ECKHART TOLLE MEGSZÓLAL A CSEND

ECKHART TOLLE

MEGSZÓLAL A CSEND

Budapest, 2003

A mű eredeti címe: Stillness Speaks

Az eredeti mű kiadója: NAMASTE PUBLISHING INC. P O. Box 62084

Vancouver, British Columbia, V6J IZI, Canada és New World Library 14 Pamaron Way, Novato, California 94949, U.S.A.

Copyright © Eckhart Tolle, 2003

Fordította: dr. Domján László

A fordítást lektorálta: Dunay Frank Szerkesztette: Sólyom Ildikó

© Agykontroll Kft., Budapest, 2003

ISBN 963 7959 85 8

Minden jog fenntartva, beleértve a könyv bármely részének bármilyen módon történő reprodukálását.

Borítóterv és nyomdai előkészítő munkák: B&B Grafikai Stúdió (www.bbgrafika.hu)

Készült: az IMIPrint Kft. nyomdájában, Nyíregyháza Felelős vezető: Nagy Imréné

Tartalom

Bevezetés

1. FEJEZET A CSEND ÉS A BELSŐ CSEND

2. FEJEZET A GONDOLKODÓ ELMÉN TÚL

3. FEJEZET AZ EGÓS ÉN

4. FEJEZET A MOST

5. FEJEZET AKI VALÓJÁBAN VAGY

6. FEJEZET ELFOGADÁS ÉS MEGADÁS

7. FEJEZET A TERMÉSZET

8. FEJEZET KAPCSOLATOK

9. FEJEZET A HALÁL ÉS AZ ÖRÖKKÉVALÓ

10. FEJEZET A SZENVEDÉS ÉS A SZENVEDÉS VÉGE

A szerzőről

Bevezetés

Az igazi spirituális tanítónak a szó hagyományos ér­telmében nincs tanítanivalója. Nincs semmije, amit neked átadhatna, amit átnyújtva te többé válhatnál: új információja, hite vagy viselkedési szabálya. Az ilyen tanító egyetlen szerepe: segíteni megszabadulni attól, ami elválaszt téged valódi önmagad igazságától és a lényed legmélyén már régóta meglévő tudástól. A spirituális tanító azért jelenik meg, hogy felfedje és megmutassa neked a belső mélység ezen dimenzi­óját, ami más néven: lelki béke.

Ha azért fordulsz egy spirituális tanítóhoz - vagy eh­hez a könyvhöz -, hogy ösztönző gondolatokra, el­méletekre, hitekre és intellektuális eszmefuttatásokra találj, akkor csalódni fogsz. Más szóval: ha mentális táplálékot (gondolkodnivalót) keresel, arra itt nem lelsz, s ilyen hozzáállással épp a tanítás lényegéről maradsz le. Az ugyanis nem a szavakban, hanem benned rejlik. Olvasás közben hasznos ezt szem előtt tartanod, erre ráhangolódnod. A szavak csupán jelző­táblák. Amit jeleznek, az nem a gondolat birodalmá­ban található, hanem egy olyan, benned lévő dimen­zióban, ami mélyebb és végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Ezen dimenzió egyik jellemzője: a sugárzóan eleven béke. Tehát e könyv olvasása során valahányszor a lelkibéke-érzés fölerősödését tapasz­talod, a mű betöltötte tanítói küldetését: emlékeztet valódi önmagadra, és jelzi a hazafelé vezető utat.

Ez nem olyan könyv, amit érdemes egy szuszra vé­gigolvasni, majd a polcra tenni. Élj vele! Vedd gyakran kézbe! S ami még fontosabb: gyakran tedd le! Vagy: hosszabb ideig tartsd a kezedben, mint ameddig ol­vasod! Sok olvasó természetes késztetést érez majd arra, hogy egy-egy szakasz után megálljon, szünetet tartson, elmerengjen az olvasottakon, lecsöndesed­jen. Mindenkor hasznosabb és fontosabb e könyv ol­vasását abbahagyni, mint folytatni. Engedd meg, hogy e könyv betöltse küldetését! Engedd meg tehát, hogy kibillentsen rögzült, ismétlődő és kondicionált gondolkodásod kerékvágásából!

Tekinthetjük e könyv formáját a spirituális tanítások legősibb írott közlési módja, az ősi indiai szutrák új­kori megfelelőjének. A szutrák aforizmákkal vagy rö­vid szövegekkel, s csupán minimális fogalmi magya­rázattal mutatnak rá az igazságra. A védők, az upani­sádok és Buddha tanításai azok az ősi, szent tanok, amelyeket szutrák formájában rögzítettek. Jézus mondásai és példabeszédei is tekinthetők szutrák­nak, ha kiemeljük őket narratív (elbeszélő jellegű) szö­vegkörnyezetükből. A Tao Te Chingben, a bölcsesség ősi kínai könyvében olvasható, mély tanítások is te­kinthetők szutráknak. A szutraforma előnye: a tömör­ség. A gondolkodó elmét csak a minimálisan szüksé­ges mértékben vonja be a folyamatba. Amit nem mond el - amire csupán rámutat - az jelentősebb an­nál, mint amit elmond. E könyv szövegeinek szutrajellege legmarkánsabban az első fejezetben mutat­kozik meg („Csend és belső csend"), ahol kizárólag rövid mondatok olvashatók. Az első fejezet tartalmaz­za az egész könyv lényegét, és meglehet, egyes olvasóknak annyi elég is. A későbbi fejezetek azok számára íródtak, akiknek néhány további „jelzőtáb­lára" is szükségük van.

Ahogyan az ősi szutrák, úgy e könyv szövegei is szen­tek, s olyan tudatossági állapotból származnak, ame­lyet belső csendnek nevezhetünk. Az ősi szutráktól el­térően azonban egyetlen valláshoz vagy spirituális hagyományhoz sem kötődnek, s így az egész embe­riség részére azonnal hozzáférhetőek. A helyzet sürge­tő. Az emberi tudatosság átalakulása immár nem „úri allűr", ami csupán néhány, elszigetelt személy számá­ra elérhető valami, hanem parancsoló szükség, ha az emberiség nem akarja magát elpusztítani. A pillanatnyi helyzet: a régi tudatosság egyre abnormálisabb, s az új tudatosság megjelenése egyre gyorsabb. Paradox módon a helyzet egyszerre rosszabb és jobb. A rossz azonban szembetűnőbb, mert nagyobb „zajjal" jár.

E könyv természetszerűen szavakat tartalmaz, ame­lyek olvasás során az elmédben gondolatokká vál­nak. Azok a gondolatok azonban már nem szokvá­nyos gondolatok. Tehát nem ismétlődőek, zajosak, önzőek és figyelmet követelőek.

Valamennyi valódi spirituális tanítóhoz és ősi szut­rához hasonlóan e könyv gondolatai sem azt mondják, hogy „nézz rám!", hanem azt, hogy „nézz rajtam túl!" Mivel az itt olvasható gondolatok a belső csendből származnak, erejük van. Erejük ahhoz, hogy visszajut­tassanak abba a belső csendbe, amelyből előemelkedtek. Az a csend egyúttal: a lelki béke. S az a csend és béke: lényed lényege.

A belső csend fogja megmenteni és átalakítani a vilá­got.

Eckhart Tolle

1. FEJEZET

A CSEND ÉS A BELSŐ CSEND

Lényegi természeted a belső csend. Mi a belső csend? Az a belső tér vagy tudatosság, amelyben az itt olvasható szavakat észleled, s ahol azok gondola­tokká válnak. Ezen tudatosság nélkül nem lenne ész­Ielés, nem lennének gondolatok, nem lenne világ.

Te ez a tudatosság vagy - személynek álcázva.

Amikor elveszíted kapcsolatodat a belső csenddel, elveszíted kapcsolatodat önmagaddal. Amikor elve­szíted kapcsolatodat önmagaddal, elveszíted maga­dat a világban. Önmagad legbelsőbb érzékelése, valódi valód érzé­kelése, elválaszthatatlan a belső csendtől. Ez az ÉN VAGYOK, aki több a névnél és a formánál.

A külső zaj megfelelője a gondolkodás belső zaja. A külső csend megfelelője a belső csend.

Valahányszor körülvesz egy kis csend, figyelj rá! Ez azt jelenti: csak vedd észre! Szentelj neki figyelmet! A csendre figyelés fölébreszti benned a belső csend dimenzióját, mert csak a belső csenden keresztül éb­redhetsz a csend tudatára.

Vedd észre, hogy a téged körülölelő csend megfigye­lésének pillanatában nem gondolkozol! Éber vagy, mégsem gondolkozol.

Amikor a csend tudatára ébredsz, azonnal megjelenik a belső csend ébersége. Jelen vagy. Kiléptél az em­beriség több ezer éves, kollektív kondicionáltságából, programozottságából.

Nézz egy fára, egy virágra, egy növényre! Hagyd, hogy tudatosságod megpihenjen rajta! Milyen csön­desek! Milyen mozdulatlanok! Milyen mélyen gyöke­reznek a Létben! Hagyd, hogy a természet csendre tanítson!

Amikor ránézel egy fára, és észleled annak csendjét, te magad is elcsöndesülsz. Nagyon mély szinten azo­nosulsz vele. Egységet érzel mindennel, amit a belső csendben, és amit azon keresztül észlelsz. A szeretet: érezni a mindennel való egységet.

Hasznos a külső csend, de a belső csend megtalálá­sához nincs rá szükséged. Még zajban is tudatában lehetsz a zaj mögötti csendnek, annak az űrnek, ami­ben a zaj megjelenik. Ez a tiszta tudatnak, magának a tudatosságnak a belső tere.

Tudatára ébredhetsz a tudatosságnak: az valamennyi érzékszervi észlelésed, minden gondolkodásod hát­tere. A tudatosság tudatára ébredés: a belső csend megjelenése.

Bármilyen zavaró zaj ugyanannyit segíthet, mint a csend. Ha felhagysz a zajjal szemben kialakult belső viszolygásoddal, ha hagyod azt olyannak lenni, ami­lyen, akkor ez az elfogadás is eljuttat a lelki béke biro­dalmába, ami a belső csend.

Valahányszor mélyen elfogadod a jelen pillanatot olyannak, amilyen - bármilyen formában is mutat­kozzék -, nyugodt vagy, lelki békét érzel.

Figyelj a szünetekre! A gondolatok, a beszélgetésben elhangzó szavak közti rövid, néma szakaszokra, a zongora- vagy furulyahangok közötti űrökre, vagy a be- és kilégzés közötti időrésekre!

Amikor figyelsz ezekre az időrésekre, akkor a „vala­mire" irányított tudatosság helyébe a tiszta tudatos­ság lép. A tiszta tudatosság forma nélküli dimenziója jelenik meg benned, és átveszi a formával való azo­nosultság helyét.

Az igazi intelligencia hangtalanul működik. A kreati­vitást és a problémák megoldását a belső csendben találod meg.

A belső csend tán csupán a zaj és a tartalom hiánya lenne? Nem. Az maga az intelligencia. Az a mögöttes tudatosság, amelyből minden forma keletkezik. És ugyan miként lehetne az más, mint aki te valójában vagy? Az a forma, akinek önmagadat hiszed, ebből a tudatosságból keletkezett, s az tartja azt fenn.

Ez a tudatosság valamennyi galaxisnak és fűszálnak a lényege; minden virágnak, fának, madárnak és vala­mennyi egyéb formának az esszenciája.

A belső csend az egyetlen dolog ebben a világban, aminek nincs formája. Valójában az nem is „valami", nem egy „dolog", és nem e világból származik.

Amikor belső csendben egy fára vagy egy emberre nézel, akkor vajon ki néz? Nem a személy. Annál több, annál mélyebb valami vagy valaki. Ilyenkor a tu­datosság nézi a teremtményét.

A Bibliában azt olvassuk, hogy Isten megteremtette a világot, és látta, hogy az jó. („Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott." (Terem­tés könyve 1:31) A fordító megj.) Ezt látod, amikor gondo­lat nélkül, a belső csend állapotából nézel.

Több tudásra van szükséged? Megmenti-e a világot a több információ vagy a gyorsabb számítógépek meg­alkotása, a több tudományos és intellektuális elem­zés? Hát nem inkább bölcsességre van most az em­beriségnek szüksége?

De mi a bölcsesség, és hol találjuk azt? A bölcsesség az elcsöndesedés képességéből fakad. Csak nézz, és csak figyelj! Többre nincs is szükség. A belső csendben levés, a nézés és a figyelés, aktiválja a ben­ned lévő, fogalommentes intelligenciát. Hagyd, hogy szavaidat és tetteidet a belső csend irányítsa!

2. FEJEZET

A GONDOLKODÓ ELMÉN TÚL

Az emberi állapot: a gondolatban elveszettség álla­pota.

A legtöbb ember az egész életét saját gondolatainak rácsa mögé zárva éli le. Soha nem lép túl a szűk elme teremtette éntudatán, amely a múlt által programo­zott és egyénre szabott.

Pedig benned is - mint minden emberben - ott él a tudatosságnak egy olyan dimenziója, ami sokkal mé­lyebb, mint a gondolat. Ez lényed legmélyebb lénye­ge. Nevezhetjük jelenlétnek, tudatnak, kondicionálat­lan tudatosságnak. Az ősi tanítások szerint: ez a ben­ned élő Krisztus, illetve ez Buddha-természeted.

Ezen dimenzió előhívása megszabadít téged és a vi­lágot attól a szenvedéstől, amit magadnak és mások­nak okozol, amikor csupán az elme alkotta „kicsi ént" ismered, és az irányítja életedet. A szeretet, az öröm, a kreatív kiteljesedés és a tartós lelki béke kizárólag a tudatosság kondicionálatlan dimenzióján keresztül je­lenhet meg az életedben.

Ha - legalább időnként - képes vagy csupán gondo­latoknak látni az elméden keresztülhaladó gondo­latokat; ha meg tudod figyelni saját mentális és ér­zelmi működésed reaktív mintáit, akkor azon tudatos­ságként, amelyben a gondolatok és az érzelmek tör­ténnek, már az említett dimenzió bukkan benned fel­színre. Az az időtlen belső tér, amelyben életed tar­talma kibontakozik.

A gondolatáramlásnak hatalmas a sodrása, s így az könnyen magával ragadhat. Minden gondolat úgy tesz, mintha rendkívül fontos lenne. Azt akarja, hogy teljesen magára vonja a figyelmedet.

Íme egy új spirituális gyakorlat: ne vedd a gondola­taidat túl komolyan!

Milyen könnyen is esnek bele az emberek fogalmaik csapdájába!

Az emberi elme, arra vágyva, hogy tudjon, értsen és irányítson, összekeveri véleményét és nézőpontját az igazsággal. Azt mondja: íme, így van. A gondolatnál nagyobbnak kell lenned, hogy észrevedd: bárhogy is értelmezed „életedet" vagy bárki más életét, viselke­dését, bárhogy is minősítesz egy helyzetet, az csupán nézőpont, a lehetséges perspektívák egyike. Nem több, mint egy csokor gondolat. A valóság azonban egységes egész, amibe minden dolog beleszövődik, ahol semmi sem létezik önmagában és egyedül. A gondolkodás részekre töri a valóságot. Fogalmi dara­bokra aprózza azt.

A gondolkodó elme hasznos és hatásos szerszám, ám ha teljesen átveszi életed irányítását, és nem ve­szed észre, hogy az csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatosságnak, aki valójában vagy, akkor az bizony rendkívül korlátozó valamivé válhat.

A bölcsesség nem gondolati produktum. A mély tudás - ami a bölcsesség - azon egyszerű cseleke­detkor jelenik meg, amikor valakinek vagy valaminek a teljes figyelmedet szenteled. A figyelem az ősintelli­gencia. Maga a tudatosság. Föloldja a fogalmi gon­dolkodás alkotta gátakat, ami megszüli a fölismerést: semmi sem létezik önmagában és egyedül. A tuda­tosság egyesítő terében összekapcsolja az észlelőt és az észleltet. Az elkülönülés gyógyszere: a figyelem.

Valahányszor elmerülsz a kényszeres gondolkozás­ban, elkerülöd azt, ami van. Nem akarsz ott lenni, ahol vagy. Az itt és mostban.

A dogmák - vallásiak, politikaiak, tudományosak ­abból a tévhitből erednek, hogy a gondolat magában foglalhatja a valóságot vagy az igazságot. A dogmák kollektív, fogalmi börtönök. Az a furcsa a dologban, hogy az emberek imádják a börtöncellájukat, mert az biztonságérzetet és az „én tudom" hamis eszméjét adja nekik.

Az emberiséget semmi sem sújtotta jobban, mint a dogmái. Igaz ugyan, hogy minden dogma előbb­utóbb megdől, mert a valóság végül leleplezi hamis­ságát, ám - amíg ki nem derül alapvető illúzióter­mészete - a helyét újabb dogmák veszik át.

Mi az alapvető illúzió? A gondolattal való azonosulás.

A spirituális fölébredés: fölébredni a gondolat álmá­ból.

A tudatosság birodalma sokkal hatalmasabb annál, mint amit a gondolat megragadni képes. Amikor töb­bé már nem hiszel el mindent, amit gondolsz, akkor kilépsz a gondolatból, és tisztán látod, hogy te nem a gondolkodó vagy.

Az elme a „nem elég" állapotában létezik, és ezért ­kapzsi módon - mindig többre vágyik. Ha azonosulsz az elméddel, akkor nagyon könnyen unatkozni kez­desz, és nyugtalanná válsz. Az unalom azt jelenti, hogy az elme ingerre, további gondolati „harapnivaló­ra" éhes, és az éhségét nem elégítették ki.

Ha unatkozol, kielégítheted elmédet azzal, hogy föl­kapsz egy magazint, telefonálsz valakinek, bekapcso­lod a tévét, „szörfözöl" az interneten, elmész vásárol­ni, vagy - és ez nem ritka jelenség - a hiány és a többre vágyás mentális érzését átviszed a testedre, és kis időre úgy elégíted azt ki, hogy többet eszel.

De megteheted azt is, hogy továbbra is unatkozol és nyugtalannak érzed magad, és megfigyeled, milyen érzés unatkozni és nyugtalannak lenni. Amint tuda­tosságot irányítasz az érzéshez, körülötte hirtelen megjelenik valamekkora űr és vele együtt a belső csend. Eleinte csak kicsi, ám ahogy a belső tér érzete erősödik, az unatkozás érzésének intenzitása és je­lentősége csökken. Tehát még az unalom is megta­níthat arra, hogy valójában ki vagy, s ki nem!

Rájössz, hogy valójában te nem „unatkozó ember" vagy. Az unalom csupán egy benned zajló, kondicio­nált energiaáramlás. Ugyanígy haragos, szomorú vagy félő ember sem vagy. Az unalom, a harag, a szo­morúság vagy a félelem nem a „tied", azok nem a személyedhez kötött dolgok. Azok az emberi elme állapotai. Fölbukkanó és elmúló dolgok.

Semmi olyan nem lehetsz, ami fölbukkan és elmúlik.

„Unatkozom." Ki tudja ezt?

„Haragszom, szomorú vagyok, félek." Ki tudja ezt?

Te a tudás vagy, s nem a tudott állapot.

Bármilyenfajta előítélet azt jelzi, hogy azonosulsz a gondolkodó elmével. Azt jelenti, hogy már nem látod a másik embert, csak az őróla kialakított fogalmadat. Egy másik ember életteliségét puszta fogalomra redukálni: az erőszak egy formája.

Az a gondolkodás, amelyik nem a tudatosságban gyökerezik, önzővé és hibássá válik. A bölcsességtől mentes okosság rendkívül veszélyes és romboló. Az emberiség zöme pillanatnyilag ebben az állapotban leledzik. A gondolat tudományként vagy technológia­ként való fölerősítése - bár lényegükben azok se nem jók, se nem rosszak - szintén destruktív, mert a gon­dolkodás, amelyből azok születtek, nem gyökerezik a tudatosságban.

Az emberi evolúció következő lépése: túllépni a gon­dolaton. Ez most sürgős feladatunk. Ez nem azt je­lenti, hogy többé ne gondolkozzunk, csupán azt, hogy ne azonosuljunk teljesen a gondolattal, hogy ne legyünk a gondolat megszállottai.

Érezd belső tested energiáját! A mentális zaj azonnal lecsökken vagy elül. Érezd azt a kezedben, a lábfe­jedben, a hasadban, a mellkasodban! Érezd az életet, aki te valójában vagy, az életet, ami elevenséget visz testedbe!

A test így mintegy „kapu" lesz a hullámzó érzelmeid és a gondolkodásod mögött meghúzódó, mélyebb életteliségérzéshez.

Létezik benned egy olyan életteliség, amit egész lényeddel érezhetsz, s nem csupán a fejeddel. Abban a jelenlétben, amelyben nem kell gondolkodnod, minden sejted eleven. Ám, ha ebben az állapotban ­valamilyen praktikus ok miatt - gondolatra van szük­séged, az megjelenik. Az elme továbbra is képes mű­ködni, és gyönyörűen funkcionál, amikor az a hatal­masabb intelligencia, aki te valójában vagy, használja, és rajta keresztül kifejezi önmagát.

Talán észre sem vetted azokat a rövid időszakokat, amikor „gondolat nélküli tudatosság" jellemez téged, holott azok természetes és spontán módon előfor­dulnak az életedben. Talán kétkezi munkát végzel, vagy átsétálsz a szobán, vagy sorban állva várakozol, és közben olyan teljes mértékben jelen vagy, hogy a gondolatok szokásos mentális zaja elül, s azt tudatos jelenlét váltja föl. Vagy azon kapod magad, hogy az eget nézed, vagy hogy mindenféle belső, mentális kommentár nélkül hallgatsz valakit. Az észlelésed kristálytisztává válik, nem felhőzi be azt gondolat.

Az elme számára mindez jelentéktelen, mert neki „fontosabb" dolgokról kell gondolkoznia. Továbbá: nem is emlékezetes, ezért is kerülhette el a figyelme­det, holott megtörténik az életedben.

Az igazság az, hogy ez a legjelentősebb dolog, ami csák történhet veled. Ez ugyanis a gondolkodásból a tudatos jelenlétbe váltás kezdete.

Barátkozz meg a „nem tudás" állapotával! Ez az el­mén túlra juttat el, az elme ugyanis mindig következ­tetéseket igyekszik levonni, és értelmezni próbál. Az elme fél a nem tudástól. Amikor tehát lazán tudod kezelni a nem tudást, már túlléptél az elmén. Ebből az állapotból egy mélyebb, már nem fogalmi jellegű tudás emelkedik elő.

A művészi alkotás, a sport, a tánc, a tanítás, a pszi­choterápia - vagy bármi egyéb tevékenység - mesteri szintjén az elme már vagy nem kap szerepet, vagy csupán másodtagosat. Ilyenkor egy olyan erő és intelligencia veszi át az irányítást, ami nagyobb nálad, s ugyanakkor lényegében veled mégis egy. Többé már nem zajlik döntéshozatali folyamat; a megfelelő tettek spontán módon történnek meg, s azokat nem „te" teszed. Mesteri szinten élni az életet: a kontrollá­lás ellentétje. A nagyobb tudatosságra hangolódsz. Az cselekszik, az beszél, az végzi el a munkákat.

A veszély pillanata átmenetileg megszakíthatja a gondolkodás folyamatát, s így megízleltetheti veled, milyen jelenlevőnek, ébernek, tudatosnak lenni.

Az igazság sokkal többet ölel át, mint amit az elme valaha is meg tudna érteni. Egyetlen gondolat sem képes magában foglalni az igazságot. Legjobb eset­ben rámutat. Mondhatja például: „Minden dolog lényegében egy." Ez azonban csak rámutatás, s nem magyarázat. Ezen szavak megértése azt jelenti, hogy mélyen érzed magadban azt az igazságot, amire azok rámutatnak.

3. FEJEZET

AZ EGÓS ÉN

Az elme nem csupán gondolkoznivaló „eledelt" keres szüntelen; olyan „harapnivalót" is, ami identitását, éntudatát táplálja. Így jön létre az ego, s így teremti önmagát folyamatosan újra.

Amikor magadra gondolsz vagy magadról beszélsz, amikor azt mondod: „én", valójában általában az „én és a történetem"-re utalsz. Ez a kedveléseid és az ellenszenveid, a félelmeid és a vágyaid „én"-je, az „én", amelyik tartósan sohasem elégedett. Ez az elme alkotta tudata annak, aki vagy, akit a múltad kondi­cionált, s aki kiteljesedését a jövőben keresi.

Látod-e, hogy ez az „én" csupán tünékeny, időleges formáció, akár a hullámfodrozódás a víz felszínén?

Ki az, aki ezt látja? Ki az, aki tudatában van a te testi és pszichológiai formád mulandóságának? Az ÉN VAGYOK. Ez a mélyebb „én", akinek semmi köze a múlthoz és a jövőhöz.

Mi marad majd mindazon félelmeidből és vágyaidból, amelyek nap mint nap fölemésztik figyelmed zömét a problémás élethelyzeteidben? Egy kötőjel. Az a né­hány centiméteres vonalka a sírköveden, ami szüle­tési és elhalálozási évszámodat összeköti.

Az egós én számára ez nyomasztó gondolat. Szá­modra: felszabadító.

Amikor minden egyes gondolat teljesen leköti a fi­gyelmedet, az azt jelenti, hogy teljesen azonosulsz a fejedben lévő hanggal. Így a gondolatot éntudattal ruházzuk fel. Ez az ego, az elme teremtette „én". Ez a mentálisan konstruált én tökéletlennek és ingatagnak érzi magát. Ezért él benne domináló érzelemként és hajtóerőként a félelem és az akarás.

Amikor rájössz, hogy egy hang szól a fejedben, ami igyekszik magáról elhitetni, hogy te ő vagy, és be nem álla szája, akkor fölébredsz abból az állapotodból, ahol magadat - öntudatlanul - a gondolatfolyammal azonosítottad. Amikor észreveszed ezt a hangot, akkor rájössz, hogy te nem a hang - a gondolkodó ­vagy, hanem az, aki a hang tudatában van.

A hang mögötti tudatosságként ismerni magadat: szabadság.

Az egós én folyton folyvást keres. Többet akar ebből vagy abból, mert azokból hozzá akar adni önmagá­hoz, hogy teljesebbnek érezhesse magát. Ez a ma­gyarázata annak, hogy az ego miért foglalkozik kény­szeresen a jövővel.

Valahányszor tudatára ébredsz annak, hogy a követ­kező pillanatért élsz, máris kiléptél az egós elmemin­tából, és ezzel egyidejűleg megjelenik a lehetőség, hogy úgy dönts: teljes figyelmedet a jelen pillanatnak szenteled.

Ha teljes figyelmedet a jelen pillanatnak szenteled, az egós elménél sokkal hatalmasabb intelligencia lép be az életedbe.

Ha az egódon keresztül élsz, a jelen pillanatot mindig egy cél felé vezető eszközzé redukálod. A jövőért élsz, s amikor eléred a céljaidat, azok nem elégítenek ki, vagy csak rövid ideig.

Amikor több figyelmet fordítasz a cselekvésre, mint annak várt, jövőbeli eredményére, akkor megszakítod a régi, egós kondicionálást. Ekkor a cselekvésed nem csupán sokkal hatékonyabbá válik, hanem végte­lenszer kielégítőbbé és örömtelibbé is.

Szinte valamennyi egóban található - legalább rész­ben - „áldozatidentitás". Egyes emberek énképe oly nagymértékben áldozatkép, hogy az az egójuk köz­ponti magjává válik. A sértődöttség és a neheztelés éntudatunk esszenciális részét képezi.

Még ha teljesen „indokolt" is sértettséged, azzal akkor is börtönszerű identitást konstruáltál magad­nak, amelynek a rácsai gondolatformákból állnak. Vedd észre, hogy mit művelsz magaddal! Pontosab­ban fogalmazva: vedd észre, hogy mit művel veled az elméd! Érezd az érzelmi kötődést, ami az áldozati tör­ténetedhez fűz, és vedd észre a kényszert, ami arra ösztönöz, hogy arról gondolkozz és beszélj! Belső állapotod figyelő jelenléteként légy ott! Nem kell semmit sem tenned. A tudatossággal automatikusan együtt jár az átalakulás és a szabadság.

A panaszkodás és a reaktivitás kedvelt elmeminták, amelyekkel az ego megerősíti önmagát. Sok ember mentális-érzelmi tevékenységének nagy részét az tölti ki, hogy erről-arról panaszkodik, hogy mindenre reagál. Ezt téve másokat vagy egy helyzetet „rossz­nak" minősítesz, magadat pedig „jónak". „Jó" lévén magasabb rendűnek érzed magad, s magasabb ren­dűnek érezve magadat megerősíted éntudatodat. Va­lójában persze csak az ego illúzióját erősíted meg.

Képes vagy-e megfigyelni ezeket a gondolatmintákat önmagadban, és a fejedben panaszkodó hangot való mivoltában érzékelni?

Az egós éntudatnak konfliktusra van szüksége, mert a különálló identitása azáltal erősödik meg, ha harcol ezzel vagy azzal, s így demonstrálja: ez „én" vagyok, az pedig nem „én".

Nemritkán egy-egy törzs, nemzet vagy vallás abból merít erősebb, kollektív identitást, hogy neki ellensé­ge van. Ki lenne a „hívő" „hitetlen" híján?

Emberekkel érintkezve, észreveszel-e velük kapcso­latban magadban csöppnyi fölényérzést vagy kisebb­rendűségi érzést? Ekkor az egót látod, aki összeha­sonlításokban él.

Az irigység az ego mellékterméke, mert ő kevesebb­nek érzi magát, ha valami jó történik valaki mással, vagy ha valakinek többje van, mint neked, vagy töb­bet tud, vagy többre képes, mint te. Az ego identitása az összehasonlítástól függ, és őt a „többet!" gondo­lata hajtja. Mindenbe belekapaszkodik, amibe csak tud. Ha semmi egyéb nem akad, akkor jobb híján az­zal erősítheted fiktív éntudatodat, ha úgy látod, hogy az élet nagyobb mértékben bánt igazságtalanul veled, mint X. Y-nal, vagy hogy te betegebb vagy, mint X. Y

Melyek azok a történetek, melyek azok a fikciók, amelyekből az éntudatodat származtatod?

Az egós énbe mélyen beépítve ott él az igény az ellentmondásra, az ellenkezésre és a kirekesztésre, hogy fennmaradjon az elkülönülésnek az az érzete, amelytől az ego további fennmaradása függ. Tehát van egy „én" a „másik"-kal, s „mi" az „ők"-kel szem­ben.

Az egónak szüksége van arra, hogy valamivel vagy valakivel konfliktusban álljon. Ez magyarázza meg, hogy noha békét, örömet és szeretetet keresel, azo­kat mégsem viseled el túl hosszú ideig. Azt mondod, hogy boldogságra vágysz, ám valójában függőségi állapotban élsz a boldogtalanságoddal.

Boldogtalanságod végső soron nem életkörülmé­nyeidből fakad, hanem elméd kondicionáltságából.

Hurcolsz-e magaddal bűntudatot valamivel kapcso­latban, amit a múltban tettél, vagy éppenséggel nem tettél? Tény: akkori tudatosságszintednek - vagy pontosabban szólva: tudattalanságszintednek - meg­felelően cselekedtél. Ha éberebb, tudatosabb lettél volna, másképp cselekedtél volna.

A bűntudat az ego másik próbálkozása, hogy identi­tást, hogy éntudatot teremtsen. Az egónak nem szá­mít, hogy az én pozitív vagy negatív. Amit tettél vagy nem tettél, az tudattalanságod - az emberi tudatta­lanság - megnyilvánulása volt. Az ego azonban sze­mélyesre veszi a figurát, és azt mondja: „én tettem", s ezért önmagadról a „rossz" ember énképét hordozod.

A történelem folyamán az emberek számtalan erősza­kos, kegyetlen és fájdalmas dolgot műveltek egy­mással, s továbbra is ezt teszik. Valamennyiüket el kell ítélnünk? Valamennyien bűnösök? Vagy azok a tettek csupán a tudattalanság kifejeződései, egy olyan evolúciós fázis velejárói, amelyből épp most növünk ki?

Jézus szavai - „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek" - önmagadra vonatkoztatva is érvényesek! (Lukács 23:34 - A fordító megj.)

Ha önmagad megszabadítása, jobbítása vagy fontos­ságtudatodatod erősítése végett egós jellegű célokat tűzöl magad elé, azok nem fognak kielégíteni, még ha el is éred őket.

Tűzz ki magad elé célokat, ám tudd, az elérésük valójában nem oly fontos. Amikor valami jelenlétből születik, az azt jelenti, hogy ez a pillanat nem valami cél elérésének az eszköze: a cselekvés önmagában kiteljesítő, minden egyes pillanatban. Így többé már nem alacsonyítod le a mostot valami vég eszközévé, ami az egós tudatosság.

„Nincs én, nincs probléma" - felelte a buddhista mes­ter, amikor megkérték, magyarázza el a buddhizmus mélyebb jelentését.

4. FEJEZET

A MOST

Felszínesen nézve úgy tűnik, mintha a jelen pillanat csupán a sok-sok pillanat egyike lenne. Életed min­den napja látszólag sok ezer pillanatból áll, amelyek­ben különféle dolgok történnek. Ha azonban mélyebb­re nézel, hát nem azt látod, hogy valójában mindig is csak egy pillanat létezik? Hát az élet nem mindenkor „ez a pillanat"?

Ez az egy pillanat - a most - az egyetlen dolog, ami elől soha nem menekülhetsz el, ez életed egyetlen állandó tényezője. Nem számít, hogy mi történik, nem számít, hogy mekkorát változik az életed, egy dolog biztos: mindig most van.

Mivel a most elől nem lehet elszökni, miért ne üdvö­zölnéd, miért ne barátkoznál meg vele?

Ha összebarátkozol a jelen pillanattal, otthon érzed magad, bárhol is legyél. Ha nem érzed magad otthon a mostban, bárhová is menj, nyugtalanságot viszel magaddal.

A jelen pillanat olyan, amilyen. Mindig. Tudod-e lenni hagyni?

Az élet múltra, jelenre és jövőre osztása az elme mű­ve, és végső soron illúzió. A múlt és a jövő csak gondolatforma, mentális absztrakció. A múltra csak most emlékezhetünk. Amire emlékszel, az olyan ese­mény, ami a mostban történt, és amire most emlék­szel. A jövő, amikor elérkezik, most lesz. Az egyetlen valódi tehát, az egyetlen olyan dolog, ami van, az a most.

Ha figyelmedet a mostra irányítod, az nem azt jelenti, hogy letagadod életed szükségleteit. Azt jelenti: fölis­mered, hogy mi az elsődleges. Ezt követően már na­gyon könnyen tudod kezelni a másodlagos dolgokat. Nem azt mondod, hogy „többé már semmivel sem foglalkozom, mert csak a most létezik." Nem. Találd meg először az elsődlegeset, és tedd a mostot a barátoddá, s ne az ellenségeddé! Ha életed alapja és elsődleges szempontja a most, akkor az életed már könnyedén kibontakozik.

Helyükre tenni az edényeket, fölvázolni egy üzleti stratégiát, megtervezni egy utazást - mi a fontosabb: a cselekvés vagy az eredmény, amit a cselekvés ré­vén el akarsz érni? Ez a pillanat vagy valamelyik jövőbeli pillanat?

Úgy kezeled-e ezt a pillanatot, mintha az egy leküz­dendő akadály lenne? Úgy érzed-e, hogy egy eléren­dő, jövőbeli pillanatod fontosabb, mint a mostani pil­lanat?

Ideje legnagyobb részében szinte mindenki így él. Mivel a jövő sohasem érkezik el, legfeljebb jelenként, ezért hibás, diszfunkcionális dolog így élni. Ez a nyug­talanság, feszültség és elégedetlenség állandó, tom­pa moraját teremti meg. Ez a hozzáállás nem tiszteli az életet, ami most zajlik, és sohasem máskor.

Érezd testedben az életteliséget! Ez tart téged a mostban.

Végső soron nem vállalsz felelősséget az életért, amíg nem vállalsz felelősséget ezért a pillanatért - a most­ért. Ugyanis a most az egyetlen hely, ahol az élet föl­lelhető.

Felelősséget vállalni ezért a pillanatért azt jelenti: bel­sőleg nem ellenkezni a most „ilyensége" miatt, nem vitatkozni azzal, ami van. Azt jelenti, hogy összhang­ban vagy az élettel.

A most úgy van, ahogy van, mert nem lehet másképp. A fizikusok manapság megerősítik azt, amit a budd­histák mindig is tudtak: nem léteznek elszigetelt dol­gok vagy események. A felszíni megjelenés mögött valamennyi dolog összefügg egymással. Része azon kozmosz teljességének, amely előidézte a formát, amelyet ez a pillanat fölvesz.

Amikor igent mondasz arra, ami van, magának az életnek az erejével és intelligenciájával kerülsz össz­hangba. Csak ekkor válhatsz a világban a pozitív vál­tozás elősegítőjévé.

Egy egyszerű, ám radikális spirituális gyakorlat: elfo­gadni azt, ami a mostban megjelenik, bármi is legyen az - belül is, kívül is.

Amikor figyelmed a mostra irányul, éber vagy. Olyan érzés, mintha álomból ébrednél. A gondolat álmából, a múlt és a jövő álmából. Oly érthető, oly egyszerű! Nem marad hely a problémagyártásra. Csak ez a pillanat van, úgy ahogy van.

Ha figyelmeddel a mostba lépsz, azonnal rájössz, hogy az élet szent. Amikor jelen vagy, megszentelt­séget találsz mindenben, amit csak észlelsz. Minél inkább a mostban élsz, annál jobban érzékeled a Lét egyszerű, ám mégis mély örömét, és az egész élet megszenteltségét.

Legtöbben összekeverik a mostot azzal, ami a most­ban történik, pedig a kettő nem ugyanaz. A most mé­lyebb annál, mint ami benne zajlik. A most a tér, amiben a történés lejátszódik. Ne keverd hát össze ezen pillanat tartalmát a mosttal! A most mélyebb, mint bármely tartalom, ami benne megjelenik.

Amikor belépsz a mostba, kilépsz elméd tartalmából. A gondolatok szüntelen áramlása lelassul. A gondo­latok már nem kötik le teljes figyelmedet, nem szívnak be teljesen. Rések jelennek meg a gondolatok között: tágasság és belső csend. Kezded megérteni, mennyi­vel hatalmasabb és mélyebb vagy, mint a gondo­Iataid.

Életed tartalmát gondolataid, érzelmeid, érzékeléseid és élményeid alkotják. Az „életem" az, amiből az éntudatodat származtatod, és az „életem" egyenlő annak a tartalmával - legalábbis ezt hiszed.

Folyamatosan szem elől téveszted a legnyilvánvalóbb tényt: a legmélyebb „ÉN VAGYOK" érzésednek sem­mi köze ahhoz, hogy mi történik az életedben. Annak semmi köze a tartalomhoz. Ez az „ÉN VAGYOK" ér­zés azonos a mosttal. Az mindig ugyanaz marad. Gyermekkorban és idős korban, egészségben és be­tegségben, siker és kudarc idején az „ÉN VAGYOK" ­a most tere -, annak legmélyebb szintjén, változatlan marad. A legtöbben ezt általában összetévesztik a tartalommal, s emiatt az „ÉN VAGYOK"-ot vagy a mostot csak halványan és közvetett módon, életük tartalmán keresztül tapasztalják meg. Más szóval: lé­tezésed tudatát elhomályosítják a körülmények, a gondolataid folyama és ezen világ számos, ilyen­olyan dolga. A mostot elhomályosítja az idő.

Emiatt pedig megfeledkezel a Létben gyökerező­désedről, isteni valóságodról, és elveszíted magadat a világban. Zavar, harag, depresszió, erőszak és kon­fliktus jelentkezik, amikor az emberek elfelejtik, hogy kik is ők valójában.

Pedig milyen könnyű is emlékezni az igazságra és így hazatalálni! Ehhez csak ennyit kell tudni:

Nem a gondolataim, az érzelmeim, az érzékszervi ér­zékeléseim és az élményeim vagyok. Nem az életem tartalma vagyok. Élet vagyok. Az a tér, amelyben minden dolog történik. Tudatosság vagyok. A most vagyok. ÉN VAGYOK.

5. FEJEZET

AKI VALÓJÁBAN VAGY

A most elválaszthatatlan attól, aki a legmélyebb szin­ten vagy.

Az életedben sok dolog számít, de abszolút értelem­ben csak egy dolog lényeges.

A világ szemében számít, hogy sikeres vagy-e, vagy kudarcot vallasz. Számít, hogy egészséges vagy-e vagy nem, hogy tanult vagy-e vagy tanulatlan. Szá­mít, hogy gazdag vagy-e vagy szegény - ez valóban befolyásolja életed alakulását. Igen, mindezek való­ban számítanak, viszonylag jelentősek, ám abszolút értelemben, végső fokon nem.

Egy dolog jobban számít, mint a felsoroltak bármelyi­ke: megtalálni a lényegét annak, aki rövid életű enti­tásod, személyessé tett éntudatod mögött valójában vagy.

Nem azzal lelsz lelki békére, ha átrendezed életkörül­ményeidet, hanem ha fölismered, hogy ki is vagy valójában, a legmélyebb szinten.

A reinkarnáció nem segít rajtad, ha a következő éle­tedben sem tudod, hogy ki vagy.

A bolygó minden nyomorúsága az „én" és „mi" sze­mélyessé tett érzékeléséből származik. Ez eltakarja a lényegét annak, aki vagy. Amikor nem vagy tudatá­ban ennek a belső lényegnek, akkor végül mindig nyomorúságot teremtesz. Ilyen egyszerű. Ha nem tu­dod, hogy ki vagy, akkor a gyönyörű, isteni lényed helyettesítésére egy elme alkotta ént teremtesz, és ragaszkodsz ehhez a félelemmel teli, nélkülöző, szű­kölködő énedhez.

Ettől kezdve pedig ezen hamis éntudatod megvédése és erősítése lesz az elsődleges motiváló tényeződ.

Számos, gyakran használt kifejezés, és néha maga a nyelv szerkezete is elárulja a tényt, hogy az emberek nem tudják, kik is ők valójában. Azt mondod: „X.Y. életét vesztette" vagy „az életem", mintha az élet va­lami olyan lenne, amit birtokolhatsz vagy elveszít­hetsz. Az igazság az, hogy neked nincs életed, te élet vagy. Az az egy élet, az az egy tudatosság, ami az egész univerzumot átitatja, és átmeneti formákat ölt, hogy megtapasztalja önmagát kőként, fűszálként, állatként, emberként, csillagként vagy galaxisként.

Érzed-e mélyen belül, hogy ezt te már tudod? Érzed-­e, hogy te már ez vagy?

Az élet legtöbb dolgához időre van szükséged; hogy egy új készséget kifejlessz, fölépíts egy házat, vala­minek a szakértőjévé válj, teát főzz... Az idő azonban haszontalan az élet leglényegesebb dolgához. Ahhoz az egyetlen dologhoz, ami valóban számít: az önmeg­valósításhoz. Ahhoz, hogy tudd, ki vagy a felszíni éne­den, tehát a neveden, a fizikai formádon, a történel­meden, a történeteden túl.

Nem találhatod meg önmagadat a múltban vagy a jö­vőben. Egyetlen helyen találhatod meg magadat: a mostban.

A spirituális útkeresők az önmegvalósítást, illetve a megvilágosodást a jövőben keresik. Ha kereső vagy, Ártetemszerűen jövőre van szükséged. Ha így hiszed, ez igazzá válik számodra: valóban időre lesz szüksé­ged, amíg rájössz, hogy nincs szükséged időre ah­hoz, hogy az legyél, aki vagy.

Ha ránézel egy fára, tudatában vagy a fának. Ha valamilyen gondolatod vagy érzésed támad, tuda­tában vagy annak a gondolatnak vagy érzésnek. Ha kellemes vagy fájdalmas élményt élsz át, tudatában vagy annak az élménynek.

Ezek igaz és magától értetődő állításoknak tűnnek, ám, ha alaposabban szemügyre veszed őket, azt ta­lálod, hogy bennük - alig észrevehetően - alapvető illúzió bújik meg. Olyan illúzió, amelyik elkerülhetetlen, ha szavakat használsz. A gondolat és a nyelv lát­szólagos dualitást és különálló személyeket teremt ott, ahol valójában nincs dualitás és nincs különállás. Az igazság: te nem valaki vagy, aki tudatában van a fának, a gondolatnak, az érzésnek vagy az élmény­nek. Te az a tudatosság vagy, amiben és ami által ezek a dolgok megjelennek.

Életedet élve, képes vagy-e azon tudatosságként látni önmagadat, amelyben életed egész tartalma kibonta­kozik?

Azon túl nem létezik megismerhető, és ugyanakkor minden tudás mégis belőle ered. Az „én" nem képes önmagát a tudás, illetve a tudatosság tárgyává tenni.

Tehát nem válhatsz önmagad tárgyává. Éppen emiatt jött létre az egós identitás illúziója, ugyanis mentá­lisan önmagadat tárggyá tetted. „Ez én vagyok" ­mondod. Aztán pedig elkezdesz viszonyt kialakítani önmagaddal, és elmondod másoknak és önmagad­nak a történetedet.

Ha azon tudatosságként ismered önmagadat, amely­ben a jelenségi létezés zajlik, akkor már nem függsz a Jelenségektől, és megszabadulsz attól, hogy helyze­tekben, helyeken és állapotokban keresd önmagad. Másként fogalmazva: már nem olyan fontos, hogy mi történik, vagy mi nem történik. A dolgok elveszítik súlyosságukat, komolyságukat. Játékosság költözik az életedbe. A világot kozmikus táncnak látod. A formák táncának. Nem többnek és nem kevesebb­nek.

Azt mondod: „én ismerni akarom magamat". Te vagy az „én". Te vagy a tudás. Te vagy az a tudatosság, amely révén minden tudott. Az pedig nem ismerheti önmagát: az önmaga.

Ha tudod, hogy valójában ki vagy, akkor állandóan eleven békeérzés tölt el. Nevezheted örömnek is, mert ez az öröm vibrálóan eleven lelki béke. Ez az afölötti öröm, hogy tudod, maga az életesszencia vagy, mielőtt az még formát venne föl. Ez a Lét öröme. Az öröm, hogy az lehetsz, aki valójában vagy.

Ahogy a víz lehet szilárd, folyékony vagy gáz halmaz­állapotú, a tudatosság is megfigyelhető „megfagyott" formában: anyagként; „folyékony" állapotban: elme­ként vagy gondolatként; illetve formamentesen: tiszta tudatosságként.

A tiszta tudatosság: manifesztálódás előtti élet, és ez az élet a „te" szemeiden keresztül nézi a formák világát, mert valójában te tudatosság vagy. Ha ekként ismered magad, akkor mindenben fölfedezed maga­dat. Ez a tökéletesen világos érzékelés állapota. Töb­bé már nem olyan lény vagy, aki olyan nehéz múlttal rendelkezik, ami fogalmak alkotta szűrővé vált, s amin keresztül minden élményedet értelmezed.

Ha értelmezés nélkül észlelsz, érzékelni tudod azt, aki észlel. Erről szavakkal maximum annyi mondható, hogy létezik az éber nyugalomnak a tere, amelyben az észlelés történik.

A forma nélküli tudatosság „terajtad" keresztül ön­maga tudatára ébredt.

A legtöbb ember életét a vágy és a félelem irányítja.

A vágy: igény arra, hogy hozzáadj magadhoz valamit, hogy teljesebben lehess önmagad. Minden félelem: valami elvesztésének a félelme, ami által csökkensz, amitől kevesebb leszel.

E két mozgatóerő elhomályosítja a tényt, hogy a Létet nem lehet adni vagy elvenni. A Lét, a maga teljességében, már eleve benned van, most.

6. FEJEZET

ELFOGADÁS ÉS MEGADÁS

Amikor csak megteheted, „nézz" önmagadba, hogy lásd, vajon nem teremtesz-e tudattalanul konfliktust a külső és a belső, tehát az adott pillanat külső körül­ményei - ahol vagy, akivel vagy, vagy amit teszel -, illetve gondolataid és érzéseid között! Érzed-e, mennyire fájdalmas belül szemben állni azzal, ami van?

Amint fölismered ezt, arra is rájössz, hogy immár ké­pes vagy fölhagyni ezzel a hiábavaló konfliktussal, ez­zel a belső háborúzással.

Ha szavakba öntenéd belső, pillanatnyi valóságodat, naponta hányszor kellene azt mondanod, hogy „nem akarok itt lenni, ahol vagyok"? Milyen érzés, amikor nem akarsz ott lenni, ahol vagy? A forgalmi dugóban, a munkahelyeden, a vasúti váróteremben, s azokkal az emberekkel, akikkel vagy?

Persze, akadnak olyan helyek, ahonnan legjobb egy­szerűen kisétálni, és olykor ez a leghelyénvalóbb do­log a számodra. Számos esetben azonban a kisétálás lehetősége szóba sem jön. Valamennyi utóbbi eset­ben a „nem akarok itt lenni" nem csupán haszonta­lan, de káros is. Téged és másokat is boldogtalanná tesz.

Azt mondják: bárhová is mész, ott vagy. Másként megfogalmazva: itt vagy. Mindig. Oly nehéz ezt elfo­gadni?

Valóban szükséged van arra, hogy minden érzékszer­vi érzékelést és élményt gondolatban címkével láss el? Valóban szükséged van arra, hogy reaktív, szere­tem/nem szeretem viszonyban legyél az élettel, amelyben szinte folyamatosan konfliktusban állsz helyzetekkel és emberekkel? Vagy az csupán egy mélyen gyökerező, mentális szokás, amit meg lehet törni? Nem azzal, hogy valamit cselekszel, hanem megengedve ennek a pillanatnak, hogy legyen.

A szokásos és reaktív „nem" az egót erősíti. Formai identitásod, az ego, nem éli túl az önmegadást.

„Annyi a teendőm!" Igen, de milyen a tetteid minő­sége? Ahogy vezeted az autódat munkába menet, beszélsz a kliensekkel, dolgozol a számítógépeden, ügyeket intézel, kezeled a napi életedet alkotó, szám­talan dolgot; mennyire teljesen teszed azt, amit te­szel? Megadásos vagy nem megadásos a cselekvé­sed? Ez határozza meg életedben a sikerességedet, s nem az, hogy mekkora erőfeszítést teszel. Az erőfe­szítésben stressz és megerőltetés van. Az a kényszer, hogy a jövőben egy bizonyos ponthoz eljuss, vagy egy bizonyos eredményt elérj.

Találod-e magadban akár csak nyomát is annak, hogy nem akarod azt tenni, amit teszel? Ez az élet tagadása, s az igazán sikeres kimenetel emiatt lehe­tetlen.

Ha képes vagy ilyent találni magadban, képes vagy-e arra is, hogy azt szélnek ereszd, és teljessé válj ab­ban, amit teszel?

Egy Zen mester a Zen lényegét így foglalta össze: „egyszerre egy dolgot csinálni".

Egyszerre egy dolgot csinálni azt jelenti, hogy teljesen teszed, amit teszel, hogy cselekvésednek a teljes figyelmedet szenteled. Ez a megadásos cselekvés ­az erőteljes cselekvés.

Ha elfogadod azt, ami van, akkor azzal mélyebb szintre jutsz, ahol belső állapotod és éntudatod már nem függ az elme „jó" vagy „rossz" minősítésétől.

Ha igent mondasz az élet „vanságára" azzal, hogy olyannak fogadod el ezt a pillanatot, amilyen, akkor magadban rátalálsz a tágasságérzésre, ami rendkívül békés érzés.

A felszínen továbbra is boldog lehetsz, ha süt a nap, s kevésbé boldog, ha esik; boldog lehetsz, amikor nyersz egymillió dollárt, és boldogtalan, amikor min­den anyagi javadat elveszíted. Ám többé már sem a boldogság, sem a boldogtalanság nem fog oly mé­lyen érinteni. Azok csak fodrozódások lényed felszí­nén. A külső állapotod jellegétől függetlenül a ben­ned, a háttérben lévő lelkibéke-érzés zavartalan ma­rad.

A „van"-ra adott igened olyan mély dimenziót tár föl benned, ami független a külső körülményektől és a gondolataid és érzelmeid állandóan hullámzó belső állapotaitól.

A megadás oly könnyűvé válik, amikor ráébredsz minden élmény mulandó természetére, és arra, hogy a világ semmi maradandót nem képes adni. Ekkor továbbra is találkozol emberekkel, továbbra is részt veszel eseményekben és tevékenységekben, ám már az egós én akarásai és félelmei nélkül. Más szóval: többé már nem követeled, hogy egy helyzet, személy, hely vagy esemény kielégítsen vagy boldoggá te­gyen. Hagyod lenni annak múló és tökéletlen termé­szetét.

S a csoda: amikor már nem él benned a teljesíthetet­len elvárás, akkor minden helyzet, személy, hely vagy esemény nemcsak kielégítővé, hanem harmoniku­sabbá és békésebbé is válik.

Amikor teljesen elfogadod ezt a pillanatot, amikor többé már nem vitatkozol azzal, ami van, a gondol­kodási kényszer csökken, s a helyét éber nyugalom veszi át. Teljesen tudatos vagy, ám az elméd már semmilyen módon sem címkézi ezt a pillanatot. A belső ellenállásmentességnek ez az állapota megnyit téged annak a kondicionálatlan tudatosságnak a számára, ami végtelenszer hatalmasabb, mint az em­beri elmé. Ez az óriási intelligencia aztán már kifejez­heti magát rajtad keresztül, s végre támogathat, be­lülről is, kívülről is. Ez a magyarázata annak, hogy ha szélnek ereszted a belső ellenállásodat, akkor gyak­ran azt veszed észre, hogy körülményeid jobbá vál­nak.

Azt mondom talán: „Élvezd ezt a pillanatot! Légy bol­dog!"? Nem.

Csupán: engedd meg ennek a pillanatnak az „ilyen­ségét"! Ennyi elegendő.

A megadás: megadni magadat ennek a pillanatnak, nem pedig egy történetnek, amelyen keresztül értel­mezed ezt a pillanatot, s utána megpróbálsz abba belenyugodni.

Például lerokkansz, s többé nem tudsz járni. Az álla­pot olyan, amilyen.

Történetet kreál-e belőle elméd? Mondván: „Hát ide jutottam. Tolószékben kötöttem ki. Az élet kegyetlenül és igazságtalanul bánt velem. Nem ezt érdemlem!"

EI tudod-e fogadni ezen pillanat vanságát,- s nem ke­vered-e össze azt a történettel, amit az elme szőtt köré?

A megadás akkor következik be, amikor már nem kérdezed: „miért történik ez velem?".

Még a legelfogadhatatlanabbnak és legfájdalma­sabbnak tűnő helyzetben is valami mélyebb jó rejlik, és minden tragédiában megtalálható a kegyelem magva.

A történelemben számos példát látunk olyan nőkre és férfiakra, akik hatalmas veszteség, súlyos betegség, bebörtönzés vagy a közeli halál láttán elfogadták a látszólag elfogadhatatlant, és így „minden értelmet meghaladó békére" leltek.

Az elfogadhatatlan elfogadása a kegyelem legna­gyobb forrása ebben a világban.

Akadnak helyzetek, amelyekben semmilyen szó vagy magyarázat sem segít. Az életnek többé már nincs értelme. Vagy valaki, nagy bajban levő, hozzád fordul segítségért, és nem tudod, hogy mit tegyél vagy mondjál.

Amikor teljesen elfogadod a tényt, hogy nem tudod, mit tegyél vagy mondjál, akkor fölhagysz a próbálko­zással, hogy a korlátozott, gondolkodó elméddel keress választ, és ekkor egy nálad hatalmasabb in­telligencia kezdhet rajtad keresztül működésbe lépni. És ez történetesen még a gondolatnak is a hasznára válhat, mert a hatalmasabb intelligencia abba bele­áramolhat, és inspirálhatja azt.

A megadás néha azt jelenti, hogy már nem próbálod megérteni a dolgot, és elfogadod a nem tudást.

Ismersz-e olyanokat, akiknek a jelek szerint az élet­ben az a fő elfoglaltságuk, hogy önmagukat és má­sokat nyomorulttá tegyenek, hogy boldogtalanságot terjesszenek? Bocsáss meg nekik, mert ők is az ébredező emberiséghez tartoznak! Játszott szerepük: fokozni az egós tudatosság, a nem megadás rém­álmát. Semmi személyes sincs ebben az egészben. ők nem a valódi önmaguk.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a megadás: belső vál­tás az ellenállásból az elfogadásba, a „nemből" az „igenbe". Amikor megadod magadat, akkor éntu­datod átvált a reakcióval vagy a mentális ítélettel azonosulásból a reakció vagy az ítélet körüli térre. Ez váltás a formával - a gondolattal vagy érzelemmel ­való azonosulásból abba az állapotba, amikor föl­ismered, hogy nem forma, hanem tágas tudatosság vagy, s akként létezel.

Bármi, amit teljesen elfogadsz, eljuttat a béke állapo­tába, beleértve azt is, hogy elfogadod, hogy képtelen vagy elfogadni, hogy ellenállsz.

Hagyd békén az életet! Hagyd létezni!

7. FEJEZET

A TERMÉSZET

Nem csupán fizikai életben maradásunk vonatkozá­sában függünk a természettől. Azért is szükségünk van rá, hogy az megmutassa a haza vezető utat, az eIménk börtönéből kivezető ösvényt. Elvesztünk a cselekvésben, a gondolkodásban, az emlékezésben és a várakozásban - a komplexitás útvesztőjében és problémák világában.

Elfelejtettük, amit a kövek, a növények és az állatok még tudnak. Elfelejtettük, hogy miként létezzünk hogyan legyünk belül csendben, miként legyünk ön­magunk, s hogyan legyünk ott, ahol az élet van: az itt és mostban.

Valahányszor bármilyen természetes dologra irányí­tod a figyelmedet, tehát bármi olyanra, ami emberi beavatkozás nélkül jött létre, kilépsz a fogalmi gon­dolkodás börtönéből, és bizonyos mértékig a Léttel való összekapcsolódottság állapotának részesévé válsz, amelyben minden természetes dolog létezik.

Ahhoz, hogy figyelmedet egy kőre, egy fára vagy egy állatra irányítsd, nem kell róluk gondolkoznod. Csu­pán érzékeled őket. A tudatodban tartod.

A tárgy vagy élőlény lényegéből akkor valami átadja magát neked. Érzed, hogy milyen csöndes és nyu­godt, s eközben benned ugyanaz a belső csend ébred. Érzékeled, hogy milyen mélyen pihen a Lét­ben: teljesen egységben él azzal, ami ő, és azzal, ahol van. E fölfedezés hatására te is mélyen megpihensz önmagadban.

Amikor a természetben sétálsz vagy pihensz, fejezd ki e birodalom iránti tiszteletedet azzal, hogy teljesen ott vagy! Maradj nyugton! Nézz! Hallgass! Lásd, ahogy minden állat és növény teljesen önmaga! Ők ­az emberekkel ellentétben - nem hasítják magukat ketté. Nem egy önmagukról alkotott mentális képen keresztül élnek, s ezért nem kell azzal foglalkozniuk, hogy ezt a képet védjék és erősítsék. A szarvas önmaga. A nárcisz önmaga.

A természetben minden nemcsak önmagával van egységben, hanem a teljességgel is. A természet sze­replői nem vonták ki magukat az egész szövetéből azzal, hogy elkülönített létet kiáltanak ki maguknak, nem osztják a világot „én"-re és a világ maradékára.

A természetben végzett elmélkedés megszabadíthat az „én"-től, a nagy bajkeverőtől.

Figyelj a természet számtalan halk hangjára: a levelek zizzenésére a szélben, az esőcseppek koppanására, egy-egy rovar zümmögésére, a hajnalban megszólaló első madárfüttyre! Add át magadat teljesen a hall­gatás tevékenységének! A hangok mögött valami ha­talmasabb rejlik: az a szentség, amit nem lehet gon­dolatokon keresztül megérteni.

Nem te teremtetted a testedet, s nem is tudod kontrollálni annak a funkcióit. Az emberi értelemnél hatalmasabb intelligencia tevékenykedik. Ugyanaz az értelem, ami az egész természetet fenntartja. Azzal juthatsz a legközelebb ehhez az intelligenciához, ha tudatában vagy saját energiameződnek: ha érzed tested elevenségét, az ott lévő, éltető jelenlétet.

Egy kutya játékossága, feltétel nélküli szeretete és készsége, hogy bármely pillanatban ünnepelje az éle­tet, gyakran éles ellentétben áll gazdája belső álla­potával: deprimált, szorong, problémák terhe nyomja a vállát, elveszett a gondolatokban, s már nincs jelen az egyedül létező helyen és időpontban, vagyis az itt és mostban. Az ember elcsodálkozik: ilyen alak mel­lett vajon hogyan tud ez a kutya lelkileg ennyire egészséges, ilyen örömteli maradni?

Ha a természetet kizárólag az elmén, a gondolkodá­son keresztül érzékeled, akkor nem tudod érezni an­nak elevenségét, „létségét". Csak a formát látod, s nem vagy tudatában a formában rejlő életnek, a szent misztériumnak. A gondolat a természetet a profit, a tudás vagy egyéb, haszonelvű célok hajszolásában alkalmazott árucikké alacsonyítja le. Az őserdő fű­részáruvá, a madár tudományos kutatási projektté, a hegy pedig kibányászandó területté vagy meghódí­tandó tárggyá válik.

A természet észlelésekor engedj teret a gondolat­mentességnek, az elme „üzemszünetének"! Ha így közeledsz a természethez, az válaszolni fog neked, és részt vesz az emberi és a planetáris tudatosság fejlődésében.

Vedd észre, hogy a virág mennyire a jelenben létezik, mennyire megadja magát az életnek!

Megnézted-e valaha is igazán a lakásodban lévő nö­vényt? Megengedted-e ennek az ismerős, mégis ti­tokzatos lénynek, amit növénynek nevezünk, hogy megtanítson a titkaira? Észrevetted-e már, hogy mi­lyen mély béke él benne? Miként veszi körül a csend és nyugalom tere? Amint tudatára ébredsz a növény­ből sugárzó nyugalomnak és békének, az a növény a tanítóddá válik.

Figyelj meg egy állatot, egy virágot vagy egy fát, és lásd, hogyan pihennek a Létben! Ők önmaguk. Hatal­mas méltóság, ártatlanság és szentség árad belőlük. Ahhoz azonban, hogy ezt lásd, túl kell lépned a minő­sítés és a címkézés mentális szokásán. Amint felüle­melkedsz a mentális címkéken, érezni fogod a termé­szetnek azt a megfogalmazhatatlan dimenzióját, amit gondolattal nem lehet megérteni, s érzékszervekkel nem lehet érzékelni. Olyan harmónia és szentség ez, ami nem csak az egész természetet itatja át, hanem benned is él.

A belélegzett levegő: természet. Maga a légzés folya­mata is az.

Irányítsd figyelmedet a légzésedre, és vedd észre, hogy azt nem csinálod! Az a természet lélegzete. Ha emlékezned kéne arra, hogy lélegezz, akkor hamaro­san meghalnál. S ha megpróbálnád leállítani a légzé­sedet, a természet azt nem hagyná és felülkerekedne.

A legbensőségesebb és leghatékonyabb módon úgy kapcsolódhatsz össze újra a természettel, ha tudatá­ra ébredsz légzésednek, és megtanulod azon tartani a figyelmedet. Ez gyógyító hatású és a képességeket jelentősen megnövelő, erőt adó gyakorlat. Tudatos­ságváltást hoz létre: a gondolat fogalmi világából a kondicionálatlan tudatosság belső birodalmába kap­csolsz át.

A természetre tanárként van szükséged. Tanárként, aki megtanít újra kapcsolatba kerülnöd a Léttel. De nem csak neked van szükséged a természetre. A természetnek is szüksége van rád.

Nem különülsz el a természettől. Mindannyian részei vagyunk annak az EGY ÉLETNEK, ami az egész vi­lágmindenségben számtalan formában fejezi ki ön­magát. Olyan formákban, amelyek kapcsolatban áll­nak egymással. Amikor észreveszed azt a szentséget, szépséget, hihetetlen nyugalmat és méltóságot, amelyben a virág vagy a fa létezik, hozzáadsz vala­mennyit ahhoz a virághoz vagy fához. Fölismerésed, tudatosságod révén a természet is jobban megismeri önmagát. Rajtad keresztül ismeri meg saját szépsé­gét és szentségét!

Hatalmas, csöndes tér tartja ölelésében az egész ter­mészetet. Téged is.

Csak akkor tudsz belépni a kövek, növények és álla­tok lakta csend és nyugalom birodalmába, ha belső csendet teremtesz magadban. Csak akkor tudsz mély szinten összekapcsolódni a természettel, s csak akkor tudod túllépni a túlzásba vitt gondolkodás teremtette elkülönülésérzést, amikor zajos elméd elcsitul.

A gondolkodás az élet fejlődésének egy állomása. A természet ártatlan nyugalomban létezik, ami megelőzi a gondolat ébredését. A fa, a virág, a madár, a kő nincsenek saját szépségük és szentségük tudatában. Amikor az emberi lények lecsöndesednek, túllépnek a gondolaton. A gondolaton túli csendben a kibővült tu­dás és tudatosság kitágult dimenziója lakozik.

A természet elhozhatja számodra a csendet. Az az ajándéka számodra. Amikor észleled a természetet, és a csendes nyugalom erőterében kapcsolódsz hoz­zá, azt az erőteret áthatja a te tudatosságod. Ez a te ajándékod a természet számára.

Rajtad keresztül a természet önmaga tudatára ébred. A természet évmilliók óta vár rád.

8. FEJEZET

KAPCSOLATOK

Milyen gyorsan is alkotunk véleményt egy-egy em­berről, s jutunk velük kapcsolatban ilyen-olyan követ­keztetésre! Az egós elmét elégedettség tölti el, ami­kor címkét ragaszthat egy másik emberi lényre, hogy így fogalmi identitást adjon neki, amikor kinyilvánítja fölötte igaznak vélt ítéletét.

Minden emberi lényt arra kondicionáltak, hogy ilyen­olyan módon gondolkozzon és viselkedjen. A kon­dicionáltság jellegét részben a gének, részben pedig a gyermekkori élmények és a kulturális környezet határozza meg.

Ők nem valódi önmaguk, csupán azoknak tűnnek. Ha valaki fölött ítélkezel, akkor összetéveszted az illetőt jellemző, kondicionált elmemintákat a valódi lényével. Ennek megtétele önmagában is egy mélyen kon­dicionált és tudattalan minta. Fogalmi identitást adsz az illetőnek, és ez a hamis identitás nemcsak a számára válik börtönné, hanem a te számodra is.

Az ítélkezéssel való felhagyás nem jelenti, hogy nem látnád, mit tesz. Csupán azt jelenti, hogy fölismered: viselkedése a kondicionáltság egy formája, s azt ak­ként látod és akként fogadod. Nem konstruálsz abból egy identitást az illető számára.

Ez mindkettőtöket felszabadít a kondicionáltsággal, a formával, az elmével való azonosulás alól. A kap­csolataidat ettől kezdve már nem az ego irányítja.

Amíg életedet az ego irányítja, addig gondolataid, ér­zelmeid és cselekedeteid zöme vágyból vagy félelem­ből fakad. A kapcsolataidban ezért vagy akarsz va­lamit a másiktól, vagy félsz tőle.

Amit akarsz, az lehet: élvezet vagy anyagi haszon; el­ismerés; dicséret vagy figyelem; éntudatodnak összehasonlításon alapuló megerősítése, mert meg­állapíthatod, hogy te több vagy, többed van vagy töb­bet tudsz, mint ők. Félni pedig attól félsz, hogy az említetteknek esetleg épp az ellenkezője igaz, ami csökkentené önértékelésedet.

Amikor a jelen pillanatot helyezed figyelmed közép­pontjába - ahelyett, hogy egy célhoz vezető folyamat eszközeként használnád azt -, akkor túllépsz az egón és azon a tudattalan kényszeren, hogy az embereket valamilyen végcél elérésének eszközeként használd. A végcél: önmagad mások árán történő megerősí­tése. Amikor a legteljesebb figyelmedet adod annak, akivel éppen együtt vagy, akkor a kapcsolatból kive­szed a múltat és a jövőt - leszámítva azon eseteket, amikor gyakorlati okok miatt azokra szükség van. Amikor mindenkivel teljesen jelenlevő vagy, akivel csak találkozol, akkor már nem használod azt a fogal­mi identitást, amit a számukra alkottál - a te értelme­zésedet arról, hogy ők kicsodák és mit tettek a múlt­ban -, és képes vagy a vágy és a félelem egós mű­veletei nélkül interakcióba lépni másokkal. A kulcs: a figyelem, az éber nyugalom.

Milyen csodálatos is túllépni kapcsolataidban az aka­ráson és a félelmen! A szeretet semmit sem akar, és semmitől sem fél.

Ha az ő múltja a te múltad lenne, az ő fájdalma a te fájdalmad, s az ő tudatossági szintje a te tudatossági szinted, akkor pontosan úgy gondolkoznál és csele­kednél, mint ő. Ennek felismerése szüli meg a meg­bocsátást, az együttérzést, a lelki békét.

Az ego nem szereti hallani ezt, mert ha nem tud többé reagáló és önelégült lenni, veszít erejéből.

Amint nemes vendégként fogadsz mindenkit, aki csak a most terébe belép; amint minden egyes em­bernek megengeded, hogy olyan legyen, amilyen; elkezdenek változni.

Ahhoz, hogy egy másik ember lényegét megismerd, semmit sem kell tudnod róla, tehát nem kell ismerned a múltját, a történelmét, a történetét. Összekeverjük a valakiről vagy valamiről való tudást a mélyebb tudás­sal, ami már nem fogalmi jellegű. Valakiről vagy vala­miről tudni, illetve valóban tudni: két teljesen külön­böző dolog. Az első a formával törődik, míg a má­sodik a forma nélkülivel. Az egyik gondolatok révén történik, a másik a csend révén.

A valakiről vagy valamiről való tudás gyakorlati célok szempontjából hasznos. Ilyen vonatkozásban nem tudunk meglenni nélküle. Amikor azonban a kapcso­latokban ez az üzemmód játssza a főszerepet, akkor már korlátozó, sőt romboló hatásúvá válik. A gon­dolatok és a fogalmak mesterséges gátat emelnek, az emberi lényeket elválasztják egymástól. Emberi inter­akcióid az esetben már nem a Létben gyökereznek, hanem elmealapúvá válnak. Fogalmi gátak nélkül a szeretet minden emberi interakcióban természetes módon van jelen.

A legtöbb emberi interakció a szavak cseréjére kor­látozódik - a gondolat birodalmára. Létfontosságú némi csendet vinni a kapcsolataidba, különösen a szorosabb kapcsolataidba.

Egyetlen kapcsolat sem virágozhat a tágasság érzése nélkül, amit pedig a csend teremt meg. Meditáljatok, vagy töltsetek valamennyi időt együtt a természet­ben! Ha sétáltok, autóval utaztok vagy otthon tartóz­kodtok, szokjátok meg, hogy olykor csendben ma­radtok! A csendet nem lehet és nem kell megterem­teni. Csupán légy fogékony a csendre, ami eleve ott van, csak rendszerint elfedi a mentális zaj!

Ha hiányzik a tágas csend, akkor kettőtök viszonyát az elme fogja uralni, és a kapcsolatot hamarosan problémák és konfliktusok jellemezhetik. Csend ese­tén azonban a kapcsolatban bármi szabadon meg­jelenhet.

A másik módja annak, hogy csendet vigyünk a kap­csolatba: a valódi figyelés. Amikor valóban odafi­gyelsz valakire, akkor megjelenik a csend dimenziója, és az a kapcsolatotok egyik alapelemévé válik. Az igazi odafigyelés azonban ritka képesség. A legtöbb ember figyelmének zömét általában a saját gondol­kodása köti le. A legjobb esetben értékelik a szava­idat, vagy fölkészülnek a következő adag mondan­dójukra. Rosszabb esetben egyáltalán nem figyelnek rád, teljesen elvesznek saját gondolataikban.

A valódi figyelés sokkal több, mint meghallás. A va­lódi figyelés az éber figyelem megjelenése, ami a jelenlétnek azon tere, amelyben a szavak fogadtat­nak. A szavak ekkor már másodlagossá válnak. Je­lentőségteljesek lehetnek, vagy esetleg nincs értel­mük. Maga a figyelés aktusa - a figyelés közben megteremtődő tudatos jelenlét - sokkal fontosabb, mint az, amire figyelsz. E tér az, amelyben a fogalmi gondolkodás egymástól elválasztó gátja nélkül talál­kozhatsz végre a másik emberrel: a tudatosság egye­sítő tere. Ekkor a másik ember többé már nem „má­sik". Ebben a térben egyetlen tudatként, egyetlen tudatosságként egyesültök.

Gyakran tapasztalsz-e ismétlődő drámát a hozzád közelállókkal való kapcsolatodban? Kiváltanak-e a vi­szonylag jelentéktelen nézeteltérések is haragos vitákat és fájdalmas, érzelmi sérüléseket?

Ezen jelenség gyökerénél az alapvető egós minták húzódnak meg: az az igény, hogy neked legyen iga­zad - és persze, hogy a másiknak ne -, vagyis a men­tális állásponttal való azonosulás. Ott van továbbá az ego azon igénye, hogy időnként konfliktusba kerül­hessen valakivel vagy valamivel, annak érdekében, hogy erősítse az „én" és a „másik" közti különbség, az elkülönülés érzetét, ami nélkül az ego nem tudna életben maradni.

Továbbá: ott található az a múltban felhalmozódott fájdalom, amit - ahogy minden ember - belül te is magaddal cipelsz. Ez részben a személyes múltadból származik, részben az emberiség kollektív fájdalma, ami messzi, messzi időkbe nyúlik vissza. Ez a „fáj­dalomtest" olyan energiamező benned, ami időnként átveszi fölötted az irányítást, mert további érzelmi fájdalmat kell megtapasztalnia ahhoz, hogy táplálja és újra feltöltse magát. Megpróbálja kontrollálni a gon­dolkodásodat, igyekszik erősen negatívvá tenni azt. Imádja a negatív gondolataidat, mert azokkal harmo­nizál, s így belőlük tud táplálkozni. Továbbá: a hozzád közel állókból negatív érzelmi reakciókat fog kiprovo­kálni, különösen a partneredből, hogy táplálkozhas­son az azt követő ,;drámából" és érzelmi sérülésből.

Hogyan szabadíthatod meg magadat ettől a mélyen benned rejlő, tudattalan fájdalommal való azonosu­lástól, ami oly sok nyomorúságot okoz az életedben?

Ébredj létének tudatára! Vedd észre, hogy az nem a te valódi önmagad! Vedd észre, hogy az valójában a múlt fájdalma! Figyeld meg, ahogy fölbukkan a part­neredben vagy önmagadban! Amikor megszakad a vele való, tudattalan azonosulásod, amikor képes vagy azt megfigyelni magadban, akkor többé már nem táplálod, s az fokozatosan elveszti energiatöl­tését.

Az emberi interakció lehet pokol. Ám nagyszerű spirituális gyakorlat is.

Amikor ránézel egy másik emberi lényre, és mély sze­retetet érzel iránta, vagy amikor a természet gyönyö­rén merengsz, és bensődben valami intenzíven reagál rá, akkor egy pillanatra hunyd be a szemed, és érezd magadban annak a szeretetnek vagy szépségnek a lényegét, ami elválaszthatatlan tőled, mert az a valódi természeted! A külső forma csak átmeneti visszatük­röződése annak, aki te belül vagy, ami a lényeged. Ezért nem hagyhat el soha a szeretet és a szépség, míg a külső formák idővel mind elhagynak.

Mi a kapcsolatod a tárgyak világával, azzal a számta­lan dologgal, ami körülvesz, és amit naponta kezelsz? A székkel, amin ülsz, a tollal, az autóval, a csészével? Azok csupán valami végcél eszközei számodra, vagy ráébredsz-e időnként - nem számít, milyen rövid idő­re is - a létezésük, a létük tudatára? Azzal, hogy észreveszed őket, és a figyelmedet nekik szenteled.

Amikor erősen kötődsz tárgyakhoz, amikor arra hasz­nálod őket, hogy a saját magad és a mások szerinti értékedet növeld velük, akkor a tárgyi dolgokra fordí­tott figyelmed könnyen átveheti az egész életed fölötti irányítást. Ha tárgyakkal azonosítod önmagadat, akkor nem azért értékeled őket, amik, hanem bennük valójában önmagadat keresed.

Ha egy tárgyat önmagáért becsülsz, ha mentális projekció nélkül tudod értékelni annak lényét, akkor képtelen vagy nem hálát érezni a létezéséért. Még azt is érezheted, hogy az a tárgy valójában nem élettelen, csupán az érzékszervek számára tűnik annak. A fizikusok a megmondhatói, hogy molekuláris szinten minden tárgy valójában lüktető energiamező.

A dolgok birodalmának egomentes értékelése révén a téged körülvevő világ oly módon megelevenedik, ami az elme számára teljesen fölfoghatatlan.

Ha találkozol valakivel, bármily rövid időre is, érté­keled-e lényét azzal, hogy a teljes figyelmedet szen­teled neki? Vagy holmi végeredmény elérésének esz­közévé redukálod őt, puszta funkcióvá vagy szerep­pé?

Milyen a kapcsolatod a nagy élelmiszerüzlet kasszá­jánál ülő hölggyel, a parkolóőrrel, a szerelővel, az „ügyféllel"?

Elég egy pillanatnyi figyelem. Ahogy rájuk nézel, vagy ahogy figyelsz rájuk, abban éber csend van - talán csak 2-3 másodpercre, talán hosszabb időre. Ez elegendő ahhoz, hogy valami valódibb jelenjen meg, mint azok a szerepek, amelyeket játszunk, s ame­lyekkel azonosulunk. Minden szerep része annak a kondicionált tudatosságnak, ami az emberi elme. Ami a figyelés cselekedete révén jelenik meg, az a kondi­cionálatlan. Az, aki a neved és a formád mögött valójában és lényegében vagy. Ekkor már nem csu­pán egy forgatókönyvet jelenítesz meg. Ekkor már valódi vagy. Amikor ez a dimenzió előemelkedik belő­led, akkor az a másik emberből is előhozza ugyanezt.

Végső soron persze, nem is létezik „másik", s így va­lójában mindig önmagaddal találkozol.

9. FEJEZET

A HALÁL ÉS AZ ÖRÖKKÉVALÓ

Amikor keresztülsétálsz egy olyan erdőn, amit emberi kéz még nem piszkált meg, akkor nem csupán bur­jánzó életet látsz mindenütt magad körül, hanem kidőlt fákat, odvasodó törzseket, rothadó leveleket és bomló anyagokat is. Bármerre is tekintesz, ugyanúgy látsz életet, ahogy halált.

Alaposabban szemügyre véve azonban a dolgokat, azt is fölfedezed majd, hogy a széteső fatörzsek és a rothadó levelek nem csak új életet szülnek, hanem maguk is tele vannak élettel. Dolgoznak a mikroorga­nizmusok. Átrendezik magukat a molekulák. Halált tehát valójában sehol sem találsz. Csupán az életfor­mák átalakulása létezik. Mit tanulhatsz ebből?

A halál nem az élet ellentéte. Az életnek nincs ellen­téte. A halál ellentéte a születés. Az élet örök.

A történelem során született számtalan monda és vers szól az emberi létezés álomszerű voltáról, ami látszólag szilárd és valószerű, ám mégis oly mulandó és tünékeny, hogy bármely pillanatban megszűnhet.

Halálod óráján az életed valójában a végéhez köze­ledő álomnak tűnik majd. Ám még az álomban is kell lennie valamilyen valós esszenciának. Kell lennie egy tudatosságnak, amelyben az álom történik. Máskü­lönben az nem létezhetne.

Azt a tudatosságot vajon a test teremti meg? Vagy a tudatosság teremti meg a test álmát, valakinek az álmát?

Vajon miért tűnik el szinte mindenkiből a halálfélelem, aki átélt már halálközeli élményt? Tűnődj el ezen!

Természetesen tudod, hogy egyszer meg fogsz halni. Ám ez csupán puszta gondolat marad, amíg „szemé­lyesen" nem találkozol a halállal: súlyos betegség vagy baleset kapcsán, ami veled vagy közeli hozzá­tartozóddal történik; tán szeretted halála kapcsán. A halál ekkor - saját halandóságod fölismerése formá­jában - beköltözik az életedbe.

A legtöbb ember félelemmel fordul el a haláltól. Ha azonban nem rettensz vissza, és szembenézel a ténnyel, hogy a tested mulandó, és bármely pillanat­ban megsemmisülhet, akkor valamennyire - még ha csak kismértékben is - kevésbé azonosulsz már a saját fizikai és pszichológiai formáddal, az „éneddel". Amikor meglátod és elfogadod minden életforma át­menetiségét, különös békeérzés jelenik meg benned.

A halállal való szembenézésen keresztül tudatossá­god bizonyos mértékben megszabadul a formával való azonosulástól. Ez a magyarázat arra, hogy egyes buddhista közösségekben a szerzetesek rendszere­sen meglátogatják a hullaházat, s a halottak között ücsörögve meditálnak.

A nyugati kultúrában még mindig a halál tagadása a jellemző. Még az idős emberek is igyekeznek kerülni a témát, s a halál gondolatát, és a holttesteket gyor­san elrejtik a szemek elől. Az a kultúra, amelyik tagad­ja a halált, elkerülhetetlenül sekélyessé és felszínessé válik, s csak a dolgok külső formájával törődik. Ha a halált tagadjuk, az élet elveszíti a mélységét. A lehe­tőség, hogy tudjuk, kik is vagyunk a néven és a for­mán túl - más szóval: a transzcendens dimenzió ­ekkor eltűnik az életünkből, mert ennek a dimen­ziónak a kapuja a halál.

Az emberekben minden véggel kapcsolatban némi rossz érzés él, mert minden befejeződés egy kis halál. Ezért mondjuk búcsúzáskor: „viszontlátásra".

Valahányszor valamilyen élmény véget ér - baráti ta­lálkozó, nyaralás, gyermekeid hazalátogatása, - egy kis halált halsz. Egy „forma", ami élményként megje­lent a tudatosságodban, megszűnik. Ez gyakran üres­ségérzést hagy maga után, amit a legtöbb ember igyekszik nem érezni, amivel á legtöbben igyekeznek nem szembenézni.

Ha képes vagy megtanulni elfogadni, sőt örömmel fogadni életedben a végeket, akkor megtapasztalha­tod majd, hogy az az ürességérzés, ami kezdetben kellemetlen volt, idővel belső tágasságérzéssé alakul, ami már igen békés érzés.

Azáltal, hogy így megtanulsz naponta meghalni, meg­nyitod magadat az életnek.

A legtöbben úgy érzik, hogy identitásuk - éntudatuk ­valami hihetetlenül értékes dolog, amit nem akarnak elveszíteni. Ezért félnek annyira a haláltól.

Elképzelhetetlennek és rémisztőnek tűnhet a gondo­lat: az „én" létezésem véget érhet. Csakhogy össze­téveszted az értékes „én"-t a neveddel, a formáddal, és az ahhoz társított történettel! Az az „én" nem több, mint a tudatosság terében megjelenő, időleges for­máció.

Amíg csupán ezt a formaidentitást ismered, nem vagy annak tudatában, hogy ezen kincs a te lényeged, az ÉN VAGYOK legbensőbb érzete, amely maga a tuda­tosság. Ez benned az örökkévaló és ez az egyetlen dolog, amit nem tudsz elveszíteni.

Valahányszor bármifajta jelentős veszteség ér - pl. valamilyen vagyontárgyadat, otthonodat, közeli kap­csolatodat, jó híredet, állásodat vagy testi épségedet veszíted el, -valami meghal benned. Úgy érzed, hogy kevesebb lettél. Némi elbizonytalanodás is jelent­kezhet: „e nélkül... tulajdonképpen ki is vagyok?"

Amikor egy forma, amellyel - részedként - tudatta­lanul azonosultál, elszakad tőled vagy megsemmisül, az rendkívül fájdalmas lehet. Létezésed szövetében mintegy űrt hagy maga után.

Ha ez történik, ne tagadd le vagy ne bagatellizáld el a szomorúságot, amit érzel! Fogadd el, hogy az ott van! Óvakodj elméd próbálkozásától, hogy történetet épít­sen a szóban forgó veszteséged köré, amelyben te­neked az áldozat szerepe jut! Félelem, harag, nehez­telés vagy önsajnálat: ezek az érzelmek tartoznak eh­hez a szerephez. Azt követően pedig vedd észre, hogy mi rejlik ezen érzelmek, valamint az elme alkotta történet mögött: lyuk, üres űr! Szembe tudsz-e nézni az üresség furcsa érzésével? EI tudod-e azt fogadni? Ha megteszed, rájössz, hogy valójában az nem is olyan félelmetes. Meglepődhetsz azon, hogy abból valójában lelki béke árad.

Valahányszor valaki vagy valami meghal, valahány­szor egy létforma megszűnik, Isten, a formamentes és megnyilvánulatlan, átragyog a föloldódott forma hagyta nyíláson. Az életben ezért a legszentebb do­log: a halál. Ezért érezheted meg Isten békéjét a ha­lálon való elmélkedés, a halál elfogadása révén.

Mily rövid életű is minden emberi tapasztalás! Milyen tünékeny is az életünk! Van-e bármi is, ami nincs kitéve a születésnek és a halálnak? Létezik-e bármi is, ami örök?

Tűnődj el a következőn: ha csupán egyetlen szín létezne, mondjuk a kék, és így az egész világ és ab­ban minden kék lenne, akkor nem létezne a kék szín. Ugyanis ahhoz, hogy a kéket fölismerjük, szükség van valami nem kék színűre is; különben a kék nem „ugrik ki", nem létezik.

Ugyanígy: vajon nem kell-e valami nem tünékeny és nem mulandó ahhoz, hogy minden dolog tünékenysé­gét észrevegyük? Másként megfogalmazva: ha min­den - magadat is beleszámítva - mulandó lenne, egyáltalán tudnál-e róla? Jelenthet-e mást a tény, hogy tudatában vagy minden forma - köztük önma­gad - rövid életűségének, mint hogy van benned vala­mi, ami nem pusztul el?

Húszéves korodban tudatában vagy annak, hogy a tested izmos és életerős. Hatvan évvel később: hogy tested legyöngült és öreg. Húszéves korod óta a gon­dolkodásmódod is megváltozhatott, ám a tudatos­ság, amely tudja, hogy a tested fiatal vagy öreg, vagy hogy a gondolkodásod megváltozott, az változatlan maradt. Nos, ez a tudatosság az örökkévaló benned: maga a tudatosság. Ez a formamentes, EGY ÉLET Elveszítheted ezt? Nem, mert az vagy.

Egyesek nagyon békéssé és szinte fénylővé válnak közvetlenül a haláluk előtt. Mintha a föloldódóban lévő formán valami átragyogna.

Néha az történik, hogy a nagyon beteg vagy nagyon idős emberek szinte „átlátszóvá" válnak életük utolsó néhány hetében, hónapjában vagy akár évében. Ami­kor rád tekintenek, olykor fényt láthatsz, ami a sze­mükön át kiragyog belőlük. Nem maradt bennük lelki szenvedés. Megadták magukat, s ezért a személy, az ego teremtette „én" már feloldódott. Ők „meghaltak a haláluk előtt", és megtalálták azt a mély, lelki békét, ami: a bennük lévő haláltalanság fölismerése.

Minden balesetnek és csapásnak van egy potenciá­lisan megváltó dimenziója is, aminek azonban álta­lában nem vagyunk a tudatában.

A teljesen váratlan, közelgő halál hatalmas sokkja úgy hathat rád, hogy következtében a tudatosságod telje­sen felhagy a formával való azonosulásával. A testi halál előtti utolsó, néhány pillanatban, és meghalás közben, önmagadat formamentes tudatosságként ta­pasztalod meg. Hirtelen nincs többé félelem, csak lelki béke, és annak a tudása, hogy „minden rend­ben", s hogy a halál csupán egy forma feloldódása. Ekkor rájössz, hogy a halál végső soron illúzió. Ugyanúgy illúzió, mint a forma, amellyel azonosultál.

A halál nem anomália vagy minden esemény legbor­zasztóbbika, amint azt a modern kultúra igyekszik ve­led elhitetni, hanem a világ legtermészetesebb dolga. Elválaszthatatlan az ellenpólusától, a születéstől, s épp oly természetes, mint az. Emlékeztesd magad er­re, amikor egy haldokló mellett ülsz!

Hatalmas kiváltság és szent cselekedet jelen lenni egy ember halálánál, tanúként és „résztvevőként".

A haldokló mellett ülve ne zárkózz el az élmény egyet­len aspektusától sem! Ne tagadd le, hogy mi történik, s ne tagadd le a saját érzéseidet sem! Annak fölisme­rése, hogy semmit sem tehetsz, reménytelenné, szo­morúvá vagy dühössé tehet. Fogadd el az érzésedet! Majd lépj egy lépéssel tovább: fogadd el, hogy sem­mit sem tehetsz, és fogadd el ezt is teljesen! Nem tu­dod irányítani a történéseket. Ez van. Add meg ma­gad mélyen ezen tapasztalás minden aspektusának, az érzéseidnek ugyanúgy, mint bármely fájdalomnak vagy kényelmetlenségnek, amit a haldokló esetleg átél! A megadás tudatállapota és az azzal járó nyu­galom óriási mértékben fogja segíteni a haldoklót, és megkönnyíti az étmenetelét. Ha szavakra lesz szük­séged, azok a benned lévő csendből jönnek majd elő. Ám szerepük csak másodlagos lesz.

A belső csendet áldás kíséri: a lelki béke áldása.

1O. FEJEZET

A SZENVEDÉS ÉS A SZENVEDÉS VÉGE

Minden összekapcsolódik mindennel. A buddhisták ezt mindig is tudták, s most a fizikusok megerősítik ezt az állítást. Nem létezik elszigetelt esemény, legfeljebb olyan, ami annak tűnik. Minél inkább minősítjük és fel­címkézzük, annál jobban elszigeteljük. Az élet egészét a gondolkodásunk teszi feldarabolttá. Azonban az élet teljessége hozta létre azt az eseményt. Része az összekapcsolódottság hálójának, azaz a kozmosznak.

Ez azt jelenti, hogy bármi, ami van, nem lehet más­képp.

A legtöbb esetben föl sem foghatjuk, hogy egy lát­szólag értelmetlen esemény milyen szerepet kaphat a kozmosz teljességében. Ám annak fölismerése, hogy az óriási egészben az elkerülhetetlen, ez már lehet a való belső elfogadásának a kezdete, és így az élet egészével való, ismételt összehangolódás.

A valódi szabadság és a szenvedés vége: úgy élni, mintha teljes egészében magad választottad volna azt az érzést, amit éppen érzel, azt az élményt, amit éppen átélsz.

Ez a belső összehangolódás a mosttal: a szenvedés vége.

Valóban szükség van a szenvedésre? Igen is, meg nem is.

Ha nem szenvedted volna el azt, amit elszenvedtél, akkor emberi lényként nem lenne mélységed, alá­zatod, együttérzésed. Akkor most nem olvasnád eze­ket a sorokat. A szenvedés feltöri az ego páncélját, mely után elérkezik az idő, amikorra már betöltötte küldetését.

A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy szükségtelen.

A boldogtalansághoz az elme teremtette „én" kell, történettel, fogalmi identitással. Szükség van időre: múltra és jelenre. Ha elveszed a boldogtalanságodtól az időt, mi marad? A jelen pillanat „ilyensége".

Ez lehet borússág-, zaklatottság-, feszültség-, harag­vágy akár émelygésérzés is. Az azonban nem bol­dogtalanság, s nem is személyes jellegű probléma. Az emberi fájdalomban nincs semmi, ami személynek szóló lenne. Az csupán egy intenzív nyomás vagy intenzív energia, amit valahol a testedben érzel. Azzal, hogy figyelmet szentelsz neki, az érzés nem alakul át gondolattá, s nem kelti újra életre a boldogtalan „én"-t.

Lám, mi történik csupán attól, hogy engedsz egy ér­zést létezni!

Sok szenvedés és boldogtalanság annak a következ­ménye, hogy a fejedben fölbukkanó minden gondo­latot igaznak vélsz. A helyzetek nem tesznek boldog­talanná. Okozhatnak ugyan fizikai fájdalmat, de nem tesznek boldogtalanná. A gondolataid tesznek bol­dogtalanná. Az értelmezéseid, az önmagadnak el­mondott történeteid tesznek boldogtalanná.

„Az éppen most gondolt gondolataim boldogtalanná tesznek." Ez a fölismerés megszakítja tudattalan azo­nosulásodat ezekkel a gondolatokkal.

Milyen szörnyű nap!

Még arra sem méltatott, hogy visszahívjon!

Cserben hagyott!

Apró történetecskék, amiket előadunk magunknak és másoknak, gyakran panasz formájában. Tudattalanul alakítjuk ki őket, hogy azok aztán növeljék a mi állan­dóan elégtelen, hiányos éntudatunkat azzal, hogy mindig nekünk van „igazunk", és valami mindig „rossz", vagy valaki mindig „hülye". Az „igazunk van" az elképzelt felsőbbrendűség pozíciójába helyez min­ket, és így megerősíti hamis éntudatunkat, az egón­kat. A jelenség továbbá egyfajta ellenséget is teremt. Igen, az egónak szüksége van ellenségre, hogy defi­niálja határait, és erre a célra még az időjárás is megteszi.

A szokássá vált mentális ítéletalkotás és érzelmi visszahúzódás révén személyesre vett, reaktív viszo­nyod van az emberekkel és az életeseményeiddel. Ezek mind a magad teremtette szenvedés formái, ám nem akként ismered őket, mert kiszolgálják az egód igényeit. Az ego reaktivitáson és konfliktuson ke­resztül erősíti meg önmagát.

Milyen egyszerű is lenne az élet ezen történetek nélkül!

Esik.

Nem telefonált.

Én ott voltam. Ő nem.

Amikor szenvedsz, amikor boldogtalan vagy, akkor maradj teljesen azzal, ami a jelen pillanatban éppen van! A boldogtalanság vagy a problémák nem tudnak életben maradni a mostban.

Akkor kezdődik el a szenvedés, amikor gondolatban egy helyzetet valamilyen vonatkozásban nemkívána­tosnak vagy rossznak nevezel el, illetve címkézel föl. Haragszol egy szituációra, és ez a haragod szemé­lyessé teszi azt, s behozza a képbe a reaktív „én"-t.

A minősítés, a címkézés csupán szokás dolga, s a szokások megtörhetőek! Kezdd a „nem címkézés" gyakorlását apró dolgokkal! Ha lekésel egy vonatot, leejtesz és összetörsz egy poharat, vagy megcsúszol és elesel a sárban, képes vagy-e tartózkodni attól, hogy az adott élményt rossznak vagy fájdalmasnak nevezd? Képes vagy-e azonnal elfogadni az adott pillanat „vanságát"?

Ha valamit rossznak kiáltasz ki, akkor az érzelmi visszahúzódást okoz benned. Amikor hagyod lenni, anélkül, hogy megcímkéznéd, hogy nevet adnál neki, hirtelen hatalmas erő áll a rendelkezésedre!

A visszahúzódás elvág ettől az erőtől. Magának az életnek az erejétől!

Ők ettek a jó és a rossz tudása fájának gyümölcsé­ből. („Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle."

Teremtés könyve 3:6 - A fordító megj.)

Lépj túl a jón és a rosszon azzal, hogy fölhagysz a „jó" és a „rossz" címkék ragasztgatásával! Amikor felül­emelkedsz az ítélkezés szokásán, az univerzum ereje áramlik majd át rajtad. Amikor nem reaktív viszonyba kerülsz az élményekkel, akkor az, amit korábban „rossznak" neveztél volna - sokszor nagyon gyorsan, ha nem éppen azonnal -, jóra fordul, magának az életnek az ereje révén.

Figyeld meg, mi történik, amikor nem minősíted valamely élményedet „rossznak", s helyette inkább belsőleg elfogadod azt! Igent mondasz rá, és így hagyod azt olyannak lenni, amilyen.

Bármilyen is az élethelyzeted, hogy éreznéd magad, ha teljesen elfogadnád azt olyannak, amilyen az éppen most?

A szenvedésnek számos finom és nem finom formája létezik, amik annyira „normálisak", hogy általában nem is tartják őket szenvedésnek. Sőt, az ego szá­mára esetleg még kifejezetten élvezetesek is. Ilyen az irritáltság, a türelmetlenség, a harag, a valamivel vagy valakivel kapcsolatos bosszankodás, a sértődöttség, a panaszkodás.

Megtanulhatod megjelenésükkor fölismerni mind­ezeket a szenvedésformákat. És tudd: „ebben a pilla­natban éppen szenvedést teremtek magamnak".

Ha az a szokásod, hogy szenvedést teremtesz ma­gadnak, akkor valószínűleg mások számára is szen­vedést teremtesz. Ezek a tudattalan elmeminták haj­lamosak megszűnni egyszerűen attól, hogy tudatossá teszed őket, rögtön, ahogy megtörténnek.

Nem lehetsz tudatos és önmagadnak szenvedést teremtő egyszerre.

Íme a csoda: minden állapot, személy vagy helyzet mögött, ami, illetve aki „rossznak" vagy „gonosznak" tűnik, titokban egy mélyebb jó rejlik. Ez a mélyebb jó akkor mutatkozik meg - kívül is és belül is -, ha belül elfogadod azt, ami van.

A „ne álljatok ellent a gonosznak" az emberiség egyik legnagyobb igazsága. (Máté 5:39 – A fordító megj.)

Fogadd el azt, ami van!

Egyszerűen nem megy. Fölkavart a dolog, és harag­szom miatta!

Akkor fogadd el azt, ami van!

Fogadjam el, hogy zaklatott és mérges vagyok? Fo­gadjam el, hogy nem tudom elfogadni?

Igen. Vigyél elfogadást a nem elfogadásba! Vigyél megadást a nem megadásba! Aztán nézd meg, mi történik!

A krónikus testi fájdalom az egyik legkeményebb ta­nító, ami csak létezik. A tanítása: „az ellenállás hiá­bavaló".

Semmi sem normálisabb, mint idegenkedni a szen­vedéstől. Ha azonban félreteszed ezt az idegenke­dést, és helyette megengeded a fájdalomnak, hogy legyen, akkor egy finom, kis, belső elkülönülést veszel majd észre a fájdalomtól. Mintha űr keletkezne a fáj­dalom és közted. Ez a tudatos, beleegyezéssel törté­nő szenvedést jelenti. Ha tudatosan szenvedsz, a testi fájdalom gyorsan elégetheti benned az egót, mert az ego nagyrészt ellenállásból áll. Ugyanez igaz a nagymértékű testi korlátozottságra is.

Ezt úgy is lehet mondani, hogy: „fölajánlod szenve­désedet Istennek".

Nem kell kereszténynek lenned ahhoz, hogy meg­értsd a kereszt szimbolikus formájában rejlő mély és egyetemes igazságot.

A kereszt kínzóeszköz. A legszélsőségesebb szenve­dést, korlátozást és tehetetlenséget képviseli, ami csak egy embert érhet. Aztán az az emberi lény hirte­len megadja magát, beleegyezve szenved, tudatosan, amit ezekkel a szavakkal fejez ki: „De ne az én aka­ratom teljesüljön, hanem a tied." (Lukács 22:42 - A fordító megj.). Ebben a pillanatban a kereszt, a kínzóeszköz, megmutatja elrejtett arcát: szent jelkép is, az isteni szimbóluma.

Ami látszólag tagadta bármilyen transzcendentális életdimenzió létét, a megadás útján ezen dimenzió kapujává válik.

A szerzőről

Eckhart Tolle Németországban született, s ott töltötte élete első 13 évét. Miután az angliai University of Lon­don egyetemen diplomát szerzett, kutató tudós és szupervizor - szakmai felügyelő - lett a Cambridge-i Egyetemen. 29 éves korában egy mély lelki átálakulás gyakorlatilag föloldotta régi identitását, és gyökere­sen megváltoztatta életútját.

A következő éveket az intenzív belső utazásának kez­detét jelző átalakulás megértésének, integrálásának és elmélyítésének szentelte.

Tanításával az ősi mesterek időtlen és tiszta hangján mondja el egyszerű, ám igen mély üzenetét: létezik a szenvedésből a lelki békéhez elvezető út.

1996 óta Kanadában, Vancouverben él, s időnként előadást tart a világ valamely nagyvárosában.