Napszél elso resz

SZEPES MÁRIA

Napszél

TUDOMÁNYOS

FANTASZTIKUS

REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK

 INTRODUKC1Ó

Arra a kérdésre, mikor történtek e regény sokkhatásúan fantasztikus eseményei, azt kell felelnem: teljesen mindegy. Bármikor lejátszódhatnak a közeljövőben, a következő évezredben vagy annál is később.

A világegyetem évmilliárdjainak viszonylatában az ember léte csak pillanatnyi eszmélésnek tekinthető. Tízmilliárd agysejtje közül a megismerés fénye még igen keveset kapcsolt az életjelenségek nagy összefüggésének áramkörébe. Az agy, a természet e legcsodálatosabb remekműve nagyrészt kihasználatlanul szunnyad az ember koponyájának zárlatában, bár tudata szüntelenül tágul. Egyre több rejtjelet betűz ki a mikro– és makrovilág hieroglifáiból. De tapasztalatai, tünetek statisztikájára épült mértéke folytonosan változik. Soha nem szúrhat le karót az idő állandóan mozgásban levő kiterjedéseiben: eddig tart a lehetséges, ezután már a lehetetlen következik, mert a világegyetem mérhetetlen rezgésbirodalmakig terjedő, felderíthetetlen dimenziói között minden és mindennek az ellenkezője megvalósulhat.

Fejlődésünk kibontakozásának pozitív vagy negatív irányát az önfenntartás egészséges ösztöne határozza meg. A modern tudomány alig néhány évtized alatt olyan hihetetlen változásokat hozott létre, amelyek teljesen átalakították a világot. E változások nagy részét alig száz esztendővel ezelőtt a legtöbb ember gyermeteg utópiának vagy ostoba képzelgésnek tartotta volna.

Ma a közösség javáért és a haladásért dolgozó legkiválóbb elmék bizonyosak benne, hogy a jövőt illető tudományos optimizmusuk megalapozott. Az idő nekik dolgozik. E válságos, mégis nagyszerű holnapban minden feltétel megvan ahhoz, hogy az ember legyőzhesse létformája valamennyi konfliktusát, nehézségét és veszélyét, amelyek legnagyobb részét ő maga idézte elő.

Azt hiszem, az íróknak, művészeknek éppúgy kötelességük, mint a tudósoknak, hogy Terra utasait ráébresszék: járművük levegő–,víz– és energiakészletei nem kimeríthetetlenek. E gyönyörű kék csillag évmilliók óta otthont ad az élőlényeinek. De ahhoz, hogy ellássa őket létük feltételeivel, abba kell hagyniuk környezetük rohamos pusztítását és a természet kincseivel való rablógazdálkodást. Mert nem áltathatjuk magunkat. Szervezetünk bioritmusa, élettartama a földgolyó része, éppúgy függvénye, mint a növényeké és állatoké. Kozmoszba tett kirándulásaink a repülőhalak tengerből való kivetődéséhez hasonlók. Azok is hamarosan visszahullanak saját közegükbe. Műszereink, szondáink átkutathatják a Naprendszer planétáit, és ki is törhetnek Szolária határai közül. De fizikumunk ereje, életideje elfogyna, mielőtt valamelyik távolabbi bolygóra elérkezhetne. Azzal kell jól gazdálkodnunk tehát, amink van. Itt. És most.

A VILÁGŰR  ÚJSZÜLÖTTJE

Tess bizonyos volt benne, hogy sajátos feszültség, valamiféle előérzet jelezte benne a rájuk szakadt eseményeket. És persze az álma is, amelyből sokkszerűen felébresztették. Tisztában volt azzal is, hogy az ember képzelete különös retusálásokat végez a múlt képsorain utólag, nagy megrázkódtatások hatására. Lehet, hogy vele is ez történt.

Akkor este, ahogy szolgálatuk véget ért a hatalmas űrállomás irányítótermében, a közös étkezés után Igorral együtt hálófülkéjükbe siettek. Mindketten fáradtak voltak. Tudta, ilyenkor vigyáznia kell, nehogy vita robbanjon ki közöttük jelentéktelen apróságokon.

Férjével együtt ő is, mint a Cerberus személyzetének többsége, a kozmikus nemzedékhez tartoztak. Összesen kétszáz ember látta el a környezetvédő, romboló sugárzásokat kiszűrő és energiafejlesztő műbolygó vezérlésének bonyolult feladatait. Szüleik szintén kora gyermekkorukban vagy serdülőkként hagyták el Terrát, de volt közöttük néhány házaspár is. Szervezetük hozzáalakult azóta a rendkívüli kozmikus viszonyokhoz – kivéve Tess édesapját. Balin professzor, a Tudományos Tanács vezetője szerint apja összeomlásának fő oka szerencsétlen házasélete volt. Tess osztotta véleményét. Apját szerette jobban. Anyja szélsőséges természete, szeszélyei taszították. Elviselhetetlennek találta tapadó birtoklását, panaszait, érzelmi zsarolásait. Korán megtanulta, hogy titkolóznia kell előtte. Anya előtt valamennyien titkolóztak. Apát is gyanakvó, civakodó hisztériájával kergette betegségekbe. Idegeit teljesen felőrölte. Valójában anyától szökött el a Cerberusról. Egy földi idegszanatóriumban kínlódott haláláig. Kitűnő asztrofizikus volt. Mindenki szerette. Anyát legfeljebb sajnálták. Benne is állandó bűntudat élt azért, mert egzaltált közelségét annyira terhesnek érezte.

A Cerberuson született gyermekek egész csont– és izomalkata, szerveik működése, vérkeringésük, anyagcseréjük már csak az űrben való állandó tartózkodásra tette alkalmassá őket, noha a műbolygó belsejében nem uralkodott teljes súlytalanság. Mesterséges gravitációt fejlesztő és légkondicionáló berendezéseik azonban nem tudták létrehozni a Földével teljesen azonos körülményeket. A Cerberus levegője ritkább, az emberek súlya alig harmada volt annak, amilyen a Földön lett volna.

Igort eredményes munkatársi viszonyukon túl éppoly szoros, viharos, féltékeny barátság fűzte Arvam Lemurianhoz, mint Tesst a feleségéhez, Mylittához. Együtt nőttek fel. Sok közös érdeklődésük, ellentétes vérmérsékletük mágneses erővel vonzotta egymást.

Arvam a Cerberust némi fölényes gúnnyal „steril Édennek" nevezte. Barátai persze tudták, mennyire büszke rá, hogy e védett fajta kiemelt tagja lehet. „Első az egyenlők között." Irigyeik a földön „kitenyésztett agyszörnyetegeknek" nevezték őket. De senki nem cserélt volna bolygójuk hűséges vazallusának száműzötteivel. Őket pedig a földi létformától elfajzott organizmusuk nem engedte vissza saját gyökereikhez, noha anyabolygójukat szolgálták minden képességükkel. Arvam „folyékony fényből" sűrített teoritja nélkül a Cerberus nem válhatott volna a föld kozmikus védőpajzsává. Igor napkitörés-kondenzátorának, ózonköpeny-generátorának pedig nélkülözhetetlen szerepe volt a sorozatos energiaválságok, környezeti ártalmak következtében végveszélybe került emberi létforma megmentésében.

Különös, hogy feszültségük egyik legfőbb forrása éppen férjének bioritmus-szabályozója volt. Pedig Igort anya indulatrezgései, lényének környezetét fertőző pszichikai vírusgóca késztette arra az izgalmas, egyelőre nem publikált kísérlet-sorozatra, amely az emberek egyéni rezgésszámának megállapítása alapján, azok kiegyenlítésére, harmóniába oldására egyfajta szabályozó modelljének megalkotásához vezetett. Bár az első kísérletek nyugtalanítóan veszedelmes sikereket mutattak, készülékét inkább hatalmas, bénító fegyverként tartották számon a Tudományos Tanácsban. Mert átmenetileg lefogta a szenvedélyek hullámzását, de hosszabb időre meg is kötözte. A kísérleti állatok passzívvá, érzéketlenné, szinte robotszerűvé váltak tőle, hogy azután e rezgés bilincseket lerázva, újra felrobbanjanak bennük természetük ösztönaknái. Balin professzor lebeszélte Igort a kísérletek folytatásáról. Igor azonban makacs volt. Kiharcolta, hogy folytathassa a kísérleteit – egyelőre állatokkal. És éppen ez volt az ütközőpont Tess és közötte. Tess iszonyattal figyelte e szerencsétlen kísérleti alanyok viselkedésének minden fázisát. A fehéregerek és patkányok néhány napi őrjöngő barátkozás, szerelmeskedés után apátiába estek, majd egy rövid, veszettséghez hasonló tombolás után az élet-halál határán vegetáltak. Egyre bizonyosabbá vált benne, hogy embereken soha nem szabad kipróbálni a bioritmus-szabályozót, mert idegrendszerükben visszafordíthatatlan folyamatok mehetnek végbe gyors, kivédhetetlen hatásától. Igor sohasem nyugodott bele egy kudarcba. Ő nem fegyvert, hanem gyógyszert akart létrehozni egymással ütköző jellemek konfliktusainak feloldására. Minden szabad percét megosztotta bioritmus-szabályozójának tökéletesítése és archevíziója között. Terra történelmének megszállottja volt. De nem a hatalom véres harcai, intrikái, gyilkos drámái érdekelték, hanem a lélegzetnyi csendek, egy-egy korszak hétköznapi életének szelíd, dolgos szünjelei. Sokirányú tevékenysége, kutatásai közben kedvtelésként űzte a kövekből kivont mélymúlt eseményszeleteinek felidézését.

Ezen az estén sem pihent le rögtön, pedig Tess látta rajta, mennyire kimerült. Az archevízióval kezdett pepecselni. Tess tréfásan, de halvány sértődöttséggel „emigrációs feketemisének" nevezte Igor e dimenziókirándulásait. Nyilván saját fáradtsága okozta, hogy türelmetlenebbül szólt rá, pihenjen le végre. Férje bosszúsan válaszolt, s megint belebonyolódtak meddő szócsatáik egyikébe, amely mindkettőjüknek fájdalmat okozott. Persze ezúttal is Tess hátrált meg. Nem bírta elviselni, hogy napjuk nehezteléssel végződjék. Lehet, hogy csak utólag érezte úgy, nem sikerült teljesen feloldania a nyugtalanságot.

Ott feszült idegeikben akkor is, mikor egymás mellett feküdtek a heverőn. Nem tudott elaludni. Igor karja a vállán nyugodott. A színes párákba burkolt Földet nézte az áttetsző teoritkristály ablakon keresztül. E közeli, számukra mégis oly távoli anyabolygó képzelete izgalmas nyersanyaga volt eszmélése óta.

Igor hátához simuló teste megfeszült, ahogy feltámaszkodott a könyökére mögötte. Ő is éber volt. Vállán keresztül a bársonyos sötétségbe bámult, amelyben eleven ékkőként ragyogott a Föld.

– Te szeretnél ott élni? – kérdezte tőle halkan.

– A Földön? – Igor hangjában meglepődés rezzent.

– Sohasem éreztél honvágyat? – firtatta Tess, azután elnevette magát, saját kérdése olyan abszurdnak tűnt előtte. Hiszen ők a földön sohasem voltak „otthon".

– Ma nem. Túlságosan zavaros, ellentmondásos viszonyok uralkodnak öreg anyabolygónkon – mondta Igor hosszú töprengés után. – De egy-egy békésebb korszakába szívesen ellátogatnék.

– Miért? Nem vagy boldog a Cerberuson ?

– Te talán szereted a mi komfortos börtönünket? – Igor megint kérdéssel felelt.

-Igen! – Tess hangja hevesebb volt, mint ahogy akarta. – Ha száműznének róla, én is belehalnék, mint apa!

– Nekem te jelented a Cerberust. Egyébként...

– Egyébként?

– Embertelennek találom ezt a mesterséges életformát! – Olyan indulattal szakadtak ki belőle a szavak, hogy Tess megriadt tőle. Szólni akart, de Igor felemelte a kezét. – Tudom! A bioszféránk szűrt, tiszta, egyenletes. Nem didergünk fagytól, és nem fullaszt bennünket hőség. Szépség, bőség, fény vesz körül bennünket. Ritkán betegszünk meg, és alkotóképesen, sokáig élünk. Munkánk nemcsak élvezetes, hanem fontos és hasznos. Mégis... odalent a Földön az emberekben, küzdelmes sorsuk ellenére, sokszor ijesztő válságok között, vértől, verítéktől csatakosan, különféle nyavalyáknak kitéve, ütközve egymással és az elemekkel, él valami a természettel való kapcsolatból, amelyet mi elvesztettünk. A senki földjén keringünk, Tess, a határtalan űrben, lényünknek és létünknek halálosan idegen közegben. Lábunk alól hiányzik az évmilliós emlékeket őrző, szilárd talaj. Gyökereinktől elszakítva sodródunk a nihilben. Azt kérdezted, van-e honvágyam a Föld után? Van! Az emberiség léthajnalának mitikus állapotába vágyakozom vissza, amely egy-egy történelmi pillanatra az embert teljesen eggyé forrasztotta a természettel.

– Furcsa viszonylat ez a valósággal! Mintha nem is fizikus és történész lennél, hanem fantasztikumokban élő vízionárius. Szép látomások újraszövője. Művész.

– Az vagyok. Miért tagadnám? Vízionárius művész vagyok. De amit létre hívok, hiteles. Megelevenedett valóság!

– Csak egy része a valóságnak! Az emberiség múltja tele van népirtó háborúkkal, nyomorral, elemi csapásokkal.

– A történelmet nem vajat köpülő babiloni asszonyok, lovon poroszkáló asszír vadászok, hieroglifákat véső egyiptomi jegyzők csinálták! A múltnak mindig voltak szélárnyékos időszakai, harci szekerek főútvonalaitól távol eső édenei, ahol nemzedékek élték le egyszerű életüket. Mit adnék érte, ha valahol, egy vadonatúj paradicsomban mindent elölről kezdhetnék veled! Első emberpárként! Persze tiszta emlékezettel mindarra, amit az ember elvétett a földön. Mi a világért sem kóstolnánk meg a tudás fájának gyümölcsét. Akkor nem születne egy testvérgyilkos Káin!

Tessből elillant minden neheztelés. Igort megint valamelyik archevíziós idillje nyűgözte le. Képzelete megpihent benne, mint egy gyereké a mesékben. Nem akarta tényekkel, százszor elmondott, leírt szavaival megcáfolni. Most nem. Hiszen valójában ő is a jövőért dolgozott, és a sötétségből állandóan a fény felé haladó evolúcióban hitt.

– Jól van – mondta békülékenyen. – Szeretem a látomásaidat. – S ez igaz volt. Olyannak szerette, amilyen volt. Lázongásaival, szüntelen ellentmondásaival, amelyekkel sokszor elképesztette környezetét. Megszokta, hogy Igor létének természetes állapota az elégedetlenség és a lelkesedés. Hozzásimult, és elhelyezkedett karjának meleg fészkében. – Valid be, hogy nagyon jóízűt veszekedtél velem – dünnyögte félálmában.

A Földről álmodott. A ragyogó, kék csillagot most sokkal közelebbről látta, mintha ő maga a sötét űr végtelenségében lebegett volna szkafander nélkül, anyaszült meztelenül. Teste rózsásan derengett a tér feketeségében. Azután mintha gyerek lett volna még. Mai és akkori tudata megkettőződött. Egykori kislány önmaga a fürdőszobába zárkózott anya türelmetlen dörömbölése elől. Mint annyiszor régebben. Tudta, apát elvitték a Cerberusról. Sajgó, rettenetes ürességet érzett belül. És tehetetlen haragot anya iránt. Lénye ezután feloldódott valami intenzív, egyre fokozódó zúgásban. Feje fölött a Cerberus óriási űrhajója száguldott el olyan közelségben, hogy visszahőkölt tőle. Tömör alkatrészei is buborékszerűen átlátszóak voltak. Teorit ablakai nemcsak fényszórókként világítottak, hanem hosszú sugárkarok nyúltak ki belőlük a Föld felé. E csápok úgy tartották az anyabolygót, mint pók az áldozatát. Terra körül megjelentek a szférikus gyűrűk. Mágneses tere színes rezgésóceánként hullámzott. A Cerberus ózongenerátoraiból vibráló energiatömeg zöldeskék plazmája gomolygott elő, s a Földet sűrűn körülszőtte. Mintha láthatatlan rezgésfalak börtönébe zárnák -villant át rajta.

Terra hirtelen egy gubóba szövődő titáni selyemhernyóvá változott. S ő kívül volt rajta. A Cerberuson is. Tériszony, félelmetes magány tört rá. „Apa!"-azt hitte, kiáltja ezt, de hang nem rezgette meg hangszálait. Irtózatos arányok tudata préselte védtelen paránnyá. Egyszerre azonban bizonyos volt benne, hogy a körülötte lüktető világtér a külön pályán keringő csillagokkal nem kívül van, hanem belül. Valami emlékezetzavar törölte ki agyából, hogy ő csak beleálmodja magát egy titáni szervezet belsejébe. Valamennyien e kozmikus óriás szervezetébe zárva élik mikroéletüket. De a kozmikus óriás is része egy nála hatalmasabb szervezetnek. Pánikszerű válságérzet erősödött fel benne. Szíve lüktetni kezdett. Hallotta, ahogy dörömböl mellkasában. Mintha ököllel döngette volna az oldalát. Vagy anya kopog hisztérikus egyenletességgel a fürdőszoba ajtaján? Azért se nyitja ki. Azért se szól ki neki. Apát elvitték. Beesett, szürke arccal, eszméletlenül. El se búcsúzhatott tőle. Az ütések gyorsuló üteme holovíziós riasztójelzés zaklató, szinkópás lüktetésébe váltott át, amellyel vészhelyzetre figyelmeztették a Cerberus lakóit. A jelzést fokozódó hangerő kísérte. Már nemcsak egész testében hallotta, hanem kívülről is. Fülsértő erőszakkal dobolt, sivított, rátört minden érzékszervére, mégis küzdenie kellett, hogy álma mélységéből kiszakítsa magát.

Mikor felnézett, szemben találta magát Mylitta színes, plasztikus arcával a holovíziós képernyőn. Kifejezése szokatlanul dúlt, hangja sürgető volt:

– Gyertek az irányítófülkébe! Azonnal! Siessetek!

Felszólításában volt valami, amivel nem lehetett ellenkezni.

Tess szorongó érzéstartalma elmélyült a félig éber, félig kábult kapkodásban.

– Ők az ügyeletesek! – mondta Igor. – Valami történt, ami... – előrerohant.

Tess botladozva követte a színes fényárban úszó, széles folyosókon. Gyakori szolgálatuk miatt hálószobájuk nem volt messze a Cerberus legfontosabb helyiségeitől.

Az irányítófülke „őrtornyában" valamennyi holovíziós képernyő „élt". Nyugtalanságukat fokozta, hogy nem a szokásos erővonalak, jelzések futottak át rajtuk. Arvam a hipertér fénysebesség fölötti tartományára állította be a Cerberus kutatócsoportja által konstruált műszereket, amelyek összességét „aszimptotacsaládnak" nevezték el. Ezek a hipertérben horgászó „dimenziótükrök" a kozmikus idő olyan mozzanatait, egyidejűségeit fogták fel, amelyeket a fénysebességszint alatti jelenségeket érzékelő normál műszerek nem regisztrálhattak.

– Szerencse, hogy az irányjelzőnk nem kapott hisztérikus rohamot. A többi műszerünk mind megőrült! Azért kapcsoltam át a hipertérre! – mondta Arvam anélkül, hogy megfordult volna.

A holovíziók plasztikus terében absztrakt festők égő színtócsái villámlottak. Rejtélyes kozmikus kataklizma szüntelenül változó ábrái fröccsentek széjjel, örvénylettek, görcsös fénynyúlványok emelkedtek ki belőlük, mint a mélységből fölfelé kapaszkodó kárhozottak karma. A rezgésskála mutatója pirosan fölfelé futott, és éles, magas, dobhártyarepesztő hangon sípolni kezdett: „Bib! Biiip! Hiijjj!"

Az irányítóasztalnál megfeszült íjként figyelő Arvam keze megcsavarta az auditor tárcsáját, amely a vulkanikus képek dinamikus ábráit lüktető morajjá fordította.

Az álmom! – gondolta Tess. Mintha tengeren hányódó hajón utazott volna, úgy érezte, a talaj hullámzik a lába alatt.

– Mi ez? – hallotta Igor fojtott hangját.

– Nem tudom. – Arvam is furcsán, rekedten beszélt.

– Lehet, hogy még a mi abszolút tudású lángelméink is új változatokkal találkoznak a világegyetemben? – Egyedül Mylitta őrizte meg gúnyos fölényét, amely mindig szorongó bizonytalanságot takart. Idegesen, fülsértően felkacagott, ami fokozta Tess rosszérzését. Az ilyenfajta megnyilvánulások mindig anyjára emlékeztették.

– Hallgass! – szólt rá hevesebben, mint akarta.

– Miért hallgassak? Mert a biosz két mikroparányán, amelyet földnek és Cerberusnak neveznek, még mikroszkopikusabb élő részecskéknek megint át kell értékelniük néhány statisztikájukat? – Mylitta sápadt és kócos volt. Keze, amellyel a hajába túrt, enyhén remegett. – Pedig milyen önérzetesen állítjuk néha, hogy sikerült az univerzum egészét felmérnünk, és a törvényeit meghatároznunk!

Tess megsajnálta hirtelen.

– Ne haragudj! – mondta neki halkan. Érezte, az ő gyomra is remeg az idegességtől.

Arvam ügyet sem vetett a feleségére.

– A Skorpió csillagképnek arról a pontjáról, ahonnan különösen erős röntgensugárzást észleltünk a huszadik század második fele óta, valamiféle robbanás hatalmas energiái hatolnak be a Naprendszerünkbe.

– Megdöbbentő! – Igor értetlenül rázogatta a fejét.

– Miért megdöbbentő? Mert valami új jelenség? – szakította félbe Mylitta ingerülten. – Te azonban megfeledkezel róla, hogy mi egy beláthatatlan mindenség változatainak legfeljebb porszemnyi mintázatát sejtjük a magunk tiszaviráglétében! Akár megegyezik eddigi tapasztalatainkkal, akár nem, a mi Skorpiónkban valamiféle szülés megy végbe! A folyamatos keletkezés és megújulás elmélete...

– Szamárság! – intette le Arvam. – Nekem az egykori Lucifer bolygó szét robbanásához hasonló kataklizmának tűnik, amelynek meteorittörmeléke ma is ott kering régi pályáján!

– A Skorpió csillagképnek azon a helyén, ahol... ahol a folyamat végbemegy, rádióteleszkópjaink szerint nincs semmiféle észlelhető csillag! – töprengett Igor hangosan. Szeme szédülten követte a kozmikus tűzijáték egyre bizarrabb ábráit a képernyőkön.

Annak ellenére, hogy hallható hangot nem fogtak fel, valami fenyegető, fokozódó, csak az idegekkel érzékelt moraj szinte rázkódást okozott az agyukban. Először érezték talajvesztettnek, védtelennek magukat az űrben. A Cerberus padlója valóban apró rángásokkal rezgett alattuk, a sziderikus óceán rájuk zúduló energiahullámaiban.

Az óriási űrhajó valamennyi lakója talpon volt. Arvam kötelességszerűen valamennyi hálófülkébe, őrhelyiségbe átvetítette az esemény holovíziós képét. A Földdel is létrejött az összeköttetés. Ott sem aludtak az obszervatóriumokban. A Skorpió csillagképben zajló rendkívüli eseményeket figyelték a szakemberek, de a műkedvelő asztronómusok is. Ehhez hasonló tüneteket földi és műbolygókon levő műszerekkel még nem észleltek soha.

Tess meztelen karját nyirkos, görcsös fogású kéz markolta meg. Összerázkódott. Még csak ez hiányzott! Ki engedte meg, hogy anya bejöjjön az irányítófülkébe? A gyengélkedőben volna a helye, ahol legtöbb idejét töltötte az utóbbi hetekben. Tess megijedt tőle, mikor ránézett. Táskás, vizenyős szeme véreres és nedves volt rossz mirigyműködésétől. Kócosán repdeső, szürke haján átlátszott a fejbőre. Szája remegett. Tesst hirtelen szánalom rohanta meg. Milyen gyönyörű volt valamikor!

– Tess! Kislányom! Meghalunk mind! – zihálta.

– Anya! – Erélyesen karon fogta. – Nem szabad járkálnod! Gyere! Visszakísérlek a gyengélkedőbe! Rochard doktor megtiltotta, hogy...

– Nem! Veled együtt akarok elpusztulni! Melletted kell maradnom!

Olyan ereje volt, mint az őrülteknek. Sovány, bőrlebenyes karjával szíjként átfogta Tess nyakát, az csaknem megfulladt tőle. Rochard doktor, aki észrevette eltűnését, utána sietett, de alig tudta lefejteni a karját Tessről. Vad sikolyait csak a neuronpermet oltotta ki. Akkor összecsuklott, mint egy rongybábu. Mikor végre karon kivitték, mint egy pehelysúlyú múmiát, Tess azt hitte, ő is sikoltozni kezd az idegeibe kapcsolódó feszültségtől. De most nem engedhette meg magának a hisztériát. Soha nem adott szabad utat neki; szerencsétlen anyja mellett alaposan megtanulta az egészségtelen elfojtás és az önuralom művészetét.

A Tudományos Tanács felszólította Arvamot, hogy a Föld lakóinak számoljon be a történtekről. Ő azonban Igorra hárította a feladatot. Nem akart elmozdulni őrhelyéről.

– Hagyjanak békében! – tört ki belőle ingerülten. – Mit mondjak nekik, mikor magam sem értem, mi megy végbe a Skorpióban?

– És én mit mondjak? – állt fel Igor bosszúsan.

– Amit akarsz.

A kötelességérzet végül mégis odakényszerítette Igort a holovíziós kamerák elé, az elektronikus agy fülkéjébe. Néhány szóval vázolta, mit tapasztaltak eddig. Saját szavai, óriási izgalma olyan lendületet adtak neki, hogy túlsodródott a szűkszavú beszámoló határán. Becsületes kutatóként nem titkolta, mennyire meglepi és megrendíti őket az esemény. S azt sem hallgatta el, hogy nem értik, semmiféle eddigi tapasztalatuk közé nem tudják besorolni az előttük lejátszódó jelenségeket. Ami még nem jelenti azt, hogy a világegyetem folyamatai nem tartalmaznak olyan ismeretlen törvényszerűségeket, változatokat, amelyek nem fértek bele eddig az emberiség kurta történetébe.

Igor lobogó szemű, sápadt arca valamennyi holovízió képernyőjén megjelent. De szavait csak az obszervatóriumok, laboratóriumok virrasztó ügyeletesei hallották egyelőre a Terrán. Másnap reggel azonban már futótűzként terjedt a hír, s az emberek nem mozdultak a képernyők mellől.

A híradás után a tudományos megfigyelőközpontok persze fölényes biztonságot sugárzó magyarázatokat fűztek a „kozmikus tűzijátékhoz", amelynek bolygónkra nézve pusztán elméleti jelentősége van. Csak azért veszünk tudomást róla, mert eszközeink olyan mértékben tökéletesedtek, hogy az univerzum legtávolabbi pontjait, történéseit, kozmikus időben lejátszódó eseményeit is az emberi megismerés hatósugarába vonják.

Az önbizalomtól duzzadó kijelentések természetesen és érthető módon kirakatcélokat szolgáltak. Cáfolni igyekeztek az egyre szaporodó s a Föld egész lakosságának rossz közérzetet okozó rémhíreket. De korántsem tükrözték azok szilárd meggyőződését, akik a szokatlan esemény szakértő beavatottjaiként tanakodtak, vitáztak fölötte. Szerencsére a szokásos tüneteken, tömegpszichózisokon túl nem tört ki pánik egyelőre. Mindössze a kommunikációs központokat tartotta állandó ostrom alatt a fokozódó világérdeklődés.

Azután történt valami a kozmikus színpadon az egész világnyi közönség figyelő szeme előtt – hiszen a holovíziók „dimenziótükre" közel hozta a hipertérben játszódó folyamat minden mozzanatát –,ami még inkább felborította a kedélyek amúgy is labilis egyensúlyát. A robbanás – vagy titáni energiabehatolás – villámló fény– és színtömegei rendeződni, apadni kezdtek. A kitörés középpontjából, mintha bűvész keze varázsolta volna elő, örvénylő párákba burkolt égitest emelkedett ki, amelynek nyilvánvalóan volt légköre! Szivárványos szférák rétegei, mágneses tér vették körül, mint a Földet.

Az idegen bolygó viselkedése azonban merőben eltért a fizika eddig ismert valamennyi törvényétől. Villámgyors spirálköröket írt le, majd olyan éles szögben vágódott ki körmozgása helyéről, mintha dákóval megtaszított biliárdgolyó lett volna. Ott keringett egy ideig érthetetlen, rugós csavarodással, azután megint átröppent a tér másik pontjára, szédületes távolságot megtéve. S egyszerre láthatóvá lett körülötte két égő színű, intenzíven sugárzó gyűrű.

– A holdjait is magával hozta – suttogta Tess szorongva.

– Ezek nem holdak. Napok inkább. Sajátos, nukleáris máglyák – mondta Arvam a műszerek, komputerek kijelzőit és a képernyőket figyelve. – Összetételük majdnem azonos a Napéval vagy inkább... Nem tudom! Nem értem! A komputer szondája valami idegen anyagot tapogat körül bennük, amelynek nincs betáplált jelzése. Honnan került elő? Lehet, hogy mesterséges konstrukció, amely valahonnan a megakozmoszból sodródott be hozzánk?

– Másfélszer nagyobb a Földnél! – türelmetlenkedett Mylitta.

– Szilárd magja, hasonló összetételű légköre van, bár ritkább valamivel – olvasta a komputer képernyőjére vetülő adatokat Igor. – Fantasztikus tömegű vízpárája óceánok, talán édesvizű folyók és tavak jelenlétére utal. Akkor pedig növényi, állati s talán intelligens életnek is kell lennie rajta!

– Nézd! – Tess Igor karjába markolt izgalmában. – A klímája mérsékelt. Vulkanikus tevékenységnek nyoma sincs rajta. Nincsenek jeges pólusai sem. A páráit egészen gyenge légmozgás kavarja. Nagy hő, erős hideg nem ütköznek egymással furcsa, langyos atmoszférájában.

A holovízió képernyőjén megjelent hirtelen az új planéta felszíne. Az erős teorit lencsék makacsul követték, közel hozták a Naprendszer látogatójának elképesztő bakugrásait, anélkül hogy az átható axol sugártőrök szondái ismeretlen veszélyes folyamatokat elindítva, esetleg fertőzést okozva behatoltak volna légkörébe.

– Csodálatos! – suttogta Tess fulladtan. – Miféle geológiai és atmoszferikus erők formálhatták ilyenné?

Mélyzölden csillogó víztükör nyúlt el a smaragdzöld, pelyhes esőfelhőktől pettyezett ég alatt. Partját hullámos, széles, sötétzöld dombok karéja szegélyezte. Anyagának különös, szemcsés fénye volt. Festőien lendületes, sokfazettájúan hegyes és négyszögletes törésű sziklák meredtek fel belőle, mintha zöld kristályból lettek volna. Hasadási felületeik vakítóan szikráztak. A bolygó zenitjén ragyogó zöld izzású nap fényét verték vissza. A színskála, a feketészöldig mélyülő s egészen ezüstöszölddé világosodó árnyalatok játszottak az óceán felszínén is. A kamera csápja követte, letapogatta lassan az idegen bolygó felületét. Egyre valószínűtlenebb tájrészletek tárultak ki a hökkenten figyelő nézők előtt. A hullámos, zöld talaj völgyeiben folyók, patakok zöld szalagjai kanyarogtak, s apróbb-nagyobb tavak tükrei kettőzték meg a fölöttük átúszó felhőket. A vizeket meredek, zöld kristálysziklákról lezúduló vízesések ezüstzöld habos fonadéka táplálta. De növényi, állati, emberi életnek, mozgó, eleven formáknak nyomát sem fedezték fel rajta egyelőre. Mintha sohasem keletkeztek volna rajta organikus életet formáló, viharos nemzési aktusok villámai, ahogy a földön évmilliók előtt történt, noha a körülmények látszólag megvoltak hozzá.

– Talán a felület alatt és a vizek mélyén rejtőznek a széndioxidot elnyelő, oxigént termelő vegetáció sajátos formái, és az animális... vagy intelligens élet valamiféle változatai, amelyek teljesen különböznek az emberétől – töprengett hangosan Igor. – Miért ne lehetnének más variációi is az értelmes életnek, mint amilyen a mienk?

– Badarság! Intelligens lények nem folytatnak földigiliszta-életformát ebben a paradicsomi környezetben! – intette le Mylitta szinte sértődötten.

Zavart ámulatuk és kíváncsiságuk oly heves volt, hogy alig eszméltek rá az új bolygó kiszámíthatatlan pályájának veszélyeire.

KÓBOR CSILLAG

A földi Tudományos Tanács és a Cerberus vezetői között szenvedélyes viták támadtak arról, hogy fényszondákkal s egyáltalában valamiféle földi behatolással megközelíthetik-e az idegen bolygót. Lindt felvetette, hátha antianyaggal van dolguk, s akkor minden elképzelhetőnél nagyobb kozmikus kataklizmát, nukleáris robbanásnál hatalmasabb láncreakciót indíthatnak meg vele. A „kozmikus nemzedék" tagjai persze lehurrogták. Nemcsak azért, mert szerintük Lindtnek az antianyag rögeszméjévé vált, s a feszültség öregek és fiatalok között minden kérdésben felszínre került. A fiatal kutatók képtelenségnek tartották, hogy valamilyen módon meg ne közelítsék a Naprendszerbe hatolt rejtélyes égitestet. Akkor is mintákat kell szerezniük belőle, ha ez nagy kockázattal jár. Hiszen az, hogy tudomást kellett venniük róla, kényszerítő felelősséggel járt. Nem tűrte, hogy feladják kísérleteiket arra, hogy megismerjék valódi természetét, főleg azt, hogy miféle hatást gyakorol az emberi létformára. Annál is inkább elkerülhetetlenül szükséges, hogy az értelem zárótüzébe fogják, mivel mozgása, viselkedése több, mint fenyegető. Olyan veszélyforrásnak tűnik, amellyel számolniuk kell. Mégpedig – ha ez egyáltalában lehetséges – az elhárítás, megelőzés valamennyi rendelkezésükre álló eszközével. De hogyan készüljenek fel a védekezésre, ha nem ismerik, valójában mi ellen kell védekezniük? Van-e orvos, aki megfelelő gyógymódot tud alkalmazni pontos diagnózis nélkül?

A tudósok többsége ezt a felfogást támogatta. A teorit kamerák, bármennyire elasztikusak, élesek voltak, nagyon nehezen tudták követni a Skorpió csillagkép méhéből kiszakadt „kóbor csillagot", amely ismeretlen erők és természeti törvények játékszereként kanyargott, pattan egyik irányból a másikba, önmaga körül forgó pörgettyűként. S két törpe napja, vazallusa vagy ura ott keringett körülötte. Egyik intenzíven zöld, a másik izzóan, szinte riasztóan mélylila volt. Egyik sugárzása sem tűnt gyengébbnek a másikénál. Színük és fényük egymást váltogatva folyékony zöld és sokféle árnyalatú lila tónusokkal öntötte el a valószínűtlen tájat. Átszínezték a levegőt. Saját illékony festékanyagukkal színültig töltötték az atmoszférát, amely éppúgy, mint a Föld toposzférája és időjárási zónája, csak egyrétegű, de sokkal összetettebb volt. Az egyforma erősségű törpenapok váltakozása annyit jelentett, hogy az idegen bolygón sohasem volt éjszaka!

Tess érezte, hogy e feszült, szorongó állapotában is meg kell látogatnia anyját a gyengélkedőben, hogy nyugtassa, biztassa, kolduló érzéseinek alamizsnamorzsát vessen. Vagy talán azért, mert tudta, ha nem keresi fel, ő törtet be az irányítófülkébe, félresodorva minden ellenőrzést és tiltakozást. Eszelős hüllőerő hajtotta, ha „megkívánta" a lányát. „Te vagy a morfiuma – mondta sokszor Mylitta. – Őrjöngeni kezd, ha nem kapja meg belőled a napi adagját." Tess tudta, hogy ennél sokkal ártalmasabb dologról van szó rá nézve. Mindig úgy jött el az anyjától, mintha kiürültek volna az erei. Szédült, hányingere volt, fejfájást kapott tőle, de nem beszélt róla. Igor azonban mindig észrevette. „Már megint kiszívott a vámpírod" – állapította meg tehetetlen bosszúsággal. De amint a karjaiba vette, forró áramként ömlött vissza testébe az életerő. Felfrissült és megnyugodott. Most azonban egyedül volt. Igort a tudományos munka, a kimerítő szolgálat láthatatlan centrifugával vette körül. S így önmagára utaltan még soha nem érezte magát ennyire gyengének, kivérzettnek.

A folyosón önkéntelenül, habozva meglassította lépteit. Mintha agya felvevőantennává alakult volna át; érezte, szinte hallotta anyja sürgetését: hol vagy? Tess! Miért nem jössz már?! Megfeledkeztél szegény, beteg, öreg anyádról?

Anya azért volt beteg, mert beteg akart lenni! Azért vált allergiássá a legeredményesebb, legnagyszerűbb terápiák iránt. Hiába plántáltak a szervezetébe életfontosságú, gyógyító szubsztanciákat termelő DNS-változatokat, kivetette az inplantált géneket is. Sejtvizsgálatokat végeztek nála. Elemezték egyetlen sejtjének mind a háromezer génjét, s a hibás géneket egészségesekkel cserélték ki. Rövid lappangás után újra visszaállt nála az eredeti, kóros sejtállapot. Mert jellem-és idegalkatát nem tudták megváltoztatni. Hibásan született. Saját képzeletével, romboló hisztériájával mártírrá „stigmatizálta" önmagát.

A gyengélkedő ajtajában megállt egy pillanatra. Várt. Próbált erőt gyűjteni a könnyektől vizenyős, véreresen dülledt szemek idegeibe kapcsolódó pillantásához. Az első siránkozó, szemrehányó szavakhoz, amelyeket már előre hallani vélt.

Nagyot lélegzett, benyitott a gyengélkedőbe... és megtorpant. A látványra, amely fogadta, nem volt felkészülve.

Anyja az ágyában ült, vállán vékony csipkekendővel, amely eltakarta nyaka ráncait és ijesztő sótartóit. Haját megfésülte, és hátrakötötte egy szalaggal. Sovány, táskás szemű arca nyugodt volt. Szeme könnytelen.

Mikor felnézett Tessre, elmosolyodott. S ez a mosoly ronccsá lett külseje ellenére felidézte egy pillanatra régi önmagát, de a békésebb intervallumokban, amikor nem gyötörték benső fúriái. Mi történt? Kifürkészhetetlen pillantását sem értette. Már nagyon régen vagy egyáltalán soha nem nézett rá így. Anyja teljesen szokatlan magatartásától nyugtalanság és heves bűntudat rohanta meg. Leült az ágy szélére.

– Anya! Hogy érzed magad? – Végigsimította anyja csontos vállát. Könnyekkel kellett küzdenie most, hogy anyja nem sírt, nem zsarolta a könnyeivel. Megbolondult? Nem. Csak az utolsó napok eseményei meghajszolták, feldúlták.

– Kitűnően érzem magam! – mondta anyja szelíden. – Valójában nem is vagyok beteg. Te régóta tudtad. Apád is tudta. De azért meghalok. Így büntetem magam.

– Miket beszélsz? – Tess már nem tudta visszafojtani könnyeit.

– Ne sírj! – Anyja hangja halk és tárgyilagos volt — Én sem sírok többé. Nincs semmi értelme. Apád meghalt. Én öltem meg. Majdnem tönkretettem a te életedet is. Mindent elrontottam. A múlton már nem tudok változtatni. De téged elengedlek. Éld a magad életét. Nem kapaszkodom beléd. Nem birtokollak. Nem szívom el az erődet. Ennyi jót még tehetek. Eloltom az életemet, mert nincs rá semmi szükség. Nekem sincs szükségem rá. Már nem tudok vele mit kezdeni.

– Anya, csak nem... – Tess átölelte anyja múmiatestét, ami mindig iszonnyal töltötte el, most azonban a szánalom marósavát öntötte érzéseibe.

– Ne félj. Nem leszek öngyilkos. Vigyáznak rám. De valaki attól is meg tud halni, ha nem akar élni. Senki sem akadályozhatja meg benne. Ez az ember szuverén joga!

– Mi történt... mi történt veled? – zokogta Tess anyja nyakába. .

– Nem tudom kifejezni. Nincs szó, ami megfelelne rá. Világosság lett bennem. Valami belső villám lobbant fel. Látni kezdtem tőle magamat. Annak, ami voltam. Ami vagyok. Nem úgy, ahogy szerettem volna. Hazugság nélkül. Kíméletlenül. Valami lemeztelenedett. Elszörnyedtem magamtól. A valóságot láttam. Sem én, sem más nem tud elhitetni ezután. Úgy megrendültem, hogy könnyeim is elapadtak tőle. Mert már nem sajnálom, hanem gyűlölöm és megvetem azt a szörnyeteget, akivel egy bőrben éltem eddig. Ne sirass, Tess! Könnyebb lesz neked nélkülem. Te nagyon jó vagy.

– Anya! Anya, ne! Ne beszélj így! Nekem szükségem van rád! Én szeretlek! – Valóban először ölelte úgy anyját, hogy érezte is, amit mondott.

– Köszönöm, Tess. De ne felejtsd el, a haldoklók tudják az igazat! Most pedig menj az irányítófülkébe, kislányom! Várnak. Én fáradt vagyok. Aludnom kell!

Tess megzavarodva, sírással küzdve sietett végig a folyosón. Most nem kellett félnie, hogy felfigyelnek a könnyeire. Az egész Cerberus megbolydult méhkashoz hasonlított. Senki sem tudott foglalkozni önmagával vagy a másikkal. A kóbor csillag kötötte le minden érdeklődésüket, amely szeszélyes mozgással egyre közeledett a Földhöz.

Merre tart? Ez a szorongó kérdés foglalkoztatott mindenkit a megfigyelőállomásokon. Valamennyi óriásbolygót elkerülte anélkül, hogy bármelyik vonzereje magához rántotta volna, a kozmosz eddig tapasztalt rendje, fizikai szabályai szerint. A pályamérésekből kiderült azután, hogy egyáltalán nem kerülte el a hatalmas gravitációs mezőket. Átmetszette őket.

– Nem érvényesek rá a mi nehézkedési törvényeink! – jelentette ki Mylitta sápadtan.

– Megbolondultál? – csapott ki Arvamból a tehetetlen indulat. – Nekünk nincsenek külön gravitációs törvényeink! Amit tapasztalunk, egyetemesen érvényes természeti törvények. Tények! Érted?

 – Amit eddig tapasztaltunk! – csattant fel Mylitta.

– Hátha a hozzá némiképp hasonló Föld gyakorol rá valamiféle mágneses hatást? – kockáztatta meg Tess halkan. – És az az erő, amely Naprendszerünkbe taszította, különféle mozgások, erővonal-hullámvonalak, érthetetlen energiatörések áttételein át egyenesen Terrát célozta meg vele?

 – Miért? – Arvam kérdése éles és követelő volt.

– Nem tudom. Senki se tudja. Csak találgathatunk. Megpróbálhatjuk tagadni azt, amit szemünk és a "műszereink mutatnak. – Tess védekezve visszavonult. Mylittát azonban nem lehetett leszerelni. A feszültség nála mindig a támadás kisüléseihez vezetett.

– Ez a bolygó, a maga két, óriási energiákat termelő törpenapjával nem lehet itt! Azt akarod mondani, ugye? És mégis itt van az orrunk előtt!

Ingerültek voltak valamennyien a kimerültségtől, álmatlanságtól, a rájuk törő kozmikus jelenségek baljós abszurditásától. Senki se gondolt arra, hogy lepihenjen.

Olyanok vagyunk, mint a megigézett nyúl az óriáskígyó ketrecében – gondolta Tess. Szeme égett a sírástól, anyja miatt érzett zaklatottságától s attól, hogy minden kizökkent körülötte megszokott rendjéből. Negyvennyolc órája alig aludt valamit. Talpon volt ő is, mint valamennyien a Cerberuson. Ellátta bonyolult feladatait a növénykertben, az állatok körül, a biológiai laboratóriumokban Balin professzor és Mylitta helyett is. Balinon szédülési rohamok vettek erőt. Őt szintén a gyengélkedőosztályon ápolták. Mylitta körül egyszerűen megszűnt a világ a kóbor csillagon kívül. Tess, nagy elfoglaltsága, fáradtsága ellenére többször beugrott anyjához, pedig az nem kívánta, nem követelte, mint azelőtt. Talán éppen azért vonzódott oda, mert apátiája még nyugtalanabbá tette, mint hisztériája régebben. Pedig kedves volt. Mosolygott rá. Ha kérdezte, felelt: nem, nem fáj semmije, ne aggódjék! De az élet szintje egyre apadt benne, ereje fogyott minden frissítés, erősítés ellenére. Anyja megváltozott. Olyan idegenné vált, hogy nem ismert rá, amitől bűntudata egyre mélyült. Meg fog halni anélkül, hogy jóvátehetné... Mit? Azt, hogy nem szerette, menekült tőle, elítélte magában éveken át? Már nem lesz ideje rá, hogy feloldja benne a görcsöt, kirekesztettséget. Hiába gyötri magát. Egyik kiúttalan feszültségből a másikba menekült így, de sehol nem nyugodott meg.

A „kozmikus nemzedék" felfogása győzött. A behangolt rezgésszámra érzékeny szondákat küldtek az új bolygóra, minden viharos vészjelzés, tiltakozás, támadás ellenére.

Mikor a döntés megszületett, beindították az egész „ultra-apparátust" a Földön és a Cerberuson, egyedül a felelősséget vállaló kutatók őrizték meg hidegvérüket, amely inkább egyfajta személytelen, tudományos fanatizmus volt. A tények felderítésének követelő igénye legyőzte testük, idegeik lázongását. Nem tudtak törődni vele, élni fognak-e, vagy meghalnak. Végsőkig feszített szellemi erejük teljes intenzitása a kérdőjelekre irányult, amelyeket a kóbor csillag rajzolt eléjük a kozmoszban.

Terra lakói azonban visszafojtott lélegzettel, rémhírektől és rémképektől szorongva várakoztak. Aki tehette, menedéket keresett egykori bunkerekben, metrókban, föld alatti alagutakban, ősrégi pincerendszerekben. A kommunikációs központok ellentmondó híreket ontottak. Nyugtatták és korbácsolták a kedélyeket. „Hogy fogadja majd az új planéta a Föld betolakodó csápjait?" „Lindt professzor, a Cerberus kiváló, Kozmosz-díjas biokémikusa szerint a kóbor csillag valószínűleg antianyag-képződmény, s akkor a Terra anyagával való érintkezése az emberiség történelmének legnagyobb kataklizmáját idézi fel." „Arvam Lamurian megvétózta az öreg Mester tételét, és teljes felelősséget vállalt a kísérletért valamennyi kollégájával együtt!" „Hamarosan kiderül, milyen reakciókat vált ki az ember üzenete az új planétából ?" „Robbanás? Mágneses viharok? Pusztulás vagy egy új korszak kezdete?" Ilyen és ehhez hasonló szövegek, találgatások bombázták az emberek képzeletét.

Az új planéta azonban békésen magához engedte a felderítő műszereket. A szondák elérték az idegen látogató felszínét. Nem történt robbanás. Nem keletkeztek mágneses viharok. Nem indult semmiféle láncreakció. Az első kőzet– és vízminták után a mágneses robotok valósággal ingajáratban szállították a talaj–,tenger–,folyó–,sziklaminták anyagát a laboratóriumoknak.

A vizsgálatok persze már igen szigorú körülmények között, a legnagyobb óvatossági rendszabályok betartásával folytak. Eredményeiket mély hallgatás övezte hosszú heteken át. Egyetlen hír sem szivárgott ki a laboratóriumok, obszervatóriumok kapuján.

Az új bolygó mintáiból persze a Cerberus is kapott. Az óriási űrvárosban éppúgy, mint a Terrán, kutatók, műszerek, a mikroelektronika legérzékenyebb konstrukciói zárótűzbe fogták az idegen anyagot. S amit találtak, illetve nem találtak benne, az végképp megzavarta őket. Talajában, édesvizeiben és tengereiben nyomát sem lelték szerves életnek. A feltételek azonban mindegyikben megvoltak hozzá. A szemcsés, nedves „szűzföld" nagyszerű táptalaja lehetett volna a legdúsabb földi vegetációnak. Az új bolygó kristályosan tiszta óceánja összetételében éppúgy sós „magzatvíz" volt, vagyis az élet bölcsője, mint Terra őstengerei. De vizeiből, talajából teljesen hiányoztak azok a mikroorganizmusok, amelyek burjánzásba lendíthették volna a millió változatot produkáló szerves életet. Miért?

Az új bolygó felülete alá, a vízmedrek mélyébe hatoló Styx tapogatók sehol sem találtak eltérő körülményeket. Sem az ismeretlen, de az ismert érceket, nyersanyagokat is tartalmazó, drágakő keménységű sziklatöredékek, sem a különböző területekről felmarkolt szemcsés talaj nem mutatott ki olyan maradványokat, amelyek egykori és később kipusztult, emberihez hasonló létformáról vallottak volna.

A megtermékenyítési próbák viszont laboratóriumi körülmények között, hosszabb lappangás után eredménnyel jártak. Sőt egyre sikeresebbnek bizonyultak, de némileg különös eltérésekkel, érthetetlen mutációkkal. A kóbor csillag talajában megfogamzottak a növényi magvak, de furcsa módon a Cerberus laboratóriumának tápfolyadékában, amelyet Balin professzor sajátos, genetikusan irányított baktériumai valóságos élő üzemmé változtattak, gyorsabban, dúsabban fejlődtek, mint a Földön azonos mikroorganizmusokkal kezelt talajokban.

– Talán azért burjánzanak a növények nálunk ilyen hihetetlen mértékben, szinte összevont időben, mert a mi ritka levegőnk és gyengébb gravitációnk hasonlóbb az új bolygón uralkodó körülményekhez – mondta Tess tűnődve Lindt professzornak, Balin idősebb kollégájának.

Ugyanez volt a helyzet a vizekkel is. A Cerberuson a kóbor csillag tengervizében csaknem azonnal nyüzsgő szaporodásba kezdtek a mikroszkopikus véglények. A Földön nehezebben indult meg az élet a vízmintákban.

– Tud erre valami magyarázatot? – faggatta Tess Lindt professzort.

Lindt csak a fejét rázta. Fehér, pelyhes haján átütköző fejbőre vörös volt az izgalomtól.

– Mindenki ezt kérdezi tőlem! Mintha az az emberfajta, akiket tudósoknak neveznek, mindenható és a teremtés beavatottja lenne! Pedig mi csak abban vagyunk bizonyosak valamivel határozottabban, mint a többi halandó: kimeríthetetlen, végtelenül bonyolult kérdéseknek kell megtalálnunk a bontószálát, hogy felszínre emeljük vele a körülöttünk és bennünk megnyilvánuló tünetek okát. Ami valószínűleg lehetetlen. De eddig joggal reméltük, hogy fokozatosan, a kicsiről nagyra következtetve, legalább a lábunk előtt sikerül megvilágítanunk az ismeretlen egy-egy részletét. Reméltük, hogy amit nem tudunk, azt előbb-utóbb tudni fogjuk. És most itt van ez az őrült, elszabadult bolygó! – Lindt homloka csupa ránc volt. Szája legörbült és remegett. Tesst egy sértődött, öreg kisfiúra emlékeztette hirtelen, aki keserű megbántottságában mindjárt sírva fakad. De Lindt professzor úgy döntött, tanácstalanságát inkább tehetetlen haragban vezeti le. – Ennek a megveszett csillagnak nem lehet légköre, és nem lehetnek vizei! Érti? Érti ezt? És mégis van! Mi termeli rajta az oxigént szerves élet nélkül? A pályája, ha az a rángógörcs, ami csavarja, lökdösi, dobálja, egyáltalán pályának nevezhető, ellentmond minden ésszerűségnek! Mi közömbösíti benne a nála sokkal hatalmasabb bolygók vonzerejét? Úgy hatol át a titáni gravitációs mezőkön, mint kés a vajon!

– Talán a napjai, amelyek...

– Ha! – Lindt professzor dühösen rikácsoló papagájnevetést hallatott. – A napjai! Legalább maga ne nevezze napoknak azokat a hülye, nyomorék törpeerőmű-paródiákat!

– Hát akkor minek nevezzem őket? – Tess feszült idegállapota ellenére, vagy éppen azért, kacagással küzdött.

– Mit tudom én! – Lindt professzor két kezét a magasba emelte.

Tesst csak feltámadó szánalma mentette meg, hogy a szemébe ne nevessen. A professzor aggastyánteste olyan törékeny volt már. S mindig szelíden, halkan beszélt. Most pedig mennyire kiforgatta magából a rendkívüli jelenség, amely meghazudtolta világképe alapját, s hosszú, áldozatos élete eredményeit fenyegette! Ő is kimerült volt. Leroskadt a forgószékére, a színeket szikrázó, fényeket lihegő komputerek, kémcsövek, kristályburák, tápfolyadéktartályok, Petri-csészék, képernyők között. Válla előreesett.

– Honnan jött ez a bolygó? Mit akar a mi Naprendszerünktől? És mit akar a Földtől? – Fejét rázogatta, csaknem suttogva, inkább önmagának beszélt, mintha Tess ott sem lett volna. – Ilyen szunnyadó Csipkerózsikák csak a mesében vannak. Ez valami ijesztő, emberellenes csapda! Minden sejtemben érzem! Gonosz tükör. Csúfol bennünket. Édennek álcázott, kísértő pokol! Szemfényvesztés! Ami a természetnek ellentmond, nem lehet igaz! Akkor is, ha itt ágál, vakít, szédít bennünket. Akkor is, ha az anyagát szűrik, elemzik, mérik a komputereink, és vizei benne keringenek kémcsöveinkben, trionvezetékeinkben. Hiába termékenyült meg a mi spóráinktól, magvainktól, mikroorganizmusainktól, nem hiszek neki! Nem hiszek neki!

Micsoda atavisztikus hasonlatok! – gondolta Tess. -„Csipkerózsika." És „nem hiszek neki"! Egy tudós sohasem „hisz", hanem kutat, és feltevéseiről igyekszik bizonyságot szerezni. Megbolondult szegény. Alaposan rászorul egy újabb agyfrissítő kúrára. Szenilis. Nem tudja elviselni, hogy valami ellentmond eddigi meggyőződésének.

Lindt professzor atavisztikus aggályai azonban kezdtek beigazolódni. A szédületes sebességgel száguldó planéta zölden és mélylilán szolarizáló, kozmikus diszkosza egyre közeledett. Növekedését már szabad szemmel is megfigyelhették a föld esti égboltján. Baljós, valószínűtlen gyümölcsként duzzadt a többi csillag között. Pályamozgásának folyamatos térfotói éles fényhieroglifákkal firkálták tele az űrt. De erővonalai mind Terra felé szövődtek, mintha e csillogó szálakat kibocsátó csillag-pók bonyolult energiahálójával valami titkos, félelmetes idegen kód szerint vette volna célba a Földet.

A pánik jelei akkor kezdtek mutatkozni, nemcsak a Földön, hanem a Cerberuson és a többi űrlétesítményen is, amikor elhangzott az első óvatos kerteléssel szövegezett magyarázat a holovízióban „az új planéta rendhagyó pályájáról". A hír sok szóval, valójában diplomatikusan megkerülte a kérdést. Ugyanakkor erélyesen cáfolta bármiféle ütközés lehetőségét. Valamennyi obszervatórium kutatóinak egyeztetett véleménye szerint semmilyen, ember által ismert, meghatározott mérték és szabály nem alkalmazható rá. „Eddig megtett pályája azonban valószínűvé teszi, hogy megfigyeléseinken mindmáig kívül eső kozmikus jelenségről van szó, amelyre nem hat a Naprendszer többi bolygójának gravitációs tere, magnetoszférája. Útját tehát a Föld nehézkedési ereje sem befolyásolhatja. A Naprendszer erőmezőitől függetlenül, azokat átmetszve hatol keresztül egész szisztémánkon. Sajátos mozgásához az üzemanyagot nyilván saját törpenapjainak erőgenerátorai, titáni atommáglyái szolgáltatják, vagy az a robbanás határozza meg, amely kilökte magából. Alapos okkal feltételezhető, hogy abszolút öntörvényű tranzitpályájának befutása után éppúgy eltűnik majd megfigyelési zónánkból, ahogy besodródott Szoláriába."

Mylitta szerint ezt a szöveget végképp megzápult agyak bölcsődések részére izzadták ki, de azok is vihogtak rajta. Mi az, hogy szó sincs az „ütközés lehetőségéről"? Még csak ezt a megfogalmazást kellett a köztudatba hajítaniuk! Valamelyik huszadik századi politikus azt mondta, egy hírt akkor kezd elhinni, ha cáfolják. Valóban, e cáfolat felkeltette a legfelületesebb laikusok gyanakvását is. Ha ilyen bizonytalan érvekkel tagadni kezdenek valamit, akkor sokkal fenyegetőbb tények lapulnak mögötte, mint ahogy bevallják. Amit lehetetlennek mondanak, az nyilván lehetségessé vált: minden lehetetlen lehetséges a kóbor csillaggal kapcsolatban. Kiszámíthatatlan pályája elkerülte ugyan eddig a többi bolygóval való ütközést. Véletlenül. De ki állíthatja teljes meggyőződéssel, hogy a Föld is kimarad a rejtélyes energiák által útjára taszított, ámokfutó biliárdgolyóval való összekoccanásból? Az ilyen titáni, kozmikus karambol az egész emberiség létformáját elpusztíthatja. Ha ez megtörténik – és miért ne történhetnék meg? – hová lehet elmenekülni egy ilyen méretű kataklizma elől? Hegyek tetejére, amelyek minden bizonnyal szétszakadoznak, lesüllyednek, porrá omlanak? A tenger mélyén levő oceanográfiai kutatóvárosba, Acquapolisba? A körül felforr a víz a kitörő vulkánok tüzes lávájától, tengerrengés roppantja össze menedékük buborékját, lakói megsülnek vagy megfulladnak Terra krízisben hánykolódó nedvei között. Mert a medrekből kiloccsanó víztömegek szökőárként elöntik a felgyűrődő szárazföldeket is.

A különféle számításokon alapuló prognózisok túltettek a legfantasztikusabb „világvége" -jóslatokon, zavaros víziókon is. A kóbor csillag pedig rángatózva, pörögve egyre növekedett a firmamentumon. Smaragdzöld, mélylila és ametiszt színekben szolarizáló fényszóróját már nemcsak a teleszkópok lencséin át figyelhették meg, hanem a megbűvölten rámeredő puszta szemek is félelmetes, de lenyűgöző tűzijátékként szemlélték estéről estére az utcákon, háztetőkön, parkokban, mezőkön, dombokon, hegyeken tömegekbe verődve, egymáshoz szorulva valamiféle védő nyájmelegben. Vadidegenek váltottak biztató szavakat, vagy vitáztak egymással, csak egyedül maradni nem akartak, nem mertek.

Az idegen planéta érthetetlen, baljós szépsége szélsőséges, vad rítusokat robbantott ki nemcsak az elmaradott, fanatizált népek kisebb csoportjai között, hanem a civilizált központokban is. Morális gátakat átszakító kicsapongások, különféle narkózisokba menekülő feketemisék bűntudatpszichózisokkal, komor aszkézissel váltakoztak. A kéj és kín, a téboly és eszméletrabló, mérgező mámor egyformán feledést kínáltak, elnémították az emberekben a halálfélelem fekete igéit. A romlás e rothadó humuszából nevetséges, tragikomikusan primitív szekták burjánzottak elő. E bolondgomba módra szaporodó ragály lelki vírusai a központi irányító, rendfenntartó, szolgáltató szervek között is terjedni kezdtek. Akadozott az áram– és vízszolgáltatás, a közlekedés és hírszolgálat. Egyre több üzlet maradt zárva. Suttogva terjesztett rémhírek hatására az emberek megrohanták és kifosztották az élelmiszer-áruházakat. A termelők képtelenek voltak lépést tartani az ellátás hiányosságaival. A zsúfolt kórházak, klinikák, szanatóriumok, ideggyógyintézetek már nem tudtak több beteget elhelyezni. A szünet nélkül szolgálatban levő orvosok, ápolók, mentők sorra kidőltek, nem voltak képesek ellátni feladatukat. A közlekedési tömegszerencsétlenségek száma félelmetessé növekedett. Alkoholtól, kábító– és hevítő-szerektől korbácsolt vezetők hajszolták járműveiket az utakon. Gátlásaik megszűntek. Reflexeik nem működtek. Csak a menekülés ösztöne kergette őket akárhová, el az életüket fenyegető veszélytől, zaklatott önmaguktól, az idegeiktől rájuk törő rémületgörcstől. Hosszú autósorok torlódtak össze. Hajók futottak zátonyra, vagy irány nélkül kóvályogtak a vizeken, míg egymásnak ütközve fel nem robbantak, éppúgy, mint a magasban száguldó repülőgépek, amelyeknek égő roncsai lakott területekre zuhantak. A tűzvészek terjedését nem lehetett megfékezni.

A hírközlő központok pedig, ha rendszertelenül is, állandóan ontották megfigyeléseiket a Naprendszer kozmikus látogatójáról. De minél érthetetlenebb jelenségeket kellett tudomásul venniük, annál ködösebb magyarázatokba bonyolódtak. Bemutatták ugyan mindazt, amit a holovíziós kameráik, teorit tükreik, teleszkópjaik, xionradarjaik, rezgésrezonátoraik rögzítettek. De továbbra sem tudták semmiféle érthető indokát adni annak, hogy a Földéhez hasonló, bár ritkább atmoszférájú, édesvizű folyókkal, langyos óceánokkal rendelkező, bőséges esőzéssel öntözött szárazfölddel borított planétán miért nincs nyoma szerves életnek. A Cerberus személyzete például űrruha nélkül, éppoly szabadon, könnyedén mozoghatott volna légköri és gravitációs viszonyai között, mint „szűkebb hazájuk", óriási műbolygójuk belsejében. Miféle érthetetlen energia taszította, irányította ezen a különcül lehetetlen, természetellenes pályán? Hogy szakíthatta ki magát az egymásra ható, egymást taszító-vonzó erők elementáris, megbonthatatlan egyensúlyából, amely Szolária rendjét alkotja? Miféle belső ellenállás, önmagából táplálkozó, le-bírhatatlan hatalom mozgatta sajátos dimenziójában, mintha e kiterjedésnek az ember által ismert fizikától teljesen független törvényei lettek volna?

Rendeletek, tilalmak, drákói rendszabályok, józan, lelkiismeretes vezetők helytállása, a tudományos tanácsok erőfeszítései képtelenek voltak megakadályozni a rémület kapkodó fejvesztettségét s a hideg, önmagába görbült téboly ijesztő kisüléseit.

Az új planéta közeledése felgyorsult. Éles szögekbe kilendülő, rángatózó pörgéssel haladt. Nagysága az esti égbolton megközelítette a fényárban úszó Cerberusét, amelynek látványát Terra lakói úgy megszokták már, mint a Holdét. Ez a rejtélyes, új égitest azonban mérgező, gennyedő tüskeként szúródott tudatukba. A mesterséges űrváros s a kóbor csillag közötti konjunkció – együttállás – a kozmocentrikus tömegpszichózisban fellobbantotta az egyetlen kiút rögeszméjét. Senki nem maradhat életben a Földön, csak azok, akik kozmikus járművet kerítve műholdakra, űrüzemekbe, űrszigetekre, a Föld légkörén túl keringő űrlaboratóriumokba, megfigyelő– és őrűrállomásokra mentik magukat. Létüket „elkötik" a halálra ítélt Terrától. Veszélyzónán kívül várják meg, mi marad szülőbolygójukból az ütközés után. Találnak-e élhető életet valamelyik Föld-töredéken, ahol tovább szőhetik fajtájuk sorsát?

Megindult a roham a kilövőállomások, űrrepülőterek felé. A rendőrség és a kivezényelt katonaság egyesített erői sem tudtak megbirkózni a vak pánik minden gátat elsöprő erőszakosságával. A marakodó emberek egymást taposták. Aki elesett, azt szétroncsolták a testén átrohanó lábak. Az üvöltő jelszavak egyértelműek voltak. A tömeg személy– és teherszállító űrhajókat, űrrepülőgépeket követelt. A házak, középületek egyre ontották az embereket. Tízezrek hömpölyögtek az utcákon, eltorlaszolták az úttesteket, feltépték az útburkolatot, barikádokat emeltek összetört járművekből, kifosztott üzletek, irodák bútoraiból. Gyújtogattak, törtek -zúztak. Eltorzult, vöröslila arcuk, artikulátlan üvöltésre nyílt szájuk félelmetesen egyképűvé változtatta őket. Kezük, öklük a magasban hadonászott. Táblák imbolyogtak fölöttük színes festékkel mázolt, őrült feliratokkal: „Mi is élni akarunk! Ne csak a kiváltságos szélhámosok mentsék a bőrüket! A tudósok gügyébbek a mongoloid idiótáknál! Pontos adatokat követelünk az ütközés időpontjáról! Ne hazudjanak tovább a népnek! Nagyképű tökfejek! A Cerberust akarjuk! Az űrvárost adják a gyerekeinknek! A süllyedő hajóról is a nőket, gyerekeket mentik először! A Cerberus mindenkié!"

Központi utasításra a romboló csőcselék ellen be kellett vetni végül a kábító ideggázt, különben kő kövön nem maradt volna a városokból.

De meddig tarthatott az enyhe kábítószer bénító hatása? Legfeljebb órákra lehetett ilyen óriási embertömegeket cselekvésképtelenné tenni.

NAPINFARKTUS

Arvam és Igor nem mozdultak el a megfigyelőfülkéből, amelynek valamennyi színeket lihegő, elektronikus jelzéseket ontó műszere saját túlfeszültségüket tükrözte.

A képernyőkön folyton változó, sűrű mintázatú erővonalak rezegtek, s fokozták zaklatottságukat. A Naprendszer gigantikus organizmusában zavar támadt. A napkitörések szaporodtak, pontosan kirajzolták egy szívinfarktus ábráját. Valamennyi bolygója – mint szervek a veszélyeztetett testben -különféle rendellenességekkel reagáltak a kóbor csillag behatására. A Jupiter legnagyobb holdjának, az Iónak, hatalmas, 280 kilométerre felszökkenő vulkáni tevékenysége kétszeresére nőtt. A Jupiter turbulens „nagy vörös foltja" izzó örvényléssel megduzzadt, s magnetoszférájának arányai eltorzultak éppúgy, mint valamennyi planétáé. A Föld szüntelen viharokkal, sűrű villámlással, tektonikus mozgással felelt az idegen bolygó közeledésére. S az elemek e veszélyei apokaliptikussá növelték az emberi indulatok megnyilvánulásait.

A szédült búgócsigaként pergő, a térben látszólag céltalanul hányódó kóbor csillag „elhajított köve" félelmetes makacssággal sodródott földközelbe.

Arvam és Igor idegei is szokatlan tüneteket produkáltak a sok izgatószertől és embertelen kimerültségtől. Önuralmuk elhagyta őket. Annyira ingerültek voltak, hogy Tess alig mert szólni hozzájuk.

A Cerberus úgyszólván egyetlen lakója sem aludt az idegen bolygó felbukkanása óta, legfeljebb ülve, köpenyestül leheveredve nyomta el őket az álom félórákra, de a tudattalanjukon átütő izgalom megint talpra ugrasztotta őket: hátha történik közben valami, amiben részt kell venniük, készenlétben, segítésre, elhárításra készen.

Csak az öreg Balin, Lindt professzor és még néhány betegségbe menekült idősebb nő és férfi pihent mesterséges, békés öntudatlanságban a gyengélkedőosztályon. Különös módon valamennyien azok közül kerültek ki, akik a Földön születtek, és első éveik emlékezete szorosan az anyabolygóhoz kötötte őket. A kozmikus nemzedék tagjai éberebben, szívósabban bírták a rájuk törő hatásokat és saját érzéseik zűrzavarát. Sőt különös változást okoztak bennük a Föld anarchiájáról a holovíziókra vetülő képek. Egyfajta kozmikus nosztalgiát, egzaltált kalandvágyat.

Mylitta mondta ki először a többé-kevésbé már valamennyiükben megfogalmazódott gondolatot, amely az „öregek" szemében eretnekség és árulás volt: „A Cerberus önmagát irányító és teljesen önellátó mesterséges óriásbolygó. Független űrváros, amely a technikai civilizáció és az emberiség múltjának valamennyi kulturális értékét magával mentheti. Bárhol kibontakoztathatja újra a földi létforma tapasztalatait a legmagasabb szinten!"

Az eseményekből világosan látták, nem habozhatnak sokáig. A helyzet egyre rosszabbodott, az indulatok forrpontra hevültek a Földön. A téboly pedig nem válogat az eszközökben. Az őrültekben megszűnnek a konstruktív gátlások észszerű szabályozói. A halálfélelem korbácsolta idegrohamok bármilyen magas értelmi fokon kirobbanhatnak. Felelős posztokon álló emberek válhatnak egyik pillanatról a másikra veszett farkassá. Ha a vélt biztonságot jelentő, korlátozott befogadóképességű űrlétesítményeket a milliós tömegek nem keríthetik hatalmukba, irigy dühük, gyűlöletük hamarosan a „küszöb őrzői" ellen fordul. S a nukleáris rakéták mellett is emberek állnak a kilövőállomásokon, űrrepülőtereken. A Föld egyes részein még mindig hataloméhségtől részegült, kisebb-nagyobb zsarnokok uralkodnak tudatlanságban tartott, fanatizált alattvalók fölött. A természet kincseit: aranyat, ezüstöt, rezet, urániumot, titánt, bauxitot, drágaköveket a maguk egyéni céljaira fordítják. Vagyonuk mérhetetlen. S erkölcsi éretlenségük legmélyebb pontján a modern tudomány valamennyi nagyszerű és veszedelmes vívmányát, automatizált kényelmét, luxusát, de tömegpusztító fegyvereit is megvásárolják. Földbe süllyesztett globális hatású rakéták őrzik biztonságukat, amelyekkel nemcsak védekezni, hanem támadni is lehet. Van olyan állam, amelynek hírközlő és titkos fegyverekkel felszerelt kémbolygói ott keringenek Terra őrzői között, minden nemzetközi megállapodás és tilalom ellenére. Bizonyos, hogy a halálfélelemtől üldözési mániás egyes vezetők e szörnyű eszközöket hamarosan feléjük fordítják, ha zsarolási kísérleteik kudarcot vallanak. Megpróbálják majd elözönleni őket az űrből.

A Cerberusnak nincsenek fegyverei. De éppen az anyabolygó érdekében el tudja szakítani magát a Földtől, hogy független égitestként mentse át az emberi létformát legnagyobb válságán. Terra nem tud pályát változtatni. Helyét, pályáját a Naprendszer törvényei kötik és határozzák meg. A Cerberus azonban irányítható, kisebb kozmikus objektum. S éppen ez kötelezi arra, hogy kivonja magát a Földet elözönlő anarchiából.

Tess ezekben az évezredsúlyú órákban sok időt töltött anyjánál a gyengélkedőben. Őt nem altatták el. Változatlanul nyugodt, sőt derűs volt. Tess, valahányszor bement hozzá, ámult rettegéssel állapította meg, hogy még zérópont alatt is vannak gyengeségi fokozatok. Csak azon töprengett, anyját mi tarthatja még életben csontváztestében? Mi ad neki erőt rá, hogy beszéljen, sőt mosolyogjon is? Igaz, a szavak, amelyeket mondott, s a mosolya nyugtalanítóbbnak tűnt Tess előtt, mint a Földön dúló agresszív téboly.

– Nem is tudod elképzelni, milyen jó nekem most – mondta anyja végtelenre állított, homályos szemmel, eszelős derűvel. – Csak a senki földjén pihenhet ilyen végtelen békességgel a semmi, aki már nem valaki. Az emlékeit is mossa, mossa, egyre távolabbra mossa tőle a szelíd, nagy víz, ami nem élet és nem halál.

– Hanem mi? – kérdezte Tess benső viszolygástól bor-zongva.

– Lét. Semmi más, csak lét. És ez nagyon sok. Ez a legtöbb. Te nem értheted. Te még vagy valaki. – Torkából furcsa, reszelős hang hallatszott. Talán egy kacaj kísértete. – Míg ember voltam, el nem tudtam képzelni, hogy ilyen nagy ajándékban részesülök. Csak úgy vagyok, mintha lennék. Pedig egy levedlett kígyóbőr beszél hozzád. Aki már nem vagyok, mulat a világon és volt önmagán. – Szájából megint egy nevetés árnyéka röppent ki. – Csodálatos! Valóban nagyszerű. Szeretném megköszönni valakinek. De nem tudom, kinek. Megengeded, hogy neked legyek hálás érte?

– Anyu! Ne mondj ilyeneket! – Tessnek megint sírnia kellett.

– Milyeneket mondjak? Szeretnék mindent a kedvedre tenni – pergette anyja monoton egyenletességgel. – És ne haragudj magadra a „Melissa-nedvekért". Úgy neveztétek a könnyeimet. Tudom. De már én sem használom őket. Minek? Kinek? Ha tudnád, milyen hajszálvékony fényszálon lebegek előre-hátra! De én könnyebb vagyok, mint az a kötéltáncosnő, akit a cirkuszban láttam kislány koromban. Nem eshetek le. Ha a fényfonál elszakad, visszaszív magába a forrás. Köszönöm szépen, Tess. – Lehunyta a szemét.

Tess egyenesen az orvoshoz ment, de azt is felingerelte, annyiszor kérdezte már tőle, mi baja az anyjának, adnak-e neki valami hevítő– vagy kábítószert. Rochard doktor olyan dühösen rákiáltott, hogy nagyot rándult tőle:

– Hányszor mondjam, hogy nem tudom, mi baja van! Nem kap semmi gyógyszert! Vitaminos táppermetekkel tartjuk életben! Ha életnek nevezhető az az állapot, amelyben tengődik! Valójában hulla már! Nem vette észre?

A máskor oly udvarias, halk szavú Rochard doktor homlokán, arcán vörhenyes foltok égtek.

– Bocsásson meg! -Tess csodálkozott önmagán, hogy nem érez semmi megbántottságot. Inkább sajnálta a doktort. – Le kellene pihennie!

– Pihenni! – Rochard doktor égnek emelte két karját, azután kirohant rendelőjéből.

Tess az irányítófülkébe sietett. Parázs vita kellős közepébe cseppent Igor és Arvam között. Abban egyetértettek, hogy a Cerberusnak el kell szakadnia a Földtől, csak az időpontban és a technikai módszereken huzakodtak. Igor azonnal meg akarta indítani az előkészítési munkálatokat.

– Huszonnégy órán át sem tudnak meglenni nélkülünk! – tiltakozott Tess rémülten.

Támaszt kereső pillantása Igorét kereste. De az nem nézett rá. A képernyőket figyelte. Miért nem szól hozzá? Hallania kellett, amit mondott. Odasietett hozzá.

– Igor!

Megrettent férje dúlt, szikár arcától, főleg a szemétől, amelyben furcsa, idegen kifejezés izzott. Komor elégtétel? Mintha részeg lett volna.

– Olyasmiről beszélsz, amit nem értesz! Míg anyádnál voltál, történt egy s más – mondta halkan, rekedten. – A pillanatokat most években számolhatjuk. – Bekapcsolta a Föld egyik legnagyobb kilövőállomásáról ijesztő híradást közvetítő holovíziós képernyőt. Mintha hangyák nyüzsögtek volna az óriási térségen, de már a toronyban is emberfürtök lógtak. A tömeget felülről fotografálta a kamera helikopterről, de az irányítótoronyban is működtek a figyelő teorit lencsék. Váltott a kép. Az irányítóasztalok mellett, a székekhez kötözve ült az irányítószemélyzet. Látszott, hogy összeverték őket, tépettek, véresek voltak. Egyesek feje oldalra vagy hátracsuklott eszméletlenül. Vállukon át türelmetlen kezek nyúlkáltak a kényes, bonyolult műszerekhez, tárcsákhoz. Nyomkodták, csavargatták, rángatták őket. A kilövőtornyok képe hol megjelent, hol eltűnt a villogó, rezgő képernyőkön. A tehetetlenné tett, eszméleten levő technikusok arca rángott az erőlködéstől. Szájuk fekete nyílásként tátongott, kiáltozott valamit, de hangjukat elnyelte a zúgó lárma. Az időnként megjelenő számok mutatták, hogy megkezdődött a visszaszámlálás :9-8-7-6-5-4-3-2-...

– Nem! – szakadt ki Tessből. – Ezek az őrültek felrobbantják a...

Még látták az óriási villanást, azután a Cerberus irányítófülkéjében kialudt a kép.

Arvam más sávra kapcsolt. A képernyőn hatalmas rakéta száguldott az űrben, hosszú lángcsóvát húzva maga után.

– Iránya? – Tess csak suttogni tudott.

– A Cerberus. Tudják, melyik a Földhöz leginkább hasonló műbolygó. Híresek vagyunk, sajnos.

Milyen száraz tárgyilagossággal mondja ezt a borzasztó szöveget – nézett rá Tess értetlenül, s furcsa módon arra gondolt, milyen jó, hogy anyja már nem szerez tudomást róla, mi fog történni velük. „Valójában hulla már! Nem vette észre?" – kiáltotta az arcába Rochard doktor.

– Mit csinálunk? – csattant fel Mylitta a hisztéria határán. – Nem kétséges, kik ülnek a teherszállító űrhajóban! Erőszakkal kényszerítik a személyzetet, hogy...

– Nem kell tennünk semmit – mondta Igor színtelenül. – Ez az űrhajó még nem volt készen az indulásra. Javítás alatt állt. Rosszak a tömítései. Zárlatosak az elektromos berendezései. Ott villogtak a tiltó jelzések az irányítóterem képernyőin, de a szerencsétlen terroristák nem ismerték a kódokat. Lehet, hogy az asszonyaikat, gyerekeiket mentették a teherszállító űrhajóra.

Tess kezébe temette az arcát.

– Oltsd el! Nem akarom látni!

Csak a komputerek ütemes jelzései hallatszottak egy ideig a fülkében.

Tess nagyot rándult hirtelen a tompa, fenyegető morajtól, amelyet az auditor fordított le, de csak szűrve engedett át tompítósávjain. Sercegő, hosszan tartó, erőszakos hang volt.

– Semmi és senki nem akadályozhatta volna meg! – mondta Arvam.

Száraz, tárgyilagos hangja mérhetetlenül ingerelte Tesst. Mennyire embertelen! Nincs benne semmi részvét! Felkapta a fejét.

– Azt hiszed, hogy mi most itt négyen egyszerűen elhatározhatjuk, hogy cserbenhagyjuk a Földet? – Maga is megdöbbent a szokatlan indulattól, amely fejébe kergette a vért. Füle zúgott, szíve kalapált tőle.

– Nem hiszem azt. – Megint a bőszítően halk, egyenletes tárgyilagosság. Mi ez? Póz? És miért nem fordul feléje Arvam? Levegőnek nézi?

– Amit láttál, nem a legnagyobb veszély! Ezek a halálfélelem tömeghisztériájába esett, szerencsétlen áldozatai voltak! De a „profik" is akcióba léptek! Ők nem dilettánsok. Minden eszközük megvan hozzá, hogy birtokukba vegyék valamennyi űrlétesítményünket a Cerberussal együtt! És ha rajtuk áll, meg is teszik!

A holovíziós képernyőkön száguldó űrhajók, ismeretlen formájú űrrepülőgépek jelentek meg.

– Ezek mind... ? – Tess csak dadogni tudott.

– Igen! – Arvam hangja kemény volt. – A földgolyó különböző pontjairól indultak, s hatalmas érdekek, vagyonok állnak mögöttük. Csendben készítették fel őket. Szervezetten. Nem kétséges, milyen céllal. Csak egyetlen dologgal nem számoltak.

– Mivel? – Tess már didergett. Tenyere nyirkos volt az izgalomtól.

– A Cerberus irányzavaró oszcillátorával, amelyet rajtunk kívül senki sem ismer. Még nem adtunk hírt róla. Ellenőrző kísérleteink nem teljesek. A modell kész. És hatásos. Egyelőre. A támadó űrhajók, repülőgépek műszerei megbolondultak. Legalább három közülük teljesen eltájolta magát. Túl rohantak rajtunk; kint keresnek bennünket az űrben, képernyőjük lidércfényét követve, amelyet mi vetítünk rájuk. Persze nem bizonyos, hogy mindenki irányt téveszt. Nem adják fel a kísérletezést. Mégpedig olyan központok, ahol értik a dolgukat. Előbb-utóbb rájönnek, mi történik, és akkor. ..

– Mit csinálunk? – csattant fel Mylitta.

– A Cerberus valamennyi lakójának szavaznia kell. Már riasztottam mindenkit. A nagyteremben gyülekeznek. Igor szavazatát én képviselem, ha megbíz vele. Ő marad az irányítófülkében, amíg mi részt veszünk a gyűlésen. Nos? – fordult kollégájához.

– Igen! – mondta szilárdan Igor.– A Cerberusnak el kell hagynia a veszélyzónát!

NEMZEDÉK FESZÜLTSÉG

A nagyteremben már valamennyi társuk együtt volt. Rejtett fényforrások sugárzó, langyos napfényben fürdették az álmatlanságtól gyűrött arcokat. A falak enyhe zöldjét sokszínű, artisztikus, falba süllyesztett táblák szakították meg, amelyek valójában élelmiszer-automaták voltak. Absztrakt ábráikat Mylitta tervezte „étvágygerjesztőül". Szivárványos telemit díszek alatt rejtőző tárcsáik a kívánt ételt-italt csúsztatták ki tálcán. Táplálékukat komputerek, robotok keverték kívánatos, ízletes összetételűvé. Most azonban senki sem volt éhes; szomjas inkább. Mintha belül kiszáradtak volna. Tömény gyümölcsleveket csapoltak az élelmiszerpultok semleges szépséggel villogó díszei közül, s ezt most Tess valahogy kirívónak, értelmetlennek érezte; az élő emberek dúlt, ingerült tanácstalansága kontrasztjának. Milyen ostoba vagyok – gondolta. A Földön még háborúk alatt is sütött a nap, és a folyók részvétlenül görgették a hullákat. Miért jut eszembe éppen ez a hasonlat? – hőkölt vissza saját képzetétől. Talán anya miatt. Egy pillanatra megirigyelte állapotát. Csak néz Valahová, végtelenre állított üres pillantással, és boldog. Nem. Túl könnyű és felelőtlen menekvés volna a döntés elől, amely valamennyiüket rémült ellenállással, egzaltációval és indulatokkal telíti. Minden arc ismerős volt, s most mégis valami új kifejezéstől idegen. Pedig sorsuk eszmélése első derengése óta összeszövődött; ezerféle emlék, játék, öröm, vita, cinkosság, érdeklődés kötötte hozzájuk. Mindegyiknek ismerte a szokásait, hangszínét, modorosságait, vesszőparipáját. Kollégák, barátok voltak, átmeneti neheztelések, apró-cseprő flörtök, féltékenykedések ellenére. Igor még kamaszkorában majdnem, ökölre ment miatta Palmerrel, aki kerülgetni kezdte, és neki is tetszett, hogy valami buta verset írt a szőkeségéről. Később együtt nevettek rajta. Palmer is nős azóta. Egy szép kislánya van. Szőke. És a „nagy öregek", akiken annyit mulattak; Mylitta remekül parodizálta őket, de a pubertás nyegle, mindent kicsinylő átmenete után megtanulták tisztelni tudásukat, tapasztalataikat, szigorú alaposságukat.

A mai gyűlésen a szédelgő, sápadt Balin is részt vett, és Lindt professzort is betámogatták, noha alig állt a lábán. A többi, „euthanasiában" szunnyadó öreget szintén felébresztették; egyik sem maradhatott ki ilyen fontos döntésből. Kivéve persze Tess édesanyját, aki látszólag éber volt ugyan, de már nem vett tudomást a körülötte történő dolgokról. „Nagyon messze vagy!" – mondta Tessnek, hangszálait alig megrezzentő hangon, pedig az ágyán ült, és föléje hajolt, mikor a gyűlés előtt egy pillanatra bement hozzá. „Gyere közelebb! Folyton távolodsz! Egészen kicsire zsugorodtál. Már nem érlek el!"

Az „öregek" váratlan, kétségbeesetten szívós ellenállást tanúsítottak a Cerberus Földtől való elszakadásával szemben. Pedig ugyanolyan világosan látták, ismerték a tényeket, mint fiatalabb kollégáik, a „kozmikus nemzedék" tagjai.

Bevezetőül Arvam foglalta össze röviden a történteket.

– Nem! – szólt hozzá elsőnek Balin. Felállt, hiába kérték, hogy maradjon ülve. Keze reszketett, ahogy megkapaszkodott az előtte levő karosszék támlájában. – A Cerberus nem hagyhatja el környezetvédelmi őrhelyét! Nemcsak azért, mert mi az Igor által oly szívesen használt szóval a Föld „vastüdeje" vagyunk, s az ott eluralkodott válságot az általunk közvetített energia kiesése, a védő– és szűrőszerkezet megszüntetése globális tömegkatasztrófává növelné. Hanem mert ezt a lépést korainak, elsietettnek tartom. Éppoly irreális pánikban, elhamarkodottan cselekednénk, mint Terra fejvesztett népei. Még egyáltalában nem vált teljesen bizonyossá, hogy az új planéta összeütközik a földdel!

– Én kizártnak tartom! – krákogta Lindt professzor szakadozó hangon.

Végül is Arvam vívta meg az öregekkel, elsősorban Balin professzorral a szavak meddő párbaját az érvek érvek ellen feszülő, éles stilettójával.

– Több, mint bizonyos! – mondta látszólag higgadtan, de elrekedő hangja óriási belső izgalmáról árulkodott. – Kozmoszkomputereink kirajzolták már a szeszélyes erővonalak ábrái közt pályájának vezérfonalát, amely piros nyílként egyenesen Terra felé mutat. Haladása egyre gyorsul, szinte zuhan felénk. De elementáris és lélektani hatása a Földre még fergetegesebb. Ha várakozunk, az értelmetlen pusztulást választjuk mi is, anélkül hogy segíteni tudnánk anyabolygónkon. A vastüdő-hasonlat régen idejét múlta. A mi esetünkre egyáltalán nem alkalmazható. Terra „konzerv" energiakészletei óriásak. Föld alatti tárolókba vezetett, elemekbe gyűjtött statikus naperői évtizedekre elegendők. A rezgésbúra, amelyet köréje szőttünk, máris kiszűri az ibolyántúli sugárzás életveszélyes mértékét. S ha számításunk nem valós – amit nem hiszek –,s a válság elmúlik, akkor hamarosan visszaállhatunk eredeti pályánkra. De nem várhatunk soká! A kóbor csillag által felbolydított elemi erők, amelyek megkavarják az óceánokat, a folyókat kikényszerítik medrükből, vulkánok kráterei egyre nagyobb tömegű izzó magmatömeget hánynak magukból a termőföldekre, emberi településekre, a szüntelen föld– és tengerrengések a mi kozmikus járművünkre sem hatástalanok. Nemsokára elérjük a tűrési határt, azt a pontot, mikor már nem lesz módunk önálló döntésre. A Föld tehetetlen függvényeként mi is beleveszünk az egyetemes, terresztriális dráma szívóörvényébe!

– Mennyi időnk van döntésre? – kérdezte Lamon, a pszichológus fulladtan, aki szintén a földi generációhoz tartozott.

– Csak napjaink! – Arvamból most heves indulattal szakadtak ki a szavak.

– Akkor kivárjuk ezeket a napokat! – jelentette ki Balin csökönyösen. A karosszék támlájába kapaszkodó ujjai elfehéredtek a görcsös erőlködéstől. Falsápadt volt. Egyik szeme rángatózni kezdett. Tess ismerte a professzor „ticjét". Végtelen szánalom öntötte el öreg mestere iránt. Miért engedik, hogy ott álljon szálfaegyenesen, remegve a felindulástól ez a nagyszerű aggastyán, akinek egészségére, agyára jobban kellene vigyázniuk, mint saját életükre? De mit tehetnének? Balin akaratereje, konok meggyőződése erősebb saját törődött testénél.

Chrise kért szót, Lamon fiatalabb pszichológustársa. Ő is a Cerberuson született. Anyja és apja porai azóta a Föld egyik kolumbáriumában pihentek. Kívánságukra teherhordó űrhajó vitte vissza őket „saját gyökereikhez". Chrise kis termetű, keskeny fejű, domború homlokú fiatalember volt, olajos fényű, sötét szemmel. Anyja Indiából származott. Chrise bőre mélybarna színében, arcvonásaiban magán viselte e fajta jegyeit. Keskeny alakjában, világító mosolyában volt valami rokonszenves, bizalomkeltő infantilitás; csak látszólag persze. Esze vágott, mint a borotva. Zsongító hangja áttört páciensei neurózisának minden védekező barikádján.

– Arra kérném valamennyiünk tisztelt mesterét, Balin professzort és idősebb kollégáinkat, akiknek tudásunkat, képességeink kibontakozását köszönhetjük, gondolják meg, nem valamiféle atavisztikus tériszony, a köldökzsinórtól való elszakadás tudattalan szorongása készteti-e őket várakozásra? A világért sem a nemzedékkülönbség éretlensége, hanem éppen a legmélyebb együttérzés mondatja ezt velem. Hiszen ebben a súlyos kérdésben nehezebb dönteni azoknak, akik erősebben kötődnek a Földhöz. Korai gyermekéveik viaszába egy csomó alapélmény és emlék vésődött. Ma már tudjuk, hogy későbbi egyéniségük úgy épült e benyomások köré, ahogy a cseppkőbarlang óriási képződményeinek magja ugyanaz az apró ábra, amelynek formáit csak megnövelték, de híven követték a rárakódó rétegek. A mi bölcsőnk a csillagokban ringott. Nekünk az űr az egyedüli, igazi hazánk! Nem éltük át, csak kívülről és felülről szemléltük anyabolygónk eseményeit. Nem merültünk meg válságaiban, gondjaiban, örömeiben. Légköre is nagyrészt idegen közeg a számunkra. Tájai, színei, évszak– és időjárás-váltakozásai csak plasztikus, holovíziós vetületként peregnek előttünk. Én azonban alaposabban, érzékenyebben ismerem a földszülöttek gyógyíthatatlan honvágyát, mert nagyon szerettem a szüleimet. Eddig nem vallottam erről, de tudom, ők a nosztalgiába pusztultak bele. Akkor is, ha betegség-jelbeszédük a felületen mást mutatott. Minden tünet volt. Valójában nem tudtak megbarátkozni a Cerberus létformájával. – Hangja elfulladt megáradt érzéseitől.

Anyánál is tünet minden – gondolta Tess. Chrise doktor vallomása, kitárulkozása mélyen megrendítette. Mindig oly kiegyensúlyozott, nyugodt volt, támaszkodni lehetett rá. Most azonban őt kellett megtámasztani.

– Mindegy, kiben mi játszódik le e pillanatban – állt fel önmaga előtt is váratlanul. – Mindegy, honnan érkezett, és hol született! Közös sors zár össze bennünket ma egy műbolygóban. Ha néhány napig tartó várakozás megkönnyíti idősebb kollégáink, mestereink elhatározását, várni fogunk! Ennyivel tartozunk nekik!

Arvam a zölden világító órára pillantott a falon, azután sarkon fordult, és kisietett a teremből.

A többiek nem mozdultak. Balin visszaroskadt a székre. Feje előrebukott. Tess odasietett hozzá. Azt hitte, elájult.

– Szanabolt! Gyorsan! – szólt oda Chrisenek közben. Balin elé térdelt. Az öregember szeme nyitva volt. Szaggatottan, furcsán lélegzett. Lassan felnézett. Tess szíve összeszorult. Balin ráncos, táskák közé ágyazott szeme csupa könny volt.

– Nem kell szanabol – mondta halkan. – Jól vagyok.

– Azt hiszem, helyesebb, ha a szolgálati helyünkön töltjük el a hátralevő időt! – Mylitta hangja friss, csaknem parancsoló volt. Mozgás támadt tőle.

A Cerberus személyzete szétszéledt. Balint, Lindt professzort és a többi idősebb kollégájukat visszavezették a gyengélkedő szobáiba.

Tess Balinba karolt, hogy elkísérje.

– Nem akarom, hogy elaltassanak! – kérte a professzor.

– Senkit sem altatunk el! – felelte Tess helyett Chrise doktor. – A döntést néhány napon vagy... héten belül éberen, képességei teljes birtokában kell meghoznia mindenkinek. – E halasztással, hogy hetet mondott napok helyett, elkötelezte magát, s tudta, mindenképpen küzdeni fog a haladékért.

Nem tudta megállni, hogy be ne nézzen anyjához. Különös érzések hajszolták újra és újra az ágyához. Remény, hogy feléled, jobban lesz, újra ráismer benne... Kire? Egykori önmagára? Ezt nem kívánta igazán. De új, személytelen önmaga is teljesen idegen és ijesztő volt. Szorongása legmélyén azonban gyász sajgott: távolodik, fogy, ereje apad. Őszintén fájlalta, hogy elveszíti benne élete egy darabját anélkül, hogy valaha is őszinte lehetett volna hozzá.

Anyja megnyúlt arccal, nyitott szájjal, mélyen aludt. Ha torokhangú, szaggatott légzését nem hallja, halottnak hitte volna.

Lassan elindult az irányítófülke felé. A többieket is el kellene altatni – gondolta. Ő szívesen átaludta volna léte e legsúlyosabb időszakát. Igor már úgyis döntött helyette. Ő túlságosan átérezte az „öregek" állapotát. Minden ésszerűség ellenére szíve nehéz volt a részvéttől. Talán nem is jó, hogy olyan védetten, Igor szerint „természetellenes, mesterséges körülmények között", nagyobb küzdelmek nélkül éltek e válságig. Most először rohant közel hozzájuk egy létüket fenyegető krízis. Anyabolygójuktól függetlenül, sőt ellene fordulva, központi utasítások és irányítás nélkül kellett cselekedniük. Pedig nem tanulták meg az önálló tettek felelősségét. Létformájuk törvényeit Terrán határozták meg. Kutatásaik, felfedezéseik szabadnak tűnő játékát áthághatatlan szabályok szerint űzhették csak, terresztriális szempontok egyesítése, ellenőrzése alatt. A Földnek, a Földért dolgoztak. És most...

ERIDANUS

Különös csend, valami visszafojtott, sajátos légkör fogadta az irányítófülkében. Igor, Arvam és Mylitta némán figyelték a képernyőket, amelyeken a kóbor csillag megsokszorozott, plasztikus diszkosza lebegett. Zöldeslilán szolarizáló ábrája lenyűgöző szépségben sugárzott. A Földnél is gyönyörűbb, égi ékkő! – merült fel Tessben, s maga hökkent meg legjobban „eretnek" gondolatától. Hiszen ez az ámokfutó bolygó az emberi létforma hóhéra lehet.

Hirtelen elöntötte a némaságában is hangos, csaknem érzékelhetően sűrű izgalom. Feszültség rajzolódott ki Mylitta előregörbülő hátán, Igor verejtékes homlokán, Arvam vékonyra zárt száján. Az izmok vonaglottak szögletes állkapcsán.

– Mi történt?

Senki sem felelt neki.

– Szóljatok már valamit! – Hangja szinte sikoly volt. Önfegyelme darabokra zúzódott. Zokogni kezdett. Saját zihálásától alig értette, mit mond neki Igor, aki átölelte. Valamit többször elismételt, de ő csak sírt, mert könnyei oldódni akartak. Lassan jutott el agyáig a szavak értelme.

– Korai még! Nem érted? Nyugodj meg! Ha igaz, amit...

– Korai? – Igor arcát csak homályosan látta. – Mi korai?

– Elhinni, hogy szabályos pályára állt. A Vénusz és a Mars között. Annyi minden történt közben. Mi csak a Földet, a felrobbant űrhajót és a nagyteremben lejátszódó eseményeket figyeltük... A kozmoszkomputer pedig már tegnap este óta jelzi a véglegesnek tűnő pályamozgást.

Tess térde elgyöngült. Le kellett ülnie.

– Ez annyit jelent, hogy... – súgta erőtlenül.

– Annyit jelent, hogy Szoláriának új bolygója született! De várnunk kell! Várnunk! Nem napokat, hanem heteket! – saját szavaival inkább önmagát nyugtatta. – Csak akkor fogadhatjuk el bizonyosságnak, állandónak ezt a pályamozgást, ha később sem folytatja ámokfutását, hanem... – Igor hangja elfulladt.

A haladék tehát megvan – gondolta Tess. Balint értesíteni fogja róla. Rögtön. Igort még sohasem látta ennyire felindultnak. Mylitta arcán is vérhullámok váltakoztak a szokatlan sápadtsággal, amelytől telt ajka is elfehéredett. Halkan beszélt, mintha nem akart volna álmából felriasztani valakit:

– Az új bolygónak a Földéhez hasonló légköre, vizei vannak, és szűz földjében megfogannak a mi növényeink! – Mylitta torkából halk nevetés buggyant ki, amely inkább zokogásnak hatott.

Miért mondja ezt nekem? Hiszen én is tudom – gondolta Tess. Hirtelen Igorra nézett. Férje égő szeméből láng csapott át az ő idegeibe is, amely felrázta kábultságából.

– A Naprendszer fiatal planétáját a mi űrjárműveink könnyen megközelíthetik! – Igor felegyenesedett. Az új csillagon kívül a világ már megszűnt körülötte. – Először önkéntes pionírok telepednek le rajta. Ők majd lakhatóvá teszik a túlnépesedett Föld nagy csoportjai számára! Az ember újra kezdhet mindent... egy új Édenben! Jobb, egészségesebb világot teremthet rajta, történelme zsákutcái nélkül! Ahogy annyiszor megálmodtam! Én Eridanusnak neveztem el!

Tessben a megkönnyebbült öröm nyugtalansággal vegyült. Féltette Igort, akinek tüzelt az arca, s úgy tűnt, szinte önkívületbe került, nyilván a rengeteg ajzószertől.

– Várj! – mondta most ő csillapítókig. – Korai még!

– És egyáltalában nem biztos, hogy az új bolygó csakugyan felhagyott az őrjöngéssel! És az sem, hogy az ember édene vagy pokla lesz-e! – Arvam hűvös hangja élő tűzre loccsantott vízként sercent Igor lázas egzaltációján.

Igor megtörülte verejtékes homlokát.

– Rendben van – mondta és megtántorodott. – Eridanus legyen a te poklod és az én édenem!

– Aludnod kell – fogta át Tess férje vállát. Az nem ellenkezett. Engedte, hogy hálófülkéjükbe vezesse. Ott rádőlt a kerevetre, és rögtön mély álomba merült.

Mikor csaknem huszonnégy órai alvás után felébredt, a kóbor csillag még mindig rendes körpályán keringett a Vénusz és a Mars között. Azután ahogy teltek a napok, egyre kétségtelenebbé vált, hogy ott is marad.

Mivel a Cerberus sugározta elsőnek az örömhírt, a Terrán is elfogadták az Eridanus nevet. Mylitta intézte így Igor eszméletlen alvása alatt, engesztelésül. Szelíd bűntudattal kopogott be többször is hozzájuk később. Mindig ő próbálta jóvátenni nemcsak a maga gúnykitöréseit, hanem Arvam nyerseségét is. Igortól nagyra nyílt, naiv gyerekszemmel megkérdezte, valójában mit is jelent az Eridanus név.

– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy nem tudod? -nézett rá Igor őszinte megbotránkozással.

– Miért kellene tudnom? – Mylitta szavai ártatlanabbul csengtek, mint valaha, s ez egyre gyanúsabbá tette Tess előtt. – Elárulom neked, hogy saját néhány érdeklődési körömön kívül igazi szakbarbár vagyok! A Föld történelme különben sem lelkesített soha!

– Ez mitológia! Az élet vizét, Éden kertjének legendás folyóját jelképezi, amely a végtelenből végtelenbe hömpölyögve megtermékenyíti a földet!

– Miért? – nevetett fel Mylitta. – A Nílus, a Pó, a Ganges, a Jordán folyó nem az Édenben ered? – Félrehajtotta a fejét. Keskeny, ferde metszésű szeméből csúfondáros koboldok lestek ki.

– Ó, te... te űrboszorkány! Csak tudnám, hol köszörülöd állandóan azt a hétágú viperanyelvedet! – Igor bosszankodott, de nevetett is. Most nem tudott haragudni semmiért. – Hirtelen kiment a fejemből, hogy a mitológia egyik vesszőparipád!

– A Föld olyan lett a hírtől, mint mikor egy hangyaboly közepébe mézet cseppentenek! – Mylitta hangja komolyra fordult. Arcán árnyék suhant át. – Ádáz viták folynak máris arról, miféle akciókat indítsanak a „szűzföld" meghódítására!

– Kicsodák? – kapta fel a fejét Tess.

– Igen kétes, agresszív érdekcsoportok. Felelős vezetők, a Tudományos Tanács csak újabb vizsgálatok, kísérletek után tartják helyesnek különféle szakemberekből álló expedíció kiküldését az új bolygó elfoglalására. Szerintük felelőtlen sötétbe ugrás volna életeket kockáztatni egy esetleg kétes kimenetelű ügyért. Kutatószondáknak kell előbb átfésülniük a terepet, azután a legjobb robotjaink következnek. Az ő elektronikus agyukra nem hatnak a Földétől eltérő légköri és nehézkedési viszonyok.

– De sok idejük van a helyben topogásra! – Tess Igor indulatos hangjára megint felkapta a fejét. – Arra senki sem gondol, hogy a Cerberuson nemcsak a robotok szervezete bírja a ritkább levegőt, és hozzáedződött egy másfajta gravitációhoz?

– Sokan gondolnak rá! – Mylitta pillantása Igoron nyugodott tűnődő figyelemmel. – A nagy sokk még mindig furcsa lelki járványokat okoz anyabolygónkon. Valamiféle szorongásos neurózis vett erőt a tömegeken. Elvesztették biztonságérzetüket. Más csoportok kozmikus nosztalgiával az Eridanustól remélik a Föld valamennyi súlyos problémájának a megoldását. Egyszerre elviselhetetlenné vált mindaz, amivel évszázadok óta együtt él az ember. Mintha nem nyílnának előttünk csodálatos perspektívák a jövő felé. A jelen nagyszerű eredményeiről is megfeledkeznek. Egyszerűen szeretnék leírni a réteges, véres történelemmel, annyi kegyetlen, emberi ostobasággal megterhelt Földet, ahogy a gyerek veti el használt, meghibásodott játékát. Nem hajlandók tovább küzdeni az egyedüli létformáért, amelyhez tartoznak!

– Megértem őket!

Milyen idegen színek vegyülnek a hangjába: türelmetlen, ingerült, hevült. Igor nem önmaga most – gondolta Tess.

– Kíváncsi vagyok rá, te vállalkoznál-e arra, hogy az első ember légy, aki a lábát az új planéta talajára teszi?

S Mylitta provokálja is! Tessben növekedett a szorongás.

– Igen! – vágta rá Igor tétovázás nélkül. – Igen! – ismételte meg szilárdan. -Ha Tess is velem jönne!

Terrán valóban olyan ellentmondó hatások támadtak fel, amelyek ismételten megoldhatatlan feladatok elé állították a hatóságokat. A fiatalokat teljesen felkavarta az „új kaland", az elérhető közelben hívogató, ismeretlen Éden. Az „ígéretek csillaga". Az egyetemeket, középiskolákat nem látogatták, nem tanultak. Elkóboroltak hazulról. Az utcákon az Eridanusról beszélgettek, énekeltek, szavaltak, egymást tüzelve szónokoltak. Ellepték a parkokat. Megrohanták a tanácsokat, minisztériumok, követségek épületét, és kivándorlási engedélyt követeltek az új csillagra. Felvonulások, tüntetések, ülő– és éhségsztrájkok ijesztő tömegmegmozdulásokká duzzadtak. A lelkes, saját szavalókórusaiktól részegült diákok közé kétes elemek, bűnözők vegyültek, s rejtélyes uszítók dagasztották az egyre növekvő csoportokat veszedelmes csőcselékké. Rajzok, statisztikai számok, táblákra festett jelszavak kínálkoztak a markoló kezekbe. A tüntetők önmagukat „eridaniaknak" nevezték, akik „kitagadták" a Földet. Az „öregekre" hagyták, akik tönkretették, energiáit kizsarolták. Engedték, hogy vizeinek nagy része és növényzete, rengeteg hasznos állatfaja kipusztuljon. Ózonköpenye „elrongyolódjék". Elmaradott népei rák burjánzáshoz hasonló szaporodásba kezdtek! Nem tudják elrendezni ostoba konfliktusaikat! Nem képesek kiirtani a bűnözést, nyerészkedést, erőszakot! Visszaéltek Terra paradicsomi adottságaival! Az emberiség egyharmada még ma is éhezik! Újra kell kezdeni, jobban kell csinálni mindent fegyverek, háborúk, a nagyképű gerontokrácia gyámkodása nélkül! A Föld valamennyi nyelvét elnyűtték, megrontották a hazugságok! Minden szó és fogalom hitelét vesztette! Új nyelv, új módszerek kellenek az élet tiszta, ősi formáinak felélesztésére! „Éljen Eridanus, az ifjúság Édene!"

Értelmes magyarázatok, józan érvek gyutacsként robbantak bennük. Minden fékezési szándékra dühödt erőszakkal feleltek. Rongyosan, borzasan, mocskosan, egymás hegyénhátán aludtak éjszaka az utcákon, tereken, végigfeküdtek az úttesteken. Azt ették, amihez hozzájutottak. Kéregettek, loptak, békés járókelőket inzultáltak. Megszállták a telefonfülkéket, tantermeket, elbarikádozták magukat az egyetemeken.

A különféle vezető testületek, tudományos bizottságok, válságtanácsok, középiskolák, egyetemek tanárai állandóan üléseztek. Helyzetük a középületekben ostromlott várra hasonlított. A betört ablakokat homokzsákok védték a felszedett utcakövektől. Szerencsére a kapukat megközelíthetetlen elektronikus áramkörök és zárak védték, különben benyomultak volna, hogy túszokat szedjenek.

– Nem értem! – tűnődött Igor hangosan, a többiekkel együtt a Cerberus képernyőit figyelve. Ők is a nagyteremben voltak valamennyien, hogy megvitassák a Föld újabb válsághelyzetét. – Hogyan fajulhatott el ez a kalandéhes kamaszlobogás ilyen szervezett anarchiává?

– Én értem – mondta Balin professzor, aki újra erőre kapott, és alaposan kivette részét a közös munkából. Sovány, beesett arca különösen gondterheltnek tűnt. – A nagy, hangos cécók, tüntetések jelszavak mögött szívós, alapos kutatómunka folyik az Eridanuson, egyelőre távirányítású automaták segítségével. E kutatások egyre meglepőbb eredményei kiszivárogtak, eljutottak illetéktelenekhez is. Hiszen a hírszolgálat eszközei ma félelmetesen tökéletesek. S az Eridanus – rejtély olyan aggasztó elemekkel bővül napról napra, amelyek az egykori őserdők voodoo dobjaként a legsötétebb alvilág mohó kapzsiságát riasztják éberségre. Az Eridanus talaja, sziklái tele vannak ismeretlen ércekkel, gyémántnál keményebb drágakövekkel. A folyók, patakok medrében fehérarany-rögök hevernek. A tenger nagy, színes, igazgyöngyhöz hasonló kavicsokat görget. Uránium, titán, ezüst, réz, elsorolni sem lehet, mennyi kiaknázatlan, feltáratlan kincs csalogatja az emberi képzeletet ebbe az abszurd csillagcsapdába! Mindaz, amiért annyi vér folyt már szerencsétlen anyabolygónkon! Kell-e veszedelmesebb ok a mesterségesen felszított, szervezett forrongásra, amelynek az elvakult, szédült fiatalok csak öntudatlan eszközei? Nem anarchia ez, barátaim, hanem céltudatos hadjárat az Eridanus nyersanyagkincseinek megszerzésére! A professzionisták a műkedvelőket úgy félresöprik az útból nemsokára, mint a kuglibábokat, s helyükre lépnek a modern rakéták és a nyersanyagokra éhes, gátlástalan harácsolók!

– Ez az, amit meg fogunk akadályozni! – Igor halk szavaiból erő csapott ki. – Pozícióelőnyben vagyunk. Terra haladó, lelkiismeretes vezetői, Tudományos Tanácsa adut tart a kezében: a Cerberust! A legelszántabb földi zsoldosok sem birkózhatnak meg egy számukra idegen közeg légköri és nehézkedési viszonyaival.

– Nekik is vannak  bolygóközi űrállomásaik és képzett asztronautáik!

– De az illegális gyarmatosítók mérnökei, technikusai idomított, fizetett, erkölcsi hullák! Egyik sem univerzális felkészültségű tudós és kutató, aki bármely gyakorlati síkon is megállja a helyét. Azonkívül hisz abban, amit csinál. Tudja, hogy önmagánál fontosabb közösségi célokért áldozza erejét, képességeit, ha kell, az életét is!

– Balin professzor! – szólt közbe Mylitta. – Miért nevezi az Eridanust abszurd csillagcsapdának? Az általa felidézett elemi csapások már elcsitultak. Nem remeg a föld. A vizek visszatértek medrükbe. A vulkánok nem háborognak. Az egykori kóbor csillag pedig szelíd egyenletességgel besorolódott a Naprendszer többi bolygójának rendjébe. Törpenapjainak váltakozása, langyos légköre valóban egy békés, mély álomba merült, szépséges szűzhöz teszi hasonlóvá előttem a többi, zaklatottan viharos, kopár planéta között. Mintha a Föld paradicsomian tiszta ikertestvére vonzódott volna közel hozzánk, hogy odakínálja nekünk érintetlen csillagtestét! Mi fogjuk felébreszteni őt, professzor!

– Nagyon költői! Ha valaki művész, a felhőkből is szobrot tud készíteni! Gratulálok, Mylitta! – Balin professzor homlokán összetorlódtak a ráncok. Hangja maróan gúnyos volt, mint mikor tanulmányaik közben valami emeletes butaságot mondtak neki kislány korukban. S Mylitta most is bosszús szégyenkezéssel elpirult. – A lelkesedés szép dolog, de igen ártalmas raszter a teljes valóság előtt! Egyedül azt mutatja, amit látni akarunk. A kényelmetlen, esetleg életveszélyes részleteket lefedi. Felelős tudós sohasem engedheti meg magának ezt a viszonylatot kutatása tárgyával. A „békés", még álomban szunnyadó szűz „érintetlen csillagteste" teljesen felderítetlen, latens erőket rejthet magában. Nem tudhatjuk, hogy az emberre nézve miféle ellenséges folyamatok lobbannak fel benne, ha megtermékenyítjük saját létformánk feltételeivel. Be kell ismernünk azt is, hogy úgyszólván semmit sem tudunk az eredetéről, összetételének számos tényezőjéről, a fizika és biokémia általunk elfogadható törvényeitől teljesen eltérő bizonyos jelenségeinek okáról, amely a Földhöz annyira hasonlóvá, mégis aggasztóan különbözővé teszi. Szerves élet nem található rajta, de talaja, vizei engedelmesen megtermékenyülnek a mi növényi és állati mikroorganizmusainktól, csíráinktól, magvainktól. Miért? A Földön lassúbb, a Cerberuson gyorsabb szaporodásba, sőt burjánzásba kezdenek. Miért? Magam tapasztaltam a zöldalgákkal végzett laboratóriumi kísérleteim alatt, hogy ez a fehérje– és vitamindús, egyébként is igen szapora növényfajta az Eridanus talajában és vizében negyedannyi idő alatt tízszeresére nőtt, s állaga teljesen szokatlanul üvegessé, furcsán áttetszővé, de rendkívül szívóssá vált. Miért? S ami a legérthetetlenebb, sőt legnyugtalanítóbb „paradicsomian tiszta ikertestvérünkön": hogyan lehet egyáltalában ember számára beszívható, bár ritkább, de oxigénnel telített légköre fotoszintézis nélkül? Hogyan boríthatják sós óceánok, amelyek analízise pontosan megegyezik a földi tengerével, s az tudvalevőleg azonos a magzatvízzel, de mégsem indult meg az élet keletkezésének folyamata eddig bennük? Hogyan jöttek létre különféle fontos ásványi anyagokkal telített, embernek is élvezhető édesvizei, folyói, forrásai, tavai? Miért nem tudjuk megállapítani korát, fejlődési fázisait?

– Ön tud válaszolni erre a töméntelen kérdésre, professzor? – tört ki Igorból fojtott indulattal.

– Csak feltevéseim vannak – mondta Balin higgadtan. – Ezek a feltevések éppoly valószínűek vagy valószínűtlenek, tévesek vagy kiagyaltak lehetnek, mint bármelyik gondolkodó emberé. Pontosabban: én is találgatok. Mit tehetnék mást? Találgatásaim eléggé aggasztó lehetőségeket vetnek fel.

– Például?

– Az Eridanus nem lehet természetes képződmény. Naprendszerünkbe robbanó megjelenése, fizikai törvényeinktől független, képtelen mozgása, nyilvánvalóan megmutatkozó geocentrikus célja, a mi technikai eszközeinkkel megközelíthető végleges pályája, a Földéhez teljesen hasonló módon „bedíszletezett" körülményei engem valamiféle egérfogóra emlékeztetnek, amelybe csalogató szalonnadarabot helyeztek. Nem tudom, milyen titáni erők vagy intelligenciák. Nem tudom, milyen kísérleti, esetleg egyéb érthetetlen, de mindenképpen nyugtalanító okból. Én nem engednék élő embert az Eridanusra!

– Márpedig az Eridanusra élő embereknek kell elindulniuk! Minél előbb! Mielőtt kapzsi, felelőtlen kalandorok megelőznek bennünket! – Ezt nem Igor, hanem Mylitta mondta oly heves felindulással, hogy Tess meglepetten rápillantott. Persze. Balin megszégyenítette az előbb. De nemcsak azért. Mylittára úgy hatott Eridanus szépsége, mintha a szemén át mákonyt ivott volna. Éppúgy, mint Igor. Benne is gátját szakította az ingerült tiltakozás a professzor józan s megalapozott kérdéseivel szemben.

– Balin professzor úr elképzelhetőnek tart egy, a Földnél másfélszer nagyobb méretű, irányítható, kozmikus műbolygót, amelynek légköre, mágneses tere, vizei vannak élőlények nélkül?

– Az Eridanus megjelenéséig nem tartottam elképzelhetőnek. Minden értelmes ember nevetett volna egy hasonló fantasztikus blöffön. Most már nem nevetünk rajta. Itt van. Megjelent. És máris felborította életünk rendjét. Az emberek nagy részét megőrjítette. Kilőtte a világegyetemről való ismereteink alapját. Légüres térbe kényszerítette egymáshoz és a jelenségekhez való viszonylatunkat. A béke és teljes egyetértés amúgy is hiú álom volt mindig a Földön. Most a különféle természetek és életkorok közötti különbség dühödten romboló meghasonlássá változott. A fiatalok legszívesebben tömeges, kozmikus exodust hajtanának végre, sorsára hagyva anyabolygónkat! De eljön az ideje, mikor valamennyien elátkozzuk majd a pillanatot, mikor a Skorpió csillagkép terhes anyaméhéből kiszakadt ez az átkozott csillag, amely passzivitásában is értelmet elkábító, húsevő növény, de rovarcsalogató helyett halálos embercsapda!

Megrendítő volt Balin felmagasodott alakja. Arcára ráncok mély évgyűrűit véste a kor. Megvékonyodott, kék erektől szántott bőrén már átderengett a csontkoponya. Fejét ritka, fehér haj repdeste körül. De micsoda erő élt benne még mindig! Tesst meghatotta és lenyűgözte független, makacs meggyőződése, amellyel – főképp a kozmikus nemzedékkel szemben – teljesen magára maradt.

– Nagyszerű elme az öreg, de új dolgokkal szemben konok, mint az öszvér! – mondta Igor, mikor Arvammal, Mylittával és Tesszel elfoglalták szolgálati helyüket az irányítófülkében.

– Mennyi képtelenséget kellett összehordania ahhoz, hogy saját vélt igazát bizonyítsa! – nevetett fel Mylitta.

– Pedig amit bizonyítani akart, az valójában taszító ingerek és indulatok zűrzavaráról árulkodott benne – tette hozzá Arvam a képernyőre figyelve. – De el kell ismerni, kiváló szofista! Bármelyik kölcsönfejű technikust meg tudná győzni róla, hogy a fehér tulajdonképpen fekete, és ezért jobb, ha az orrát nyomja meg a légszabályzó gombja helyett!

Tess hallgatott. Sajnálta Balint. És arra gondolt, talán neki is kölcsönfeje van, bár nem csak technikus. Öreg professzora kétségét, aggályait nem tudta puszta szofizmáknak tekinteni.

KOZMIKUS MÁMOR

A felgyorsult események nem adtak időt újabb elméleti vitákra. Döntésre kényszerítettek.

A Föld, a Cerberus és valamennyi ellenőrző űrlétesítmény sziderikus sugártapogatói, teorit lencséi, radarjai egyszerre vetítették rá a földi és űrbeli holovíziós képernyőkre a száguldó rakétát. A kozmikus jármű nem válaszolt a nemzetközi egyezményben megállapított jelzésekre. A teorit kamerák ellen rezgésblokkot alkalmazott. Illegális vállalkozás volt tehát, nem kétséges, miféle gyarmatosító célból. Az Andok közötti, rendkívüli energiacentrifugákkal védett és álcázott kilövőbázisát sejtették ugyan, de zavaró kép– és hangkamuflázsa oly leleményes volt, hogy pontos helyét, kiterjedését sem a megfigyelőholdakról, sem a Földről nem lehetett pontosan felderíteni. Bizonyos, hogy nagy technikai tudással és óriási költséggel épített, föld alatti konstrukció, valóságos termeszváros volt, hatalmasabb bármelyik régebbi erődrendszernél. Rezgésfüggönye a kísérleti oszcillátor zavaró hatását nem engedte magához. Feltartóztathatatlanul száguldott az Eridanus felé. Ez volt az egyetlen űrhajó, amely áttörte valamennyi elhárító kísérletüket. A rezgésblokk alkalmazásával nyilván megtalálta a védekezés módját.

A Cerberust nem érte váratlanul a riasztás. Jól felszerelt, kísérleti űrlaboratóriuma készen állt az indulásra. Személyzetének kiválasztását mindenki természetesnek tartotta. Nemcsak az Igorból és Arvamból áradó szuggesztív erő és Mylitta határtalan lelkesedése sodort félre minden ellenvetést, hanem a két házaspárban összpontosuló valamennyi adottság, amely képessé tette őket a rendkívüli feladat végrehajtására. Fiatal, egészséges, képességeik teljében levő, kiváló tudósok voltak mind a négyen. Szenvedélyes kíváncsisággal és örömmel vállalták e kalandos út minden kockázatát. Védekezésre, sőt támadásra – persze a maguk kötelezően humánus módján – egyképpen felkészültek, hiszen számítaniuk kellett arra, hogy rájuk törnek az ellenséges űrhajó semmiképp sem becsületes szándékú asztronautái. Fő céljuk mégis az Eridanuson folytatott kísérletsorozat volt. Olyan akciók elindítása, amelyek eldöntik, meghonosítható-e rajta az emberi életforma. Feltárhatók-e természetes energiaforrásai, amelyekben a Föld annyira elszegényedett. Tiszta vizei, levegője, hatalmas területei befogadhatják-e a túlnépesedett anyabolygó lakosságának egy részét anélkül, hogy azok magukkal hurcolnák új „Édenükbe" a különféle ártalmakat, amelyek felszámolása ma is súlyos gondokat okoz a közösségnek.

A kozmikus nemzedékhez tartozó mindkét házaspár szervezete megfelelt az új bolygó légköri viszonyainak. Szabad mozgást, olyan tevékenységek végzését tette lehetővé számukra a helyszínen, amelyeket távolról irányított robotok is megtehetnek ugyan, de az emberi értelem azonnal reagáló, a felmerült nehézségek alapján, menet közben új módszereket kialakító, önálló képessége nélkül.

Annak ellenére, hogy az illegális „fekete rakétát" előbb lőtték fel a földről, a Cerberus nagy, kísérleti járművének haladását a napkitörés-kondenzátor energiája a személyzet veszélyeztetése nélkül maximálisan felgyorsította, s így sokszorosan meghaladta az űrkalóz teljesítményét. A Cerberusról elindított űrlaboratórium védő–,szűrő–,légkondicionáló, nehézkedéskiegyenlítő berendezései, felszerelése a legtökéletesebb volt, amelyet a környezetvédelmi űrváros „kitenyésztett agyszörnyetegei" létrehoztak eddig. Utasai mindenre gondoltak. Az űr „Robinsonjaként" olyan eszközöket vittek magukkal a lakatlan bolygóra, amelyekkel nemcsak saját létüket biztosították, hanem a Cerberuson bevált módszerekkel elindíthatták rajta a szerves élet láncreakcióját. Rendkívüli körültekintéssel készítették össze egy „új világ" alapjait. Mikor Igor elhelyezte rajta a gyakorlati tudomány, pszichológia, művészettörténet, történelem, zene és világirodalom egész miniatürizált forrásanyagát, saját régészeti kutatásaihoz szükséges legérdekesebb „írott köveinek" töredékeit, az archevíziós felszerelést, sőt – Balin határozott felszólítása ellenére – a legutolsó bioritmus-kiegyenlítő modelljét is, amelyre már sokkal jobban reagáltak szegény fehéregerei, nyulai és tengerimalacai, Tess furcsa balsejtelemmel megkérdezte tőle, meddig akar az Eridanuson maradni.

– Örökre! – nézett rá Igor részegült mosolyával, amely az új planéta megjelenése óta szinte idegenné tette az arcát. E szó kiröppenését indokolatlanul szilaj, hangos nevetés követte. Tesst nem tévesztette meg vele. Igor komolyan gondolta, amit mondott.

– Te soha többé nem akarsz visszatérni a Cerberusra? – Tess szeméből olyan szorongás sütött rá, hogy Igor megsajnálta.

– Azt majd meglátjuk. És együtt határozunk róla! – tért ki a határozott válasz elől. De Tess nem érte be ennyivel.

– Miért nem osztod meg velem az igazi gondolataidat? Még sohasem zártál ki a terveidből, elképzeléseidből. Most telítve vagy egy csomó feszültséggel és szándékkal. Azt hiszed, eltitkolhatod előttem? Érzem. Látom. Eddig mindenben együtt rezegtünk. De te egy idő óta védekezel. Szeretnél lefedni bizonyos folyamatokat, amelyek szinte az ideglázig hevítenek. Miért?

Igor szembefordult vele.

– Mert még nem értenéd meg. És e pillanatban nincs mit közölnöm róla. Minden feszültségem és ideglázam ellenére tudós vagyok. Mint te. És a Cerberus valamennyi lakója. Vannak feltevéseim, elképzeléseim, amelyek lelkesítenek. Ez igaz. De nincsenek konkrét támpontjaim, gyakorlati bizonyítékaim, amelyek a teóriáimat alátámasztanák. Most azonban én kérdeznék tőled valamit.

– Tessék.

– Ha az Eridanus valóban az a megtermékenyíthető paradicsom, amely az embernek új, tiszta Édent kínál valamennyi humánus terve, eszménye megvalósítására, akkor is vissza akarnál térni róla a Cerberusra?

– Akkor... – Tess torkát összeszorította valami. – Nem tudom – mondta fulladtan. Teljesen megzavarodott. Szemébe megint könnyek gyűltek. Szégyenkezett, bosszankodott magára, miért kellett Igor lelkes örömébe mérget cseppentenie. – Csak egyben vagyok biztos. Veled akarok maradni! Akárhol! – A kis szünet, amíg utolsó szavait elsuttogta, sértődött árnyat vetett Igor arcára. S ez a halvány neheztelés, közös érzelmeik keringésében beállott apró áramzavar sokáig időzött közöttük. Tesst azonban jobban megkínozta, mint Igort. Mert őt, éppúgy, mint Mylittát és Arvamot, teljesen áthatotta a „kozmikus mámor". Fel sem tűnt az egymás szájából kapkodott szavak, nagy, egzaltált nevetések, képzeletjátékok hullámai között Tess hallgatása.

– Még el sem neveztük az űrhajónkat! – mondta Mylitta nagy, fekete sörényébe túrva, amelyből szinte elektromos szikrák sercentek erős, hajlékony ujjai érintésére. Ő gondoskodott róla, hogy kényelmes, közös tartózkodási helyük az útrakelt űrlaboratóriumban a különféle műszerfalakon, holovíziós képernyőkön, ruganyos forgószékeken, komputereken. élelmiszer-adagoló automatákon, irányítóasztalokon kívül szemet, érzékeket gyönyörködtető berendezési tárgyakkal bővüljön, s növények, színes virágok, egy miniatürizált korallfa formájában a természet is jelen legyen közöttük. A türkiszzöld és ametiszt színben sugárzó, áttetsző eolit burát, amely alatt szökőkút permetezett, az Eridanus törpenapjai inspirálták. A falba épített akvárium lengő vízinövényei között bíborlila, zöld, narancssárga, piros virágokhoz hasonló díszhalak lebegtek, amelyeket a Cerberuson tenyésztettek ki. Mylitta sokfazettájú, eolitkristályokból készült mobiljai ezer féle ábrát, izgalmas arabeszket vetítettek a falakra. De e felhőszerűen halvány váltakozás nem nyugtalanított, hanem zsongított, mert a hallható hang határán rezgő, ezüstös zene kísérte.

– Logosznak nevezzük! – Igor oly határozottan mondta ezt, mint akiben már készen várakozott e meglepő szó.

– Miért? – szakadt ki Tess száján a kérdés, de közben már megértette. – Ó... a teremtő, megtermékenyítő „Ige" hordozója!

– Nagyszerű! – Mylitta felállt, és égnek emelt karral nyújtózott egyet. Tessnek úgy tűnt, valami pogány rítust hajt végre karcsú, hosszú testére simuló, pikkelyesen fénylő ampolin köpenyében, amely egy magasra emelkedő kobrára emlékeztette. Mozdulata saját túlcsorduló életérzése örömét fejezte ki. Gyönyörű volt, és veszedelmesen kísértő. Ha Igor...

– Az! – Igor szemében megint ott lángolt az idegen részegültség. De nem Mylittát nézte, hanem a képernyőn közeledő, növekvő Eridanust. – Mint a jó Cladni doktor Goethe idejében, mi is megzendítjük az élet hangját a nyugvó ősanyag fölött! De ahogy az ő pendülő hangvillájának parancsára az üveglapra szórt finom homokból akusztikai konfigurációk,  geometriai ábrák formálódtak ki, a mi logoszunk benépesíti  a szűz földet és a szűz vizeket az ember igényeit kielégítő valamennyi létváltozattal, azok mérgezett, elfajult, ártalmas  párhuzamai nélkül!

Mylitta most két karjával szorosan átfogta mellét és vállát, mintha önmagával ölelkezett volna.

– Eridanuson éjszaka is süt a nap! Nincs rajta árnyék! Fényben fogunk élni! Csak fényben!

– A napoknak is van árnyéka! – tört ki Tessből önkéntelenül. Miért olyan ingerült? Mit taszít el magától anélkül, hogy e taszítás valódi nevét megtalálná?

– Az ember a kontrasztok, ellentmondások dialektikus harctere. Így egészséges. Nem is tudnánk élvezni a fényt az árnyéka nélkül – mondta Arvam komolyan, és ráállította a teorit keresőt az Eridanus felé rohanó „fekete űrhajóra". – Itt van a mi valódi árnyékunk. Versenyt akar futni velünk, persze sikertelenül. Lehet, hogy távirányítású Styx fegyvereivel megtámad bennünket.

– Nem. Az űrben nem! – rázta meg a fejét Mylitta a képernyőre meredve, mintha transzban lett volna.

– Honnan tudod? – szegezte neki Tess.

– Már mondtam neked, hogy a középkorban elégettek volna, mert boszorkány vagyok! – Felnevetett. – Pedig éppúgy csalok, mint a seprűn lovagló banyák a maguk idejében. Következtetek. Belehelyezkedem azok szándékaiba, akik saját céljuk érdekében felhasználják az embereket. Az űrhajóban fizetett, idomított technikusok, zsoldosok ülnek. Tehát beprogramozott robotok. Akik azonban kitervezték és irányítják ezt az őrült vállalkozást anélkül, hogy a bőrüket kockáztatnák érte, ravasz, számító érdekcsoportok. Nem ostobák. Nyerésre játszanak. És ebben a csillagrulettben fontos szerepet szánnak nekünk is. Tudják, hogy csak a mi segítségünkkel juthatnak a zsákmányukhoz.

– Miért? – húzta fel Igor a szemöldökét.

– Mert mi szakemberek vagyunk! S azok élve kellenek nekik. Feltevésem szerint, ezt az űrhadihajót nagyrészt csupa „gorillával", harcossal tömték tele. Úgy vélik, gyámoltalan tudósokkal van dolguk, akiket könnyedén túszul ejtenek. S két legyet ütnek így egy csapásra. Glóbuszunk tisztességes, haladó vezetői nem mernek fellépni ellenük hatásos elhárító fegyverekkel, nehogy megöljenek bennünket. Mi viszont kikaparjuk nekik a tűzből a forró gesztenyét, vagyis elvégezzük helyettük mindazt, amihez ők nem értenek. Ez csak világos. Nem?

Tess érezte, hogy tenyere megizzad, gyomrába görcs áll a szorongástól. Modern világuk erjedő, társadalmi gócainak jeges hüllőhidege még sohasem csapta meg ilyen közelről.

– Csakhogy mi nem vagyunk gyámoltalan szakemberek! mondta Igor olyan ittas mosollyal, hogy Tess nyugtalansága elmélyült tőle. – Ha sejtenék, mennyivel veszedelmesebbek a mi fegyvereink rájuk nézve, mint amilyen fenyegetést ők jelentenek nekünk!

– Hogy érted ezt? Milyen „fegyverekre" gondolsz?    kérdezte Tess. – Az idegbénító, kábítógáz...

– Az nem fegyver. Igazad van! – Igor hangja ádáz és kihívó volt. – A mi gázaink, permeteink, amelyekkel a Cerberus öregei felszereltek bennünket, olyanok, mint az őskori fogorvosok kacagógázai. Csiklandoznak. Csak éppen elfintorítják tőle az orrukat, szunnyadnak egy rövidet, azután körülfognak bennünket, és ránk irányítják lézerfegyvereiket. Ők nem olyan szentimentálisak, mint Balin és Lindt professzor!

– Mit akarsz tenni? Csak nem... – Tessnek alig volt hangja.

– De igen. Embereken is kipróbálom végre a bioritmusszabályzót. Különben ölnünk kellene előbb-utóbb! Vagy ők ölnének meg bennünket! Az én rezgésszám-kiegyenlítőm nem gyilkol. Csak ártalmatlanná tesz. Ha nem lennék benne egészen bizonyos, nem vállalkozom ilyen egyenlőtlen harcra. Főleg nem teszlek ki benneteket életveszélynek!

– Igaza van! – mondta Arvam nyugodtan. – Ezt már eldöntöttük.

– De honnan tudod, az emberek hogyan viselkednek, ha... – Tess kapkodott, egyikről a másikra nézett.

– Ezek gyilkosok és zsarolók! – nevetett rá Mylitta. – Azt pontosan tudjuk, hogyan viselkednének velünk a bioritmus-szabályozó hatása nélkül!

– És ha akaratlanul is kiirtjuk őket? – Tess szinte pánikban felemelkedett a helyéről.

– Ugyan! – Ráragyogott Mylitta gyöngéd, ferde szemű mosolya. – Minek irtanánk ki őket? Csak megfordítjuk a cselekményt, és más szereposztásban valósítjuk meg az ő tervüket. Esetleg nekünk is szükségünk lehet a robotjaink mellett jó, emberi munkaerőre! Ne felejtsd el, az Eridanuson visszatérnek a „léthajnal" egyszerű körülményei is!

– A barlangi ember gátlástalan erőszakosságával együtt? – Tess sérült nyugtalanságát növelte, hogy tudomásul kellett vennie, Igor előre megegyezett Arvammal és Mylittával a bioritmus-szabályzó használatában. Őt kirekesztette. Vele nem közölte szándékát. Persze volt oka rá. Ha becsületesen szembenézett a kérdéssel, tudta, hogy ő minden erejével tiltakozott volna ellene. Esetleg Balin tanácsát is kikéri. Igor ezt nem akarta. Igor ismerte sajátos reakcióit. Kénytelen volt tehát hallgatni előtte. És talán igaza volt. E szokatlan körülmények között szokatlan elhárító eszközökre volt szükségük. Mégis sajgott benne, hogy Igor egyre több vonatkozásban zárja el tőle gondolatait. Pedig szeretett volna megszabadulni neheztelésétől, rossz lelki közérzetétől. Legszívesebben kibújt volna saját bőréből. Vagy elmenekül az egész zavaros, baljós ügyből, hogy semmi köze ne legyen az új planétához, amelyet Balin „halálos embercsapdának" nevezett. De hát már úton volt feléje, nem hátrálhatott ki az események meghatározott zárlatából. Bosszantotta, hogy képtelen kitörölni emlékezetéből öreg mestere szavait. Folyton visszacsengtek agyában, mintha lézer égette volna bele. Igor fáklyaként lobogott belül. Miért nem csapott át most az ő érzékeibe ez a vad... és talán vak lelkesedés? Miért nem kábította el az ő értelmét is? Pedig Igort megsebezte kételyeivel. Eltávolította tőle.

Éjszaka szótlanul feküdt mellette hálófülkéjükben, tele feszítő mondanivalókkal. Igor tudta, mi megy végbe benne. Érezte. Pedig az ő érzékeiben is fájdalommá fokozódott a hiányérzet az ölelése után. Kezét sem merte kinyújtani, hogy megérintse, olyan hűvös elutasítás sugárzott feléje. Mozdulatlanul bámulta a derengő homályt. Szeme káprázott a kis jelzőfényektől. Nem is tudta, hogy sír. Csak akkor kapott oda nedves arcához, mikor az éjjelilámpa vakító fénye szemen ütötte.

– Tess! – Igor pillantása sötéten, szigorúan sütött rá; olyan közel volt hozzá, és annyira messze! – Megbántad, hogy velem jöttél?

Némán megrázta a fejét. Beszélni nem tudott. Karja Igor vállára fonódott.

– Nem! Nem! Nem bántam meg! – zokogta.

Igor teste nem ernyedt el ölelésében. Merev és hűvös maradt.

– Akkor miért viselkedsz úgy, mint valami hisztérikus, primitív nőstény, aki féltékeny a szeretője minden más kedvtelésére, céljára, valamennyi percére, amit nem kizárólag a vele való hempergésre fordít?

Ez húsba vágott. És mérhetetlenül igazságtalan volt. Keze lesiklott Igor válláról.

– Sohasem hittem volna, hogy valaha ilyen szörnyűséget gondolhatsz rólam! – Felült. Elhúzódott Igortól. Szeme sérült hitetlenséggel kutatta férje szenvedélyes aszkétaarcát, amelynek minden vonását, kifejezését ismerte, s olyan bizalmas közelséggel élt benne eddig, mintha saját, megkettőződött tükörképe lett volna. Most azonban kő pattant e makulátlan felületnek. Furcsa hajszálrepedések támadtak rajta.

– Hát mit gondoljak? Azt mondd meg, mit gondoljak?

Tess hirtelen megérezte, Igor éppúgy szenved az ő ellenállásától, mint ő attól, hogy nem képes osztozni férje egzaltációjában.

– Ne haragudj! Kérlek! Nem vagyok hisztérikus, primitív nőstény. Nem birtokollak. Csak szeretlek. És szeretek mindent, amit te szeretsz és te csinálsz! Féltékeny sem vagyok a , célodra, hiszen valamennyi érdeklődésünk közös, Nemcsak a szeretőd, hanem a munkatársad vagyok. De oly keveset beszélhettünk az utóbbi időben. Az események sodrása túl heves volt. Nem oszthattam meg veled a kétségeimet, nyugtalanságomat!

– Az a vén prédikátor Balin fertőzött meg ezzel a kishitűséggel! – Igor arcába vérhullám szökött.

– Lehet. De elfelejted, hogy én is kutató, elemző tudós vagyok. A saját fejemmel gondolkodom. Tragikusnak érzem, hogy kénytelen vagyok megőrizni a józanságomat a ti...

– Ami kába hülyeségünkkel szemben!

– A ti lángoló hitetekkel szemben, hogy egészen bizonyosan az Éden bontakozik ki számunkra az új planétán! Még nincsenek tények a kezünkben. Egy nagyon is kockázatos, ismeretlen kimenetelű vállalkozás elején tartunk.

– Köszönöm, hogy ilyen fölényesen kitanítottál, mi is a tudós feladata. „Egy tudós nem hit vagy hitetlenség alapján ítél!" – mintha Balint hallanám!

– Igor! Nem tanítottalak ki! Miért magyarázod félre minden szavamat az utóbbi időben? Én nem változtam meg irányodban! Ma is felnézek rád mint kollégámra!

– Én megváltoztam! – Igor hangja úgy vágott végig meztelen érzésein, idegein, mint az ostorszíj. Összerándult tőle.

– Velem szemben változtál meg?

– Nem én tehetek róla! A világ átalakult bennünk és körülöttünk! Új kiterjedések nyíltak meg előttünk! Hatalmas hullám emelt magasra valamennyiünket, akik emelkedni tudtunk vele. Én fogtam a kezedet, de te kiszakítottad a szorításomból! Fanyalogva, sértődötten lent maradtál a hullámvölgyben, mintha nem is a mi, hanem Balin és Lindt maradi, minden szokatlantól irtózó kortársa lennél!

– Értem! – Tess lehajtotta a fejét. Kifogyott a szavakból. Reménytelennek érezte őket e pillanatban. Tudta, gyulladt, sebzett pontot érintgetne közöttük még a leggyöngédebb magyarázataival, mentségével is. Hallgatnia kell. Ha elnémul, ha bezárkózik az ő „külön csendjébe", az az egyetlen gyógyír mérgezett állapotukra. Igor nem bírja ki sokáig, hogy ne közeledjék hozzá. Hiszen a félreértés barikádja mögött ő is szereti. Belenőtt az életébe, érzékeibe, gondolataiba. Nem tudja nélkülözni a testi mellett a lelki, szellemi kontaktust vele.

S valóban, Igor keze siklott rá testére egy idő múlva. De hiába borultak össze, éhesen az egymásban való teljes feloldódásra, a feszültség megmaradt Tessben. Ezúttal képtelen volt teljesen feladni önmagát Igorban. Tanult azonban e teljesen rendhagyó ütközésből. Vissza akarta szerezni Igor bizalmát. Hiszen senkije nem volt rajta kívül. Indulásuk előtt anyja is elaludt örökre. Már ő sem kötötte a Cerberushoz. A színlelés nem esett nehezére. A kivételes állapot, amelyben éltek, Igor idegeinek túlfeszültsége részvétet, gyöngéd alkalmazkodást váltott ki belőle. Mintha férje beteg lett volna. De vajon nem volt-e valójában az? – suhant át rajta ijedt nyugtalansággal. Nem. Csak megnyílt előtte egy olyan lehetőség, amelyet képzelete mélyére száműzött eddig. Megvalósíthatatlan álomnak hitte. Vízióinak édene azonban testet öltött, és egyre közelebb rohant hozzá. S ez a zaklató állapot Összemosta benne a valóságot saját fantazmáival. Tess veszélyt látott e magatartásban, de érezte, nem szabad fékeznie. Látszólag együtt kell sodródnia vele a „hullámhegy tetejére", hiszen akármi történik velük, Igorhoz tartozik testestül-lelkestül. Az ő megnyilvánulásai sohasem voltak olyan hevesek, mint Mylittáé. Hozzászoktak a „hallgatásaihoz". Így hát csak mosolygott, bólogatott, velük nevetett, s osztozott izgalmas tevékenységeikben. S izgalmuk, tennivalójuk akadt bőven.

A Földdel és a Cerberussal való állandó holovíziós összeköttetésben rajtuk volt a világ szeme. Rajtuk és a „fekete űr– hajón", amely továbbra is rezgésfüggónyök páncélzatába,  némaságba burkolózva törtetett célja felé.

Igor, Arvam és Mylitta türelmetlenségükben ketrecnek érezték kényelmes járművüket. Tess félt a pillanattól, mikor az új planéta talajára lépnek. Legalább annyira nyomasztó szorongással töltötte el a rejtélyes, idegen űrhajó léte, valószínű támadó szándéka, mint a gondolat, hátha Igor részegültségének piros léggömbjébe a csalódás jégtűje fúródik. Mert műszereikkel, robotjaikkal, szondáikkal bármennyire fésülték, elemezték már Eridanus körülményeit, legtöbb kérdés nyitva maradt vele kapcsolatban. Leglényegesebb problémáira nem találtak semmiféle magyarázatot. El kellett fogadniuk úgy, ahogy volt, valamennyi abszurditásával, rejtélyével együtt. Fogalmuk sem volt róla, hogy az Eridanus „szűz földjébe", vizeibe helyezett életcsírák miért alakultak a laboratóriumokban egészen sajátos módon. Miféle ismeretlen elemek vegyültek hozzájuk, amelyek földi fejlődésüktől teljesen eltérő, szívós, üveges formákká alakították át őket? Miért burjánzottak a Cerberus mikroklímájában olyan félelmetes gyorsasággal, mintha más időtörvények érvényesültek volna növekedésükben? Aggasztó jelenségek voltak ezek, a többi érthetetlen „Eridanus-jelenséggel" együtt, de hát vészhelyzet alakult ki. Az idő sürgette őket. Dönteniük kellett. Vajon kellett-e igazán? Tess szüntelenül töprengett rajta, nem lett volna-e helyes megvárni, mit kezdenek a „fekete rakéta" asztronautái az új planétán? Akkor robotok helyett embereken figyelhették volna meg teljes biztonságban az új bolygó esetleges veszélyeit. Hiszen Igor így is kísérleti lényeknek tekinti őket, s rajtuk próbálja ki majd bioritmus-szabályzójának hullámhossz-kiegyenlítő hatását a kísérleti állatok helyett. Valamennyi aggodalma között ettől félt legjobban. Iszonyodott tőle. Nemegyszer borzongott, sírt titokban az őrjöngő, majd apátiába merült kis állatok miatt. Igornak nem mert szólni, mennyire borzad e kísérletektől. Mélyen megbántotta volna vele. Most is hallgatott minden kétségéről. Az új bolygó nagyítólencse összegyűjtött napsugaraiként tűzött rá a Földre, a Cerberusra és a Terra valamennyi mesterséges vazallusára. Elemi erejű pszichózist lobbantott fel az emberek képzeletében, érzésvilágában. S Igor, Mylitta, Arvam különösen „gyúlékony" lények voltak. A világon semmiféle érv nem tarthatta volna vissza őket a valamennyi földi problémára megoldást kínáló Édentől. Kaland volt, felfedezés, utópisztikus robinzonád. Minden kamaszálmot és tudományos fantáziát végsőkig feszítő kísértés. Benne miért nem uralkodott el a fertőzés? Mennyire kínlódott tőle pedig, hogy mindig negatív irányból, kételyei talajáról közelítette meg a gyönyörű csillagot! Mennyivel egyszerűbb lett volna átengednie magát a szédületnek, amely társait oly heves és boldog reménnyel, fokozott életérzéssel töltötte el!

– Mennyivel később érkeznek a „fekete rakéta" utasai az Eridanusra, mint mi? – kérdezte Arvamtól. Az bemérte az időt.

– Körülbelül tizenkét órával. Bizonyos, hogy valami jó stratégiai pontot választanak a leszállásra; dombtetőt nyilván. Mi a nagy, zöld folyó partján landolunk, az ezüst vízesés közelében.

– Akkor meg is fürödhetünk rögtön a langyos, tiszta vízben! Életünkben először úszhatunk nyílt folyóban szabad ég alatt! Tudod, mit jelent ez? – Igor hangja elfulladt a felindulástól.

Tess rámosolygott. Egy pillanatra az ő idegeibe is átömlött Igor boldog izgalma.

– Tudom – mondta. – Mi leszünk az első emberek, akik visszatérünk az Édenbe!

„SZŰZ FÖLD"

Mikor sima ereszkedés után legördült az űrhajó létrája az Eridanuson, és Tess a többiek után rálépett a ruganyos, szikrázóan zöld talajra, valóban igaznak érezte azt, amit Igornak  mondott: Éden! Ő is pehelykönnyű szkafandert viselt óvatosságból. Egyelőre légzőkészülékeken át szívták be a levegőt. De Igor, Arvam és Mylitta már kiszabadították fejüket a burából.

 Igor két kezét a mellére szorítva mélyeket lélegzett. Tess látta, nemcsak az orrával, szájával, hanem minden pórusával issza az új planéta szabad légáramlatait. Ő is követte példáját. A meztelen arcát érintő langyos szellő a szenzáció erejével hatott valamennyi érzékére. Szeme, szája, füle, bőre megtelt sohasem ízlelt ízekkel, illatokkal, hangokkal, formákkal. A táj eleven színárnyalatai izgatták, zsongították egyszerre, és mérhetetlen élvezetet okoztak neki. A vízesés zúgó sustorgása, a folyó halk loccsanásai, a felületén játszó fények... minden más volt, egészen más! És igazi!

Igor lassan térdre ereszkedett. Két kézzel felmarkolt a csillogó homokból, átpergette az ujjain. Arckifejezését Tess most nem érezte idegennek. Tudta, az ő szeme, égő arca pontos tükörképe Igorénak, Arvaménak és Mylittáénak. Meg sem lepődött, mikor Igor lerángatta magáról a szkafandert, és anyaszült meztelenül a folyó felé rohant.

– Vigyázz! – kiáltotta utána, meghökkenve saját, furcsán szétszóródó hangjától. – Hátha mély és örvényes!

Igor belevetette magát a folyóba. Nagy tempókkal úszott egy ideig. Meztelenségét világosan rezgő, zöld formává festette a víz. Egy idő múlva leállt. A szint a melléig ért.

-Jöhettek! – Hangja szintén messzebbről hangzó, tompább árnyalatokkal zengett, mint ahogy hozzászoktak. Majdnem testmeleg! Kristálytiszta! Könnyű, mint a selyem! Csodálatos! – Alábukott a vízbe, s csurgó hajjal megint kiemelkedett a felszínre. Addigra már mind a hárman körülötte úsztak, csapkodtak. A két nő kacagva locsolta egymást.  

Igor karja Tess dereka alá siklott. Az ráfeküdt az élénkzöld hullámokra, és szédülten nézte saját testének rezgő ábráját.

– Boldog vagy? – kérdezte tőle Igor halkan.

Tess igent bólintott mosolyogva, és lehunyta a szemét. Ez valóban több és szebb volt, mint amit valaha el tudott képzelni. Nem ismert más környezetet, nem remélt, nem is vágyott más lehetőségekre, mint amelyeket a Cerberus nyújtott neki. Most azonban...

– Úgy érzem, valóban vastüdőben lélegeztem eddig – mondta Igor. – Sokszorosan áttisztított, mégis használt, mesterséges légkör pótszerével tartottak életben. De amit életnek hittünk, műlétezés volt. Póttáplálékkal, pótismeretekkel, természettől elrekesztett erőkivonatokkal tömtek bennünket, míg csaknem műanyaggá váltunk magunk is! Most lettünk emberek! Emberek! Tess!

Valahol egészen a háttérben, jelentéktelen álomtöredékként derengett bennük a tudat, a zúgó, zengő, széláramlatoktól suhogó valóság hullámai között, hogy mindazt, amit tesznek, elektronikus agy rögzíti a Föld, a Cerberus és valamennyi, űrben keringő műbolygó számára. Plasztikus, színes, holovíziós képként tárja több milliárdnyi emberszem elé meztelenségüket, édeni örömüket, a táj szűz szépségét. E távoli ténynek azonban semmi súlya nem volt bennük, hiszen a nézők nem ízlelték a víz üde édességét, a bőrüket borzoló szél langyos érintését, a kristályos, zöld talaj puha simulását, mikor belehemperedtek, s a zölden sugárzó törpenap melegét, amely pillanatok alatt felszürcsölte testükről a csillogó vízcseppeket. Fogalmuk sem volt róla, hogy a hihetetlen fenomén, amelynek első emberekként részesei voltak, micsoda bűvöletként hat a felzaklatott emberekre. Lázongó, marakodó tömegből visszafojtott lélegzettel várakozó, egységes szervezetté, közös érdekű és érdekeltségű emberiséggé forrtak össze. E kollektív organizmus minden egyes sejtje érezte, hogy ami történik az Eridanuson, valamennyiükkel és valamennyiükért történik. S a két szép, fiatal emberpár talán egy új, tökéletesebb korszak nyitányát hordozza agyában, ágyékában és megtermékenyített méhében.

Tesst furcsa állapot nyűgözte le fokozatosan a víz smaragdzöldesen csillámló felszínét bámulva. Maga mellett érezte Igor szorosan hozzásimuló, szikár testét. A dereka, háta minden hajlatához selymespuhán alkalmazkodó „szűzföldet" lüktetően langyosnak érzékelte. Tudta, saját szívdobogásának visszhangját észleli. Szemhéja elnehezült. A fény! – gondolta. A rezgő hullámok hipnotizálják. Nem szabad átengednie magát neki! Miért nem? A kérdés névtelen nyugtalanságként pendült meg benne. Pedig lénye kellemes kábulatba siklott át lassan. Minden pórusával itta a könnyű ujjakként cirógató, illatos légáramlatot. Fáradt és boldog volt. Tudata súlytalan szabadsággal lebegett a jelenben. Mégis... a kés éleként villanó, zöld sugarak sajátos képzetet sugalltak. Szemét nem volt képes elvonni e szúró vibrálástól. Már könnyezett tőle

Mintha... figyelte volna valaki. Vagy valami. Nem a Földről. Nem a Cerberusról. Saját múltja elérhetetlen távolba került tőle. Idegen titánerő tornyosult föléje. Babonás szorongás árnya vetült rá. Képzelődik persze. A vegetatív idegrendszerében felhalmozódott izgalmak végösszege. Azt is képzeli, hogy a fénypengék óriási manipulátorokká alakulnak át homályosuló pillantása előtt. Fényteszt! – villant agyába. Különféle sugárhatásoknak kitett mikroorganizmusokat kezelnek. Kicsodák? Nyitott szemmel álmodik. Kék párákba burkolt üvegtégely ragyog fel előtte. Terra! Örvénylő felhőrétegein könnyedén áthatolnak a zöld sugártőrök. Elektronmikroszkópon át szemléli mikrolények nyüzsgését. Mi köze hozzájuk? A Cerberuson naponta ellenőrizte mikrókultúrák burjánzását, de soha nem kapcsolódott hozzá ilyen nyomasztó érzés. A nevét kell megtalálnia! Miért érzékeli ijesztőnek most, ebben a szédült egzaltációban, mikor... igen! A kísérleti laboratóriumban sohasem azonosította magát a manipulált mikrolényekkel!

A fénymanipulátorok éles tapogatói feléje nyúltak óvatos rezgéssel. Téboly! Torkában sikoly gyürkőzött, de nem tudott áttörni bénultsága zárlatán. Még nem.

Egyszerre zsongító rezgésfüggöny mosta el zaklató képzeteit. Mintha a sekély, zöld tenger ringatta volna, érzékeibe visszazúdult a boldog teljesség. Ott van, ahol lennie kell. Igorral eggyé váltan. Szerveik összeforrtak közös bőrük zárlatában. Szívük azonos ritmusra lüktet. A belélegzett, hűs levegő átmossa mindkettőjük tüdejét. Ölelés közben még soha nem érezte ezt a tökéletes uniót. Nem aludt, és nem volt ébren. Hirtelen bizonyos volt benne, hogy ez az a határ, ahol a természet titkos kiterjedései, tilos pecsétjei felnyílnak. Valami hasonlíthatatlant élt át most egy öröknek tűnő pillanatban.

Arvam csuklóján halk „bip-bip-bip"-pel jelezni kezdett a mikronóm. Mind a négyen elnyúlva, lehunyt szemmel feküdtek a parton. Tess felült. Borzongva érezte, hogy hátáról finom kristályporként lepereg a homok.

– Leszálltak! – mondta Arvam. Talpra ugrott. Beállította és figyelmesen nézte a finom műszer világító számlapját. – Körülbelül hat kilométerre innen, egy magas domb tetején, simán, ügyesen landoltak. Ahogy előre kiszámítottuk. Még arra is volt gondjuk, hogy űrhajójukat magas kristályszikla falak rejtsék vagy védjék előlünk. Kitűnő navigátoruk lehet. Azt is tudják, hogy e sziklák anyagán semmiféle roncsoló sugárfegyver nem hatol át!

– Kivéve a bioritmus-szabályzó rezgésszámkeresőjét és kiegyenlítő áramát... Feltéve, hogy megszüntetik az űrhajó körüli rezgésblokkot. Márpedig azt meg keli tenniük, ha kiszállnak belőle! – mosolygott Igor.

Még egyszer megmártották magukat a folyóban, azután visszatértek saját járművükhöz. A lépcsőt nem húzták fel maguk után. A bejárat elektronikus zárja is nyitva maradt.

– Először ők is bemérnek, körültapogatnak bennünket -mondta Igor a képernyőket figyelve, amelyeken már ott rezegtek az idegen űrhajó radarhullámai. Körvonalai is egyre élesedtek. – Már oldódik a blokk, de nagyon óvatosak. Hátborzongatóan nagyszerű, hogy fogalmuk sincs róla, mennyire meztelenekké válnak az én ördöngös kis masinám előtt! -felnevetett. S Tess megint összeborzongott a szorongó rossz érzéstől. Igor mellett az asztalon ott állt a kékes kristályfénnyel csillogó legutolsó bioritmus-szabályzó modellje, belsejében az az idegkötegekként kirajzolódó fényfonadékokkal, a tetejéről felmeredő Styx „áramvetővel" és fehéren rezgő keresőhurokkal. Tárcsái pirosan villogtak.

– Vajon félnek-e tőlünk? – tűnődött Tess hangosan.

– Feltétlenül! – mondta Mylitta határozottan. – Bizonyos vagyok benne, hogy mindegyik egy-egy két lábon járó erőddé fegyverzi fel magát!

– Várjunk türelmesen! – intette le Arvam ingerülten.

– Minél közelebb settenkednek hozzánk, annál jobb! – Igor hangolni kezdte a bioáram-szabályzó tárcsáit. – Jó, hogy ők nem fogják a mi inger– és indulattapogatóink ultrahullámait! Ha elgondolom, Balin mennyire ellenezte az ember szuverén érzéseibe való „művi beavatkozást", nevetnem keli! Mit tehetnénk most a mi kis „bestiaszelídítőnk" nélkül?

– Furcsa! – Mylitta lámpalázas izgalommal nevetett. – Rajtunk és a Cerberus néhány beavatottján kívül senki sem fogja megérteni, mi történik valójában az Eridanuson! Ki ejtette túszul a másikat.

– Hallgass el végre! Az elektronikus agy...

– Ne félj! Egyetlen szó sem kerül adásba, amíg le nem bonyolítjuk az akciót. Kikapcsoltam az auditort. Csak a képet kapják egy ideig. Érdekes, sokértelmű pantomimot látnak majd. És be kell érniük az átmeneti „hanghibával".

A képernyőn öt apró alak jelent meg.

– Milyen hosszú, hínárzöld az árnyékuk! – kiáltotta Tess.

– Mögöttük süt a zöld törpenap! – súgta Mylitta fullad tan. – Még a sisakjukat sem vették le. A szkafanderük súlyos és vastag. Elavult.

– És milyen ügyetlenül döcögnek! Ezek ugyan nem szokták meg a ritkább levegőben és csökkent gravitációban való  mozgást -jegyezte meg Arvam.

– Négy férfi és egy nő. Különös összeállítás! – csóválta meg fejét Igor a bioáram-szabályzó kijelzője fölé hajolva. – De a nő értelmes. Ő a legagresszívebb közöttük. Minden bizonnyal a parancsnokuk. A négy férfi... egyik kifejezetten érzelemszegény, egyéni kezdeményezések nélküli szakbarbár. Valószínűleg a fedélzeti mérnök. Még egy férfi is képzettebb valamennyire: a navigátor lehet. De a másik kettő... nyilván zsoldosok. Hatalmas izmok közé rejtett, száradt dióbélnyi aggyal. Ez a típus valójában teljesen infantilis. Azért veszedelmes, mert dugdossa, szégyelli magában a bamba kisfiút. Félelmetesen manipulálható egészen aljas célok érdekében. Meg sem érti, mit csinál valójában. Szelíd jámbor óriássá éppúgy áthangolható, mint szadista gyilkossá.

– Nos? – kérdezte Arvam. – Hatótávolság?

-Rendben – bólintott Igor. – Rajtuk vagyok. Nemsokára kimehet eléjük a fogadó bizottság! De felemelt karral! Zavarjuk meg egy kicsit az irányítóközpontjukat odalent, míg használhatatlanná nem teszik az egész földalatti ócskavasrakétát a mi Styx elhárítóink!

Tess, Mylitta és Arvam egymás után lelépkedtek a lépcsőn a talajra. Egyedül Igor maradt az űrhajó irányítófülkéjében a bioáram-szabályzó mellett. Arcuk kifürkészhetetlen volt. Karjukat magasra emelték.

A zöld dombok egyik kurta hajlata mögül felbukkant az első asztronauta, azután a többi négy. Lassan lépkedtek, botladoztak bonyolult szerelésükben. Kezükben lézerfegyver csövét szorongatták. Nyakukon homályos buborékként csillogott a sisak. A légzőkészülék gyűrűs testű kígyóként kanyargott ki belőle. Tess a képtelen helyzet ellenére nevetéssel küzdött. Olyanok voltak, mintha valami ósdi, naiv sci-fiből léptek volna elő. Mindig megmosolyogta ezeket a több száz év előtti illusztrációkat, de élvezte is őket. Micsoda gyermeteg módon képzelték el a „kozmikus hatalmat"! Az erőszakról való primitív képzeteiket vetítették ki az űrbe. De e szánandó figurák gazdái nyilván azt hitték ma is, hogy legyőzhetik nehézkes, külső fegyverekkel, idejétmúlt, kiszolgáltatott, eleven robotjaikkal az „agyszörnyetegeket". Szinte megsajnálta őket az ultrarezgésekkel, láthatatlan energiahullámokkal szemben való teljes kiszolgáltatottságukért. Pedig a hírük hozzájuk is eljuthatott. Kitűnő kémszolgálatuk volt. Minden eladó árucikket meg tudtak venni, így bizonyos emberek becsületét is.

Már ott álltak egymással szemben csaknem karnyújtásnyira mind a nyolcan. Az öt idegen és ők hárman, a Logosz utasai.

Vajon milyennek látnak bennünket? – suhant át Tess agyán. Fizikailag kétségtelenül gyengének és gyámoltalannak. A saját mértékük szerint. Furcsa. A mikroelektronika korszakában földi hajcsáraik elképzelhetőnek tartották, hogy védtelenek leszünk velük szemben. Szánalma elmélyült, mikor figyelte, milyen ügyetlen erőlködéssel igyekeznek szabadulni sisakjuktól. De nem segíthettek nekik. Az elektronikus agy által sugárzott hang nélküli „pantomim" és az idegenek rájuk szegeződő földi és nyilván itt is működő kamerái miatt.

Elsőnek a nő feje bukkant ki a sisakból. Egészen rövidre vágott haja borzas, arca vörhenyesen hevült volt. Nagy, dülledt, fekete szeme tágra nyíltan meredt rájuk. Hányszor látta ezt a kifejezést a bioáram-kiegyenlítő hatása alatt álló szegény kísérleti állatok szemében! Lapos, apró füle, erős álla, csinos, de erőszakos római profilja volt. Alacsony homlokával egybefolyó, egyenes orra, duzzadt, középen metszett alsó ajka időszerűtlennek tűnt Tess előtt. Olyan, mint egy antik imperátor! – gondolta. A nő kapkodva, lihegve lélegzett. A ritka levegő alaposan megviselte.

– Mindjárt jobban lesz. Próbáljon lassabban lélegezni! Jó mélyeket! – mondta neki Tess.

– A nő megértette, mert engedelmeskedett. A lila foltok eltűntek az arcáról.

Már társainak feje is kiszabadult a sisakból, kezdték lehámozni magukról nehéz űrruhájukat. Fegyvereiket óvatlanul a talaj zöld kristályporába ejtették.

Erről vajon mit gondolnak odalent? – tűnődött Tess. Kezét a nő felé nyújtotta. Az mohón viszonozta a mozdulatot. Kezet fogtak.

A négy férfi, különösen kettő közülük, valóban imponálóan dagadozó izmokat fejtett ki a szkafanderekből. „Hatalmas izomzat közé rejtett, száradt dióbélnyi agy" – emlékezett vissza Tess Igor szavára. Most nem tudta elfojtani mosolyát. Nem is kellett. Az idegenek hálás és bámész gépiességgel visszamosolyogtak rá. Igor nagyszerű munkát végzett. Az új bioáram-szabályzó első üteme sikerült. Igaz, a kísérleti állatoknál később következtek be a zavarok. De most nem akart gondolni erre. Nincs más választásuk. Az idegenek kezessé váltak, mint a bárányok.

Arvam a lépcsőre mutatott, és előreindult. A „fekete űrhajó" öt asztronautája engedelmesen követte. A látványt persze úgy is értelmezhették a földi képernyőt figyelő nézők, hogy a Logosz utasai megadták magukat „az erősebb félnek".

Az űrhajó belsejében kiderült, hogy a földiek ügyesebben, alaposabban készültek a vállalkozásukra, mint ahogy feltételezték. Mind az öten folyékonyan beszélték a nyelvüket, ami nem tette könnyebbé a helyzetüket, annál inkább a házigazdáikét. A jövevények mohó nyájassággal, buzgón, szorgalmasan rajzoltak, magyaráztak. Megadták rejtett támaszpontjuk helyét, kiszolgáltatták pontos térképét, rejtjeleit, titkos kódjait. Elmondták, milyen fegyvereik, hány járművük van. A fedélzeti mérnök a mechanizmusaik, műszereik konstrukcióját is felrajzolta. A nőtől haditervük minden részletét, fázisbeosztását, „akciójuk" emberhússal, rémülettel zsaroló lefedezésének módját tudták meg, s a különböző, őskori gátlástalansággal szervezett merényleteik tervéről is értesültek. S ahogy az adatok száma növekedett, a kép egyre plasztikusabbá alakult, átültették a Cerberus rejtjelrendszerébe, s az rögtön továbbította a megfelelő földi központokhoz, irányítószervekhez. Addig azonban, amíg a gyors ellenintézkedések végbemehettek a Terrán, a „fekete űrhajó" földi bázisának meg kellett kapnia az igazolást róla, mégpedig az előre megállapított kóddal, hogy minden simán, a tervek szerint bonyolódott le. Az ő asztronautáik a helyzet urai, s a Logosz fegyvertelen tudóscsoportja kellőképpen megrémülve, feltétel nélkül együttműködik velük az Eridanus gyarmatosításában. Rendelkezésükre bocsátják az eszközöket, laboratóriumi berendezéseiket, kísérleteik eredményeit, szakértelmüket az új bolygó „bedíszletezéséhez", megtermékenyítéséhez és nyersanyagkincseinek feltárásához.

A sifrírozott szöveget a nő továbbította a „fekete bázisnak" a Logosz adóberendezésén. Meglepő intelligenciával fogta fel a saját adójuktól eltérő készülék működésének lényegét. Mikor Arvam a nevét kérdezte, rámosolygott.

– Rani! – mondta több mint készségesen. Szemében nedves fény lobbant. Pillantása lassan végigkutatta a férfi magas, szikár testét, azután kikötött boltozatos homlokánál. – Az ő nevük lényegtelen! – intett megvetéssel a karosszékeken ülő, üresen bámészkodó társai felé. – Azért megmondhatom. Az ott Kvecal, a navigátorunk. Jól érti a dolgát, de a munkáján kívül nyugodtan be lehetne akasztani a szekrénybe!

– Robot? – szaladt ki Mylitta száján meglepetten.

– Majdnem! – villant Rani tekintete Mylittára. – Azzal a különbséggel, hogy valódi anya szülte, táplálékigényes, és vigyázni kell, nehogy leigya magát. A másik Melon, a fedélzeti mérnökünk. Az a kettő ott valójában a nyakánál végződik. A fejük fölösleges csökevény rajtuk. A gondolkodás és döntés minden erőfeszítését átengedik azoknak, akik ellátják őket luxusfehérneműkkel, luxusöltönyökkel, saját úszómedencével és rengeteg tükörrel! A nevük Ben és Dino. Mesterien kezelik a lézerfegyvert. Teljesen mindegy nekik, céltáblára lőnek-e, vagy emberre. – Rani csak most vette le magáról a szkafandert. Hatalmas, erős mellű, kerek csípőjű nő volt.

A maga „barlangi nőstény" módján elég csinos – állapította meg Tess.

A négy idegen férfi jámbor türelemmel nézett maga elé, mintha nem is róluk beszélt volna.

– És a szex? – faggatta Mylitta a nőt.

Rani vállat vont.

– Egy ilyen úton mindig antilibont kapnak, és semleges neművé változnak. Átmenetileg persze. Hogy otthon mit csinálnak egymással vagy nőkkel, az sohasem érdekelt!

Kigyulladt az auditor piros jelzőfénye. Most már hang is kísérte az elektronikus agy holovíziós beszámolóit.

– Akkor megegyeztünk! – mondta Igor. – Holnap hajnalban kezdjük a munkát!

Rani bólintott, és intett a társainak, akik egyszerre álltak fel, mintha közös szerkezet mozgatta volna őket. De megtorpant hirtelen. Visszafordult Igorhoz.

– Melyik napkeltekor? – kérdezte komolyan.

– Igazi – nevetett fel Mylitta. – Itt kétszer kel fel a nap!

– A zöld napkeltekor! – mondta Igor. – Addig kipihenhetik magukat!

– Rendben van! – Rani állt még egy ideig. Pillantása egyre révetegebbé vált, szemhéja elnehezült. – Régen nem aludtam. Szeretek aludni – mondta egészen gyermetegen, azután elindult az ajtó felé. Négy társa ődöngve követte.

Tess hiába védekezett ellene, szorongás szüremlett be idegeibe. A tünetek annyira hasonlóak voltak azokhoz, amelyeket a Cerberuson megfigyelt a bioritmus-szabályzó kísérleteinél.

Az idegenek szkafanderei ott maradtak a Logosz szőnyegén.

Az űrhajó előtt a porban öt sisak hevert a lézerfegyverek mellett. A „fekete űrhajó" utasainak alakja lassan eltűnt a domb mögött. Tessben az üres ruhák és üres sisakok is viszolygást keltettek. Egyenlőtlennek érezte viszonylatukat az öt „házatlan csigával" szemben, akik gyámoltalanul visszabotladoztak saját járművükhöz. A fegyvereiket is elhagyták. Olyanok voltak, mint az alvajárók. A bioritmus-szabályzó megbénította idegeiket, érzéseiket. Egyelőre. Utána... Kérdés, mivé teszi őket a második fázis? Becsületes dolog ez? Igorral nem közölhette kételyeit az elektronikus agy minden zörejre érzékeny auditora miatt. Persze nem tehettek mást. Ő is tudta. Kivételes vészhelyzet kényszerítette rá őket. Kíméletből. Csak a lézerfegyverekre kellett ránéznie. Rani azt mondta a két izomkolosszusra: „Mesterien kezelik a lézerfegyvert. Teljesen mindegy nekik, céltáblára lőnek-e, vagy emberre." Nem kétséges, mit tettek volna az idegenek velük, ha ellenállnak nekik. De Igor modellje nem vált be még... pozitív értelemben. Balin szerint a bioritmus-szabályzó félelmetesen hatásos fegyver, amellyel szinte korlátlan hatalmat nyerhet a kísérletező a másik ember ingerei, indulatai fölött. Ráveheti mindenre rezgésszáma áthangolásával, hevítésével vagy megbénításával. De az; idegeibe bocsátott túl erős áram bizonyosan kiégeti a felfokozott életérzés tombolása után. Ha életben marad is, ronccsá válik, ez a kísérleti állatokon már bebizonyosodott.

Lassan összeszedte a szkafandereiket. Arvam a sisakokat és a fegyvereket hozta be a Logoszba. Szépen egymásra raktak mindent, mintha eltávozott parancsolóik után szolgákként takarítottak volna.

Igor egyik képernyőn beállította a „fekete űrhajót", amelyet most nem védett rezgésblokád. A bejáratot ők is nyitva hagyták. A teoritsugár bevetült a szűk irányítóterem egymás fölött levő fekhelyeire. Végigsöpört az asztronauták ernyedt testén, elidőzött mély álomba merült arcukon, laza szájukon.

Pihentek. Jól van. Tess bizonyos volt benne, hogy a Logoszban mind a négyen ugyanazt a kényelmetlen szégyenkezést érzik. Sohasem kerültek még ilyenfajta viszonylatba emberekkel a maguk szűrt, védett világában. Egész humánumra beállított, elvont kutatásokra összpontosított lényük ellentmondott egy ilyenfajta agressziónak. S egyszerre minden megváltozott. Sorsuk végletes hatások és helytállások közé taszította őket. Tess a bejárat felé pillantott, és hirtelen fel-kiáltott:

– Nézzétek!