszenvhúrokat zengetünk meg

környezetünkben, éppen úgy, ahogyan két egymás mellett álló hárfa

húrjai közül az egyik megpendítésével megszólalásra bírjuk a

másikat is. Ez a rokonszenves légkör megteremtésének titka.

                    Az idegesség leküzdése

Az idegességről többféle meghatározás ismert, lényegét azonban

általában kevéssé értik. A láthatóvá lett életjelenségek gyakran

kisiklanak a megfigyelés alól, mert az ok, amelyből erednek, s

ahová visszatérnek, láthatatlan.

Az idegességet leginkább a lélek elégedetlenségének nevezhetnénk.

Olyan pszichikai energiák ömlenek be az idegpályákra, amelyek

túlzott terhelést, az egészséges módon lereagálhatónál nagyobb

feszültséget keltenek.

A pszichikai energiák mindig kielégülésre törekszenek valamelyik

síkon: a fény állapotát keresik gyönyör, műalkotás vagy eksztázis

formájában, és csak ezek által pihennek el a teljesülésben. Ha

céljukat nem érik el, megerjednek, felforrnak, elégetik a

vezetéket: felőrlik az idegzetet.

Az idegek fizikai kimerültségén többé-kevésbé könnyű segíteni.

Erről később beszélünk. A lélek elégedetlenségéből eredő tünetek

azonban makacsul elvonják magukat a terápiás kísérletek elől, és

csodálatos leleményességgel produkálják a legváltozatosabb

tüneteket. Sleich professzor a hisztériát a zsenialitás egy

titokzatos formájának nevezi; s éppen a hisztéria, a kontroll

alól kitörő ideges túlfokozottság jelenségei mutatnak önnön

diagnózisuk és terápiájuk felé. A hisztéria szintén a "képzelet

megbetegedésének" sajátos formája. A lélek elégedetlensége mögött

a képzelet mágikus erői lüktetnek. A képzelet ereje a teremtés

ősenergiája, a minden egyes emberen át dinamikus kiteljesedésre

törő Logosz. Az idegzet vezeték, amely a teremtő képzelet

forrásától a Műig vezet. Mivel az ember teste, pszichéje és

szelleme közötti energiaáramlás mai válságos állapotában

szakadozott, rövidzárlatos, ezért különféle keringési zavarok,

meghasonlások, bénulások és trombózistünetek elfajulásait

mutatja. Veszedelmes kisülései vannak. Mellékirányba vezetődik,

ahol rombol. Tüzeket gyújt. Sorvaszt. Szigetelését áttöri, és

szorongásos neuraszténiát, hisztériát, elmezavart, félelmetes

rögeszméket okoz. S mivel útja a képzelet láthatatlan forrásától

a megvalósult Műig vezet az idegek vezeték-rendszerén át, töltése

mágikus: a lét leghatalmasabb ereje. Az idegbetegek és

elmebetegek perverziói, gátlásai és tragikomikus kilengései ebben

lelik magyarázatukat. Minden betegség a szimbólumbeszéd egy

formája. Minden idegbaj és elmebaj a szervezet lidércnyomásos

álma, amelyben bűntudatát, mulasztásait és hiányérzeteit reagálja

le.

Közismert dolog, hogy a feljebbvalójával szemben senki sem

ideges. Az önuralom képessége mindenkiben megvan. Az a reakció,

amelyet igen helytelenül idegrohamnak neveznek, akkor szokott

kitörni rajtunk, amikor azt hisszük, szabadjára engedhetjük

magunkat. Sértődöttségünk, feszültségeink, elégedetlenségünk

dühét rendszerint nekünk kiszolgáltatott embereken töltjük ki:

családtagjainkon vagy beosztottainkon. Általánossá lett s igen

méltatlan tévhit nyújt mentséget erre, az ugyanis, hogy az

idegesség kitombolása előnyös a szervezetre. Pedig minél többet

idegeskedik valaki, annál idegesebbé válik, mintegy szokássá lesz

nála. Kielégülést nyújt számára. Mellékmedret váj az elégedetlen

teremtőenergiának, s a megfélemlítés által gyakorolt hatalom

perverziójává zülleszti.

Az önuralom bizonyos erős képzetek gátját jelenti az ingerek

feszítőerejével szemben. Önérdekünk meggondolásai azonban csak

átmenetileg akadályozhatják a kirobbanást. Ahhoz, hogy az ingerek

átalakuljanak, robbanás nélkül feloldódjanak, a képzeletnek

másfajta inspirációi szükségesek.

Az idegesség kitombolása a feszültségektől való szabadulás

legreménytelenebb és legveszedelmesebb formája. Ne higgyük, hogy

bárkivel szemben büntetlenül lehetünk utálatosak. Az általunk

kisugárzott pszichikai méreg visszahat ránk. Nemcsak olyan módon,

hogy a legalantasabb helyzetben lévő embernek is lehetősége

támadhat rá, hogy bosszút álljon rajtunk, hanem rossz benső

atmoszféránk felfokozódásával, amelytől e kirobbanás által

menekülni akartunk. A ganglionsejtek feljegyeznek minden érzelmi

megmozdulást. Amit ismételten elkövetünk, annak folytatólagos

gyakorlására erős hajlam keletkezik. Az idegeskedő, idegességét

szabadjára engedő ember öntudatlanul is szabályszerű

idegzetrongáló tréninget folytat.

A mindennapi élet mágiájának gyakorlásával fel kell adnunk a

nézetet, hogy van olyan ember, akinek a rovására szabadon

kitombolhatjuk magunkat. Ehhez nemcsak morális ideáljaink

szempontjából nincs jogunk, hanem erőismeretünk is nagy

veszélyjelekkel tilt el tőle. A düh radioaktív méreg, amely

fertőz. Az idegroham a lélek szánalmas, gusztustalan öklendezését

jelenti. Olyan démoni erőket hány felszínre vele, amelyek

mérgezett töltésükkel elszabadulnak, s kibocsátójukat sújtják.

A jelentéktelen, alárendelt, önérzetében megsértett

kishivatalnok, a jellemünk és idegéletünk pongyolaságaitól,

kisüléseitől szenvedő takarítónő, akiket nem értékeltünk annyira,

hogy törődtünk volna viselkedésünk hatásával, és jelenlétükben

szabadjára engedtük "idegességünket", már sok tragédiának voltak

okozói, amelyek a családi élet összeomlásával, állásvesztéssel,

börtönnel, sőt öngyilkossággal végződtek.

Ha erőt vesz rajtunk az idegesség, gondoljunk arra, hogy az

ember, akivel szemben állunk, életünk titkos kémje, bíránk vagy

ítéletünk feloldója. Általa vizsgázunk. Irritáló lénye ott, azon

a ponton sorsunk misztériumának fontos próbáját jelenti. Minden

alkalommal, amikor a dühödt idegroham feszítő gőzeit sikerül az

értelem szelepén át megenyhítenünk és feloldanunk, nagy erőhöz

jutunk: izmosodik az önuralmunk. És minden siker újabb siker

alapját veti meg. Az önuralom gyakorlása csak eleinte nehéz,

később szokássá válik. Fontos, hogy ösztöneinket sohase engedjük

ki a kontroll alól. Az önuralom önmagunknak adott

gondolatparancs, amely erkölcsi meggyőződésből fakad. Az ember

nívóját erkölcsi gátjainak mennyisége és minősége szabja meg.

Ezek duzzasztógátak. A lélek erőinek hatalmas emelői.

                     Az idegerő-fejlesztés

Az idegesség természete kétféle. Van olyan idegesség, amelyet

túlfeszített munka, a fizikum teljesítőképességét meghaladó

erőfeszítések váltanak ki. Ennek oka a szervezet fizikai

energiáinak elégtelensége. Ez az az állapot, amelyen könnyebb

segíteni. Foszfor- és lecitintartalmú táplálék, mint a tojás, a

vaj vagy koncentrált vitaminok stb., kiválóan alkalmasak a

szervezet hiányainak pótlására. Vérszegény, munkával túlterhelt

embereknél életfontosságú, hogy állandóan valami tömény tápszert

szedjenek, mert több energiát égetnek el, mint amennyit termelni

képesek. Az idegenergiák pótlásában döntő szerepe van ezeken

kívül az idegtornának és a fénykúrának is, mert ezek nélkül a

tápszer magában nem elegendő, az erőátvitel-terápia pedig

rövidebb-hosszabb lejáratú kölcsönt jelent ott, ahol semmiféle

önálló erőtermelés nem folyik. E kölcsönökből szilárd talajra

juthat, meggyógyulhat, egészséges menetbe lendülhet valaki, de

csupán kölcsönökből megélni senki sem képes. A tápszerek hatására

felfrissül a szervezet, az idegességi hajlam érezhetően csökken,

de maradandó eredményt csak kombinált eljárással érhetünk el.

Az idegtorna a következőkből áll:

A gyakorlatot legcélszerűbb este és reggel végezni, amikor már

és még nem vagyunk felöltözve, mert a ruha szorítása gátolja a

tornát. Az ágyon hanyatt fekve kényelmesen elnyújtózunk. Egészen

elernyesztjük tagjainkat, azután mély lélegzetet veszünk. Annak

ellenére, hogy mellkasunkat teleszívjuk levegővel, érzésünk az

legyen, hogy még egy kevés levegőt be tudnánk fogadni. E

pozitúrában mellkasunk magasra duzzad, s hasunk mélyen besüpped.

Most hirtelen, lökésszerű mozdulattal, anélkül hogy tüdőnk a

levegőt kiengedné, kitoljuk hasunkat, míg mellkasunk ennek

megfelelően besüpped. Ebben az állapotban maradunk, amíg a

tüdőnkben lévő levegőből futja. Ha már nem bírjuk tovább,

kilégzés következik. A gyakorlatot négyszer-ötször egymás után

megcsináljuk, azután két-három perc szünetet tartunk. E

gyakorlatot a jógában "mérleggyakorlatnak" nevezik a has és mell

mérlegszerű mozgása miatt. Néhány heti idegtorna után

idegenergiánk csodálatos mértékű növekedését észlelhetjük, mivel

a mérleggyakorlat serkentő masszázst ad a napidegfonatnak, és

több belső elválasztású mirigyet késztet fokozottabb munkára.

Ugyancsak fontos idegenergia-forrásunk a napfény. Meg kell

szoknunk, hogy a négy hónap kivételével testünket rendszeres, de

óvatosan adagolt napkúrának tegyük ki. Az időmérték a következő:

öt percig süttetjük arcunkat és minél kevesebb ruhába burkolt

testünket, öt percig a hátunkat, majd néhány másodperc múlva

megint arcunkat és testünk elülső részét. Ez összesen tizenöt

perc. Ha a nap túl erős, és valamilyen okból érzékenyek vagyunk

rá, homlokunkra és napidegfonatunk tájékára kössünk nedves

kendőt. Ez a rövid nap-kúra, ha a mérleggyakorlattal együtt

hónapokon át rendszeresen folytatjuk, regenerálódott

idegrendszerünkön át teljesen felfrissíti szervezetünket. Tudjuk,

hogy a Nap fénye stimuláló, tápláló elemeket rejt. Nemcsak

radioaktív természetű, hanem az élőlényekben lejátszódó összes

fiziológiás folyamatokat is pozitívvá teszi. Hatására szunnyadó

vitaminok és hormonok szabadulnak fel szervezetünkben. De

frissítő hatása csak alacsony adagolás esetén jelentkezik.

Túlzásba vitt, negyedóránál hosszabb napozás elbágyaszt. Elégeti,

felszívja a felszabaduló hormonokat. Rendszeres kúrákat március

végétől október végéig folytathatunk.

A másik fajta idegesség, amely a testi kimerüléstől függetlenül

jön létre - sőt, a tétlenség sokszor károsabb neki, mint a

legmegerőltetőbb munka - abból a bizonyos asztromentális

elégedetlenségből fakad. Itt a gyógyszer mindig egyéni.

Kikeverése nagy hozzáértést, türelmet s főleg a páciens teljes

értékű együttműködését igényli. Oka a lelki kivérzés,

elvértelenedés, táplálékhiány s egy bizonyos pszichikai

hormoncsere kiesése. A test tápláléka, amelyet növényi és állati

termékekből, vízből, levegőből és napfényből magába szív,

fenntartja az ember fizikai testét. Az embernek azonban nemcsak

fizikuma van. A táplálkozás kényszere más-más formában, de analóg

a két másik síkon is, ahová lénye kiterjed. A léleknek is

táplálkoznia kell a maga feltételei szerint. A lélek is él,

lüktet, fényre szomjas, tevékeny energiák feszülnek benne, meg

akar nyilatkozni, egyesülni, gyümölcsözni kíván a lét kettős

ritmusa alapján, amely beszívásból és kilégzésből áll. Tápláló,

megújító gyógyerőkre, reményekre és inspirációkra van szüksége,

de másik ütemében arra is, hogy megtermékenyülve valami

aktivitás, alkotás formájában kilélegezze ezeket magából. Nézzük

csak meg, hogy a fizikailag legtöbbször túltáplált emberekben

micsoda patkányos, befalazott, föld alatti börtönök lakója a

lélek. Levegő, fény, táplálék sohase jut hozzá. Léte e zárlatban

erjedő, bomlasztó hiányérzet, felduzzadt, kóros energiák

lázadása. S az idegzet tudattalanból is impulzusokat szívó

vezetékrendszerén át ez a fenyegető, kórságtól súlyos tartalom

is beömlik a testbe. Mérgezi. Hevíti. Névtelen szorongásokkal

gyötri. Beteggé teszi.

A gyógyulás kiindulása az, hogy lelki-szellemi táplálkozásunkat

és rendszeres tevékenységünket éppoly fontosnak ismerjük el, mint

testi táplálkozásunkat. Az okkult praxis koncentráció-meditáció

rendszere e táplálék legideálisabb formája. Olyan forrásból

merít, amely az anyatejhez hasonlóan az élet minden szükséges

elemét magában rejti.

Mindenfajta idegesség kísérő tünete a görcsös, feszült akarat.

A lazításra való képtelenség, amely valójában szorongásos

jelenség. Figyelés, készenlét a szüntelenül ott lappangó,

ismeretlen veszéllyel szemben. Megbetegedés, amely az embert a

már dermedt, megváltoztathatatlan múltba vagy a félelmetes

esélyeket rejtő, ismeretlen jövőbe száműzi a jelenből, ahol

minden betegség nagy panáceája várakozik. Aki be tud lépni a

jelenbe, aki jelen tud lenni valami semleges, békés, szimbolikus

szépségtől zengő mozzanatban teljes, önfeledt intenzitással, abba

hatalmas gyógyító áramok ömlenek.

A gyógyulás első állomása a görcsös attitűd tudatosítása,

meglazítása és helyes pozitúrával való felcserélése, amely

lehetségessé teszi, rögzíti a jelenben való kellemes és semleges

lebegést. S e fellazult, friss életforrások felé kinyílt jelenben

kell hozzálátnunk az asztromentális erőbeszíváshoz, transzcendens

szomjunk, etikai éhségünk, esztétikai sóvárgásunk kielégítéséhez.

Vegyünk fény-, szín-, hang- és formafürdőt a természetben, de a

képzőművészet nagy műalkotásai között is. Mossuk át lelkünket

zenével, költészettel, filozófiával, tudománnyal. Szőjük tovább

a gondolatokat, amelyeket megzengettek bennünk. Ha körülményeink

zárlattal veszik körül testünket, nyissuk rá a szemünket arra a

tényre, hogy lakik bennünk egy szárnyas lény is, akit csak hitünk

szuggesztiója tart lenyűgözve. Ha azonban ráemlékezünk

szárnyaira, felrepül, mint álmunkban pszichikai testünk.

Használjuk tehát a szárnyaló képzeletet. Ezt senki sem veheti el

tőlünk. Használjuk alkotó irányban, mert ahova démonaink

hajszolják, onnan mindig csak bajokat, fájdalmas kötéseket és

nyugtalanságot hoz. Gondoljuk csak el, hogy a kedvenc ételeinkre

való emlékezés valóságos gyomorsavat termel fizikai

szervezetünkben. Az erotikus olvasmányok, képzetek ugyancsak a

leghevesebb módon erotizálnak. De milyen kevéssé élünk e

stimulussal konstruktív irányban! Vajon miért nem helyezkedünk

vissza képzeletben mitikus erdőélményeink miliőjébe? Miért nem

gondolunk élő, izzó fantáziával az ózondús fákra, az egészség

meseforrásaira, a csend varázslatára valamely tájban, amelyet egy

múló pillanatra megízleltünk? Miért hagyjuk portól ellepetten

tudatunk raktáraiban heverni azokat a gazdagító műveket,

élményeket, amelyeket összegyűjtöttünk, s amelyek imaginációnk

érintésére új, makulátlan életre kelnek, s plasztikus

valóságukkal gyógyerőket árasztanak? A fák illatoznak, a források

üdítenek, a csend elnyugtat, a magasztos gondolatok

megvigasztalnak, a zene friss alkotótevékenységre serkent, és a

szellem óriásai reményekkel töltenek el. Iktassunk be életünkbe

ilyen jelenlétgyakorlatokat. Lazítsuk el görcsös, védekező

magatartásunkat, s ebben az elernyedésben ejtsük le, engedjük el

személyiségünket minden bonyolult problémájával együtt. Vegyünk

szabadságot a jelenben - mintha két határ között, a múlt és a

jövő két erődje között, a senki földjén haladnánk terhek nélkül,

fütyörészve, névtelenül, mint az otthontalan vándorok. Csináljuk

ezt rendszeresen, tudatosan, akár csak néhány percen át naponta -

 és láthatatlan benső betegünk, akinek krízisei lappangó

ideglázakkal terhelik meg szervezetünket, lassan gyógyulni kezd.

Lábadozásának örömét nemsokára tapasztalni fogjuk nagyobb

aktivitás és fénylő egyensúly formájában.

                Kóros személyiségünk gyógyítása

                    mások szolgálata által

A különös tétel, hogy "Isten és közöttem állok én", általában

meglepi az embereket. Van, akiben villámszerű fényt gyújt, s van,

akit elkedvetlenít. Pedig az axióma félelmetes, mágikus igazságot

rejt. A személyes én; az elintézetlen, összeomlott egokultúrák

számlálhatatlan rétegét őrző, bonyolult, mulandó személyiség a

labirintus, amelyen a megnyilvánult lét bejáratától a kijáratig

át kell haladnunk. Az utak persze felmérhetetlen időkig

körbefutnak. Nagyon sokáig úgy tűnik, hogy századszor és

ezredszer is ugyanoda érkezünk vissza, ahonnan elindultunk. Düh,

kétségbeesés, őrjöngő erőszak mit sem segít rajtunk. Öklünket

véresre döngethetjük, fejünket szétverhetjük a könyörtelen,

kiúttalan falakon, vagy esztelen száguldozás után összerogyhatunk

valahol az útvesztő mélyén, hogy holnap újra talpra állva

továbbfussunk körbe-körbe. Mert ezek a módok sohasem vezetnek a

kijárathoz. A csak önmaga körül forgó ember örvényben fuldoklik,

és egyre mélyebbre szívódik problémáiba. Az egocentrikus

érdekeltség, a görcsös monománia, amellyel saját ügyeinkbe

veszünk, saját hiányainkat, sérelmeinket őröljük, fekete

dervistánc. Eksztázisa állandó mélységi szédületbe, kábulatba

ringatja tudatunkat. Valóságtól és fénytől elrekesztve megigéz,

szubjektív káprázatok, delíriumos képek és érzetek közé börtönöz

bennünket. Szorongásrohamok, indulatviharok, ingerek szökőárjának

infernális boszorkányéje szakad ránk az egolabirintusban, kapu

pedig nem nyílik sehol. Miért? Mert Isten és közöttem állok én.

Hosszú-hosszú ideig nem ébredünk rá, hogy e mondat kulcsot is

tartalmaz a kijutáshoz. Csak amikor már feladjuk az öntépő,

önpusztító, önimádó, öntömjénező attitűdöt, s fáradtan leülünk

a gondolkodó, meditáló ember pozitúrájába, akkor dereng fel

bennünk a mindent megvalósító lényeg, hogy az axióma szövegéből

hiányzik a Te. Szó sincsen arról, hogy Isten és közöttem állsz

Te. Nem. Csak én állok ott. A Te, úgy látszik, szabad irány.

Olyan irány, amelyen átnézhetünk, átnyúlhatunk. Amelyen át

levegőt szívhatunk. Amelyen át fény eshet ránk, és

meggyógyulhatunk.

Többször elhangzott már itt, hogy gondolataink és érzéseink

erőivel fájdalmas, ijesztő gondjainkat, aggodalmainkat

körülszőni, körültapogatni éppen olyan, mint amikor szüntelenül

testünk egy gyulladt helyét dörzsöljük. Ugyancsak utaltunk a már

mindenki előtt ismeretes modern gyógymódra, amely a páciens

turnusos altatásából áll. Ez a módszer a felismerésen alapul,

hogy ha az embert átmenetileg megszabadítják személyiségétől,

"ön"-tudatától, különféle betegségfolyamatai megállnak, s

szervezete regenerálódik. Persze csak addig, amíg az altatás

tart. Utána, amint személyiségét megint összeengedik fizikumával,

magánkínzókamrájában felébredt énje hamarosan pótolja a

mulasztásokat, és destruktív gondolataival, ellenséges,

elégedetlen érzésvilágával addig tombol, marcangol, vitrioloz,

amíg a lesújtó eredmény új életre támad. Tehát az időleges

öntudatvesztés nem megoldás a különféle imaginációbetegségekre.

Nem öntudatlanságra van itt szükség, hanem tudatosításra.

Fokozottabb felébredésre a szubjektív életálomból, a kábult

tengődésből és támolygásból az ellentmondó impulzusok és

érzékcsalódások között. Ez pedig nem jöhet létre az éngörcs

feszültségében, a kikristályosodott személyiségmánia

tetszhalottszerű állapotában. Előbb ki kell oldódni belőle oly

módon, hogy a képzelet más centrumba vetítésével széthúzzuk,

szétválasztjuk a magasabb tudatot és az egoközpontot. Amint az

"én" helyett a "Te" képletét állítjuk érdeklődésünk

középpontjába, s ez a súlypontáthelyezés teljes mértékben

sikerül, egy idő múlva csodálkozva eszmélünk majd rá baljós

töltésű benső kríziseink, feszítő lázaink megenyhülésére.

Ez az oka például annak, hogy az emberek - különösen az

idegkrízisektől tépett, nemi elégedetlenségtől hajszolt asszonyok

és feminin férfiak - olyan odaadással merülnek bele más emberek

magánügyeinek taglalásába, piszkos pletykák csatornalevébe, mert

ez is bizonyos mértékig narkotizálja személyiségüket. A

narkotikum persze méreg, és utóhatása rosszabb, mint az az

állapot, amelytől el akartak menekülni általa. A cél az, hogy ne

a személyiség alá merüljünk, hanem a személyiség fölé emelkedjünk

kiútért. A labirintusból rövid és titkos ösvény vezet felfelé.

A Te helyes értelmezését a keleti filozófia adja meg a tat tvam

aszi tételével, ami annyit jelent, hogy Te én vagyok. Tehát nem

lehet mindegy nekem, hogy élsz-e, halsz-e. Eszel-e, örülsz-e vagy

kínlódsz. Mert Te én vagyok. A Te ügyed az én ügyem. A Te

fogságod az én fogságom. És a Te szabadulásod az én szabadulásom.

Nem vagy idegen. Nem háríthatlak el azzal, hogy mi közöm hozzád,

van nekem magamnak is elég bajom. Mert hozzád van a legszorosabb

közöm. Bajaim orvoslása a Te lényedben rejlik. Szolidáris vagyok

veled. Láthatatlan köldökzsinór fűz össze bennünket, amelyen át

életem az életedbe szövődik. Örök áram kering közöttünk. Ha

rágalmaznak, engem rágalmaznak, és ha segítek moslékba nyomni a

hátad mögött, én leszek piszkos tőle. Hogy személy szerint ki

vagy Te? Akit sorsom misztériumjátékának rejtélyes dramaturgja

beküld a színpadra, ahol jelenésem folyik. Aki megjelenik a

darabban. Minden egyes társszereplő.

A tat tvam aszi átélése hatalmas reflektorok kigyúlását jelenti

a színhelyen, ahol a magasztos dráma lezajlik, s e fényben

egyszerre nyilvánvalóvá lesz, hogy lényegében monodráma folyik

itt, amelynek minden közreműködője én vagyok, mert Te én vagyok.

Monodráma folyik, mint az álmokban, ahol a tárgyak, növények,

állatok, emberek mind az egokozmosz egy-egy sajátosságát fejezik

ki. Csak azért jelennek meg, mert az énben szimbolizálnak

valamit. Ha az énben nem volna gyökerük, nem vetülnének ki

álomszimbólummá. Így jelenik meg álmunkban az acsarkodó fekete

állat, ha betegség lappang bennünk, ha veszély felé sodródunk;

vizek, erdők, mitikus szörnyek, feltámadt holtak, fajtalan,

gátlástalan szatírok, tolvajok és gyilkosok, amelyek mind

üzenetet közvetítenek, figyelmeztetnek, kísértenek és provokálnak

bennünket. S így lépnek be életünk színhelyére, így szövődnek

sorsunkba az intrikus, az állati, a támaszra szoruló, áldozatot,

elnézést, megértést követelő, zsaroló és kibírhatatlanul

bosszantó társszereplők: szülők, testvérek, házastársak, szerelmi

partnerek, rokonok, barátok, ismerősök, üzlettársak, kollégák,

ellenfelek, alkalmazottak és feljebbvalók. Mindegyik figura

lényünkben gyökerezik. Mindegyik figura énünk egy aspektusát,

gyengéjét vagy erejét szimbolizálja. Minden figura egy megoldandó

feladatot állít saját egokozmoszunkban. Ezért vagy Te én. És

ezért vezet a gyógyulás útja a Te fókuszba állításán, az érte

hozott áldozatokon keresztül.

Aki csak önmagáért dolgozik, önmagát dédelgeti, sajnálja vagy

önmagát kínozza egy kétes értékű önsorsrontás dühöngésében, az

struccpolitikát folytat, mert az ember sokkal több mulandó és

körülhatárolt önmagánál. Az ember összefügg a mindenséggel és

benne minden élőlénnyel. Ha szabadulni akar, univerzális

kötéseket kell kioldania. S a legerősebb kötések bennünk a

világhoz és az emberekhez való viszonylataink. Ezért lehet mások

problémáinak kibogozásán, mások ügyeinek megoldásán keresztül

saját problémáink megfejtéséhez hozzájutni. Mialatt velük

bíbelődünk, az ő terheiket emelgetjük, őket szolgáljuk, valami

varázslat megy végbe a homályba borult személyiség felépítésében.

Mintha a kínos és krónikus állapotok gyökere a másik lényben, az

ő gondjaiban rejlett volna, s amikor onnan kiemeltük, bennünk,

saját személyiségünkben is megindult a gyógyulás folyamata.

                      A népszerűség titka

A gondolkodó ember, akinek már újra életre ébredt a képessége a

megkülönböztetésre, tudja, hogy a népszerűségnek két előfeltétele

van. Egyik az, ha a tömeg alacsonyrendű ingereit és ízlését saját

hasznunkért kiszolgáljuk; másik pedig az, ha az egyént kiemeljük

a tömegből, és önös érdek nélkül szolgáljuk az ő legmagasabb

érdekét. De a népszerűséghez mindenképpen valami végleteset,

szokatlant kell produkálnunk: átlagon alulit vagy átlagon

felülit. Mert az átlagos nem tűnik fel és nem rí ki, hanem

észrevétlenül beleolvad a sablonok közé. E kétfajta

népszerűségben szintén megnyilatkozik a krisztusi és

antikrisztusi elem külső hasonlósága és lényegbeli különbözősége.

Mert bár mindkettő mértékké lesz, a tömegideál a mocsárból

emelkedik ki, az alvilág feszítő gőzei dobják felszínre, és rövid

lidérclét után oda hull vissza; az önzetlen érdeklődés és

tevékenység mértéke állandó fényű csillagként a zavaros

aktualitások fölött marad, és objektív irányt mutat. Az egyik

szentesíti, hevíti a triviálisat, a másik a távolit, a

különlegeset hozza elérhető közelségbe, s ezzel leleplezi az

alacsonyrendűt. Az idő nagy választóvizéből kétségtelenül mindig

e magasrendű "népszerűség" kerül ki épségben, mert az emberi

természet hiszékeny ugyan, de van benne valami titokzatos

intuíció is, amellyel előbb-utóbb felfedezi a morális értéket.

A népszerű ember fényt hordoz. Ha belép valahová, a légkör

derűsebbé válik, s az emberekben homályos várakozás és remény

támad. S valóban úgy is tolongják körül, mint a bogarak a fényt.

Ha tehetik, bizalmas szálakat szőnek hozzá, mohón keresik vele

az együttlétet. Miért? Mert lényéből a legritkább mágikus formula

néma ábráját sugározza: mélységes emberi szolidaritást és

érdeklődést áraszt.

A szubjektív ego örvényében fuldokló egyént borzasztó

magányképzete tartja lenyűgözve. Éppen a lenyűgözöttség

szuggesztiója akadályozza meg abban, hogy ráeszméljen: önmaga

iránti feltétlen és egyedüli érdeklődése a boszorkánykör, amely

e dermesztő egyedüllétbe rekeszti. Ez a fal, amelytől nem férhet

hozzá nosztalgiái tárgyához: szerelemhez, barátsághoz, sikerhez,

népszerűséghez. Zárlatának természete olyan, hogy nem képes

kifelé figyelni belőle, és nem képes bebocsátani magához az

egorögeszméjétől eltérő inspirációkat. Megnyilatkozása tehát

kapcsolat nélküli monológ.

A nyitott szemmel figyelő egyéniség hamarosan élményszerűen

rádöbben az emberi együttélés csaknem minden területén, hogy

milyen ritka dolog az igazi párbeszéd az álcázott vagy nyílt

monológok mellett. Még akkor is, ha az emberek látszólag

gondolatokat cserélnek, beszélgetnek egymással. A felszíni

kifejezések és gesztusok mögé hatolva egyszerre nyilvánvalóvá

lesz, hogy szánalmas tébolydai jelenet bonyolódik. Mindenki a

saját fixaideáját szövi hangosan vagy némán. Reflexeik,

amelyekkel a másik szavaira válaszolnak konvencionálisan, süket

unalmat takarnak, s e takaró védelmében a legszubjektívebb

asszociációk lüktetnek. Valójában itt mindenki csak megmutatkozni

kívánna az odaadó ámulattal és izzó érdeklődéssel hallgató

személytelen lényeknek, akiknek e hallgatás az egyik legfőbb

szerepük. Mindenki a legfájdalmasabb, legaktuálisabban izgalmas

témáról szeretne behatóan tárgyalni, kívánna csodálatos,

reményteljes, gyógyító értesüléseket szerezni: önmagáról. De

nincs, aki figyelemmel, odaadással meghallgasson. Mert minden

fejlődéshez, megtermékenyüléshez, gyümölcsözéshez éppúgy, mint

a kémiai nászhoz is: kettő kell. A két pólus. A pozitív és a

negatív potencia. Az én és a te. Valaki, aki beszél, és valaki,

aki meghallgatja. Valaki, aki ad, és valaki, aki elfogadja. E

kettőben zárul a teremtő áramkör. És e kettőben oldódik.

Cseppet sem különös dolog ezért, ha azt az embert, aki sokat és

mindig önmagáról beszél, unalmas, kellemetlen, nevetséges

fickónak tartják. Kerülik, ismerősei úgy tesznek az utcán, mintha

nem látnák, és sietve átmennek a másik oldalra. S azt a valakit,

aki megfelelően, tehát némi személytelen odaadással tud

meghallgatni, elragadó, szellemes társalgónak kiáltják ki.

Társaságában felvillanyozódnak. Megnyilatkozásuk izgatott

érdekeltségében észre sem veszik, hogy a társalgás egyoldalú. Úgy

tűnik előttük, hogy nem egy másik lény, hanem egy egész zenekar

zengi a világ legszínesebb témáját számtalan szólamban.

Hasonlíthatatlanul szórakoznak, üdülnek, megerősödnek. Pedig

mindössze az történt, hogy kivetülő energiájuk nem ömlött el,

hanem felfogta valaki. Felfogta, önmagán átbocsátotta és

visszatükrözte. Aktus ment végbe, s bár semmi szexuális elem nem

vegyült bele, mégis megtermékenyülést, oldódást hozott létre.

Az egészséges egyensúlyt az jelenti, ha valakiben a pozitív,

kiárasztó és negatív, befogadó energiák a szükséghez mérten

váltják egymást, a lélegzés ritmusához hasonlóan. Ez megfelel a

lélek androginitásának, amely csak így töltődhet fel frissítő

energiákkal. Az erők görcsös és termékenyülés nélküli kifelé

áramlása vagy befelé zuhanása a lélek onániáját jelenti a másik

pólus részvétele nélkül, ami kimeríti, s neuraszténiába, a

képzelet különféle kórságaiba hajszolja.

A rögeszmés egomonológon és a passzívan tehetetlen meghallgatáson

túl van egy harmadik magatartás, amely a legeredményesebb. A

részvéttől fűtött, aktív és tudatos azonosulás. Ez gyógyítja azt,

aki véghezviszi, és gyógyítja azt is, akire irányul. Az ilyen

részvét inspirálója az a szeretet, amely "a nagy megismerés

leánya". Tehát színültig telt a meggyőződéssel, hogy segítenie

kell, mert a másik ügye egyenlő fontosságú a sajátjával. Magasabb

érdekük teljesen azonos. Az ilyen részvét tele van alázatos

odaadással és örömmel azért, hogy szolgálhat. E szavak persze

erőtlen árnyak addig, amíg beléjük nem kapcsoljuk az élmény

áramát.

Idézzük fel még egyszer a képet az önmagába zuhant

személyiségről, akinek érzéscsápjai a nihilbe lengenek, kapcsolat

nélkül. Képzeljük el, hogy e reménytelen szorongás

lidércnyomásában egyszerre gyöngéd érintés ébresztgeti. Valaki

felé hajol, a nevét mondja, visszanéz rá. Kérdez és felel.

Elhiszi, megérti a gyötrelmet, amelyet érez. Elismeri jó

szándékát, nosztalgiáját a jóra és fénylőre. Ismeri gyöngeségét,

s megbocsátja, mentegeti, gyógyítja. Nincs többé egyedül. Barát,

testvér, orvos szegődött hozzá. Amíg ott van, világosság támad,

s remény fakad, hogy minden jóra fordul, mert az ijesztő

jelenségek mögött titkos, kibékítő értelem rejtőzik.

A legmagasabb rendű és támadhatatlan népszerűség feltétele

kétségtelenül ez a magatartás. S az ilyenfajta népszerűség a

pórusokon át sugárzik akkor is, ha valaki nem szól egy szót sem.

Nem erőlködik, nem kínálja és hirdeti önmagát. Az emberek

hozzálépnek, és váratlanul meggyónnak neki. Kitárják sebeiket,

szégyellt nyavalyáikat, titkos bűneiket. Teljesen kiszolgáltatják

magukat démoni, szánalmas és kétségbeesett tehetetlenségükben.

Nagyon sok a beteg, és kevés az orvos. Az általunk meghatározott

értelemben népszerű ember álruhás gyógyító.

            Hogyan lehet az emberekkel összeférni?

A felelet e kérdésre önmagától kiformálódik, ha alkalmazzuk rá

azokat az egyszerű alapelveket, amelyeket egész

tanulmánysorozatunk vezérmotívumává tettünk. Emlékezzünk néhány

fontosabb axiómára azok közül, amelyek eddig elhangzottak:

1. Ez a viaskodásokból szőtt, szüntelenül mozgásban lévő világ

csak még nagyobb dinamikával, még lendületesebb erőfeszítéssel

és szívós kitartással hódítható meg.

2. A determináció ott végződik, ahol a mágia kezdődik.

3. Külső és belső magatartásunk, gondolataink, szavaink és

mozdulataink mágikus idézőformulák.

4. Minden testet öltött dolog nemzője az idea, tehát nemzője

betegségeinknek, kudarcainknak, balsorsunknak is.

5. Az egészséges, építő, harmonikus gondolatok egyensúlyt hoznak

létre szervezetünkben éppúgy, mint körülményeinkben.

6. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni,

annak úrrá kell lennie gondolatain.

7. Gondolkodni annyi, mint hatással lenni.

8. A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan,

pszicho-magnetikus zónát teremt körülöttünk.

9. Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat

intenzitásával anélkül, hogy környezetünk tudattalanja erről

tudomást ne szerezne.

10. Kivétel nélkül minden jelenségnek van egy fogantatási

pillanata. És minden későbbi fejlemény ettől a fogantatástól

függ.

11. Aki kapni akar, annak először adnia kell.

12. A körülményekhez való szemléleti viszonylatunk

megváltoztatásával megváltoztathatjuk magukat a körülményeket is.

Különösen az utóbbi öt axióma az, amelyekre feleletünk épül.

Aki össze akar férni az emberekkel, az legelőször saját viszonyát

változtassa meg velük, vagyis ne tőlük követelje azokat az

erényeket, amelyek alapján a békés együttműködés lehetséges,

hanem ő maga nyújtsa.

Elmérgesedett helyzetekben az ember annyira messze sodródik az

objektív mértéktől, hogy úgy tűnik előtte, ez a tétel éppen az

ő esetére nem alkalmazható. A másik magatartása annyira kóros,

lehetetlen, elviselhetetlen, hogy hozzá alkalmazkodni vagy a

békét keresni vele annyit jelentene, mint megnyergelni

legundorítóbb tulajdonságait. Munkatársi viszonynál esetleg

veszélyeztetné magát a munkát. Szerelmi, rokoni vagy házastársi

kapcsolat esetén a másikat egy olyan győzelmi tudat és fölény

mámorába ejtené, amely végképp megszüntetné az együttműködés

alapját, hiszen a szelídséget az alacsonyrendű ember mindig

gyöngeségnek tekinti, és gátlás nélkül visszaél vele. Ez a

felszínen annyira valóságosnak tűnő tétel persze megint csak

önmagunk elhitetésére szolgál. Az ilyen végletesen szubjektív

állapot mindig önnön végletét keresi, s ösztönösen nem a békés

kiegyezést, hanem a bosszút, az elégtételt, a másik leigázása

által való kielégülést. Ez néz vissza ránk a tükörből, amikor úgy

véljük, hogy a másikat szemléljük, a másikat vádoljuk a dühös

grimasszal, amely e káprázatfelületről ránk vicsorít. Az ilyen

helyzetből való kiút, a helyes magatartás az alapul lefektetett

elvek szerint valahol középen van, mint minden dolog egyensúlya.

Az alkalmazkodás sohasem meghunyászkodás. A valódi megbékélés

keresése pedig értelemmel átfűtött erőből, nem pedig gyengeségből

ered. Az olyan szelídség és türelem, amely mögött a megismerés

szilárdsága feszül, mágikus hatású. A rosszindulat és düh

őrjöngése úgy porlik szét rajta, mint szirten a hullám. Ez a

mágikus lelki pozitúra először nyugtalanságot, később szorongást,

majd csodálkozást, végül határtalan hálát ébreszt. Próbáljuk ki

ezt a folyamatot! Vigyük véghez! Ne tűrjük meg puszta elméletnek.

Az ilyenfajta próbákban rejlenek az élmények, amelyek után

sóvárgunk. Varázslatos dolgokhoz csak varázslat által juthatunk.

Varázsoljunk! Lendüljünk ki a csodák területére kétely nélkül,

bátran, pionírként, elhagyva a megszokottság, kicsinyesség, a

konvencionális előítéletek és nagyképűség kietlen tömegszállását.

A csordagondolatok csak haláltól halálig vezetnek a determináció

futószalagján. A magányos, nagy, független gondolatok, az először

forradalmian valószínűtlen, szédítően fantasztikus ideák teremtik

újjá a világot, az embert, az ember sorsát. Azok hordozzák azt

a mustármagnyi energiát, amely hegyeket mozgat meg.

Az emberekkel összeférni olyan értékítélet alapján lehet, amely

véglegesen eldönti: mi az, amiért kell, és mi az, amiért nem

érdemes harcolni, viharokat felidézni, irritált, ellenszenves

kapcsolatot teremteni környezetünkkel. Egy ilyenfajta benső

bírósági vizsgálat és tárgyalás sok mindent kiderít, és egyszer

s mindenkorra törvényes ítéletté emel. Elsősorban rögtön kiderül

az a tény, hogy az együttélés légkörét korántsem nagy dolgok,

komoly elvek ütközése mérgezi, hanem apró szokások, makacs

követelések, szubjektív feltételek merev erőszakolása. Ezek

csapnak össze a másik ellentétes szokásaival, feltételeivel és

merev egorítusaival. Aki képessé válik rá, hogy a maga

jelentéktelen, súlytalan, a lényegre nézve egyáltalában nem

fontos megszokásait, személyisége jogait védő acsarkodásait

feladja sokkal jelentősebb szellemi céljaiért, csodálatos módon

egyszerre mindenkivel össze tud férni anélkül, hogy saját

magasabb rendű meggyőződéséből szemernyit is engednie kellene.

A jelentéktelen kis dolgokban való alkalmazkodással, barátságos

engedményekkel meglepő készséget váltunk ki embertársainkból

arra, hogy minden más területen ők hódoljanak be nekünk. Ez az

a titkos formula, a példaadás misztériumjátéka, amely korlátlan

hitelt szerez egyéniségünknek még akkor is, ha a karakterológiai

ellentétek, korlátozott észérvek látszólag ellentmondanak a mi

felfogásunknak. Ezzel végezzük el a mágikus nemzést,

megtermékenyítést. A békés ember is harcol legszentebb

meggyőződéséért, de olyan fegyverekkel, amelyekkel győzni lehet.

Tehát sohasem alkalmazza a nyílt összecsapások, viták

bumerángját, amely őt kaszálná le végül. Amint már mondottuk

egyik fejezetünkben: a mágikus egyéniség eszközei a megismerés

által szublimált és felerősített gondolaterők. Tudás és

bölcsesség. A bölcs tudja, hogy erőszakkal erőszakot, indulattal

indulatot idéz fel. S tudja azt is, hogy a békességet, lojalitást

neki magának kell kitermelnie s elvetnie embertársai lényében,

amely éppúgy lehet mérgező, gonosz növények humusza, mint isteni

gyümölcsöké. Minden a kertésztől függ, aki a magot elülteti. Ne

hüledezzünk tehát, ha környezetünk talajából mérges bürök

kínálkozik felénk, hanem lássunk hozzá, hogy türelemmel

kigyomláljuk, és másfajta csírákkal termékenyítsük meg saját

belső és külső magatartásunk által. Ez a feltétele annak, hogy

az emberekkel összeférjünk.

                      A barátság mágiája

Aki barátságra szomjazik, annak először jó baráttá kell válnia

a barátság fogalmának legmagasabb értelmében. Mert amit az

emberek általában barátságnak neveznek, az rendszerint nem egyéb

átmeneti cinkosságnál, s csaknem minden esetben egyensúlytalan

érdekkapcsolatokat rejt akkor is, ha nem pusztán anyagi érdekről

van szó.

Úgynevezett barátságok egész skáláját végigtanulmányozva, alig

találunk egyet is közülük, amelynek ne valamely hevenyészett

benső vagy külső aktualitás adná a kötőanyagát. S ha ez

elenyészik, a barátság is szétbomlik, rögzíthetetlenül szétúszik

az időben.

Gyermekkori pajtásságaink, forrongó, ifjú szellemünk társai,

érzelmi életünk kibicei, utat kereső gondolataink visszhangzói

vagy megtermékenyítői sorra elmerültek a múltban, velük való

kapcsolatunk sokszor érthetetlenül megmérgeződött, esetleg

kényelmetlenné vált, mint a kinőtt ruha. Régi szavakkal szólítjuk

e kísérteteket, de a közös szavak is kiszáradt, hervadt

faleveleknek tűnnek.

A nagy, időálló barátságok éppolyan ritkák, mint az egész életre

szóló szerelmek. Az adottságoknak ugyanolyan különleges

találkozása szükséges hozzá. A különféle társulások, amelyekre

a barátság elnevezést aggatják, az emberi együttélés

konfliktusainak bonyolításához szükségesek, s a szolidaritás

törvényét teljesítik be. Mert míg a ritka nagy barátságoknál

mindkét fél ad és kap, addig e társulások rendszerint olyan

egymásra utaltságon alapulnak, amelyben gyengeségek keresnek

támaszt, hátteret, igazolást a másikban. A szép nő csúnya, okos

barátnőt választ például hatásosabb háttérül és nyomorék szelleme

kiegészítéséül. A ravasz, gyönge, számító férfi fizikailag erős,

gyanútlan, befolyásolható baráthoz kötődik, hogy a maga eszközévé

tegye. A szenvedélyek, kicsapongások mind társakat kívánnak,

mentő tanúknak a benső bíró előtt. A gyermek együtt játszik és

rosszalkodik, a süldőlány együtt vihog, a kamasz fiú együtt

hősködik, malackodik pajtásaival. De ezek nem barátságok, mert

születésük pillanatában telítve vannak bomlasztó elemekkel, s ha

betöltik szerepüket, elhalnak, kicserélődnek, mint szervezetünk

sejtjei.

A barát legmélyebb értelmében annyit jelent, hogy nem ellenfél.

Valaki, aki e harcos világ örvényén kívül, a csillagok

háborújának ütközetei fölött kibékült velünk. Nem pusztán

szövetséges egy-egy szerencsés aspektus kegyelme folytán, mert

a szövetségből a kettő fejlődésének valamely más pontján újra

ellenség válhat. A baráti kapcsolat lényege a tat tvam aszi.

Előfeltétele, hogy ne a hús érdekeinek pillanatnyi aktualitására

vagy az érzelem-világ átmeneti hiányérzeteire, hanem az ideák

bázisára épüljön. Egyedül a közös szellemi érdeklődés az, amely

a földi érdekeknél sokkal távolabbra: végtelen lehetőségek felé

mutat. Az ilyenfajta barátságot elixír tartja életben. Nem

öregszik. Nem hervad. Az ember legmisztikusabb, de legerősebb

igényét teljesíti: feloldja benne a magány halálos nyavalyáját.

Az ilyenfajta egyesülés és megosztódás nem a görcsös összefonódás

és csömörös széthullás ritmusát rejti, hanem a szenvedély nélküli

egymásba nyugvás békéjét. Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek

részvevő érdeklődése hozzásegít bennünket, hogy megfogalmazzuk

legkibeszélhetetlenebb dolgainkat, s általa megszabaduljunk a

szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek a

segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló

gondolatoktól.

A barátságnak e magas eleme nélkül azonban a leghalálosabb

szerelem sem maradhat tartós, mert a közös érdeklődés, a fizikai

céloknál sokkal emelkedettebb ideálok jelentik mindenféle emberi

kapcsolat mágikus kötőanyagát. De az értékes barátságnak éppúgy,

mint a szerelemnek, a házasságnak, a rokonokkal, üzlettársakkal,

kollégákkal, feljebbvalókkal és alárendeltekkel való viszonynak,

megvannak a feltételei és benső törvényei, amelyeket nem tanácsos

figyelmen kívül hagyni. Kiindulásunk az volt, hogy aki barátságra

szomjazik, annak először jó baráttá kell válnia. Óhaja, törekvése

irányába neki magának kell kiárasztania azokat a hívójeleket,

amelyek a rokon rezgésű társat megidézik. Ha a kapcsolat

létrejött, konzerválása nagy áldozatkészséget, tapintatot és

mértéktartást igényel. Éppen ezért néhány axiómában megkíséreljük

összefoglalni azokat a hibákat, amelyeket sem barátságban, sem

szerelemben, sem házasságban nem szabad elkövetnünk, ha azt

akarjuk, hogy a másikkal való viszonylatunk kiegyensúlyozott,

mindkét félre egyformán ösztönző maradjon mindaddig, amíg élünk:

1. Soha ne engedjünk a csábításnak, hogy az együttlétek idejét

egyedül saját ügyeinkkel töltsük ki, még akkor sem, ha társunk

gyöngéd figyelme és önzetlen érdeklődése erre ösztönöz. Ha a

másikat állandóan a megnyilatkozás kielégülése nélkül hagyjuk,

a legtürelmesebb egyéniségben is felforrnak az erők, s tompa

nehezteléssé, végül lázadássá alakulnak át. Az ilyen egyoldalú

viszonylatokból erednek azután az ingerült kirobbanások, amelyek

szétvetik a kapcsolat már megszilárdult szerkezetét.

2. A létrejött viszonylatot ne tekintsük csereüzletnek, amelyben

mi áldozatokat hozunk ugyan, figyelmet, gyöngédséget adunk, de

ennek ellenértékét a legmagasabb árfolyamon megköveteljük. S ha

társunk azután nem képes az általunk megkívánt módon és mértékben

e kívánságunknak eleget tenni, akkor a világért se zúdítsunk rá

keserű szemrehányásokat, sértődött, jeges hallgatást vagy sebzett

gúnyt, mert ezzel mérget fecskendezünk barátságunk élő

szervezetébe. Jegyezzük meg, hogy minden követelés ellenkezést

szül. Minden birtoklás, kisajátítás a diktatúra egy formája,

amelynek forradalom vet véget. A legbiztosabb módja annak, hogy

elveszítsünk valakit, ha tűzzel-vassal biztosítani akarjuk. De

minden póráz, fenyegető tilalom, szerelmi kapcsolat esetén

jelképes erényöv nélkül is elveszíthetetlenül magunkhoz láncoljuk

társunkat, ha az ő érdekét és érdeklődését szolgálva, misztikus

magányát feloldva, ideáljait megosztva nélkülözhetetlenné válunk

számára. Ebben az esetben, ha küldenénk, sem tudna elmenni, mert

létszükségletévé lettünk. Mégpedig lénye egyedül fontos

viszonylatában, amelyben egyébként kielégületlen maradna a

legnépesebb társaság, legforróbb sikerek, legintenzívebb nemi és

érdekkapcsolatok közepette is.

3. Ne terheljük túl barátságunkat egyoldalú szívességekkel. Ha

elfogadunk egy szolgálatot, viszonozzuk legalább valami

szimbolikus értékkel, különben az áram, amely a kapcsolatot

telíti, gyengül, elhasználódik, sőt teljesen ki is merülhet.

4. Mindenfajta versengés és közös anyagi érdek veszélyes

tűzpróbái a barátságnak. Ha lehet, függetlenítsük tőle e két

motívumot, még áldozatok árán is. Abban az esetben, ha ez nem

lehetséges, tegyük vezérmotívumává a kozmikus morál egyik

axiómáját, amely lényegében így hangzik: Ne tedd a másiknak azt,

amit magadnak nem kívánsz! Dinamikus formájában cselekvővé

változtatva ugyanez a következőképpen fogalmazható meg: Azt tedd

a másiknak, amit magadnak kívánsz.

5. Korlátozzuk fizikai együttléteinket. A túl gyakori és túl

hosszas együttlétek dogmatizálják, egészségtelenül

összefüllesztik, s végül felőrlik a barátságot. Minden véglet az

ellentétébe csap át. Abból, ami szoros kötéssé, kötelezettséggé

vált, a lélek reflexszerűen szabadulást keres.

6. Ne éljünk vissza barátság adta jogunkkal egy úgynevezett

"őszinte kritikát" illetően. Ez a jog semmi esetre sem jelenti

azt, hogy barátunkat most már minden gátlás nélkül csipkedhetjük,

gáncsolhatjuk, agresszíven bírálhatjuk és irányíthatjuk,

ugyanakkor teljesen eltekinthetünk erényei, jó képességei

dicséretétől. Veszedelmes sérüléseket okozhatunk így. Nemcsak

szerencsétlen barátaink önérzetét torpedózzuk meg esetleg, hanem

magát a barátságot is. Kritizálni, terelni, figyelmeztetni csak

úgy helyes és konstruktív dolog - még a legszorosabb

viszonylatokban is -, ha egyidejűleg nem fukarkodunk a

bátorítással, sőt a megérdemelt dicsérettel sem. Egészen téves

és gyanús, szadista felfogás az, hogy ami rendben van, jól

működik, és úgyis megteszi a magáét, arról nem érdemes beszélni.

Csak arra a részre kell ráengedni a csiszolókorongot, ahol érdes

felületek vannak. Ha mindenáron hasonlítani akarjuk az embert,

lelkisége leginkább a titokzatos, kényes drágakövekhez hasonlít.

A legnagyobb, legértékesebb briliáns csodálatos tömörsége

ellenére is szétesik, elpusztul, ha nem a megfelelő helyen és

módon koppant rá a mester kalapácsa.

7. Barátunk magatartását illetően ne állítsunk fel olyan erkölcsi

szabályokat, amelyeket az karakteréből folyóan nem tud

teljesíteni. Bármilyen üdvösnek is gondoljuk ránézve saját

felfogásunkat, ne éreztessük vele egy vélt morális magasságból,

hogy megbukott előttünk és önmaga előtt. "Megméretett és

könnyűnek találtatott." Talán éppen ezzel az ítélettel taszítjuk

a mélységbe, mialatt gyöngeségében küszködve támaszt keres. Soha

ne fáradjunk bele abba, hogy lényének pozitív oldalaiban

mentséget, vigaszt keressünk megtántorodásaira. Ha megértést és

reményt adunk neki, minden válságból talál kiutat. E kritikus

mozzanatok nagy próbák, amelyekben acélossá edződik vagy elég a

barátság.

8. Barátságunkat ne tegyük összeesküvéssé az egész világ ellen.

Az ilyen boszorkánykört, amelyet kifelé irányuló lekicsinylés,

gúny, leszólás, gőgös elkülönülés fekete erői töltenek meg,

hamarosan szétzúzzák a felidézett démonok. A barátság örök

elixírjét egyedül olyan szövetség termeli ki, amely mások

szolgálatára, pozitív célok érdekében kötődik.

9. A barátság tartalma határozza meg tartamát. Vigyázzunk, miféle

témák és inspirációk töltik ki barátainkkal való együttlétünk

idejét. Minél több időt fordítunk viccek, hétköznapi események,

aktualitások, napi szükségletek, esetleg pletykák őrlésére, annál

több erőt és kötőanyagot vonunk el a rejtélyes szövedéktől, amely

barátságunkat a mulandóság fölé emeli. Minél több figyelmet

fordítunk az örök értékű témák, magasrendű problémák közös

megtárgyalására, minél több asztromentális élmény vegyíti össze

szellemi és lelki erőinket, barátságunk annál különösebbé,

mélyebbé válik.

10. A barátság célja az adás öröme. Az áldozat, az önfeladás, az

önfeláldozás. Ugyanúgy, ahogy a transzcendens fejlődés egyedüli

célja a Mű létrehozatala minden ellenszolgáltatási igény nélkül;

az én előtt a Te.

                         Az önbizalom

Az önbizalom az emberi karakternek szintén egyik olyan rejtélyes

tulajdonsága, amelyet legtöbbnyire csak tüneteiben,

megnyilvánulásaiban ismerünk, lényegét azonban kevéssé értjük;

főleg úgy fogadjuk el, mint elementáris tényt, irányításunktól

független, szerencsés adottságot. Úgy gondoljuk, vagy van

valakinek önbizalma, vagy nincs. Ha van, ez nyilvánvalóan

nagymértékben elősegíti érvényesülését az életben, ha nincs,

akkor szerencsétlen flótás, akit a döntő pillanatban mindig

cserbenhagynak legfőbb képességei. Kétségtelen, hogy a tudás és

az önbizalom nem mindig állnak arányban egymással, s az

önbizalommal bíró ember - noha esetleg irreális módon

elbizakodott, mégis - nagyobb eredményeket ér el, mint az

értékesebb, de kisebbrendűségi érzéssel küzdő egyéniség. Csaknem

minden esetben tapasztalhatjuk, amikor valaki olyasmire

vállalkozik, amihez nem sokat ért, hogy ha bízik magában,

tűrhetően végzi el a munkát. Viszont a legalaposabb felkészültség

ellenére is zavarok támadhatnak, ha valaki nem bízik abban, amit

tesz.

Eddigi fejtegetéseinkből világosan kitűnik, hogy az önbizalom

lényegében az emberi egyéniség mágikus, teremtő, pozitív árama.

Hiánya az erők keringési zavaraira mutat. Működésének ösztönös,

elementáris természete tudatos és tudattalan világunk

szakadásával keletkezett, s szintén e pszichikai baleset mentő

munkálataira vár, arra, hogy a két területet újra

összekapcsoljuk. Mert ez a baleset olyasféle anomáliákat okozott

bennünk, mint amikor egy város különböző részeit ostrom alatt

elrekesztik egymástól, s a gáz- és vízművek, az elektromos áramot

szolgáltató központ, a telefon és a rádióadás centrumai egymással

ellenséges negyedekben működnek az összekapcsolódás minden

lehetősége nélkül. Mágikus-transzcendens képességeink túlnyomó

része sajnos ilyen "ellenséges" területre záródott ki, s az onnan

hozzánk érkező impulzusok, erők nem állnak ellenőrzésünk alatt,

s ezért szakadozottak, improvizáltak, kiszámíthatatlanok. Célunk

tehát az, hogy az egységért keletkezett s legnagyobb mértékben

összefüggő konstrukciót minden részletében újra központi

irányítás alá vonjuk.

A harcot, meghasonlást, szakadást a mágikus-imaginációs erők

meggyengülése és a démoni energiák eluralkodása okozta. A rend,

a szintézis fenntartására egyedül a szellemi elv képes; a démoni

elemek lényege az anarchia. Minden esetben, amikor a dolgokat

csak úgy történni hagyjuk önmagunkban, s fogalmainkban eltűrjük

a homályos hangulatvilágítást, hozzájárulunk az anarchia

uralmához. S valahányszor végignyomozunk, végigkövetünk egy

fonalat, amely tudattalanunk ködös parttalanságában látszik

elmosódni, területet hódítunk vissza benső kozmoszunk jogos

uralkodójának. Fénybe helyezett, tudatos fogalmaink világképünk

szilárd alapját s a hidat jelentik az egymástól elúszott partok

között.

Az önbizalom - akármennyire elveszítette valódi értékfedezetét -

 eredetileg lényünknek egy magasabb realitásból táplálkozó,

tudattalan emlékezete. Meghasonlottságának krízisei között is él

benne a bizonyosság, hogy a sötét, bénító varázslat mögött ott

rejtőznek trónfosztott, titáni képességei. Az önbizalom e

magunkról való bizonyosság mágikus szuggesztiója, amely lenyűgözi

azokat is, akiken át érvényesülését keresi, és az ő hitükön át

visszahat ránk. A siker felfokozza, erősíti az önbizalmat. A

sikertelenség, a kudarc egymásra halmozódó, bosszantó, apró

emlékképei elrekesztik az önbizalom áramforrását.

Amikor az önbizalom fogalmát elemezzük, újra hangsúlyoznunk kell,

hogy ezt az energiát is az individuum egészének egyik

alkotóelemeként tárgyaljuk, amely csak a többi tulajdonsággal és

energiával való összműködésében járul hozzá az egyéniség

fejlődéséhez és egyensúlyához. Tehát korántsem állítjuk azt, hogy

a tudatlan, elbizakodott fajankó túlzott önbizalma rokonszenves

és kívánatos valami. Mindenfajta túltengés, eltolódás alapjában

egészségtelen - de egészségtelen negatív irányban is. Az

érzékeny, nagy tudású, értékes, introvertált, úgynevezett

"neuraszténiás" egyének legtöbbször éppen kóros önbizalomhiányban

szenvednek, mégpedig azért, mert képzeletük sokkal intenzívebb,

lelki elégedetlenségük pedig fokozottabb, mint az anyagias és

tudatlan emberé. A harc bennük élesebb, fokozottabb a már

igényes, alkotásra törekvő mágikus képzelet s a psziché démoni

elemei között. A következőkben éppen az ilyenfajta gyöngeség

leküzdésének módját fogjuk megtárgyalni.

                   Az önbizalom fejlesztése

Az önbizalomhiány bizonyos sorsszerű terhelések mellett, apró

kudarcok sorozatából keletkezik. E kudarcok oka - éppúgy, mint

a karmikus terheléseké - a láthatatlan vágyvilágban és a szellem

mágikus függetlenségének elvesztésében gyökerezik. S ne higgyük,

hogy ez a folyamat egy már irányításunk alól régóta kikerült,

lezárt tétel. Korántsem. Kifejezetten valami olyasmiről van itt

szó, ami ma is mindig rossz irányba történik, és ma is bármelyik

pillanatban konstruktív irányba fordítható. Csak meg kell

találnunk a hibát, amely a zavarokat okozza. S amint rátapintunk,

ezúttal is elcsodálkozunk rajta, milyen egyszerűnek tűnik. Alig

hihető, hogy ezek a kis mulasztások, jelentéktelen hibák ilyen

veszedelmes gátakat emelhetnek bennünk. Ne felejtsük el azonban,

hogy egyetlen apró nyíláson át akármilyen óriási léggömbből

elillan a gáztartalom, amely a magasságban tartja. Az önbizalom

emelő, lendítő, átütő erejű árama apró, félbehagyott dolgokon át

szivárog el lényünkből. Minden félbehagyott munka, be nem

fejezett mű, megszegett ígéret, nem teljesített fogadalom,

helytállás elől való elfutás feltépett véna a lelkünkben, amelyen

át elvérzik az önbizalmunk. A befejezett művek, véghezvitt

feladatok akkumulálják az önbizalom erőit. Minden ilyen

helytállás meghatványozza benső energiáinkat, s újabb, még

nagyobb feladatok sikeres teljesítésére tesz képessé bennünket.

Legfontosabb tehát sérült, kivérzett önbizalmunk gyógyításánál

az, hogy soha semmiféle munkát, apró feladatot félbe ne hagyjunk,

mert ezek mind nyitott sebek, amelyeken át kreatív erőink folynak

el. Nem arról van szó, hogy egyfolytában erőszakoljuk a dolgok

befejezését, hanem arról, hogy amibe belekezdtünk, azt

rendületlenül, minden akadályon át vigyük véghez. Intézzük el a

hátunk mögött tornyosuló kínos, szemrehányó, vádoló

restanciáinkat. Szisztematikusan vegyük sorra minden

problémánkat, amelyet elodáztunk, legyen az fizikai vagy szellemi

természetű elintéznivaló. Legyen az emberi viszonylatunk

elrendezése valakivel vagy elszámolás a lelkiismeretünkkel.

Vegyük fel a fonalat. Fogjunk hozzá összegabalyodott ügyeink

kibogozásához. Magában véve már ez az akcióba lendült tevékenység

is erőtöbblethez, nyugalomhoz, egyensúlyhoz juttat bennünket. Ne

hőköljünk vissza akkor sem, ha a feladatot félelmetes arányúnak

látjuk. Gondoljunk Lao-ce figyelmeztetésére, miszerint a tízezer

mérföldek is a lábunk alatt kezdődnek. Az önmagunk előtt való

sorozatos elbukások emléke tett bátortalanná bennünket.

Vizsgázzunk most le önmagunk előtt sorozatosan, hogy

visszanyerjük hitelünket a benső bíró előtt. Minden ilyen sikeres

vizsgával titokzatos regenerációs folyamatok indulnak el bennünk,

veszedelmes sérülések gyógyulnak meg, lékek tömődnek be.

Pszichénk összezárult, hőálló tégelyében a mágikus áram

akkumulálódni, hatni kezd, s bénult, tetszhalott organizmusunk

vénái varázslatos, élő, szuggesztív erővel telítődnek. S ez az

erő új sorsot teremt a befejezett feladatok és a magasabb

képességek által lefedezett, életre keltett önbizalmunkon

keresztül.

                    A félszegség legyőzése

Amikor felvetjük a félszegség fogalmát, rá kell jönnünk, hogy e

külső tüneteiben annyira kínos és szembetűnő jelenségnek is

legnagyobbrészt csak a felszínét vesszük tudomásul, míg a mélyén

homályos, zavaros, nyugtalanító névtelenségek lüktetnek. Mert mi

hát valójában a félszegség, amely ifjúságunk éveit, de érett

korunk bizonyos helytállásait is sokszor annyira gyötrelmessé

tette? Mi hozta létre bennünk a merev, kényszerű, nevetséges

reflexek tömegét, miközben görcsösen ügyeltünk rá, hogy kedvező

hatást keltsünk? Miért mondtunk olyan dolgokat, amelyeket

normális körülmények között sohasem mondtunk volna? Miért

foglaltuk csonka, sületlen szavakba félig elgondolt

gondolatainkat? Miért végeztünk szokatlan, értelmetlen

mozdulatokat? Miért törtünk ki önmagunkat is elképesztő

szóáradatban, vagy miért némultunk el dermedten akkor, amikor

ügyesen és talpraesetten kellett volna nyilatkoznunk? Mi az oka

annak, hogy bizonyos emberek jelenlétében nem tudtunk

természetesen viselkedni? Miért volt sokszor az az érzésünk

társaságban vagy nyilvános helyen, hogy minden ember szeme

gyanakvóan vagy gúnyosan bennünket figyel, s ha ketten

összehajolnak, bizonyosan rólunk súgnak-búgnak, a mi külsőnket

kritizálják?

A félszegség természetesen ikertestvére az önbizalomhiánynak. De

fiatalabb testvére, mert nagymértékben infantilis. Még akkor is

az, ha érett korú embert tart lenyűgözve. A két, még mindig

felszíni rétegekhez tartozó meghatározás, hogy a félszegséget

hiúság és bizonyos egocentrikus rögzítettség okozza, nem meríti

ki, csak több oldalról motiválja a kérdést. Mert mind az

énközpontúság, mind ez a fajta hiúság az éledő pubertás, a

kamaszkor jellemzője. A személytelen, öntudatlan és gátlástalan

gyermek ennél a határvonalnál válik zavarodottan személyessé és

erjedő személyiségében a világ középpontjává. Személyisége

azonban nagymértékben kóros: túlérzékeny, egyensúlytalan és

annyira szubjektív, hogy nincs egészséges kapcsolata a

valósággal. Érzékeitől fűtött képzelete végletek közt támolyog.

A körülmények gátjai, erős fizikai függőségének kötései közül vad

fantazmákba menekül. Sérelmeiért bizarr elégtételeket vesz,

kicsapongásokat követ el. Fantáziaalakja, fantáziaélete oly

heves, hogy mindennapi léte, valódi alkata halvány és silány

függeléknek tűnik mellette, ugyanakkor azonban nyomorúságos

cáfolatnak, szégyenbélyegnek is. E különös intenzitású, de

kisebbrendű mellékkreatúra minden helyzetben keresztbe fekszik

a csodálatos hős lába előtt, aki rajta át, benne és általa

folytatja képzelt életét. Az ő pubertásos mirigyeinek impulzusai

szerint követ el képzeletbeli bűnöket és hőstetteket, de a

morális hányingertől, neuraszténiás csömörtől és bűntudattól csak

e szegény nyomorult, senki földjén lévő teremtmény szenved

azután, aki már nem gyermek, de még nem felnőtt. Így jön létre

a kamaszkor sajátos énhasadása a gátlástalan, libidótól duzzadó,

garázda imágó, az éretlen test és az érzékeny lélek között. S e

három, egymással meghasonlott rész az ént kiforgatja minden

erejéből. Összekeveri. Időszerűtlen, jelképes cselekvésekbe

hajszolja. A bűntudat kiegyenlítő gátjait kényszeríti rá, de

legfőképp - s ez a félszegség alapvető diagnózisa - elzárja

minden önmagát illető, objektív felismeréstől.

Ha alászállunk a félszegség fogalmának mély rétegeibe, onnan

elsősorban valami kárhozott bizonytalanságot, lelki nyomorékságot

emelhetünk felszínre. E nyomorékság lényege a kiszolgáltatott

függés minden ember véleményétől, a világ jelenségeinek millió,

félelmetes tükrétől, amelyekbe rémült szorongással lesünk bele:

vajon mit mutat rólunk? Mert abban a képzetben élünk, hogy az

önmagunkról való hírek szerzése, a tájékozódás a félelmetes,

láthatatlan és alaktalan misztérium, saját lényünk felől egyedül

e tükrök által lehetséges. Mivel fogalmunk sincs róla, valójában

kicsodák és milyenek vagyunk, az emberek szemében, véleményén át

próbáljuk kipuhatolni. Ha a lények és szemek tükrében valami

csillogó, szép és nagyszerű jelenik meg rólunk, akkor nagyszerűek

vagyunk. Ha a kép elsötétül, sivár és lesújtó körvonalakat ölt,

akkor engedelmesen felöltjük ezt a formát, és gyötrődő

félszegséggel gubbasztunk a nagy tükörterem káprázatai között.

Mert a félszeg ember valójában kínosan tudatos, skizofréniás

kamasz, aki torz tükrös kísértetkastélyban bolyong egyedüli

élőként, irreális árnyak, fények, ijesztő zajok, testetlen

veszélyek között. Minden tükörben szembejön önmagával, és minden

tükör más torzulást mutat.

Arra is rájövünk e mélyebb vizsgálatoknál, hogy a félszegség

nagymértékben kapcsolat kérdése. Annak jelenlétében, akit

alattunk állónak vagy egyenrangúnak érzünk, sohasem vagyunk

félszegek. A félszegség mindig olyanok közelében nyűgöz le

bennünket, akiket tehetségesebbnek, okosabbnak, pozícióban

fölöttünk állónak, gazdagabbnak, jelentősebbnek ítélünk

önmagunknál. Akiktől függünk. Akiknek a kezében sorsunk fölötti

hatalmat sejtünk. Kétségtelenül ez is infantilis tünet.

Szülőktől, tanítóktól, zordul kiszámíthatatlan, idegen

varázslatok birtokában lévő felnőttektől, idősebbektől,

erősebbektől való félelem. Irreális szorongás attól, hogy általuk

egyszerre valami rejtélyes módon rettentő dolgok derülnek ki

rólunk. Kiderülnek, testet öltenek és kirakatba kerülnek összes

szégyellt "rosszaságaink", tisztátalanságaink, amelyek sejtelme

gonosz rontásként terjeng bensőnkben, és nevetséges bolondot

csinál belőlünk. A félszegség tragikuma ez az ájult

tehetetlenség, kiszolgáltatottság és tájékozatlanság. Az irreális

viszony önmagunkhoz és a többi emberhez. Önmagunk hamis, gyerekes

szempontok szerint való túlértékelése, majd alábecsülése akkor,

amikor ugyanilyen elfogultság alapján osztályozzuk mindazokat,

akikkel szembekerülünk. Elhisszük álarcaikat, futóhomokra épült

pozíciójukat, elhitető rögeszméiket, anélkül hogy felismernénk

a látszatok mögött a lényeget, hogy a káprázatokon túl ugyanolyan

lények, mint mi magunk vagyunk. Külső megjelenési formájukban

tehát nem egyebek homályos ingerekkel és félelmekkel teli,

múlandó konfigurációknál. Egyetlen tisztelni való rangjuk a

titokzatos asztromentális fémjel, amely a különféle maskarák vagy

a szükséges mimikri alól előragyog bennük. S ha e jelzés nem

mutat értéket, akkor az egész keret, amelyet maguk köré

építettek, silány blöffként lepleződik le. Ha pedig

magasabbrendűséget árul el, akkor viszonylatunk hozzájuk

önmagától elveszti minden görcsösségét és félelemtartalmát, mert

hiszen e magasabbrendűség feltétele a lét legcsodálatosabb

tétele, a tat tvam aszi.

A helyes viszonylatok megteremtéséhez persze megint csak a

szemlélet teljes átépítésére, egy rejtélyes érlelési folyamatra

van szükség: arra, hogy felneveljük magunkban a kamaszt vagy a

süldő lányt. Mert ez a serdületlen lény mindent azért tesz

bennünk, hogy külső sikert arasson vele, hogy még az utcaseprőt

is elkápráztassa, és testi értelemben váljék a világ közepévé.

Ünnepelt bonviván legyen, vagy primadonna. Megoldja közben a

világrejtélyt. Legyőzze az összes sportbajnokot. Elnyerje a

Nobel-díjat, és elsőnek jusson fel a Mount Everestre. S mivel

mindezekkel az igényekkel szemben nem lehet egyéb, mint testi és

lelki akadályokkal küszködő, sajátos körülmények közé börtönzött

ember, az a képzete támad önmagáról, hogy semmire sem jó, és

alacsonyabb rendű másoknál. Az egész felbillenéséért és a

káprázatgyötrelmekért persze a helytelen értékítélet, a téves,

serdületlen ideálok felelősek. Ez a külsőleg hatni akaró, hiú

kamasz sokszor még a legkiválóbb emberben is benne lapul, s

félszeg kényszergesztusokba hajszolja bizonyos megmutatkozások

közben. Aki például szüntelenül előrehaladott életkorát vagy

előnytelen külsejét latolgatja, ugyanakkor munkaterületén

maradandó értéket termel, gyermekes és ésszerűtlen dolgot művel.

Ha ilyenkor objektív, "felnőtt" szemlélete viszonylatából

tekintene önmagára, felismerné: olyan groteszk ábrát mutat,

mintha Einstein professzor váltig azon erőlködnék, hogy egy

sanzon éneklésével arasson sikert.

A félszegség legyőzésének módját a következő axiómákban foglaljuk

össze:

1. Ne tükörből és emberek véleményén át lessünk rá önmagunkra,

hanem szerezzünk megbízható értesüléseket a bennünk élő

valóságról.

2. Neveljük fel önmagunkban a hiú és labilis kamaszt.

3. Tüntessük el az idő ellentmondását benső stádiumunk és

életkorunk között. Aknázzuk ki a korszakot, amely elérkezett

hozzánk, anélkül hogy gyerekes játékokba menekülnénk új

felelősségünk elől. A serdülőkor apró örömei és sikerei éppúgy

nem elégíthetnek ki bennünket többé egy előrehaladottabb

karmaidőben, mintha felnőtt létünkre egész nap karikát görgetve

futkosnánk az utcán.

4. Ne a másik embernek akarjunk imponálni, hanem mindig saját

ideáljainknak próbáljunk megfelelni.

5. Minden társaságba, minden emberi kapcsolatba azzal a

meggyőződéssel lépjünk, hogy senki sem kevesebb vagy több nálunk.

Nem több, mert mindenkinek mulandó teste van, amelyet csinos,

mutatós ruhái, ruganyos mozdulatai vagy gőgös pózai ellenére

néhány év alatt felőröl az idő; és nem kevesebb, mert e gubóban

az Isteni Önvaló szikrája él.

6. Puszta külsőségek alapján sohase vessük meg, de ne is

becsüljük túl az embereket. Ha egy szuggesztíven nagyképű

egyéniség nyomasztó súlylyal ránk nehezedik, képzeljük el őt,

amint a gyomra fáj, a kőre ejt egy tojást, vagy ahogyan Aldous

Huxley egyik nőalakja ajánlja, idézzük magunk elé, amikor a

fürdőkádjában guggol. A humor általában megenyhíti a félszegség

gyötrő feszültségét, mert akin nevetünk, attól nem félünk többé,

azzal egy szintre kerültünk, tehát nem érzünk zavart a

jelenlétében. A nevetés a forradalom, a lázadás egy formája.

Fosszuk meg vele trónjától a diktátort, a nagyképű külső embert.

Váljunk függetlenné tőle, hogy e felszabadulásban

összetalálkozhassunk a belső emberrel, a szenvedővel,

szorongóval, rejtőzően infantilissel, aki azonos velünk halandó

lénye küzdelmeiben és halhatatlanságában.

             Hogyan küzdjük le kedvetlenségünket?

                      A pozitúrák mágiája

Egy Thompson nevű pszichológus a következő furcsa kérdést tette

fel betegeinek: Mit gondolnak, vajon azért sírnak-e, mert

szomorúak, vagy azért érzik szomorúnak magukat, mert sírnak?

Azért szaladnak-e el valahonnan, mert megijedtek, vagy azért

ijedtek meg, mert elszaladtak? A paradoxul hangzó s erősen extrém

fogalmazás alátámasztására azután az alábbi gyakorlatot

ajánlotta: térdeljenek le, hunyják be a szemüket, kezüket

kulcsolják imára, és e feszült, felfelé nyújtózó pozitúrában

várakozzanak. Egy idő után megkérdezte, mit éreznek. "Vallásos

áhítatot", felelte mindegyik. S el kellett ismerniük azt is, hogy

e reakciót a sajátos pozitúra váltotta ki bennük.

Ismeretes, hogy érzékeny, ösztönös és hangulatéletükben erősen

labilis nők milyen függésben vannak a saját külsejüktől. Minden

ruhájukban másképpen mozognak. Hajviseletük megváltoztatása,

rúzsuk színe, parfümjük illata kaméleonszerűen alakítja őket

regényessé, cinikussá, gügyögő kislánnyá vagy agresszív femme

fatale-lá. Egy primitív, üres, lusta és érzéki dísznő arra a

kérdésemre, hogy mivel töltötte a napot, így felelt évekkel

ezelőtt: "Nem volt kedvem sem mosdani, sem fésülködni, sem

felöltözni. Csak feküdtem órákig a díványon, és utálkoztam, hogy

milyen ronda és piszkos vagyok. Úgy éreztem, egészen öreg lettem,

és nemsokára meg fogok halni. A tükörbe néztem, és bőgni kezdtem.

Azután berohantam a fürdőszobába, megfürödtem, jól kifestettem

magam, felöltöztem a "bestiaruhámba", bekapcsoltam a rádiót,

táncolni kezdtem, és ha hiszi, ha nem, csengeni kezdett a

telefon. A nagybetűs flörtöm hívott fel, akit már elsirattam.

Lehet, hogy hülyeség, de halálosan biztos vagyok benne, hogy ha

továbbra is fekve maradok azon a mocskos díványon, nem ez

történik, hanem végül is beveszem a szevenált, amit már évek óta

vészkijáratnak tartogatok."

Egy nagyon öreg színésznő, aki évtizedeken át ismert alakja volt

Budapestnek, amíg elevenen el nem égett az ostrom alatt egy

légópincében, az utolsó percéig hősies küzdelmet folytatott a

könyörtelen idővel. Alakja nyolcvanas évei ellenére karcsú volt,

mint egy leányé, s vékony bokája valószínűtlenül magas cipősarkon

imbolygott. Aki mögötte haladt az utcán, s nézte elegáns,

kosztümös figuráját, merész vonalú kalapja alól aláhullámzó,

vöröses-szőke haját, legfeljebb a mozgásától válhatott

gyanakvóvá, mert az különösen rozogának, gépiesnek tűnt, mintha

egy kriptából kiszabadult álruhás múmia libegett volna előtte.

A szembenézés azután leleplezte a szomorú valót, mert a

plasztikai műtétek és a réteges festék nemhogy enyhítette, hanem

inkább fokozta arcának öregségét; reménytelen, sivár borzalommá

mélyítette. Ebben az öregségben nem volt semmi méltóság és

bölcsesség, csak görcsös kapaszkodás valamibe, ami régen

elveszett. Rögeszméjévé lett, mint amikor egy anya beleőrül

gyermeke halálába, és az üres pólyát ringatja eszelősen. Ez a

színésznő kétségbeesett ifjúságsóvárgásában és -imádatában

ösztönösen megsejtett valamit az ősi pozitúramágiából. Megtagadta

magától például a délutáni pihenést. Páncélszerű fűzőben, egyenes

háttal ült egy karosszékben órákig, testét nem engedte át az

elernyedésnek, mert babonásan, fanatikusan hitt abban, hogyha

feladja az idővel harcban álló, feszült en garde-ot, akkor ebben

a nyitott lazaságban rátör az öregség, és végképpen leigázza,

elhiteti önmagát sajgó, fáradt, lusta fizikumával.

E groteszkül kirívó eseteken kívül azonban, végigelemezve

embertársaink és saját magatartásunkat, rá kell jönnünk, hogy

mindannyian valamiféle ösztönös pozitúra szuggesztiójában élünk

és cselekszünk. Arckifejezésünk, testtartásunk, légzésmódunk,

modorosságunk, ruháink színe, hajviseletünk szimbólumbeszéddel

kiabálják rólunk mindazt, amivel vádoljuk és büntetjük magunkat.

A depressziós, rossz, sötét, gyűrött, esett, hajlott, zárkózott

külső elintézetlen belső folyamatok kivetülése s egyben

mazochista büntetése.

Határozzuk meg még pontosabban: a pozitúrák bizonyos teremtő vagy

lebontó mozgások ismétlései, idéző formulái, amelyek a testet,

amely felölti őket, megtöltik az idézett tartalommal. Ez az

értelme a templomtáncoknak vagy a dervisek szédítő forgásának is.

A keringő, különféle pozitúrákat öltő templomtánc

asztrális-démoni idézés, az álomnyelvhez s a hieroglifákhoz

hasonló. A jógapozitúrák az ősábrák megfelelői, amelyeknek

absztrakt erővonalai egész teremtési rendszereket sűrítenek

magukba.

Ha kedvetlenek vagyunk, elsősorban tudatosítsuk a pozitúrát,

amelyet ez az állapot ránk rögzít. Tudatosítsuk feszült, szorongó

előrehajlásunkat, gubbasztó, csüggedt tartásunkat, besüppedt

mellkasunkat, amelybe alig engedünk levegőt. Figyeljük meg,

gyomorizmaink mennyire megfeszülnek e pózban. Nézzük meg a

tükörben fénytelen szemünket, kövessük homlokunk gondterhes

ráncait, szemöldökünk panaszos ívét, szájunk keskenyre húzott,

legörbülő vagy keserűen cinikus vonalát. Figyeljük meg

kéztartásunk görcsösségét; a tépő, tördelő, önkínzó mozgásokat,

amelyeket ösztönösen végez. Karikírozzuk e pózt, azután vessük

le magunkról, mint egy kínzóan szűk, szoros, elhordott ruhát. A

levetés, kilépés, felszabadulás nagy megkönnyebbüléséhez

szükséges a pozitúra végletbe feszítése, és szükséges a terhek

lerakásának pozitív képzete is. A tudatos kígyóbőrvedlés, gúzsból

való kiszabadulás után vegyünk mély lélegzetet, nyújtózzunk ki.

Oldjuk meg tartásunk görcsös csomóit. Mosolyogjunk. Ha módunk van

rá, fürödjünk vagy mosakodjunk meg a valóságban is, öltsünk más

ruhát, keressük ki a derűsebb folyamatoknak megfelelőbb színeket.

Gyújtsunk fényt magunk körül, vagy menjünk ki a napfényre,

levegőre. Teremtsünk kapcsolatot valami szép tárggyal, örömöt,

biztatást sugárzó emblémával. Simogassunk meg egy állatot,

hallgassunk zenét, vagy beszélgessünk egy kisgyerekkel, öltsük

fel az erős, egészséges, ruganyos, bizakodó ember külső

magatartását, s csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy a felöltött

külső pozitúra lassanként belső atmoszférává válik. Fontos

persze, hogy egy pillanatra se engedjünk a lomha ólomsúlynak,

amely visszahúzna előző állapotunkba.

Bizonyára mindenki kipróbálta már, hogy ugyanazon a keserves

helyzeten, például jéghideg helyiségben való mosakodáson milyen

kínok között vergődünk át, ha esetten, vonakodva, dideregve

csináljuk végig, s mennyivel könnyebben, gyorsabban, gyötrelmek

nélkül jutunk keresztül rajta, ha frissen, nekikészülve

csináljuk. Nem engedünk például a didergés kényszerének, amely

a kudarc, a helyzettől való félelem és legyőzetés pantomimja,

hanem ellenmozdulatokkal, ellenmozgással benső hővé alakítjuk ezt

a reflexenergiát.

A pozitúra határozza meg, hogy lényünket izmos, hajlékony,

irányított járműként, ütközés nélkül kormányozzuk-e át a válságos

helyzeteken, vagy holt teherként engedjük sodródni a kényszerek

éles szirtfokai között, amíg puha, érzékeny állaga szét nem

zúzódik valamelyiken.

A tudatosítás a felszabadulás kezdete. A tudatosítás abból áll,

hogy a kötés és oldás kulcsát először gondolatban meghatározzuk:

a kulcs tehát a pozitúra. Miután így kielemeztük saját

meghatározó pozitúránk lényegét, megtervezzük az oldó

ellenpozitúrát elméletben, azután imaginációban, végül

gyakorlatban.

Képzeljük el, hogy a súlyos karmát, kedvetlenséget előhívó

helytelen pozitúra - amelyet ösztönösen viselünk - bezárt széf,

szűk, fullasztó zárlat körülöttünk. Az ellenpozitúra, amelynek

mágikus ábráját meghatározzuk és felöltjük, a széf

nyitóformulája. A sajátosan körénk jegesedett szilárd és szoros

kötésből egyszerűen nem szabadulhatunk másképp, nem férünk ki

rajta, csak ha más külső és belső magatartást öltünk. Az

alakzatot, amely létrejött, csak új, külső magatartás által

változtathatjuk át. Ne kicsinyeljük le tehát a külső dolgokat,

testünk e külön demonomágiáját, hanem vonjuk azt is szellemünk

uralma alá. A pozitúra a tudattalanból vetül ki. Az ellenpozitúra

a tudattalant hangolja át, engedetlen ösztön- és ingervilágunkra

hat vissza elrendező, gyógyító módon. Ne engedjük soha

eluralkodni magunkon a kedvetlenséget, a letargiát, hanem

küzdjünk ellene benső mágusorvosunk által meghatározott

ellenpozitúrákkal!

                  A környezetváltozás szerepe

Krónikus, depressziós állapotoknál, kóros ingerültség vagy ideges

túlfokozottság esetén az orvos régebben szinte közhelyszerűen

ajánlotta a környezetváltozást. A "kilépést a régiből, a

megszokottból, a beidegzettből". Ennek a gyógymódnak

kétségtelenül sok száz éves kedvező statisztikája van, s azért

alkalmazták gyászesetek, betegségek, szerelmi csalódások, válási

hajszák és különféle neuraszténiás tüneteket produkáló egyéb

megpróbáltatások után, mert rájöttek, hogy az emberi természet

meglepően gyors változással reagál rá. De hogy miért teszi ezt,

odáig már nem terjedt az egzakt tudomány érdeklődése. Pedig ebben

a tényben is - mint sok más eredménnyel alkalmazott "természetes

gyógymódban" - benne rejlenek a kulcsok, amelyek az egész

orvostudományt forradalmasíthatják. Ehhez persze, a tünetek

területét elhagyva, egészen új - és egészen ősrégi - vizsgálati

módszerekkel az okok láthatatlan birodalmáig kell elhatolni.

A kiindulása e vizsgálati módszernek az a már elhangzott mondat,

hogy mindenfajta betegség a szimbólumbeszéd egy formája. Aki

tehát egészen pontos diagnózist akar megállapítani, annak

ismernie kell a szimbólumok egyetemes nyelvét.

Az orvosságot mindig csak a helyes diagnózis állapíthatja meg,

sőt magából a kórból lehet kitenyészteni a vakcinát, amely

leküzdi a betegséget. Mivel azonban a testben megjelenő tünet

csak másodlagos jelenség, egy láthatatlan ok okozata: a

gyógyszert magából a láthatatlan okból kell kivonni. Ez pedig a

lélekben gyökerezik.

Az okról mindig a betegség szimbológiája árulkodik. Ezért a

betegség igazi, egyetlen, valóban végleges gyógyulást hozó

arkánuma sem lehet más, mint szimbólum, amely a lélekre hat,

onnan operálja ki a kórképző gócot. A betegség rögzült

pozitúrájának úgynevezett ellenpozitúrája ez, gyógyító

ellenszimbólumok sorozata, amelyek sokszor akkor is használnak,

ha a beteg nem fogja fel értelmüket. Ilyen szimbolikus cselekvés

a környezetváltoztatás is. Mert abban a miliőben, ahol élünk, s

ahol a megpróbáltatás vagy sokk ért bennünket, az emberek és a

tárgyak magukba szívták gondolatainkat, érzéseinket,

szenvedéseinket, indulatainkat. S fogva tartanak bennünket.

Saját környezetében mindenki árnyakat éltet, amelyek elébe állnak

minden menekvési, változtatási szándékában. Rászólnak,

emlékeztetik, gátolják, lendületét megtörik, kételyt támasztanak

benne, s arra hivatkoznak, amit tudnak róla előző cselekvéseiből,

elbukásaiból, összeomlásaiból s főleg a kudarcból, amely

valamilyen formában érte.

Ma azonban az a helyzet, hogy fizikai értelemben legtöbbször nem

áll módunkban környezetet változtatni, elutazni, elköltözni,

legalábbis éppen akkor nem, amikor égető szükség volna rá. De

lehetséges, hogy egy környezetváltoztatást, "kilépést a régiből"

szimbolikus átrendezés segítségével vigyünk végbe.

Figyeljük meg, hogy azok az emberek, akik sorsukkal, önmagukkal

elégedetlenek, minduntalan átrendezik a bútoraikat. A frigid

asszonyok szüntelenül takarítanak, még szekrényeik belsejét is

kisúrolják. Az erkölcsileg teljesen mocskos, gátlástalan lények

a testükre gyakran szinte mániákusan tiszták, kényesek. A

korosodással, hervadással szinte törvényszerűen együtt jár a

világos, derűs színek keresése, a pótlás, a kiegyenlítés

szimbolikus színterápiája. S ezek az ösztönös, jelképes

cselekvéssorozatok tudattalanul mind azért történnek, hogy

meggyőzzék, befolyásolják s így kondicionálják a képzeletet, s

ezáltal a lélek új önbizalomhoz és életerőhöz jusson. Ez az

ösztönös misztériumjáték a megismerés által az öngyógyítás

tudatos eszközévé lehet. Ha például egy rossz energiákkal

feltöltött környezet fojtogató gyűrűje zárul körénk, és megbénít

bennünket, építsünk fel egy jelképes változássorozatot a rossz

hatalmának megtörésére. Vegyük hozzá a fáradságot! Készítsünk

gondos tervet! Szerezzük be a hozzávalókat, folyóiratokat,

könyveket, úgy, mintha valóban utazni készülnénk, mégpedig valami

szép, "magaslati" gyógyhelyre.

Ne felejtsük el, hogy körülöttünk és bennünk minden "egy-egy

szimbólum porba öltöztetve". Az élet művészete a képzelőerő

művészete, az a tehetség, hogy a dolgok üres keretét zengő,

színes, intenzív tartalommal tudjuk-e megtölteni. Ha erre nem

vagyunk képesek, akkor a legcsodálatosabb környezet is belső

szegénységünk elmosódó háttere marad. Ha e játékot nem tudom

fantáziával megeleveníteni, mint a teljes koncentrációval a maga

mesevilágában élő gyermek, akkor külső sötétségbe kirekesztett

elátkozott maradok. A játék szabályai játékszabályok, amelyek

csak a cselekmény meggyorsított, sűrített folyamatában, a drámai

átélésekből természetes módon kialakulva változhatnak meg,

mégpedig a kínos helyzetünket fenntartó varázslattal egyenértékű

összpontosítás által. Hiába utazunk el Szicíliába tavasszal, vagy

Kaliforniába. Hiába költözünk be egy svájci hegyi szálló

luxuslakosztályába, ha a jelenségekhez nem tudjuk hozzáadni azt

a képzettartalmat, amely bennünket a gazdag lehetőséggel belülről

is intenzíven összekapcsol. Levert, hasfájós, epés, elégedetlen,

szűkagyú semmittevők ezrei töltik meg a világ legszebb helyeit,

tapossák India, Görögország, Közép-Amerika, Afrika transzcendens

hagyományoktól dús földjét, s annyi kapcsolatuk van a

környezettel, mint a romjaikban is lenyűgöző antik templomok

kövein sütkérező gyíkoknak az eszmével, amely e templomokat

emelte. Intelligens, tehetséges, intuícióval bíró ember persze

nagyszerű inspirációkhoz jut ilyen helyeken, de csak azért, mert

tartalmat tud nekik adni önmagából, saját képzeletéből és

odaadásából. Mert mágikusan megelevenít, tehát teremt. Ez a

tartalom, ez a benső valóság azonos az Élet titkával. Azzal a

Tűzzel, amelynek kialvása dermedt hullává változtatja az

érzésektől hevülő embert. Ez a titok a képzelőerő. E nélkül a

világ halott szimbólumok halmaza, de az imagináció

felszabadított, visszanyert hatalmával minden pillanatban új

világot teremthetünk.

Az imagináció által történő környezetváltoztatás jelképes

cselekvéssorozatát mindenkor egyéni ízlésünk szerint kell

kialakítanunk. Ez a jelképes cselekvéssor képzeletünk

beindításához, inspirálásához szükséges. Ezzel mozdítjuk ki

romboló irányba futó erőnket pályájáról, de tudattalanunkat is

e szimbólumokkal oldjuk fel zsibbadt, kórosan helytelen

pozitúrájából. S ehhez elég, ha színleljük a folyamatot, feltéve,

hogy a többit tudatos imaginációvarázslattal adjuk hozzá. Mint

ahogy a rítusok mozzanatai, a templomtáncok konfigurációi vagy

a jógapozitúrák is elégségesek ahhoz, hogy a lélek és a szellem

nála nagyobb erőkkel lépjen kapcsolatba. Fontos, hogy akármilyen

kis mértékben, de változtassunk valamit például megcsontosodott

szokásainkon, napirendünkön. Esetleg csak annyit, hogy kávé

helyett teát iszunk reggel vagy megfordítva. Átfésüljük a

hajunkat. Más útvonalon járunk haza. Sétáink során más

városrészeket keresünk fel. Kimegyünk a pályaudvarra, mintha

utazni készülnénk, s a pályaudvar átmenetiségében, a vonatok

beérkezése és kifutása közben tudatosítjuk egész fizikai életünk

átmenetiségét, ragaszkodásaink értelmetlenségét. Belemélyedünk

valami szép, művészi folyóiratba, amely színes, távoli tájak

fotóival van tele. Átrendezzük a szobánkat. Megváltoztatjuk a

bútorok helyét. Étrendünkben újfajta ízeket alkalmazunk. Új

illatszert vásárolunk. Röviden: kilépünk a megszokottból, a

zsarnokian kényszerítő szokások gyűrűjéből, határozott céllal és

tudatosan.

                  Pozitív és negatív emberek

Milyen emberek társaságát kerüljük, milyen emberek társaságát

keressük?

E tanulmány első fejezeteiben már kifejtettük, hogy senki sem lép

be véletlenül az életünkbe, mert amit véletlennek érzékelünk, az

részleges vakságunk következménye. Olyan mozzanat, amelynek

előzményeit nem látjuk, tehát nem ismerjük fel logikáját,

elkerülhetetlenségét és sorsunkat alakító szándékosságát.

Bármilyen kellemetlen viszonylatunk támad környezetünk tagjaival,

e viszonylat hívójele bennünk hangzott el, sőt mi adtuk meg

alaphangját. Éppen ezért a mi feladatunk, hogy minden ilyen

összefüggést feloldjunk. Ha már belekerültünk, akkor ez már a

vizsgatételünk. Mivel azonban ezen a területen is - mint az élet

bármely más síkján - a valódi karmaoldó, illetve elhárító módszer

a profilaxis, amennyiben képesek vagyunk rá, itt is élhetünk a

megelőzéssel. Mert értsük meg, az embernek joga van hozzá, hogy

a dolgokat megkönnyítse, a bonyodalmakat elkerülje vagy

áthangolja. E kiváltság azonban benső rang. Semmi mással nem

lehet hozzájutni, mint a megismerés szellemi és erkölcsi

erejével. Ez az élő erő annyit jelent, hogy van benső mértékünk,

amellyel lemérhetjük, mi az, amit meg kell tennünk, és mi az,

amire hiába vesztegetünk időt és energiát. Lemérhetjük: hol

kezdődnek mulasztásaink, és hol végződik morális kötelességünk.

Vannak esetek, amikor nyilvánvaló, hogy szitába öntünk nektárt.

Vannak esetek, amikor megbocsátásunk, teherviselésünk

demoralizálja azt, akit felment és megkímél. A gyöngeségek

kiszolgálása és alátámasztása éppúgy nem vezet jóra, mint az

erőszakos áthangolási törekvés.

Gyakran kell döntenünk az elkülönítés gyógymódja mellett akkor,

ha két egyéniség nívókülönbsége áthidalhatatlanná válik. Két

ilyen pólus együttállása oly nagy mértékben irritáló, hogy

mindkét fél megbetegszik, lelki és szellemi értelemben

elerőtlenedik tőle. A kötelezettségünk bárkivel szemben csak

addig terjedhet, amíg hasznára lehetünk. Amint azonban legjobb

szándékunk és igyekvésünk ellenére úgy látjuk, hogy éppen abba

hajszoljuk bele, amitől megkímélni szeretnénk, hagyjuk magára.

Engedjük el. Kerüljük, mert valami rejtélyes pszichokémiai

folyamat mérget termelt ki közöttünk.

A megismerés kétségtelenül szolgálatra kötelez, s a kozmikus

morál alapja a szolidaritás. Minden erkölcsi megbetegedés elsodor

ettől az alaptól, és minden gyógyulás közelebb visz hozzá.

Feltétlenül rossz tehát az a módszer, amely egy harmóniátlan

közelséggel robbanást idéz elő, erkölcsi hanyatlást okoz.

A szolgálat nem riad vissza a ragálytól sem, de okosan védekezik

ellene, nehogy ápolás közben maga az orvos is leprássá váljék.

A negatív, lehúzó, korlátolt, rosszindulatú emberek pszichikai

ragályt árasztanak. Itt feladatunk arra szorítkozik, ha

környezetünkbe kerülnek, hogy szóval, példával, gondolat vagy

érzéstartalom sugárzásával gyógyszert kínáljunk nekik. Ha

elfogadják, gyógyulni kezdenek. Ha nem fogadják el, akkor csak

az idő és elkülönítés segíthet rajtuk. De semmi esetre sem

változtat álláspontjukon az, ha szoros közelségben velük mi is

átitatódunk a fertőzéssel.

Ha egy-egy terméketlen, negatív kötés szorosan ránk hurkolódik,

bontakozzunk ki belőle erőszak nélkül. Amennyiben felismerésünk

és szándékunk helyes, akkor a viszonylat látszólag önmagától

megszűnik. Leválik rólunk, mint begyógyult sebről a száraz var.

A módszer ez esetben annyiból áll, hogy engedjük el az illetőt

békességgel. Adjuk fel neheztelésünket, keserűségünket,

sérelmeinket, minden várakozásunkat és feltételünket. Ez az

oldott, barátságos békesség mai állapotának és fejlődési

szükségleteinek világos felismeréséből fakad. Abból a

bizonyosságból, hogy mellette ez idő szerint nem tehetünk semmit.

Együttlétünk nem szövetség, hanem görcs. Ingerültséget termelő

kényszer. Ez a gyulladás akkor enyhül meg, ha eltávolodunk

egymástól. Ha sikerül önmagunkban létrehozni ezt az állapotot,

vetítsük át társunk mélytudatába. Erősítsük meg abban, hogy adja

fel ő is a feszült készenlétet. Pszichéje sokkal készségesebben

fogadja majd el ezt az ajánlatot, kitapintva bennünk is az

enyhülést, mint racionális értelme, amely csak ingerei és

elégedetlensége névtelen tartalmát öltözteti különféle

fedőnevekbe.

Azért fontos és tanácsos keresnünk a pozitív emberek társaságát,

mert a zóna, amelyben élünk, gyakran szerencsétlen,

"vámpírlények" alvilága. A negatív emberek pszichikai vámpírok.

Minden élő felületre rátapadnak. Falánk csecsemő szájával

szívják, amíg erő van benne, de a plusz, amelyet zsákmányolnak,

nem válik tulajdonukká, hanem minden irányban nyitott lényükön

át szétömlik belőlük.

A pozitív emberek nem vérrel, hanem pszichikai, szellemi

elixírrel táplálkoznak. Energiák akkumulálódnak bennük.

Fölöslegeik vannak, amelyekből adni tudnak. A pozitív emberek a

föld erőforrásai. Bennük gyűlnek össze és általuk keringenek azok

az energiakészletek, amelyek megtartják a fényre éhezőket. Ezért

van az, hogy a negatív emberekkel való együttlét után támolygunk

a fáradtságtól. Úgy érezzük, teljesen kimerültünk. A pozitív

emberek társaságában pedig felfrissülünk, feltöltődünk. Senki sem

érintkezhet rossz következmények nélkül túlnyomórészt csak

negatív emberekkel, mert amint több erőt ad le, mint amennyit

felvesz, ő maga is "vámpírrá" s egyúttal lelkileg vérzékennyé

válik.

A pozitív ember sokaknak tud erőt adni anélkül, hogy elgyengülne.

Nagyok a bevételei, és egészséges a benső ökonómiája. Az

emberekkel való érintkezés természetes anyagcsere-szükségletét

szolgálja. Ha valaki például derűs, érzelmileg kiegyensúlyozott

tud maradni nehéz helyzetekben, hittel és bátorsággal győzi a

megpróbáltatásokat, már pozitívnak számít, mert magatartása erőt

áraszt.

Egészséges benső ökonómiánk érdekében ezért nemcsak jogunk van

hozzá, hanem szükségünk is, hogy energiakiadásainkat egyensúlyban

tartsuk energiabevételeinkkel. Mert erőinkkel éppúgy nem

könnyelműsködhetünk, mint anyagi javainkkal. Igaz, hogy a forrás,

amellyel kapcsolatot teremtettünk, kimeríthetetlen, s a bennünk

lévő szikra örök.

Segítsük ezért mindazokat, akiket segíteni tudunk tettekkel,

értékes tanácsokkal, jó gondolatokkal és gyógyító erőkkel, de

csak akkor, ha nem vámpírcsoportlelkeket éltetünk vele, s főleg,

amíg fedezetünk van rá. Amint azonban rájövünk, hogy az egyéni

gyógyulás és építő visszajelzések szándéka helyett valami beteg

pszichikai nimfománia akaszkodott ránk, amely kéjesen felissza

a ráfordított energiát, s mohó, üres állatszemmel még többet

követel belőle, azonnal szakítsuk meg a kapcsolatot, mert ami

ilyenkor történik, az nem más, mint transzmutáció lefelé. Az

arany ólommá változtatása. Az ilyen kapcsolatot kerüljük el. S

keressük a konstruktív, megújító, inspiráló, erőinket feltöltő

szellemi forrásokat. Szívjunk be Fényt, hogy Fényt áraszthassunk.

                      A félelem legyőzése

Az élet legősibb alapérzése a félelem. A mulandósággal együtt

született. Hatalma két forrásból táplálkozik. Egyik forrása az,

hogy nevét a rengeteg fedőnévtől csaknem lehetetlen megtalálni.

Noha a félelem lényegében halál-félelem, kétségtelen, hogy e

mögött van még egy titkos név, egy másik, amely az univerzális

tudattalanban rejtőzik. A félelem hatalmának másik forrása

önmagát feltöltő, megszázszorozó ereje. A félelem mágiája ugyanis

magából a félelemből táplálkozik. Amint feltámad bennünk,

legelőször is kontrollszerveinket bénítja meg, s átveszi az

uralmat egész organizmusunk fölött. Lételeme a homály, az

ismeretlenség, a köd, a bizonytalanság, a körvonaltalanság.

Veszedelmes kísérleteinek feltétele az egyéniségben eluralkodott

tanácstalan káosz és tehetetlen kiszolgáltatottság.

A félelem a megnyilvánult létnek éppolyan misztikus eleme, mint

a Lucifer-princípium. Rombol, kivezető út és kulcsok nélkül.

Semmit meg nem old, és sehová nem vezet. Vak irritációként kering

benne az élet elpusztításának ösztöne; az a tartalom, hogy a

létnek ez a formája végzetesen rossz. A félelem az univerzum

anarchistája. Robbant, gyilkol, dúl, kiirt, mérgez, s ezzel

szüntelenül nemz, mert a pusztítás a mélységi régiókban teremtő

aktus. Aki öl, az démonokat nemz. A félelem őrjöngő rögeszméi

testet öltenek a lélek alvilágában, és betegségfolyamatok

formálódnak a testben.

Az élőlények egymásrautaltságuk kényszerében a félelem millió

variációjában szenvednek. Minden vágyódásukban, reményükben,

fényszomjukban ott lapul a harmadik hatalom, és behajtja rajtuk

sötét adóját. A fény mindig árnyékot vet. S a jelenségek

világában minden lehanyatlik és halállal végződik. Igen. Az

úgynevezett tények. A test érzetei. Az idegek. Az egész

sebezhető, remegő, puha testállag a félelmet igazolja. De lássuk

csak, voltak-e már olyan lények, akik a félelem fölé emelkedtek?

Van-e egyáltalán kiút a félelemből? Meg lehet-e fékezni? Le

lehet-e győzni? A felelet erre: igen. Voltak már emberek, akik

a félelmet is megváltották önmagukban.

A félelem antitoxinja az imagináció. A képzelet éber, kitartó,

hatalmas frekvenciájú fényereje. Ha ennek kereszttüzébe fogjuk

a félelem fixa ideáját, s nem engedjük elfutni, homályba

menekülni, akkor úrrá leszünk fölötte. Mert elemezzük csak:

milyen fegyverrel operál bennünk a félelem? A célközelvonzás

mágiájával. Figyeljük meg, mit teszünk, ha félünk valamitől.

Gondolatban megszövegezzük vagy exponáljuk. A gondolatot

színültig töltjük éles, intenzív iszonyattal. Azután vad

meneküléssel ellökjük magunktól. Ezzel a szabályszerű

asztrálmágikus rítussal pedig kiadtuk a parancsot a feladat

végrehajtására. Pontosan az ellenkezőjét tesszük így annak, amit

tennünk kellene. Mert éppen a félelem az, amelyet nem szabad soha

ámokfutóként elengednünk a homályban, amikor önmagunk ellen kést

adtunk a kezébe. Baljós, zavaros, vészterhes gondolatokat soha

ne lökjünk el magunktól megoldatlanul! Emlékezzünk a

célközelvonzás mágiájánál alkalmazott figyelmeztetésre:

kísérletünk nem sikerül, ha tárgyunkkal - amelyet meghívtunk -

hosszasan foglalkozunk, s fantáziánkban kiéljük teljesülését,

mert akkor az energiát, amely a véghezvitelhez szükséges,

ráköltjük magára az elképzelésre. Nos, a félelem esetében éppen

valami ilyet kell tennünk. A dolgot, amelytől félünk, gondolatban

a végletekig kell vinnünk, minden fonalát végiganalizálva.

Tételek, ellentételek, képzetek antitoxinjával, megismerésünk

érveivel ki kell lúgoznunk ijesztő tartalmát. Hogy kimerüljön.

Hogy elveszítse erejét és cselekvőképességét. Ha így bátran

szembenézünk a félelemmel, rájövünk, hogy nincsen egyetlen olyan

tézise sem, amelyre ne volnának minden árnyékot elsöprő

antitézisek. Betegségek, nyomorúság, balesetek: ha mindezek okát

önmagunkban tudatosítjuk, és a sorsunk fölötti hatalom

lehetőségét is önmagunkban ismerjük fel, akkor elerőtlenítettük

lényünkben a vak, gonosz véletlentől való félelmet.

Ha végigtekintünk félelmeink különös, siralmas történetén, két

dolgot állapíthatunk meg. Egyik az, hogy rengeteget féltünk

hiába, teljesen fölöslegesen. Annyi energiát fordítottunk

félelemre, amennyivel nyelveket tanulhattunk, karriert

építhettünk vagy nagy műveket alkothattunk volna. Másik az, hogy

ha rémképeinknek csak egy tizedrésze megvalósul,

hozzátartozóinkkal együtt már ezerszeres halált haltunk volna a

legválogatottabb kínzások közepette. Mindkét tény azt bizonyítja,

hogy erőink nagy részét egészen terméketlen, negatív és romboló

dolgokra pazaroljuk. Mert félelemmel sohasem javíthatunk

sorsunkon, legfeljebb nagyon súlyos mértékben ronthatunk rajta.

A félelemmel soha el nem háríthatjuk a rosszat, sőt felfokozzuk

veszélyét. A félelem nem ment meg semmitől, csak nagyobb bajba

taszít. A félelem nem gyógyít, hanem megbetegít.

A félelem, az úgynevezett ijedtség reflexein túl, legnagyobbrészt

készületlenségünk miatt vesz erőt rajtunk rajtaütésszerűen,

azért, mert mint az élet legtöbb veszélyforrásával szemben, ezen

a vonalon sem építettünk védelmi rendszert. A védelmi rendszer

annyiból áll, hogy az élet minden viszonylatában és pillanatában

számításba vesszük elkerülhetetlen létformánk törvényét. Pontos

költségvetést készítünk, amelynek alapösszege a következő tétel:

az, hogy megszülettünk, magában rejti a biztos halált. Most azt

kell eldöntenünk, hogy mi az élet? Miért van az élet? Mi a halál?

És miért van a halál?

Ha ezt a gondolatsort végignyomozzuk, élővé tesszük magunkban,

nem sok félnivalónk marad, mert érdeklődésünk és törekvéseink

súlypontja áthelyeződik az egyedül lényeges kérdésre: mi az élet

célja? Mi az élet kozmikus célja és a kozmikus célon belül mi az

egyéni célunk fejlődésünk jelen pillanatában? A félelemnek persze

célunk kijelölése után is sok titkos, váratlan fegyvere marad.

Félelmetes nyomorúság, bánat, borzalomkomplexumok párolognak

körvonaltalanul tudatunk küszöbén túl. Mégis biztos, hogy a bajok

nagy részét elkerülhetjük, ha azokat a dolgokat önként

megtesszük, amelyeket a sors kemény csapásai volnának hivatva

véghezvinni, megismerésünk gyarapodása és erkölcsi gyógyulásunk

érdekében.

A félelem kioldásának, vagyis megváltásának másik forrása

bennünk: szorongásaink, ellenszenveink, túlérzékenységeink,

idegbajaink összpontosított és meditatív elemzése. Ezek az

iszonygátak általában védő és figyelmeztető berendezések bennünk.

Veszélypontokat jelző tilalomtáblák és útmutatók. Elriasztanak

egy iránytól, ahol már többször rosszul jártunk.

                         Az élet célja

Sajátos célunk - az egyetemes célon belül - kétségtelenül

egyéniségünk megfinomítása, kicsiszolása különféle lehetőségek,

élmények, kísértések, provokációk, tapasztalatok

csiszolókorongján. Az, hogy ideáljainkat felszínre hozzuk,

megvalósítsuk és kiéljük. Hogy hányféle átmeneti cél

felállítására és túlhaladására van szükségünk ehhez, az egyedül

szellemünk rejtett törvényétől függ. E vita a megvilágosodott

egyénben dől el.

Az ember agya alacsonyabb és magasabb világok rezgései között

közvetítő és átalakító készülék. Ez a hivatása. Ez teszi a lét

főszereplőjévé. Köré csoportosulnak mindazok az adottságok,

amelyek elősegítik fejlesztését, átizzítását, működését. A

beteljesült átmeneti célok és a végigélt szerepek mind ennek az

instrumentumnak szállítanak olyan felismeréseket, megtisztított

fogalmakat, amelyek általa és benne felismert igazsággá és tetté

válnak.

Az alkotó ideálok keresése abból a bizonyosságból fakad, hogy az

ideálból célt, a célból meghódított valóságot hoz létre. Az

ideálok becsvággyal való telítése felizzítja az akaratot, amely

sorsot teremt, és sorsot old. Teremtő ideálok nélkül a szellem

elhomályosul, a lélek kialszik, és a test betegségekben hullik

széjjel. Teremtő ideálok akkumulálják az élet és fejlődés

energiáját. Valamiért hevülni, törekedni kell mindenkinek. A cél:

mágnes, amely légvonalban vonzza magához azt, aki

összekapcsolódik vele. Az átmeneti célokon túl újabb és újabb

célok bukkannak fel, de mindegyik átvezet egy fontos szakaszon,

amelyen e célok nélkül nem tudtunk volna keresztülhatolni.

* * *

                        A fény mágiája

BEVEZETÉS A HERMETIKUS FILOZÓFIA

TITKOS TANÍTÁSAIBA

                       Kronosz Cirkusza

"Minden dolognak kettős léte van. Előbb eszmében, aztán

valóságban"

A modern csillagtudomány felismerése szerint az időnek nemcsak

négy, hanem annál sokkal több kiterjedése van. Átélünk évezrednyi

perceket, pillanatnak tűnő évszázadokat. A térutazás mai eszköze,

a rakéta, már elöregedett. A kozmosz irányába szárnyat bontó

ember csak akkor fogja elérni a távoli csillagokat, ha át tudja

törni a beszűkült tér-idő káprázatának ködfalait. Ezért kísérti

a tudományos fantáziát a fotonrakéta eszméje, amely lényegében

az időgép egyik változata.

TÖBBLETÉRZÉKSZERVEK

A Vízöntő-korszak emberének képzelete messzebbre hatol, mint

elődeié, felfogóképessége azonban lemarad fantáziája mögött. Ezt

a gyöngeségét elektronikus "műérzékszervek" skálájával próbálja

kiegyenlíteni, de már azt is tudja, hogy technikai

behelyettesítései nem elegendők céljai megközelítéséhez. Az

érzékszervek élettani átalakítása, kifejlesztése ezért válik

egyre inkább tudományos gyakorlattá.

Az egyes agykvalitások között mindig nagy különbségek voltak. A

látszólag azonos korszakban élő emberek gondolkodását sokszor

nagyobb távolság választja el egymástól, mint a távoli galaktikák

lakóit a Föld élőlényeitől. Van olyan egyéniség, akinek a

képzelete ultraviola és infravörös világmindenségek

kiterjedéseibe hatol, vagy a kozmikus múlt mélységeit

kutatja.Ugyanakkor mellette dolgozó kortársát a prózai élet

közhelyei töltik színültig.

A Vízöntő-korszak forradalmi átalakulása éppen abban áll, hogy

különleges érdeklődésű, kivételes képességű elmék kerülnek benne

számbeli fölénybe.

A TUDAT TÁGÍTÁSA

Az emberi tudat ma nemcsak mesterséges kábítószerek hatására

tágul ki szédületes mértékben. Korszakunk elementáris fejlődése,

a kozmikus átalakulás ritmusa már kora gyermekkorban

képzelettornával készíti elő bolygónk tér-utazásait. E képzés

csaknem a bölcsőben, a játékkal kezdődik. A gyermekek figyelmét

olyan tárgyakra irányítja, amelyek érdeklődési körükbe vonják a

környező univerzumot. Bölcsödéjükben, óvodájukban, iskolájukban

rádió, televízió működik, videoklipjeik műsoraiban planéták

keringenek, üstökösök, rakéták száguldanak, feltárul a tenger

ismeretlen mélye. Az elektronmikroszkóp közel hozza a természet

fantasztikus mikrobirodalmát... Egy amerikai cég a Hold-, Mars-,

Vénusz-rakéták, űrruhák, sugárpisztolyok mellett már űrszondákat,

galaktikasakkot is készített gyermekek részére.

A HALÁL VALÓTLANSÁGA

Az anyag és energia megmaradásának elve már nem vitatott tétele

a kísérleti fizikának. S a hasonlósági elv alkalmazása az értelem

fejlesztésére szintén nem tagadható ténye a gyakorlati

tudománynak. Mert amennyiben törvény az, hogy a természetben

semmi sem vész el, csak átváltozik, akkor az értelem életalakító

energiája sem pusztulhat el soha. A fizikai kísérletek tehát,

amelyek az anyag és az energia végtelen folyamatosságát

igazolják, bizonyossá teszik a psziché és a szellem

halhatatlanságát is.

AZ ÖRÖK PARÁZS

A Kozmosz és a világtörténelem krónikája valamennyi

törvényszerűségével, összefüggésével felhívja a figyelmet, hogy

a létesülési folyamatok erkölcsi törvények befolyása alatt

állnak. Az egyetemes morál alkalmazása nélkül Földünk

civilizációi kiirtják önmagukat. Bolygónk és sok hasonló

összetételű testvérbolygója nyilvánvalóan ilyen pusztító

tendenciákat mutat. Ennek az önmegsemmisítésnek az irányát

világosan felvázolja az etikai elemek gyengesége és a hatalmi

törekvések ellenőrzés nélküli érvényesítése. Tudás, bölcsesség

híján, védőgátak nélkül a becsvágy minden esetben katasztrófához

vezet. E tételt ősi hagyományok őrzik Atlantisz tragédiája óta.

Az új korszak tudományos eszközei még szélesebb kiterjedésben

igazolják a morál egyetemes törvényét. Az ember előtt galaktikai

méretekben játszódik le saját erkölcsi gyengeségeinek drámája.

A sötét befolyások vonzáskörébe került naprendszerek ködvámpírok

áldozatává lesznek, és gigászi máglyaként lobognak el.

A MÁGUS ÉGRE EMELT VARÁZSPÁLCÁJA

Uránuszi korszakunk kibontakozásával a technikai "pótszervek"

használata fokozatosan háttérbe szorul, ami nem jelenti egyelőre

az organikussá vált betegségek kémiai, sebészeti orvoslásának

nélkülözhetőségét, de közel az idő, amikor a magas képzettségű,

kiváló agyú gyógyítók kísérleteikkel, módszereikkel elhatolnak

a testbe vetülő kórságok lelki okainak felismeréséhez, pszichikai

módon való befolyásolásához, s így a testi betegségek

megelőzéséhez. Nincs olyan zseniális orvos, aki ne tudná, hogy

az igazi gyógyítás a megelőzés. Szó sincs tehát itt tudatlan

sarlatánokról, hályogkovácsok veszedelmes bicskájáról,

bűvészinasok természeti törvényekbe belebabráló elvakultságáról.

A tudomány lelkiismeretes, képzett, a természet mágikus, gyógyító

módszereit figyelő, azok bölcs szisztémáiból alázattal tanuló,

s így az összefüggések tudományát, a pszichológia,

karakterológia, bölcselet és természettudományok filozófiáját

alkalmazva próbál az ember mindig egyedi lelki immunrendszeréhez

hozzáférni, s megérteni sajátos reagálását, iszonyait, egyéni

védekező rendszere megerősítésének bonyolult lehetőségeit. Az

olyan orvos, aki nem jó pszichológus, karakterológus, filozófus,

lehet bár hivatásának áldozatkész, leleményes művésze, számtalan

diplomája ellenére is sarlatán. Éppen annyira, mint a klasszikus

orvostudomány nélkülözhetetlen beavatkozását becsmérlő,

gátlástalan áltermészetgyógyász, aki súlyossá vált betegségek

veszélyét vállalva halálba küldi hiszékeny szenvedőit. A

természetgyógyászatnak persze vannak nagyszerű képviselői,

lelkiismeretes művelői, akik maguk is képzett orvosok, és

szövetségben dolgoznak különböző fakultásokban képzett

kollégáikkal. A homeopátia módszerei egyidősek az emberi szellem

történeteivel.

A nagy változás - a természettel s a betegségtünetek pszichikai

okának felderítésével való foglalkozás a tudományos orvoslás

részéről - azonban jelenünkben megindult, és egyre inkább

felgyorsul. Az életet irányító szellemi vezérlés egyre inkább

lelki-szellemi képességek közvetítésén keresztül érvényesül. Az

egykori pszichikai kultúra kommunikációs és energetikai

megoldásait a különböző kiterjedések erőinek felhasználása és a

teremtő képzelet térösszevonó operációi váltják fel. Mivel az

emberi agy a legtökéletesebb komputer, az észlelés mélyebb és

magasabb rezgéseinek behangolása feleslegessé teszi majd a

helyváltoztatásnak, a kozmikus távolságok áthidalásának és az

egyéni kapcsolatteremtésnek eddig ismert valamennyi formáját.

AZ ÖSSZPONTOSÍTÁS GYÚJTÓLENCSÉJE

A titkos szellemi erők egyetlen célra sűrítésének képessége

minden kultúrkorszakban azonos feltételekből születik. A

koncentráció természetét azonban a korszak vezéreszméje határozza

meg. Az Uránusz zodiákus háza a Vízöntő, amelynek titánhatalma

sokkal nagyobb mértékben szűri ki és szigeteli el az előző

vezéridea, a Halak érzelmi hatását. A dogmatikus fanatizmus

uralmát a tudás, a megismerés, a szárnyalás váltja fel, amely

képessé teszi bolygónk kiváló gondolkodóit a Föld kötései közül

való teljes szellemi kiemelkedésre. A zseniális tudósok,

művészek, bölcselők többletérzékszerveik skáláján át ugyanazokra

az időtlen pályákra hatolnak el, amelyeket az "Éggel állandó

kapcsolatot szövő adeptusok" látogattak a mitikus múltban.

AZ AKARATERŐ FEJLESZTÉSE

Az akaraterő akkor növekszik korszakunk követelményeinek

megfelelő méretűvé, ha bolygónk életformáját a tudomány nem

fogadja el többé a lét végcéljának. A földi tér és időszisztéma

barikádjainak áttöréséhez, az idegen létrendszerek ritmusának

felöltéséhez a gondolkodás kozmikus látásmódja és a minden

változáshoz való alkalmazkodás olyan mértéke szükséges, amely ma

legfeljebb a tudományos-fantasztikus irodalomban ölt formát. Noha

a tréning, amelyet szféránkon túli kirándulásra készülő

asztronauták végeznek, már ma is utópisztikus természetű.

A jövő embere nem fog megmaradni léte bolygókorlátai között.

Tudomásul veszi a kiút lehetőségét. Képzelete egyre inkább

lerázza a háromdimenziós gondolkodás kötéseit, ami annyit jelent,

hogy tervei megvalósítását semmi nem tartóztathatja fel többé.

Az emberi élet koncepciói egyre inkább emberfelettivé alakulnak

át a világtudatba törő eszmék hatására. Az "emberfelettiség" e

fogalma általános tudományos céllá lesz. A Kozmikus Ember

gondolata azért támadt fel a modern ember agyában, mert az újra

képessé vált a világegyetemből érkező jelzés felfogására.

A NAGY MATER LABORATÓRIUMA

A matéria valójában a szellem alkímiai műhelye. Tégelyében az

anyag a jövő fokozatain sem tűnik el, de egyre finomul, és

rejtett képességei felszínre kerülnek. Egyes kutatók már a

múltban is rájöttek arra, hogy a megszokott elemek kozmikus

körülmények között különös tulajdonságokat tárnak fel, amelyek

földi hatások között sohasem mutatkoznak. Ilyen jelenségeket

bolygónk laboratóriumaiban hatalmas feszültségek gerjesztése, a

nehézségi erő fokozása, hőmérsékletváltozások mellett észleltek

először.

Az elemeknek vannak rejtélyes viselkedésformái. Transzcendens

hatások, élmények a legprimitívebb anyagból is váratlan

jelenségeket váltanak ki. A jövő fizikája csaknem kizárólag e

különleges tulajdonságok kutatására épül. Szokatlan körülményeket

teremtenek szokatlan reakciók kiváltására és megfigyelésük

céljából.

ŐSI SZIMBÓLUMOK ÉRTELME

Minden uránuszi korszak küszöbtudománya, a szimbológia teljesen

azonos jelzésrendszerekkel dolgozik, mint a mágikus képnyelv és

Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblájának, a minden tudomány

alapját képező analógiák hasonlósági tanának gyakorlati

megvalósítása. A mélypszichológia többértelmű kapcsolódások

szimbolikus logikájával állítja fel diagnózisait, és az

"ébrenálmodtatás" jelképes cselekménysorát használja fel

terápiaként. A kibernetika elve metafizikai (bölcseleti)

szimbólum.

A FÉNY MEGELEVENÍTŐ KRÓNIKÁJA

Az emberi tudat zseniális belső mechanizmusa korunkban az

elektronika módszereit szellemi párhuzamokká alakítja. Ez a

folyamat ma még egy alig belátható fejlődés fantasztikus

változatait hozza létre. A technika legbonyolultabb szerkezetei

valójában a természet biomágiájának nehézkes külső modelljei.

Minél jobban megközelíti egy konstrukció ezt a titokzatos elvet,

annál tökéletesebben működik. A miniatürizálás már e láthatatlan

gyökerekhez való visszahatolás fokozódó törekvéseit mutatja. Az

asztronautákkal való telepatikus távkontaktus létrehozásának

kísérletei pedig teljes egyértelműséggel a könnyen meghibásodó,

megbízhatatlan gépek kiiktatásának ösztönös törekvésére utalnak.

E tünetek kétségtelenné teszik, hogy küszöbön áll a kozmikus

kutatásnak egy olyan területre való behatolása, amelynek az immár

tudományos rangra emelt telepatikus kísérletek csak az előfutárát

jelentik. A "szellemi távközvetítő rezgések" gondoskodnak majd

róla, hogy bizonyos elektronikus törvények gondolatsugárzásait

gyakorlati módon alkalmazzák, s a fizikai közlekedés idő-tér

akadályait kikerülve, radarhoz hasonló gondolaterőkkel tapogassák

le a távoli galaktikák naprendszereit, bolygóit s egyéb kozmikus

jelenségeit.

A távolbaérzés, a messze térben lebegő tárgyak közelvonzása, a

telebiotika, a térösszevonás, a közeljövőben kibontakozó új

tudományágak valójában mind az emlékeket, gondolatokat eleven

formákká alakító képzelőerő működésének a jelei. A pszichének az

a mágikus képessége, hogy térhajó nélkül is áthelyezkedhet egy

fényévek messzeségében lévő pontra, a Vízöntő-korszakban megint

tudatossá válik.

AZ EMBERI TEST-LÉLEK-SZELLEM SUGÁRZÁSÁNAK REZGÉSEI

Az ember hármas szervezetének építkezése a több kiterjedésű

világegyetem eredeti célja szerint kozmikus tapintószerv, a lét

közvetítő láncrendszerének idegzete s antennája. Az Atlantisz

utáni ember fokozatosan megfeledkezett a saját testébe épült

adó-vevő berendezésről. Az újra felfedezett kozmobiológiai jóga

gyakorlatával azonban megint hozzá fog férni a keletkezési

források hullámhosszaihoz, s akkor véget érnek számára a térbeli

távolságok.

A TEREMTŐ KÉPZELET

A múltban csak a mágia titkos tudományának művelői ismerték a

mindenség legfontosabb vetítőgócának és felfogó szervének, a

képzelőerőnek a valódi jelentőségét. Tudták, hogy minden látható

okozat mögött láthatatlan, mágikus ok áll, s a jelenségvilág a

teremtő képzelet forrásában gyökerezik. Később a tüneteket

észlelő természettudomány elszakadt a mágikus okok területén

operáló magasabb természettudománytól. Ennek ellenére minden

megállapítása és valamennyi eszköze e mágikus jelenségek

vetülete. Az analógiák tana nélkül egyetlen tételét sem tudná

megvalósítani. A színképelemzés, az elektronmikroszkóp és a

rádióteleszkóp mágikus képességek behelyettesítése. E képességek

közvetlen használata az éretlen ember alacsony erkölcsi fokozatán

végzetes lenne. Ezért épült a képzelet és a megvalósítás közé az

anyag sűrű párnázata. Azt, hogy a fantázia teremtőereje milyen

torz képződményeket hozott létre a bénító akadályok ellenére is,

világunk zűrzavara mutatja. Gáttalan érvényesülése a totális

rombolás kataklizmasorozatát indítaná meg.

A képzelőerőt modern megfogalmazással a szellemi teremtő irányító

tárcsájának nevezhetjük. Veszély nélküli kezeléséhez nemcsak

tudományos műveltség, hanem az erkölcsi érettség építő rendszere

és a csillagjógában képzett értelem is szükséges. A jövő

egyetemeiről már ilyen kiváló agyak kerülnek ki, mivel az új

kiterjedések hatókörébe került Föld alkalmassá vált a sajátos

alkatú egyéniségek születésére. Ennek az utópisztikus embernek

a képzelete univerzális szervként működik, amely egyesíti magában

a teleszkóp, a kozmikus felvevő és leadó antenna, az iránytű és

a lézererejű sugárvetítő minden mágikus tulajdonságát.

ÉGI NIAGARA

A közelmúlt alig néhány évtizede alatt a földközpontú zártságban

szunnyadó emberi tudat hirtelen ráébredt arra, hogy hatalmas,

nyílt csillagóceán parttalan hullámai között lebeg, kozmikus

viharok, napkitörések, üstökösök, szétrobbant bolygók

törmelékeinek támadó és inspiráló sugárzásai kereszttüzében.

Idegeit, kedélyállapotát mágneses zivatarok, szférikus áramok

befolyásolják. Szervezetének egyensúlya e hatások függvénye.

Óriásokkal, a mérhetetlen világegyetem erőivel vívott háborúival

egyidejűleg a mikrovilág jelenségei is áttörték felfogóképessége

gátjait. E mikroszkopikus palackból a nukleáris energia titánja

emelkedett ki parancsait várva, de minden pillanatban készen arra

is, hogy egész létformáját radioaktív hamuvá zúzza, ha nem tudja

titkos igéjével megkötni és irányítani. Az ember pedig ez idő

szerint nem ismeri ezt az oldó és kötő varázsszót, csak keresi.

Felfedezéseinek sokkjában, hangsebességű tempója közben próbálja

kapkodva elrendezni és megérteni mindazt, ami történik vele.

Ariadné fonalát a nagy átalakulás riadójában is kezébe kapta. Azt

már sejti, hogy a kozmikus erőforrások, mint Hippokratész mérgei,

halhatatlan arkánummá lehetnek, amint megtanulja helyesen

alkalmazni őket.

A NAGY ARKÁNUM

A természetben semmi sem vész el, csak átalakul. Az anyag

energiává változik, s ahol eltűnik a proton, ott megjelenik az

antiproton. Világunk jelenségeinek zérópontján nem a nihil

kezdődik, hanem a Tükörvilág. Az antianyag e világmindenségét a

kísérleti fizika igazolta. Ugyanez a törvény érvényes a

személyiség, az isteni önvaló, a halál és a halhatatlanság

viszonylatában. Az elfogult, észközpontú tudat takarja bennünk

az öröklétet átfogó emlékezet körkilátását. Két nyitott szemünk

fedi le a harmadikat, a több kiterjedésű látás teljes egészét.

A magasabb összpontosítás személytelen eszmékre irányul, s

mozgósítja az egyén minden szellemi energiáját. E benső

magatartás az intenzitás legfelső fokozatán emberi

felfogóképességen túlra emeli az észlelésmódot. Az eksztázis

pillanata ez. Az örökkévalóság élmény, amelyet senki sem kap

ajándékba. Minden esetben kitartó gyakorlás, szüntelen tanulás

és rendszerint nagy érzelmi válság előzi meg.

SZÍNTERÁPIA

A színek hatása ma már nemcsak a pszichológia, hanem a fizikai

munkateljesítmények fokozásával foglalkozó egész sor tudományág

módszertanának is fontos része. Az ideggyógyintézetek

pszichodrámáinak színhatásait éppoly gondos vizsgálatok alapján

vegyítik, ahogy a gyógyszerész készíti el az orvosságokat. A

különböző munkahelyek színeit hosszas megfigyelés és kísérletezés

alapján alkalmazzák. A színterápia, a színkémia és a

színpszichológia úgyszólván a tudomány valamennyi területén

elfoglalta azt a helyet, amelyet évezredeken át csak a hermetika

titkos tudománya biztosított részére.

A RÉGI ALKIMISTÁK MŰVÉSZETE

Az egykor üldözött és gúnyolt "legszentebb tudomány" ma a modern

kémia és atomfizika realitása. Az életerő fokozását és

megújítását célzó hormonkutatás, az egyre szélesedő rádiuszú

vitaminfajták és a gerontológia szintetikus vegyületei már a Nagy

Elixírhez vezető alacsonyabb lépcsőfokok. De ebbe az irányba

mutatnak a nukleinsav természetét vizsgáló kutatók is. "Az elemek

átváltozásának" operációja az alkimista műhelyből modern

laboratóriumba költözött. A műanyagkorszak matériával űzött

varázslata pedig túlszárnyalja a középkor legmerészebb álmát is.

AZ ÉLET MEGHOSSZABBÍTÁSA

Az előbb tárgyalt fejezetben szó volt már azokról az alacsonyabb

fokozatú elixírekről, amelyek egyre fokozódó tempóban az élet

nagymértékű meghosszabbításához vezetnek. Létrejöttek Hermész

Triszmegisztosz Arkánumának tudományos feltételei.

Megvalósításának akadályai azonban genetikai természetűek. A

hermetikus kémia az egyensúly törvényén nyugszik. A szaporodás

mai méretű burjánzása betegségtünet, s az élet egyensúlyának

teljes felbomlását okozza. Amíg e káros sejtszaporodás

ösztönzését nem szabályozzák szigorú törvények, addig az Iható

Arany is a selejtes tömegburjánzás eszközévé válik. Terra jövendő

alkímiai fokozatain pedig a megsemmisítés özönvizén túl nem a

nívótlan sokszorozódás, hanem a kivételes egyéniségek létének,

képességeik kibontakoztatásának védelme volna a cél. Ennek az

életformának azonban elsősorban morális feltételei vannak.

AZ ELME TEREMTŐKÉPESSÉGE

Az ezerarcú hisztéria statisztikája egymaga elegendő bizonyítékot

szolgáltat az emberi képzelet teremtőképességének ijesztő

zsenialitására. A modern orvostudomány azonban már a többi,

úgynevezett organikus folyamat mögött is felfedezte a sötét

géniuszt, aki az organizmus félelmeit és pszichikai

elégedetlenségét fizikai betegségekké változtatja. Korunk

mélypszichológiája valójában e destruktív alkotó megfékezésének

kulcsát keresi. Mágikus nevek "elfelejtett igéjét" próbálja

megtalálni, amely újra gyógyító, építő áramokká alakítja a

kontroll alól kitört képzeletet és az elszabadult ösztönerőket.

REINKARNÁCIÓ

Az emberi életforma élet-halál váltakozása a szellem legkeményebb

megpróbáltatása. Mert az anyagi létnappalt és a halál éjszakáját

a felejtés sötét szakadéka választja el egymástól, s a két világ

közötti küszöböt a halálfélelem Cerberusa őrzi. Az új aeon

Hermetikus aforizmáiban W. Charon e válaszfal elvékonyodásáról

s arról ad hírt, hogy az anyagot egyre inkább áthatja és

finomítja a szellemi megismerés fénye. A jövőben e folyamat a

pszichológia új ágazatát teremti meg, amely modern fogalomnyelven

megint az ősi mágikus gyakorlatok módszeréhez kanyarodik vissza.

Az emberiség szellemi géniuszai a tanításaikban mindig az

újraszületések láncolatának, "a létörvény tüzes kerekének"

megpróbáltatásairól és annak az útvesztőjéből való kilépés

lehetőségeiről beszéltek. A Nyílegyenes Ösvény ideálja és a

tibeti szellemi kultúra magasabb rendű érzékszervei titkos

praxisának ugyanez a törekvés az értelme és célja.

A Vízöntő-korszak lélektana nemsokára újra rátalál olyan

tudatállapotok létrehozásának módszerére, amelyek egész

újraszületés-sorozatok fizikai síkon való átélését teszik

szükségtelenné. A jelenségeket örök jelképekként szemléli majd

a keletkezésük, virágzásuk és a kiindulási ponthoz való

visszatérésük körfolyamatában.

A tudományos, művészi és transzcendens hatások e szintézise -

megfelelő irányítás alatt - számtalan létforma megismerésére,

vágyak, indulatok összevont időben való átélésére teszi képessé

az embert. A modern "ébrenálmodtatás", pszichodráma és

szimbólumvetítés már ennek az élményterápiának az előhírnöke. A

tudatos megújulás, az eszmei átalakulások, a feltámadások

praxisára épülő korszakunk emberének egyetlen életen belül is

végbemenő sorsváltakozása, mert felgyorsult körülmények és

lehetőségek közé született, Uránusz rendkívüli feszültségei közé.

OLVASÁS A KOZMIKUS ELMÉBEN

Az ősi Beszélő Fény krónikája a hermészi analógiatan

párhuzamainak, összefüggéseinek felismerésében, a jelképolvasás

újjáéledő módjában és a kozmikus jóga csillagformájában tér

vissza a modern emberhez. E felfakadó vénák, megvilágosodó

egyetemes források, életre kelt, okkult érzékszervek megint

jelenné teszik a múltat és a jövőt. Látni fogja mindazt, ami

volt, s ami a ma csíráiból holnap kibontakozik. Nemcsak

mechanikus világképe, hanem elsősorban az agya alakul át időben

utazó Fényrakétává.

A LÉTESÜLÉS KÉT FOLYAMATA

E    két felmérhetetlenül óriási áramlat átszövi a világegyetem

valamennyi kiterjedését. A bennük áramló élet millió változata

a létbe törekvés vagy a létből való kilépés tendenciájának

sodrában folytatja létét. A fejlődés szellem-titánjai a

Messiások, Krisztus, Buddha, Hermész Triszmegisztosz, Mózes,

Lao-ce, akiknek valójában egyetlen közös nevük van: Krisztosz

Szotér, a Szabadító. Az ő kinyilatkoztatásaik örökérvényűek, mert

az Út egyedül rajtuk át vezet ki a mulandóságból. Bennük él a

halál nyitóformulája. Sugárzó lényük egyképpen áthatja a

makrokozmoszt és a mikrokozmoszt. A létoldás e tűz-magja a

legkisebb élő parányban éppúgy benne rejtőzik, mint az Égi

Óriások organizmusában. Akinek lényében ez a szikra fellobban,

aki tudatossá válik, az a "messiásnemzetség" hierarchiájában

folytatja misszióját a minden válságból kivezető Nyílegyenes

Ösvény felé.

                          Fényszutrák

            Kérdezz önmagadtól - felelj önmagadnak!

A Homo sapiens a múlté. Segítesz-e Uránusz Vízöntő-operációjának,

hogy benned is végbemenjen új lényed születése, transzcendens

érzékszerveid felélesztése, amelyek minden egyéni és földi

kataklizma fölé emelnek?

     Tapasztaltad-e már, hogy minden gondolatod testet ölt,

megvalósul, ha mágikus kívánságod fénye és akarata gyúl ki

mögötte?

     A transzcendens Fénnyel és feszültséggel telített, űrbe

dobott kívánságnak teremtőereje van. Miért nem gyakorlod e

mágikus törvényt?

     A létben nem jelenhet meg olyan élőlény, amely valami

önmagánál nagyobb célpont felé ne sietne. Te milyen cél felé

tartasz?

     Tudod-e, hogy amint felparázslik és tudatossá válik benned

halhatatlanságod tűzmagja, az benső újjászületésed tapasztalását

jelenti?

     A varázsszavak hatóereje a magasabb kiterjedésekből áramló,

egész lényedet átható sugárzásukban nyilvánul meg. Érezted-e már

az Örök Fény Lézerének e minden anyaggá sűrűsödött akadályon

átható érintését? Érzéseidben? Gondolataidban? Eszmevilágod

szárnyalásában?

     Megbizonyosodtál-e róla, hogy halhatatlan vagy, és nem

először születtél a Földre?

     Mit tartasz jelen életed vezérmotívumának?

     Van-e mértéked és szűrőd ahhoz, hogy a rosszat a jótól, a

valótlant a valóstól, a sarlatánt a beavatott bölcstől

megkülönböztesd?

     Rájöttél-e már, mit jelent a hindu filozófia isteni

énekének, a Bhagavadgítának a figyelmeztetése: "A cselekvés

jógájánál magasabb rendű a megkülönböztetés jógája"?

     Szerelmedet nem mindig viszonozza az, aki a lángot

felgyújtotta benned. A szeretet azonban, ha önzetlen és igaz,

mindig visszatükrözi a teremtő Logoszt, ahogy a hegyek ismétlik

a kiáltó hangot. Felhangzott-e már benned a Szeretet

Fénycsendülésének hívása?

     A Jóság a természet legtisztább, leghatalmasabb

gyökérhangja, amely vigasztal, ad, békét teremt és sohasem

rombol. Adtál-e már a benned rejlő Jóságból teljesen önzetlenül

úgy, hogy semmi viszonzást nem vártál érte?

     Próbáld eltüntetni a káprázatfalat saját szorongásos

képzeteid és mulandóságodon túlra sejtő örök önmagad között.

Gyakorolod-e már súlyos képzetrétegek alá temetett szellemi

vénáid felfakasztását? Hogyan?

     Tudod-e, hogy mai jellemed, kötéseid hiányai, traumái,

szorongásai, tehetségei, sikerei vagy sikertelenségei előző

életeid eddig megtett útjának végösszege?

     Az eksztatikus öröm a lélek kenyere. A halhatatlan remény

a szellem Iható Aranya. Táplálod-e velük magasabb testeidet

fizikai szükségleteid kielégítése mellett?

 Megfeledkezhetsz-e arról, hogy lelki immunrendszered erejében

vagy gyöngeségében gyökerezik valamennyi betegséged, egészséged,

sorsod alakulása, sikered vagy kudarcod?

     Sohase felejtsd el: szellemi tevékenységed hidat épít az

örök kiterjedések és az ember között. Aktív alkotó gondolataid,

teremtő képzeleted felnyitja a halandók bölcső és sír közé

börtönzött zárlatát. Tanulod-e az ilyen sürgős mentőszolgálat

fontos szabályait?

     Véletlen nincs. Ha sorsod urai valakivel összehoztak, mit

gondolsz, mi volt a céljuk vele?

     Mi a szereped abban, ha egy emberi kapcsolatod elmérgesedik?

Morális és szellemi elkötelezettségeddel összhangban mi a

tennivalód e konfliktusban?

     Minden embernek vannak gyöngeségei. Neked is. Miért vetsz

mégis követ azokra, akik nem rosszabbak, nem jobbak nálad, hibáik

legfeljebb más módon nyilvánulnak meg?

     Elemezted-e már korai és későbbi gyermek-, kamasz-,

ifjúkorod rövidebb-hosszabb korszakainak tartalmát, fellobbanó,

azután kihunyó ambícióit, csalódásait, tilalmait és megnyíló

lehetőségeit? Gondoltál-e arra, vajon nem az előző életeid

szerepei, levetett jelmezei, visszfénye tükröződött bennük úgy,

ahogy az embrió éli át anyja méhében az anyag fejlődésének minden

fázisát?

     Tanár akartál lenni? Vajon nem azért-e, hogy fölneveld

először a magadban rejlő infantilis, felelőtlen, tudatlan

gyermeket?

     Zenész akartál lenni? Nem azért-e, hogy füled képessé váljék

a Logosz ibolyántúli, infravörös, kozmikus ultrahangját, a

"Legyen!" teremtő jelentőségnek értelmét meghallani?

     Festő akartál lenni? Vajon nem magasabb tudatod kíván-e

bevezetni vele a szimbólumok nyelvébe, amely a lét háromsíkú

valóságát tartalmazza? Az álmok képnyelven beszélnek. Tudod-e,

hogy a festőt az ősi Egyiptomban "sinecknek", megelevenítőnek

nevezték, mert akit vagy amit lefestett, azt megkötötte és életre

keltette?

     Arról nyilván tudsz, hogy az írás ősformája a mágikus kép.

Foglalkozol-e álmaiddal azzal a bizonyossággal, hogy azok saját

képraktáradból kiemelt világnyelven beszélnek hozzád? Tanulod-e

a sorsod kulcsait tartalmazó nyelv üzeneteinek megfejtését?

     A festőművész a vásznán hozza létre alkotását. A szobrász

kőből fejti ki remekműveit. Miért felejted el néha, hogy a

teremtő, alkotó benned dolgozik sorsvésővel, tüzes színeket osztó

ecsettel, csiszolókoronggal, s művének te vagy a Príma Matériája,

nyersanyaga, alkímiai tégelye, amely szenvedések parazsán

nyugszik. Miért lázadsz az ellen, hogy isteni remekművet formál

belőled, s a széttört tégelyből szárnyas titánforma röppen fel,

akinek lényében a Bölcsek Köve szikrázik?

     Tudod-e, hogy a realitás mulandó tárgyai mind magukban

rejtik lelki-szellemi céljuk jelbeszédét és eszközeit? Elegendő

szívósságot, erőt veszel-e vissza hétköznapjaid relatív idejéből,

hogy e halhatatlan üzeneteket megfejtsd, és gyakorlattá tedd

életed minden percében?

     Író szerettél volna lenni? Ugye, nem vonod kétségbe, hogy

mindaz, ami körülvesz, és saját életed is félbehagyott történet,

olyan rejtvény, amelyeket még nem tudtál megfejteni? Nem volna-e

az a legfontosabb dolgod, hogy egy írásműben saját léted

rébuszának értelmét keresd, s a cselekmény Ariadné-fonalát

követve megtaláld végre halhatatlan otthonodat?

     Színész szerettél volna lenni? Nem tagadhatod önmagad előtt,

hogy saját szerepeidet kívánod végigjátszani, esténként mindazt

kiélni, amire kíváncsi vagy. Érzed-e a leküzdhetetlen ingert,

hogy e szerepekben örülni, sírni, dühöngeni, intrikálni,

koldulni, koronát viselni, fiatal, gyönyörű, vén és bölcs

álarcokat cserélni, újra és újra feltámadni tudj, hogy

maszkjaidtól, jelmezeidtől megszabadulj végül?

     Pap szerettél volna lenni? Talán sok a vezekelni valód és

névtelen bűntudatod olyan tettekért, amelyek emlékét a

tudattalanodban áthoztad jelen inkarnációdba? Nem sikerült

reverendát vagy apácaköntöst öltened? Akkor miért prédikálnád

másnak azt, amit nem puritán, fanatikus, önsanyargató, védett

elvonultságban, hanem a nyüzsgő világ brutális konfliktusai,

kísértései között neked kell helyes módon megvalósítanod?

     Orvosnak készültél? Kétséges lehet-e, hogy előbb a saját

lelkedet kell meggyógyítanod ahhoz, hogy sikeresen kezeld mások

testét, lelkét?

     Pszichológiát tanultál? Képesítésed is van róla? Hogyan

lehetnél embertársaid gyógyítója, ha a saját tudattalanodban

lappangó ösztönlényeket sem ismered, amelyeken keresztül

pácienseid szenvedélyvírusai megfertőzhetnek?

     A prostitúció egyben szerelmi elvonókúra. Tisztában vagy

vele, hogy szolgálatait potenciazavaros, gátlásos vagy szadista,

sokszor csúf, perverz nárcisták veszik igénybe, akik magányosan

onanizálnak egy személytelen kéjtárggyal, és olyan dolgokat

művelnek, amelyeket sem a feleségükkel, sem a szerelmükkel nem

mernek megtenni?

     Emlékeztetni szeretnélek, hogy csak az önmaga fölé emelkedő

ember léphet ki a világ erkölcsi, gazdasági és ökológiai

kataklizmájából, de saját karmája - sorsa - bilincseiből is.

Megvan-e a szándékod a szüntelen tanulás, fanatizmus és

egzaltáció nélküli megismerés elnyerésére? Főként van-e

kitartásod hozzá?

     Lehet-e tökéletes teremtője e tökéletlen, önmagát pusztító

földi létformának és a saját életét végveszélybe sodró

halandóknak?

     Töprengtél-e már rajta, hogy nincs két egyforma ujjlenyomat

és két teljesen egyforma ember sem? Vajon ugyanígy van-e két

tökéletesen egyforma Istenkép a hívők elképzeléseiben?

     Igaz-e, amit az ősi hagyomány tanít, hogy Isten, a Teremtő

vagy az istenek megjelenési formáit az emberi képzelet alkotja

meg, de a víziókban az örök tűzmag egyetlen, és azonosak

egymással?

     Szerinted az ősi népek miért nem féltek a haláltól?

     Mi a különbség hit és tudás, egzaltált képzelődés és a

magasabb valóság felismerése között?

     Vajon azért juttatták-e kezedbe a szellem alkímiájának

receptjeit, hogy elsősorban másokon, vagy magadon próbáld ki

őket?

     Mit gondolsz, mi a helyesebb, ha embertársaid egyéniségében

a hibákat, ütközőpontokat keresed, vagy hogy miképpen tudod

megérteni őket, s amennyire jellemük befogadja, megpróbálsz

összehangolódni velük a saját törvényeik szerint?

     Lehetséges-e, hogy fontos emberekkel, akik taszítanak vagy

vonzanak, sorsod alakulására nagy hatást gyakorolnak, először

találkozol? Miféle üzenetet vagy figyelmeztetést hordoznak

számodra mélymúltad életsorozataiból, vagy esetleg tükörként

mutatják meg jellemed titkos deformációit?

     Tudod-e, miért vannak neked csak kötelességeid, a nálad

éretlenebbnek, tudatlanabbnak pedig jogai?

     Miért nem keresel kapcsolatot zseniális áloméneddel?

Hányszor figyelmeztetett már veszélyekre, és mutatta meg fontos

tennivalóidat? Nem értheted meg őt, amíg nem ismered a

képnyelvet. Miért nem tanulod meg a szimbólumok világnyelvét?

Sokszor érzed ébren és álmodban, hogy a láthatatlan Fény

sugárzása hatalmasabb minden látható, múló formánál. Miért

zárkózol el a világosság aranyló, gyógyító, kimeríthetetlen

kincseitől?

     Miért kellene hinned bármit is, amit tudni lehet?

     Milyen visszatérő álmaid vannak?

     Voltak-e már déjá vu (ez már volt egyszer) élményeid, amikor

valamely idegen városban vagy országban egyszerre olyan

intenzitással ismertél rá mindenre, hogy pontosan tudtad, melyik

út hová vezet, sőt a házak bizalmas titkai is megélt valóságként

jelentek meg benned?

     Találkoztál-e olyan emberrel vagy emberekkel, akikre

hirtelen ráismertél, noha ebben az inkarnációdban még nem volt

szerencséd hozzájuk?

     Álmodban jártál-e olyan tájakon, s örvendezve találkoztál-e

olyan hozzá-tartozóiddal, akiknek a jelenedben a közelükbe sem

kerültél?

     Volt-e sorozatélményed álmodban, féléberen vagy különös

átzökkenéssel egy vízióban, amikor több alakban, jelmezben,

ismeretlenül ismerős környezetben láttad magad?

     Hány éves korodban értek véget gyermek- és ifjúkorodnak az

előző életeidből feltörő reflexei? Mikor vette át az uralmat

sorsod fölött jelen inkarnációd vezérmotívuma? Tizennyolc, húsz,

huszonegy évesen? Miért nem elemzed e fontos folyamatot s azt,

hogy mikor érkeztél el fejlődésed továbbépítésének küszöbéhez,

képességeid kibontakoztatásának kezdetéhez?

     Tapasztaltad-e már, hogy ami könnyű, erőfeszítés nélkül

véghezvihető számodra, az nem igazi értéke sorsodnak, mert már

tudod. Átélted. Nem tanulsz újat belőle. Hajlandó vagy-e már

elfogadni, hogy ami nehéz, fájdalmas erőfeszítéseket kíván,

egyedül attól nőnek lelki izmaid?

     Megpróbáltatásaidban gondolsz-e a mentális alkímia

törvényére? Arra, hogy minden átalakulás a katarzis

tisztítótüzében megy végbe?

     Van-e tömegmegváltás, vagy csak az individualizált egyén

juthat el a misztériumig? Miért?

     Tudsz-e szeretni anélkül, hogy birtokolnál?

     Miért mondta Jézus Krisztus, hogy: "Aki meg akarja tartani

az ő életét, elveszti azt, és aki odaadja az ő életét énérettem,

megmenti azt"?

     Miért mondta Jézus Krisztus, hogy: "Senki sem mehet az

Atyához, hanem-ha Énáltalam"? Mit értett az "én" alatt?

     "Mikor a földön eluralkodik a gonoszság és az

igazságtalanság, időről időre megjelenek Én." Miért

figyelmeztette erre a keleti filozófia tanítványait a

Bhagavad-gítá?

     A külső vallás pótszere a belsőnek. Miért gondolod, hogy

csak másoktól kaphatod meg az igazságot, amely saját lelkedben,

szellemedben él?

                       A fény varázsigéi

Ha nem volna a csoda igaz,

nem tudnál róla.

Éji erdőként benned zúg varázsa,

kezdd elfogadni!

Nem halsz meg soha!

KULCS

A csodálkozást soha ne feledd!

Akard a szépet, a jót mindig megtedd!

Bölcsek aranyának mágnese a lelked.

Az ÉGEN

minden csillag kivirágzik egy éjen,

ha titkukra lesel álomszemeddel.

A föld hínáros. Föléje lebbenj!

KI ÜLDÖZ?

Sarkadban ki tapos? Nézz hátra

végre! Mögötted rohan fényed árnyéka.

Miért rettegsz tőle? Nincs. Lelketlen lárva.

BŰNTUDATOD

hagyd már abba. Zsákutca.

Ne bujkálj a tegnapba vagy holnapba.

Légy egész, boldog tevékeny! Ma!

BETEG

beteg, beteg a világ. Áttétel

minden szörnytette önmaga ellen.

Áldozat és gyilkos egyképp az Ufókra les.

HÁTHA

segítenek ők. Oldják, mit ember meg nem oldhat?

Látják a diagnózist? Csodaszert hoznak?

Van-e, aki a humanoidból kihívja az angyalt?

ÁRNYAT ŰZŐ FÉNY

vagy a Fény teremti, veti az árnyakat?

Minden fordított itt. Csodálják az ocsmányat.

Hol a tökéletes? Hol az ígért égi part?

ÉJ ÉS NAPPAL

Együtt egész a kettő. Miért?

Büntethető-e a szüntelen kérdezés?

Honnan merül fel akkor? Miért? Miért? Miért?

KARMA

De keveset merünk tudni róla.

Tagadja, gyűlöli, kergeti a rabszolga,

tettei követik sarkához láncolva.

RÖGESZME

A Karma bírái által kimondott ítélet.

Tilalom, amit áthágni nem lehet.

Súly. Véres vasgolyó. Cipelnie kell.

ZENG AZ ÉG

földünk mérgezett légóceánja fölött.

Fenyeget? Jajgat? Jéggel, hővel, szökőárral öl?

A vizeket, nedveket holdmágnessel szívja föl?

AZ EMBERBÁBOK

rémületük szálaira fűzve ránganak.

Ezer értelme van japán színészek torokhangjának.

Mikor leszünk bűnbánó értői e misztériumjátéknak?

KRISZTUS

Te megkínzott, megfeszített, aki tudod az embert,

vezesd haza eltévedt gyermekedet, szegény veszettet.

Neked is volt tested. Tudod, milyen nehéz a bűnösöknek.

MENTSD MEG!

Kérünk alázatosan. Bocsásd meg, hogy lekésték igédet.         

 Elfelejtettek mindent. Azt is, hogy örökké élnek.

Mentsd meg őket. Nem tudják, mit cselekszenek.

SZABADÍTÓ

Ó szabadító. Bűn nélkül való Megváltó,

csak Te vagy a szenvedőknek, vérben gázoló

poklot teremtőknek. Az ördög ostoba csóró.

HOGY IS LEHETNE?

A tömeg nem gyógyulni akar, hanem dorbézolni,

átkozódni, minden bajáért Téged okolni,

Te türelmes, áldott. Miért kell minden bűnt magadra venni?

HOL A LELKE?

Ki tudja, miféle csalónak adta el

ügyetlen hamis pénzért, amit a krupié megismer,

s ha sorba áll vele, nem kap érte kenyeret.

Buta gyerek

tesz ilyet. Ketyegő óráját bicskára cseréli,

és szúr vele mindent, amit elér; játék, azt hiszi.

A börtönben aztán saját ördögárnyéka tovább mérgezi.

AMI KÖNNYŰ

nagyon nehéz. Utána tódul ezernyi félsz.

Aminek súlya van, abban Erő ég.

Futunk előle, végül úgyis utolér.

ÉLETMŰVÉSZE LEHETSZ

a jónak, szentnek, ura teremtőerődnek.

Szárnyat bonthatsz belül a boldog jelennek.

Perverz öngyűlölet, hogy mást teszel.

TŐLEM VÁROD CSODASZERED?

Nálam nincs. Benned él eltemetve.

Bányád sújtólégtől fuldokló elítéltje.

Szabadítsd ki! Fényben a helye.

MINDENÜVÉ

elzarándokolsz, csak igaz önmagad kerülöd.

Pedig őt keresed, magad érte töröd.

Ő a kincsed. Gyógyító, örök Őrződ.

ELFELEJTETTED

Lakásod címét, számát. Igazi neved is.

Bolyongva kérdezed a másik embert. Sírsz.

Az út hozzá mélymúltadban kallódik.

NE RETTEGJ FOLYTON!

Siránkozással ne idézd a bajt.

Rettegésed pókhálófonállá lesz rajtad.

Nem szabadulsz tőle. Beszövöd magad.

A PORSZEMBEN IS

csillagerő rejlik. Nézd, hogy szikrázik a naptól!

Lehet, hogy drágakő? Szépségtől ragyog.

Ő az, ami öröm. Akár gyémánt vagy homok.

MI AZ, HOGY SOHA?

Mi a valami? Mi az, hogy semmi?

Egyik sincs. Minek örök dolgokkal játszani?

Csaló bűvész, aki a Valót eltünteti.

HAZUGSÁG LENNE

tagadnom, csodák mannája hull

öreg fejemre. Más ilyenkor elbutul.

Én az örökre ébredek, ha testem elkábul.

* * *

                        AZ ÖRÖM MÁGIÁJA

                           Bevezetés

Első pillantásra talán időszerűtlennek tűnik az örömről írni e

nehéz korszakban, amelyben a szinte megoldhatatlan jelen, az

egyre ijesztőbb tényekben feltárulkozó múlt és a kiúttalannak

látszó jövő súlyos szorongást, mély depressziót okoz emberek

tömegeiben. A bizonytalanságnak, a meredeken zuhanó

életszínvonalnak, a közeledő ökológiai és gazdasági

katasztrófának valós, külső okai vannak.

Azokban az elmaradott országokban, ahol a szaporulat

fékezhetetlenül növekszik, naponta emberek tízezrei halnak éhen.

A 21. század második felében a népesség száma elérheti a

tizenkét-tizennégy milliárdot is. Közben a Föld oxigénjét termelő

őserdők területe rohamosan csökken, a termőtalaj sok helyütt

elsivatagosodik, a vizek elszennyeződnek, elapadnak.

A jóléti társadalmak haszonélvezői képtelenek életvitelük

megváltoztatására, luxusigényeik ésszerű csökkentésére.

Kizsarolják az energiát a földből, a tengerekből.

A világvárosokat mérgezett levegőjű bura borítja. A csecsemők,

gyermekek szervezetét ólom, széndioxid s a civilizáció más

"megsemmisíthetetlen" szennye mérgezi. A kutak vize

használhatatlanná válik a "zöld forradalom" növényvédő szereitől,

az atomreaktorok, gyógyszergyárak eltüntethetetlen salakjától.

Földünk egy százmilliárd naprendszert magában foglaló galaxis

perifériáján lévő apró Naprendszer bolygója. Csillagunk, mint a

többi csillag is, egységes, élő szervezet. A kabbala szerint

minden kozmikus egység része egy nála hatalmasabb kozmikus

egységnek. Hermész Triszmegisztosz így beszél erről ötezer éves

Tabula Smaragdinájában: "Amilyen a makrokozmosz, ugyanolyan a

mikrokozmosz. S ebből csodálatos analógiák adódnak." Nemcsak arra

céloz ezzel, hogy megakozmoszok végtelen sora jelenti

világmindenségünket, hanem hogy minden ember maga is egy kis

kozmosz, bonyolult szervi működésével és tízmilliárd

agysejtjével.

Tudjuk már, hogy bolygónk kiszámíthatatlan csillag. Voltak és

lesznek még rajta kataklizmák. A fokozódó üvegházhatás

következtében hatalmas területeket fenyeget az özönvíz veszélye.

Az ózonpajzs kilyukadt, átszüremlik rajta a rákkeltő ibolyántúli

sugárzás.

Ennek ellenére könyvem a gyógyító örömről szól, amely a külső

vészjelek, benső nyugtalanságok, érzelmi végletek között hányódó

talajvesztésünk közben is létrehozható magunkban, mert a miénk.

Éppúgy szükségletünk, gyógyszerünk, mint a levegő vagy a tiszta

forrásvíz. Nem öncsalás. Valósága mélyebb, erősebb, mint a

relatív idő mulandó jelenségeié. Lényünk tudatunk

jéghegycsúcsától tudattalanunk végtelen skálájáig, a kozmosz

pontos másaként egy hatalmas, halhatatlan terv része és titka.

Ősi hagyományaink, mítoszaink, meséink magja örök gyökerekből

nőtt ki. Értelmük, kódjuk jelbeszéd, s csak a szimbólumok,

analógiák megfejtésével juthatunk kulcsaikhoz. S e kulcsok is

bennünk élnek.

Az élet örök! Anyag és energia sohasem vesznek el, csak

átalakulnak. Az ember és a kozmosz, az ember és a természet

összetartozik. Ezt az orvosmeteorológia is igazolja. Az Édenből

való kiűzetés legendája csodálatos titkokat fed fel

útvesztésünkkel kapcsolatban, de utal a kivezető ösvényre is, a

helyes irányra bolyongásaink során létlabirintusunkban.

Az ember az Éden kertjében megkóstolta a "sötét tudás

gyümölcsét". S e mérgezett gyümölcs nem más, mint az öngyilkos

ipari forradalom. A "civilizáció" az embert kiszakította a

természetből, és elhomályosította a szellemi kultúrát. "Minél

mélyebbre hatolunk a múltba, annál nagyobb világosság sugárzik

belőle", mondja Merezskovszkij. S ez nem játék a szavakkal.

Gondoljunk csak Stonehenge-re és arra, hogy az ősi Egyiptom

csillagászati számításai alig milliméterekre térnek el a modern

asztrofizika felismeréseitől.

Földünkön az élet a tudományos számítások szerint 4 milliárd

évvel ezelőtt fogant meg az óceánokban. A szervetlen anyagot

villámok nemzőereje termékenyítette meg burjánzó szerves

anyaggal. De vajon csak ez az egy momentum hozta létre az életet

bolygónkon? A tudomány ma éppúgy forrong, eredményeinek állandó

módosítására kényszerül az űrbe küldött szondák felfedezései

nyomán, ahogy lázonganak az elemek, és egymás ellen törnek a

gyűlölködő emberi indulatok. A tudományban a lineáris fejlődés

elvét elsöpörte a káoszelmélet. Semmi sem számítható ki előre.

A váratlanul felbukkanó tendenciák, látszólag simán haladó

események közé berobbanó ismeretlen elemek felborítják még a

meteorológiai előrejelzéseket is.

A Big Bang-teremtéselmélet is kétségessé válik. Az egymástól

távolodó kozmikus testek, ha egy ponton visszahullanak

eredetükhöz, ki mondhatja meg, hogy nem kezdődik-e újra az egész

történés, úgy, ahogy az ember lélegzik? Már több asztrofizikusnál

felbukkant a "lélegző világegyetem" eszméje éppúgy, mint a

rejtélyes fekete lyukak csillagtemetőinek, szeneszsákjainak

megfejtetlen rébuszai, s a "fehér lyukak" csillagszülőméheinek

fantasztikus bizonyosságai, amelyeken át új csillagok születnek

valamiféle megakozmoszból. Erről az állandó teremtési folyamatról

Hoyle, a kitűnő csillagász és író beszél. Az ősi hagyomány és a

modern tudomány egymást kiegészítő, alátámasztó, igazoló kincsei

az emberi szellemnek.

Egy német asztrofizikus felfedezte, hogy a galaxisok - amelyekből

százmilliárdot ismerünk - azonos képet mutatnak az ember

érrendszerével. Éppen úgy, ahogyan a teleszkóppal látható kozmosz

tejútrendszerei, csillaghalmazai azonosak az elektronmikroszkópon

át lefotografált atomformákkal. "Amilyen a makrokozmosz,

ugyanolyan a mikrokozmosz."

Nagyon tudatlannak, korlátoltnak kell lennie valakinek ahhoz,

hogy azt képzelje, csak a mi perifériára szorult kis

Naprendszerünkben van élet. Már mi is jelzéseket küldünk ki a

világűrbe intelligens társakat keresve. Bizonyos, hogy vannak

ilyenek. Egy asztrofizikus szerint egészen valószínű, hogy a

magasabb rendű, nem is emberhez hasonló intelligens lények régóta

figyelnek bennünket a kozmikus időben, s az üzenet, amelyet

küldenek nekünk, mi magunk vagyunk. Ezért utal arra minden nagy

filozófus az ős- és az ókortól kezdve, hogy gnóthi szeauton,

"ismerd meg önmagad". Mert az üzenetet önmagunkban kell

elolvasnunk.

Bizonyos, hogy felderítetlen titkok, lehetőségek között élünk az

univerzumban és lényünk kozmoszában. Nagyon keveset tudunk

önmagunkról. Rendkívüli képességek, sohasem használt érzékszervek

szunnyadnak bennünk, amelyek legfeljebb álmainkban, déjá vukben,

rejtélyes emlékezésekben, a közeledő események megérzésében adnak

hírt magukról váratlanul. Agyunk sejtjeinek csak töredékét

használjuk. Valójában fel sem derítettük még e fejünkben rejlő

remekművet, minden tevékenységünk tárcsáját, noha valamennyi

bonyolult, egyre tökéletesedő komputerünknek az agy a soha utol

nem érhető modellje.

A legokosabb számítógépek, robotok mögött is programozó mérnök

áll. S az agy mögött? Ott is kell lennie valami láthatatlan

erőnek, "mérnöknek", különben hogyan működne fizikumunk zseniális

szerkezete, miképpen termelne villámszerűen felfénylő eszméket,

ötleteket, felismeréseket, amelyek okáról, létrejöttéről tudatunk

felszíni rétege mit sem sejt?

A mágia fogalmát már két előző könyvemben használtam, de itt is

pontosan meghatározom. A mágia erőt jelent. A képzelet önmagát

megvalósító varázserejét. A modern orvoslás a legtöbb betegség

pszichoszomatikus okának az ártalmas "képzeletet" tekinti.

De míg az ártalmas képzetek betegségeket stimulálnak, addig a

helyes képzetekkel elérhetjük gyógyulásunkat. Az építő gondolatok

olyanfajta erőt termelnek, amely a lélek immunrendszerét erősíti.

E nélkül az immunitás nélkül különféle betegségek szövik át a

fizikumot. Nem elsősorban depresszióra, traumára, fóbiára,

allergiára gondolok, amelyek pszichoszomatikus gyökerei

nyilvánvalóak, hanem ennél bonyolultabb kórfolyamatokra is.

A gyógyító öröm mágiája egy ilyen, lelki gyökereket érintő,

pszicho-technikai módszer. Ha élünk vele, s napjaink küzdőterére

nem eleve szorongó kedélyapállyal, kedvetlenséggel indulunk,

hanem az öröm, a szépség, a konfliktusok megoldásának

bizonyosságával, akkor önmagunk orvosaivá válhatunk.

                    A lélek modern orvosai

"A látható dolgok gyökere a láthatatlanban van", tanítja a

hagyomány. Ez annyit jelent, hogy az élet minden jelenségének,

folyamatának mágikus gyökere az érzékeléssel ki nem tapintható

képzetek és érzetek síkján rejtezik. E titokzatos lényeghez az

orvostudomány és a mélylélektan segítségével századunkban újra

közel kerülhettünk.

Jung tanulmányaiban bebizonyította, hogy az ember lelki és testi

életét nem lehet egymástól elválasztani, hogy a test fizikai

elváltozásainak mágikus gyökere a lélekben található. Elsősorban

a leggyakorlatiasabb tudományágak egyike, a gyógyászat kénytelen

tudomásul venni az ún. kedélytényezők szerepét a betegségek

alakulásában, sőt előidézésében.

Regeneráció vagy hanyatlás többé nem tagadhatóan attól függ, hogy

a beteg milyen intenzitással, belső pszichikai erőkkel siet

szervezete segítségére, hogy éppen mennyire gátolja a gyógyulást.

Ezekkel a mágikus erőkkel magyarázhatók a lourdes-i "hit által

való" csodálatos gyógyulások. Napjaink gyógyászatának részévé

vált a mágia. Korunk orvosai úgy számolnak pácienseik

időérzékenységével, a napkitöréssel, a belső feszültség okozta

bántalmakkal, mint a babilóniai vagy egyiptomi máguspapok.

A pszichológus "gyóntatja és feloldozza" a szenvedőket, igyekszik

megszabadítani őket bűntudatuktól és halálfélelmüktől.

Közismertté vált, hogy a gyűlölet, a düh valóban mérget termel

a szervezetben a mellékvesén át: adrenalint. A magas vérnyomás,

a gyomorfekély, a strúma stb. megannyi feszültség okozta

bántalom, amelynek gyökere a kedélyélet láthatatlan humuszában

rejlik. Gyakran próbálják az ilyen betegségeket altatással, a

racionális tudat átmeneti kikapcsolásával gyógyítani. Miért?

Azért, hogy a sötét, szorongó, indulatoktól terhes érzések,

gondolatok mérgező toxinjaival ne bomlaszthassák tovább a

legsűrűbb, legkonkrétabb anyagot: a testet. Ha tehát a kórokozó

tényező ilyen módon lelepleződött, s napról napra egyre inkább

megmutatkozik az ember előtt, ideje, hogy a felismert

járványkeltő gócból kivonjuk végre a méreganyagot.

A csüggedt, szorongó, elégedetlen, irigy indulatok rombolnak,

pusztítanak, mérgeznek, fekélyt, burjánzást okoznak. A fényt,

hőt, örömöt sugárzó képzetek, cselekedetek és gondolatok

gyógyítanak, oldanak, újjáteremtenek.

Hogy miképpen hozhatjuk létre a gyógyírt saját testünk és lelkünk

laboratóriumában, arról vall Az öröm mágiája. A gyógyulás csak

a test és a lélek, a beteg és az orvos teljes együttműködése

által jöhet létre.

                     Az öröm fiziológiája

Az öröm az ember szervezetében az életadó, életfenntartó hőnek,

hormonoknak és vitaminoknak felel meg. A kitágító, oldó erőkkel

való feltöltődés nélkül éppúgy elsorvad, kiszárad az emberi

szervezet, mint fény és nedvek nélkül a növény.

Az életöröm igénye a leglényegesebb alapérzés minden élőlényben.

Árama varázserő: megújító elixír. Hiánya rejtélyes elfajulások,

bonyodalmak forrása. Érintésére új szellemi ideavénák élednek

fel, a lélekben fény gyúl, és átalakítja a testet. A gyengén

lüktető életerő felerősödik. A szív fáradt ritmusa felgyorsul.

A szervezet rejtélyes, belső laboratóriuma életre serkentő,

betegséget elhárító szert termel. A felragyogó szem, az áthevült

bőr ünnepi kivilágítása mögött szuggesztív erő izzik, amely

teljesen megváltoztatja kapcsolatunkat a külvilággal.

Az öröm a leghatalmasabb biológiai serkentőszer, intenzív

átélésekor sokszor csaknem teljesen eltűnik az idő. Hatására a

szervezet optimális működésbe kezd: kreatívvá válik, és

kiküszöböl minden rossz, sötét és beteges irányt.

Az ember számára az öröm ugyanaz, mint a növény számára a napból

áradó fény és hő. A nap felé forduló, nap felé táruló,

fényszomjas növény éppúgy növekszik, érik, színesedik,

gyümölcsözik, mint az öröm atmoszférájában élő ember. Az öröm

ezért a Nap analógiája.

                          Mi az öröm?

A pszichofizika nyelvén az öröm a létérzet fokozódása, amelyet

valamely külső vagy belső tényező vált ki. A kiváltó ok itt

mellékes, lényeges az intenzitás szintjének emelkedése. Normális

körülmények között az élettevékenység egyenletes vonalat mutat.

Örvendetes események hatására ez az egyenletesség gyorsított

ütemű, magas frekvenciájú kilengésnek ad helyet.

Biológiai szempontból az öröm a szervezet energiájának hirtelen

emelkedése egészen a szervezetből való kitörésig, kisugárzásig.

Ezt a folyamatot kitűnően példázza a szexuális öröm, amely

kénytelen energiatartalmát kisülés, kirobbanás útján továbbadni.

A maghasadás vagy a sejtosztódás ugyanezen növekedésnek,

teljességnek, majd kisugárzási kényszernek a folyománya. Fizikai

síkon a kisugárzás mindig biológiai energiák szétáradásával jár.

A szellemi öröm nem más, mint az univerzum fényerejének

érvényesülése. Összetett, sokrétű és egyszerre több síkú folyamat

szintézise. Az öröm fényének állapotában élő ember a létezés

folyamatának kibontakozása láttán éppoly örömet érez, mint a

fizikai síkon megnyilatkozó igazságok felismerésekor. Az

univerzum élete egyszerre fejlődési és visszafejlődési folyamat.

A dolgok keletkezésében és elmúlásában egyenlő nagyságú erők

érvényesülnek. A felépítő és lebontó folyamatoknak egyaránt

megvan a saját moráljuk.

A szellemi öröm mindig erkölcsi természetű. A dolgok lényegétől

azonban idegen a moralizálás. Öröm van a törvények

érvényesülésében, de a kötésekből való felszabadulásban is.

A jelenlegi korszak a szellem örömét a testet öltött formák és

szellemi minőségek szétszórásában, átadásában állapítja meg. Ez

csak olyan lényeknél következik be, akik a lét körforgásában

anyagi esszenciájukat és szellemi képességeiket teljesen

szétszórják. Ez a magatartás a fejlődésnek e szakaszában

szükségszerű, és automatikusan létre is jön, mihelyt a lények

elérték a megfelelő érettségi fokot.

A folyamat hasonlatos a szexuális erők szétszórásához, és annak

mintegy tükörképe magasabb síkon. Szellemi alapját az a

felismerés adja, hogy sem fizikai, sem biológiai, sem szellemi

javak nem tarthatók meg a végtelenségig.

Ami a kozmoszban keletkezett, az bármilyen állagú is, véget fog

érni. Ezért a megvilágosodott személyiség idő előtt és önként lát

hozzá, hogy a nagy példák nyomába lépjen.

                       Az öröm fokozatai

Az örömnek ugyanazok a törvényei, mint az életnek. Skálája lefelé

korlátozott, fölfelé végtelen. A mélységi látszatöröm

ellentéteket kirobbantó természetével megszüli eredményét a

szenvedésben. "Ami mulandó, az nem igaz", mondja a nagy tanító,

Hermész Triszmegisztosz. A mélységi öröm a mulandóság öröme,

amely a kezdeti látszatkielégülést követően csalódást, fájdalmat,

keserűséget, kifosztottságot okoz. A magasabb rendű öröm nem függ

kortól és külső körülményektől. Nem ütközik, mert nem sűrű,

anyagi természetű, hanem áthatol, átrezeg a másik lény

örömhullámhosszán. A mélységi öröm skálája önös, mint a fekete

mágia. Mindent önmagának, önmagáért kíván, a másik

semmibevételével, a másik ellenére vagy a másik fölötti diadal

igényével.

Ezért a mélységi örömben tobzódó ember sorra elveszíti

partnereit, barátait, és sikere minden esetben kudarccá válik.

Mert "amibe görcsösen belekapaszkodunk, az nem marad meg, azt

elveszítjük".

A magasrendű öröm a másikban való oldódás, az önfeladás öröme.

                 Az öröm fokozásának művészete

Az öröm művészete életművészet. Törvényei is ugyanazok, mint a

műalkotásé. Lélektanilag éppúgy fel kell építeni, megfelelő

előkészítéssel, ritmussal, arányokkal pontosan olyan virtuóz

módon kell hitelessé tenni, különben nem fejti ki hatását, nem

konzerválódik, hanem rövid kisülés után erejét veszti.

Az öröm teljes fényű átéléséhez előkészítés szükséges. Sugárzó

hevét csak a hideg, zord sötétségben való sínylődés után élvezzük

teljes értékében. Az otthon derűjében sohasem tudunk

bensőségesebb örömmel jelen lenni, mint amikor hosszú távollét

és hányódás után visszatérünk védettségébe.

Az elkényeztetett gyermek, akit ajándékkal, csemegékkel halmoznak

el, már maga sem tudja, mit kívánjon, elfásul, elveszti

örömképességét. Aki fáradozás, erőfeszítés nélkül jut vagyonhoz,

sikerhez, elismeréshez, eredményeit nem sokra becsüli. Gyakran

unott, elbizakodott, szeszélyes, elviselhetetlen fajankóvá válik,

s ha a sors lehántja róla külső díszét, előtűnik torz, kifosztott

jelleme.

A mágikus öröm létrehozója nem halmozza a hatásokat. Az öröm

remekművét nem vázolja fel hófehér krétával. Árnyalatokat

használ; fényt árnyékkal, teljesülést várakozással, fáradozást,

lemondást boldog meglepetéssel kever, hogy a legnagyobb hatást

érje el. Ellentétekkel, bevezető gyakorlatokkal dolgozik. A fény

felragyogásához előbb áramot termel, a természet példáit alapul

véve. Művét ízléssel, jellemismerettel arra az instrumentumra

hangszereli, amelyen a legintenzívebb, legszebb örömtónusokat

kívánja elérni. Mert az öröm igénye és feltételei egyénenként

változnak. Ami egyik emberből elragadtatást vált ki, a másikat

esetleg untatja vagy elképeszti. Az öröm sikeres behangolásának

nélkülözhetetlen előfeltétele a mágikus azonosulás képessége. Az

embert boldoggá tenni csak a saját feltételei, saját csillagai

szerint lehet. A legnagyobb tévedést akkor követi el valaki,

amikor másnak szánt ajándékát a maga ízléséhez, kívánságához

méri. Pontosan olyan esztelenség ez, mintha valaki apró lábú

gyermekének a saját lábára való, negyvenes cipőt vásárolna. A

különféle jellemek sajátosságait megérteni csak teljes

beleéléssel, beleérzéssel, azonosulással lehet.

                        Örömkategóriák

Az örömigény, örömszomj éppoly mozgatója minden élőlénynek, mint

a szex, az éhség és a metafizikai szomj.

Az öröm változatai és árnyalatai végtelenek. A tömegörömök

durvák, sematikusak. A vaskos élvezetek, az elbutító kábulat, a

szaporodási, létfenntartási ösztön csalétkeinek szolgai

behabzsolása: ez jelenti az eksztázis elhomályosult emlékének

szomorú visszfényét a mélységben. Minél finomabb a karakter,

minél inkább kibontakozott az egyhangú örömök ingoványából, annál

igényesebbé válik élvezeteiben, örömeiben is. De az örömigény e

sajátos formáját éppúgy befolyásolják a csillagok, mint az élet

többi, alapvető megnyilvánulását. Más dolgoknak örül egy

Kos-szülött, mint ami a Bikát boldoggá teszi. Az Ikrek-szülött

könnyed, gátlástalan, csapongó élvezetei a Rák-szülöttet erősen

megbotránkoztatják akkor is, ha képzeletben, titokban irigyli az

ilyenfajta extravertált idillt. Kimeríteni nem lehet e témát,

legfeljebb röviden érinteni. A tizenkét állatövi jegynek tizenkét

örömideál felel meg. A Kos hatalomvágyát, önérvényesítését

kétségtelenül a pozíció, a másik fölötti uralom öröme elégíti ki.

A Bika a statikus, nem változó szépség, gazdagság örömét vetíti

ki a mulandóság vásznára. Az Ikrek a kellemes élet színes,

változó, lebegőn derűs, erőfeszítés és problémák nélküli

élvezeteiért rajong. A Rák a titkos, vadregényes, szédítően

kalandos éjszakai élet mellett a nappal józan, tiszta prózaiságát

is értékeli. Az Oroszlán a patriarchális, sugárzó, nagyvonalú és

gyümölcsöző élet napderűjét érzi ideáljának, míg a Szűz a pedáns,

rendszeres kutatás személytelen elmélyülését. A Mérleg Vénusza

a szépség ezer-változatú, kreatív örömének és szeszélyes

játékosságának a megszállottja. A Skorpió az igazságkeresés égő

becsvágyú, mindenben kételkedő és mazochista kalandora. A Nyilas

a termékeny élet minden síkjának örömét érzi igaznak. A Bak a

maga borús sötétségében szüntelenül a fény, a siker, az elismerés

után sóvárog, de csüggedt és merev pozitúrájában ez a vágyakozása

legtöbbször passzív csodavárás. A Vízöntő világmegváltó,

világfelforgató, szédítő örömkoncepciókat érlel bizarr útján. A

Halak jegye pedig nem kevesebbet idéz, mint a misztikus egység

végső eksztázisát.

                       Az öröm és a szex

A szerelem a teremtő Isten eksztázisa bennünk. A misztikus egység

örök hullámverésének hullámhegye az időben: az örök idő

megjelenése a mulandóságban.

A fizikai sík szexuális ösztöne legtöbbször elfedi, elszegényíti

ezt a kozmikus emlékezést. Ha azonban kivételes, ritka esetben

megtalálja a magasabb síkok áramkörét, s a homályos, ősi inger

mindhárom régióval (a fizikai, lelki és szellemi síkkal is)

kapcsolatot teremt, olyan erők hullámzása indul meg, ami a

mágikus teremtés szétsugárzó csodáját idézi. Ez a két pólusban

összezárult misztikus hármasság a nemzőenergiája és szülőméhe

minden világot átalakító műnek. Az alkímia titkos utalásai,

jelképei erről beszélnek. A Király és a Szűz násza az adeptusok

hegyén emelkedő templomban, a kémiai menyegző misztériuma a földi

és az égi szerelem teremtő, megváltó hatalmát hirdeti. Ez a

csodás nász azonban csak egészen kivételes esetben, a szellem

fejlődésének azon a válságpontján jöhet létre a Földön (vagy egy

Földhöz hasonló bolygón), amikor egybeesik valamely korszakvég

és korszakkezdet. Egy ilyen korszakváltás erjedésében a magasság

és a mélység összecsapó erői között szükséges, hogy létrejöjjön

valamely élő, közvetítő és kiegyenlítő instrumentum, amely a kor

nagy formuláit mágikus varázsigékké sűríti. Ez az instrumentum

csak olyan emberi agy lehet, amelynek kreatív ereje emberfeletti.

Ehhez a feladathoz szükséges a három sík teljes harmóniájának

inspiráló öröme és óriási hőenergiája.

                  A lét teljességének érzete

Az ember mindig úton van valamiféle átmeneti cél felé, amelyen

át az örök cél láthatatlan dimenziója dereng. Ez az ösztönzés,

a halhatatlanság ingere rejtőzik az élőlények hatalomvágya,

legmagasabb csúcsokra törő önérvényesítése mélyén. Mert a

homályos emlékek nélküli emlékezés olyan irányultságok

ösztönzését tartja ébren a legsűrűbb, legelsötétültebb állapotban

is, amely mindenki fölé, az abszolút hatalom fölé, a lét

csúcspontjára hajszol szüntelenül. Ez valójában az istenné tágult

tudat bennünk, a feltörő emlék arról, hogy mi is halandó istenek

vagyunk.

"Az ember sohasem tanul újat, csak emlékezik."

A földi hatalom felé való törekvés és egocentrikus önérvényesítés

téves irány, zsákutca. Éppen attól távolít el, amit célul tűztünk

ki. A teljesség, a boldogság érzését, amelyet az univerzum minden

forrásával való összeköttetés táplál, nem kívül, hanem egyedül

belül teremtheti meg az intellektus és érzésvilág azzal, hogy

személytelen érdeklődésével minél több érzésszálat épít ki

lényében a mágikus koncentráció és a misztikus azonosulás útján:

"Aki mindent ért, az mindent szeret. S aki mindent szeret, ahhoz

az élőlények úgy vonzódnak, mint mágneshez a vasreszelék."

Aki a lét teljességének érzetét felébreszti magában, az minden

agresszió és külső megnyilatkozás nélkül központtá válik. A

tiszta, gyógyító forrásnak nem kell propagandát kifejtenie a

legsűrűbb és legtitkosabb erdő mélyén sem azért, hogy az erdő

szomjas élőlényei rátaláljanak, és igyanak belőle.

                         Kreatív öröm

Az ember nemi aktusból való születése s az állandó

nemzés-gyümölcsözés folyamatában lévő élet félelmetes és

nagyszerű titokra utal. Nemcsak arra, hogy minden mozog,

szüntelenül hatást fejt ki, hanem azt is elárulja, hogy

valamelyik síkon a teremtés állandóan folyamatban van. Mert a

mágikus energiának meg kell nyilvánulnia. Ha a magasabb régiókban

nem talál medret magának, a mélységben épít, vagy a mélységben

pusztít. Mert a gyilkosság, a rombolás sem egyéb, mint az

alámerült teremtőerő, a bezárt energia vak tombolása. A sűrű

anyag szintjén megszámlálhatatlan szánandó és tragikus esemény

beszél a szimbólumok örök nyelvén a szüntelenül mozgó,

megnyilvánulást kereső kreatív ösztön kényszeréről.

A hód állandó őrlési szükségletét vagy az egerek szakadatlan

rágcsálását, a japán táncolóegér mozgáskényszerét, a pók és a

selyemhernyó rejtélyes háló- és gubószövő tevékenységét éppúgy

a teremtés ösztönné homályosult energiája inspirálja, mint a föld

legcsodálatosabb remekművének létrejöttét.

                       Morális hajtóerő

Az örömnek, mint a szépségnek is, sokféle finomsági fokozata,

fajsúlyértéke van. Az ősi hagyományok szerint a beavatás próbái

elsősorban erkölcsi természetűek. A próbák során természetesen

kiderült, hogy a beavatottat intelligenciája, agyalkata képessé

teszi-e a tárgykör fogalmainak befogadására. Ám egyedül az

intelligencia, sőt a gazdag műveltség sem tesz valakit alkalmassá

arra, hogy önmagát és másokat megvilágosító, valódi eredményeket

érjen el okkult területen. Ehhez ugyanis olyan jellemerőt,

érettséget, erkölcsi ellenállást és kitartást kell mutatnia,

amelyek biztosítják, hogy a megszerzett kulcsokat nem

alacsonyrendű, önös célokra fogja felhasználni.

Az okkult próbák ezért a jellemet provokálják, az ösztönök

rejtélyes mélységébe világítanak le, hogy a lélek fajsúlya

leolvashatóvá váljék.

A jellem állapota az egyén fejlődésének erkölcsi egyenlege. Ennek

az egyenlegnek a részletszámait életsíkjának, esztétikájának,

igényeinek finomsági foka, önmagához és a másik emberhez való

viszonyának színvonala jelenti.

"A stílus maga az ember!" Az esztétikai élvezet tárgyai éppúgy

árulkodnak az ember erkölcsi szintjéről, mint az, hogy miben leli

örömét.

                    Az öröm pszichológiája

Az örömszegény ember lelkileg-szellemileg vérszegény beteg. E

szellemi-lelki vérszegénység az alkotó öröm, mámor, eksztázis

híján fellépő pszichikai elégedetlenség következménye. A

betegségek, elsősorban az idegélet különböző elfajulásai, a

hisztéria, neuraszténia, neuralgia, búskomorság, később pedig az

organikus szervek elváltozásai mind a kreatív energiák

impotenciájának következményei. A psziché keserű jelbeszéde, az

idegbaj lelki gombaképződése a fénytelen, belső homály

alvilágában tanyázik. E szomorú növényzet azonban feltétlenül

friss, tápláló, gyönyörködtető felszíni flórává alakul, ha

bármilyen alkotó öröm, kielégülés napfénye járja át.

A legkülönfélébb pszichológiai és gyógypedagógiai kísérletek

bizonyították, hogy a romboló vagy építő provokációk, lélektani

oltások, tudatosan alkalmazott módszerek milyen döntő befolyást

gyakorolnak a gyermek fejlődésére, átalakítják magatartását, s

ezzel meghatározzák egész későbbi sorsát. Az engedetlen, dacos,

lázadó gyermek sokszor sebzett becsvágyat takargat a

jelbeszéddel, s a lusta gyermek néha csak "dicséretlen". Az

előlegezett bizalom mágiájára valóságos iskolák alakultak

rengeteg gyakorlati eredménnyel. De minden terápia mélyén a nagy

varázsige egy-egy töredéke rejtőzik, amely előszólítja

lappangásából a kreatív öröm univerzális gyógyszerét.

                        Az öröm mágiája

Az öröm a lét minden síkján mágikus hatású áram: megtermékenyít,

vonz, átalakít, gyógyít, de csak, ha valójában megosztásra kerül,

s abban, akire rávetül, rokon rezgést idéz elő. A hivalkodó, önös

fizikai öröm sokszor negatív hatással van a szenvedés állapotában

lévő emberre: irigységet, haragot, keserűséget szül, önmaga

ellentétét váltja ki. Ugyanez történik a pillanat eufóriájában

fellángoló emberrel is: az eufória múltával a legmélyebb

sötétségbe zuhan.

A mágikus, kreatív öröm a halhatatlanság örök jelenéből árad elő,

s onnan közvetíti gyógyító erejét. Az ilyenfajta öröm úgy osztja

önmagát, hogy a másikban is örömöt idéz elő, annak sajátos igénye

szerint.

A mágikus öröm megajándékoz, megdicsér, old. Aki átéli a mágikus

örömöt, saját személyét háttérbe szorítva átadja örömérzését

környezetének. Nem hivalkodik, nem állítja magát a középpontba,

hanem saját ünnepét mások ünnepévé teszi. Az ilyen személytelen

önfeláldozással hozott örömáldozat ellenállhatatlan, mágikus

áramként sugárzik át abba, akiért véghezvitték. Erőszak nélkül

olyan impulzusokat kelt életre benne, amelyeket nem tud leküzdeni

többé. Az érte hozott szép, örömöt sugárzó áldozat példája arra

készteti, hogy ő maga is méltóvá váljon rá. Unott szentenciák,

meddő szavak őrlése nélkül csoda megy végbe így: valaki önmaga,

"csillagai" fölé emelkedik pusztán azért, mert egy ember fel

tudta ölteni érte a mágikus öröm pozitúráját.

Materiális szempontból úgy az áldozathozatal, mint a lemondás

szomorú, de nagyon is valóságos, sőt kényszerű törvénye a földi

létformának. Különös módon az emberek inkább hajlandók "együtt

sírni" felebarátukkal, mint együtt örülni vele. Ha megfordítjuk

a dolgot, kiderül e lélektani tétel mély igazsága. Mindenki

tapasztalhatja, hogy az anyagi siker legtöbbször erősebben

demoralizál, mint a kudarc. A kudarcból nagy értékek,

megfizethetetlen tanulságok születhetnek. A könnyű, felületes

siker éppúgy, mint az ellobbanó fizikai öröm gyakran teljesen

elszegényít, kifoszt, sóvárgó megszállottá tesz, olyan

kábítószer-élvezővé, akitől elvonták a megízlelt mérget. Éppen

ezért fontos, hogy az örömforrás, amelyből merítünk, magasabb

dimenziók halhatatlan elixírjét tartalmazza.

             A mentális optimizmus szokássá tétele

Az ember tudattalanul felöltött pozitúrák, szokások rabja. Nagyon

sok függ attól, hogy kire miféle magatartás kérgesedett rá. Az

alapot kétségtelenül a csillagok és a magunkkal hozott adottságok

képezik. Mégpedig rendszerint nem pozitív értelemben, bár sok

tekintetben úgy is. A harcos, kifelé törekvő, agresszív, tetszést

hajszoló, hatásvadász ember pozitúrája egészen más például, mint

a visszahúzódó, félénk, védekező, félszeg szorongóé.

Bár a külső habitus paravánja mögött mindig ugyanazon dolgok

ellentéte rejtőzik. Ez az álarcos játék azonban önmagunkkal és

a világgal csak addig folyik, amíg felismerve a valódi, benső

képletet és a szükséges külső elemeket, tudatosan fel nem építjük

azt a helyes magatartást, amely egy egészségesebb akarati-érzelmi

élet áramát alakítja ki bennünk. Ezt úgy valósíthatjuk meg, hogy

akkor is feloldjuk a helytelen, feszült kényszerpozitúrát, hamis

pályán futó gondolatszokásainkat, ha beidegzett reflexeink

tiltakoznak ellene.

Mert rossz szokások helyett jó szokásokat kell beépítenünk belső

és külső világunkba, hogy rossz kapcsolataink, téves képzeteink

megszűnjenek, s átformálódjanak kreatív kapcsolatokká és

áramokká. A bizakodó, örömöt idéző magatartás, beidegzés távolról

sem önhitegető, autoszuggesztív narkózis, hanem élő mágia.

A mentális optimizmus szokássá tétele a helyes pozitúrák

beidegzése által feloldhatatlannak vélt kötéseket lazít fel,

elgémberedett képességeinket hozza működésbe, s mérgezett

kapcsolatainkat átalakítja egészséges viszonyokká.

                  Nagy örömök szokássá tétele

Aki lemond a családi ünnepek kis misztériumainak felépítéséről,

az az együttélés fontos kötőanyagát fecsérli el. Mert ezek a nagy

örömöt szerző apró figyelmességek titkos, mágikus formulák.

Játékosságuk ellenére olyan energiaszálakat hoznak létre, amelyek

nélkül az emberek egymáshoz való viszonya megromlik, elszárad,

tartalmát veszti. A rádión is csak egyetlen mozdulatba kerül a

hullámhossz átállítása, mégis csodálatos, messzi állomások

gyönyörű zenéje, értékes szövege, új tudománya ömlik életünkbe

általa.

Az élet minden síkján rossz eredményeket hoz, ha az embernek

nincs lélektani érzéke, és erőivel rosszul gazdálkodik. Mert a

nem megfelelő pszichológiai pillanatban s előkészítés nélkül

gyakorolt hatás erőtlenül elenyészik, nem hozza meg a kívánt

reakciót. Ha valaki mindig szuperlatívuszokat használ, nem marad

üzemanyaga a fokozáshoz. Ha valaki folyton fantasztikus

teljesítményeivel, kalandjaival kérkedik, valódi eredményeire már

semmi érdeklődést, hitelt nem szerezhet. Az erőket úgy kell

kezelni, mint különféle vegyi anyagokat, s oly módon kell

adagolni, árnyalni őket, mint a zenei hatásokat.

Az oldás öröme akkor teljes, a harmónia akkor válik igazi örömmé,

ha disszonanciából, önmaga ellentétéből születik.

A színek felizzása akkor válik élménnyé, ha rejtélyes homályból,

szürkeségből emelkedik ki, mint a hajnali napkorong. Amikor az

öröm felépítéséből kihagyjuk a fokozatosságot, a mélységből

crescendóvá emelkedő skálát vagy az ellentétek játékát,

pszichológiai tévedést követünk el. Olyan tévedést, amely a

természetben sohasem fordul elő. Mert a természet mindig hiteles

varázslatokat használ, s legtitkosabb remekműveit a disszonancia-

harmónia, crescendo-decrescendo változataiból építi fel. Hermész

könyve, a természet hieroglifája is e titkokról vall, amely

legerősebben a halál szimbólumában mutatkozik meg.

                       Személytelen öröm

Aki nem ismeri a személytelen derűt, az nem tudja, mi az öröm.

Aki csak ingerekben, narkotikumokban, reflexeiben él, annak élete

mámorból csömörbe, túlfűtött elragadtatásból a legmélyebb

kétségbeesésbe sodródik, s a végletek e lüktetésében felőrlődik

anélkül, hogy egyetlen pillanatig átélte volna az egyensúly

független vidámságát, azt a lebegő, kristályos harmóniát, amelyre

az egocentrizmus leghalványabb árnyéka sem vetül. Az ilyenfajta

öröm megszerzéséhez azonban teljesen át kell alakítani az ember

lényét uraló tendenciákat. S ez az átalakítás egyedül az áldozat

tüzében mehet végbe. Mert hő nélkül nincs átváltozás, finomodás,

fejlődés. Ebben az új pozitúrában az én helyére a te, a birtoklás

helyére a feltétel nélküli adakozás, a kapzsi harácsolás helyére

a mulandó javakat szétszóró önfeláldozás kerül. A személytelen

öröm titkos formulájának felismerése juttathat el minket az igazi

boldogsághoz. Az önzés szubjektív állapota lezárja, elködösíti

ezt a felismerést. Az önző ember annyira kívül marad e

kontaktuson, hogy fogalma sincs róla, mi a körülötte végbemenő

természetanalógia értelme, éppúgy, mint a született vak, aki az

élmény sejtelme nélkül él saját benső homályában, egy csodálatos

színszimfónia közepette.

A világ minden jelensége két lehetőséget kínál a kettősség

rejtélyes alaptörvénye szerint: egy sötét és egy világos, egy

mérgező és egy gyógyító, egy kötő és egy oldó életáramot. Tőlünk

függ, melyikből merítünk narkotikumot, fertőzést vagy erőinket

szüntelenül megújító elixírt. A választás az idézés módjában és

irányában rejlik. Az öröm isteni művészete abban áll, hogy nincs

szüksége durva, külső ingerekre, hatásokra és hangos

kirakatsikerekre ahhoz, hogy elérje a sugárzó derű és

elégedettség egyensúlyát. Feltétele a mágikus azonosulás. Mert

csak ebben a személytelen állapotban válik a mulandó ember

lényének magja annyira rugalmassá, hogy azonosulni képes minden

szépséggel, örömmel, amely körülveszi: egy tavaszi virággal

éppúgy, mint egy kristálytiszta forrással, egy hatalmas, erőtől

duzzadó, évezredes fával vagy egy másik lényt betöltő örömmel.

Egyedül a személytelenség oldott állapotában nyílnak meg a

dimenziók az ember előtt, csak így nyitható a háromdimenziós sík

börtöne, amelyben a szárnyalni kívánó lélek falba ütközik.

                     Az öröm atmoszférája

Az emberi érzések, indulatok rejtélyes árama leginkább a

kozmikus, radioaktív sugárzás gyógyító vagy gyengítő hatásához

hasonlítható. Ha felmérjük és tudatosítjuk az érzések, hangulatok

mágikus erejét, alakító, teremtő és romboló hatalmát, rájövünk,

hogy e "láthatatlan" okok milyen intenzíven befolyásolják

életünket, egészségünket, sőt sorsunkat is.

Az ember valódi titkához akkor jutunk közelebb, ha felismerjük

benne a lényét uraló csillagok hatalmát, azt az ideált, amelyik

irányítja, s úgy sugárzik belőle, mint a napfény. Hogy ez az

ideál miképpen hat arra, akire rávetül, ez a különféle

bolygóhatások kérdése.

Vannak beteges állapotok, amikor valaki nem viseli el az erős

napfényt; legyengül tőle. Egy azonban bizonyos: az öröm

atmoszférája olyanfajta derű, amely nem a szubjektív, trópusi

szenvedély hőfokán ontja energiáját, hanem egész környezetét

beragyogja személytelen, tavaszi ragyogással, s ez mindig

mindenkire üdítőleg, gyógyítólag hat.

Még a műkő sem vonhatja ki magát e feltétel nélkül kínálkozó fény

sugárzása alól; kénytelen átfűtött hevével visszamosolyogni

környezetére. Éppúgy, ahogy a legkisebb esőtócsa is visszatükrözi

az égbolt sugárzó vidámságát.

                              

              Kedvezőtlen miliők megváltoztatása

                      az öröm mágiájával

Az előző fejezetben szó volt már arról, hogy az öröm mágiája,

vagyis az öröm minden kedvezőtlen hatást feloldó ereje abban a

művészetben rejlik, ahogyan valaki átalakul környezete sajátos

szükséglete szerint. Ez az átváltozás nagy lélektani

érzékenységet igényel.

Olyan azonosulás, amely a másikba vetülve kitapasztalja, hogy az

milyen feltételek mellett fogadja be az örömöt. Mert a zajos,

támadó öröm esetleg éppen zárlatot vált ki a másik

érzékenységéből. Igaz ugyan, hogy a "világ az egyén képzete", a

bennünk uralkodó képzetek, érzetek szűrőjén át szemléljük a

jelenségeket, de a lét másik mágikus axiómája az, hogy az

analógiák kulcsával minden individuális zárlatba be lehet

hatolni, feltéve, hogy az analógia törvényét arra az egyénre

alkalmazzuk, akinek a lelkét fel akarjuk tárni. Minden azon

múlik, hogy hozzá tudunk-e férni erőszak nélkül, térösszevonó

kontaktussal a lélek rejtett zugához; például az öröm fényével.

Mert e behatolás éppúgy megváltoztatja a belső miliőt, mintha

vaksötétben kristálycsillárt gyújtanánk fel. A belső

miliőváltozás visszavonhatatlanul átalakítja a külső hatásokat,

sőt körülményeinket is. Az örömöt sugárzó fény a leghatalmasabb

rögeszmeépítményt is valami egészen más, harmonikus összetétellé

formálja át.

              Az emberi instrumentum behangolása

Az emberi létforma egyik legnagyobb vesztesége a lényébe épített

dimenzióformulák részleges rövidzárlata. Csak nagy nehézségek és

erőfeszítések árán képes tudatosítani a tényt, hogy a természet

minden birodalmának életmegtartó ereje, szépsége gyógyforrásként

áll rendelkezésére. Korlátlanul meríthet belőle, amint

megszünteti a tudatlanság okozta áramzavart. Ebben az átmeneti

amnéziában - amelyet racionális szemléletnek neveznek - így

képzeli: a napfény, az erdő ózonja, a tenger, a csillagok mágikus

erőket ontó sugárzása, a minden tavasszal megújuló Biosz valami

tőle különváló csoda. Ámulatba ejti ugyan, de nem érti. S főleg

semmi hatalma sincs fölötte. Pedig nemcsak rendelkezik mind e

varázslatos energiákkal, hanem a természet alacsonyabb régióinak

kiszolgáltatott élőlényekkel szemben mágikus függetlenséget

nyerhet e megújító áramok felett!

Behangolhatja, felidézheti őket olyan formában, amelyet képzetei,

lelki-szellemi szükségletei kívánnak. Olyan instrumentummá teheti

önmagát, amely nincs egyetlen szegényes, fénytelen állapothoz

rögzítve, hanem külön, független, csodálatos utazásokat tehet a

kozmosz ideggócai felé. Együtt repülhet a szárnyas nappal.

Csodatevő forrásokban merülhet el. Átitathatja magát olyan

áramokkal, amelyek minden képzeletenergiát óriási intenzitással

összekapcsolnak a gócokkal a saját lényében rejlő titkos

kontaktustárcsán.

            A mentális kielégülés mágikus átvitele

Az ember különvalósága olyan zárt tér, amelynek ezüstfalait ő

maga szőtte képzelete erejével. A különvalóság állapotában lévő

személyiség negatív kisugárzása szükségszerűen addig tart, amíg

csak zavaró, taszító, káros áramokat közvetít a másik felé. S e

veszélyes sugárzás ellen még az "ólomborítás" sem elegendő:

legyengült állapotban is olyanná teszi az emberek egymáshoz való

viszonyát és a világot, mint amilyennek tapasztalják. Ha az egyén

kibontakozik a személyesből, magatartásával egyre inkább a

személytelent hívja elő, nincs többé szüksége a szubjektív önzés

karmatörvényére. Mert az áram, amelyet felfog és szétsugároz, már

a Világszellem intellektusának halhatatlan energiáit közvetíti.

Nem a mélység pódiuma, hanem a magasságé, s látása is megfelel

a hegycsúcsra emelkedett szemlélet átfogó körkilátásának. Mert

minél magasabb szellemi szintre jut az egyén, minél intenzívebb

gondolatárama és képzelőereje, annál inkább együttműködik s

együtt hat a kettő; megszűnik a hasadás közöttük. Amit egy

mágikus agy átgondol és elképzel, az egyre inkább teremtő tetté

válik. Olyan akcióvá, mely átalakítja, megtermékenyíti a többi

ember gondolkodását s a befolyásolt agyakon át a világot. Ezeket

a sugárcentrumokat már nem zárhatja el materiális szögesdrót vagy

kínai fal az emberiségtől, még akkor sem, ha a fény közvetítője

egy jeges tibeti fennsíkon meditál átszellemülten. Lényéből akkor

is átömlik a Fény a többi szellem vénájába. Örök ideái

életfenntartó áramként keringenek a minden lényt közös

szervezetként átszövő idegrendszerben. S ezek az ideaszálak

akadálytalanul átviszik a szellemi alkotás és kielégülés örömét

minden egyes személyiségbe.

             Az öröm mágiája a mindennapi életben

Mint már mondottuk, a természet nagy jelbeszédének egyik központi

fontosságú hieroglifája a nap. A nap életcentrum, a gyümölcsözés

vitalizáló mágusa, olyan életadó fényforrás, amely a legnagyobb

gyógyszer, a létet átvilágító öröm receptjét rejti. Ez a fizikai

sík racionális szempontjából érthetetlen, visszás. A nap

szüntelenül áradó fényével szétszórja önmagát. Adakozik, gyújt,

megolvaszt, s még a pocsolyák szintjére is színaranyat önt. A

mindennapi élet tevékenységeiben a leggyakorlatiasabb módon

érzékelhető az örömmel vagy az örömtelenül végzett munka

eredménye. Az étel íze más, a lakás légköre megváltozik, s még

a cserépben vegetáló növény is dúsabban, színesebben növekszik,

ha kedvvel főzik, szívesen takarítják és örömmel, gyöngédséggel

ápolva figyelik fejlődését.

A nap kreatív tüze önmagát égeti el, de középpontjában az

újjászületés napja érik. A látható nap elhamvadásával új bolygó

inkarnálódik a láthatatlan világban: "Az éjszakai nap." Ezért

tanították Egyiptomban, hogy a bölcső és a koporsó az átváltozás

helye.

A modern kor tudományos eredménye az anyag- és energiamegmaradás

törvénye. Ez a törvény kétségbevonhatatlanul bizonyítja az

öröklétet. A "farkába harapó kígyó", a jelenben összefutó múlt

és jövő, a csodás nap szimbóluma szintén univerzális elixír. Mert

ahogy a nap behatolva bárhová, a dermedt erőtlenséget fénylő,

gyümölcsöző életté alakítja át, úgy formálja a félelmet, a

közönyt, az indulatot helytelen képzeteket alkotó lendületté,

erővé a napként áradó, önmagát szétosztó, adakozó öröm.

Nincs a hétköznapoknak olyan szürke pillanata, amelyben ne

csillanna meg e kimeríthetetlen forrásból ömlő fény, s

szikrájával ne változtatná át a csüggedt szomorúságot halhatatlan

örömmé.

                  A teremtés filozófiai öröme

Az analógiák tana a megnyilvánult lét kulcstörvénye. A jelenségek

ismétlődése minden létsíkon olyan rejtély, amelyet egyedül a

"szembefordított tükrök" párhuzama oldhat meg. A

"szembefordított, két tükör közé került" első formula végtelen

változatokban sokszorozódik. De ami távolinak, homályosnak,

idegenszerűnek és fenyegetőnek tűnik, valójában ugyanegy dolog

vetülete. Különvalósága káprázat. A megjelenési formák különböző

alakja puszta fénytörés. Ami történik, az ősi előkép szerint

történik. Az előkép bizonyos folyamatokon megy keresztül a

"tükrök között", s ezért a végtelenül ismétlődő vetületeknek mind

utánozniuk kell az ősi mozdulatot. Ezen a mozdulaton alapul a

kreatív mozgás. Minden megnyilvánulásnak követnie kell ezt az

isteni eredetű, ősi gesztust, az analógia törvénye kényszeríti

erre. Ez annyit jelent, hogy valamilyen formában minden vetület

analóg mozgásokra kényszerül. Ha az analóg mozgás nem az Istennel

összhangban teremt, akkor a kreáció kényszere könnyen erőszakos

formában nyilvánul meg, s a személyiségben betegséget,

szorongást, halált okoz.

Az alkotás ősi gesztusához tartozik a teremtés öröme. A lángoló

lelkesedés tökéletességre, gyönyörködtetésre, egyre magasabb

rendű alkotások létrehozására törekszik. Az alkotással minden

megérintett formát éppúgy felgyújt és átalakít, mint önmagát. A

megváltás folyamata ez a művészet mágiáján keresztül. E művelet

a tapasztalás egyre elvontabb fokozatain vezet keresztül, s végül

szükségtelenné teszi az anyagi megtestesülés súlyos és sűrű

közegét. A képzeletdimenziókban átélt valóságos élmények

esszenciája a teremtés filozofikus öröme. Az ilyen öröm az

igazság felismeréséből és abból születik, hogy a teremtő mágus

képzelete erejével kiszabadítja az idő alacsonyabb rétegeiben

foglyul ejtett energiát, szellemi végítélete felszabadítja

kozmoszának minden rabját, és halhatatlan létre támasztja

múltjának halottait. Ez az oldás alkímiai művének öröme.

                 Társadalmi és egyéni alkalmak

                       mint lehetőségek

Az öröm "sugárhatása" világosan kimutatható és felismerhető

mindenütt, ahol megjelenik, még a látszólag "idegen", kontaktus

nélkülinek tűnő társadalmi viszonylatokban is. E sugárhatás

azonban - mint a rejtélyes szellemi tendenciák mind - fordított.

Érvényesítéséhez a szükséges szokványos emberi magatartás nem

felel meg. Az emberi örömkergetés kioltja, felfedi, rövidzárlatot

idéz elő benne, vagy hatását olyan kis körre korlátozza, hogy

fényénél még a hozzá hajoló szem sem képes kibetűzni a valódi

életöröm titkos üzeneteit.

A sötétségűző, félelemoldó, zárakat felnyitó öröm sugárhatása

annál intenzívebb, átfogóbb, minél személytelenebb, és minél

inkább azonosul a tárggyal, amelyet belülről megérint. Energiája

akkor a legellenállhatatlanabb, ha a másik örömének fényében

ragyog.

Nincs olyan ember, akinek minden órája ne kínálna alkalmat ilyen

mágikus öröm fellobbantására önmagában és környezetében. De

hiányzik benne az impulzus és a felismerés a visszaható öröm

gesztusára. E kettő hiánya pedig veszélyes bénultságnak számít;

hasadásnak lélek és világ között.

Ez a hasadás a lélekben hamis érzéseket, a kirekesztettség,

üldözöttség szorongását kelti, s ilyen reflexeket mutat a világ

felé, amely tudattalan provokációkhoz hasonló pozitúrával felel.

Azok a beavatottak, mágusok, jógik, akik "felébredtek" e téves

kölcsönhatás "életálmából", arról vallanak, hogy megvilágosodásuk

egyetlen mozdulatából, egyetlen pozitúraváltozásból állt. Az élet

minden jelenségében felismerték önmagukat és önmagukban a

világot. E pozitúraváltozás megszüntette bennük a hasadást, a

különvalóság képzetét s a világból kirekesztett személyiség

klausztrofóbiáját, a halálfélelmet. Mert a világ és az ember

összefügg. Ember és csillag ugyanegy dolog. Az ember és az élet

örökkévalósága közös titok. S e rejtélyes összetartozás

halhatatlan örömök forrása. Végtelen szabadság ez, mert a

kozmikus morál kelti életre. A kozmikus morál nem ismer ártalmat,

mint ahogy az egészséges szervezet nem képes megcsonkítani saját

magát. Aki tudja, hogy minden életben önmagát sebezné meg, s

minden élőlényből saját öröme rezeg vissza hozzá, nem fél többé

a világtól, és nem harcol vele.

                  A gyógyító öröm varázsigéi

Az emberek közül igen sokan reggelente nem frissen, hanem

egyfajta szorongó erőapállyal ébrednek. E rövid kis aforizmák

közül kettő vagy három egyfajta gyógyszert, feltöltődést

jelenthet küzdelmes napunk során. Mellékhatás nélkül nyújt

segítséget problémáink megoldásakor, konfliktusok leküzdésekor,

kritikus helyzetekkel való szembenézéshez - és gyakran a

lehetetlen lehetségessé tételéhez.

Mindennap válasszunk ki néhány "varázsigét", és olvassuk el

lassan, értelmüket átgondolva, magunkba szívva, úgy, ahogy

mosakszunk, reggelizünk, felöltözünk. Tartozzék ez is

életrendünkhöz, kedélyapályunk feltöltéséhez, lelki-szellemi

táplálkozásunkhoz, amely kiemel kedélyingoványunkból,

depressziónkból, fényt és reményt gyújt bennünk. E többlettel

induljunk napi feladataink elvégzésére.

Statisztikáim szerint igen sok embernek segített e szellemi-lelki

gyógyszer. Próbáljuk meg, de ne csináljuk türelmetlenül, rövid

ideig, hanem kitartással, s akkor a gyógyító Fény egész napon át

velünk marad, és környezetünkre is rávetül.

     Örömöt érezni annyi, mint erőnket szétszórni. Ezért az

örvendező lények közelsége termékenyítő erő.

     Az öröm éppúgy kollektív jelenség, mint a fájdalom. Csakhogy

tömegek nem tudnak magasrendű örömet érezni. Az öröm az egyéniség

koronája.

     Ne akadályozd magadban a halhatatlan öröm áramának

keringését!

     Az isteni öröm nem függ külső körülményektől - önmagából

táplálkozik, gyökere minden lényben a rejtélyes Tao.

     Légy független és áttetsző, mint a drágakő, amely

sokszorozva veri vissza a rávetülő fényt!

     Ha meg akarsz szabadulni egy külső zárlattól, először a

zárlat képzetét oldozd le lelkedről és szellemedről új,

konstruktív pozitúrával.

     Ha bánat sújt, a világért se görnyedj meg alatta, mert ez

annyit jelent, hogy küzdelem nélkül adod meg magad a vak

sorserőknek.

     A szellem uralkodik az anyag fölött, de csak akkor, ha nem

szolgáltatja ki neki kulcsait.

     A bátorság az okkult erények egyike, de ennek örömét csak

azok a kevesek bírják, akik átélték a beavatás hétpróbáját.

     A félelem a sötétség árnyéka, az erőtlenség víziója. Az öröm

a kimeríthetetlen életerő forrása.

     Csak egyfajta valódi öröm van: az, amelyik az örökkévaló

élet biztonságából fakad. Minden más örömképzet villanó átmenet

inger és kielégülés között.

     Ha valami célod van, idézd fel magadban a teremtő örömöt

segítőtársul. Ez a szövetség olyan vénákat szabadít fel benned,

amelyek energiája asztromentális síkon az atomerővel analóg.

     Ne kösd le képzeleted szárnyait! Merj repülni, és merj

örülni az agyadban megszülető minden bizarr, lángoló gondolatnak!

     Ne kételkedj benne, hogy minden tehetség és minden készség

megvan benned is a magasabb rendű örömök elérésére. Hiszen

egyetlen ideaszálon eljuthatsz a Kozmikus Elme ideáinak teremtő

centrumába, és onnan meríthetsz inspirációkat. Tőled függ

azonban, mennyit tudatosítasz magadban e végtelen szellemi

dimenziókból.

A tehetség mértéke a szellemi erők felszabadulása.

     Amit el tudsz gondolni, az valahol az igazság. S ha tényleg

felbukkantál az anyag sűrű Hadészéből, kijelölted a magad számára

a fejlődés következő állomását.

     Teremtsd meg magad körül az öröm légkörét, amelyből mindenki

újjászületik.

     Az öröm atmoszférája a lélek oxigénje.

A hétköznapok is ünneppé változnak az öröm légkörében.

     A személytelen áldozat tiszta örömét kevesen ismerik. De

akiben egyszer felszínre tört, az csodatevő forrásként vonzza

magához az embereket.

     Az eksztázis örömtüzéből mindig felröppen a hamvaiból

megéledő főnix-madár.

     Vannak csillagszigetek, ahol a magasabb rendű öröm elérése

az ottani élet célja és értelme.

A mese magasabb igazság szimbólumok álarcába burkolva.

     Diktátor öröme a hatalom, Mágusé a tudás;

Lucifer öröme a kétely, Bölcseké a hallgatás.

     Csak olyan örömforrásból meríts, amely a Szent Hegy

láthatatlan csúcsáról ered, s az idő folyóin át a végtelen Élet

óceánjába ömlik.

Az Öröm Arkánuma univerzális gyógyszer: a lét minden elemét

magában rejti, mint a Prima Matéria, de már a hét alkímiai

operáció után. Az öröm az Iható Arany, amely a betegségek

pszichikai okát küszöböli ki.

     Az érzésvilág energiái eredetükben mind isteni erők. A

gyógyító öröm áthevíti, feloldja, majd desztillálja a teremtés

sötét, sűrű, megalvadt erőit.

     Az öröm erőinek gyógyító vagy mérgező voltát az határozza

meg, hogy nem irányul-e valaki ellen. Aki más kárának örül, az

mérget termel. Aki együtt örül minden élettel, az gyógyerőt

akkumulál.

     Az érzékek öröme olyan feszültség, amely kisülése

pillanatában megsemmisül.

     A transzcendens öröm a lét örökkévalóságának tudatosításából

fakad.

     A gyógyító öröm fényében sem a betegség, sem a halál

gondolata nem áraszt többé dermesztő iszonyatot. Mert a végső

megsemmisülés pánikja abból a tévhitből származik, hogy az ember

nem hozhat semmit sem helyre, amit elmulasztott, és semmit nem

pótolhat többé.

     Amikor az ember megérti, hogy léte nem elhalások, hanem

feltámadások, megújulások végtelen sorozata, akkor fenntartás

nélkül átengedheti magát az eksztatikus örömnek. Mert ez a

felragyogó Fény nem káprázatot vetít, hanem az egyedüli

valóságot.

     Ahogy a természetben semmi el nem vész, csak átalakul, s az

anyag - látszólagos pusztulásának pillanatában - energiává alakul

át, úgy a halál bármilyen formája - egy más viszonylatból -

mindig születés.

     A nap lenyugvása a napkelte rózsaszínű derengését küldi

előre a földteke másik oldalán. A halott arcán ámultan örvendező

derű köszönti a láthatatlan világba való átszületés feltámadását.

     Ne hidd, hogy bárki bármit is elvehet tőled, ami valóban a

tiéd! Amit látszólag elveszítesz, azt te magad taszítottad külön

útjára tudattalan indulataidból kiáradó helytelen mágikus

erőkkel. Amint felöltöd a jó magatartást, érzéscentrumodban

megállítod az indulatok centrifugális forgását, az eltaszított

dolog újra visszakerül hozzád, feltéve, hogy kívánod még.

     Az enyém-tiéd megkülönböztetése mélységi fikció. Valójában

minden mindennel összefügg, sőt azonos.

     A bizonytalanságból eredő szorongás, ingerült

elégedetlenség, amely a világgal és önmagaddal való viszonyodat

oly sokszor megmérgezi, abból ered, hogy elhomályosult előtted

az örök összetartozás bizonyossága. Nem vált véreddé a

meggyőződés, hogy véletlen találkozás nincs. A vak véletlen tehát

nem is sodorhat el egymástól embereket. Életed minden eseménye

mögött értelem rejlik, és olyan kibékítő megoldás felé vezet,

amelynek teljes ábráját ma még nem láthatod.

     Ha a megnyilvánult lét két szembefordított tükre közé

léptél, törvényszerű, hogy több alakban is összetalálkozol

magaddal. A sorsodban színre lépő figurák egytől egyig e

sokszorozó tükör jelenségei: téged ábrázolnak, egyéniséged

egymással harcoló megnyilvánulásai az idő dimenziójának különféle

pontjain.

     Ne bosszankodj! Ne keseregj! Ne idegeskedj! Az idegesség a

lélek elégedetlensége. S a lélek elégedetlensége az isteni

teremtőerő elfecsérlésének névtelen bűntudatából fakad. Abból,

hogy tudattalanul úgy érzed: hiába élsz. Nem töltöd be a

feladatot, amelyre születtél. Tudatosítsd minden elégedetlenséged

valódi lényegét, és szüntesd meg a diszharmóniát kiváltó okot!

     Ettől a pillanattól kezdve élj a teremtés isteni örömében!

Teremtsd újjá gondolatvilágodat! Mágikus gyakorlattal hangold át

viszonylatodat a külvilággal!

     Összpontosítsd legjobb képességeidet életed

szimbólumrébuszának megfejtésére!

     Külső és belső magatartásodban, családi viszonyaidban,

életed eseményeiben számok, tendenciák, gátak és terelő hatások

beszélnek hozzád. Olvasd el e hieroglifák titkos értelmét a

birtokodban lévő hermetikus kulcsokkal!

     Az egysíkú látás útvesztőbe csalogat. A többsíkú, tiszta

felismerés a magasból való áttekintés viszonylatába emel, ahonnan

a kivezető út éppúgy megmutatkozik, mint a téves irányok

hiábavalósága.

     Régóta figyelsz a lét jelbeszédére. Értelmedet megfelelő

módon tornáztatod. Intuíciód gyakran szállít agyadba olyan

bölcsességeket, amelyekből mások csillapító, erőt adó gyógyszert

merítenek. Mi lenne, ha te magad is bevennéd e nagyszerű

orvosságot?

     Egyetlen rejtélyes mozdulatba kerül, s a kifelé zúduló Fény

egyszerre befelé fordul, hővel és boldogsággal áraszt el.

     Teremts összeköttetést belső Napoddal, s az függetlenít majd

a külső időjárás viszontagságaitól!

     A halhatatlanság tudatának isteni örömében élsz. Mi rossz

történhet veled, ha a benned élő Fény mágneses védőzónát von

köréd?

     A sötétség csak ahhoz fér hozzá, aki behívja magához.

     Az asztromentális gyógyforrásba, amelynek őrzését rád

bízták, nem önthetsz mérgező keserűséget, mert azokat is

megmérgezed vele, akik merítenek belőle.

     Egyetlen sötét, halálos gondolatnak se adj többé

gondolattestet! Rekessz ki agyadból minden szorongás sugallta

démonigét a benned élő szellem erejével! Betegségek, kiúttalan

bonyodalmak, tragédiák - mind a képzelet síkján fogannak.

     Örülj bátran minden pillanatnak, amellyel a sors

megajándékozott! Aggódó menekülésed a jelen tiszta örömétől

bűntudatból fakad. Azt hiszed: az öröm bűn, amelyért büntetés

jár. Pedig e bűntudat éppen a pillanat kreatív örömének

elmulasztásából születik.

     Kiszabott idődet soha ne add el a jövő valamely

káprázatígéretéért vagy egy olyan elmúlt percért, amely

visszatekintve fájdalmasan szépnek tűnik. Minden problémád

megoldásának kulcsa a középpontban rejlik. Tehát tegnap és holnap

között a mában. Mert egyedül ott vagy valóban jelen.

     Örömérzeted kiváltó okát sohase keresd szegényes, külső,

mulandó mozzanatokban. Mert akkor az öröm gyéren hulló

filléreiből tengődő koldussá leszel, aki emlékezetzavarában saját

kincstára kapujában kéreget. Szüntesd meg végre az amnéziát,

amely kirekeszt a Királyi Tudás és Isteni Művészet gazdagságából!

A kulcs a kezedben van. Miért nem használod?

     Az öröm művészete abban áll, hogy önmagából táplálkozik. Nem

szorul alkalomra, erőltetett csiholásra, mert akkor szalmalánggá

válik, amelynek ellobbanása után mélyebbnek tűnik a sötétség.

     A gyógyító öröm egyenletes napsütés belül. Ez az élet

kiolthatatlan lángja, amely kezdet nélküli, s végtelenbe rezgő

derűvel világítja meg a körülötte hullámzó erők szimbólumokban

kifejeződő jelbeszédét.

     Aki megtanul mosolyogni akkor, amikor a tudatlan ember sír

vagy átkozódik, aki megsiratja azokat, akik részeg mámorukban és

más kárán nevetnek, az átégett a próbákon, amelyek a végső

beavatásra érlelnek.

 Sohase felejtsd el: a megvilágosodás mindig akkor érkezik el

valakihez, amikor léte legmélyebb sötétségében hiszi magát, s a

Fény reményéről is lemondott. Állapotát azonban élesen

megkülönbözteti a valódi morális összeomlástól alázatos, kitartó

szolgálata, amelyet a világosságból való látszólagos

kirekesztettsége ellenére is továbbfolytat, sokszor hosszú,

vigasztalan éveken át.

     A gyógyító öröm beavatottja nem testi mivoltában kezd el

ragyogni hivalkodó külsőségek között. E változás inkább még

azokat a díszeket is leoldja róla, amelyekben a külvilág felé

megmutatkozott. Mert amikor a mű befejeződött és önmagában

teljessé vált, az építkezés állványzatára nincs többé szükség.

     A változás, amely után sóvárogsz, nincs messze tőled! Mert

nincs rajtad kívül. Benned van!

     A gyógyító öröm évek óta megpróbál érvényesülni benned.

Különféle módokon ostromol. Szerszámokat ad a kezedbe. Sürget,

hogy segítsd ki zárlatából. Közli, hogy melyik magatartás az,

amellyel ellene dolgozol, és milyen módon teremtheted meg vele

a kontaktust. Most várja, hogy aktívan, tudatosan szövetkezz vele

saját benső újjászületésed érdekében!

     Az anyagban, amelyet megismertél, már nincsenek hiányzó

láncszemek. Az égi lajtorja legalsó fokai éppúgy közvetlenül a

lábad elé kínálkoznak, mint a kozmosz legtávolabbi dimenzióiba

felnyúló mentális grádusok. Nem mondhatod, hogy magas célod azért

elérhetetlen, mert hiányoznak hozzá az átvezető lépcsőfokok.

Semmi mást nem kell tenned, mint elindulni! Mert "a tízezer

mérföldek is a lábad alatt kezdődnek", mondja Lao-ce.

     Ha naponta csak egyetlen lépést teszel a mindennapi élet

mágiájában eléd tárt úton, néhány méter után rá fogsz ébredni

arra a csodára, hogy futószalagon haladsz. S nemcsak te mozogsz

célod felé fokozódó sebességgel, hanem az is közeledik hozzád.

     A szavakban igen nagy erők élnek, de csak akkor, ha teljesen

fedik azt, amit ki akarnak fejezni. A fénytelen, üres szavak

fedezet nélküli csekké válnak - nem lehet venni értük semmit.

     Ha valaki eltékozolta szavai belső értékét, át kell térnie

egy másik értékcserére. Ez a szavak nélküli jelbeszéd időszaka.

Ilyenkor minden szükségletét néma tettekkel, valódi

gondolaterőkkel és igaz érzésekkel kényszerül megszerezni.

     Szavakkal csak akkor lehet varázsolni, ha megérintjük velük

a mögöttük rejlő szimbólumok mágikus valóságát. Lankadt, erőtlen

szöveggel nem lehet szellemi tüzet gyújtani. A száraz, reszelős

fogalmazás nem hűsíthet csillapító borogatásként. Ha stimulálni

akarsz, szavaid fókuszba gyűjtött napsugárként tűzzenek rá

célodra!

     Amikor indulatok beteg hője csap feléd valahonnan, árassz

felé hűs szökőkútként permetező gondolatokat, oldó érzéseket és

varázslatosan zsongító szavakat!

     Ne panaszkodj! A panaszra fordított energiát alakítsd át

inkább kreatív erővé! Ez még a szülési fájásoknál is lehetséges.

Ha ugyanannyi energiát fordítasz a panaszt kiváltó ok

megváltoztatására, mint amennyit meddő önsajnálatra áldozol,

akkor - a benső magatartás átalakulása után - sorsodban is

csodálatos események lavinája indul meg.

     Nem baj, ha nem tudod rögtön elképzelni, hogy belső

magatartásod megváltoztatása sorsodban is létrehozza a sóvárgott

változást. Az a fő, hogy szívós kitartással véghez vidd magadban

a mágia előírásait! Azután a helyes belső és külső pozitúrában

várd meg, hogy az élményszerűen bekövetkező eredmények

változtassák kételyedet boldog meggyőződéssé!

     A mágia nem szemfényvesztő blöff, hanem az élet minden

pillanatában ható és megnyilvánuló erő. Doktrínái magasabb

természeti törvények. Aki vissza akarja nyerni saját erői fölött

a hatalmat, annak meg kell ismernie ezeket a törvényeket.

     Ha valaki úgy akarna villanyt gyújtani, hogy a kapcsoló

felkattintása helyett imádkozna a villanykörtéhez, az emberek

joggal kinevetnék. Pedig a sorserőkkel szemben megnyilvánuló

tehetetlen passzivitás, lejtőn való sodródás ugyanennek az

értelmetlen magatartásnak felel meg a mágia területén. A mágia

pontosan azokat az aktív szereplési eljárásokat és pozitúrákat

tartalmazza ugyanis, amelyekkel valóban fényt lehet teremteni a

sötétség helyett.

     A tehetetlen, csüggedt várakozás olyan magatartás, amely

semmiféle kontaktust nem képes létrehozni. Ennek következtében

a gondolatvilág és a lélek frissítő áramok híján sínylődik. A

legkedvesebb vendég sem mer belépni hozzád hívás nélkül.

     Ébredésed első pillanatától kezdve olyan titkos, mély

örömmel készülj sorsod fogadására, mintha a menyegződre sietnél!

Mert ezt az örömöt életed legbensőbb valósága igazolja. Hiszen

valóban a Misztikus Egység kémiai nászának boldog beteljesedése

felé tartasz minden átmeneti célon keresztül.

     A gyászos, komor, szigorú emelkedettség senkit sem válthat

meg, legkevésbé azt, aki ebben a belső atmoszférában él. A zord

levertség súlyos és sűrű halmazállapot akkor is, ha az ima

pozitúrájában merevedett meg. Előbb fel kell olvasztani és

levegős, napos derűvé szublimálni ahhoz, hogy elérhesse az eget.

     Amikor Krisztus azt mondja: "míg olyanná nem leszel, mint

a gyermek, nem láthatod meg a mennyeknek országát", a belső

átlényegülésnek ugyanazt a rejtélyét érinti, mint a tarot

Tao-kártyája, a Bolond. A huszonkettes kártyának is kettős

értelme van. Az élet legmélyebb és legmagasabb aspektusát

tartalmazza. A gyermek és a bolond egyaránt boldog, mert nem les

múltba és jövőbe, nem ismeri a halált, tehát nem fél tőle, a

halhatatlan jelenben él. Nem mindegy azonban, hogy ez a független

öröm az Édenből való kiűzetés vagy a nagy visszatérés állapotának

következménye-e. Ha a mámoros szabadságérzetet részegség fűti,

a Bolond szakadékba zuhan. Amikor azonban teste már súlytalanná

vált, s szellemi szárnya is kinyílt az eksztázis tüzében, a

földről ellendülve az öröm mitikus mennyországába emelkedik, mert

igyekezetével azt teremtette meg magának.

     Minden földi fogalomban két lehetőség rejlik: egy gyógyító

és egy mérgező. Ennek pontos analógiája rajzolódik ki a

növényvilágban is, ahol minden hasznos növénynek megvan a maga

mérges, "vad" párhuzama. Az örömnek is két lehetősége van. Aki

nem ismeri a megkülönböztetés tudományát, az olyan örömökhöz

vonzódik, amelyek beteggé teszik. Az isteni öröm arkánuma minden

betegséget meggyógyít. Ismertetőjelei csalhatatlanok. Törvényeit

a szellem örökkévalóságáról szóló kinyilatkoztatások

tartalmazzák.

     A lényedben rejlő örömgenerátor állandó működéséről éppúgy

gondoskodnod kell, mint testi szükségleteidről. Azok sem

elégülnek ki maguktól. Eszel, tisztálkodsz, fűtesz, világítasz.

Azt hiszed, az örömöt nem kell mindennap felszítanod és

táplálnod?

 Nem élhetünk mindig erőkölcsönből, bármilyen adakozó áradással

áll rendelkezésünkre. Mert lelki egészségünket aláássa, ha egész

egzisztenciánkat kölcsönre építjük. Felőrli önbecsülésünket.

     A másoktól való állandó függés attitűdje fokozatosan

elgyengít bennünket. Arra kényszerít, hogy egyre több külső

erkölcsi mankóra vagy szeszélyesen felkínálkozó alkalmi menedékre

támaszkodjunk. A kihelyezett súlypont felborulást, bukások

sorozatát indítja el. Szorongáskomplexumaink bénító kötése e

bukások következménye. Ez tesz levertté, üldözötté, keserűvé

bennünket, s megakadályozza, hogy hozzájussunk belső

örömforrásunk elixírjéhez.

     Eszmélj rá arra, hogy egy csomó fájdalmas kerülőútra nincs

szükséged többé! Fejlődésednek olyan pontjára érkeztél, ahonnan

világosan felismered: irányt tévesztettél. Isteni teremtő

energiád kifelé ömlött, kivérzett, múló káprázatok csapdájába

esett. Fogsága azonban csak addig tart, amíg elhiszi e

káprázatot, és engedelmes önpusztítással véghezviszi Mája sötét

rítusait. Vond vissza a halálvilág bűvöletéből hitedet, legjobb

képességeidet a benned élő Fény sokkal intenzívebb valóságának

segítségével! Rontásoldó varázsigéd a gyógyító öröm mágiája.

     Minden a világon belső magatartás kérdése. A bosszantó

kicsiségek éppúgy, mint az élet legnagyobb helytállásai. Még a

fázás is komoly gyötrelemmé lehet, ha átengeded magad a dermesztő

gondolatok igézetének s a didergés vitustáncának. Először ilyen

apróságokon próbáld visszanyerni elvesztett hatalmadat! Szüntesd

meg magadban a hidegpánikot! Egyenesedj ki! Szüntesd meg a

reszketés kisülésének erőpazarlását! Ne végy tudomást a külső

hőmérsékletről! Szilárd belső szuggesztióval határozd el, hogy

nem fázol! Azután figyeld meg, mi történik! Egy ilyen sikeres

gyakorlat kitűnő fedezet a nagyobb problémák megoldásához.

     A hideg ellen úgy is védekezhetsz, hogy kis lángot gyújtasz

meg belül a napidegfonatodban: a tibeti praxis tumóját. Ez a láng

nemcsak hőhatást fejt ki, hanem derűvel fűti át kedélyedet is.

     A kánikula támadását hűs vízképzetekkel győzheted le

magadban: szökőkutak játékával, fehéren habzó források zúgásával,

tavak, folyók emlék-fürdőivel. Ne felejtsd el, hogy a múltat

éppúgy jelenné lehet tenni, mint a jövőt! Agyad olyan

dimenzió-pályaudvar, ahonnan vonatok indulnak minden kiterjedés

felé, tehát az idő dimenziójába is. S ezzel az időgéppel szabadon

elutazhatsz akárhová.

     A gyógyító öröm varázsigéi csak akkor hatásosak, ha a

fájdalom tapasztalatából kristályosodnak ki, mint az igazgyöngy.

     Örülj! Minden okod megvan az örömre.

     Jól vigyázz mindig az első, hajnali eszméléssel beléd ömlő

gondolatokra! Ha nem hangolod be rögtön a gyógyító öröm mantráit,

sivár, csüggesztő, halálos tartalom zúdul tudatodba, s egész

napodat belső és külső kudarcok sorozatává változtatja.

     Az egzaltált öröm a tehetetlen súly kilendülése:

egyensúlyvesztés. Az egyensúlyvesztés tulajdonképpen felborulás,

amelynek második ütemében a súly átlendül saját végletébe. Mert

a természetben a mutáció törvénye uralkodik. A végletek

kirobbantják önnön ellentétüket úgy, ahogyan az órainga egyik

oldalról a másikra leng át.

     Az egzaltált öröm Mája varázslata: "Schein" és nem "sein".

Káprázat, látszat, mert nem igaz. Nem valódi jelenlét a gyógyító

öröm áramában, hanem lendületvétel a bánathoz. Keserűséghez,

elégedetlen ingerültséghez vezet. Az eksztatikus öröm maradandóan

átvilágít, mivel nem függ kortól és külső eseményektől.

     A "Schein" és a "sein" csodálatos árnyalása mindent kifejez

és mindent leleplez. A "Schein" az, ami úgy tűnik, mintha...

valójában azonban szemfényvesztés. A "sein" viszont maga az

intenzív ébrenlét: mágikus azonosság a lét legmagasabb rendű

tűzpillanatával, amely a jelenségek értelmét éppúgy magában

rejti, mint a hatalmat fölöttük. Az egyiptomi vallás beavatási

szövege így beszél erről, amikor a halott - a mulandóságból

átlépve az örökkévalóságba - felkiált: "Vagyok! Vagyok! Élek!

Élek! Az én létem minden Isten léte az örökkévalóságban!"

     A gyógyító örömöt éppúgy tanulni, gyakorolni kell, mint

felengedő bénulás után a járást. A mozdulatok egészen

szokatlanok, s az elernyedt izmok visszakívánkoznak passzív

dermedtségükbe. Pedig e vitalizáció a kulcsa a lélek egészséges

működésének minden nehézség, csüggedés, átmeneti visszaesés

ellenére. S mivel az összes betegségnek pszichikai háttere van,

nyilvánvaló, hogy a lélek derűs, egészséges egyensúlya az

egyetlen igazi megelőző módszer.

 A halhatatlanság meggyőződésének felébresztése nélkül a légüres

térben öncsiklandozó optimista autoszuggesztió a lelki onánia

egyik formája. Mert nem fedezi le valódi biztonság. Nem fakad fel

benne minden betegséget gyógyító isteni arkánum. Értéke csak

annyi, mint a kábítószereké vagy a csillapító kemikáliáké. Hatása

egy idő múlva megszűnik, s az alapbántalom fájdalma, rémülete,

reménytelensége visszatér.

     Az optimizmus: önelhitetés. Tehát narkotikum. A

halhatatlanság tudatából eredő öröm a test, lélek és szellem

legjobb erőit felszabadító, vitalizáló gyógyszer.

     Az átmeneti célok kis szalmalángörömei mellett sohasem lehet

igazán átmelegedni. S főleg képtelenség alkimistakemencét fűteni

velük. Egyenletes, soha nem lankadó alkímiai hő nélkül pedig

semmiféle átalakulás nem mehet végbe.

     Ne félj az örömtől! Isteni lényeged jelzőtüze benned van,

s a mélységi síkok semmiféle vihara nem olthatja ki többé. Örülj!

Minden okod megvan az örömre.

     Az örömöt éppúgy állandóan, aktívan termelni kell, mint a

Fényt. Különben kialszik, s a sötétségben beosonnak hozzád az

éjszaka lényei: a csüggedés, a félelem és a meddő

aggodalmaskodás.

     A valóságot csak a Fény tárja fel, a sötétség elleplezi.

Ezért kell Fényt gyújtanod magadban.

     Ha nem táplálod a két misztikus centrumodban felgyújtott

hajnali örömlángot, egyetlen indulat, szélroham elfújhatja. S

amint a Fény kialszik benned, nemcsak te vakultál meg lélekben,

hanem a körvonaltalan homály rémült ámokfutói is sorra beléd

ütköznek.

     Ne becsüld le az apró lángot, amelyet lényed középpontjában

fellobbantasz! Figyeld meg, hogyan hat egyetlen gyufaláng a néma,

mély éjszakában reménytelenül figyelő tömegre! Középponttá,

reménnyé, támaszponttá válik.

     Minden külső vagy belső sötétségben, fenyegető viharban és

végveszélyben a legkisebb fénypont is irányjelző, életmentő

világítótoronnyá növekszik.

     Az öröm minden jelenséget alapjában megváltoztat. Éppúgy,

mint a Fény. A sötétség ijesztő szörnyeit ártalmatlan, tehetetlen

formákká teszi, amelyeket csak saját képzeletünk töltött meg

gonosz tartalommal.

     Minden tevékenységedhez hívd meg az örömöt segítőtársnak!

A biztos sikerrel kötsz így szoros szövetséget.

     Amikor a halhatatlan öröm szövetségével viszel véghez

valamit, csak nyerhetsz általa, veszteséged nincs. Mert akármit

eredményez, megérted belső értelmét, s nem támad kételyed még

abban sem, hogy a látszólagos sikertelenség olyan veszélytől

védett meg, amelyet csak később fogsz felismerni.

     A pillanatnyi teljesülések, pillanatnyi sikerek legtöbbször

a tál lencsét jelentik, amelyért isteni örökségünket, a belső

dicsőséget áldozzuk fel.

     A gyógyító öröm nem az önáltatás állapota. Nem próbál

rákényszeríteni, hogy kenetteljesen rábólints a nyilvánvalóan

siralmasra, mint Voltaire Candide-jában Pangloss mester: "Az

adott világ a lehetséges világok legjobbika." Mert csak e világ

tökéletlenségét felismerve lehet valóban örülni a mulandóban is

az elmúlhatatlannak.

     Nincs veszedelmesebb buktató annál, mint ha valaki mindent

megtehet, amire impulzust érez. Ha nem kell senkire tekintettel

lennie, nem kell önuralmat és lemondást gyakorolnia. E morális

gátak híján úgy jár, mint az a gyümölcsös, amelyben senki sem

ápolja a fákat. A gyümölcs elvadul, és férgessé válik. Ezért kell

örülni az életünket fékező, irányító akadályoknak, kudarcoknak,

önuralomra kényszerítő helyzeteknek is. Mert a Kertész áll

mögöttünk, aki jellemünk vadhajtásait nyesegeti, kreatív életünk

egészséges gyümölcseit védi és fejleszti minden cselekedetével.

 Ne csodálkozz, ha az emberekből diszharmonikus reflexek áradnak

feléd! Mert az csak a te kiárasztott érzéseid visszaverődése

lehet. Ugyanolyan törvényszerű jelenség ez, mint a visszhang. Az

is az általad elkiáltott szöveget ismétli ijesztő, esetleg sértő

élességgel. A napfény a legzordabb szikláról is ragyogást ver

vissza, s a havas hegycsúcsot vagy karmos jégcsapot egyképpen

tündöklő ékszerré avatja.

     Ne haragudj! Ne mérgelődj! Ne tűrd el, hogy egész bensőd

fortyogó boszorkányüstté alakuljon! Mert az erjedő indulatok e

kotyvaléka senki mást nem tesz beteggé, csak téged.

     Kitartó szelídséggel vagy legalábbis a derű belső

pozitúráját felöltő, szilárd önuralommal a legtajtékzóbb dühöt

is le lehet szerelni.

     Amikor azt hiszed, hogy az egész világ reménytelen, fekete

bánatóceán körülötted, gondolj arra, hogy a tintahal is ezt

képzeli, amikor saját belső tartályából teste köré fecskendezi

a sötét festékanyagot, s ő maga teljesen eltűnik a fekete lében!

     A ködfejlesztés jó mimikri néha, de megvan az esélye, hogy

aki alkalmazza, maga is eltéved a ködben.

     Alkalmazd a szó erejét, a mágikus definíciók hatalmát

elsősorban önmagadban! Győzd le vele lényed árnyékba borult

részének ellenállását a Fénnyel szemben! Ha nem gyújtod fel saját

kreatív fogalmaid csodalámpáját, éhhalálra ítéled magadat tele

éléskamrád sötétségében gubbasztva.

     A sötétség, Perszephoné, az alvilágban foglyul esett Szépség

mákonya zavaros álmokat, amnéziát okoz. De a tudattalannak nincs

olyan mély kábulata, amelynek magjában ne élne örök szentélyláng.

Őrizd ezt a lángot! Tápláld a rítus varázslatával! Vedd körül

Sophia Fényszűzeivel! Hozd felszínre emlékezeted kútjából! A

beavatás misztériumainak hosszú éjszakáin át vonulj fel vele a

Szent Hegyre, a mágikus Hajnal Templomába, s léted e

zenitpontjáról világítsd be vele egész univerzumodat! Ez a tüzes

Nap-kapu nyitóformulája.

* * *

                      A mítoszok mágiája

                           Bevezetés

Véletlen-e vajon, hogy az "emberiség emlékezete" mindmáig

megőrizte Atlantisz, Lemúria s a mesés Gondvána mítoszát? Újra

és újra felbukkannak e csodálatos tájak a kutatók, az álmodozók,

az írók, a jelen zavaros szürkesége elől menekülő időemigránsok

agyában, s e témát még csak nem is sorolhatjuk a teljesen

alaptalan, nevetséges és primitív ősmondák közé. Gondvána neve

ma is rajta áll a közép-amerikai Kolumbia térképén.

Valószínűtlenül gyönyörű, ködbe burkolt, különleges, fekete

gránitalakzatai, felderítetlen maradványai lenyűgözik a

szemlélőt, legalább annyira, mint Stonehenge rejtélyes, kozmosz

felé mutató, a modern ember számára érthetetlen csillagrítusának

jelképei, az eltűnt kultúrák megfejtetlen törmelékei, a brazíliai

őserdők talajából kiemelkedő óriásfejek, a megfejtetlen

írásjelek, szobor-, épülettöredékek, festmények, reliefek,

kódexek s e rébuszokkal összecsengő utalások a Zóhár könyvében,

a Genezisben, az Ótestamentumban, a gnosztikus hagyományokban,

Diodórosz, Plinius és Platón feljegyzéseiben. És persze az

úgynevezett apokrif írásokban, a barlangrajzokban és a meglepően

pontos, ősi, egyiptomi csillagászati felismerésekben, amelyek

alig milliméterekkel térnek el a mai asztronómiai

megállapításoktól. Bizonyos, hogy a sokszor valóban naiv,

gyermetegen meseszerű hagyományokkal együtt jelen vannak egy

miénktől eltérő, hatalmas szellemi kultúra emlékei is, amelyek

megdöbbentően zavarba ejtők, s éppoly kiismerhetetlenek, mint a

természet tökéletes működései, emberi tudást meghaladó

mechanizmusai: "találmányai", amelyek megelőzték és

túlszárnyalták eleven műremekeikben a legkiválóbb elmék

felfedezéseit.

Az alább következő szöveg igen különös módon jutott el hozzám.

1948-ban, amikor a kiadókat államosították, közöttük

természetesen a Hungária Kiadót is, amely megjelentette A Vörös

Oroszlánt, nemcsak a forgalomba került "ideológiailag eretnek"

könyveket zúzták be, égették el - persze közöttük az enyémet

is -, hanem a könyvtárakban lévő valamennyi olyan művet,

amelyeknek tartalma nem egyezett az egyedül üdvözítő politikai

áramlat parancs-uralmával. A Vörös Oroszlánnak egyébként jót tett

az autodafé. Amerikában háromszor, Németországban még többször

(a hónap könyveként is) megjelent, majd később Olaszországban,

Portugáliában, Spanyolországban, Romániában szintén, s

Oroszország is tárgyal a megvételéről.

Hamvas Béla akkor még könyvtáros volt, és igen jó barátom. Négy

A Vörös Oroszlán-példány mellett néhány nagyszerű, ritka könyvet

mentett hozzám, mint például egy Clemens nevű szerzetes múlt

századbeli művét az esszénusokról, s két rendkívül gazdag anyagot

tartalmazó kötetet az eltűnt kultúrákról. E tanulmányok azonban

nemcsak a mélymúlt feltárt történeti tényeit, hanem a mítoszok,

víziók, transzcendens koncepciók költőit, s igen elgondolkoztató

feltevéseit is tartalmazzák.

Engem elsősorban éppen ez a rejtélyes, őstörténeti világ

érdekelt, amelyről Merezskovszkij így beszél: "Minél mélyebbre

hatolunk a múltba, annál nagyobb világosság sugárzik belőle."

Évmilliós kataklizmák közötti korszakok miénktől sok tekintetben

eltérő pszichikai és szellemi kultúrája, elfeledett találmányai,

természetvallásai, korszakos kontaktusai, szertartásai, amelyeket

tengerrengések, víz- és tűzözönök töröltek le kék bolygónk

felszínéről. S e kataklizmák után a megint kicsírázó bioszféra

élőlényei "új földön, új ég alatt újra fiatallá lettek", mondja

Diodórosz, az antik történész.

Természetesen én ezeket a legérdekesebb részeket fordítottam le,

s láttam el kommentárokkal.

                        Eltűnt kultúrák

A régi és új világ hatalmas rommezőin éppen az utolsó évszázadban

döntő jelentőségű felfedezéseket tettek. Az előző generációk még

semmit sem tudtak Szíria és Tibet évszázadok óta eltűnt

sivatagvárairól, a Mexikó, Yucatán, Kambodzsa őserdeiben

eltemetett templomvárosokról; Ős-Amerika és Belső-Afrika óriási,

az ősi keletivel egyenértékű kultúráiról. Néha - szerencsés

véletlenek folytán - egész történelmi részletek kelnek életre.

Elég gyakran marad azonban egy-egy lelet kihasználatlanul, ha a

tudomány nem képes rá, hogy az írásjeleket megfejtse. Az etruszk

s a krétai agyagtáblák százai, amelyeket Evans lepecsételt,

rendezett s csak részben elégett korsókban talált, líbiai

szövegek, hettita képírások, húsvét-szigeti és maja szövegek -

a perui csomóírás, a kipu, a "zsinór hivatalnokainak"

feljegyzéseit kivéve - mindmáig dacolnak minden megfejtési

kísérlettel.

Végül is azonban mindössze kétszáz év óta beszélhetünk

rendszeresen dolgozó archeológiáról, mióta a tudományos világ a

sivatagi homoktól eltemetett Babilon, Ninive, Théba, Memphisz

maradványairól tudomást szerzett.

Az egyiptológia kétszáz éves. Körülbelül kilencven éve tudnak -

de csak részleteiben - a krétai-minószi kultúráról. Hetven éve

ismerik a hettitákat s a hellének korai történetét. Az utolsó

években - Ur hatezer éves sírkamráinak feltárásával - tudták csak

meg, hogy itt fekszik az archeológia számára eddigi legrégibb

hozzáférhetetlen kultúra eltemetve; egy kultúra, amely éppoly

gazdag és hatalmas, mint az egyiptomi, s amely valószínűleg

kiindulópontja minden későbbi középtengeri kultúrának.

Kr. e. 4000 és 1400 között, a hettitával egyidejűleg virágzott

a keleti középtengeren a mükénéiek hősi, ugyanakkor fényűző,

csaknem túltenyésztett kultúrája, a feudális kultúrák

legragyogóbb rendje. Évszázadokon át nem láttak bennük mást, mint

homéroszi mitologikus-költői fantáziát. De Schliemann, Dörpfeld,

Evans nagyszerű felfedezései ámulatos valóságként állították

hirtelen a szemünk elé Ilion lélegzetelállító falait. Tirünsz,

Mükéné, Elataea, Orchomenosz, Phaisztosz és Knósszosz ragyogó

oszlopdíszes templomai és hercegi palotái egyszerre elképedt

csodálattal bámult valóságok. Trójában egy negyvenöt méteres

dombon tizenkét kultúrréteg hever egymás felett. A legalsó

visszavezet egészen az ötödik évezredig.

Knósszosz, Phaisztosz, Hagia, Triada, Paleokasztro, Kamarész,

Pszüra, a minószi királyok rezidenciája ragyogó, buja pazarsággal

és keleti pompával épített, védtelen palotavárosok, egészen

modern értelemben vett emeletes lakó-kastélyokkal, korridorokkal,

lépcsőházakkal, ajtókkal, ablakokkal, hallokkal, szobákkal és

világítóudvarokkal, betű szerint az újkor minden komfortjával

megépített vízöblítéses vécékkel, melegvíz-szolgáltatással és

lefolyó-csövek-kel ellátott, süllyesztett alabástrommedencékkel.

Ezekben az alabástrompalotákban nagyszerű oszlopsorok futottak,

lépcsőzetes tróntermek, olaj-, bor- és magraktárak, oltárudvarok

és kápolnák emelkedtek, és ólommal bélelt széfek őrizték az

értékeket, de voltak sportpályák és függőkertek is. E ragyogásból

mindössze tíz méter magas "kultúrtörmelék" maradt, amelyből

vázacserepeket, ékszerdarabokat, felirattöredékeket,

oszlopmaradványokat, kastélyalapzatokat, kőpadokat, trónszékeket,

vörösre cementezett udvarmaradványokat lehet előbányászni. Kr.

e. 1500 és 1400 közt támadhatták meg ellenségei a védtelen

szigetet. Kirablói mérhetetlen zsákmánnyal vonultak el. Minden

éghetőt a lángok emésztettek fel. A paloták márványpadlóin még

mindig kék, zöld és vörös zománcozású, összeolvadt bronztömegek

hevernek - a fém falburkolat maradványai.

                      Az indián tragédia

Ős-Amerika, Atlantisz távoli, korai története éppen úgy, mint

azelőtt, ma is megoldatlan probléma. A Kolumbusz előtti korra

vonatkozó történelemtudomány az indián kulturális hagyaték

archeológiai átvizsgálásának kezdetén áll. A Közép-Amerika

őserdeinek, Dél-Amerika magas hegységeinek völgyeiben felfedezett

romoknak csak igen kis részét kutatták még át. Egyedül a maja

területen kétszáz romvidék fekszik. Óriási országrészeket

borítanak be a hatalmas városok és indián istentemplomok

maradványai. Mexikó gazdagabb piramisokban, mint Egyiptom.

A maják Yucatánban, Guatemalában, Hondurasban óriási kiterjedésű

templom- és piramisvárosokat építettek. A maják a toltékokkal

rokon fajta, de eredetük ősrégi, tradícióik legalább harmincezer

évesek. Nagyszerű, humánusan elmélyült műveltségük meghódította

és átitatta egész Közép-Amerikát az Isthmusig. Lubaabtumban, a

"leomlott kövek" titokzatos őserdővárosában, száz

négyzetkilométernyi romkörzetben, nagyszerű romok, faragott

mészkövek között felvonulási utak, hatalmas épületek és egy

tízezer személyt befogadó amfiteátrum fedezhető fel. Yucatánban

virágzásuk olyan teljét élték meg a maják, amelyhez hasonlót a

régi világ kultúrtörténetében hiába keresünk. Kifejlesztettek egy

hieroglifikus írást saját szimbólumokkal. Saját kalendáriumuk

volt. Nagyszerűt alkottak a szobrászat, a kerámia, a fametszés

területén. Kitűntek az asztronómiában, a kronológiában, a

matematikában. Chichén Itzában, a "Kutak Szent Városában",

Kábában, Itzamalban, Tikulban, Sayilban, az egész

Yucatán-félszigeten csodálatos építészeti alkotások emelkedtek.

Ezek a piramisvárosok - impozáns kiterjedésű templomkerületek -

valóban fantasztikus látványt nyújthattak. Mert a színes

templomok és hercegi paloták mindegyikének saját templomhegye,

saját feltornyosuló piramisa volt.

                      A nagy pusztítások

Az elemek és az ember az emberi alkotások nagy szétzúzói. Ha a

vak szenvedély elszabadul, emberéletek százezrei halmozódnak

egyetlen hekatombába.

A mongol nomádok Szíria és Mezopotámia között szó szerint vérbe

és lángba borították a földet. Hulagu, a vad mongol generális,

száznegyvenhárom város lakosságát mészároltatta le. Timurlenk -

Iszfahánban - egyetlen nap alatt hetvenezer embert hányatott

kardélre. A gazdag Szíva városának meghódítása után, feldühödve

annak elkeseredett ellenállásán, az ottomán és keresztény

lakosság elevenen való eltemettetését parancsolta. A keményre

döngölt talaj fölött - amely alól még sokáig hallatszott a

fuldoklók hörgése - ütötte fel sátrát a győztes hadsereg.

Mezopotámiában a tövig égetett városok romjai fölé győzelmi

piramisokat állítottak, de minden piramis tízezer emberből

állott, akiket Timurlenk elevenen dobatott a mészárszékbe és ott

megkövesedni hagyott. Az indiai hadjárat alatt azt a borzalmas

parancsot adta ki, hogy minden harcosa köteles egy levágott fejet

zsákmányolni. Aki nem követi a parancsot, annak saját fejét

állítsák a lábához. És úgy történt, ahogy parancsolta. Hadserege

nyolcszázezer főt számlált.

Az alexandriai könyvtár elégetésénél - Krisztus előtt 47-ben -

hétszázezer tekercs és kézirat pusztult el. Kleopátra -

vigasztalhatatlanul e veszteség felett - egy új könyvtárat kapott

ajándékba Antoniustól, amely kétszázezer kéziratból, legnagyobb

részt pergamenre írt remekművekből állott. Minden kézirat

válogatott darab. Mindegyik egyszeri és egyetlen példány. De

ezekből az unikumokból sem található már egy sem. Együttesen

égették el őket néhány évszázaddal később Omar parancsára, aki

e kincseket fölöslegeseknek tartotta a Korán mellett.

A Könyvek Városából, a Szargon által létesített impozáns

könyvtárból jelentéktelen töredék maradt fenn csupán, s ennek

nagy része is kibetűzhetetlen egyelőre. A hatalmas

kéziratkincsből, amelyet a VII. dinasztia Memphiszben

összehordott, néhány papirusz van csak meg, egy rövid

morálfilozófiai levezetés. A klasszikus irodalomból csak

töredékeket mentettek meg. A görög listák nyolcszáz tragédia

háromszázötven költőjét és hatszáz történetírót jegyeznek fel.

De csak körülbelül fél tucat klasszikus filozófus jutott el

hozzánk és a számtalan komédiaíró közül egyedül Arisztophanészt,

Aiszkhülosz hetven tragédiája közül hetet és Szophoklész száz

tragédiája közül ugyanannyit ismerünk. A művek pedig, amelyekkel

az antik történetírók tollából rendelkezünk, nagyrészt másodrangú

írók produktumai.

Caesar parancsot adott a kelta druidák ezeréves könyvtárának

megsemmisítésére Alexiában. Ismuri Leo háromszázezer klasszikus

kéziratot, Diocletianus Egyiptom ezoterikus írásait - köztük az

alkímiáról szóló összes könyvet - elégettette.

Phokasz, a későbbi bizánci császár 962-ben ördögi megsemmisítő

hadjáratot vezetett a szíriaiak ellen. Az egész hadjárat

huszonkét napig tartott, de azalatt egy szép és kulturált ország

változott sivataggá, ötvenkét város és vár lett a lángok

martaléka, a gyümölcs- és pálmafákat kiirtották, a kutakat

betömték, s százezer ifjút és leányt hurcoltak el rabszolgának.

A spanyol püspök elégettette, szétzúzatta, porrá törette minden

nemzeti archívum tartalmát, minden könyvet, képírást, festményt,

dokumentumot, műremeket, amelyhez csak hozzáférhetett, közöttük

ököl nagyságú jadéból, hegyikristályból, smaragdból faragott

kisplasztikákat, mint "átkozott műveit egy ördögi művészetnek".

Hasonlóan fanatikus kollégája a maják ötezer bálványát,

képírással borított oszlopát, harmincöt oltárát, számtalan

kéziratát égette el egy óriási máglyán.

                  Kontinensek kultúrtörmeléke

"Szűz" rommezők tucatjai várnak megnyitásukra az egész világon.

Dél-Amerikának vannak olyan óriási területei, amelyeket fehér

kutató lába még nem érintett. Minden pillanatban új

indiántörzseket fedeznek fel Orinoco hullámterületén. A

Panamai-öböl gyöngyszigetén, Kolumbiában, Bolíviában ismeretlen

civilizációk értékes maradványai kerülnek napvilágra. Belize

dzsungeljeiben, Gran Chaco vadonjaiban, az Amazonas medencéjében,

az Andok fennsíkjain és meredek folyóvölgyeiben felfedezetlen,

mesés romvárosok szunnyadnak.

A csimuk, akik egykor hetven és száz méter magas piramisokat

építettek, saját naptárt fejlesztettek ki, aranyérméket vertek

és óriás oszlopokon nyugvó naptemplomokat emeltek, elmosódtak az

időben. Barlangjaikban csontvázak ezrei hevernek: egy egész

kihalt népfaj maradványai.

               A korai idők technikája és tudása

Az ötszáz méteres fronttal bíró, ötven-száz méter mélységű

épületek nem ritkák egy olyan országban, ahol a szent inka

városnak - Cuzcónak - az egyetlen erődjén ötven évig dolgozott

húszezer, negyedévenként váltott munkás.

Bizonyos értelemben ezek az épületek mind a mai napig megoldatlan

problémát jelentenek. A modern mérnök számára is rejtély, hogyan

történt a gigászi kőtömbök szállítása és összeillesztése,

amelyeket az építkezéseiknél használtak. Szacsajhuaman hegyi

erődje háromszoros falának sarokköve (az erőd valószínűleg a

világ legnagyobb ciklopikus épülete) például hat méter magas,

három méter széles és csaknem ugyanolyan mély. Tiahuanacu

templomvárosának kilométeres romföldjein még ma is nyolc méter

hosszú, öt méter magas és két méter mély homokkő tömbök hevernek.

Az egyiptomi piramisok és egyéb koratörténeti kolosszusok

építkezésével kapcsolatban mindig segítségül hívott teória (az

állati és emberi erők igénybevétele korlátlan mértékben,

mesterséges emelvények ferde területen stb.) csődöt mond a perui

mamutarchitektúrával kapcsolatban.

Itt nemcsak szállítási problémákról és a kőtömbök felállításáról

van szó, hanem a Titicaca-tavon való átjuttatásukról is egy olyan

környéken, ahol kilométerek tucatjain át nincsen fa. Ahol azóta

is a nádtutajt ismerik egyedüli közlekedési eszközként.

A négyezer méter magasan fekvő ősi inka vár, amelyet nemrég

fedeztek fel, hatalmas gránitkövekből épült. A legközelebbi és

egyetlen gránitlelőhely azonban két óra távolságnyira fekszik,

és meredek lejtők és völgyek választják el a fennsíktól, amelyen

a vár emelkedik.

És hogyan lehetséges megmagyarázni Ollajtajtanbo Nap-kolostorának

épületét, amely szintén óriási kockákból áll, és egy sok száz

méter mélységbe meredeken alázuhanó, egyetlen keskeny

gyalogösvényen át megközelíthető szikla szegélyén emelkedik?!

Csak feltevésekre támaszkodhatunk, mert a feltételezett fejlett

technikai gépezeteknek nyomára sem bukkantak soha az ősperui

maradványok között, s így a magas Andok ciklopikus hegyi

erődjeinek titka megoldatlan maradt.

De mind az öt kontinensen át követhetők e technikailag annyira

megmagyarázhatatlan, ősi, ciklopikus építészet nyomai. Sok minden

utal arra, hogy ezek a korai kultúrák nem kezdetei voltak, hanem

lecsengései, lehasított részei vagy még érthetőbben: hanyatló

fázisai eltűnt, magas kultúráknak, amelyek sokkal korábbi -

felfoghatatlanul korai - időperiódusok körülményei között

keletkeztek, és létük egyáltalán nem a ma meglévő kontinenseken

játszódott le. Inkább olyan világban, amelynek szárazföldje és

vizei másképpen osztoztak a területen: ahol a Szahara még

termékeny földrész, India sziget volt, és Közép-Ázsiában hatalmas

tenger hömpölygött a kontinens nagyságú - azóta régen

széttöredezett - földhídon, amely Ázsiát Ausztráliával és Európát

Amerikával összekötötte. Európa akkor még korántsem a mai alakú

és kiterjedésű kontinens, mert Oroszország víz alatt áll, az

Alpokig gleccserek nyúlnak előre, és Dél-Európából széles spanyol

és szicíliai földnyelvek vezetnek át Afrikába.

Évtízezredekkel ezelőtt egyes hagyományok szerint az atlantiszi

papság gyarmatokat alapított Egyiptomban és Yucatánban. Két

sugárban ömlött tehát az atlantiszi bölcsesség széjjel a földön:

Egyiptomból tovább hömpölygött Káldeába, Európába, Indiába,

Tibetbe, Kínába. Yucatánból pedig az egykor virágzó csibcsa

birodalmon, Kolumbián át mélyen be délre, egészen az inkák

országáig. A maják és a toltékok - az atlantiszi tudományok

valódi örökösei - talán minden nép közül a legmélyebben hatoltak

a titkok mélyére, amelyeket az atlantidák szimbólumokban és

mágikus könyvekben hátrahagytak.

Tibet titokzatos kolostoraiban, a hegyi erdők mélyén rejtőzve,

tízezer év óta gondos őrizet alatt tornyosulnak - így mondják -

az emberiség legrégebbi könyvei: Dzyan könyve, amelyet egykor

szent jelekkel pálmalevelekre karcoltak, s amely nemcsak

körülbelül tíz vagy húsz szegényes évezred történetét, hanem

mérhetetlenül többet, az emberiség évmilliós fejlődésének

krónikáját tartalmazza: a fekete, barna, vörös fajták

históriáját, Lemúria, Gondvána, Ős-Afrika és Atlantisz

tündöklését és hanyatlását.

Dzyan könyve, az ősi szó (kinyilatkoztatás), amelyet Swedenborg

A valódi krisztusi vallásban idéz, az izraelita Szó előtt már itt

volt, s "azok a népek őrzik, amelyek a nagy Tartáriában laknak".

És a beavatottak, az adeptusok, az arhatok ismerik. Ezekből a

dokumentumokból kiindulva keltik életre az ezoterikus hagyományt,

a nagy Világtitok kinyilatkoztatását a Közel- és Távol-Kelet

beavatottjai: Buddha, Zoroaster, Mózes, Püthagorasz, Jézus.

Általuk marad a Szó a valódi bölcsesség a földön. Ugyanezt

tanítják elfátyolozott formában Egyiptom Ozirisz-Ízisz

misztériumaiban, Görögország orphikus, dionüszoszi, delphoi és

eleusziszi misztériumaiban. A Védák - az első nagy árja beavatási

dokumentum - is a Tant őrzi éppen úgy, mint a kabbala, a zsidók

nagy okkult tradíciógyűjteménye. Az Újtestamentum és János

evangéliuma pedig a keresztény ezotéria kulcsa.

Dzyan könyvét kell az egész teozófia, de egyáltalában a titkos

tudományok forrásának tekintenünk.

                              

                     A transzcendens vízió

Az atlantiszi fajta története a látók s a teozófusok szerint

négymillió évre vezet vissza. Tizennyolc millió évvel ezelőtt a

Vénuszról népesült be a Föld élőlényekkel. Az első emberek - itt

olyan individuumokról van szó, akik bár fizikailag csaknem

differenciálódott, alapjában véve azonban embrionális, csont

nélküli, ködös, kocsonyaszerű lények voltak, értelem és

intelligencia nélkül -, e pépszerű, formátlan, labilis,

foszforeszkáló fantomok primitív, ősi módon, osztódás útján

szaporodtak, és egész felépítésük egy fiatal, tüzes, mérges

gőzökkel és gázokkal átitatott Földhöz alkalmazkodott, amely még

távolról sem érte el a későbbi geológiai korszakok szilárdságát

és atmoszferikus viszonyait.

Először történt, hogy a demiurgoszi teremtő, formáló erők

megkísérelték, hogy egy környezetbe, amely addig kizárólag

ásványi és növényi fizikum éltetésére volt alkalmas, egy

animálisan orientálódó lényt helyezzenek. De mialatt az állati

élet még a biológiai fejlődés legalsó lépcsőfokán tétovázott, e

teremtményekben már az éntudat, a személyiség magja rejtőzött.

Ezeket a felhőszerű, szilfidikus lényeket akkoriban alkották meg

azzal a szándékkal, hogy egykor öntudatos emberekké legyenek.

A névtelen, a halálban fájdalom nélkül szétfoszló első embereket

követte a második, a hiperborikus (Ur) fajta. Szelíd, állati

érzelmek remegtek át e lényeken, akik a távoli sarki földrészeken

laktak, ahol az örök tavasz uralkodott. Ott volt a hazája a

"boldog, álmodozó gyermekeknek". E meseországról még a görögök

is tudtak: "Éjszakai árnyak sohasem hullanak rá, mert az Apollón

kedvenceinek lakóhelye."

A hiperboreusok után következett az óriások nemzetsége. Az ember

közben - s ezzel évmilliók teltek el - nehézkes, biológiailag és

organikusan magasan differenciálódott teremtménnyé fejlődött,

akinek személyiségmagja jelentős individuális öntudattá

növekedett. Egy óriási földrészen - amely egyesítette

Madagaszkárt s időlegesen még Dél-Amerikát is Indiával,

Szumátrával, Ausztráliával együtt a Himalájáig, déli szegélye

pedig az Antarktiszba veszett - tojásból kikelt, nem nélküli, de

nagy tehetségű emberek laktak: a lemúrok, akiknek kontinense

később szétzúzódott, s töredékeiként csak a számtalan déltengeri

sziget maradt meg.

A lemúri törzsekből alakult ki azután a negyedik gyökérfaj

Borneóban és Szumátrában, ahol a "buja nádasokban és nedves

kőszénerdőkben szörnyűséges nagyságú állatok tanyáztak". A

mahagóni-barna rmoahalok - idomtalan, tömör, három-négy méter

magas óriások, akiknek a Patagónia, Azóri és Grönland között

elterülő tágas földrészen, az Atlantisz-kontinensen volt a

lakóhelyük - az atlantidák ősei. A természethez közel álló

lényekként a rmoahalok - mint általában minden atlantiszi fajta:

a vörösesbarna tlatvatlik, a toltékok, a fehér és sárga turániak,

az ős-semiták, akkádok és ős-mongolok - különös

ösztönérzékszervekkel bírtak. Maga az elementáris őserő volt

fizikai és pszichikai képességeikbe ágyazva, ennek következtében

az Akarat, a Szó - a gyógyító, áldó, átkozó Szó - az atlantiszi

embernél teremtő (varázsló, hipnotizáló, kötő, kényszerítő)

hatásokat sugárzott. Ezzel kapcsolatban az atlantidák uralkodtak

az "életerőn" is, ami minden állati és növényi lényben benne

rejlik, s értettek annak energiaforrásként való felhasználásához.

Ahogy a modern technikusok az energianyeréshez szenet égetnek el,

úgy transzformálták az atlantiszi technikusok az egy-egy fában

vagy magcsomóban felhalmozott energiát - analóg módon a későbbi

fizika atomrombolásával. (E könyv a 30-as években íródott.) Ilyen

természetierő-alapon épült a későbbi Atlantisz technikája,

gazdasági élete. A vril (amelyet a teozófia tisztánlátói

részletesen leírnak), az atlantiszi repülőgépek különös

hajtóereje nem más, mint elraktározott magenergia.

A fiatal emberfajta - minden fényével és tökéletességével - a

harmadik atlantiszi alfajba inkarnálódik, a toltékok közé. Nemes,

szép nemzedékek növekednek fel itt, adeptusok, bölcsek, félisteni

papkirályok kormányozzák az országot. Iskolákat, egyetemeket

építenek. A technikai akadémiákon, a gazdasági főiskolán a

növények (búza) gyakorlati keresztezése folyik forró levegő és

egyéb befolyásolási módszerekkel, és merész állatbiológiai

kísérletek történnek. Az Aranykapuk Városa a tolték

világbirodalom sugárzó központjává lesz, egy olyan birodalomé,

amely akkor minden létező kontinensre kiterjedt. Az összes lakott

terület egyetlen államszövetségbe tömörül. Százezer évig béke

uralkodik és Aranykor időzik a földön.

Kétmilliónál több ember lakik az Aranykapuk Városában, amely

kilométer kiterjedésű kertek selymes zöldjétől, hatalmas paloták,

kecses kővillák színeitől ragyog. Magas hidak ívelik át a széles

csatornákat. Sok ház s az óriási császári palota arany vagy bronz

fénypalástban tündöklik. A kolosszális, tömör templomokban mélyre

hajolnak a jámborok a Legmagasabb Lény szimbóluma előtt, amely

az arany napkorong. A fülkékben, kápolnákban, óriási termekben

királyok és hercegek életnagyságú aranyszobrai állnak.

Sokkal később is - a perui inka birodalomban és a toltékoknál -

minden föld hűbérbirtok formájában felosztódik. A kormányzók -

női kormányzók is - hivatalnokok támogatásával vigyáznak a földek

bevetésére és a termés beszolgáltatására a közös magtárakba.

Minden polgár szükségleteit az állam látja el bőségesen. Pénz a

mai értelemben nincsen. Bár előállítanak nemesfémeket kémiai

úton, azokat kizárólag művészeti célokra használják fel.

Rendkívül magasan áll technikai felkészültségük. A tolték

mérnökök számtalan bonyolult gépet konstruálnak. Hajtóerőként

egyfajta asztrális "folyadékot" használnak (amelyet mint az

atlantiszi ember személyében lakozó

magnetikus-ódikus erőt írnak le); később azonban vrilt, növényi

magból "desztillált", éteri természetű magerőanyagot.

Repülőgépeik is vannak az atlantidáknak valamiféle alumíniumból.

Meg kell jegyeznünk, hogy a Rámájána s számos más szanszkrit

klasszikus is harcosokkal teli repülőgépekről beszél. Különféle

típusokat konstruálnak; magán légijachtokat és egyszerű

repülőgépeket, amelyeket szállítási és hadicélokra használnak.

Előállításuk költséges. Nagyságuk szerint a gépek öttől száz

emberig szállítanak személyeket. A tisztánlátók grandiózus légi

csatákat írnak le, amelyekben repülőhajók ezrei álltak harcban

egymással.

Az alapanyag fa és fém. Van egy technikai módszerük, amellyel a

vékony falemezt bőrszerűvé impregnálják, és egyúttal rendkívülivé

fokozzák törhetetlenségét. Egy ilyen karcsú favázra külső bőrt

borítanak vörös-fehér fa- masszából, amely könnyebb, ugyanakkor

hasonlíthatatlanul keményebb is, mint az alumínium.

Az Aranykor véget ér. Új fajok váltják fel a toltékokat. Tízezer

év után turáni császárok uralkodnak, akik a történet során

először visszaélnek rendkívüli pszichikai erejükkel a durván

anyagias, fekete mágiát jellemző célok érdekében. A turániak a

harcias, robusztus ős-semiták leszármazottai. Ezután, a

keresztény időszámítás előtt nyolcszázezer évvel akkádok törnek

be Atlantisz nyugati területeire. Ettől kezdve örök harc és

nyugtalanság az élet. Borzalmas katasztrófák látogatják a földet.

A tenger hullámai óriási partterületeket ragadnak a mélységbe.

Először kezd el remegni az egész kontinens.

És megint eónok múlnak el. A földön beáll a jégkorszak. Feledve

már az elődök magas szellemisége - az embereket érzékiség,

hatalomvágy és kapzsiság nyűgözi le. Az akkádok és a mongolok,

az utolsó atlantiszi alfajok folytonos háborúkban marcangolják

szét egymást. Mágikusan iskolázott paphercegek tombolnak egymás

ellen iszonyú varázsművekkel. Az Aranykapuk Városát meggyalázzák,

emberek milliói halnak kínhalált.

Ekkor víz és tűz támad fel az emberi békétlenség ellen. A föld

feltornyosul. A kontinens szétszakad, és a második kataklizma

után csak töredékei maradnak vissza: két nagy sziget, Daitya és

Ruta. Megint kultúrák virulnak fel itt, amíg - körülbelül

nyolcvanezer évvel Krisztus születése előtt - újabb

tengerbetörések következtében Daitya is eltűnik. Rutából a

kataklizma után szintén csak egy torzó marad: Poszeidónisz

szigete.

Még egyszer - utoljára Atlantisz történetében - feltámad a nép,

a töredék, amely százmillió emberből megmaradt. A tetterős akkád

királyok új kultúrmagasságokba vezetik őket. A tolték korszak

büszke emlékei újra felélednek. Kereskedelem és hajózás virágzik

évezredeken át. Atlantisz-Poszeidónisz megint és utoljára

székhelye és szíve a világkultúrának. Ez az a sziget, amelyet

Platón idéz. Az atlantiszi történelem csaknem minden periódusában

- amelyek mindegyike eónokra terjed ki - a királyok beavatottak,

tehát legfelsőbb vezetői a szellemi-templomi hierarchiának

szigorú mágikus-okkult iskolázottságuk alapján. És nem hiába

mágusok: tisztánlátóként előre látják kontinensük pusztulását,

s ezért - ez valóban poénja a teozófiai víziónak - gyarmatokat

alapítanak a kontinenstől nyugatra és keletre elterülő

földrészeken. Olyan földeken, amelyek átélik Atlantisz

pusztulását.

A tolték népek benépesítik Közép-Amerikát. A Kordillerák nyugati

szegélyén éppúgy, mint Egyiptomban, Közép-Szudánban, tolték

leánykultúrák virágzanak fel, és kétezer évvel Krisztus születése

előtt építik meg - a vízió szerint - tolték bevándorlók a nagy

gízai piramist.

A turániak Marokkót, Algírt, a Kanári-szigeteket gyarmatosítják.

Seregeik egészen az akkor még meglévő mongol tenger keleti

partjáig törnek előre; megszállják Kínát és évszázezredekkel a

kelták, germánok, szlávok előtt turáni törzsek, ügyes vadászok,

nomádok, versenyállat-tenyésztők használják ki Ibéria nyugati és

Közép-Európa szűzi földjét.

A jelenlegi kontinens első általános benépesülése tehát az

atlantiszi fajok terjeszkedésének jegyében ment végbe. Az új

korszakot, amely Atlantisz pusztulása után felvirradt, a fekete

faj képviselői, az etiópok uralták. Ők uralkodtak Afrikában és

Ázsiában. Felső-Egyiptomban és Indiában nagyszerű vallási

központokat alapítottak, a Kaukázusban ciklopikus városokat

emeltek, és Európa déli részén is biztosan megvetették lábukat.

Innen - ezeréves, borzalmas elkeseredéssel vívott háborúkban -

a fehérek elűzték őket. A feketék nagy invázióinak emléke csaknem

teljes egészében elveszett. Egyedül a sárkánytól való félelemben

- amelyet, mint a királyi hatalom zászlókra és pajzsokra festett

felségjelét hordozták magukkal a feketék hadseregei - lelhetők

fel utolsó nyomai a faji háborúknak, s a gyermekkori félelemben

a "fekete embertől". Az európai ember ördöge is fekete, s - ennek

logikus megfeleléseképpen - a négerek az ördögöt mindmáig

fehérnek ábrázolják.

Jelenleg - körülbelül tízezer év óta - a fehér fajta, az ötödik

gyökérfaj birtokolja a világ hegemóniáját. A szemita népek ott

keletkeztek - az ezoterikus tradíciók szerint -, ahol az északról

bevándorló fehér gyarmatosokat a fekete

uralkodó nép leigázta és keveredésre kényszerítette (az ősi

Egyiptomban, Káldeában, Arábiában és Föníciában).

Az árják - ezzel szemben - a keveredés nélkül maradt északi népek

leszármazottai. Indiában és Iránban alapították meg az első árja

civilizációt. A germán ősmondákban és hagyományokban számtalan

utalás történik Atlantiszra. Atlantiszra, az Atya-országra s

ugyancsak a nagy atlantiszi misztériumok büszke idejére.

A lóáldozat atlantiszi emlék. A ló Poszeidón állata, amelyet

Atlantisz-Poszeidóniszban szelídítettek meg először. A templomban

a tenger uralkodó istene harci szekéren állt, amely elé hat

gyönyörű szárnyas paripát fogtak. Poszeidóniszt a Tenger

Istenének ajánlották. Szimbóluma a háromágú szigony, a

Neptun-villa. Ezért díszítik a görögök és a római művészek a

Tenger Istenét ezzel a jelképpel, és ezért mázolják a homlokukra

az indiai brahmanok ősárja kasztjelként a háromágú szigonyt mind

a mai napig. Ezt a szimbólumot festik templomaik homlokzatára az

ősi Kelet királyai, de még a középkori Európa uralkodói is

háromágú jogart tartanak jobbjukban.

A Walhalla, Ázgard - s éppígy az Édenkert, a babilóniai

teremtéshegy, a Meru, a késő tolték periódusok

Tlilan-Tlapallanja, az Olümposz és Élüszion, de még a keresztény

misztikus Grál-hegy is - vágyálmok; emlékezés Poszeidónisz

szigetének szikrázó szépségű királyi várára, az Aranykapuk

Városának felejthetetlen pompájára, amely az emberiség

emlékezetében mindörökre a vágyak városa, az elveszett Paradicsom

marad.

Az atlantiszi kontinens utolsó maradványa, a sokat idézett

Poszeidónisz-sziget a teozófusok és a brahmani hagyományok

szerint Krisztus előtt 9564 évvel süllyedt el. Különös módon ez

az adat egyezik a Troano-kézirat adataival, a híres maja képírás

szövegével, amelyet Le Plongeon 1886-ban hozott nyilvánosságra.

A kézirat szövege így hangzik:

"Kan hatodik évében, a tizenegyedik Mulukban, Szak hónapjában

földrengések kezdődtek, borzalmas, addig soha elő nem forduló

kiterjedésben. Megszakítás nélkül tartottak Csen

tizenharmadikáig. Mu szigete, az iszaphegyek országa áldozatul

esett e rengésnek. Kétszer emelkedett ki a tengerből, s azután

hirtelen, egyetlen éjszaka alatt eltűnt. A tengert iszonyatos

tenger alatti vulkánok korbácsolták fel. A szilárd föld többször

egymás után feltornyosult és lesüllyedt, majd felfúvódott, mint

egy hólyag, amely szét akar repedni. Végül is a föld felülete

engedett a feszültségnek, tíz ország szakadt, rongyolódott,

zúzódott széjjel, a levegőbe repült, képtelenül rá, hogy a

hatalmas rázkódásoknak ellenálljon. Így merült el a tenger

mélységébe Mu és vele együtt hatvannégymillió ember, e földrész

egész lakossága. Ez azonban nyolcezer-hatvan évvel ez írás

létrejötte előtt történt."

(Feltehető, hogy ez a maja hieroglifák jóhiszemű interpretációja,

amely bámulatosan egyeznék így a platóni fragmentumokkal. De a

maja képrébuszokat még alig fejtették meg.)

                   Az ember eredete és kora

Hogy az ember jóval az utolsó jégkorszak és vízözön előtt élt

már, ahhoz ma nem fér kétség többé.

Az eón-tanítás ideája, az Énoch-mítosz ismétlődő

világkatasztrófák élményeit rejti. Az "emberiség emlékezete" -

az ősmítoszok, kozmogóniák, mondák, hagyományok - a Primer

korszak ködébe vész. Itt, a karbonhold lezuhanása mögött fekszik

valószínűleg "minden dolgok kezdete".

Az emberfajta magja - minden típuskörön belül - örökké ugyanaz

marad, de biológiai öltözéke változik. Minden földtörténeti

korszaknak megvannak a sajátos biológiai megjelenési formái. Mind

e korszakban élő fajták többé-kevésbé magukon viselik az

időszignatúrákat.

Ami speciálisan az embert illeti: az ember típusa, ideája a

biológiai teremtés kezdetétől meghatározott. A típus maradandó

és megjelenése variálódik. Az ember a geológiai korszakokon át

vándorolva változtatja megjelenését.

                   Első emberek, félemberek

Az első idők emberének amfibikus, láb- és kézujjai között

úszóhártya húzódik. Keze egészen embrionális, és hüvelykujja nem

a többivel szemben állva helyezkedik el. Koponyája hegyesen

hátrafelé ível. Azonkívül az őshomónak, az ősidők Siegfriedjének

és Akhilleuszának - a legrégibb amfíbiákhoz és retiliákhoz

hasonlóan - talán részben szaruval páncélozott teste van, amely

általában a paleozoikus korszak végének jellegzetessége.

(Páncélképződés a kétéltűek váladékos, mirigyes bőrrétegén, a

nyak, mell, hátrészeken, amelyek csontlemezekké keményednek.)

"Ehhez azonban a hipotetikus ősembernek jól fejlett fejtetőszerve

- egy a koponyatetőn képződött szemszerű nyílása - volt, mint ama

legősibb földlakók közös jellegzetessége, s amelyet bizonyos, ma

még megfejthetetlen, de nyilván egy szem formájú

érzékszerv-képződményként lehet értékelnünk." (Daoué)

A mezozoikumban az ember egyre inkább az emlős jellegét ölti fel,

de nincs többé fejtetőszerve, amelyet az őshomo a ragadozók

bizonyos anatómiai részleteire cserél be.

              Templomi állatok és szodomitaorgiák

Az egész antik irodalmon vörös fonalként húzódnak végig bizonyos

tartózkodó és titokzatos utalások csodálatos lényekre, akik ebben

az időben éltek; félemberekre és állatemberekre, különös módon

létrehozott, kevert kreatúrákra.

Minden antik történész írása - de még a Biblia is - hemzseg az

ilyenfajta célzásoktól. Részben mulatságos, részben

elgondolkoztató a téma. Állatemberről van tehát szó, de olyan

vonatkozásban, amely nyilvánvalóan nem bírja el a napvilágot.

Ezek az állatemberek ugyanis mindig titokzatos összefüggésben

vannak a rejtett, szigorú titoktartással őrzött, föld alatti

templomokban vagy barlangokban és üregekben celebrált

kultuszokkal. A szent beavató misztériumokban templomi állatok

működnek közre. Bizonyos áldozatokkal, mantrikus cselekményekkel

állnak különös kapcsolatban, "amelyekről szívesebben nem

beszélnek" - vagyis szodomikus vonatkozásúak.

Ezek a félemberek, ezek az utolsó őshomók, egy eltűnt, kihalt

világ maradványai, fejlődéstörténeti pályafutásuk végén "templomi

állatokként" tengetik életüket.

Nagy rabszolgavásárokon alkudoznak fölöttük. Ketrecekben és föld

alatti istállókban tenyésztik őket. Krímben és Núbiában, ahol a

félemberek még egész csordákban tanyáznak, a nagy asszír királyok

vagy szállítóik, a könyörtelen rabszolgakufárok hajtóvadászatokat

rendeznek rájuk. Mint a vadállatokat, úgy fogják be őket. Etetik,

ápolják - mind a magas élvezetek céljára: more sodomitico. Az

állatemberek elkényeztetett kedvencei a férfiaknak és az

asszonyoknak - egy állatpederasztia-járvány fertőzi meg az egész

ókort s e kísértetet csak a kereszténység űzi el.

Titkos története, csaknem ismeretlen oldala ez az antik Erósznak.

(Csak kevesen tudnak róla, s végül is az anyagot a ciszterci rend

főnöke, Jörg Lanz von Liebenfels állította össze. Számtalan

feltűnő irodalmi forrást bányászott át érte. Ezeket a helyeket

csak helyes kommentárokkal kell elolvasni, s rögtön megszületik

a rejtélyes értelmetlenségek fátyoltalan értelme.)

Itt van például Hérodotosz különös elbeszélése "két jövendőmondó

fekete galambról", amelyek emberszóval beszélnek - mindenesetre

így hallják őket, bár csicseregnek, mint a madarak. Vagy itt van

a ködös híradás bizonyos emberekről az Arexes torkolatánál, akik

"halakkal barátkoznak, és fókabőrbe öltözködnek".

Itt vannak a furcsa célzások (11.46 ff. és 11.170) az

egyiptomiakra, akik tragost és aixot (a bakot és a kecskét)

"istenként imádják", és Hérodotosz így folytatja, mintha olyan

témát érintene, amelyet nem nagyon szellőztethet: "a bak mindenki

szeme láttára egyesült egy asszonnyal". Később egy Pánról szóló

megjegyzés után, amelyet a művész kecskefejűnek és baklábúnak ír

le: "hogy miért ábrázolják őt (Pánt) így, arról nem szabad semmit

elárulnom". Hérodotosztól és Pliniustól származik, "az a

bizonyos, amelyről inkább nem beszélnek" ugyancsak az

állatemberkultusszal áll összefüggésben. De éppúgy ide tartoznak

a görög mitológia különös kevert lényei: a szirének, a hárpiák,

Ekhidna, a kígyó, Szfinx és Pán, de a híres pederasztikus fejezet

a Bibliában (Gen. XIX.), a farkasemberek és az északi Eddák

berserkerjei is.

Mert mindezek az idézetek, mind e mitologikus figurák, csak egy

szodomista kommentár kíséretében válnak érthetővé: s a fogalmak,

Isten-ember-állat, összeolvadnak egymással. Lót angyali

látogatója, Bak, Pán, a kevert lények egytől egyig kéjesen

kívánt, sóvárgott "templomi állatok", félemberek, akiket kultikus

célokra vásárolnak; kéjtárgyak, orákulumállatok. Az egyiptomi Bak

még a templomos lovagok rendjének történetében is kísért, a

núbiai "fekete galambok", ember-állat nőstények, félemberi

ágyasok és az Araxas-lakók, "akik halakkal barátkoznak",

pikkelyes bőrű halemberek. (Az orvosi irodalom ismeri a nem is

nagyon ritka ichthyosist, a pikkelybetegséget, és különös módon

a súlyos bőrbetegségek mind a mai napig endemikusak.)

Az ókori emberformák létének irodalmi igazolását kézzelfogható

bizonyítékok egészítik ki: csontkarcok, barlangfestmények, az

állatember plasztikus, reliefszerű ábrázolásai az antik és az azt

megelőző korszakból.

Egy őskőkorszakbeli - Mas d'Azil-i - csontdarabba egy majomként

azonosítható alakot véstek, amely azonban nem majom, hanem valami

ismeretlen, esetlen, szőrös, ithyfallikus jellegű lény.

Ugyanígy értelmezhető a másik - szintén a paleolitikumból

származó - rajz az Altamira barlangban, amely két lábon járó,

emberszabású, sajátos koponya- és állkapocsalkatú lényt ábrázol.

Ezekhez a rejtélyes, prehisztorikus rajzokhoz még jellegzetesebb

ábrázolások csatlakoznak a történelmi időkből: Szalmanasszár

fekete obeliszkjeinek reliefje és egy Asszurnaszirpal idejéből

való tábla. (Mindkettő a British Múzeumban.) Ugyanazok az alakok

láthatók rajtuk, mint az Altamira barlangban és a Mas d'Azil-i

csontdarabon. Ugyanazok az amfibikusan karcsú, viszonylag

majomszerű, zsákformájú testek és - ami a legfontosabb - bimanák

emberfejjel, két kezűek, akik egyenesen járnak, lábukat a

járásnál keresztezve.

A primer mezozoikum és tercier korszakok először hipotetikus,

vonszolódó járású őshomója az úszóhártyával, az ember a

hüllőtestben, a majom formájú ember tehát hús és vér valóságban

élt. Az asszír művészek reliefekbe vésték a képét, tehát az

őshomót történelmi dokumentumok igazolják.

Ezek az asszír félemberek a valóságot jelentik. Éltek, és

ábrázolójuk a legaprólékosabb részletekig realista környezetbe

helyezi őket. Fantasztikus stilizálásokról szó sem lehet.

Bizonyos helyeken a képtartalom megvilágításául - s ez minden

reliefen egyforma - a foglyul ejtett és összekötött

emberállatokat harcosok vezetik. A magyarázó szövegek

megállapítják, hogy a különös teremtmények Musri földjének

(arameus környék) törzséhez tartoznak, ahová a nagy király küld

értük, s hogy ezek a baziati, udumi, paguti állatemberek egészen

kivételesen nagyszerű erényekkel rendelkeznek.

De vajon ezekkel a régiek által jól ismert, különféle kategóriájú

állatemberekkel; a vöröses, nagy koponyájú, hosszú farkú

udumikkal, a kicsi, sárgás baziatikkal és a pigmeusszerű, finom,

kis fejű, uszonyos karú, hosszú farkú, fekete pagutikkal

kimerül-e egyáltalában az állatemberek fajtája? Vagy esetleg a

mai hiedelem szerint a Pantheonon túl sohasem élt, valójában csak

a képzeletben született kevert lények - oroszlándémonok, repülő

bikák, szárnyas oroszlánok, szfinxek, hal-, kígyó-,

skorpióemberek, kutyafarkú monstrumok, kutyafejű, madárszerű,

agancsos emberi lények, kentaurok, óriások, törpék, bikaemberek -

 mégis egy más ősembertípus sorozatába lennének iktathatók?

Magában véve az alkotó természet számára semmi sem lehetetlen.

Vagy ha az ilyenfajta (a modern biológiai felfogás szerint

tulajdonképpen lehetetlen) kevert lények léte távolról sem

annyira biztos, mint az asszír állatembereké, ha többé-kevésbé

mitológiai háttérbe húzódnak is, létüknek biológiailag legalábbis

megvan a feltétele. Semmi sem áll útjában annak, hogy egy

korszakban, amelyben a madárszignatúrák uralkodtak, az őshomo is

felöltötte légyen ezt a jelleget, ami annyit jelent, hogy a

szárnyas vagy madárszerű emberek egykori léte legalábbis

feltételezhető.

Az irodalmi utalások az ilyen középember-sorozatra valóban nem

hiányoznak. Azonkívül ott is, ahol csak mondák maradtak fenn róla

szimbolikus vagy mitologizáló átszövegezésben, mindenesetre az

ősi motívum tükröződik, amely lényegében mindig közös: s ez a

szadizmusig, sőt kannibalizmusig fokozódó bestialitás, például

a bika alakú "isten" motívumában.

A bikafejű őshomón, amely lenyeli saját gyermekeit (Kronosz,

Moloch), akinek fiúkat és lányokat kell feláldozni (a krétai

Minótaurosz), végül - enyhébb és barátságosabb változatában a

robusztus, erős ágyékú, bikává változott Zeusz, aki elcsábítja

Európét - félreismerhetetlenül átütköznek a kannibalisztikus és

szodomista vonatkozások.

(Egyébként feltűnő, hogy a teljes erejű potencia ábrázolásánál

mennyire uralkodó szimbólum az ősrégi bikamotívum. A római papok

calvatikája a bikaszarvból ered, amely ugyancsak azonos a perzsa

mitrával és a főpapok kalapjával. Mózest és Nagy Sándort is

tradicionálisan bikaszarvval a homlokukon ábrázolják.) A szárnyas

őshomo a Biblia serese, amely tisztátalannak számít. Aki a

madarak között "mozog", de ugyanakkor "négy lábon jár". A seres

a vízből száll ki (tehát egy őskori állat), de mégis "élő lelke

van" (emberi lelke). Az asszírok a serest démonnak ábrázolják,

két pár lábbal és egy pár szárnnyal - ami a mi földön járó

anatómiai fogalmaink szerint lehetetlenség.

De nem viselnek-e végül is az ótestamentumi ég kígyó formájú

démonai, "égi szárnyasai", a szeráfok és kerubok, nem hordanak-e

a keresztény mitológia angyalai és ördögei ilyen harmadik pár,

valójában fölös számú végtagot?

S ha közelebbről megnézzük, e négy végtagú, szárnyas lényeknek

többé-kevésbé ember-állati, szodomista mellékzöngéjük van. A

seres egyjelentésű az asszír sirussuval, és a sirussu egészen

világosan ördögállatot, szerelmeskedő állatot (kéjállatot)

jelent. Az antik idők madárembereit éppúgy, mint az indiai

madárleányokat, a kinnarákat, szerelmi düh és vérszomj tartja

megszállva. A Genezis apokrif parallelszövegeinek Lilitjét a

nippuri cserépdarabon szárnyas nőnek ábrázolják mellekkel és

kígyófarokkal; ez később azonosul a borzalmas líbiai Lamiával,

aki - mint a szirének - szép fiatalembereket csábít magához, és

vámpírként kiszívja vérüket.

Erósz - akinek amfibikus ember-madár viszonylatában a nemiség

annyira hangsúlyozott - aranyszárnyú ifjúként minden más istent

megelőz, és a madárfajta ősatyjaként is őt tisztelik.

A zsidó hagyomány a korai embernek kifejezetten hüllőszerű,

egyáltalán, állatszerű jellegét hangsúlyozza. A szőr borította

és állatbőrbe öltözött Ádám mellett feltűnik a szarupáncélos

Ádám, a "skorpióember". "Hosszú idővel, mielőtt bűnözött volna,

az első ember egész testét szaru borította. Akkoriban nem volt

szüksége sem ruhára, sem cipőre. Amint azonban bűnbe esett, a

szarupáncél levált róla, mint a tapló."

Ugyanerre utal az arab hagyomány is, nem felejtvén el hozzáfűzni,

hogy a láb- és kézkörmök az őskori, teknőcszerű szarupáncél

utolsó maradványainak tekinthetők. Az "isteni tűzben"

sebezhetetlené lett Akhilleusz például, aki Siegfried szarvait

hordja, a sárkányoktól szerezte azt.

Különös, hogy éppen a legősibb népek tradíciói, tehát a peruiaké,

a majáké, a káldeusoké, kultúrájuk eredetét illetően egyetlen

pontban teljesen megegyeznek: ugyanis, hogy kultúrájuk a

tengerből ered. Az özönvíz végén, amikor a föld még elhanyagolt,

alig talál rá ember az emberre, művészetek, mesterségek, tudás

feledésbe merültek, és egy barbár népfaj népesíti be az

országokat - az embernek segítői támadnak. Megtanítják a tűz

használatára. Először primitív mesterségeket, majd egyre magasabb

tanokat, majd végül a civilizáció több áldásos ajándékát

közvetítik neki.

A prométheuszi segítők, a kultúristenek azonban a vízből jönnek.

Vízi emberek, halemberszerű "istenek" az első tanítói a Noé, az

özönvíz utáni emberi nemnek.

Kon isten (Kon-Tikszi-Virakocsa) Peru partjain lép az országba:

"sem lába, sem karja nincsen. Vörös hajú. Kúszva előrelendül, és

nagy gyorsasággal halad." Bölcs és varázsló. A népnek ő adja a

civilizáció első fogalmait, "szava lealacsonyítja a hegyeket, és

feltölti a völgyeket".

A babilóniai mitológiában ugyanennek párhuzamát találhatjuk meg

Óannész halistenben: "Egy Óannész nevű, félig emberi, félig

haltestű szörnyeteg lépett ki a tengerből a teremtés évében",

mondja Berossos-Baál papja. "Halfarka volt, azonban bölcsként

beszélte az emberek nyelvét. Napközben közöttük tartózkodott

anélkül, hogy táplálékot vett volna magához. Az embereket, akik

úgy éltek, mint az állatok, megtanította az írásjelek és

tudományok ismeretére, megtanította őket templomokat és városokat

építeni, a földet felmérni és gyümölcsöt termelni. Senki sem volt

nála bölcsebb. Alkonyatkor újra lemerült a tengerbe, s az

éjszakákat óceáni palotájában töltötte... Utána más, hasonló

állatemberek jelentek meg, szám szerint hatan, és közölték az

emberekkel a nagy kinyilatkoztatásokat."

Óannész tehát Noé, aki az özönvíz megsemmisítő vizei fölött

átmentette az emberi kultúrát az új korszakba. Szimbóluma talán

az első ember tengeri származásának vagy egy korábban a tengerben

élő, az özönvíz óta eltűnt emberfajtának, egy kétéltű embernek,

aki a tercierben lépett ki a szárazföldre.

Dzyan könyve így beszél egy másik nagy misztériumról: "A nemek

kettéválása először a nő- és hímnemű állatoknál indult meg,

amelyek azután párosodni kezdtek. A kétnemű ember később követte

példájukat. Az egyből két különböző individuum lett (Platón:

Lakoma), és ezek az újfajta lények így beszéltek egymás között:

tegyük azt, amit az állatok, egyesüljünk és hozzunk létre új

teremtményeket. És így is tettek. De voltak közöttük egyesek,

akikből hiányzott az isteni szikra. Ezek förtelmes

nőstényállatokat vettek magukhoz, és szörnyetegeket nemzettek

velük. Így születtek meg a néma állatok. Így születtek meg a

görbe, vörös szőrrel borított állatok. Így születtek meg a

különféle szörnyetegek hordái... A Lhak azonban agyonverték a

szörnyetegeket, elpusztították a két- és négyarcú lényeket.

Legyőzték a bakembereket, a kutyafejű embereket és a

haltestűeket."

Noha e könyv titkoktól és csodáktól körülörvénylett apokrifnak

számít, az idézett helyek mégis megdöbbentőek, mert tartalmuk

csaknem betű szerint fedi azokat az eredményeket, amelyekhez

egészen más problémákból kiindulva jutottak el.

Erről a kérdésről lényegükben a következőket mondják a különféle

idézetek: "Az állati élet kezdetén a kétneműség áll."

(Ádám-didoumos, Gen. I.27.) "Az emberek nemileg elkülönültek

(Ádám és Éva, Gen. 1I.21/23.) és állatokkal közösültek."

(Bűnbeesés.) "Így keletkeztek az állat-ember fajták."

A teremtés kétféle emberfajtát hívott életre: a valódi embert,

amely a típus-elmélet értelmében kezdettől fogva az ember

általános, kiküzdött típusát jelenti és a valódi ember és a

valódi állat basztardját, a "néma állatot", amely az

időszignatúráknak tett koncesszió, az őskori emberállat, a

mezozoikum és a tercier őshomója, akit a maják - képírásaikban -

 különösen hegyes, hátra ívelő koponyával és merev, őskori,

embrionális kézzel ábrázolnak. Az indiai hagyomány olyan

ősanyákról beszél, "akik a kezükön jártak". A káldeai

teremtésmítosz a sötét bőrű ud-mi (udumi) fajtát egy korábbi

korszak alacsonyabb rendű fajtájának klasszifikálja, amely a

Sarkuk, a világos bőrű emberek uralma alatt állt. A Genezis

alapvetően és félreérthetetlenül, nyomatékkal különbözteti meg

a homo ad imaginem deit, az embert, aki Isten képmása, a homo de

limo terrae, az "agyagtömbből" való embertől.

Az ősidők nagy bűne, az állatokkal való keveredés még az ókorban

is nagy szenzáció. Egyiptom a szodómia klasszikus hazája. A

kabirok kultuszának avatásaiban is szerepet játszik az állatokkal

való keveredés. Hogy valójában kik a kabirok, nem lehet tudni.

De mindig orgiasztikus kultuszokkal kapcsolatban történt említés

róluk. Mindig tartózkodással, szinte visszariadva céloznak rájuk.

"Akit beavattak a kabirok titkos szolgálatába, amelyet a

samothrákiak celebrálnak, s amelyet ezek a pelazgoktól vettek át,

az megérti, amit mondani akarok", ennyire óvatosan kezeli

Hérodotosz e témát, amelyről nemcsak

nem kellemes, de tilos is beszélni. Egy azonban nyílt titok vele

kapcsolatban: a kabirok kultusza szodómia, szisztematikus

kultuszformába öltöztetett bestialitás.

Az istenek és emberek keveredésének mítoszába sok zavaros elem

vegyül. Az "állattá változó istenek" kétségtelenül zseniális

őshomók, akik a "halandó emberek leányaival" szerelmeskednek

(Léda és a hattyú, Európé és a bika, Proserpina és Rhea stb.).

Az egyiptomi ősistenek embertesten béka-, madár-, kígyófejet

viselnek. Ió tehénné változik át - Héra ökörszemű istennő.

Augustus azzal kérkedik, hogy anyja, Atia egy kígyóval nemzette

őt. Olympia, Nagy Sándor anyja kígyóval szerelmeskedett, és

Scipio Africanus egy "sárkánynak a fia".

Az egész ókort, az egész földközi-tengeri kultúrkört az állatok

és állatemberek kultusza árasztja el. Még Krisztus után 70-ben

is divatos a Mithraszkígyó. Róma hölgyei nagy tömegekben vonulnak

az orgiákra, amelyeket Tigellinus rendez "emberek, állatok

barátságos közreműködésével".

Csak az északi, romlatlan népek Rómába való beözönlésével

"hanyatlik le a kultusz". De titokban tovább lappang a

sátánisták, káiniták, jezidák és luciferiánusok rejtett

gyülekezeteiben.

                        Saját kommentár

Mind e borzalmak és lealacsonyodás fókusza a hermetikus

hagyományok szerint azért a templom, mert a földre érkezett

Egregórák, a nagy alkimista kísérletezők légköre, a templom első

auradómja egy-egy ilyenfajta misztikus központ volt az

alacsonyabb emberfajta számára, ahonnan minden inspiráció,

kinyilatkoztatás és mágikus parancs érkezett. A primitív Príma

Matéria-ember preparálása, beoltása, operáció alá vonása

természetesen a magas Kundalínierők igénybevételével történt, s

egy nem földi, hanem egy hallatlan intenzitású pszichikai

eksztázis feszültségében zajlott le. Ennek emléke égett bele az

anyagba hanyatló, egyre tökéletlenebb, kevert lények

szervezetébe.

Később - a szellemi elsötétülés idején - is megmaradt a templom

ideája anyagi klauzúrává tömörülve, de még mindig az emberlét

legmagasabb pólusaként. A templomból szétsugárzó inspiráció és

eksztázis azonban már kétes, öncélú, buja, asztrális

tendenciákkal színeződött. Az alkotó idea, az isteni mágia az

alvilágba zuhant; sötét szexuálmágiává és vulkanikusan kirobbanó

állati potenciává lett. A titkos templomi kultusz, égi eksztázis

helyett az ösztönök alvilági barlangjaiban hatalmas földi

gyönyört adott. Az emberi lény, a kettészakadt androgün, az

önmagába nyugvó kiegészülés monogámiája helyett megízlelte a

poligámia szétszaggató, fizikailag időlegesen intenziváló,

valójában azonban rettentően leszegényítő szenvedélyét. A sötét

kultuszok templomai démonok idéző csarnokai lettek, ahol az

emberek leányai - asztrális önkívületben - e démonoktól,

incubusoktól animális potenciákkal termékenyültek meg, és iszonyú

állatembereket, kevert lényeket, basztardokat szültek. Csakis e

mágikus-asztrális fogantatás tette lehetővé a kevert lények,

állatemberek születését; ami a mai korszakban, e

transzcendens-kultikus háttér nélkül, biológiailag nem lehetséges

többé, s így az ősi, letűnt, kevert fajták atavisztikusan -

karmikusan - jelennek csak meg egy-egy szörnyszülött alakjában.

                          Az óriások

Hogy egykor valóban óriásnemzedék népesítette be a földet, és az

óriásemberekről, óriásnövényekről, mesebeli óriásszörnyetegekről

szóló mondák mögött megfogható valóság rejlik-e...

...annak végleges beigazolását illetően most bukkantak biztos

nyomokra. Az óriások létére vonatkozó hagyományok kétségtelenül

univerzálisak. Biológiai-fiziológiai szempontból viszont az óriás

növekedés minden további nélkül elgondolható a tobozmirigy

abnormális, illetve hosszú korszakokon át relatíve normális

hormonkiválasztásának alapján (bizonyos sajátosan megváltozott

kozmikus viszonylatok következtében, amelyek lecsökkentették a

Föld gravitációját).

Az azték Icstlil-Tcsotcsitl kézirat így beszél erről: "Mindenki

egyetért abban, hogy az ország első lakosai az óriás kinamék

voltak. Borzalmas szörnyetegek, iszonyú bűnök elkövetői, minden

népek megfélemlítői. Végre azonban elérte őket a sors. Mialatt

a természet megremegett, a tenger kilépett medréből, és a

vulkánok felizzván egymásra tornyosultak, az elkeseredett istenek

megölték őket." A maják tudósítása így hangzik: "...a vízözön

előtti emberek óriások voltak. Ezek az ősemberek a nagy tengerek

alatt vannak eltemetve" (mint a titánok az Etna alatt), és

különösképpen az azték óriásokat atlanteittani, tehát

Atlasztitánoknak nevezik. Az atlantidák éppúgy, mint az atléta,

az atlasz fogalmak e csoporthoz tartoznak.

Az első tolték korszak Tlaltossathiuh, a földet leigázó óriások

korszaka, akik még a második, a tűz korszakát - a

Tle-to-nathiuh-t - is uralták, és csak a harmadik korszakban, az

Eheka-tonathiuhban győzte le őket a normális emberek fajtája,

akik keletről jöttek az országba.

Ugyanezt a verziót találhatjuk - szinte betű szerint - Saxo

Gammaticusnál: "Az idők előtt háromfajta ember élt: hatalmas

testalkatú, szörnyűséges óriások, azután magas szellemiségű

emberek, akik a tisztánlátás képességével bírtak, s később

következtek az egyszerű emberek, akik nem rendelkeztek többé az

előző fajták művészetével, hogy saját alakjukat megváltoztassák

és az emberek szemét csalódásba ejtsék, mégis legyőzték a többi

fajokat, kiirtották őket, és a föld uraivá lettek."

A német mesékben az óriás emberevő. Az Alexander-dal szerint

külsejük olyan, mint a majmoké. A Genezis basztardoknak nevezi

őket, akik "Elohim fiainak az emberek leányaival való

közösüléséből származnak", mint Neptulim és Gibborim, a

"hatalmasok" és az óriás hősök hosszú sora: Nimród, Góliát,

Magóg, Gigász, Sámson és Énók fiai.

Ezek mind Noé előtti, harmad-, sőt másodkori emberek. Kezük még

kialakulatlan, ujjaik egymáshoz ragadnak. A Gilgames-eposz

Utnapistimje szőrrel borított óriás, és mivel "az örvénylő

vizekkel vad barátságban él", talán még az őshüllők kortársa.

Néhány évvel ezelőtt dr. Hrdlicka archeológus, az Antropológiai

Társaság elnöke barlangrajzokat fedezett fel Észak-Arizonában.

Az általa közölt tények annyira fantasztikusak, hogy a legnagyobb

figyelmet érdemlik.

Nem kevesebbről van szó ugyanis, mint egy - emberkéz által a

sziklafalba vésett - dinoszauruszrajzról, amely hátsó lábaira és

hatalmas farkára támaszkodik. Egy másik rajz ugyancsak egy ilyen

őshüllőt ábrázol, amely éppen egy emberre támad - ez az ember

azonban körülbelül öt méter magas óriás. Az arányok valóban

hitelesek, mint ahogy az egy harmadik barlangrajzból kiderül,

amelyen egy ilyen óriás emberalak egy masztodon mellett áll.

Az ember fejlődéstörténetének egy másik szakaszában viszont a

törpék domináltak. Dzyan könyvének tibeti kommentárjai is

beszélnek erről: "Mikor elkövetkezett a jég és fagy időszaka, az

emberek, növények, állatok növekedése törpeszerűvé vált; az

emberek összezsugorodtak, és életük megrövidült." (Mai pigmeusok

stb.)

Lehet, hogy a liliputiak kórtani rendellenessége a távoli ősökre

visszaütő jelenség éppúgy, mint a microcephalia, az Alpokban oly

gyakran előforduló rendellenesség - a testi és szellemi fejlődés

visszamaradása a pajzsmirigy elégtelen működése következtében -,

egy törpeszerű őshomóra való vissza-ütés. Mindkét jelenség a

tobozmiriggyel, pajzsmiriggyel függ össze.

                        Ádám, "az iker"

Úgy tűnik, hogy a maga őskezdetén az őshomo - vagy az őslény,

akiből kiindult - iker kellett, hogy legyen. Méghozzá nem is

iker, nem is hermafrodita, hanem androgün. Kétnemű, férfi-nő.

Az emberfajta keletkezésének küszöbén, az ember kétneműségéről

szóló fejezetnek Dzyan könyvében - mint olyan sok esetben -

szintén megvan a párhuzama az Ótestamentumban. Ádám a Genezis

első fejezetében androgün. Kétnemű lény, aki önmagát termékenyíti

meg. Férfi és nő egyidejűleg. Ő az Isten képmására teremtett

egész ember (Gen 1,26), aki a férfiúi és női princípiumokat

egyesíti magában.

Az ezoterikus tradíciók szerint ez az androgün Isten valójában

neutrális. Az Anya-Apa fogalma e szent misztériumban az a

bizonyos nemek fölötti semlegesség, amely - bár mindkét nemet

magában foglalja - mégsem nő vagy férfi. De mindkét nem

potenciális képessége benne rejlik. Krisztus is, a szodómia

ellensége, a Nagy Logosz e gnosztikus könyv szerint egy biológia

fölötti, integrális lény, elsődlegesen létező. Nemiségképző,

nemiséget differenciáló biológiai törvényeknek az istenek, az

angyalok és az emberek csak az anyagi sík szintjén vannak

alávetve.

Az istenek alapjában nem mások, mint őskori, s ezért csodálatos

biológiai funkciókkal bíró őshomók. S mivel ősrégiek, s a világ

kezdetén állnak, ezért olyan gyakran kétneműek. Az orfikus

himnuszok ekképp dalolnak erről: "Zew egy férfi - Zew egy

halhatatlan leányzó", aki (mint Ádám) önmagát termékenyíti meg,

s így szüli a világra - ugyancsak az Ádám-oldalborda motívumának

variánsaképpen - Athénét a fejéből, és női melleket visel. Ymir

is, a kétnemű óriás önmagával nemz. S a hennu-madár, a

halhatatlan főnix, amelyet a régiek szívesen ábrázoltak

madárembernek, szintén - mint őskori lény - önmagával ül nászt.

A szakállas Venus, a babiloni földanya androgün. A harcias Athéne

félig férfi. A sokkeblű Apollo Musagetes félig nő. A brünni

őskori elefántcsont férfifiguráknak a melle feltűnően

hangsúlyozott - s később igen sok antik beavatáson a férfiak női

ruhát, a nők férfiruhát öltenek.

Az angyalok korántsem mindig olyan nem nélküli lények, mint a

bizánci és kora keresztény művészetben. Lót napjaiban - még a

Koránban is - robusztus férfi-nőknek, jól megtermett

androgünoknak ábrázolják őket, kivételes alkalmassággal a

szerelemre.

Az emberi szexualitás genezisére jellemző, hogy az embrió nemi

mirigye, kivezető csatornái, nemi szervei kezdetben mindkét

nemnél azonosak. Korábban egyszer az ember ivarmirigyei és a here

felhúzódott a hasüregbe, és csak az ömlés idején tolult a

herezacskóba. Ez kétségtelenül a korai fejlődési stádiumok

biszexualitására utal, s ugyancsak a kétneműségre, ami egykor

sokkal gyakoribb lehetett, mint ma.

Az első etapok - a titkos tudományok adatai szerint - az osztódás

és a sarjadás (a lemúriak előtti és a lemúri időkben). A kora

atlantiszi fajták tojásrakás útján szaporodtak, s csak később

érte el az ember a kétneműség állapotát (ezek már az idegen

intelligenciák). Ádám még - vagy már - didoumos, iker.

Az ősárják azzal hivalkodtak, hogy ők biszexuálisak - s

többé-kevésbé minden mitológia hasonló célzásokat tesz: a

perzsáknál a korai ember kétnemű gyümölcsként hull le az élet

fájáról. A hinduk négy karral ábrázolják. Platón Lakomájában is

találhatunk egy fantasztikusan naiv kommentárt a fér-fi-nő

ősemberről, az androgünról: "Eredetileg az emberek neme háromféle

volt, és nem kettő, mint most. A férfi és nő mellett élt még egy

harmadik nemű lény, amely a kettőt egyesítette magában... Négy

keze, négy lába, két arc forgott a nyakán és két arca közé

rejtett közös feje. Kétféle nemi szerve volt, és egész szervezete

ennek megfelelően épült. Ez emberfelettien óriási erejű lényeknek

vakmerősége odáig terjedt, hogy az Istent akarták utánozni, s azt

tervezték, megtámadják az eget, kezet emelvén az istenekre...

Zeusz és az istenek ekkor megfontolták, mit kellene tenniök ez

ellen...

Zeusz elővette az embert, és két részre vágta... S amint így

kettéváltak, minden emberi félben sóvárgás támadt önnön másik

fele után, mind a két fél karja átölelte a másikat, testük

összefonódott s megkísérelték, hogy újra összenőjenek egymással,

s csaknem belepusztultak a vágyakozásba... Zeuszban ekkor

feltámadt a szánalom az emberfajta iránt, és új módot teremtett

vigasztalásukra azzal, hogy szeméremszervüket kívülre helyezte,

megengedte, hogy nemzzenek egymással, és egymás által

szülessenek. Azóta szaporodnak az emberek oly módon, hogy a férfi

meglátogatja az asszonyt." Itt van tehát a kétnemű ember fonala,

amely érinti azonban az incestusmotívumot is. S ez a Genezisnek

mindjárt az első fejezetében igen drasztikus formában nyer

kifejezést. Mivel Éva az Ádám által önmagával nemzett, önmagából

támadt leány: "Tag az én tagomból, hús az én húsomból", ez a

leány lett nemzőjének asszonyává. Egy incestusból, egy belső

termékenyítésből - amely különös módon valóban az ikerképződést

segíti elő - származik a Biblia szerint az emberiség.

Az incestusnak a régi időkben egyáltalán nem volt még bűnös

mellékíze. Ellenkezőleg. A fivér és nővér közötti incestus, a

testvérházasság a nemes kasztok privilégiuma, az istenek és

királyok legmagasabb előjoga volt. A legrégibb emberi családfa,

az istenek családfája, a királyi családfák a "szent házasságban",

a testvérházasságban gyökereznek. Zeusz a nővérével, Hérával

házasodik össze. Ozirisz és Ízisz ikrek, akik még az anyatestben

kelnek egybe.

Manu, az indiai isten saját teremtett leányát ejti teherbe, az

emberiség ősanyjává avatván. A svéd királyi Ingling nemzetség

Njörd isten saját testvérével kötött házasságából származik.

"Hogy magjuk elfajzását megakadályozzák", a perui inkák, a perzsa

nagy királyok mind a legkedvesebb testvérüket vették feleségül,

és a Ptolemaioszoknál a testvérházasság egészen Kleopátra idejéig

szokásban volt, mégpedig királyok számára fenntartott

kivételEzettségként, de a köznépet szigorú tilalom zárta el tőle.

Az új időkkel és az új erkölcsökkel azonban - s talán annak

megfigyelése következtében, hogy a vérrokonok közötti házasság

feltartóztathatatlanul elfajzáshoz, degenerációhoz vezet - az

előjogok megbotránkoztató cselekménnyé változtak. Az istenek

legtisztább morális tételéből valami szégyenteljes, a szent

házasságból vérfertőzés lett, s a testvérházasság alapértelmének,

a kétneműségnek az emlékezete régen veszendőbe ment.

                     Az ősvilág varázslója

Az őshomo nemcsak egyszerű biológiai különlegesség, hanem a

formaalkotó, elementáris természet erőivel való határtalan

közelségében lelki-szellemi különlegesség: maga is

hasonlíthatatlan mértékben alkotó és elemi erejű hatás.

Klaatsch kivételes képességeket tulajdonít a diluviális embernek,

képességeket, amelyekkel a modern ember már egyáltalán nem, vagy

csak ritkán rendelkezik (mint például a szenzitívek, médiumok,

természettel kapcsolatban álló emberek: vadászok, tengerészek,

hegyi emberek), képességekkel, amelyek egy egészen másfajta

pszichofizikai organizációt tételeznek fel, amelyek, ha nem

lettek volna - Klaatsch szerint -, hogyan tudott volna az

emberfajta a durva technikai körülmények között, az ősvilág

szörnyeivel vívott, gyilkos harcok között megmaradni?

A jégkorszak átlagembere még magasabb pszichikai erőkkel

rendelkezett (egy másik biológiai adottság, a homlokszerv

következményeképpen), amelyek maximumukat és optimumukat a

mezozoikus és tercier népek vezetőiben, a zsenikben érik el,

akiket az utódok azután istenekként és hősökként tiszteltek. Az

istenek és hősök tehát a csodálatos testi és lelki képességekkel

rendelkező őshomók.

Az elfajzott torzképződmények, hüllő-, madár- és majomszerű

őshomók - legalábbis bizonyos fejlődési fokozatokban a homo

divinus "mágikus érzékkel" bír. Megvannak még a nagy, élő,

kozmikus kapcsolatai. Természetlátó, "sajátja az a lelki-szellemi

állapot, amelyben az élőlény megismerése, szemlélete, érzése vagy

sejtése által a fizikai természet lényeiben és dolgaiban,

közöttük vagy felettük áramló és hullámzó kapcsolatokban

szervesen vesz részt." (Daoué)

Az őshomo - a lemúriai-atlantiszi rmoahal s minden kora

atlantiszi fajta - különös ösztönszervvel bír, és magában a

természetben gyökerezik. Szenzitíven, tisztánlátón, sejtőn,

szimatolva, telepatikusan lát, érzi önmagát és hatol bele a

természet és önnön metapszichikai mélységeibe - s e pszichikai

őshumusz erőit magába szívva, magába olvasztva képes rá, hogy azt

tudatosan működésbe hozza, egy kívánt célra irányítsa, a világot

és a lényeket maga körül befolyásolja, átváltoztassa; mint ahogy

ő a homo divinus, az ősvilági varázsló.

"Atlantisz varázslója", az ősvilág tudósa, az ősvilág mérnöke,

az ősvilág művésze, egyszóval: az ősvilági zseni képes rá, hogy

a természet energetikai életerőit a szolgálatába állítsa. Ami

annyit jelent, hogy magas (fehér és fekete) mágiát gyakorol. Köt

és old. A maga természetes, nagyszerű arányban felfokozott

képességeivel akadálytalanul uralja a modern okkultizmus minden

regiszterét: a hipnotizmust, a telepátiát, a távolbahatást, a

távolbalátást, a teleplasztikát, a telekinézist, a levitációt

(lásd ciklopikus architektúra).

Éppen úgy "varázsol", ahogyan a természet. A misztikus erők,

amelyekkel rendelkezik, a természet adottságai, mert a természet

ellen "varázsolni" nem lehet. S miként az állatok - amelyek a mai

napig természetlátók maradtak: a kutyák, macskák, madarak

"megszimatolják" a földrengést és a veszélyeket, a patkányok

elhagyják a süllyedő hajót -, az atlantiszi papok is érzik

kontinensük közelgő katasztrófáját.

Hegyeket és óriási sziklatömböket mozgatnak meg könnyedén. A

hatalmas, súlytalanná tett kockakövekből gigászi templomokat,

erődöket emelnek, amelyeknek utolsó romjai Peruban, Egyiptomban,

a déltengeri szigeteken találhatók.

Még az óriások fajtájához tartoznak - akiket Saxo Grammaticus ír

le -, akik jövendölni tudnak, különféle hipnotikus erőkkel

rendelkeznek, nagy ügyességgel tudják az emberek szemét megcsalni

és alakjaikat változtatni. Hipnotizálnak tehát, és - mint az

ovidikus és indiai istenek, mint Próteusz - számtalan különféle

megjelenési formát öltenek, vagy láthatatlanná válnak.

Ezek a csodálatos hagyományok, mítoszok valamennyien olyan igaz

magvakat tartalmaznak, amelyek emlékét az emberi tudat vagy

inkább tudattalan ma is őrzi. Kétségtelen, hogy az emberi agy a

mai kutatások, felismerések szerint változóban van. Távol vagyunk

attól, hogy az agykutatás mindent tudjon az agyrendszerről, e

remekműről. Azonban ma már a tudósok éppúgy, mint a hit emberei,

a bal és jobb félteke különböző szerepéről írnak, amelyek szerint

a bal félteke a racionális, tényeket megállapító részünk, a jobb

pedig az intuíció, a képzelet és a hit vízióit és felismeréseit

sugallja. Nem beszélnek tehát a kettő ellentétéről, mert tudják,

hogy más és más a szerepük. Inkább talán egymást kiegészítő,

olyan funkciójáról, amely nélkül nincs egészséges gondolkodás és

kreatív munka.

A prométheuszi, özönvizet átvészelt atlantidák, a tudattalan,

barbár, özönvíz utáni emberek civilizációt és kultúrát hoztak.

Így termékenyítette meg a Noé előtti bölcsesség a később

született népeket.

                        A Homo sapiens

A titkos tudományok nemhiába utalnak a homlokcsakrára s e

titokzatos pszichikai-mentális, koponyatető alatti centrum

fokozatos és módszeres életre keltésének, lendületbe hívásának,

újra aktívvá tételének szükségességére. Az öntudatot - szerintük

- megint ebbe a szférába kell összpontosítani ahhoz, hogy az

ember visszanyerje "magasabb képességeit", mindenekelőtt a

tisztán-látást, érzést és tudást. Mert ez a központ ismeretlen

elementáris erőkkel, a világnak egy - mai intellektuális ember

számára zárt - aspektusával áll összeköttetésben.

A természetlátó, ősvilági varázslóban a koponyatetőszerv még

teljes működésben van. Ezért tud "varázsolni". Ezért uralkodik

démonikus erők fölött, lát és köt a távolba (zsákmányt és

ellenséget), született gondolatolvasó és tisztánlátó próféta,

mint ma az ideális médium vagy ideális mágus.

                 Ős- és újvilági összefüggések

Feltűnő az ős-amerikai kultúrák sok egyiptomi hasonlósága.

Kétségtelenül - valamikor az ősidőkben - fejlődési öveik

metszették egymást. A maja architektúra minden konstruktív

részletében utánérzi az egyiptomi stílust.

Tiahuanako monolitjain megtalálható az Ízisz-motívum, Neptun

háromágú szigonya és a Zeusz-sas. A kapu maga mintha ismétlődése

lenne Sziriat oszlopainak, e titokzatos, Hermész-Thot által

állított özönvíz-emlékműnek, ha ugyan nem egyenesen azonos vele.

A peruiak ugyanúgy bebalzsamozzák halottjaikat, mint az

egyiptomiak. Minden kultusz e körül - a mumifikáció, a pólyázási

részletek - hajszálra egyező.

A tollviselet-tollszimbólum azonos.

Az indiánok is, mint az egyiptomiak, vörös bőrűek. Mitológiáik

ugyanegy forrásból erednek.

Az epheszoszi nagy keblű Diana, amely Ízisszel és az ibérek

ősnemző istennőjével azonos, megismétlődik az azték földanya,

Coatlicuéban. Az antik-babiloni Sztüksz folyó, amelyen az

elköltözöttek lelkei átkelnek, a mexikóperui mondakörben bukkan

fel újra, de itt a kharoni hajósok vörös és fekete kutyák. A

szoptató anyafarkas, Róma jelképe, a Kürosz-mondában egy

kutya-nősténynek, a görögben az Amaltheia kecskének, a germánban

a Heidrum kecskének felel meg; az amerikai legendában egy

jaguáranya játssza ugyanezt a szerepet.

Atlaszt, az eget támasztó gigászt a maja kultuszban az őstolték

isten: Kecalkoatl testesíti meg, a bölcs, aki öröm és bánat fölé

emelkedve szenvedésen túlivá, élő a-t-las-szá, semmit sem tevővé,

változatlanná, mozdulatlanul nyugvóvá lesz, mint az egek sarkai.

Ez a motívum egyébként nemzetközi: Hésziodosznál Atlasz a nyakán

hordja a földet a fejének támasztva, és magasra emelt kezével

tartja. Az Odüsszeiában Atlasz az oszlopok ura, amelyek az eget

és a földet tartják. Az egyiptomi Atlasz a négy világoszlopot

hordozza. A germán Irminsul a világosan az égre támaszkodó

földtengelyt szimbolizálja. Ha a támaszok, amelyek az eget

hordják, bedőléssel fenyegetnek - az eszkimóknál -, akkor az

Angekok-Atlantidák hozzák újra rendbe. A maoriknál a zuhanó

földgolyót a széles ernyőjű Masao és Teve növények fogják fel,

és Tane-Atlasz lendíti az eget a helyére, felemelvén újra négy

oszlopára.

                     Az ősatlantiszi főnix

A tisztánlátók megjövendölték, hogy a következő évtizedekben a

tizenkétezer évvel ezelőtt alámerült atlantiszi kontinens újra

előbukkan majd. Különös módon a különféle tudományos teóriák, a

földegyensúly periodikus zavarainak tana, de mindenekelőtt a

jégkorszak okait kutató kozmogonikus teória ugyanarra az

eredményre jut. Az atlantiszi kontinens felmerülése az óceán

mélységéből, ha nem is a következő évtizedekben, de minden

körülmények között számításba vehető.

Az Atlanti-óceán különböző szakaszain, de a Csendes-óceánon is

évtizedek óta a tengerfenék emelkedését figyelték meg. Hatalmas

tenger alatti hegyek tornyosulnak fel, új Mont Blancok és új

Gaurisankarok növekednek a tengertükör felé. A nyugati

Atlanti-óceánban a Harward Egyetem tudományos expedíciója a

tengerfenék szokatlan emelkedését állapította meg 1912-ben: azt,

hogy egy körülbelül akkora terület, mint Közép-Európa,

felemelkedőben van a tengerből. Ott, ahol a Dolphin-expedíció

mérései még két-háromezer méteres mélységet mutattak ki, az újabb

mérések már csak kettőszáz-hatszáz méterig jutottak.

1925-ben a Viscayai-öbölből feltűnést keltő

tengerfenék-eltolódásokat jelentettek.

A déli Atlanti-óceánban is jelentős tengerfenék-emelkedéseknek

jutottak a nyomára. Amikor 1898-ban az Eastern Telegraph Company

által lerakott s megrongálódott kábelt egy szakaszon felszedték,

kiderült, hogy a víz mélysége ezen a helyen nem ötezer méter,

mint ahogy a tengertérkép feltünteti, hanem csak ezerkétszáz.

A Tokiói-öblöt meghosszabbító Szagami-öböl talajdomborulata,

amelyet minden, a fővárosba igyekvő hajónak érintenie kell, az

1925-ös földrengés óta száznyolcvan-négyszázötven méterig terjedő

változást mutat.

A Hawaii-szigetek körüli tengerfenéken, amelyet évek óta

rendszeresen mérnek, szintén nagyszabású változások mennek végbe.

Több ezer méteres különbségekről van szó. Állandóan új

homokpadok, zátonyok képződnek, s nem is lehet pusztán helyi vagy

időleges emelkedésekről beszélni, mert itt - a Csendes-óceánnak

csaknem a szívében, az 1883-as Sunda úti nagy Krakataukatasztrófa

óta - egy új kontinens van születőben. Még ebben az évszázadban

számolhatunk ennek az új szárazföldnek a felbukkanásával: "...egy

olyan földrésszel, amely nagyságában körülbelül egyharmadát teszi

ki Japánnak, s több mint húszmillió embernek nyújthat

letelepülési lehetőséget - s ezért persze új politikai harcok

tárgyát képezi majd a Csendes-óceánon."

Lassabb tempóban, de ugyanígy morzsolja a víz a meglévő

szárazföldeket. Dél-Svédország lassanként víz alá merül, ugyanígy

Németország északnyugati partjai, Hollandia és Dél-Anglia egészen

a francia partokig. A Zuider-tó csak hétszáz éves.

Leucadia városát - az ókorban - egy ezerméteres híd kötötte össze

a szárazfölddel, amelyet ma már teljesen elöntött a víz.

Európa déli szegélye, Amerika és Ázsia déli és keleti partjai

letöredeznek, de észak és nyugat emelkedik. Az északi területek

e látszólagos emelkedésének és a déli területek ugyancsak

látszólagos süllyedésének igen alapos oka van. A Hold - állandó

közeledésében a Földhöz - az Egyenlítő irányában felszívja a

tengereket.

Egykor a tenger déli szélességében sokkal sekélyebb és északon

sokkal mélyebb volt. Az egyenlítői földrészek elöntésének az a

kataklizmája, amely a Hold befolyásakor az atlantiszi terület víz

alá kerülésével kezdődött, észrevétlenül, de

feltartóztathatatlanul folytatódik. A Kongó-ágy torkolatánál

például egy kilencszáztizenkét méter mély tenger alatti szakadék

tátong, amelyet mérföldekre a mai torkolattól - tehát messze ki

a tengerre - követni lehet. Ez akkor keletkezett, amikor a

jelenlegi tengermedence még a Kongó-folyó öntözte szárazföldi

terület volt.

Így emelkedik a tenger az Egyenlítő vidékén egyre magasabbra és

magasabbra... Ami ma lejátszódik, az tulajdonképpen első, szelíd

akkordja, nyitánya a negyedkori hold-, a Luna-kataklizmának.

Az eljövendő negyedkori jégkorszakban az elsüllyedt atlantiszi

szigetvilágrészt Közép-Afrika, Brazília, Panama és a mai

egyenlítői országok nagy része is követi majd, s az abesszíniai

fennsík magányos szigetként fog kiemelkedni a végtelen tengerből.

Az emberiségnek újra a nyugati Kordillerák lesz életmentő

menedéke, s északról, délről, az eljegesedett hátországokból

kiindulva mexikói, kelet-afrikai, tibeti földnyelvek törnek majd

előre a trópusi óceánöv ellen.

Végül - egy gigászi összeomlás után - véget ér a Luna-korszak,

s új hold-utáni, holdtalan korszak kezdődik. A tengerek megint

lefutnak a sarkok felé, s az elöntött egyenlítői övterületek újra

szárazfölddé lesznek.

Utoljára szárnyal föl az atlantiszi főnix. Utoljára emelkedik ki

egy kontinens a tenger sötét mélységeiből a sugárzó napkorong

felé, amelyen atlantiszi nemzedékek, emberek élnek és meghalnak.

Utoljára.

Mert ezután a Föld vonzóereje fogságába ejti az ötödkori holdat:

a Marsot. Atlantisz elsüllyed, hogy soha többé ne támadjon fel.

A Mars-hold közelebb nyomul, feszít, szétporlaszt. E

kataklizmamaximumban tomboló hatalmak felfalják a Föld testét s

a planétát - egy egész föld-örökkévalóságig - mély óceánöv

gyűrűzi körül.

A kontinensek nincsenek többé. A földközi parttalan óceán immár,

s a földgolyó vízgolyóvá változott. A hatod-hold Noéjának hollója

hiába keres szárazföldet, a Mars utáni élet a tengerbe, a víz

menedékébe szorul.

Semmi sincs többé, ami ellenálljon a planéta totális

elözönlésének. És semmi sem tartóztatja fel többé a

tejút-bolidokat, amelyek most a planetárisan üres téren vadul

átszáguldozva, a Mars pajzsának elhárítása híján, a kozmikus

jég és világűr hidegét magukkal szállítván, megsemmisítően

zuhognak le a földre.

A vizes golyó ekkor jéggé, a tengerek kemény jégpáncéllá fagynak,

s alattuk az emberi kultúra szétzúzott maradványai, eltűnt életek

romjai, erdők, árnyas völgyek, paloták, gépek, égbe nyúló

tornyok, emberek, állatok, hajók és madárfészkek hevernek - s e

jegesen óriási ölelésben megdermed az élet, s eljegesedik a vér.

Az ember, az állat és a fák léte kilobbant.

S újra - mint évmilliárdok előtt, valóban örökkévaló, élet és

halál fölötti győztesekként - őselemek uralják a földet.

Ezután, egyenesen az üres téren át - mert Vénusz és Merkúr régen

szétmarcangolt áldozatok - a Nap irányában, keresztül az eónnyi

néma időkön, a jegesen halott golyó menthetetlenül zuhan a tüzes

gigász felé...

                        A fajok ritmusa

Az amerikai fajta - bizonyos különbségeket leszámítva -

különösképpen megismétlődése, változata, újjáéledése az indián

fajtípusnak. Ez az alig hihető kikeveredése, szintézise az

amerikai ábrázatnak: a fehér észak-amerikai fajilag a vidék

őslakójához, az indiánhoz hasonlít. Elvette a földjét,

tűzfegyverekkel és tüzes vízzel csaknem kiirtotta, most azonban

hasonlít hozzá. Az indiánok fehér bőrben támadtak fel a saját

földjükön. (Arcvonásaikban, életstílusukban, architektúrájukban,

mamutépítkezéseikben stb.)

                   Hörbiger világjégelmélete

               A jégből és tűzből született Föld

A világjégelmélet a Hold természetének vizsgálatából született,

s a világmindenség, a naprendszer új fejlődéstörténetét,

mechanikáját, égi fizikáját, egy univerzális geológiát,

meteorológiát és kozmogóniát jelent. Grandiózus szempontból

magyarázza a Föld genezisét, a jégkorszakot, a ciklonokat, a

vulkán-kitöréseket, az özönvizeket, mindenfajta kataklizmát;

megvilágítja Atlantisz és Lemúria pusztulását, s elhatol a

világalap struktúrájáig.

Hörbiger tanítása szerint a poláris ellenerők, "a kettő viszálya"

minden történés forrása. A jégnek és az izzásnak egyesülnie kell,

s e kozmikus aktusból az izzó csillaganya megtermékenyül - a

tüzes gigásznőt a jégcsillagzatok magja lendíti új fejlődési

pályákra.

"Kozmikus időtávlatokkal ezelőtt, amelynek mértékéhez nincsen

párhuzamunk", a Galamb környékén egy állócsillag izzott, sok

ezerszerese a nap-tömegnek, amelyet egy jégcsillagzat - maga is

fémekből, földből és jégből összetett óriástest - keringett körül

eónokon át, egyre közeledve önnön ellentétéhez. Spirál-elliptikus

pályán nyomult mind közelebb hozzá feltartóztathatatlanul, s

végül győzedelmesen belehatolt a felsistergő gigászi tűzgolyóba.

Mélyen elmerült az izzó ölelésben, s mint a terhessé lett

állattestben, benn, a megtermékenyített, tüzes anyaméh ölében

eónokon át gázszerű, élő, viharzó erők tömörültek össze. S a

gyermek az anyacsillagzat testében fejezte be

kozmikus-embrionális fejlődését.

A bezárt, túlhevített jég-víz-gőzök erői kolosszális kozmikus

szülési fájdalmakká fokozódtak; s a gigásznőből kiszakadt méhének

borzalmas gyümölcse. Emberileg felfoghatatlan erővel lövelltek

tüzes fémfelhőben úszó, folyékony tűzként izzó rögök és lángoló

gázok a világűrbe. Azután bezárult az óriás seb. A robbanékony

tömeg azonban elvált tőle, elszakadt örökre, s azóta

elképzelhetetlen sebességgel viharzik át a jeges világűrön.

Évmilliókon át egészen a mai napig száguld egyenesen előre

bizonytalan, távoli célja, a Herkules-csillagkép felé, magában

hordozva egy leendő napbirodalom, a mi Napunk rendszerének egész

építőanyagát, mind a planétákkal, holdakkal, meteorokkal,

planetoidákkal, aszteroidákkal, üstökösökkel és tejúttal együtt.

Alkatrészeinek fenségesen örvénylő, fejlődő kozmikus felhői már

rendeződni kezdenek. A vad összevisszaságban száguldozó kisebb

tűztestek nagyobb központokká csoportosulnak, s kialakul az

egyetemes tömeg-súly-pont. Egy új nap növekszik itt fel, amely

saját testével együtt a beléhulló, a vonzási körébe került kisebb

izzó testeket is táplálni kényszerül. A nap főközpontján kívül

planéták mellékcentrumai képződnek, amelyek hatalmas testvérüket

utánozva, kisebb csillagtöredékeket szívnak magukhoz és nyelnek

el. A tér így válik körülöttük fokozatosan üressé. Ahol egykor

milliárdnyi nagyobb és kisebb égitest keringett a fiatal nap

körül, ma már csak kevés planéta lebeg.

S az egyre hatalmasabban érvényesülő térellenállás erőivel

kapcsolatban állandóan hat a középpont vonzása. Ez a vonzás

azonban küzdelem a létért, bekebelező tendencia, a nagy csillagok

éhsége, amelyek magukhoz szívják zsákmányukat, planétaeledelüket,

bolygótáplálékukat. A pályák megszűkülnek, s így a nagyobb

csillagok felfalják a kisebbeket. A Nap megeszi a Merkúrt,

elnyeli a Vénuszt. A Föld magához rántja a Holdat és a Marsot.

A Jupiter bekebelezi környező planétáit, de mindegyiküket

felfalja a Nap. S elkövetkezik majd az idő, amikor az elnyelt

Hold- és Mars-tömegektől megnövekedett Föld - egyre kisebb

spirálkörökben - mind közelebb vonzódik a Nap-centrumhoz, hogy

végül belehulljon az óriási tüzes szakadékba.

                 A harmadkori hold lezuhanása

A tömegegyensúly vonzása állandóan hat. A planéták és holdak

pályája egyre szűkül a tömegegyensúly középpontja körül. A

planéták közelednek a Naphoz. A Hold közeledik a Földhöz.

Luna - a Föld holdja - egykor, a Marshoz hasonlóan, mély víz

alatt álló bolygó volt, ma azonban száznyolcvanöt kilométer

vastag jégpáncél veszi körül, s egyre közelebb nyomul a Földhöz.

E közeledés nélkül nem képződnének hegyek, szénrétegek,

petróleum, megkövesedett erdők és fosszíliák.

A Föld már hat vagy hét holdat falt fel, s egy apokaliptikus

kataklizmában Lunát is bekebelezi majd.

A múlt alig mérhetően hatalmas időtávlatában a harmadkori hold,

a Luna elődje, amely addig önálló bolygó volt, belekerült a Föld

vonzási körébe. Ez egyszerre véget vetett szuverenitásának; a két

csillagpálya oly közel került egymáshoz, hogy a Föld kimozdította

gyengébbik társát, magával ragadta saját pályájáról, és

kényszerítette, hogy az egyre szűkülő spirálpályán keringve

csatlósként kísérje őt.

De ahogy az anyaállat teste a fogantatás pillanatától kezdve

minden funkcióját a terhesség ünnepélyes és veszedelmes

eseményére állítja be, ugyanúgy reagál a Föld teste is - teljes

háromsíkú organizmusával - a Hold befolyására.

Hirtelen fellángol egy rövid kataklizma.

A Hold vonzóereje lökésszerűen formálja a Föld testét; a Föld

kérge a sarkoknál behorpad, övrésze feltornyosul, s éppen így

engedelmeskednek a vizek is az új vonzerőnek. Lefolynak a

sarkokról. A trópusi óceánok megduzzadnak. A közelben fekvő

szárazföldek és szigetek - Atlantisz, Lemúria - hatalmas

vízhegyek alá süllyednek. S a Föld levegőrétege is - a világűrből

betolakodó veszélyek e lökhárítója, amely a meteorok ütközési

intenzitását lecsökkenti, s a Földet izolálja a világűr

hidegétől, amíg elősegíti a napenergiák hőenergiává való

transzformációját - alkalmazkodik a földkéreg minden

kidudorodásához és behorpadásához: elhúzódik a sarkokról, s egy

mind vastagabbá váló levegőtömeg kígyózza körül az öve körül

tojásformát öltő, s a sarkainál egyre levegőszegényebb Földet.

Egy óriási özönvíz - az első - nyitja meg tehát a

Föld-tercierhold szimbiózisát.

Ettől a pillanattól kezdve a Hold közeledik a Földhöz - bár

végtelen lassúsággal. Egyes fázisai eónokig tartanak. A holdhónap

azonban állandóan rövidül. Amikor a Hold hatvan földrádiuszig

nyomul, huszonhét napig tart, de harminc földrádiusz távolságban

már csak kilenc napig.

S egyre grandiózusabb arányokban hat a Hold vonzóereje. Egyre

magasabbra tornyosulnak az egyenlítői áradások. A sarkok egyre

inkább lemeztelenednek, ahogy a víz és a levegő elhúzódik róluk.

Az állati és növényi élet a sarkokról a trópusok felé vándorol,

ahol egy Holdtól felszívott, óriási, egyenlítői, örökké nyugati

irányba törekvő vízözön tombolja körül a földet.

S elérkezik az egynapos holdhónap ideje. A Föld és Hold fordulási

ideje egyforma hosszú lett. A Hold "nem nyugszik le, és nem kél

fel többé", látszólag nyugodtan áll, csak lassan kileng észak és

dél felé, alatta a borzalmas magasságú öváradat óriás

hullámtömege vonaglik, s végül két hatalmas víztömeggé szakad

széjjel. Egy zenit-áradathegy Afrika fölé, egy nadír-áradathegy

a Csendes-óceán fölé indul. S ezzel egy időben gleccserek törnek

Európa, Észak-Ázsia, Észak-Amerika, Dél-Amerika és Tasmánia felé.

Mert az Egyenlítő magasságában száguldó Hold egyre több levegőt

von össze a sarkokhoz közel fekvő területekről. Állandóan,

egyenletesen, katasztrofálisan növekszik az atmoszferikus gázok

feszültsége.

A világűr hidege benyomul a Földre.

Geológiai főesemények időszaka ez. Gigászi rezgésben vibrálnak

az áradat-hegyek mindennap északi és déli irányban. A tenger

hatalmas víztömegek súlyával és óriási nyomásával átitatja a

földkérget, összegyűri korábbi formációit, a másodkori

hold-diluvium és kora harmadkori alluviális képződményeket

eltörli. Azután gigászi üledékként lerakja őket valahol. Új

rétegek, új hegyek képződnek. A trópusi tengerek legmélyükig

eliszaposodva lakhatatlanokká válnak. Minden egyes napi

oszcilláció milliófajta állati és növényi életet semmisít meg.

Az állatok nagy gyorsasággal vándorolnak el, észak felé

menekülnek. S amint a tenger zsákszerű hátsó öbléhez érkeznek

teljesen kimerülten, itt seregestől és villámgyorsan, fájdalom

nélkül fagynak bele az iszap-jég tömegsírokba, amelyek - dermedt

fosszíliákként - teljes épségben őrzik meg tetemüket.

Feltarthatatlanul - ami emberi viszonylatban egész földtörténeti

korszakokig tart - a Hold közben egyre közelebb nyomul. Egyre

növekvő gyorsasággal száguldja be égi pályáját. S a Föld hatalmas

vonzóerejének hatása alatt a kemény Hold-jégtömbök meglágyulnak,

mint a viasz. A Földerők sajátos módon szétmarcangolják a Hold

testét. Egész szervezete fellazult már. A jég-óceánba, amely a

Hold fémmagját körülveszi, gigászi hasadékok vájódtak bele. Egész

jégtömbök töredeztek le, és nagy jégszilánkok tömege indul el.

A Hold zenitjén és nadírján két jégtestgyűrű képződik, kettős,

szaturnikus övként szikrázik fel, átfogja a Földet, amelyet a

Hold naponta száguldva körülrohan.

És akkor - egy leírhatatlan tellurikus boszorkányszombaton, talán

néhány héten belül - a Hold szilánkokká szakad széjjel, s a

grandiózus, vulkanikus, szeizmografikus, meteorologikus,

óceanikus és atmoszferikus rohamban az egész Hold-tömeget

bekebelezi a Föld. Szemcsés jégesőözön örvénylik a Föld körül.

Jeges eső zuhog le. Spirál alakban száguldó gleccsertömegek

sortüze ostromolja a Földet. Kaotikusan rezgő elektromos

kisülések szikráznak fel az egyenlítői régiókban.

A planéta görcsökben vonaglik.

Azután a Hold fokozatos feloszlása tehermentesíti lassan. A

deformált golyó visszanyeri földgeoid alakját. Hatalmas

földrengések támadnak. Óriási hasadékok nyílnak ki. Kolosszális

vulkánok mérges gázokat, lávát és felforrt vizet hánynak. Fagyott

iszapfaltömegek hullnak le az égből. Holdkövek és holdfémek

szilánkjaiból és tömbjeiből álló titáni pergőtűz tör ki,

jéghegyek, sziklák, ház nagyságú meteorok fúrják be magukat a

puha, engedékeny földtestbe.

Egyszer azonban befejeződik a leírhatatlan nagyszerűségig

fokozódó "kozmikus felhőszakadás". A Hold nincs többé.

Glaciálszférájú, heliotikus magja szilánkokká zúzódott,

jégesőként párolgott el, felszívódott, vizes, iszapos

agyagtrágyává lett.

A Hold vége azonban még nem a kataklizma vége.

A tűz, föld, iszap, jég, szikla, izzó fémhegyek bomlását a víz

által való megsemmisítés követi. Az égi tűzözönt a tenger

vízözöne. A felbomló Holddal együtt semmivé zsugorodtak annak

áradáskorbácsoló erői is. A kötés, amely a hatalmas egyenlítői

óceánokat mágikusan összepréselte és meredeken felszívta,

kioldódott - a gigászi vízhegyek hirtelen, átmenet nélkül,

pusztító módon összeomlottak. Két óriási szökőár száguldott a

trópusok felől északnak és délnek. Azután visszazúdult,

hatalmasan hintázott, s ahol átrohant, ott eltemetett,

megsemmisített, legázolt minden életet.

Ez a nagy áradás. Az özönvíz. A "mélység kútjai", amelyek

felszínre törtek. Majdnem az egész Földet hatalmas víztömegek

temetik el. Csak szórványosan, egyes magaslatokon vagy védett

öblökben kerüli el az élet a teljes pusztulást.

Így zárul le a kataklizma a vízözönnel és egy maximális

diluviummal: mert a trópusi áradás a Föld kérgét újra meg újra

felgyűri és elhordja majd. Anyag, sár, homok, salak, az egész

holdanyag és harmadkori aluviáltermék szétszóródik minden

irányban.

De a hatalmas közép- és még nagyobb vastagságú jégpáncélt is

széttörik, feloldják a trópusokról hirtelen előretörő,

toronymagasságú hullámok. A levegőszegény atmoszféra feltöltődik,

a még meglévő gleccserek lemorzsolódnak, a mérsékelt szélességi

fokon lévő területek jégtelenné válnak.

S a Föld, elemi erejű eksztázisától némileg még kimerülten, de

jóllakottan és meggazdagodva folytatja útját a végtelen téren át.

* * *

                      Az áldozat mágiája

     Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál,

     Mintha valaki életét adja az ő barátaiért.

     János evangéliuma 15.13

                            Nyitány

Ekötetben az áldozat jelentőségét helyezzük különleges fénybe,

mert ebben rejlik az egyik legfontosabb mágikus kulcs. E kulcs

nélkül egyetlen lépést sem tehetünk előre bármilyen elérendő cél

felé.

Az áldozat mágiáját olvasóink egy része mélyen megértette, és

aszerint cselekedett. Egyeseknek az egész életét megváltoztatta

a mágiasorozat. Noha fizikailag a legelfoglaltabbak közé

tartoznak, kimeríthetetlen szorgalommal folytatják

gyakorlataikat, beleszövik relatív létük minden mozzanatába.

Fáradoznak, tanulmányt írnak, fordítanak. Áldozatuknak nem

fizikai, elméleti, hanem sorsformáló, morális értéke van.

Megértették, mit kíván tőlük sajátos feladatuk. Milyen cél felé

tereli őket megismerésük fénye, mi a tétje annak, hogy a

legmagasabb eszmeiség tűzjellel megjelölt választottjaivá lettek.

Ezért kíséreljük meg világosan, részletesen feltárni az áldozat

rejtett értelmét, hogy miért van rá szükség. Miért kell a

legnagyobb komolysággal számot vetnünk vele fejlődésünk

érdekében.

Az áldozatra elsősorban magának az áldozónak van szüksége. Ami

áldozatából másokat érint, fontos, de másodlagos mozzanata a

lekötött erők felszabadításának.

VOODOO-OLTÁROK

Fizikai életünk úgyszólván minden pillanata önkéntes vagy

kényszerű áldozatok sorozatából áll olyan bálványok előtt,

amelyek elszívják energiáinkat, s leigázott, kivérzett

rabszolgákká tesznek bennünket. Ahogy a homokóra homokszemei

leperegnek az üveglombik alsó zónájába, úgy hull alá minden

magasabb erőnk testi szükségleteink, fizikai igényeink, ingereink

szolgálata során, ernyedten és ellenállás nélkül. A felső lombik

lassan kiürül, s a leomló homokszemek szörnyű súlyponttá

nehezülnek a mélységben. Ez az az állapot, amikor mindenre jut

időnk, erőnk, érdeklődésünk, kedvünk, pénzünk, hitünk, ami

érzékeinket, hiúságunkat, érvényesülésünket, kényelmünket

jelenti, csak éppen éhező szellemünk, sivataggá lett,

kísértetiessé nyomorodott mentális képességeink újjáélesztésére

nincs egyetlen pillanatunk sem. Nincs egyetlen feláldozni való

lomunk, érdekkapcsolatunk, kéjtárgyunk, élvezeti cikkünk sem.

Önmagába csavarodó, zsákmányát elnyelt óriáskígyóként veszteglünk

így, nehéz álomba merülten. Egoközpontunk spirálbörtönében oszló

hulla erjed: a mulandóság, a holtpontra jutott önzés, maga a

halál. E személyiség-görcs, összeszorított, szubjektív ököl

azonban olyan feszültséggel telt, végletté vált embléma a

szüntelenül cserélődő, vérkeringésként cirkuláló erők áramában,

amely sorsot provokál. Ezek az önmagukba csavarodó kígyóábrák

idézték önnön végletüket a világra, a könyörtelen demagógiával

operáló, anyagra épült csoportszellem malmait, amelyek a

kényszerrel feltört, egocentrikus zárlatból energiaesszenciát

préselnek saját bálványaik életben tartására.

Az emberiség történetének minden nagy hódítója, uralkodója,

erőszakos eszmeáramlata az önzésükbe zártan gubbasztó egyénektől

kizsarolt erőből szerezte hatalmát. A tudatlanságtól elvakult

ember félelmetes fekete mágia áldozata évezredek óta. Energiáit,

szellemi és érzelmi szuverenitását e démoni zsarnokok vetik a

legveszedelmesebb kalandokba anélkül, hogy feltámadna benne a

kérdés: "Miért sodródom oda, ahová nem akarok menni? Miért

kényszerülök mindig olyasmire, ami boldogtalanná tesz? Miért

eszem olyan ételt, amely megbetegít vagy éhesen hagy? Miért

mondok igent olyan hatásoknak, amelyek elpusztítanak? Micsoda

varázslat korbácsolt arra, hogy titkos, mitikus sejtelmeim

fonalát minduntalan elengedjem, s futó lidércláng után

kapkodjak?"

SZAKRÁLIS ÁLDOZATOK

Tanulmányainkból tudjuk, hogy karmánk a saját tetteinkből

születik, jellemünk állapotából fonódik körénk. Eseményei

aszerint alakulnak, amilyen mértékben képesek vagyunk

megváltoztatni karakterüket. Ha pszichikai alkatunk átalakul,

átfinomul, a belőle vetülő karma színei is megenyhülnek.

Drasztikus, fizikai retorziókból sokkal elvontabb, szelídebb

lélektani folyamatokká nemesednek. Amikor a saját sorsának

bonyodalmaiba szőtt, erőitől kivérzett ember először ébred rá az

előbb felvetett kérdésekre, ettől a felismeréstől tehetetlensége

még nem válik erővé. Mint ahogy a menekvés puszta elgondolása

senkit sem emel ki a szakadékból, ahová zuhant. A kiemelkedés

mentőkötele az önkéntesen hozott, tudatos áldozat. Az áldozat

tesz Mágussá. Sorsát pedig csak a Mágus változtathatja meg.

MI A MÁGIKUS ÁLDOZAT?

Mágikus áldozat az, amikor valami olyat teszünk, amire sem a

körülmények, sem egészségi állapotunk nem kényszerít bennünket;

fizikai érdekeinkkel, kényelemszeretetünkkel, kéjszerző

hajlamunkkal, hiúságunkkal vagy személyes becsvágyainkkal

ellentétes, világi megítélés szerint esetleg értelmetlen, és

semmi anyagi hasznot nem jelent. Amit nem kell megtennünk. Nem

kellemes megtennünk. Ami talán fájdalmas, fárasztó. Nem hoz

sikert. Csak szolgálat - elismerés nélkül. Adomány -

ellenszolgáltatás nélkül. Önfeláldozás - hála nélkül. A léleknek,

a jellemnek ez az elmondhatatlanul különös aszkézise, e

titokzatos és emberfeletti hősiessége az, amely a mágikus

gyümölcsöt termi. Amely rejtélyes szellemkezekkel kioldja

anyaghoz kötött, sajgó idegszálainkat. Finom sebészujjakkal

kiszabadítja húsunkból a félelemhorgokat. Antitoxinnal

közömbösíti beidegzett rossz szokásaink mérgét, és saját

gyermekes igényeink, indulataink fölé emel bennünket. Aki belül

így szabaddá lett, arról kívül is lehullanak a bilincsek.

A puszta szavakkal való áldozathozatal azonban nem

áldozathozatal. A közömbös és felelősségmegváltó jótékonykodás

nem áldozat. Amit adunk, önmagunkból kell adnunk, úgy, hogy még

forró a vágyainktól, kegyeletünktől, vérünktől, verejtékünktől

és könnyeinktől.

Ez a felszabadulás egyetlen valutája. Szolgálni ellenszolgáltatás

nélkül. Dolgozni siker nélkül a dicsőségért, ami a Messiásé

bennünk.

A KARMA ÁTHANGOLÁSA

A determináció börtönében sínylődő ember és magasabb életcélja

között egyetlen híd ível: az áldozat.

Figyeljük meg a transzcendens missziót teljesítő emberek életét.

A munkájukat elősegítő sajátos életkörülményeik magjaként

mindenütt meg fogjuk találni az örökké égő tüzet, amely

szüntelenül égeti, emészti, áldozatul követeli lényük mulandó

részét. Látni fogjuk, mint vetik a tűzbe emberi örömeiket, testi

jólétüket, kényelmüket, megalkuvásaikat, játékaikat. Az ilyen

áldozatokra való érettséggel és készséggel nyerték el a

feltételeket, amelyek között dolgozhatnak. Amikor választottak,

pontosan tudták, hogy mindazt oda kell adniuk, ami az

átlagembernek kívánatos, sőt nélkülözhetetlen. Tudták, hogy

biztonságukat, életüket is kockára kell tenniük, mert ez a

feltétele a karma áthangolásának. Akik azonban felismerik e

hatalmas csere horderejét, nem sajnálatot éreznek a mágikus ember

önemésztő rítusai láttán, hanem nosztalgiát és elragadtatást.

Mert mi történik ott, abban a minden éghetőt felemésztő tűzben?

Mi hamvad el? Maga a börtön, amelyben fulladozunk. A félelem

szörnyei, amelyeknek árnyaitól létünk időszakos tébollyá

változik. Kirekesztettségünk képzete, amelynek lázálmában

segítségért kiáltozunk, örök útitársaink felénk áradó

szeretetétől elzárkózva. Infantilitásunk felelőtlensége és

karmaképző őrülete. Teremtő demonomágiánk, amellyel létünket

elmondhatatlan szenvedések és tévedések káprázataiba szőttük.

Ha megvizsgáljuk az időben kitűzött céljaink természetét, rá kell

jönnünk, hogy közöttük még a ragyogóbb is csak fedőneve az

egyetlennek, amely nem hal bele teljesülése pillanatába. Ez a cél

önmagunk átvilágítása, legyőzése. A végső gyógyulás és a végső

felszabadulás. Nem kirakatban ágáló, mások számára adagolt

bölcsességpótlék, amely mögött személyiségünk magányosan és

tanácstalanul didereg, hanem élő mágia. Isten feltámadt ereje.

Az ehhez a célhoz vezető minden lépés áldozat. Önkéntes, tudatos

áldozat. Áldozattal változtathatjuk meg körülményeinket.

Áldozattal oldhatjuk meg kötéseinket. Amit feláldozunk, az a

miénk. Amibe görcsösen kapaszkodunk, azt elveszítjük.

"Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, s aki odaadja

az ő életét énérettem, megnyeri azt", mondja a Messiás.

Ezért állítottuk, hogy az áldozatra az áldozathozónak van

szüksége. Egy darab papírt áldozni nem áldozat. Szavakkal áldozni

nem áldozat. Életünket úgyszólván maradéktalanul feláldozzuk

puszta létfenntartásunkért - de vajon mit adunk oda a bennünk

lenyűgözött Isten váltságdíjaként? Dolgozunk-e dicséret nélkül?

Lemondunk-e elégtétel nélkül? Hová vetítjük érdeklődésünket? Mibe

fektetjük energiáinkat? Mire építjük hitünket? Mert ahová

befektetjük erőinket, oda tartozunk. Az az energiaakkumulátor

határozza meg karmánkat, fogságunkat vagy feltámadásunkat.

Az áldozat benső oltárunkra helyezett jelkép. A jelkép egy

hatalmas életkör és fejlődési stádium szimbóluma, amely köt, old

és leleplez. Az áldozati ajándék egyedüli mértéke, értékmérője

a kozmikus morál. A misztérium ezt a tényt akarja tudatosítani.

Az áldozat rítusa azonban nem egyetlen, egyszeri alkalmat, hanem

szikrát jelent, amelynek célja, hogy az ember egész lényét

eksztatikus, többé el nem oltható tűzbe borítsa. Az áldozók élén

jár a Messiás. Csak az követheti Őt a Tüzes Úton, aki áldoz, s

mint Ő, életét adja a barátaiért.

AZ ÁLDOZAT EZOTÉRIÁJA

A demonomágia így beszél az áldozatról, s ezzel az egyetlen

mondattal feltárja az alámerült szellem egész tragédiáját: "A

démonkultuszban a legtitokzatosabb dolog az áldozat. Az áldozat

által a démon folyton új vérhez és realitáshoz jut."

(W. Charon) Ez történik a világ démoni hatalmasságaival, akik az

emberektől szüntelenül élő erőplazmát, vért, idegenergiát

kényszerítenek ki áldozatul. Ez történik saját szenvedélyéletünk

démonaival, akiket sóvárgásainkkal és gondolatainkkal állandóan

kiszolgálunk.

A Teomágia tanítása így hangzik (az idézetek a Bhagavad-gítából

valók): "Az áldozat ad és teremt mindent. A lét titka az

áldozatban rejlik." "Minden lény lelke minden Isten lelke - az

áldozat." Ezért az áldozatot bemutató pap hatalma korlátlan.

A Bhagavad-gítá így zengeti meg az áldozat halhatatlan zsoltárát:

"Én vagyok az áldozás. Én vagyok az áldozat. Én vagyok az Ősöknek

áldozó. Én vagyok az égő fű és a mantram. Én vagyok a vaj. Én

vagyok a tűz és az égő áldozat Én vagyok."

"Kik csak engem imádnak, kik másra nem gondolnak, az ilyen mindig

összhangban lévőnek teljes biztonságot adok."

"Kik a fénylő Lényeket imádják, azokhoz mennek. Az ősökhöz, a

Pitrikhez mennek az ősöket imádók. Kik az elementáloknak

áldoznak, az elementálokhoz jutnak. Hozzám jönnek a nekem

áldozók."

"Bármivel foglalkozzál, bármivel táplálkozzál, bármit áldozzál,

bármit ajándékozzál, bármily lemondást gyakorolj, óh Kauntéja,

mindezt nekem ajánlva tedd. Így felszabadulsz a tettek

bilincseitől, mely jó és rossz gyümölcsöt hoz. A lemondás jógája

által eléred a harmóniát. Ha szabad leszel, hozzám jössz."

"Szegezd reám elmédet, bízzál bennem, áldozz nekem, borulj le

előttem, így összhangba jutsz az önvalóval, s mindenek feletti

célodat, engem elérsz."

                          Agyantennák

Az emberi agy sok milliárd agysejtjének csodáját csak az utóbbi

évtizedekben kezdték feltárni a kutatók. Koránt sincsenek túl

azonban az első eredményesebb kísérleteken, a működését illető

néhány technikai felismerésen, noha tudják, hogy az agy a biosz

egyik legnagyobb remekműve az emberi organizmus zárlatában. Azzal

is tisztában vannak, hogy az értelem csak nagyon kis részben

használja fel e biomágikus komputer korlátlan lehetőségeit. W.

Charon szerint agyunk a legtökéletesebb dimenziógép, amelyből

huszonnégy dimenzió felé nyílnak kapuk. S a dimenziók nem mások,

mint tudatunk észlelésmódjának mélyebb vagy magasabb rezgései.

Bizonyos, s ezt maguk a kísérletezők, az egyre tökéletesebb

komputerek tervezői is állítják, hogy az egész kibernetika az

emberi agy modellje alapján született. De azt sem tagadják, hogy

a legragyogóbb kibernetikai remekművek sem érhetik utol soha az

agy bonyolult, csodálatos szerkezetét. Még akkor sem, ha azok

bizonyos matematikai műveleteket szédületes gyorsasággal végeznek

el. Diagnosztizálnak, fordítanak, kizárnak, összesítenek, hibákat

tárnak fel. Az emberi munkaerőt nagymértékben szükségtelenné

téve, egész üzemek mechanizmusát mozgatják, ellenőrzik;

kommunikálnak, rajzolnak, zenét komponálnak, s valamennyi emberi

konfliktus közül az összes lehetséges ütközést variálni képesek.

Egyet azonban nem tudnak - azon túl sem, hogy az élő agysejtek

és idegközpontok komplex mechanizmusának létrehozása maga is

képtelenség. Lehetetlen, hogy teljesen önállóan, működés közben

változtatni tudjanak a már beprogramozott folyamatokon.

Lehetetlen, hogy az öntudat, a magasabb rendű eszmélet

fellobbantsa bennük az intuíciót és a képzelet zseniális

villanásait. Teljességgel kizárt, hogy konstrukciójukban emberen

túli, új felismerések megvilágosodása menjen végbe.

Mi azonban, esendő, halandó emberek, sorsunk buktatói között itt

küszködő, biológiailag időzített fizikumunkban hordozzuk e

misztériumot. Akkor is, ha agyunk hatalmas kiterjedéseit szűrők

fedik, képességeink lappangó energiáit árnyék borítja.

Úgy érzem, ideje volna, hogy megpróbáljunk tudatosan eltávolítani

néhány szűrőt agyunk dimenziógépéről, s tudatunk tágításával

használatba vegyünk olyan kiterjedéseket, amelyek képzeletünkből

nyílnak a végtelen felé. Annál is inkább szükséges, sőt

életfontosságú napi gyakorlat ez, mert nemcsak agyunknak, hanem

egészséges, tevékeny létünknek is feltétele, hogy kreatív módon

állandóan használjuk, foglalkoztassuk elménket. Képzeletünk nagy

arkánuma legkésőbbi korunkig regenerálóképessé tesz bennünket,

annak ellenére, hogy e szellemi elixír célja nem a test örök

életének megszerzése, hanem mindössze annyi, hogy mai,

veszélyeztetett létünkben tovább szolgálhassunk egy

személyiségünknél jelentősebb ügyet: a civilizáció

öngyilkosságának megakadályozását. E gyakorlat persze nem azt

jelenti, hogy a korral, az öregedéssel járó tünetek elkerülnek

bennünket. Ahogy idősebbek leszünk, úgy válunk egyre

feledékenyebbé. De nem mindegy, mit felejtünk el. Lényegtelen

dolgok sokszor kiesnek emlékezetünkből. Vigyáznunk kell azonban,

hogy az igazán fontosak utolsó földi percünkig a mieink

maradjanak. S ezért érdemes erőfeszítéseket tennünk. Valójában

csakis ezért érdemes!

Gondolkodó barátaimmal sokszor beszélgettünk arról, mi az értelme

"többletérzékszerveink" életre keltésének, ami szívós törekvést,

kitartást, állandó gyakorlatot igényel. S rájöttünk, hogy ez a

stúdium, koncentráció, meditáció önmagáért fizet. Megajándékoz

bennünket. Kevesebbért sokkal többet ad. Abból a hasonlatból

indultunk ki néhányszor, mit jelentett a süketnéma, vak Helen

Kellernek a sötét némaságból, a közlésre, emberi kapcsolatok

teremtésére képtelen gyermeki tombolásból a sóváran kitartó,

okos, tehetséges szellemével, s persze áldozatkész tanítói

segítségével úgy kiemelkedni, hogy világraszóló csoda, zeneértő,

zeneélvező ember, nagyszerű író, képzett, sok diplomát szerzett

híresség lett belőle, s nem utolsósorban vakok, süketnémák

százezreinek vigasza és mintaképe. A hasonlat azért tartalmaz oly

megrendítő igazságot, mert megvilágító példát mutat az emberi

tudat beszűkült, tragikus nyomorékságára, s lejátssza előttünk

e bénultságból való szabadulás misztériumát.

Helen Keller három érzékszervvel kevesebbel született, mint a

létforma úgynevezett normális emberei. E "normális emberek"

legnagyobb része azonban az igazi kommunikáció szempontjából

éppoly vak és süketnéma, mint Helen Keller volt. S a derengő

látás, szinte egy "harmadik szem" segítségével, a táguló tudat,

a megérzések, az áthallások, a gondolatváltás, a képzeletmágia

az övéhez hasonló gyógyulás, a minden kirekesztettségből való

fokozatos szabadulás tünetei. Próbáljuk meg mi is kibetűzni

életté alvadt álmaink, sorsunk s a körülöttünk végbemenő

események összefüggéseinek hieroglifáit.

Az emberi agyban az öregedés következtében mutatkozó degenerációs

tünetek nagyon hasonlóak a csendkamrába zárt fiatal médiumokban

lejátszódó jelenségekhez. Öt érzékszervük tompulásával racionális

tudatuk egyszerűen kikapcsolódik, s helyébe lép valami más: a

vizionárius tudat. Ez az észlelési mód olyan dimenziókból emel

ki jelképeket, amelyeket öt érzékszervük elfed előlük. E

mesterségesen előhívott víziók azonban éppúgy, mint a különféle

narkotikumok által létrehozott eksztatikus vagy pokoli

"utazások", Mája káprázatvilágában, a megkülönböztetés kontrollja

és érett, magasrendű szellemi célok nélkül a legkülönfélébb

pszichikai balesetek, katasztrófák okozói lehetnek. A

többletérzékszerveket életre hívó praxis, a maga ellenőrzési és

szűrőrendszerével, ellenkező oldalról közelíti meg világosan

felismert célját.

E cél az, hogy képzelete mágikus erőit életre keltő, tudattágító

operációival töredéklétét, vakságát, az ultrahangok égi

zengéséből kizárt hallását a teljességet átfogó látássá,

hallássá, univerzális erőkkel való kommunikációvá változtassa.

Ami annyit jelent, hogy tudatos gyakorlattal agya homályba merült

perifériáit, látens agysejtjeit fokozatosan megvilágítja,

bekapcsolja gondolat- és érzelemvilága keringésébe.

Az ilyenfajta gyakorlat természetesen pozitív módon hat vissza

az agy teljes sejtállományára: felfrissíti, ha az öregség minden

tünetét nem is rekesztheti ki, hiszen testünk halandó.

Vizionárius tudatunk, képzeletünk azonban nem a mulandósághoz,

hanem az örök folyamatosságba szőtt, végtelen kiterjedésekhez

tartozik. Egyre több üzenet rezeg át lényünkön a halhatatlan

életből. Azt, hogy az élet örök, nem egzaltált hiszékenység,

hanem a természettudomány kísérleti tényei bizonyítják az anyag

és az energia megmaradásának elvével. Az anyag, az energia

egyetlen paránya sem vész el soha, hanem átváltozik. Ma már

enkefalográffal mérik a gondolatrezgéseket. S mi a rezgés?

Energia. Az elvész, megsemmisül? Persze azt, hogy az

"intellektus" rezgései mivé változnak át, egyéni kutatásokkal,

saját élmények árán kell el-döntenie minden egyes embernek.

S még egy kérdés, amelyen érdemes volna elgondolkodni valamennyi

értelmes halandónak: ha modern civilizációnk nagyszerű, okos

gépei mögött feltétlenül programozó mérnök áll, s modelljük az

agy, vajon a természet e csodálatos műve mögött nem rejtőzik-e

láthatatlan mérnök?

Heisenberg, korunk egyik legkiválóbb fizikusa szerint a fizika

csak tüneteket, okozatokat regisztrál. Ezért a fizika végösszege

a metafizika. A filozófia. Ilyenformán a látható dolgok gyökere

az elme láthatatlan dimenzióiban található. Nem volna-e okos,

reményt nyújtó, de nem önáltató törekvés a bennünk kínálkozó

Ariadné-fonalat követnünk, hogy megismerjük általa létünk valódi

értelmét?

Ne felejtsük el: minden útvesztő nyitott: befelé és fölfelé.

                       A kozmosz üzenete

A világtudat tágulása ma már valamennyi létsíkon nyíltan

megmutatkozó jelenség. Nem csak a szellemi elit érdeklődési köre

növekszik robbanásszerűen, hanem az "utca emberének"

gondolatvilága is kozmocentrikus tendenciákat mutat.

A föld globális organizmusában új "érzékszerv" érett meg és

kezdett el bolygóműködni. E működés, a pubertás erjedéséhez

hasonlóan, teljesen átalakítja bolygónk mentalitását.

E többkiterjedésű látásmód azonban nem egyedül a jövőbe vetít

éles reflektorsugarat, hanem időtlen misztériumok értelmét is

felfedi. Mert amint örök dolgokra vetül fény, a ráció idő-tér

határai elmosódnak, s a magasabb szemlélet előtt kibontakozik a

jelenségek plasztikus ősmintája.

A látható formák előbb-utóbb mind porrá omlanak. A történelem

eseményei szüntelenül változnak. De a mulandóság hullámverésétől

érintetlenül, mágikus erővel emelkedik az idő törvényei fölé az

élet-halál kérdése.

E titkok a kozmikus valóság hullámhosszát kapcsolják az emberi

tudatba, s létének legmélyebb titkába avatják be: saját isteni

eredetébe.

Az ember individuális és közösségi történetében különös

hangsúllyal nyilvánul meg e motívum visszatérő rítusa és

rejtélyes ellenmozgása a mulandósággal. Az anyagba szövődő ember

eltávolodik természete gyökereitől. De matériára épülő

civilizációja kibontakozásának arányában szellemi tendenciái

dekadenssé válnak. Lelki egészsége megromlik. Zavaros benső élete

félelmek s félelem szülte betegségek boszorkányéjévé változik.

Halhatatlan eszméktől elrekesztett pszichéjéből, szelleméből

kivetülő társadalmi keretét azután éppolyan válságok mérgezik,

mint amelyek benne, a projekció gócában erjednek. Sorsának és

közösségi konfliktusainak átláthatatlan sötétségét saját

tudattalan szorongása és elégedetlensége választja ki ugyanúgy,

ahogy a veszélybe került szépia tömény váladékot fecskendezve

elsötétíti a vizet maga körül.

Az emberi szellem történetének nem volt még olyan valóban

jelentős gondolkodója, aki ne állította volna szilárd

meggyőződéssel, hogy az individuum boldogsága, elégedettsége

sohasem anyagi külsőségek eredménye. Mert az ideál, amely

születése pillanatában fellobban benne: az, hogy életérzése

eksztatikus örömmé emelkedjék, s halhatatlanságtudata örök tűzzé

váljék benne; a legdúsabb külsőségek között is egyre

elérhetetlenebbnek tűnik. A rohanó időben és a labilis térben

csak átsodródik saját sorsán. Végtelen gyönyör helyett legfeljebb

csak néhány narkotizáló pillanatot él át.

Amikor azonban kétes civilizációját szellemi kultúra váltja fel,

megint kigyúlnak ideáljai. Energiái e távolabbi célok felé

ömlenek, s visszavezetik létének gyökeréhez. E gyökér az

univerzális élettel való azonossága. Az élet valamennyi

jelenségével való összefüggésének sejtelme úgy kering benne, mint

egy-egy falevélben az egész, hatalmas Életfa nedvei. E sejtelem

a forrása boldogságnosztalgiájának, hitetlen hitének abban, hogy

lényének megrázó titka az örökkévalóság. Van benne valami, amire

nem vonatkoznak az alacsony természet törvényei. A körülötte dúló

tragédiák és a szüntelen pusztulás ellenére egyénisége mulandó

rétegeinek középpontjában úgy rejlik a halhatatlanság, mint

"drágakő a lótuszkehelyben".

Lényének ez az alapállása készteti arra, hogy szertartásokat

teremtsen, tudatosan vagy tudattalanul kapcsolatot keressen az

egyetemes életforrással. Éhség és szomjúság ez. Hiányérzet,

amelyet be kell töltenie, különben kétségbeesés lesz úrrá rajta.

Amint az anyag fátylai fokozatosan elhomályosítják a valódi

kapcsolat létrehozásának módját, az örök dimenziókat idéző

misztériumok helyett az ember tökéletlen és elégtelen

pótrítusokat alkot metafizikai ingere csillapítására. Az

eksztázist mámorral helyettesíti: iszik, kábítószerekkel él,

szeretkezik, külső szórakozásokba merül, hatalomvágyát

érvényesíti. Személyiségét szubjektív szertartások

kényszercselekvéseibe burkolja. A benne élő isteni Én helyett

halandó lényét teszi meg fétisnek, tabunak, totemoszlopnak, és

narcisztikus rítusokat folytat le előtte. E sötét voodoovarázslat

következtében azonban egyre távolabb kerül az élet misztikus

eredetétől. Kreatív ereje elapad. Neurotikus szorongás, névtelen

bűntudat, babonák nyűgözik le, mint az onanizáló kamaszt, akinek

magányos kéjelgése teljesen gyümölcstelen és elégeti teremtő

energiáját. Egy bizonyos azonban: transzcendens megismerés nélkül

nem élhet. Rituálé híján szomjan hal, ahogy lélegzés vagy étel

nélkül elpusztulna. Az eksztatikus öröm a lélek kenyere. A

halhatatlan remény a szellem iható aranya. S mivel a táplálék

magasabb rendű formái is nélkülözhetetlenek, létfenntartó

ösztöneivel ellensúlyozza a hiányt. Úgy, ahogyan az állatot

tudattalan természetkontaktusa legtöbbször olyan növények

kiválasztásához vezeti, amelyek meggyógyítják betegségét. Ez az

ösztön azonban nem teljesen megbízható, mert mérgező elemeket,

természetcsapdákat nem jelez. A legelő csorda válogatás nélkül

fogyasztja el az ártalmas növényeket is, amelyektől felfúvódik

és elpusztul. A rovarok gyanútlanul esnek a húsevő növények

fogságába.

A külső szórakozások, sikerek, élvezetek, a narkotizáló mámor

vagy akár az "Isten nélkül való gyónás" pszichológiai vagy

művészi vallomásai olyan táplálékot jelentenek, amelyekből

hiányoznak a legfontosabb lelki-szellemi arkánumok. Nem

tartalmazzák azokat az elemeket, amelyeket a fizikum

viszonylatában kalóriának, vitaminnak nevezünk. S ez az analógia

a tudatosítás első pillanatában hitelessé válik előttünk, amint

lényegét szútrává sűrítjük:

     A pótegzaltációkból hiányzik az örök elixír.

     A pogány rítusok nem kapcsolnak össze a psziché láthatatlan

kiterjedéseivel.

     A kéjt és dogmatikus fanatizmust keltő szertartások égboltja

fölött mulandóság uralkodik.

     A lángoló testi örömök oltárán menthetetlenül ellobog maga

a bálvány: a test.

     Az öt érzékszerv ünnepeit halálos kétségbeesés követi.

     A szellem misztériumai hidat szőnek az örök dimenziók és az

ember között. Felnyitják bölcső és sír közé börtönzött tudatának

zárát.

A beavatás eksztatikus ébredése transzcendens emlékeket világít

meg. A személyiség rémült magányának képzete eltűnik. A szellem

kozmikus múltja, halálon túl folytatódó létének végtelensége

élményszerű bizonyossággá válik. Az egyén újra átéli a világ

keletkezésének, saját anyagba szállásának drámáját, s felragyog

benne a megváltás értelme.

A messiási idea kigyúló tüze különös átalakulást indít meg az

individuumban: benső újjászületésének fogantatásává lesz.

Egyetlen földi élet alatt dimenzióinkarnációk sorozatán megy

keresztül. A világ jelenségeihez való viszonylata teljesen

megváltozik. Fogalmai átértékelődnek. Régi céljai értelmüket

vesztik: távolabbi célok lehetősége nyílik meg előtte. E

szüntelen elhalások és feltámadások összevont időben történnek:

átformálódott intellektusa előtt tegnapi s tegnapelőtti lénye

idegenebbnek tűnik egy ismeretlen utcai járókelőnél.

Ez a folyamat a modern emberben már szinte a fény terjedési

sebességével történik. S évek vagy évtizedek alatt lejátszódó

szellemi átalakulásának energiája oly mértékű, hogy hirtelen

bekapcsolt árama a múlt század emberét, saját gyengébb áramkörű

idegzetén át, valósággal elégetné, mint egy villámcsapás. Mert

a megváltozott bioritmus fokozódó tempóját, szökőárszerűen

feltörő, új ismeretek nyomán keletkező érzelmi megterhelését csak

a modern időkoordinátába született, e hatás által kondicionált

agy és idegalkat képes elviselni, de az is súlyos válságokkal

reagál rá, ha feszültségét nem tudja átalakítani kreatív erővé.

A tudományos gondolkodás a legnagyobb mértékben utópisztikussá

vált világszerte. S kétségtelen, hogy ez a magatartás átíveli a

fizikai, faji, politikai határokat, sőt ideológiai ellentéteket

is. Vannak ideálok, amelyek nem embercsoportok, hanem az egész

emberiség ideáljaivá lettek, s e közös eszme sugallta célokat

teljesen azonos szakszavakkal fejezi ki korszakunk valamennyi

szellemi arisztokratája. A tudósok, kísérletezők internacionális

csoportjának benső magatartása ma egyre világosabban idézi fel

a hermetikus ember archetípusát, akinek tudományos kísérleteit

szintén kozmikus imagináció hatotta át, s a megismert jelenségek

értelmét filozófiai szemlélete viszonylatában kereste meg.

Az orosz tudós figyelme éppúgy a csillagok felé fordult, mint

amerikai kollégáié. S az álmokat, amelyeket e távolban sugárzó

égitestek sugallnak neki, gyakran még vakmerőbb egyértelműséggel

fejezte ki. Rátekintett forradalmi emblémájára, a csillagra, s

úgy látta: "Azért törtünk ki elsőnek a föld gravitációs teréből,

mert a bennünk élő jelkép sürgetett rá. Nekünk el kell jutnunk

a naprendszer többi bolygójára, sőt a kozmosz távolabbi

területeire is, hogy kapcsolatot teremtsünk a többi intelligens

élőlénnyel." Ma már tudjuk, hogy élet lüktet mindenütt.

Alacsonyabb vagy magasabb rendű változatokban, de lényegében

eggyökerű, egyetemes jelentőségű élet. Jelet kell adnunk tehát:

itt vagyunk mi is! Ember a nevünk. Gondolkozunk, érzünk,

ideáljaink megvalósítására törekszünk, közétek tartozunk.

Szellemünk azért nyújtózik a csillagok felé, mert emlékek nélkül

is emlékszik rá, hogy egykor értelmes együttműködés folyt e

kozmikus gócok között. Azt, hogy így volt, a természet analógiái

bizonyítják. Az erős, nosztalgiától átfűtött ideákat mindig

anyagi megvalósulás követi. S ami létrejön, csak azért van, mert

előkép rejlik mögötte a múltban vagy egy másik csillagon. Új

formában mindig örök dolgok térnek vissza. A lét szüntelen

hullámverése elmossa, azután újra partra veti ugyanazokat az

alapábrákat. Ma űrhajókat, szondákat építünk, s az atom

felszabadított energiájával útnak indítjuk a kozmikus térbe. De

fantáziánk már nukleáris rakétán száguld a jövőben, hogy

kiküszöbölje a relatív idő végzetes akadályát. Mivel ma így van,

ez annyit jelent, hogy már volt nem egyszer, hanem

megszámlálhatatlanul sokszor. Ideálja elmerült s most újra

felbukkant bennünk. Azért pásztázzuk az eget fényüzenetekkel.

Azért szerkesztünk óriási, mechanikus fület az esetleges

életjelek felfogására. Mert amnéziánk szűnőben van megint. Új

öntudatra ébredtünk égi óceánban sodródó, apró szigetünkön.

Emlékezni kezdünk távoli kultúrákra, ragyogó civilizációkra,

amelyekből hajótöröttekként kiszakadtunk. Lessük tehát a földünk

fölött feszülő égboltot s a csillagtenger hatalmas távlatait,

hátha felbukkan egy szárnyas hajó, és átment bennünket magasabb

rendű életformájába. Addig is tutajt építünk kezdetleges

eszközeinkkel. Megpróbálunk újra eljutni a miénknél fejlettebb

közösségek által lakott területekre. Ezért nem elégszünk meg

válságoktól tépett, nyugtalan csillagbárkánkkal. Nem tudunk

rendet teremteni rajta, mert nem vagyunk felületén boldogok.

Földi elszigeteltségünkben nem küzdhetjük le a halált. Ebben az

izolációban külön, félelmetes időtörvény zár körül bennünket, s

testünket három dimenzió sírkamrájába veti.

Ma már a tudomány és művészet emberei hirdetik nyíltan,

világlapok hasábjain, előadásokban, könyvekben, rádióban, filmen,

televízióban és színpadon, hogy a föld népeinek halhatatlanságra

van szükségük. Kevesebbel nem érhetik be!

A sokmilliós példányszámban megjelenő Life című amerikai képes

újság egyik számában cikket közöl Ray Bradbury tollából, a címe:

Cry the Cosmos (A kozmosz kiáltása). Bradbury ősi mítoszok

újjászületéséről ír utópisztikus korszakunkban, s felteszi a

kérdést: a Földről való kilépés közelebb visz-e bennünket az élet

értelméhez? S azután felel rá: igen! El kell hagynunk a Földet,

"mert szeretjük az életet és félünk a haláltól. Az ember

halhatatlanság után sóvárog." E mondattal együtt a cikkíróban

felszakadnak az emberiség lázadó kérdései: "Melyik az a kérdés,

amelyet a leggyakrabban tettek fel az egyiptomi sírkamrák

idejétől kezdve egészen a Cap Canaveralig? Miért van halál? Miért

van sötétség? Miért van vég? Ha minden sötétségben végződik, s

a Föld egy napon jéggé dermedve fekszik a halott Nap alatt, minek

törekedni, küzdeni a fennmaradásért?!" E csillagokba kiáltott

problémára az író benső kozmoszából érkezik felelet, amellyel

valójában visszatalál a modern hermetikus gondolathoz: "A kétéltű

ember, a maga ugyancsak kétéltű gépeivel félig kiemelkedve a

pokolból, félig behatolva a mennybe, a mérleg nyelveként lebeg,

s menekülésre készen áll azon töprengve, kicsoda ő valójában e

kétségbeejtő és mámorító felfedezések, bonyolult mechanizmusok

között?" S ha rakétáin ki is röppen az űrbe: "Az emberi forma nem

szükségképpen általános törvény az univerzumban. Az emberiség

mindössze egyetlen idea. Mozgás a sötétség vagy a fény felé.

Mégis a lét titkának a földön egyedüli forrása az a misztérium,

ami az emberi individuumban rejtőzik: A mechanizmus semmi! Ember

alkotta. Nem tud gondolkodni a beléhelyezett program nélkül."

Íme, modern terminológiával így hangzik a keleti filozófia minden

emléket magába gyűjtő Akasájának, vagyis a Beszélő Fény

krónikájának a meghatározása.

A kiszámíthatatlan, titokzatos individuum ott áll Bradbury

víziójának középpontjában. Senki sem tudja, ő maga sem, hogy a

sötétséget vagy a világosságot választja-e láthatatlan, benső

inspirációk hatására. Mert kétségtelen, hogy egyedül ő

választhat:

"Gépek nem tudják megrontani önmagukat. Csak megrontható emberek

képesek alakítani, lealacsonyítani a gépeket."

"Egész társadalmunk nem egyéb ma, mint kilövőállomás, ahol

rakétáink szerkezetében már tüzes áram feszül. De ezeket a

rakétákat nem szabad az űrbe kiküldeni megoldatlan, földi

problémákkal, az infantilis, beteg, műveletlen, kriminális

hajlamú emberrel. Előbb teljessé, gyógyulttá kell tennünk őt...

itt!"

A kozmikus elmélkedés árama, a jól feltett kérdések fényenergiája

a gondolat egyre merészebb, hitelesebb dimenzióiba repíti az

írót, s a válasz, amelyet elhoz onnan, éppannyira mitikusan ősi,

mint amennyire utópisztikus:

"Az idő előrehaladt. Az elemek, gépek, erjedő eszmék sürgető

követeléssel rontanak ránk, s ha nem kerülünk föléjük,

összezúznak bennünket. Nem halaszthatjuk tovább: bűvészinasból

mesterré kell lennünk a korszak felidézett erőin! S mi az, ami

az embert minden mechanizmusnál hatalmasabbá teszi? Az alkotás

misztériuma. Az, hogy maga is teremteni tud."

E misztérium mögött azonban kreatív ideálok állnak:

"Az ideálok hatalmasabbak, mint az ember, aki látszólag teremti,

valójában megidézi és kivetíti őket. Mi, emberek megkíséreljük,

hogy lépést tartsunk a rajtunk átvetülő eszmékkel, de ritkán

érünk fel hozzájuk. Az ideálok mindig túlnőnek rajtunk."

"S itt elérkeztünk a vallás örök ideáljához!", mondja Bradbury.

"Nem a külső, változó, egymással harcoló vallások, hanem az

egyetlen, halhatatlan, belső religió fogalmához."

"Titáni feladat a miénk most e rendkívüli, döntő átalakulásoktól

terhes korszakban. Meg kell találnunk emberségünk titkos

gyökerét, s ki kell bontakoztatnunk, merészen vállalva e fenomén

minden következményét. Ezen a földön, ebben a mikrokozmoszban

kell elvégeznünk minden munkát, hogy előkészüljünk a belépésre

a makrokozmoszba; arra, hogy visszatérjünk az univerzumba."

Ez az írás a dimenziókorszak hangja. Szinte összefoglalja a

modern világ-tudat kozmikus életérzését és fokozódó

pszichocentrizmusát, amely a látható jelenségek okát láthatatlan

kiterjedésekben ismeri fel. Szemlélete a külső, anyagi

jelenségeket illetően egyre bizonytalanabbá, rettegőbbé válik,

s ennek arányában növekszik misztikus, benső bizonyosság utáni

sóvárgása. Az "űrrakéta" mechanikus, ortopéd eszközéről figyelme

mind nagyobb koncentrációval fordul az emberi lélek csillagközi

járműve felé, amely a térhajó eszméjét az anyag tökéletlen

közegébe vetíti. Teremtő képzelete előtt a mulandó formákon túl

felragyognak a matériát formáló, meghatározó vagy megváltó

eszmék. S ez megint az időben visszatérő örök Miszta pozitúrája,

aki modern igékkel új vallást idéz meg. Halhatatlanságtudatának

megújult rítusokat teremt, amelyek helyreállítják az

összeköttetést lényének gyökere és az egyetemes élet között.

                      Kozmikus epigrammák

Tézisek és arkánumok a bennünk keringő csillagok fölötti

uralom megszerzésére

"A bölcs uralkodik csillagain." És a determináció ott végződik,

ahol a mágia kezdődik.

Az idő sürget, hogy e két elv felkínált kulcsaival megnyissuk

végre saját életünk súlyos zárlatait.

A kozmikus óramutató olyan ponthoz közeledik, amin túl már nem

segíthetnek rajtunk kapkodó, elkésett intézkedések.

Amit tanultunk, életté kell alakítanunk.

Amit tudunk, belső világunk, jellemünk, sorsunk minden

mozzanatában alkalmaznunk kell.

Mert kozmikus események forrpontján állunk, amelyek hosszú

életsorokra eldöntik fejlődésünk irányát!

KOS - MARS

Erőszak - erőfecsérlés.

Az önmagát fékező erő eredményhez vezet.

     Jó erőszak nincs.

S Az erőszakkal kiküzdött siker pirruszi győzelem, amely

előbb-utóbb bukáshoz vezet.

 Az indulat önmagára visszaható robbanás.

 Az indulat a lélek radioaktív szennyeződése: mindenkit megfertőz

maga körül, végül önnön forrását is felőrli.

     Az indulat mindig erőszak, amely célját járhatatlan úton

akarja megközelíteni.

     Az indulat téves helyzet. Mivel támadó, behatolási

törekvésével teljes elzárkózást vált ki.

     Az indulatnak soha sincsenek szövetségesei, segítőtársai

vagy önkéntes hívei. Az indulatnak csak ellenségei, bírálói,

leigázottjai és zsarnoksága ellen lázadó összeesküvői vannak.

     Az indulat végzetes módon felidézi, megérleli és kirobbantja

saját ellentételét.

     Az indulat a kreatív erők megbetegedése.

     Az indulat eredetében szintén isteni energia, amely a

mélységben foglyul esve, sziklába rejlő tűzzé lett. Amikor a

vulkán kitör, mindent eléget maga körül. Ha azonban a mágus e

konfigurációt óriási alkímiai kemencévé alakítja, annak

tégelyében létrejön az átváltozás.

     Mert akaratának hallatlan tűzerejében, indulatai

intenzitásában és szellemi feszültségében együtt van az Opus

Magnum létrehozásához szükséges maximális energia.

     A helyes irány tehát a lángoló, piros nyíl felfelé és jobbra

való kiröpítése. Ugyanis mire az eléri magasra tűzött célját,

üzemanyagának árama fokozatosan fehérré izzik. Az erővonal jobbra

tartó iránya pedig kreatív módon hatol a jövőbe: örök jelenbe

emelkedő pályafutása alatt felderíti, megtermékenyíti, átalakítja

azt.

BIKA - VÉNUSZ

     Az időből nem lehet kikényszeríteni a végtelenséget, aki a

mulandóságban az állandóságot keresi, rohanó perceken át vérzik

el.

     Aki hóból formálja meg élete nagy művét, annak minden

napkeltétől rettegnie kell.

     A megszokás a lélek elmeszesedése, amely a mozgást is

fájdalommá változtatja.

     A bölcs nem ismer otthont a földön, csak alkalmi menedéket.

     "Az élet híd. Menj rajta keresztül, de ne építs rá házat."

(Ismeretlen hindu bölcs)

     Születésével mindenki futószalagra került. Állandóan

mozgásban van, és szüntelen operáció alatt áll. Láthatatlan kezek

csavarnak, csiszolnak, igazítanak rajta. De lényének rejtélyes

konstrukciója egy futószalagon túli cél szolgálatára készül.

     Az ember szállodai szobában él érkezés és továbbutazás

között. S ebből a szobából menetrendszerűen ki kell költöznie,

tekintet nélkül arra, hogy királyi lakosztályt vagy szűk

padláskamrát foglalt-e el benne.

     Amikor valaki megszületik, homokóráját megfordítják, mert

a láthatatlan világban töltött egzisztenciájának energiája

elfogyott. Neki tehát ott meg kell halnia, hogy ezen a világon

feltámadjon. Kiszabott ideje azonban itt is csak annyi, amennyi

perchomokszemet homokórájának felső része tartalmaz. Az pedig

egyenletesen, állandóan fogy, s a láthatatlan sík alsó

gyűjtőmedencéjében, a "tükörvilágban" megint összegyűlik.

     A robbanás kiterjedésében lévő kozmoszban az ember éppoly

kevéssé pihenhet meg egy helyzet állandóságában, mint a

lavinaomlásba került kavics.

     Az élet csak úgy válik csodálatos színjátékká, ha

tudatosítjuk átmenetiségét és lüktetésének kettős ritmusát. Akkor

többé nem torzul gyásszá minden második ütem; amikor a látható

lét örök energiája áthullámzik a láthatatlan síkra.

IKREK - MERKÚR

     Fizikai síkon a jó ritkán kellemes. Mert a kellemes valami

erőfeszítés nélküli, passzív lebegést jelent egy olyan régióban,

amelynek legkisebb paránya is háborúban áll, s aktív elhárító

manőverek között kénytelen létét fenntartani.

     Sétálva nézelődni kellemes dolog: de nem zárótűzben.

     Trópusi tó langyos vizének felszínén ringatózni kellemes

állapot. Csak akkor válik veszedelmessé, ha a tóban krokodilok

nyüzsögnek.

     Más a pillanatnak élni az idő fogságában, és más az idő

fölött örök jelenbe emelkedni.

     Az idő pillanatembere továbbhaladásának fontos üzemanyagát

szórja szét a felvillanó impulzusok hatására. Eltékozolja az

energiatőkét, amelynek hosszabb átvezető szakaszt kellene

fedeznie. Ezért, rossz ökonómiája miatt gyakran csődbe kerül.

     A felemelkedés erőfeszítéséhez erőt akkumuláló magatartás

egy szinten túl csodaszerű jelenségeket idéz elő maga körül. Mert

erősödő életárama olyan sugárzó góccá változtatja, amelyben

minden összefut; az idézett tendenciák látszólag önmaguktól

indulnak felfelé.

     A legkisebb ellenállás vonalán mozgó karakter legfőbb

veszélye a síkok összezavarása. Ha ugyanis valaki a földi

tapasztalatsík fölött marad akkor, amikor bele kellene merülnie,

hogy annak lényegét megismerje, nem jut túl az anyagi világ

veszélyein, csak kívülre zárul. Outsiderré válik ott, ahol

beavatottá kellett volna lennie.

     Aki úgy él a dzsungelben, mintha az Éden kertjében pihenne,

nem csodálkozhat rajta, ha vipera mar bele.

     Ez nem jelenti azt, hogy az Éden kertje nincs meg a

valóságban valahol. De oda kell jutni. Szüntelen erőfeszítéssel.

És ellen kell állni olyan áramlatoknak, amelyek állandóan el

akarnak terelni ettől a céltól. S ez a küzdelem nem kellemes!

     Vannak kiváló agyú emberek, akiknél nincs semmi hiba a

dolgok világos felismerése körül. Mégis olyanok, mint a dombtetőn

lustálkodó gyermek, aki látja a közelgő vihart s az Ígéret

Földjét a messzeségben, de fekve marad. Egyetlen lépést sem tesz

a menedék felé vagy a megpillantott Gondvána irányába.

     A sokirányú érdeklődés felszíni villódzása Odüsszeusszá

teszi az embert, aki szirének énekére figyel anélkül, hogy

árbocrúdhoz kötözné magát.