MÁGIÁK KÖNYVE MÁSODIK KÖTET masodik resz

Állat, démon és kerub

A szerelem ezoteriájának fontosságát csak akkor érthetjük meg,

ha az ember kulcspozícióját vizsgáljuk a világmindenségben. Az

embernek jelentős szerepe van a kozmoszban. Egyéniségének

háromsíkú összetétele révén vagy a centripetális, sűrítő

karakterű létspirál, vagy az oldó, centrifugális tendencia

menetét követi élete folyamán. Ezeknek a lehetőségeknek a

tudatosítása által az ember képes lesz kerubi lényegének

képességeit kifejleszteni. Ezek az adottságok gyakran mélyen

rejtve lappanganak a személyiségben, és a mindennapi élet

realisztikus tevékenységei - amelyek főleg az anyaggal, a fizikai

testtel és annak ezer problémájával foglalkoznak - háttérbe

szorítják egyéniségének tisztultabb lelki és mentális vonásait.

Amikor az emberi életnek ezt a sarkalatos problémáját, a

szerelmet teszszük tanulmányunk tárgyává, rá kell világítani

azokra a lappangó erőforrások-ra, amelyek a magasabb síkokkal

való kapcsolódást lehetővé teszik.

Állat, démon és kerub az ember hármas lényege, olyan megtévesztő

módon fonódnak egységbe, hogy a felületes szemlélő gyakran csupán

a legdurvább formát, a fizikai testet látja. Ebből az következik,

hogy tudósaink: orvosok, fizikusok, sőt a pszichiáterek nagy

része is, csupán a fizikumot vizsgálja, az emberi test látható

formáját. Ez a szemlélet tökéletlen, mert kizárja a magasabb

létszintek bekapcsolódását az életfolyamatokba, és ennek

következtében számos tévedéshez vezet, amelyek nemcsak a

bonyolultabb gyógykezelést teszik hatástalanná, de a

természettudományokat is zsákutcába vezetik, és az általános

világkép kialakulása egyoldalú marad; helytelen következtetéseket

vonnak le, mert csupán részfelismerések alapján ítélnek.

A modern tudósok nagy része a szerelem problémáját pusztán

fiziológiai működéssé alacsonyítja le, tehát főleg a szexuális

higiéné, a patologikus el-változások és a szaporodás kérdésével

foglalkozik. A pszichiáterek ugyan vizsgálják az érzelemvilág

ingadozásait, de az emócióknak alárendelt jelentőséget

tulajdonítanak és a testi funkciók rendellenességeivel kapcsolják

össze. A publikum figyelme ezáltal szintén ezekre a problémákra

irányul.

Minden, ami a nemek kapcsolatának fizikai része körül a tudomány

által létrejött, fontos és hasznos tudásanyag. Az irodalom is bő

felvilágosítással szolgál, hogy az emberek megfelelő ismereteket

kapjanak és egyben szórakozzanak a bonyolult, mindig újból

felvetődő, soha meg nem unt problémákon. Azonban mindezek ritkán

közelítik meg helyesen ezt az érdeklődés központjában álló

kérdést.

A pszichoanalízis kutató munkája nyomon jár. Egyes, kiváló

egyéniségek eljutottak már a magasabb síkok küszöbéig (Jung), de

még nem hatoltak be azokba a régiókba, ahová a nemek

kapcsolatának transzcendens gyökerei nyúlnak.

Regény, mozi, színház, lelki klinikák és főleg a szerelemre

vonatkozó mindenféle eszközökkel "jósló" sarlatánok működése az

élet szerelmi kapcsolatainak csupán legalacsonyabb zónáit érinti,

azokra hatnak izgatólag, csillapítólag vagy esetleg

kijózanítólag.

A harmadik faktor, amely a szerelem problémájába állandóan

beleszól és hozzá nem értő módon igyekszik beleavatkozni, a

vallás, vagy precízebben kifejezve, az egyház. A keresztény

egyházak és a különféle moralizáló szekták igen intenzíven

foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Egyoldalú álláspontjuk azonban

nem oldja meg a kérdést, inkább elnyomni igyekszik egy olyan

hatalmas energiakomplexumot, amelyet megfékezni semmiképpen sem

tud. A lelkiismeretes, komoly életfelfogású publikumot az egyház

merev tézisei szinte megoldhatatlan problémák elé állítják. A

dogmatikus papok szigora, akik a nemi életet visszafogják, a

kiélés formáit korlátozzák, sok fölösleges lelki kínt okoznak

azoknak, akik keresik a helyes utat. Érzik a probléma

fontosságát, azonban a magasabb szellemi koncepció lehetőségére

nem vezetik rá az embert.

A szerelem ezotériájával foglalkozva, először a magasabb

létszintek lényegét, tevékenységük karakterét kell megvizsgálni,

csak azután térhetünk rá a mindennapos jelenségek titkos,

kozmikus céljára.

A démon teste az asztrális zóna anyagából épül fel. A csakrák

mágikus erő-potenciájának hatására sűrűsödött az asztrális anyag

fizikai testté, tehát közvetlen, genetikai kapcsolat áll fenn

köztük. Ebből világosan kitűnik, hogy az emberi test érzéki

reakcióit és az ezzel kapcsolatos érzéki kibontakozását -

különösen pedig a kettő speciális összefüggését, a szerelmi

életet - nem érthetjük meg anélkül, hogy a bennünk lakó ördögi

és angyali minőségek késztetéseivel foglalkozzunk.

Az asztráltest életének mozgatóereje a vágy dinamikája. Amikor

két ember egymás iránt szimpátiát érez, egymáshoz közeledik,

aurájukban kinyúló csápokat érzékelhetünk, amelyekből karok

emelkednek ki, és ezzel partnerüket formálisan magukhoz vonják.

Ez az ölelésnek az asztrális analógiája. Az asztráltest mindig

előbb hajtja végre a közösülést, mint a fizikai forma. A démon,

a bennünk lakozó ördög beszédje is más, amellyel partneréhez

közeledik, mint a fizikai test közlésformája. Közvetíti a szín,

hang, forma, illat finomabb rezgéseit.

A kerubi szárnyas képzelet a vonzás-taszítás kozmikus törvényének

szolgálatában áll. Sugárzó lényével az absztrakció szellemi

nyelvén közli forma és idea princípiumait partnerével.

Beszédformája szimbólumnyelv, amely teremtő ideákat és

erőformákat képes létrehozni.

Az extázisig fokozott kontaktus az a létállapot, amelyben a

szellem teljesen kibontakozhat, és szabadon suhanhat a látható

és láthatatlan Kozmoszban. Az idő fogalma megszűnik, és a

maximális teremtő potencia a teljes nyugalom állapotával azonosul

az örök jelenben. Ez a háromsíkú élmény, a fizikai, asztrális és

mentális (szellemi) test harmonikus egybeolvadása az igazi célja

az emberek szerelmi életének. A nemek kapcsolatának ezoterikus

jelentősége itt mutatkozik meg először.

A közösülés, amelyben az asztrál- és mentáltestünk is részt vesz,

kozmikus rituálé jellegű. A három sík egyesülése a teljes

felfrissülés érzését okozza; az ilyen természetű háromsíkú

kapcsolatnak ezoterikus célja van. A fölöttünk levő láthatatlan

világok élőlényei részére nyújtanak magasabb inkarnálódási

lehetőséget. Az aurák, amelyek ilyen természetű kapcsolatba

léptek, átformálják a felsőbb világok légkörét. Ennek a

tevékenységnek az analógiáját a materiális világban is

megtaláljuk: a Föld növényvilága oxigént termel, hogy a

fejlődésben nála magasabb szinten lévő élőlényeknek

életlehetőséget nyújtson.

E három elem egyesülése az emberben, a természetben és a

világegyetem-ben olyan érték, melyet elöregedő Földünk közeledő

katasztrófája sem tud megingatni.

* * *

                       A HŰSÉG MÁGIÁJA

                       Szerelmi bájital

A nemek szakadása, egymáshoz való vonzódása, gyűlöletté váló

szerelme, a féltékenység, a birtoklás gyilkos dühe a nemek

harcának ijesztő konfliktusait teremti meg földünk létformájában.

E viszonylatok értelmes magyarázat nélkül önpusztító

tragédiákhoz, lelki-testi kórsághoz, halálos

boszszúhadjáratokhoz, különféle szenvedélybetegségekhez vezetnek.

Ezért kísérlem meg itt a Biosz jelbeszédével megvilágítani e harc

okait, párhuzamait a természet valamennyi dimenziójában.

Megnevezni valamit annyi, mint ki-mondani egy súlyos bántalom

diagnózisát. S egyedül e felismerés teheti lehetővé a betegség

ellenszérumának alkalmazását az addig reménytelennek tűnő állapot

enyhítésére, sőt gyógyítására.

A "bájital" fogalmáról ne gondoljunk mindjárt a Mediciekre,

Borgiákra, meg a középkori boszorkányokra. Bár kétségtelen, hogy

a boszorkányság a régi korokban határozottan női mesterség volt.

E babonának sokkal igazabb, pozitívabb tartalma van, mint ahogy

általában képzelik. Azt is mondhatnám, hogy a kísérleti tudomány

igazolja. A nő szüli a legerősebb férfit. Sok tekintetben

szívósabb, kitartóbb, alkalmazkodóbb nála. Ennek részben

biológiai oka van. A férfi XY nemi kromoszómájával szemben a

nőnek XX kromoszómája van "az anyatermészet" rejtélyes varázslata

folytán. S a "szerelmi bájitalt" sem kotyvasztja, hanem lényében

hordozza két alaptehetség formájában. Az egyiket - "az ősi

mesterséget" - mindenki ismeri. Jó ízlésű, morális igényű asszony

nem él vele. A másik: minden nő született színésznő, akkor is,

ha a színpad rivaldafényével nem tudna mit kezdeni. Magánéletében

azonban, ha mindenek felett szeret, félt valakit, védeni kívánja

és meg akarja tartani, képes önmagából olyan eszközöket

kitenyészteni, amelyek segítségével soha nem veszíti el partnere

érdeklődését, barátságát, sőt szerelmét sem.

Se férfi, se erényes nő ne botránkozzék meg e szavakon. Mert

amiről beszélek, az egy okos, emberismerő, áldozatkész asszony

legjobb tulajdonságait jelentik. Harmóniát, fészekmeleget,

problémákat oldó arkánumot sugároz vele partnerére, gyerekeire,

egész környezetére.

Talán szabad néhány rövid, személyes mondatot megkockáztatnom

itt. Magam ötvenhat éven át éltem férjemmel gyönyörű

szövetségben. Egyetlen vitánk sem volt. Az ifjúi szerelem bennünk

nem fogyott, nem aludt ki az évek múlásával, hanem egyre

mélyebbé, szebbé növekedett. Nélkülözhetetlen lel-ki, szellemi

forrássá változott. Naponta fényéveket gyalogoltunk egymás felé,

mindig új örömet fedezve fel a másik társaságában.

Ne higgyék ezt pusztán szabálysértő kivételnek. Író-pszichológus

vagyok. Nem egy viharos, marakodó, kétségbeesett férfi-nő

kapcsolatot sikerült elviselhetőbbé vagy ritkább esetben

harmonikussá oldanom - bocsánat, uraim -, mindig az értelmes,

rossz magatartását megváltoztató, türelmes asszony segítségével.

A világért sem én tettem helyettük bármit is. Ehhez nincs jogom.

Azt sem állítom, hogy minden rossz viszonylat mennyei, szerelmes

békévé szelídült. Volt olyan felismerésem is, miszerint a

partnerek természete annyira el-lentétes, hogy csak irritálják

egymást, tehát további együttélésük lehetetlen. De akkor is

barátságban váltak el. Mert egészen más dolog izgalmas,

romantikus pásztorórákat tölteni el valakivel időnként, mint a

hétköznapok idegesítően különböző szokásaihoz alkalmazkodni, a

"mellékhelyiségeket" is kény-szerűen megosztva a másikkal.

Egy jól felkészült, élettársa természetét figyelő, hangulatait

megérző, szokásait elfogadó, érdeklődéseit megosztó

"anya-asszonynak" nincs ellenfele. Még akkor sem, ha

fel-felbukkan egy agresszív, fiatalabb, talán csinosabb

vetélytárs néha. Mert bizony a férfipotencia labilitása miatt

számolni kell ilyes-fajta poligámiával, amely annyiféle, ahány

férfi él a földön.

Ilyenkor kell elővenni azt a bizonyos ősi tehetséget, amely az

erősebb, türelmesebb, megértőbb asszonyt teszi győztessé a másik,

saját jelmezeit, álarcait bevető nő felett. Mert az ellenfelet

sohasem szabad lebecsülni. Az is elszánt. Annak is van

"tüzérsége". Támad. Feltétlenül eljut bizonyos kezdeti

sikerekhez.

A veszélyeztetett élettárs azonban birtokon belül várakozik a

sokféle szállal védett erődben. S ilyenkor nem szabad hibákat

elkövetni. Türelmetlenség? Kérdőre vonás? Zokogó jelenetek?

Szemrehányások? Szó sem lehet róla. Észre sem szabad vennie

partnere némileg elmebajos viselkedését, magyarázkodásait,

esetleg provokációit a veszekedésekre, hogy saját bűntudatát

enyhít-se vele. "Egy kézzel nem lehet tapsolni" - mondja egy ősi

kínai közmondás. A férfi hízeleg, ajándékot hoz, az asszony ne

mulassza el kifejezni háláját érte. Rúzsfoltok ingen, gatyán, más

színű hajszál, illat a kabáton? Ugyan. Ki lehet mosni, le lehet

kefélni. Persze, az is igen téves módszer lenne, ha néma

mártírarccal csinálná mindezt. Persze, hogy fáj. De a fájdalmat

át lehet változtatni erővé, mint a szülőfájásokat. Eljött az

ellentámadás ideje a tüzelő vetélytárs ellen? Erről sincs szó.

Új jelmezre, maszkra, a másik előtt teljesen érthetetlen

magatartás-változtatásra van szükség, ami mellett szelíden, de

ha-tározottan ki kell tartani. Könnyek? Nincsenek. Mogorvaság?

Dehogy. Fokozott derűs kedvesség. Fáradt gubbasztás otthon? Mi

értelme volna? Saját út, saját szórakozás, beszámolás nélkül.

Kiszolgálni a másikat? Itt-ott. De el is maradhat. Hogy miért?

Nincs magyarázat. Rejtélyes, titkot őrző, hallgatag boldogság.

Merengő szórakozottság. Na és persze új frizura. Új illat.

Esetleg más hajszín. A régi, unt rongyok helyett kis

változtatással némileg színesebb öltözék. Egy-egy telefoncsengés.

Ha a másik veszi fel a kagylót, nem szól be-le senki. Vagy ha ő

maga, zavart hallgatás után azt mondja: "Tévedés volt." Gyakoribb

tusolás, felfrissített "make-up" minden induláshoz. Fáradt,

kicsit kócos hazaérkezés félregombolt kötött kabáttal. Ágyba

bújás, hátat fordító alvás. Kérdőre vonáskor ámult, ártatlan

pillantás. Hogy megváltozott volna? Ő ugyan nem. Éli a maga

életét. És így tovább számtalan változatban. A jó megfigyelő

asszony a partnere tüneteiből pontosan kikövetkezteti: izgalmas,

szeszélyes, nimfomániás bestiáról, önsajnáltató, gyámoltalan Baby

Dollról van-e szó ellenfélként, vagy hűséges kutyaszemmel a

felsőbbrendű "teremtés koronájára" felbámuló, rajongva a lábánál

ülő, szavait mámorosan szürcsölő keleti rabszolganőről, s

kelléktárából aszerint választja ki e gócból kivont ellenszerét.

Arról sem kell tudomást vennie, ha a párja nyugtalanná válik,

mert az a legtöbb esetben kényelemszerető s kezdi unni a titkos

találkatársak egyre nyíltabb, hisztérikusabb követeléseit,

szemrehányásait s a bujkálást. De párjának viselkedése és

esetleges elvesztése is aggasztja. Megint észreveszi, hogy akivel

annyi éve él együtt, nő. Sőt új nő. Más. Nem unalmas,

félresodorható, megszokott tárgy. Olyan valaki, aki talán másnak

is kell. Aki megcsalhatja, még el is hagyhatja. Nem arról van

szó, hogy feltétlenül megcsalja valaki hűtlenkedő társát. Vannak

szövetséges barátnők, barátok, sőt talán hódolók is, akikkel nem

kell lefeküdni, de arra megfelelők és kellemesek, hogy

szórakozásai kísérőivé legyenek. Sőt. Ha a másik nő erősebbnek

bizonyul s maga alá gyűri kanzsákmányát, neki is van hátvédje.

Ebben az esetben azonban nem tanácsos visszafogadni az esetleg

mea culpázó, kicsapongó társat, akinek gyöngesége, karakterhibája

nyilvánvaló. Ne kételkedjék benne, hogy valamelyik rámenős némber

szabad koncává válik megint.

Van azonban egy másik módja az asszonynak, ha nincs a "sikeresebb

nőstény" szerepéhez kedve, s már nem eléggé fiatal. "Madame X"

jelmezé-ben képezze át magát egy olyan hobbija területén,

amelyhez tehetsége van. Tanuljon nyelvet. Szerezzen képesítést,

keressen értékes társaságot. Otthoni kört is teremthet magának.

Zenéljenek, tartsanak felolvasást piknik alapon. Sok a magányos

ember. Csalhatatlan módszer, ha valaki meghallgatja őket és

kizárólag róluk beszél nekik. Egy szót sem önmagáról. Nyugodtan

teheti. Észre sem veszik. Ez azért vezethet kitűnő eredményekhez,

mert mi-alatt a magányos önsajnáló problémáit segítjük megoldani,

a magunk bajáról megfeledkezünk, sőt gyógyulunk tőle. Azonkívül

a másik lényébe való személytelen belevetülésünk komoly

sikerélményeket és hálás, őszinte barátságokat érlel. Rossz

házasságban élő, nagyon elfoglalt, alkoholista, agresszív vagy

különösen az elvált szülők gyermekei igen veszélyes helyzet-be

kerülnek, ha rosszul kezelik őket, vagy nem figyelnek rájuk.

Belőlük lesznek a szabályokat megszegő, hazudozó, csavargó,

iskolakerülő, később drogos, iszákos, csövező, majd bűnöző

emberek. Hogy miért? Mert a gyermek már az első eszmélő éveiben

érzékeny, kíváncsi, nagyon élesen figyelő lény. A fészekmeleg

hiánya, az indulatos légkör, az egymást szidalmazó, "egymás

ellen" nevelés komoly válságba sodorja őt, amit nem tud

feldolgozni. Ezen nem segít a szórakozott, futó kedveskedés,

megemelt zsebpénz és az ajándékok tömege. Nem volna szabad magára

hagyni sajátos problémáival.

*

A házasságkötés, az élettársi viszonnyá teljesedett szerelem soha

sem "happy end", hanem kezdete egy nagy erőfeszítést, sok

áldozatot, alkalmazkodást, tanulást, kompromisszumokat kívánó

életműnek, vagy mérget termelő viszonynak. Ezek főbb veszélyei:

Ha a partnerek nem érdeklődnek a másik foglalkozása, passziója,

gondjai iránt.

Ha sohasem beszélgetnek egymással, legfeljebb felületesen,

köznapi szavakat váltanak. A jó párkapcsolat egyik legfőbb titka,

hogy két ember "átbeszélgesse" egymással az életet ifjú koruktól

késő öregségükig.

Ha egy asszony rengeteg otthoni s nyilván pénzkereső

elfoglaltsága köz-ben lemond arról, hogy ápolt, mindig mosolyt,

kedvességet sugárzó, gusztusos nő legyen. Magánéletében ideges,

kócos, rendetlen s ennek mosdatlan szagával sem törődik. Ha

ezeket az illúzióromboló mulasztásokat elköveti, menthetetlenül

vesztessé válik.

Vad féltékenységi jelenetek, zokogó, rikácsoló szemrehányások,

"bezzegelések" (bezzeg én annyit tettem érted, ápoltalak,

kihúztalak a csávából, stb.), előbb-utóbb menekülésre készteti

a partnert, legtöbbször egy másik, ügyesen hízelgő, s az ágyban

változatos "kunsztokat" nyújtó "jobb színésznő" ágyába.

Aki partnerét fenyegető dühöngéseivel megfélemlíti, az ugyancsak

kudarcot vall. A félelem megöli a szerelmet.

A betegségekkel való zsarolás sohasem válik be.

Sok férfi nagyon hiú. Csak másképpen, mint a nők. Ezt a hiúságot

soha-sem szabad megsérteni. Hódító képességeiket kétségbevonni

öngól. Minden okos, tehetséges ember - akár nő, akár férfi -

szereti, ha képességeit elismerik, sőt dicsérik. Feltéve, hogy

nem átlátszó, önérdekű, ügyetlen hízelgéssel teszik. A

dicséretnek is megvan a saját művészete.

Lehetőleg ne szerezzünk ellenségeket. A legszürkébb

alárendeltünket, esetleg csak jelentéktelen ismerősünket

megbántani, vagy semmibe venni komoly következményekkel járhat.

Ahogy egy patkány harapása is veszedelmes vérmérgezést okozhat.

Az okos nőnek legyen annyi esze, hogy férjéért szüntelenül

ügyködve vállalja a "szürke eminenciás" szerepét. Ne akarjon

helyette ő meghajolni a rivaldafényben. A világ valamennyi

uralkodója, hadvezére, alkotója, bölcselője, tudósa, vezető

pozíciót betöltő méltósága mellett ott volt a "csendestárs". Csak

egyet említek közülük pozitív értelemben. XV. Lajos francia

király szeretőjét. Madame du Barryt. Ha az udvaroncok közül

valaki el akart érni vala-mit, az okos kegyencnőhöz fordult

protekcióért. Mindenki tudta, hogy az uralkodó elsősorban az ő

tanácsait hallgatja meg és az ő kérését teljesíti. A történelem

másik, negatív híressége Szókratész házsártos hitvese, Xantippe.

Hölgyeim! Ugye egyikünk sem kívánja a rossz természetéről

hírhedtté vált feleség nyomdokait követni? Ezzel szemben

különösen a figyelmükbe ajánlok egy rendkívüli asszonyt, aki

fiatalon szép volt, később is csinos, nyilván okos, kedves,

művelt, tapintatos és alkalmazkodó. Ő maga nem alkotott sem-mit,

de értette, csodálta a rendkívüli férfiakat. Az évek elmúlásával

meghízott kissé, ez azonban mit sem változtatott női varázsán.

Úgy vonzotta a zseniket, mint mágnes a vasreszeléket. Fiatal

énekesnőként a sokkal idősebb nagy muzsikus, Mahler szeretett

bele és feleségül vette. Gyönyörű dalokat írt a számára. Annyira

önzetlenül rajongott érte, hogy amikor Gropius, a modern

építészetet forradalmasító géniusz fellángolt felesége iránt s

az viszonozta érzelmeit, elengedte, pedig nagyon szenvedett

miatta. Gropiustól egy még hevesebb érzelem vitte el a különös

sugárzású asszonyt. Kokoschka, a festő imádta, aki annyira

ragaszkodott hozzá, oly mértékben belenőtt az életébe, hogy mikor

a fiatal Franz Werfel szerelme eltépte tőle, életnagyságú

ülőszobrát a műterem karosszékébe helyezte, ahonnan az asszony

éveken át figyelte csendesen a festő munkáját. Nem tudta

nélkülözni simogató, értő jelenlétét. - A francia összeomláskor

Franz Werfellel együtt menekült Hitler elől a villám-háború

zűrzavarában, stukák üvöltésében, gépfegyverek pergésében, a

tömeg-pánikban. Franz Werfelt a Gestapo név szerint kereste,

Lourdes-ban bújtak meg egy ideig. A mélyen Krisztus-hívő Werfel

ott fogadta meg a "Hölgynek", a szent Szűznek, Jézus anyjának,

aki a beteges kis parasztlánynak, Bernadett-nek többször

megjelent, hogy ha feleségével együtt eléri Amerika mentő

partját, rögtön megírja "Bernadett dalát". Megírta. Alma Werfel

túlélte szívbeteg férjét. Sajátos életrajza volt az egyetlen műve

élete remekműve mellett, amely talán érdekes példakép lehetne

annak a varázslatnak, ami szerelmi bájitalként vonzotta a

legértékesebb férfiakat. Őt senki se hagyta el. Egyetlen partnere

se felejtette el soha, senki se gondolt rá haraggal, sőt

mindegyikben megmaradt női ideálnak.

               A férfigéniusz legyőzhetetlensége

A "Szerelmi bájital" című fejezetben említettem, hogy a férfiak

XY kromoszómájával szemben a nők XX kromoszómájukkal általában

nagyobb tűrőképességűek a férfiaknál. Azt se felejtsük el, hogy

asszony szülte a legerősebb férfit is. Az asszony: anya, "Magna

Mater". A hagyomány ősasszonya Lilith, Az ő méhéből ömlik elő az

életformák számtalan változata, amelyeket meg-szül és bezúz. Új

és új fajtákkal kísérletezik. A halál humuszából szüntelenül

növények, állatok burjánzanak elő. Ilyenformán a pusztulás nála

a táptalaj megtermékenyítése a végtelen létfolyamatban. A Biosz

nem ismer halált, csak szüntelen megújulást. Az ősi hagyomány,

amelyet a modern civilizáció egyes szakbarbár művelői hajlandók

lebecsülni, különös mítosz déjá vu tételeként zengeti meg állandó

motívumként az ember valamikori kétneműségét, androginitását. Ez

a "legenda" késztette Platónt a Lakoma című remekműve megírására,

amelyben furcsa, létformákban alig elképzelhető, nehézkes módon

próbálja ábrázolni az androgin kétnemű lényt testi mivoltában.

Körül-belül úgy, ahogy Jókai kísérelte meg a gépi technika

feltalálása előtt leírni a Jövő század regénye című művében a

légi csatákat, amelyek később halált hozó háborúkban valósággá

lettek gépesített civilizációnkban. E könyvében szólt egy "Ichor"

nevű műanyagról, az orosz szocializmus világunk nagy részét

elöntő diktatúrájáról, és ebben szintén a jövő látnokának

bizonyult. Jókai sok más nagy íróhoz hasonlóan futurológus

próféta volt, mint Nostradamus, Wells vagy Verne. Sorolhatnám e

kitűnő alkotókat, akiknek nagyszerű agyát, képzeletét egy

pillanatra fénybe borította valamely rejtélyes sugallat, áttörte

a holnap falait, s ők "emlékezni kezdtek" a jövőre.

A nemek szakadásának azonban sok olyan statisztikus ténye,

analógiája van a természetben, amelyek az értelmes, merész

gondolkodást kivédhetetlen végeredményekhez vezetik. Vannak

öntermékenyítő növények. Születnek hermafroditák, kétnemű

emberek, akiknél váltakozik a női és férfi alkat, s ivar-szervük

is ennek megfelelően működik, rendhagyó módon. Tudomásunk van

"transzszexuális" lényekről. Érdekes ide jegyezni egy angol férfi

híres esetét. Nagy feltűnést keltett. A világsajtó csemegéje

volt, pontos leírásokkal, fotókkal. Ez az ember férfinak

született. Megnősült. A nevét is közölték, sőt bajuszos fényképét

is. Két gyermeket nemzett. Azután ellenállhatatlan ingerének

kényszere alatt hosszú, fájdalmas kúrákkal, intenzív

hormonkezeléssel, bonyolult műtétek sorával átoperáltatta magát

nővé. Nemének e megváltoztatása, annak jogi elismertetése,

majdnem annyira bonyolult és nehéz volt, mint a testi tortúra,

amelyen keresztülment. Végül is megszerezte új női nevét,

szerelmes lett egy férfiba. Még eléggé fiatal, elfogadhatóan

csinos, ápolt aszszonyként "férjhez ment"; persze meddő maradt.

De hogyan értékelhetjük az úgynevezett normális, heteroszexuális

férfiak mellbimbóját? Miféle tünet ez izmos, maszkulin testeken,

amelyek sohasem szülnek, soha sem szoptatnak csecsemőt?

Pszichológusként sokat foglalkoztam elmebetegekkel, különösen

rajzaikkal, írásaikkal. Moravcsik professzor, Kraft Ebing,

Lombroso és még sok elmeorvos, de magam is személyesen

tanulmányoztam, megfigyeltem őrültek rögeszméit, hallucinációit,

képzelt világuk sajátos jelbeszédét. Gyűjtöttem rajzaikat is.

Érdekes módon több elmebeteg az embereket ábrázoló rajzain

ugyanazt a testet női és férfi ivarszervvel ábrázolta.

Ami a férfiakat viszont alkatilag sebezhetővé, szorongásossá

teszi, a nemi aktusban betöltött szükségszerű "aktivitásuk". Egy

prostituált nő akárhány férfival közösülhet némi "légzőgyakorlat"

mímelésével, ügyesen elsajátított fogások segítségével, passzívan

eleget tehet annak, amit partnere igényel tő-le, noha ő maga

valójában kívül marad a "munkáján". A közösülésben csak akkor

telik öröme, ha a "fiúja" vagy kitartottja használja. A férfinál

azonban látványosan kiderül, ha csődöt mond vagy potenciazavaros.

A nő "gyengesége" viszont más. Ha szerelmes, nem frigid, akkor

valamennyi érzékszervével, szenvedélyes érzéseivel részt vesz az

aktusban. Teljes önfeladás nélkül nem tud szeretkezni. Utána is

birtokló szenvedély, féltékenység, erogén zónáiban magmaként

keringő vágy láncolja partneréhez. Férfipartnere számára azonban

a szexkielégülés kiürülést jelent. Közömbössé, gyakran unalmassá

válik a test, amely percekre felajzotta. Ha a kapcsolathoz

esetleg valami többlet társul: közös érdeklődés, családi

ragaszkodás, gyerekek, kényelem, anyagi érdekek, akkor a szex is

feltámad időnként. Ritkán társul azonban hűséggel. Ellankad, nem

támad merevedése törvényes felesége testétől, ha nem injekciózza

"új hús", vagy élettársát nem tudja belevonni valami

tömegperverzióba (gruppenszex). Tehát a férfinál, ha puszta

viszonyról van szó, a szex semmi kötőanyagot, tartósságot nem

jelent. Ugyanakkor sok asszony hajlandó ön-kínzó iszonyodással

is szerelme más nőkkel való "kedvteléseibe" belemenni, csak hogy

megtarthassa őt, neki is jusson valami párja férfierejéből. A

nő-férfi szerelemben mindig a gyengébb szenved. Az, aki jobban

szeret. Furcsa módon a párkapcsolatban éppen a feminin férfi a

vesztes ilyenkor. Mert valójában ő a nő kettejük között, akkor

is, ha aktusuk heteroszexuális.

Az az eset, amelyet az álmokról szóló könyvemben leírtam, egy

ilyen bizarr álomfajta, amely gyakran előfordul. "Váltóálomnak"

nevezem. Beszámolóm e tanulmányban egy olyan nőről szól, aki

álmában mindig férfi volt. Hímfarkasként párja után kutatott,

nőstényként brutalizálva kergető, megerőszakoló gengszternek

látta magát, vagy - ami még különösebb - egyetemi professzorként

ébredt álmában valahol tengeren túl, talán Ausztráliában vagy

Dél-Afrikában. Ezt a váltást az időeltolódás lehetővé tette.

Visszatérő álom volt. Mindig ugyanott. Ugyanabban a házban.

Ugyanabban az általa jól ismert lakásban. Amint nőtestében

elaludt, álmában felébredt a harmincas évei felé járó

professzorként, aki sietve készülődött, futtában kapta be

reggelijét és el-indult az egyetemre tanítani. A lakásában minden

tárgyat ismert. A falat borító állványon sorakozó könyveit is.

Tudta, hány lépcsőn kell lerohannia. Tudta, rozoga öreg autójának

ajtaja nehezen nyílik. Ismerte az utat az oszlopos, vöröstéglás

egyetemre, a saját szobájába vezető folyosót, az ajtóra kiírt

nevét, a csikorgó ajtajú szekrényt, amelybe a kabátját

akasztotta. A tükörben szem-benézett szakállas arcával. Fel sem

tűnt neki, hogy anyanyelvként beszéli az angolt. Agyában úgy

fogalmazódnak meg mondatai, mint akibe apró gyerek-korától épült

be. Nappali, női mivoltában nem tudott angolul. Álmai néha

töredékesek, rövidebbek voltak, vagy töményen hosszúnak tűntek,

noha, mikor felébredt, látta az óráján, hogy csak 1-2 óra múlt

el, mialatt ő biciklit taposva kirándult "gyermekeivel".

"Feleségével" ölelkezett az ágyban nagy passzióval és imponáló

teljesítőképességgel. Dolgozatokat javított szüleitől örökölt

nagy íróasztalánál. Reflexszerűen nyúlt fiókokhoz, amelyek

tartalmát pontosan ismerte. Volt egy titkos fiók is az

íróasztalban, amelyben a naplóját tartotta. Felesége sem tudott

róla. Nagy belső izgalommal jegyezte fel benne diák-korának egy

homoszexuális kalandját lányos szépségű szobatársával, akivel

félig ittasan "kipróbálták" ezt a szeretkezési formát is.

Szégyellte, tagadta, de időnként határtalanul felhevítette ez az

emlék. Felesége, anélkül, hogy gyanakodott volna rá, szívesen

belement aktusuk "fiús formájába", s ő mindig bűn-tudatot érzett,

hogy valójában behelyettesíti ilyenkor egykori diáktársa izmos,

fiatal testével. Az a fiú egyébként normális életet folytatott

később, beleszeretett lányokba, családot alapított.

Sok férfinak vannak ilyen gyerek-, kamasz-, vagy ifjúkori

élményei saját nemével anélkül, hogy homoszexuálissá vált volna.

"Kinőtte", főleg, ha aktív, némileg férfiasan kezdeményező,

idősebb nő segíti vissza a normális férfi-nő kapcsolatba. Persze,

hogy mi a normális? Erre annyiféle feltevés, magyarázat van,

ahány ember megy keresztül sajátos provokációkon környezete,

alaptermészete, pubertása hatására. Gondoljunk csak Thomas Mann

ismert magán-naplójára, amelyben nyíltan vall homoszexuális

fellobbanásairól, noha hat gyermeket nemzett jó(?) házasságában.

Megírta a Halál Velencében című magas művészi nívójú híres

novelláját is. Az, hogy ilyenfajta titkos tűz fellobbanhat egy

férfi érzékeiben, amelynek szédült megszállottjává lesz és maga

sem tud mit kezdeni vele, gyakrabban előfordul, mint ahogy a

nyilvánosság tudomást vesz róla. Csodálkozva hüledező tanúja

voltam magam is egy ilyen megszállottságnak. Tizennégy éves

koromban filmrendező apám mellett egy tehetséges operatőr

dolgozott, aki halálosan beleszeretett nagysikerű gyermekfilmünk

tizenegy éves főszereplőjébe. A kisfiú gyönyörű volt. Még sem

fiú, sem lány. Nem nélküli, tüneményes kerub inkább. Szőke hajú,

kék szemű, hosszú, sötét szempillájú, finom orrú. Kecses rajzú

nevető szájából recés, hófehér fogsor villant elő. Vidám, játékos

gyermekként maga volt a mesebeli, lenyűgöző tündéri szépség. Nem

is sejtette, operatőrünk miért jár hozzájuk naponta. Miért viszi

sportrendezvényekre, cukrászdákba, moziba, cirkuszba. Kedves

bácsiként fogadta el. Szórakoztató, remek játék volt vele lenni.

Még az is, hogy megismételte vele a romantikus filmek

csókjelenetét. Engem ez a szegény férfi mindenhová magával cipelt

alibiként. Illetve nem mindig voltam velük. Noha éles

megfigyelőképességem akkor is működött, s idegenkedésem egyre

növekedett, ahogy figyeltem, operatőrünk micsoda hevült

szerelemmel simogatja, csókolgatja, szorítja magához, birkózik,

hempereg a kacagó kisfiúval, nem szóltam róla. A gyerek maga

robbantotta ki a botrányt. Egyedül küszködő, kissé habókos,

özvegy édesanyjának elmondta, "az operatőr bácsi" hogyan

gombolgatja ki a sliccét, mikor egyedül vannak és milyen érdekes

dolgokat csinál vele. A férfi többé a lábát se tehette be

hozzájuk. Az özvegy telesikongatta egész környezetét, bennünket,

a stábot, hogyan akarta a becstelen, szemérmetlen szatír

megrontani ártatlan kisfiát. Elég soká zengett tőle a pletyka

hírharang. Ez az operatőr pedig nem volt, és később sem lett

homoszexuális. Csak életében először és utoljára halálos

szenvedéllyel beleszeretett egy valószínűtlenül gyönyörű

jelenségbe. E vízió gyermektestet viselt, felajzotta fantáziáját,

érzékeit, elbűvölte artisztikus igényességét. Szerencsé-re a

világ hamar felejt. Az operatőr nagy karriert futott be.

Megházasodott. Elismerés övezi ma is, halála után. Megérdemelten.

A gyönyörű csodagyerek - mert az volt - szürke felnőtté

cseperedett. Teljesen eltűnt róla szépségének varázsos sugárzása,

csaknem jelentéktelen, meglehetősen alacsony fiatalember lett

belőle. Tehetséges zenészként ő is karriert csinált, de

harmincéves kora előtt tragikus körülmények között egy

gyógyíthatatlan galoppírozó betegség megölte.

A nők - anyák - asszonyok - szívóssága rejtélyes genetikai

alkatuk következtében óriási. Kivéve persze a mindig egyéni

sorsúakat , a testükben, pszichikai immunrendszerükben rejlő

öröklött betegséghajlamúakat. De náluk a korai halált okozó

kórok: rák, önpusztító narkó, szerelmi csalódás, öngyilkosságba

kergető depresszió, elmebajok fellobbanását rendszerint súlyos

érzelmi válságok, csalódások előzik meg, mert emocionális

"immunrendszerük" sebezhetősége elődeik által beléjük oltott

tehetség. Lékké, legérzékenyebb részüket rozsdás drótként

felszakító, tátongó nyílássá válik bennük minden fertőzés felé.

E lelki sérülés először a legváltozatosabb tüneteket hozza létre

bennük, amelyek végül organikusakká mérgeződnek és megölik őket.

Ha azonban megnézzük hazánk statisztikáját, látni fogjuk, hogy

"egyenjogúságunk" ellenére az egészséges nők tovább élnek, mint

a férfiak. Pedig az úgynevezett egyenlőség sokkal nagyobb

megterhelést jelent számukra, hiszen állásuk, "férfimunkájuk"

mellett el kell látniuk otthoni kötelességeiket akkor is, ha

férfipartnerük valamelyest "besegít" a házastárs őrlő, hatalmas

energiát felemésztő munkájába. Sőt olyankor is, ha férfi nélkül

nevelik gyermekeiket, felelős állást töltenek be, s gondoskodnak

családjuk szükségleteiről. A tények kemény dolgok. Az

ellenőrizhető statisztikák szerint az özvegyasszonyok száma

megdöbbentően nagy és egyre növekszik. Hogy miért? Ki tudja, a

természet miért gazdálkodik így a nemek közötti vonzó-taszító

energiákkal? Miért a póknőstény, az imádkozó sáska falja föl a

hímjét párosodás közben? Miért nem fordítva történik a halálos

nász? Miért pusztul el sok ezer repülő-hangya, bár közülük csak

egyetlen közösülhet a bolyalapító nősténnyel, épp-úgy, ahogy az

emberi ondósejtek is megsemmisülnek a nemzés extázisában a

győztesen kívül, amely eljut az érett női petesejthez, egyesül

és új életet nemz vele. És miért a méhkirálynő, termeszkirálynő

a boly leghatalmasabb életadó, életfenntartó uralkodója, agya?

Ha a termeszkirálynő elpusztul, abban a másodpercben megáll a

termeszboly nyüzsgése úgy, ahogy a halál pillanatában dermedtté

válik az emberi test. A boly életműködései abbamaradnak, a

termeszsejtek szétszélednek, feloszlanak, szétesnek. A

termeszboly és az emberi szervezet meglepő, szinte ijesztően

azonos párhuzamáról egy délafrikai tudós írt nagy feltűnést keltő

könyvet.

Az emberi faj esetében sokáig a patriárkátus, a férfiuralom

dominált. A nő alárendeltsége, ritka kivételtől eltekintve

otthoncentrikus volt: gyerekszülés, főzés, mosás, mosogatás, a

"házitűzhely őrzése", a család szükségleteinek el-látása, teljes

anyagi függés eltartójától. E viszonylat Kelet-Ázsiában,

Afrikában egyre szorosabb, szigorúbb s némi kis lazulással így

van ma is. A nő nem dönthet saját sorsáról. Házastársát a szülők

választják ki. Különböző ellenértékekért "eladják" lányukat, aki

legtöbbször nem is láthatja a "vevőt" esküvője napjáig. Régebben

nagyobb mértékben divatozott a többnejűség. Bizonyos vallások

fanatizmusa csadorokba burkolta és burkolja az asszonyokat. A

zsidó ortodoxia a házasság megkötése után kopaszra nyírja a nőt,

parókahordásra kényszeríti. A templomban szétválasztja a nemeket;

csak külön csoportokban foglalhatnak helyet. Keleti nagyurak

háremét heréltek őrizték. A pasa tiltotta a nyilvános megjelenést

felügyelet nélkül. Kizárólag férfiaknak tartotta fenn az

ismeretek elsajátítását. Napjainkban ez bizonyos mértékben

megváltozott. Lányok is tanulhatnak, egyetemet végezhetnek. Még

modern ruhát is viselhetnek. De házasságuk megoldásában

természetesen fogadják el szüleik döntését, mert génjeikbe

programozódott e hagyomány őrzése.

Ennek ellenére bárhol, bármikor a történelem folyamán a hatalom

közelében, de a család együttélésében is megmutatkozott a

"gyengébb nem" ereje, titkos vagy nyílt hatalma a férfi fölött,

csak éppen a maitól eltérő formában működött. A reneszánsz

ágyasai, nagyműveltségű hetérái jelentős szerepet töltöttek be

az uralkodók életében. Befolyásuk messze túlszárnyalta a

politikai érdekből kötött házasságok hivatalos feleségeinek

hatáskörét. Köztudott volt, kihez kell fordulnia a protekciót,

birtokot, rangot kívánó vagy királyi kegyből kiesett udvaroncnak

a francia, olasz hatalom hierarchiájában, ha el akarja érni

célját.

E felragyogó, de illegális viszonyok persze mindig tragikusan

végződtek, ha a nagy pártfogó meghalt, mint többek között Diane

de Poitiers esetében. Szeretője, II. Henrik francia király

lovasjátékban elszenvedett súlyos balesete után nyomorúságos

körülmények közé száműzték, mert vetélytársnője, a király

felesége az az ádáz Medici Katalin volt, akinek nevéhez a "hosszú

kések éjszakájának" szörnyű vallási mészárlása társul. A királyi

dinasztiák féltékenyen őrzött magánéletéből, a még

megmaradottakból ma sem tűntek el a különféle érzelmi válságok.

Hiszen a férfi-nő, sőt a férfi-férfi szenvedélyek soha nem

ismertek és nem ismernek rangot, erkölcsi gátakat. II. Lajos

bajor király a Richard Wagner iránt érzett szenvedélyes szerelme

miatt vesztette el trónját. A zseniális, de gátlás nélkül

törtető, költekező zenetitán nem viszonozta ugyan a neurotikusan

őrült érzelmeit hasonló hajlamokkal, de alaposan visszaélt

hatalmával. Valósággal kiürítette a kincstár kasszáját.

Kétségtelen, hogy zavaros, izgalmas modern korszakunkban a

civilizált, jóléti vagy akár kisebb, szegényebb országokban is

a nők együtt harcolnak megélhetésükért, otthonukért,

gyermekeikért, karrierjükért, vagyonukért a fér-fiakkal. A

politikába, tudományokba, művészetekbe éppúgy betörtek, mint az

"erősebb nem", s mégis ők bírják jobban nála többszörös

megterheltségük feszültségét. A biológiai megközelítés nem felel

meg egyértelműen a még mindig nyitott kérdésre. Aki azt állítja,

hogy tudja a teljes feleletet rá, önmagát csapja be. Az is

tudatlan, aki töprengéseiből e probléma fölött, kihagyja a nemek

hasadásának felderítetlen rejtélyét. Karinthy Frigyes mondta: "A

férfi és nő azért nem értheti meg egymást soha, mert mindegyik

mást akar. A férfi nőt, a nő férfit." Szellemes, nagyszerű,

önmagát kínáló poén.

Szándékosan társítom e különös "próféciát" tanulmányomhoz, mert

nem csak meghökkentő tény, amely sok írónál, sőt értelmes,

szenzitív "civil" embernél is előfordul, hanem mert vakmerő módon

szeretném összegezni saját sejtelmeimet, felismerésemet,

konzekvenciámat(?), amelyekhez nem könyvekből, hanem

töprengéseim, tapasztalataim alapján jutottam, visszarettenés

nélkül követve agyam és lelkem labirintusában az alkotó,

képzeletemhez kötődő Ariadné-fonalat. Semmiképpen nem kívánom,

hogy bárki elfogadja tőlem azt, ami bennem élménnyé,

meggyőződéssé vált. Ezek nekem adnak lázongó kérdéseimre

valamennyire kielégítő magyarázatot. Az én csodáim. Kételkedjenek

benne. Magam sem fogadtam el soha puszta elbeszélés nyomán

sokszor érdekes, sokszor kusza és zavaros történeteket,

amelyekkel bőven traktáltak egész életemen át. A kétely

szíve-joga minden gondolkodó embernek. S nálam különösen

felerősítette ezt az óvakodó, szkeptikus maga-tartást az, hogy

pszichológus, karakterológus vagyok, "perfektül beszélek"

szimbológiául, tehát látom az emberkozmoszok szavakon túli

jelbeszédét és álarcuk mögött valódi arcukat is.

Az én bizonyosságom az, hogy transzcendentum nélkül semmiféle

fizikai jelenségnek nem lehet megtalálni az igazi értelmét. Az

"összefüggések tudományának" kutatása nélkül sem. "A férfiak

félelméről" vannak igen sajátos feltevéseim. E "férfiszorongás"

a Biosz s a kozmogóniában rejlő törvényszerűség tudattalan vagy

akár félig-meddig tudatos derengése a "nemző hím" szerepének

törékenységét illetően. Rettegés az impotenciától, a

termékenyítés elmulasztásától, az arra való képtelenség gyilkos

büntetésének ösztönös rémülete, mint a póknőstény és az imádkozó

sáska esetében. Az impotens férfi sokszor úgy érzi, fölösleges.

Sorsában lézengő, haszontalan, szárnyas-hangyaként zuhanásban

lévő élőlény. Ezért keresi slusszpánikjában a potenciáját hevítő

új kapcsolatokat, a "gruppenszex" és különféle perverziók nemzési

kötelességét megkerülő szerelmi játékot, még a kéjgyilkosságot,

a gyermekprostitúció kínálatát is, amely valójában nem egyesülés,

hanem a fordított "pubertás" felelőtlen mániája, amelyben a másik

nem csak kéjtárgy. Eszköz. Az "elítélt" hím így bujkál a

természet, a fajfenntartás könyörtelen törvénye elől -

reménytelenül. Mert a Mater, az Ősanya visszaüt. Félelmetes

módon. Az örömszerzés gyönyörét csak saját teremtő célja

érdekében engedélyezi. De ha az öncélúvá, a Biosz szempontjából

törvénytelenné válik, szörnyű büntetéssel felel rá. Az AIDS-szel

például. A HIV-vírus egyelőre gyógyít-hatatlan, folyton változó

kórság. Az ember immunrendszerét, szervezete védekezőképességét

semmisíti meg. Szex-vonatkozása kétségtelen. Halálos csapása

szinte biblikus válasz az önmagáért való kéj gátlástalan

szabadságára. S ha az ember kitűnő tudósainak lesz még ideje az

AIDS leküzdésére, ahogy egyéb nemi bajok, járványok esetében

rálelt azok gyógyító szérumára, minden valószínűség szerint támad

egy másik csapás, amellyel még nehezebben birkózik meg

egyenlőtlen harcában a részére egyelőre távolról sem fel-derített

elemi erőkkel, hatalmas titkokkal, mitikus törvényszerűségekkel.

Egyszerűen azért, mert elvesztette emlékezetét saját

halhatatlanságáról. Teremtő képzelete homályba borult.

Elfelejtette, hogy a természet ellen nem lehet varázsolni. A

rejtélyes törvény, amely a Bioszban annyi rovar esetében

megtalálható, még abban az elementáris, érthetetlen jelenségben

is megnyilvánul, hogy a kötél általi halálra ítélt férfiaknak

fulladásuk végső fázisában magömlésük támad. E pillanatban

"nemzőerőt" produkálnak. Mintegy a nagy Mater előtti tudattalan

mea culpaként. Elfogadása ez létük valódi kötelessé-gének, az

egyetlen célnak, amelyért a phalloszt, a férfierőt ők viselik a

pók-nőstény, termeszkirálynő, ájtatos sáska gyilkos ölelésében

is. Ezért található annyi Phallosz-oltár az ősnépek kultuszaiban.

A teremtőerőnek Indiában Kundalini, az ágyékban összecsavarodva

nyugvó kígyó a jelképe, amely a testi nemzéssel halált teremt.

Ha azonban ezt az energiát a hátgerinc létráján át az ember

felvezeti fantáziája alkotó központjába, halhatatlan remekművet

teremt vele. Ezt egyébként a libidó "prófétája", Freud is

elismerte. Hogy ez mennyire igaz, évezredeken átívelő példák

tömegével lehetne bizonyítani. Hermész Triszmegisztosztól, a

Smaragdtáblát meg-alkotó "Háromszor Hatalmastól" Lao-cén, az ősi

és antik filozófusokon, írókon, államférfiakon, gurukon,

Avatárokon, prófétákon, Messiásokon, magas kort elért

bölcselőkön, alkimistákon, művészeken át a modern tudósok,

feltalálók, szociológusok, futurológusok, késő öregségüket

teremtő erejük teljében megélt történelemformáló

férfigéniuszokig.

A természetet saját mélységi síkján valóban nem lehet legyőzni.

De az élet nem a nagy Mater méhében kezdődik, és nem ott

végződik. A sűrű, elnehezült anyagból végtelen Jákob lajtorjája

vezet magasabb kiterjedésekbe, számtalan dimenzióba, amelyek erői

akkor is élnek, hatnak, ha emberszem nem látja őket, de lelke

mentális antennája érzi hatásukat. A test súlyos, idegekkel

átszőtt homokzsákját nem lehet e síkokra felemelni. De a psziché

lélekmadara és a szellem képzeletvarázsa időt-teret átmetszve

elérkezhet hozzá. S e re-latív időn túli állapotban nem csak

nemekké csonkult androginitása válik teljessé, hanem megéli

egyesülését saját halhatatlan gyökereivel. Mert valahol bizonyos

benne, hogy isteni önvalójában ő is a mindenség szerves része.

Túl a nemek szakadásán, valamennyi mulandó korláton,

"szétszaggatott" Isten-ként újra egésszé lesz.

                         Szómagyarázat

A tudomány minden ágának, a művészetek irányainak, szakmák

módszerei-nek megvan a sajátos fogalomrendszerük. A filozófia

különféle elméletei is más értelemben használnak

meghatározásokat, mint az idegen szavak szótára. Ősvallások,

hagyományok hitvilágának maitól eltérő jelképeit, elnevezéseit

a modern ember már nem érti. E mitikus, ezoterikus - a jelenségek

benső gyökeréig hatoló - definíciókat azért közöljük többrétegű

vonatkozásaikban, hogy segítsük általuk az olvasók előtt

világossá tenni e tanulmány fontos köz-léseit.

ANDROGIN: A görög mitológia kétnemű őslénye. Az androgin

kettészakításával teremtette Zeusz a férfit és a nőt. Ugyanez a

motívum fedezhető fel a Bibliában Éva teremtésében.

ARCHETÍPUS: C. G. Jung határozta meg így az emberiség őstípusait,

az Apa, Anya, Bölcs öregember létet döntően alakító és minden

korszak közösségeiben kialakuló alapfiguráját.

ASZTRÁLSÍK: A psziché, a lélek, az ösztönök és az érzelemvilág

síkjai. A hagyomány okkult - rejtett - irányzatai szerint az

ember lelki teste a fizikum halála után is tovább él.

DYAS: Az eggyé vált kettő. A kettészakadt nemek egymásba

oldódása. De a kettes a föld alapszáma is, a végletek iker erőié,

mint a hideg és meleg, az éj és a nappal, szeretet és gyűlölet,

élet és halál egymást váltó, de öszszetartozó szüntelen lengése.

CSAKRA: A világ időtlen idők óta a láthatatlan mindenség szellemi

öntőformáinak kombinációin alapul. Az ember a kozmikus óriás,

Adam Kadmon anyagi mása. Mikrokozmosz. Testében, lelkében,

szellemében ugyanazok a fontos központok működnek egymástól

elválaszthatatlan keringésben. A csakrák az ember lelkének, lelki

testének irányító centrumai.

INCUBUS: A korai kereszténység elfojtott nemi ingerekből,

bűntudatból kivetülő, kettős ivarszervű, férfi rémalakjai.

Álmukban látogatták a szent éle-tű apácákat és paráználkodtak

velük.

IDEAFONAT : Szellemet a szellemmel, és valamennyi eszmei árammal

összekötő kapcsolat, a szellemi - mentális - test kommunikációs

rendszere a világmindenségben.

KOILON: Lyuk, bemélyedés, szívóerejű vákuum, űr. A kozmosz

rejtélyes fekete lyukainak, csillagteremtőinek is egyik rokon

szava.

LIBIDÓ: Nemi kedv, nemi vágy. Freud szerint az ember lényének

egyetlen haj-tóereje, amelynek szabad kiélése egészségessé teszi,

elfojtása pedig gátlásokat, betegségeket okoz.

MANTRA: Varázsszó. Varázsige, amely köt és old. Ősvallások

rítusai, gyakorlata szerint a szóval ölni, gyógyítani, építeni

és rombolni lehet. Ma már a mélypszichológia is alkalmazza a

gyógyító szóterápiát.

PRIMA MATÉRIA: Az alkimisták elsődleges anyaga. Fizikai síkon a

szűz földet értették alatta, amely magában hordozza az élet

változatainak valamennyi csíráját. Pszichikai síkon a Prima

Matéria a lélek, szellemi síkon a minden jelenséget átfogó

értelem.

SUCCUBUS: Az elfojtott nemi vágy férfi vetülete a korai

kereszténységben. Meztelen, buja nőstények látogatták álmukban

a szüzességet fogadott szerzeteseket, s magömléseiken át

kiszívták erejüket, hiába védekeztek el-lene szöges övvel a

csuhájuk alatt, önkorbácsolással és böjttel.

* * *

A SORS MÁGIÁJA

                            Előszó

Ez a könyv folytatása, modernizált kiegészítése A mindennapi élet

mágiája című tanulmányomnak, amelyet 1953-ban írtam. A sors

mágiájának sorait most rovom, 1995-ben. A mindennapi élet mágiája

ma is érvényes. Módszerei változatlanul helytállóak,

eredményesek, mert időtlenek. Mégis van hozzátennivalóm. Azóta

is tanulmányokat folytatok, gyakorolok, új, a mai mentalitásnak

megfelelőbb felismerésekhez jutok, amelyeket meg kell osztanom

e beteg világ egyéni, közösségi problémáival küzdő emberekkel,

akik figyelnek rám. Választ kérnek. Tudják, egyetlen olyan szót

le nem írok, amelyet a lélek tisztességes orvosaként magamon ki

ne próbáltam volna. Arról is meggyőződtek, hogy nemcsak mondom,

hanem élem is, amiről beszélek. Valamennyi igaz hitet tisztelve,

magam nem tartozom egyetlen szektához, irányzathoz sem, bár

merítek belőlük, és egyes tételeiket beépítem a saját

világképembe. Senki ellen nem hiszek. Bizonyos vagyok benne, hogy

ez a téma elbírja az értelem világosságát.

Amit csinálok, azt az összefüggések tudományának nevezem.

Pontosabban: a tudomány, a művészet és a filozófia szintézisének.

Egyik fakultás, mű-faj, tézis igazolja a másikat. Aranyfedezet

olyan jelenségek értelmezésére, amelyek e nélkül csonka

töredékként élnek az emberi tudat és érzésvilág ki-terjedésében.

Akkor is, ha kérdéseit minden tudomány más fogalmakkal fejezi ki,

mint az ősi hagyomány. Mert a kettő szorosan összetartozik. Amit

az ősi kultúrák mágiának neveznek, azt a mai gyógyítók a

betegségek pszichoszomatikus okaként határozzák meg.

A sors mágiájának időszerűségét több sürgető ok, főként a földünk

válságos állapota mellett valamennyi gondolkodó által észlelhető

korszakváltás indokolja. Ez a folyamat uránikus gyorsasággal megy

végbe az emberi közösség és a természet minden síkján. E kettő

persze teljesen egygyökerű. Ahogy az élőlényeket sem a bioszból,

sem a kozmosz törvényeiből nem lehet kiemel-ni. Vajon meg lehet-e

fosztani az élő organizmust egyetlen életfenntartó szervétől

anélkül, hogy ez ne okozná az egész pusztulását?

A végbement korszakváltás annyit jelent, hogy a Halak

vezérideáját fel-váltotta a Vízöntő korszak eszméje, amelynek

uralkodó bolygója az Uránusz.

Erről az átalakulásról legtöbben igen keveset, vagy semmit sem

tudnak, noha kétségbevonhatatlan tüneteit, ijesztő, különleges

hatását, teljesen szokatlan eseményeit mindenki a saját bőrén,

idegeiben, indulataiban, szorongásaiban naponta érzi, sőt olvassa

a lapokban. Hallgatja a rádióban. Látja a televízióban. Ámulva

értesül felfedezéseiről vagy zenitre kerülő vezérmotívumának

könyörtelen dúlásairól, amelyeknek fanatikus, csillapíthatatlan

agressziója elől százezerszámra menekülnek fegyvertelen áldozatok

egy szál ruhában. Elborzad a megerőszakolt asszonyok, gyerekek,

öregek, számlálhatatlan halottak sorsától. Merényletekről,

háborús tűzfészkekről kell tudomást vennie s ugyanakkor azt is,

mint válaszol a természet e borzalmakra elemi csapásokkal. Sokan

kérdezik tőlem, valójában mi is az a Vízöntő? Mikor kezdődött?

Milyen erőket, változásokat hozott magával? Megpróbálom röviden

elmondani.

                       Kozmikus látogató

Földünk zodiákus jelébe megérkezett tehát a Vízöntő. Érthető az

érdeklődés iránta. Milyen dátumtól számíthatjuk, hogy e

különleges töltésű jel elfoglalta világunk fölé emelkedő trónját?

Jövetelét kétségtelenül már a francia forradalom jelezte

előfutárként, ahogy a közelgő viharokat a fákat csavaró

szélroham. Az Aquarius hatalmas ereje azonban a rejtélyes Tunguz

meteorittal csapódott bolygónkra 1908-ban, amelyet a világ

valamennyi szeizmográfja jelzett, de a nyilván óriási tömegű

testnek egyetlen porszemét, sőt az általa okozott mélyedését sem

találták meg a becsapódásnak az egész vegetációt hatalmas

területen megsemmisítő, roncsoló helyén. A fák ma is sorban

hevernek ott, ahol lezuhant, szinte kővé dermedve, és semmiféle

vegetáció nem növekszik ott azóta sem. Bizonyos, hogy egy ilyen

titáni, kozmikus "látogató" hatalmas energiát hozott magával

emberszemnek láthatatlanul, de történelmére nézve a Föld minden

kiterjedésébe behatolt. Mindmáig csak feltételezések vannak

"anyagának" természetére vonatkozólag. Már olyan találgatások is

születtek körülötte, hogy "antianyag" lehetett.

Bizonyos azonban, hogy a Vízöntőnek, amelynek bolygója az

Uránusz, minden sajátos töltése, óriási sugárzása gyorsuló

forgásra késztette Földünk sorsának kerekét. 1908-ban annektálta

a Monarchia Bosznia-Hercegovinát, e lázongó, vad és büszke népet.

Közülük kerültek ki a legveszélyesebb forradalmárok, anarchisták,

terroristák, akik véres tetteiket lángoló hazafiságból követték

el. Fanatikusok voltak s legnagyobb részt értelmiségiek, fiatal

diákok, egyetemisták, politikusok, művészek. Gavrilo Princip is

e "kamikaze" öngyilkosságra kész harcosok közé tartozott, aki

megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst a feleségével együtt, s

ezzel jelentősen hozzájárult az I. világháború kitöréséhez, amely

végül is teljesen átdíszletezte a világot. Trónokat söpört el,

határokat változtatott meg rengeteg véráldozat árán,

államformákat alakított át. Gyűlöletből, hatalmi vágyból,

bosszúszomjból és tudatlanságból fakadó "békeszerződéseket"

kötött, amelyek azóta is olthatatlan tűzfészkek kataklizmáit

okozzák egész bolygónkon. Ha valaki kételkednék e minden bölcs

előrelátás nélkül létrehozott, "orvosi műhibaként" fertőzések

gócait szaporító viszonylatok uránikus természetében, gondoljon

a Vízöntő jele alatt álló Oroszország vörös diktatúrájára, a II.

világháborút kikényszerítő Hitler őrületére, s arra, hogy az öt

éven át tartó öldöklésnek, Japán szövetségese végső kudarcának

mi vetett véget? 1945. augusztus 6-án az amerikaiak ledobták az

első atombombát Hirosimára. A másodikat Nagaszakira hajították.

Az atombomba uránból készül. Hatása felmérhetetlenül borzalmas.

Percek alatt "kiradírozza" egy gyanútlan nagyváros egész

lakosságát, épületeit a földdel teszi egyenlővé. Az

uránmaghasadás során felszabaduló radioaktív stroncium-90

felezési ideje: 28 év. Akik élve maradtak e megsemmisítő

támadásból, így a sugárbetegség áldozataivá lettek, vagy még

mindig halódnak tőle. Épp úgy, mint a felrobbant csernobili

atomerőmű áldozatai. Még csak annyit mind-ehhez: az elmúlt

esztendőben, 1994-ben legalább negyven faji, vallási össze-csapás

dúlt és dúl ma is. Magyarország szomszédságában több éve

gyilkolják egymást szerbek, horvátok, muszlimok. Hercegovina

egyik bunkerjéből e szörnyű vérengzés első idejében valamelyik

nagyszerb napilap főszerkesztője tudósította lapját. A neve:

Ernesto Princip. És mi történik a Vízöntő országában,

Oroszországban? Erre feleljen a történelem.

Aquarius világhajnalának megérkezését s különösen az utóbbi évek

ritmusának felgyorsulását nem csupán saját szervezetünk, sorsunk,

hanem a föld egész organizmusa, a Biosz lázongása, az elemek dühe

is pontosan jelzi. Meggyőződtünk róla, hogy a múló idő micsoda

változásoktól, válságoktól terhes. Tapasztaljuk, hogy minden

esztendő valami új távlatot nyit meg előttünk. Más energianívón

történik. Ugyanabban a formában nem megy végbe soha.

Ezek az évtizednyi hetek, évszázadnyi hónapok, évezrednyi évek

végzetesen többet döntöttek el a Föld sorsára nézve, mint amit

a plátói világévek általánosan ismert kozmogóniája jelent. Nekünk

itt tudatosítanunk kell: minden folyamatos időszámítás téves.

Egy-egy meginduló fejlődési lendület hosszú időn, sok évezreden

át követi ugyan a plátói zodiákus világhónapjainak sor-rendjét,

de a világévet sohasem futja végig. Plátói világévnek nevezi az

ősi hagyomány a 25 ezer földi évet kitevő "nagy zodiákus" körét,

amelyben az "égi Nap" 2 ezer évenként vándorol át egyik jelből

a másikba, válik a korszak vezérmotívumává, mint az ember a "kis

kozmosz" horoszkópjában.

A hagyományok, az emberiség emlékezete számtalan kataklizmáról

tud. Mítoszok, feljegyzések szólnak róla, hogy e folyamat

megszakadt. Romboló tendenciák fenyegetni kezdték magát az

életet. A morális rövidzárlat, az eszmék zűrzavara, az indulatok

demóniuma olyan mértékűvé növekedett, hogy csak gyökeres

pusztulás segíthetett rajta. Ilyenkor víz- vagy tűzözön törölte

sima táblává a földet, s a kozmoszból érkező szellemcsoportoknak

"új földön és új ég alatt" kellett megalapoznia létformánk

következő tapasztalati bázisát.

E krízispont eszmei töltése nyilvánvalóan a Vízöntő uránikus

eleme. Eb-ben a jelben a magasrendű értelemnek mindig nyitott

esélyei kínálkoznak az Aranykor megteremtésére. Korlátlan

fejlődés, végtelen távlatokba mélyülő fantáziadimenziók és

mitikus csodák megvalósításának feltételei tárulnak fel előtte.

Ugyanakkor Aquarius világhónapjának nyitánya veti fel az alvilág

forradalmának legnagyobb, legveszedelmesebb válságait. Ebben az

erjedésében az egyre táguló emberi tudat utópisztikus látomását

primitív erőszak és minden erkölcsi gátlás nélkül érvényesülő

csordaösztön tűzözöne ostromolja. E harcban dől el, hogy a

korszak ideája beteljesítheti-e jó lehetőségeit, vagy a fizikai

síkon úrrá lesz fölötte az a lavinaszerű sodrás, amelyet a tiszta

értelem és etika anyagi szinten már nem képes feltartóztatni

többé. Robbanásszerűen szaporodó tömegeit és hatalomtól részegült

vak vezetőit át kell engednie az önpusztító kataklizma

tisztítótüzének.

Korszakunkban az elmúlt tíz év alatt sajnálatos módon kialakultak

azok a tünetek, amelyek e morális és fizikai omlás, többsíkú

gátszakadás közelgő katasztrófáját jövendölték. Akármelyik

viszonylatból elemezzük e jeleket, ugyanazt a végösszeget

mutatják. A "demográfiai hullám", a városi élet daganatszerű

burjánzása, a közlekedési csőd, a vizek, a levegő, a növényi élet

szennyeződése, a zajártalom, a fokozódó kemizálódás, a

sugárbántalmak, az idegmérgek, a kábítószerek tömegőrülete, a

növekvő stressz, a nemzedékek óriási, minden korábbit meghaladó

ellentéte, a szakadatlan forrongás, a harcok egyre hevesebb

vulkánkitörései, családtagok, munkatársak, szekták, vallások,

pártok s főképp rasszok között, apokaliptikus képet vetítenek a

figyelő ember elé e baljós összefüggéseket mutató szindrómáról.

Mert egy olyan tendencia visszatérését és eluralkodását jelenti,

amilyenről a földön átutazó szellemi Géniuszok újra és újra hírt

adtak kinyilatkoztatásaikban és figyelmeztetéseikben. Platón is

ír róla a Timaeosában, de e jelentős tételén még a hívei is

többnyire átsiklottak eddig.

Platón egy egyiptomi pap szájába adja az Atlantisról szóló,

következő szöveget:

"Sok és sokféle pusztulása volt már az embereknek és még lesz is;

tűztől és víztől a legsúlyosabbak, de ezer más okból enyhébbek

is. Mert az, amiről nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaeton,

Héliosz fia, atyja kocsiját befogva, minthogy képtelen volt atyja

útján hajtani, a földön is felperzselt mindent, s maga is

villámsújtottan pusztult el. Ez mítosznak hangzik, de igaz benne

a Föld körül keringő égitesteknek pályájukról való eltérése,

amely nagy idő-közönként következik be, s tűzzel pusztítja el a

földi dolgokat.

Ilyenkor azok, akik hegyek között, magas, száraz helyeken laknak,

inkább elpusztulnak, mint a folyam és tengermellék lakói...

Legalábbis az, amit te Solon, a nálatok élt nemzedékekről

elbeszéltél, alig különbözik gyermekmeséktől, hiszen először is

egyetlen özönvízre emlékeztek, noha előzőleg már sok volt,

továbbá nem tudjátok, hogy a legszebb és legkiválóbb emberi faj

a Ti földeteken született, s onnan származol te is és egész

mostani városotok, minthogy írmagja ép maradt annak. Előttetek

azonban mindez rejtve van, mert az életben maradottak sok

nemzedéken át úgy hunytak el, hogy írásban megszólalni nem

tudtak."

A hermetikus út Látóinak felvevő antennáihoz is elérkezett már

a közlés: Aquarius Világhajnalán újra a gyökérfajok bukott ideája

került uralomra. S ha ezt az irányt nem sikerül lefékezni,

elpusztítja a Föld egész kultúráját. Ilyen dráma nem egyszer,

hanem többször lejátszódott már Földünkön, ami-kor a fejlődés

évezredekre megállt. Terrán egy teljesen meggyérült, emlékezetét

vesztett, primitív emberfajta recitativója vitte tovább az élet

fonalát. A "Nagy Álom", a Világéj időszaka volt ez, amelyben nem

érvényesült a soron következő plátói világhónap ideaárama, mert

a kapcsolatot nem állították helyre ég és föld között a

Hierarchia misszionáriusai. Ebben az alkímiai stádiumban magára

hagyják e kivérzett bolygót, a szellem elrezgett, hogy új,

kirobbanó erőkhöz jusson, ahogy az alvó ember szervezete is csak

ilyen nyugvásban töltődhet fel megújult életárammal.

A négy gyökérfajban erjedő s abszolút uralomra törő energiák a

szemünk előtt növekszenek egymással viaskodó, ijesztő

szörnyetegekké, amelyeknek értelmi, erkölcsi meggondolásokhoz

egyre kevesebb közük van. Mindinkább kitörnek a kontroll alól.

A természetük vakon elfogult, sérült és romboló. A többi fajta

eltiprására vagy teljes megsemmisítésére törnek és nem

válogat-nak az eszközökben.

E négy gyökérfaj: a fehér, a fekete, a sárga és a vörös.

A vörös szín e vonatkozásban nem a bőr, hanem az ösztönök marsi

jellegét fejezi ki, amelyet a fajta egész magatartásával a

maximális erőbevetéssel érvényesít "a vér és vas" útját járva.

S míg erkölcsi szintje egyre süllyed, a rombolás technológiáját

ijesztő mértékben tökéletesíti.

Másik jellemzője a gyökérfajoknak, hogy a szaporodásuknak nem

lehet gátat vetni!

Évszázadunk első felében, e végjáték megalapozásaként uralomra

került a materializmus, az anyagelvű monizmus eszméje, amely a

tömegekből fokozatosan kiirtotta a magasabb világokkal való

kapcsolatot. Kilazította, meg-hazudtolta a valláserkölcs

gátrendszerét. Megölte a naiv hitből táplálkozó reményt.

Elrekesztette az égi vigasz hegyi ösvényeit. Az elit

emberfajtában ugyanakkor megindult a szellemi kultúra

kiterjesztése. Ez azonban nem változtat azon, hogy a külső világ

színterein a gyökérfajok e materiális túlsúlya érvényesül. Az ő

marakodásuk, ön- és közveszélyes törekvéseik töltik be az egész

világszínpadot. Abban sem kételkedhetünk, hogy amint valamelyik

eléggé erőssé válik s úgy érzi, megteheti, rászabadítja a poklot

a földre. Hogy ez eddig még nem történt meg, az egyedül a

"rémület egyensúlyának" köszönhető. Annak, hogy sehol sem

uralkodott el az abszolút fölény hamis előzményekre épülő

rögeszméje. Amint azonban egy morálisan legmélyebb szinten élő,

robbanásszerűen szaporodó gyökérfajban zenitpontra emelkedik a

gyűlölet fanatizmusa, bekövetkezik az az állapot, amelyet a

téboly önelhitető, félelmetes logikájának nevez az elmekórtan.

E ravasz, szofisztikus érvek-kel eltéphetetlen lánccá szövött

gondolatmenet látszólag megtámadhatatlan, csak éppen a

kiindulása, maga a rögeszme végzetesen téves, irreális és

következményeiben tragikus.

E kóros állapot legfőbb jellemzője, hogy ideológiai azonosságokon

belül támadt meghasonlás és szakadás. Tehát nem maga az eszme,

hanem a fajta hatalmának érvényesítése az egyedüli cél! Ez a

monománia okozta a kereszténység meghasonlását önmagával, amikor

a keresztények és keresztyének a kereszt jelét egymás elleni

fegyverré kovácsolták. Az ótestamentumi Káin és Ábel legendája

e harc örök párhuzama. E vallásháborúk azonban a Halak

korszakában zajlottak. Mi most a Vízöntőben, a társadalmi,

filozófiai, technológiai forrongás eonjában élünk az Uránusz

bolygó mágikus dirigenspálcájának áramkörében, amely kirobbant

minden rejtőző energiagócot és végletet, Ami magasrendű, azt még

magasabbra emeli. A zárlatokat szétfeszíti; az indulatokét

éppúgy, mint a képzelet korlátait. A geocentrikus gondolkodás

klauzúráját éppúgy, mint a természet titkainak pecsétjét.

Az ember kiléphet a Kozmoszba és alámerülhet Hadészba. A

választás nyitott! Mesék, mítoszok palackba zárt szelleme, a

lángokból felröppenő Salamandra, elemek és csillagok varázsereje

betört a Föld asztromentális régiójába, de fizikai talaját is

áttüzesítette.

Aquarius tömeg-emberfajtája nyomorékká lett. Magasabb zodiakális

jel-legét ez az elementáris szökőár elsodorta. Amivé az indulatok

óceánjának óriási nyomása alakította, az nem más, mint egy

vízözön előtti kentaur és egy robot keresztezése. Szellemi

önállóságát elvesztette. Magatartása, gondolkodása egy csomó

betáplált közhely ismétlése. Tudományos ismereteit

legnagyobbrészt a pusztítás szolgálatába állítja. Ösztönei

megmerevedtek. Szubjektivitása zárt egocentrumerőddé vált

körülötte.

Éppúgy, mint az atlantiszi, sumér, babiloni, egyiptomi,

ótestamentumi és keresztény jövendölések, ma is elhangzanak e

viharjelző közlések azokon az állomásokon, ahol magasabb

dimenzióba nyúló periszkópon át a nyitott idő-táj változásait

figyelik. 1954 óta több ízben beszéltünk erről az eshetőségről,

amelynek csak az időpontja bizonytalan. Maga a folyamat sajnos

teljes bizonyossággá lett. A 12 ezer évenként bekövetkező

kataklizmák fordulópontja felé közeledünk.

E perspektíva azonban nem változtat a mi munkánk szükségességén.

Sőt. Fokozza jelentőségét. Sürgősebbé teszi. E jelzőfényektől,

irányjelző inspirációktól függ, hányan követik a "befelé és

fölfelé" vezető, járható, nyitott utakat. Az ilyenfajta

aspirációk termelik az emelkedés üzemanyagát. Ezeken a rejtett

űrállomásokon át léphetnek ki a szabad csillagpályára mindazok,

akik velünk együtt megismerik a mélység szörnyeinek fékező

mantráit és a bölcsesség formuláit.

Az Élet maga sohasem kerül veszélybe! A szárnyas embert nem

fenyegetik az alvilág örvényei!

Félelem, gyűlölet, vallási, faji elfogultság, anyaghoz rögzített,

elvakult ragaszkodás. Mája legmélyebb kazamatája. Börtön és

útvesztő. De csak addig az, amíg egész lelkével hisz benne

valaki. E súlyos képzeletzárak nyitója teremtő fantáziánk, a kötő

és oldó képzelet varázsereje! Érintésére bilincseink köddé válnak

és leomlanak körülöttünk a múlandóság falai.

Éljünk e hatalommal! Szolgáljunk, ajándékozzunk, áldozzunk vele,

hogy ereje meghatványozódjék! Vessük törvénye alá

személyiségünket, önös fel-tételeink minden terhelését, hogy

megszabaduljunk a matéria kötéseitől.

E korszak a tisztítótűz eonja. Kövessük a tűzből főnixmadárként

új életre támadó szárnyas eszmét a kulcs segítségével, amelyet

mindenki kézhez kap, aki megfelelő módszerekkel, gyakorlatokkal,

transzcendens emlékezetét fel-nyitó szívós törekvéssel nyúl érte.

Sorsunk valamennyi feszültségét, megpróbáltatását többféleképpen

lehet átélni. Jó vagy rossz, önmérgező vagy gyógyító

magatartással. Sötét gondolatok, képzetek útvesztőjében

bolyongva, vagy a bizonyossággal, hogy helyt-állunk abban, amit

sorsunk ránk mér, de segít is a megoldásban. A kudarc és siker

nagyobb mértékben függ e tudatosított vénánktól, mint depressziós

fel-tételezéseink sugallják sokszor.

E sorozatnál azért használom a mágia ősi fogalmát, mert abban a

hagyomány sokkal hatalmasabb energiái, pszichikai varázsereje

rejlik, mint bizonyos láthatatlan kontaktusokat kizáró modern

meghatározásokban. E szó pszichoarcheológiai rétegeket rejt

magában, mint a természet könyve, maga a Föld is. Tehát siker és

kudarc. Beszéljünk erről merészen, végiggondolva mindazt, amit

e sok tekintetben félreértett fogalmak tartalmaznak.

                    A siker varázsformulái

A siker fogalmát illetően e földi világalkony vészjelei között

elsősorban azt kell tisztáznom, mi a siker valódi értelme és

célja. Amit általában sikernek hisznek az emberek kapzsi,

becsvágyó hiúságuk nyomán, az veszedelmes tévedés. Mulandó

pillanatok fellángolása. Jellemtorzító, mérgező fertőzés, amely

a karriertől narkós szenvedélybeteget "Oscar Wilde nevezetes

rakétájává" teszi. Az érzelmes nedvektől átitatott hencegő - a

rövid tűzijáték elpukkanása után - siralmas módon visszahull a

mélybe anélkül, hogy bárki észre-venné, vagy sajnálná. Sorsa

keserű szégyen és a feledés. Egy igazságot rejtő régi közmondás

szerint: "Akit Isten az alvilág mélyébe akar vetni, azt előbb

magasra emeli."

Hosszú életem (vagy életeim) folyamán sok ilyen felragyogó,

azután pokolba zuhanó üstököskarriert láttam. A valódi sikeren

nem az ilyen kirobbanó tűzijátékot értem, hanem azt az örök

sugárzást, amelynek fénye élet-halál küszöbökön áthaladva nem

veszít erejéből, hanem fokozódik, s forrása kimeríthetetlen.

Soha az emberi szellem eszmélése óta nem volt olyan nagy szükség

az ilyenfajta "sikerre", mint az emberiség mai jelenében és a

közeljövőben.

A siker valamennyi síkon, így anyagi értelemben is, meghozza

tartós örömeit, eredményeit, de sohasem jelent egyedüli célt.

Kizárja a gátlástalan, bárkinek ártó hatalmi törtetést, sokakon

átgázoló, becstelen eszközök alkalmazását. Főleg azt, hogy egy

vagy több ember vesztesége, szenvedése, boldogtalansága árán

legyünk sikeresek és boldogok. Bölcsesség, türelmes empátia

nélkül hamarosan kiderül ilyen esetben, hogy "öngólt" lőttünk,

mert sorsunkba csapódnak vissza a könyörtelenül érvényesített

karriertörekvésünk következményei. Ha viszont bennünket ér kudarc

abban, aminek elérésére sóvárogtunk, valamely hódításunk nem

sikerül, pozíciót vesztünk, ragaszkodásunk tárgya megcsal, elhagy

bennünket, vagy meghal, akit szeretünk, a bölcsen "sikeres" ember

kudarcait, megpróbáltatásait is önsajnálat nélkül, esetleg valódi

értelmét felmérve éli meg, nem úgy, mint az "egyetlen életem van"

hitet, tudást kizáró, csalódott halandó, aki rögzíthetetlen

dolgokba kapaszkodik görcsös sértődöttséggel. Ráadásul önsajnáló

panaszainak váladékát környezetének minden tagjára rázúdítja. Az

ilyenfajta egyéniséget a legtürelmesebb barátai is elhagyják.

Unják. Menekülnek lénye mocsaras ingoványából.

Az igazi, elveszíthetetlen siker s a kudarcot is aranyértékké

változtató magatartás kulcsait szeretném felajánlani

embertársaimnak e könyvben erőszak nélkül, logikusan, számukra

is elfogadható módon. Persze azt is megértem, ha e

tapasztalatokra épülő módszeremet elutasítják.

Én meggyőződtem róla, hogy minden kontaktus, eredmény, siker,

problémák megoldása, a lehetetlen lehetségessé változtatása

"mágikus magatartás" kérdése.

                       A lélek sikátorai

"A nagy szeretet a nagy megismerés leánya."

Leonardo da Vinci

Az ember rációja, tudata egy tizede sincs tudattalanja végtelen

skálájának, az emlékezetrétegeknek, a fel nem oldott görcsöknek,

elfojtásoknak, a névtelen szorongásoknak.

Tapasztalatom szerint a résztvevő, segítőkész embernek abból a

sajátos tényből kell kiindulnia, hogy Földünk körülményei Bábel

Tornyába zárták, s körülötte nyüzsgő társai nem értik sem az ő,

sem egymás nyelvét. Kiáltozásuk artikulálatlan. Süketnéma

jelzéseik félreérthetők. Tülekedő rikácsolásuk nyilvánvalóan

tanácstalan kétségbeesésről árulkodik. Ennek ellenére megpróbál

tenni értük valamit, mert sajnálja őket. De mi az, amit tehet,

és mi az, amivel nem szabad kísérleteznie? Milyen megközelítéssel

árt nekik, s melyik az a magatartás, amely nem okoz bennük

nagyobb zavart: Hogyan férkőzhet út-vesztőben bolyongó, magányos

lelkükhöz? Miképpen fejtheti meg nyelvüket, amelyet talán senki

sem beszél rajtuk kívül? Elfelejtették gyökereiket egy

is-meretlen hazában, amelynek száműzöttjei. Bőrük alatt sebek

véreznek. Legjobb képességeik bénult, csonka szárnyként, törötten

lapulnak. Nyomorúságukat furcsa jelmezrongyok rejtik. Minden

tevékenységük ösztönös. Valódi nevüket sem tudják. A tervezetlen,

befejezetlen spirál, amelyen menekülő, értelmetlen kényszerrel

fölfelé sodródnak, zuhanáshoz vezet. Aki a helyzetét álcázva

mégsem képes lemondani arról, hogy mentse, gyógyítsa e

tébolyodott farsangolókat, egy saját lényénél magasabb inspiráció

hatására teszi, noha nincsenek illúziói. A bélpoklosokat is

vigasztalták misszionáriusok, gyógyították orvosok, nyilván úgy,

hogy szerzetes köntösük, fehér köpenyük alatt rajtuk is kinyíltak

már a romlás mérgezett virágai.

Próbáljuk ki tehát azt a módszert, amellyel valamennyire

enyhíthetünk Bá-bel Tornya szerencsétlenjeinek állapotán, hátha

sikerül szeretetünk egy-egy cseppnyi arkánumát a lényükbe

juttatni.

Akármilyen közel áll hozzánk valaki, akármennyire féltjük és

szeretjük, nem élhetünk, nem dönthetünk helyette. Ezzel elvennénk

tőle a saját tévedései tapasztalatait, pedig nélkülözhetetlenül

szüksége van rá. Ha kérdezi, elmondhatjuk véleményünket,

tanácsunkat, de nem erőszakolhatjuk rá. "Jóslatainkkal" nem

ijesztgethetjük cselekedetei szerencsétlen következményeit

illetően, mert legjobb szándékú szavaink is könnyen válhatnak

rossz szuggesztiókká a befolyásolható karaktereknél, akik

teljesítik mindazt, amit beléjük vetítettünk.

A félelemkeltés mindig zsarolás. Akaratunk rákényszerítése a

velünk függésben lévő vagy bennünk bizakodó emberrel szemben.

Figyelmeztetésünk legyen mindig szelíden semleges és tárgyilagos.

De csak olyan karakterológiai kulcsok birtokában élhetünk vele

a másik öntörvényű jellemét ismerve, befogadóképességét,

gyengeségeit felmérve, hogy semmiképpen se ártsunk vele.

Tekintsük e módszert becsempészett fénymagnak, amely egyszer majd

- lehet, hogy nem is ebben az inkarnációjában - növekedni kezd

s hasznos gyümölcsöket terem. Sok ezeréves sírokban található

búzamagok is kicsíráztak már, új életre keltek. E türelmes, érdek

nélkül való magatartás olyan siker-élményt jelent lényünk

mindhárom síkján, amely nem tapshoz, gyors elismeréshez, ranghoz,

nyilvános kitüntetéshez juttat bennünket, hanem benső örömhöz s

ahhoz a bizonyossághoz, hogy megtettük a legtöbbet, amire képesek

voltunk. És a földön nem éltünk hiába. E lelki egyensúly és derű

az a siker, amelyet pénzért nem lehet megvenni és az agresszív

zsarolás sem férhet hozzá. A gyógyító sugárzást viszont megérzik

az emberek. Hálájuk, anélkül, hogy igényelnénk, jóleső hővel vesz

körül bennünket. E simogató áram a leggyógyítóbb elixír. Akkor

is, ha nem nyilvánul meg külső jelekben. Nem csereüzlet.

Gyógyforrás. Olyan, amelyet Bernadette, a kis lourdes-i

parasztlány fakasztott fel végül, amikor már senki sem hitte el

neki, hogy látja a "Hölgyet", érti, mit akar tőle, s

kétségbeesésében maga kaparta a sziklát véresre sebesedett

ujjakkal, míg roncsolt körmei alól kibuggyant egyszerre a szent

"Élet Vize". A száz és százezer szenvedő nyomorék zarándok

mellett azóta működik ott egy orvosi bizottság, amely a sok

pszichés eseten túl számon tart-ja a több százra tehető valódi

csodaszerű gyógyulásokat is, amelyek nem sorolhatók az egzaltált

hit kategóriájába. Tények. Egymástól távollévő csontok forrtak

össze, és kiszálltak tolókocsijukból a sorvadt, összezsugorodott

lábfejű betegek, akik a születésük óta bénák voltak. E valódi

"csodák" orvosok által ellenőrzött tényeit még hosszan

sorolhatnám. Hozzá kell tennem: a nagyon óvatos egyház sokáig

küzdött a lourdes-i gyógyulások legális, a szigorú vallási

feltételeknek, dogmáknak megfelelő elfogadása ellen, ami közben

már tömeghisztériává növekedett. Végül is hosszas vizsgálatok

után úgy döntött, hogy Bernadette víziója valós látomás volt, és

a gyógyulások imponáló száma igazi keresztény hitben gyökerezik.

Nincs benne semmi pogány eretnekség. Ha elgondoljuk, a vatikáni

zsinat nemrég, négyszáz év után rehabilitálta Giordano Brunót,

aki életét máglyán végezte, mert csillagászati felfedezései

ellentmondtak az egyház felfogásának. Akkor a lourdes-i csoda

elismerése nem is tartott olyan sokáig. Giordano Brunóról is azt

suttogta néhány értelmes pap a kivégzése után, hogy "Giordano

Brunót könnyebb volt megégetni, mint megcáfolni". Ennek ellenére

évszázadokig nem merték bolygatni az ügyet.

Jellemismeret nélkül ne közelítsük meg embertársainkat, de

családunk tagjainál is legyünk tekintettel sajátos, egyedi

karakterükre. Jószándékunknak csak akkor van eredménye, ha

észrevesszük, mitől zárkózik el, és milyen meg-aláztatásra,

gesztusra, szóra, vagy megértő hallgatásra nyílik meg. A nehezen

szóra bírható embert ne nógassuk, ne erőltessük beszédre. A

kirobbanóan beszédes ember szóáradatának engedjünk szabad utat

figyelmes némasággal, mert annak gyógyszer e visszafojtott

energia ömlése. Szubjektív mondani-valójára nyilván senki sem

volt kíváncsi. Attól, hogy megszabadul e feszültségtől, a lelki

fekélye tisztul ki. Megenyhül elégedetlensége és depressziója is.

Minden ember, belső vagy külső kényszere következtében, álarcot

visel, amit bizonyos gátlások szőnek rá: kisebbrendűségi érzet

kompenzációja, szégyenkező rejtőzés valamely botlás, lelki-testi

hiba, múltban elkövetett erkölcsi bukás görcsös titkolási

szándéka miatt. Ilyen a férfiaknál a priusz, a potenciazavar, sőt

az impotencia, mindkét nemnél a sántítás, a kacska kéz, a

dadogás, nőknél a meddőség, az apróbb-nagyobb női bajok, a

rendellenes szőrösödés, a születetten csonka lábfej, a rejtett

biszexuális, homoszexuális kalandok, amelyek prüdériával

párosulnak, stb. Aki békés, jó kapcsolatban akar élni

környezetével, családjával, annak feltétlenül meg kell ismernie

az álarcuk mögötti igazi arcukat. De nem faggatózással, feltűnő

nyomozással, láthatatlan csápokkal tapogatózva a másik külsején,

belsején, általa is észrevehető módon, mert az kínos, ami még

erősebb rejtőzést, védekezést vált ki belőle.

A helyes bánásmód eredményes alkalmazásához nemcsak intuíció,

hanem a jellemismeret elsajátítása is szükséges. Ahogy a

legnagyobb tehetség sem bontakozhat ki szívós, kitartó szorgalom

nélkül. Az emberiség "Bábel tornya" állapota, amelyből egyre

súlyosabb önpusztításának kórsága kinőtt, e vészes álarcosbál

véres farsangjában gyökerezik. Abban, hogy e halálos jelmezbál

szereplői elhiszik egymás kirakatmaszkjait, s nem akarnak, nem

tudnak az ál-arcok mögé nézni. Nem kívánják megismerni a másik

igazi lényét, sérüléseit, esetleg titkos nyomorékságát, mint

ahogy saját valódi egyéniségükkel sincs bátorságuk szembenézni

egy éles, tiszta képet mutató tükörben. Pedig milyen ijesztően

félrevezetők, vad indulatok, szenvedélyek kárhozatába taszítók,

alvilági szakadékokba csalogatók e torzul rémítő, nyájaskodó,

vagy nagyképűen fölényes, szánalmasan hazug kacatok. Siralmas,

némán befelé vinnyogó, szorongásoktól, kisebbrendűségi érzésektől

gyötört, bizonytalan, elismerést, vigaszt, megnyugtatást kolduló,

szürke, didergő senkik vonásai bújnak meg a királyi köntösök,

kalózkoponyák, buján kínálkozó, vastag festékréteggel borított

dús álhajak sátra alatt.

A karakterológia komoly tudomány. Alapjait megtanulni nem nehéz,

és nagyon élvezetes. Alkalmazásához azonban tehetség, érdeklődés,

kitartás szükséges, s főleg megértés, türelem. Azonkívül a

felismerés, hogy minden egyes ember öntörvényű, külön világ, akit

csak a saját módján lehet megközelíteni egyéni fogalmai,

befogadási lehetőségei tekintetbe vételével. De számolni kell az

eredmény érdekében a benne rejlő tilalmakkal, "tudatszűrők-kel",

amelyek bizonyos megközelítésekkel szemben "impregnálttá" teszik,

Vannak tehát pontjai, szokásai, iszonyai és titkos

jellem-furunkulusai, s ha azokat érintjük, görcsbe rándul,

elutasít, bezárul. A jó karakterológusnak tudnia kell, hogy ő nem

bírája senkinek. Segíteni akar. Apró jellemzéseivel gyógyszert

próbál csempészni a beteg lelkekbe. Szándéka szerint a szenvedő

ember orvosa szeretne lenni.

                A jellem örök szimbólumbeszéde

Amikor az összefüggések tudományát tanítottuk a bátyámmal, W.

Charonnal együtt 41 éven át, a tudományt, a művészetet, a

filozófia egész területét fel-térképeztük, leírtuk és

"svédasztalként" felkínáltuk a hozzánk sereglett

tanítójelölteknek. Bátyám, aki már 18 éve a másik parton van,

csak három éven át vett részt személyesen iskolánk vezetésében,

azután visszavonult remetének, de naponta megbeszéltük a

tennivalókat és a tananyagot.

Mindegyik tanítvány saját karaktere, igénye szerint választhatott

magának a fakultásokból. Nekünk egyáltalán nem állt szándékunkban

alázatosan bólogató, vakhitű neofitákat képezni e nehéz

korszakban - amelynek bekövetkeztét évtizedekkel előbb láttuk -,

hanem olyan értelmes egyéniségeket, akik a legnehezebb kérdésekre

is megtanulnak felelni s mágneses pólusként vonzzák magukhoz a

kereső, küzdő, fejlődőképes embereket. Ezért karakterológiai,

pszichológiai, asztrológiai, erkölcsi érettsége felmérése nélkül

nem fogadtunk be senkit. De az alapokat éppúgy, mint az

orvosoknak az anatómiát, kivétel nélkül minden egyes résztvevőnek

meg kellett ismernie. Azután hajlama, kedve, érdeklődése és

tehetsége szerint specializálódhatott. Az, hogy e szellemi

kultúra tüzének őrzői intelligensek voltak, igen magas IQ-val

rendelkeztek, természetesnek találtuk, különben nem nyúltak volna

ilyen témákért.

Iskolánk, amelyet 1947. május 27-én nyitottunk meg, a kiadók

államosításának, a Rákosi-korszak nagy könyvégetésének idején épp

annyira szükség-szerű volt, mint amennyire kockázatos. A bezúzott

könyvek között volt az általam írt bestseller, A Vörös Oroszlán.

De valamennyi könyvtárból, könyv-üzletből begyűjtött olyan mű is,

amely a legkisebb mértékben eltért az egyet-len ideológiától.

Amit mi csináltunk, az a jin és jang ábrájában a fekete térfél

egyetlen csillanó drágaköve volt (ma már tudom), s lakásunk a

korai kereszténység egyik katakombájához volt hasonló. Abban a

nagyon ellenséges közegben minden veszély ellenére pontosan az

erőt, az érlelő zárlatot jelen-tette, amely kiváltotta önnön

ellentétét a diktatúra egyetlen zsarnoki álvallásával szemben:

az értelem és a teremtő képzelet befelé táguló szabadságát. A

szellemi kultúra örök forrásának felfakasztását. A megismerés

kozmikus kiterjedéseivel létrehozott kontaktust a határok és a

tilalmak fölött.

Transzcendens iskolánk valóban a Vízöntő vallás egyik katakombája

volt. Valláson természetesen én a relígiót, a bennünk lévő

időtlen gyökerekhez való visszahatolást értem. Amit csináltunk,

független kutatás volt a művészet, tudomány, bölcselet nyitott,

vakok előtt láthatatlan Szentélyében, ahol minden neofita a maga

jelével első volt az egyenlők között, és a végtelen Út

fel-ismerésének alázatával tanítva tanult. Ez szó szerint is

értendő, ugyanis a legtöbb egyéniség tanítványokat gyűjtött, hogy

a saját, szerzett tapasztalatait megossza velük. Ha olyan

problémák merültek fel közöttük, amelyekre még nem tudott

felelni, elhívtak magukhoz, s közösen megbeszéltük a témát,

lehetőleg soha sem hagytunk nyitott kérdéseket. Itt hozzá kell

tennem, hogy a munka ilyen erős egyéniségekkel soha nem egyszerű.

Külön művészet. A közöttük feltámadó "planéták háborúját", a

versengést, a kisajátítási törekvéseket és még az irigységet is

le lehet szerelni, s csillagszövetséggé szelídíteni megfelelő

karakterológiai módszerekkel.

Fakultásaink között legfontosabbként a kép-abc alapját, a

szimbológiát, a jelképek és analógiák jelbeszédét tanítottuk,

amelyek ismerete nélkül senki sem értheti meg sem önmagát, sem

a világot, de saját összetartozását sem a Biosszal és a

világegyetemmel. Ebben is, mint minden életjelenség

felderítésében, a "Természet Könyvéből" próbáltunk hieroglifákat

megfejteni. E halhatatlan törvényeket igyekeztünk megérteni,

közvetíteni a saját gyökereiket kutató társainkhoz. A feledés

szikláiból újra és újra megpróbáltuk az Arkánumot felfakasztani,

apró vízereit megnyitni, elsüllyedt múltunk emlékeihez lehatolni,

s visszaszerezni azokat a képességeket, amelyeket

anyagtorlaszaival elfed embervoltunk elől a relatív idő ura,

Kronosz, noha azok valamikor a birtokunkban voltak.

A természet a jelképek nyelvén beszél. Számlálhatatlan formával,

hanggal, színnel, felhőjátékkal, elemek gyökérszavaival, az örök

megújulás misztériumjátékaival, madarak örömhimnuszával. Minden

titkát közli velünk ál-maink, féléterségünk, kábulataink,

látszólagos éberségünk, élet-halálban lengő végleteink, porladó

testünk, feltámadásaink, gyönyörünk és kínunk, egymásba haló

szenvedélyünk, gyilkos indulataink, bűntudatunk, betegségeink,

részeg mámorunk, pokolba hullajtó depresszióink, iszonyaink,

gyűlölködő szerelmünk piktogramjaiban. E közléseket valamikor

nemcsak értettük, hanem használni is tudtuk, mint a

végtagjainkat. Nem robotként hordoztuk testünk ránk alvadt, zárt

gubóját, titkai közé nem kívülről lestünk be pótmechanizmusok

segítségével. Működését irányítani tudtuk agyunk zseniális

komputerének közvetítésével, amely mögött éppúgy programozó

mérnök áll, ahogy a gépi civilizáció valamennyi "műszervét"

rejtélyes intelligencia teremtette meg sokkal tökéletlenebb

formában. Gép nem lehet feltaláló tudós, irányító nélkül. Az

ember meglehet gép nélkül. Hogy mi a bizonyíték erre? Rengeteg

van rá. Elsősorban az emberi agy sokmilliárdnyi agysejtje,

idegdúca, amelyek soha sem cserélődnek, legfeljebb fogy belőlük

valamennyi, de az töredéknyi ahhoz képest, hogy milyen keveset

használunk föl belőlük. Az átlag intelligenciájú ember 2-3

százalékot, s legnagyobb géniuszaink legfeljebb 8-10 százalékot.

Ne áltassuk magunkat: részfelfedezéseik s néhány tévirányuk

ellenére az agykutatók még távolról sem tárták fel e zseniális

szerkezet titkait. Az, hogy ma már beszélünk a bal és jobb

agyfélteke szerepéről a gondolkodásunkban, amely szerint a bal

a racionális, gyakorlati megállapításokat termeli, a jobb félteke

az intuíció, a sejtelem, a hit, a megérzés "keltőhelye", nem visz

közelebb a kettő működésének, egymásra hatásának okához,

keletkezése, célja rébuszához, s ahhoz a rejtélyhez sem, hogy

miképpen hoz létre egy csomó összetett, fel nem derített

körülmény összefüggéseként betegségeket, vagy azok ellenanyagát,

milyen módon és miért pusztítja vagy gyógyítja önmagát s az

általa irányított egész organizmust? Működésének, váladékai-nak

vizsgálata kétségtelenül sok érdekes részlet felfedezéséhez

vezetett, amelyek segítségével gyógyszerek, nyugtatók, frissítők,

ellenanyagok születnek, és eredményeként építhetők be valamely

kóros folyamatba - kívülről. Bizonyos működéseket serkenteni,

késztetni, vagy ártalmas folyamatokat akadályozni, ellensúlyozni

lehet oly módon, hogy védőzárakat, vészcsengőket, elektromos

áramot szereltetünk "ajtónkra" a betörő gyilkosok ellen. E

védekező eszközöket persze mind az emberi intelligencia hozta

létre; ki tudja, milyen mértékű eredménnyel és hatása meddig

tart? Gátlástalan elszántságában az emberi lelemény hogyan

találja meg az ilyen védekezés ellenszerét? Az már kiderült, hogy

a szervezet a legszélesebb skálájú antibiotikumokkal szemben

rohamosan immunissá válik.

Szóval, e "külső eszközök" lényegükben fontos, sürgős, de

átmeneti első-segélyek az ember egészsége, betegségei,

sorsszerűen rázuhogó végzetes kórságaival kapcsolatban, de nem

igazi feleletek rá. Problémáinak végső megoldását a saját lénye

rejti, de nem a tüneteiben. Mélyebben. Belül. Teste-lelke

szellemi laboratóriumában, ahol antiszeptikus jelmezében

pszichikai lézer-eszközei mellett mágusorvosa várakozik hatalmas,

örök életerőtől, kozmikus, biotikus energiákból táplálkozó

áramkamrájában, hogy elhangozzék a Jelszó, az "Elfelejtett Ige",

amely a halálvilág képzetébe vetett, hasadt lényt újra gyógyult

egésszé, hármas szervezetének, sőt sorsának is halhatatlan urává

teszi.

E képességeikből alkalmilag, erős behatásokra, nem tudatos

irányítással sok embernél átszüremlik valami, s akkor szokatlan,

a többi ember által ab-normálisnak vélt dolgokat művel, mond, lát

s körülötte is végbemennek a természettudomány mai állása

szerinti megmagyarázhatatlan dolgok, amelyeket sokkal egyszerűbb

képzelgésnek, vagy az őrület egy formájának tekinteni. S mi az

orvosság a tudomány e tekintélyei szerint? Altatni, altatni kell

az illetőt? Elfojtani, elvenni tőle nyugtalanító eszméletét?

Ugyanakkor azonban a kezelőorvos nem vesz tudomást a saját

áloméletéről, amelyben ugyancsak furcsa dolgokat művel és még

különösebb események résztvevője. (Az álmok és ébrenlét

párhuzamairól, jelképeiről egyébként már írtam egy könyvet.)

Most az "éber ember" néhány rendhagyó megnyilvánulását említeném,

amelyekre alig van úgynevezett "tudományos magyarázat". Magam

győződtem meg róla. Ismerek egy hölgyet. Első házassága, férjének

elvesztése, fiai disszidálása 1956-ban óriási megrendülést

okozott neki. E trauma betegségek tömegét lobbantotta fel benne.

Súlyos szívbántalmak, cukorbaj, epekövek, asztma, migrénrohamok

mellett szervezete az allergiának úgyszólván vala-mennyi

változatát produkálta. Bizonyos virágporok hatására csaknem

meg-fulladt. Arca, szája bedagadt. Vad köhögési rohamaitól

hajszálerek tömege pattant meg a torkában, légcsövében. Allergiás

volt különböző gyümölcsök-re, ételekre, textíliákra. Még mindig

jóképű, formás, aránylag fiatal nő lévén találkozott egy nagyon

művelt, vonzó külsejű, értékes férfival, aki beleszeretett és

feleségül vette. Komoly, nagy szerelem volt mindkettőjük

részéről. Az asszony rajongó hálával szolgálta szellemes, alkotó,

gyöngéd partnerét és ...a nyoma is eltűnt allergiás

érzékenységének, sőt szervi bajainak is. Huszonöt évig éltek

együtt jóval idősebb férjével, akit rövid, de nagyon súlyos

betegségében önfeláldozóan ápolt, s ugyanilyen óriási lelkierővel

viselte el a halálát is. Úgy alakult, hogy szép barátság fűzött

hozzájuk. Vele együtt éltem át boldogságát és tragédiáját is.

Néhány éve megint összekerültem az asszony-nyal az egyik

alkotóházban. Közös asztalnál étkeztünk. Árnyéka volt önmagának,

noha kora szerint még mindig nem számított öregnek. Az egykor

volt betegségei, allergiái egytől egyig újra rászakadtak. Úgy

gondolom, e nagyon egyszerű számtani tétel végösszege világos.

A testében fellépő tünetek, sőt organikus folyamatok gyökerei a

lelki traumájának gyökerei voltak. Pszicho-szomatikus szindrómák,

betegségművek, amelyek érzelmi stresszek, gyötrő képzetek,

elviselhetetlen gyász, mérgező, önkínzó gondolatok marósavával

hívták elő szervezetében e lelki okok tüneteit, majd rossz

képzetei sugárnyomásával organikussá váló kórságait is.

Magatartástan sorozatom mágiakönyveiben e bajok felkínált

gyógymódjával kapcsolatban mindig meg kell fogalmaznom bizonyos

alapigazságokat, amelyek eredményeiről meggyőződtem. Meggyőződtem

arról is, hogy a legtöbb betegségnek pszichés okai vannak.

Gyakran még akkor is, ha véres bal-esetet szenved valaki.

Kielemezve az ilyenfajta szörnyűség előzményeit, kiderül, milyen

lelkiállapot okozta a szórakozottságát, gondatlanságát vagy

önpusztító ösztönzését. De például - ami egy más területre

tartozik már - sok olyan esetről tudok, amikor valakit éppen egy

különös megérzés tartott vissza attól, hogy olyan járműre

szálljon, amellyel később szerencsétlenség történt.

Nem egyszer leírtam már, s gondolom, ezzel egyetért minden orvos,

hogy a legjobb gyógyítás a megelőzés. De betegségeket, bajokat,

konfliktusokat megelőzni csak bizonyos tények, felismerések,

élménnyé vált bizonyosságok birtokában lehet.

Ha valaki képességeinek, tehetségének, szakértelmének megfelelő

feladatot, állást kap egy másik országban, el kell sajátítania

annak nyelvét, szokásait, törvényeit.

Földünk állapota, vészhelyzete, rejtélyes múltja, felderítetlen

jelenségei, elementáris tényei e jelenségeket végiggondoló ember

előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy a természet folyamatainak

összefüggéseiről milyen keveset tud. Jelbeszéde szimbólumainak

megfejtésében csak a tapogatódzó kísérletezésig jutott el.

Találgat. Bűvészinasként belebabrál a természet zseniális

műveibe. Kísérletezéseivel többször borítja fel annak

egyensúlyát, ahelyett, hogy tanul-na tőle a saját hasznára. Ha

valaki nem retten vissza a Biosz és a vele kapcsolatos

tudatlanságának elemzésétől, rá kell jönnie, az emberfajta idegen

bolygón él, amelynek legnagyobb csodáit képtelen kibogozni, mert

nem érti igazi nyelvét, veszély nélkül át nem hágható törvényeit,

elemi erőinek kötő és oldó varázslatát.

Ezoterikus iskolánkban ezért foglalkoztunk legfontosabb

fakultásként a szimbólumok, analógiák nyelvével. Mert a Biosz

valamennyi jelensége, a kozmosz csillagírása, időtörvényei,

látható és láthatatlan sugárzásai képnyelven szólnak hozzánk. Az

örökké megújuló, halhatatlan élet a természet többértelmű

hieroglifáinak megfejtésére vár. Heisenberg, korunk egyik nagy

fizikusa így értelmezi létünk e legfontosabb, még kibetűzésre

váró összefüggéseit: "A fizika jelenségeket regisztrál.

Okozatokat állapít meg. Ezért a fizika vég-összege a metafizika.

A bölcselet."

A tünetek vizsgálata hasznos és érdekes lehet, ugyanakkor

félrevezető is. Működésének helyi megzavarása ugyanis

kiszámíthatatlan hatást gyakorolhat a biolánc zseniális

összműködésére, amit napjainkban életformánk valamenynyi síkján

tapasztalnunk kell.

A szimbológia fakultásának itt természetesen csak az alapjait

vázolhatom fel, bővebb kifejtése több könyvemben megtalálható.

A "minden mindennel összefügg" ősi felismerését szakbarbár

tagadások, nagyképű semmibevevések után újra megkerülhetetlen

tényként kell elfogadnunk. Ismétlem: egymagában semmiféle

doktrína nem állhat meg, ahogy egyetlen organizmusból kiemelt

fontos szerv sem működhet, legfeljebb átmeneti, művi módszerek

segítségével, kísérleti célból, de nem éltethet egészséges,

teljes szervezetet. A megálló szívműködést elindíthatja,

éltetheti egy ideig a gép, de nem helyettesítheti. A pacemaker

nagyszerű segédeszköz, de óvatosan, állandó felügyelettel kell

gondozni, hogy meg-hosszabbítsa a fizikum működését, távolról sem

olyan tökéletesen, mint amelyet a zseniális természet ketyegtet

ragyogó óraszerkezetként a testi lét kiszabott idejének végéig.

Az összefüggések tudománya nélkül az ember nem juthat el olyan

felisme-résekig, amelyek nem ártalmasak. Hiteles bizonyítékokat

borítanak fénybe a tudomány, a bölcselet, az intuíció, sőt a

művészet valamennyi eszköze segítségével, amelyek lefedezik

egymás kísérleti tényeit, analógiáit. E kísérleti tényeket még

a sznobok sem vonhatják kétségbe.

Álmaink is képnyelven beszélnek, ahogy Az álom mágiája című

kibővített új művem kiadásában írtam. Igen fontos volna felvenni

a kapcsolatot "áloménünkkel", mert figyelmeztetései, közlései

sorsunk rendkívüli sürgönyei. Segítenek problémáink megoldásában.

Veszélyekre figyelmeztetnek.

Testi-lelki bántalmainkból kitenyészthetjük általa azok gyógyító

vakcináit. Ezért is van szükségünk többek között a szimbólumok,

az analógiák mágikus nyelvének elsajátítására. Sok bajt,

tévedést, kudarcot, fertőzést, magunknak és másoknak okozott

fájdalmat megelőzhetünk vele. Azonkívül meglepő, fel-fokozott,

váratlan erőkhöz jutunk a segítségével ahhoz, hogy nagyobb

önbizalommal tegyünk meg bizonyos szükségszerű dolgokat,

amelyektől visszariadtunk, meghátráltunk, noha éreztük, tudtuk,

hogy szorongó gyávaságunk legyőzése pozitív módon megoldaná a

körmünkre égett mulasztásainkat.

"A megkülönböztetés jógája magasabb rendű a cselekvés jógájánál",

tanít-ja a Bhagavad-gíta, a keleti filozófia Isteni Éneke. A

megkülönböztetés a kritika, a felület mögötti mélyebb valóság

felismerése, a megtévesztő szándék, a hazugság és az igazság

elválasztása épp olyan életmentő fontosságú, mint az egymáshoz

szinte hajszálnyira hasonló mérgező, vagy egészséggel

fogyasztható növények vagy gombák "megkülönböztetése" egymástól.

Nem véletlenül szövi át az ősi hagyományt a krisztusi és

antikrisztusi eszmék meg-tévesztő, de mindig, mindenben jelenlévő

párhuzama. Azért nevezem ősinek a messiási eszmét, mert a

szellemi lét legtisztább, leghatalmasabb forrása él benne,

amelynek magja minden élőlényben benne van.

A karakterológia szimbólumbeszédében induljunk ki abból, hogy az

embernek, de a természet minden formájának ábrája három síkon

nyilvánul meg, Az embernek teste-lelke-szelleme van.

Írásformájának felső zónája, az ékezetek, a felnyúló betűszárak

mind az értelme, a gondolkodása, a képzelete titkairól

árulkodnak. Középbetűi mindennapi életének becsvágyairól, a

világ-hoz, önmagához és a másik emberhez fűződő viszonyáról

tanúskodnak. Alsó zónája pedig a tudattalanja gyökérzetét,

fonadékait, elfojtásait ábrázolják. E három zóna

törvényszerűségeit hordozzák a fák, amelyek gyökérzetből,

törzsből, koronából állnak. A mértani formák ősképei valamennyi

síkon azonos lényeget fejeznek ki. A kör a porszemtől, a

legapróbb magvaktól, a vízbe hajított kő körül egyre szélesedő

körökig, a bolygókig s a végtelenséget kifejező, farkába harapó

kígyó ábrájáig a termékenyítő, teremtő zárlatot, az anya-méhet

mutatja, s akárhol jelenik meg, a mentális alkímiai hőbe vetett

tégelyt ábrázolja, amelynek éppúgy tükre az emberi sejt, az

atommag, a pete, a tojás, miképp az oltár előtt cserélt jegygyűrű

kötése is. A négyzet, a quadrát sors-zárlat a zodiákus

képletében, de az ősi hagyomány négy kabbalisztikus erénye, a

"Tudni. Merni. Akarni. Hallgatni" oldásának kulcsa is, ahogy a

négyes szám, a "Nagy Jótevő", Jupiter száma. Az ősóceánban minden

életforma magzatvizében úszik ma is valamennyi embrió az anyja

méhében. S e sós nedv teszi ki az anyagi testek nagy részét. A

vérerek úgy szövik át az egyes szerveket, mint a Föld felszínét

a tenger felé siető s abba végül beömlő vízerek, patakok, vad

sodrású folyók. Az emberi, állati testalkatok súlypontja pontosan

jelzi e formák nívóját, értelmi, érzelmi, ösztönös töltését,

vadságát vagy szelídségét, anyagiasságát vagy tisztulás felé

törekvő erőit. Egy ember pocak-ja, "kéjevése" pótcselekvésekről

vall éppúgy, mint az írásforma primitívsége vagy egyéni, kiírt

vonalainak műveltséget mutató magas nívója. Ha a lapot teljesen

teleírja valaki, margót nem hagy rajta, még fent és lent sem,

nihiltől való félelmét ábrázolja. A kövér, hatalmas csípő, vastag

tönklábak, ha születési alkatként jelentkezik, nem hagy kétséget

a karakter anyagias természete felől. A hangszín, a dadogás, a

hadarás, a beszédhibák, a tikkek, a testi torzulások mind a

pszichében rejlő okok fizikai kivetülései éppúgy, mint a traumák,

a szorongások, a víz-, tűz-, tériszonyok, egészen az elmebajok

sajátos rögeszméjéig. Különféle nyomorékságok, púp, sántaság,

kéz- és/vagy lábujjak hiánya, bármely csonka végtag, vakság,

süketség, csípő-rendellenességek, csontelváltozások, diszlexia,

az ivarszervek abnormalitása, meddőség, gerinc-ferdülés,

mongoloid születés - ezerféle változatai az ember magával hozott

karmikus terhének, amelyeket enyhíteni lehet, de egy életen belül

gyógyítani nem.

Az álom nyelve kétségtelen magánjellegű. Az "ősképektől",

ingerálmoktól eltekintve az álmodó nélkül nem lehet álmot

fejteni, mert a benne megjelenő minden személy, tárgy, jelenség

az ő egyéni érzés-, élmény- és emléktartalmát hordozza. Saját

"álomszótárából" való. Persze nappali életünk történései is egy

sűrűbb életálom ránk alvadt szimbólumai. Ahogy az éjszakai

álmainkban, úgy a nappalainkban sem hatolhat a sorsunkba senki

és semmi más, csak az, amit életünk zárt testgubójába bevonzunk.

Hogy mivel? Ingereinkkel, becs-vágyainkkal, képességeinkkel, vagy

azok hiányával, indulatainkkal, sóvárgásainkkal,

szorongásainkkal, lelkesültségeinkkel, fanatizmusunkkal, tűzfalra

vetített képzeteinkkel. A különbség az éjszakai és nappali

"áloméletünk" között mindössze annyi, hogy áloménünk többet tud

és lát a nappalinál.

H. G. Wells, a kitűnő író, az egyik regényében egy érdekes

álomról ír. Könyve főhősének különös, félelemkeltő, visszatérő

álma volt, hogy egy acsarkodó dühös fekete kutya nekiugrik és

megmarja az oldalát. Ez a kellemetlen álom hosszú időn át

kínozta, míg végül az orvosi vizsgálat kiderítette, hogy súlyos,

alattomos daganat lapul testének "kutyamarta" helyén. Addig még

a tüneteit sem érezte.

Egy ember, ha lát is, nemcsak néz, s valóban érteni akarja

embertársait, a természetet, a körülötte lévő világot, akkor

egyszerre észreveszi, micsoda árulkodó pantomin szimbólumai

beszélnek hozzá némán, leleplezőn, rejtőzködve, panaszkodva,

szorongva, vonzódva vagy taszító módon.

Apám, színész-filmrendezőként írt egy kiváló könyvet a

gesztikológiáról. Példáit a saját tapasztalataiból merítette. A

könyv sajnos elveszett a viharos években, hurcolkodásokban, lommá

vált lakásunkban, de úgy tudom, most nagyon okos megfigyelések

alapján megint foglalkoznak a gesztikológiával, noha távolról sem

olyan gyakorlat és szimbolikus logika segítségével, amely-re apám

(maga is színészként) tett szert színészek és tanítványok

körében, továbbá rendezőként a jellemábrázolások típusainak

kialakítása és egy-egy figura mozgatása során. Kitűnően vezette

színészeit. "Előjátszotta", hogyan tegyenek hitelessé egy-egy

karaktert. A film sajátos műfajának megfelelően, a kisebb

részletekben felvett, sokszor megismételt mozgásoknál az ő

instrukciója olyan árnyalatokat tett lehetségessé, amelyek a

színpadi játék folyamatosságában csak az egészen kiváló,

jellemábrázoló művészek esetében nem okoz nehezen áthidalható

zökkenéseket. Apám a filmjeiben a fotogenikus, de még teljesen

gyakorlatlan, merev, ügyetlen szereplőiből is kihozta, amit

akart. Voltak persze olyan momentumok, amelyeken sikerült

segítenie, de akadtak lehetetlenek is. A gyönyörű, nagy sikere

után "mélyvízbe" vetett Karády Katalint például nehéz volt

túljátszott arckifejezéseiből kimozdítani, ezért ő csaknem

mindvégig a filmen mozgott elfogadhatóan, ha jó színészrendező

irányította. Mikor apám népes baráti körünkben előadott szellemes

karakterológiájából egy-egy humorosan jellemző részt, a szobában

lévők nem mertek megmozdulni, nehogy többet eláruljanak magukból,

mint amit megmutatni kívánnak. Annyira találóak voltak e példák,

oly nagyszerűen ábrázolta az emberi jellem jellegzetes reflexeit,

tüneteit.

Többek között igen sokat árul el egy emberről a kézfogásának

módja. A kontaktus nélküli ember kézfogása ernyedt, laza, gyorsan

visszakapott, Ujjait alig görbíti be, nem fonódik össze a másik

kézzel. Van olyan félszeg, zárkózott ember, aki szinte egészen

merev, védekező tenyérrel érinti a másik tenyerét. Ez olyan

érzést kelt, mintha egy hideg halat rakott volna embertársa

kezébe. A tiltakozó, zárkózott karakter nem teljesen adja oda az

ujjait, a hüvelyk- és mutatóujja között mindig visszafogott űr

marad: rejtőzik. Az izzadó kéz szorongó gátlásokat mutat. A

kéztartás jelbeszéde is megfigyelendő. A félénk ember rendszerint

"eldugja" hüvelykujját a többi négy ujja alá. Bujkál, sőt

védekezik. Ha félénk, de mégis kíváncsi, akkor hüvelykujjának

hegye a négy ujj közül kileskelődik. Tudni való, hogy

asztrofizikai szempontból minden ujj valamely csillagkarakter

hordozója. A hüvelykujj a Mars, a mutató-ujj a Jupiter, a középső

ujj a Szaturnusz, a gyűrűsujj a Vénusz, a kisujj a Merkur

dirigenspálcája.

Az introvertált, zárkózott ember mozdulatai szűkek. Végtagjait,

könyökét szorosan a testéhez szorítja. Takar velük. Az

extrovertált jellem széles, tárt gesztusokat használ.

A nevetésnek is megvan a maga karakterológiája:

Az idióta nevetése: hi-hi-hi-hi-hi-hi.

Az álnok kárörvendése: he-he-he-he. Néha még a kezét is

dörzsölgeti hozzá. Az egészséges, felszabadult nevetés;

ha-ha-ha-ha.

A magamutogató tátott szájjal, szétvetett lábbal, ültében

terpeszkedve, há-há-há.

Az alattomos ember csukott szájjal kuncog: mhm-mhm-mhm.

A gátlástalanul indulatos ember váratlan artikuláltan nyerítésbe

tör ki, amely rekedt, fülsértő.

A csukott szájjal nevető nőnek vagy férfinak a nevetése sokszor

azért gátolt, mert rosszak, vagy elöl hiányosak a fogai. A

pletykalapok ezt írták Joséphine-ről, Napóleon feleségéről, sőt

a mi világszép Erzsébet királynénkről is, ami persze egyáltalán

nem bizonyos. Születési jele szerint ugyan-is ki nem állhatta az

udvari cécókat, konvenciókat, s az ifjan valóban mélyen szeretett

férjével kapcsolatban csak azt sajnálta, hogy császár. Komoly,

művészetszerető, melankolikus, romantikus, független természet

volt. Bak szülött. Nevetni szívből csak baráti környezetében és

magyar udvarhölgyével, Ferenczy Idával együtt tudott, akivel

titokban női Harun al Rasidként ki is szökött az egyszerű emberek

közé, hozzájuk hasonló öltözékben, beszélgetett velük, sőt egy

értelmes, fiatal orvossal barátságot is kötött, akivel rövid

találkozásai alatt kellemesen elbeszélgetett minden protokolláris

kényszer nélkül. Aki azonban nem a fogai miatt nevet úgynevezett

"késszájjal", az bizonyosan nagyon zárkózott ember, s ha ehhez

még különben is vékony a felső ajka, valami kegyetlenség van

benne. Ha művelt, akkor szavaival, kritikájával öl néha, ha

primitív, akkor fizikailag bántja a környezetében főleg a

gyengébbeket.

A duzzadt, lefittyedt, középen metszett alsó ajkak a bujaság,

sokszor a bizarr perverziók jele. Ugyancsak ezt jelenti a

gyakran, ok nélkül az ajkakat nyalogató nyelv. Eléggé közismert

a bordélynegyedek prostituáltjainak ilyen-fajta "ígéretes"

jelbeszéde.

Az orr - férfinál, nőnél egyaránt - az erős, vagy gyenge,

befolyásolható karaktert jelenti. A férfinál azonkívül phallikus

jelkép. A "merész sasorr" a maszkulin potencia mágnese,

Casanovák, Don Juanok híméke, de a hadvezérek sem szűkölködnek

harcias orrban, náluk persze ehhez még az erős áll is társul,

amely elszánt akaraterejükkel fenyeget. A hátraszaladó satnya áll

gyakran olyan szégyellt, helyzeti energiájukkal visszaélő emberek

arcát torzítja el, akik valójában akaratgyengék, gyávák, de

kompenzálnak. Az ellenkezőjének akarnak látszani. Ha a

transzcendentum érdekli őket, akkor mágusok kíván-nak lenni, s

hiányzó képességeiket e téren dodonai zagyvaságokkal,

rejtélyeskedő hókuszpókuszokkal pótolják és meg is tévesztik vele

a tudatlanokat. Ha politika a szenvedélyük, akkor egy náluk

erőszakosabb, fanatikusabb "vezér" vak rabszolgájává,

kiszolgálójává lesznek. Gondoljunk csak Hitler

propaganda-főnökének, Goebbelsnek állára, aki a náci összeomlás

utolsó óráiban nem merte átvenni a vezér szerepét, és családját

kiirtva Hitlerrel egyidőben lett ön-gyilkos, méghozzá jellemző

módon. Miután öt kislányát morfiummal megmérgezte, feleségével

karonfogva haladt fel egy lépcsősoron a bunkerben, s

parancsszóval lövette hátba magát asszonyával együtt valamelyik

SS-katonával.

A szem, a homlok, a halánték - az értelem kilátótornya és dómja

az arcon. A nőnél a nagy, egymástól kissé távollévő szem már az

antik időben a szép- ség egyik feltétele volt. Démétért, Hérát,

a mítoszok valamennyi háztűzőrző asszonyát "tehénszemű

istennőnek" nevezték, és szobraikon az arcukat egy-mástól távol

álló, nagy szemekkel ábrázolták. A közel álló, szinte az orrtőhöz

lapuló szem a többi arcvonással egybevetve behatárolt, szűk

szemléletet jelent, de általánosítani ebben az esetben sem lehet.

A félig a szemre boruló, nehéz szemhéj a nőnél ábrándozó,

romantikus, gyakran buja természetre, esetleg a valóságtól

elforduló közönyre vagy leselkedő alattomosságra utal, Rossz jel,

ha valaki sohasem néz annak a szemébe, akivel beszél. Az oldalra

révedő, kerülő tekintetű ember titkol, bujkál, valódi ügyeit

takargatni akarja.

A homlok, még ha magas is, csak akkor fejez ki komoly értelmet,

ha nem csúszik meredeken hátra. Értékes, eredeti gondolkodó

homloka egyenes, és felső traktusán szép, formás dudorok

domborodnak. Orra fölött ráncok fejezik ki töprengő természetét.

Ha viszont az egész homlokot sűrű ráncok keresztcsíkjai borítják,

a szüntelenül felrántott szemöldök kényszercselekvéséből ösztönös

arcjáték lesz. Szerep. Sok színész küzd ezzel a torlódó vésettel

a homlokán, amelyen már nem tud uralkodni.

A fontoskodó emberek "kinyilatkozásaik" előtti finomkodó

köhintései a szájuk elé emelt tenyérrel, nyakkendő-igazításai,

a bizonytalan karakterek tárgytologatása, az erőszakos

fanatikusok szigorú fenyegetéssel felemelt két ujja, mind-mind

jelbeszéd, nem lehet kimeríteni egyénenként a pantomim

választékát. Aki azonban megtanul figyelni rájuk és szimbolikus

logikával értelmezi őket, nagyon értékes tapasztalatokhoz jut és

nem követ el kínos hibákat emberi kontaktusaiban. Mert amit

felismer, nem ítélet, hanem diagnózis, amelyben benne rejlik a

belőle kivonható gyógyszer. Láthatatlan sebeket, bántalmakat,

nyomorékságokat, rejtőző fekélyeket tisztít ki egy kívülről

ép-nek tűnő valaki lényéből, akiben fájdalmas pszichikai hiányok,

torzulások, gyulladások rejtőznek. Ezeket emberségből,

együttérzésből nem tanácsos érinteni, provokálni. Ahogy az orvos

sem markol puszta kézzel egy tályogba, nem ütöget barátságosan

hátba valakit, akinek ruhája alatt mérgező furunkulus lapul. Aki

jellemismeret nélkül rosszul közelíti meg környezetét,

munka-társait, ne csodálkozzék rajta, hogy reflexszerű

védekezésből ütések, sérelmek érik, amelyek nem egyebek jajgató

elhárításnál. És ha a sorsa alakulása, karrierje szempontjából

nagyon fontos kapcsolataiban számára érthetetlen veszteségek,

kudarcok érik, vizsgálja meg, nem ő maga tett-e valami gesztust,

mondott ki egy olyan szót, mulasztott el az illető számára

nélkülözhetetlen ego-rituálét, amelynek e gyűlölködő hátat

fordítás, bezárkózás csak a vissza-hatása volt.

                Sorsunk irányításának művészete

Gondolom, azt ma már minden értelmes, gondolkodó ember tudja,

hogy az egészség megőrzése, az igazi gyógyítás, a megelőzés. A

sajátos karakterre szabott, a genetikai adottságokat is

figyelembe vevő természetgyógyászatnak része viszont a

mélypszichológia, s feltétele lehetőleg az orvosi képzettség. De

a világért sem a dogmatikus, türelmetlen fanatizmus, a saját

nézeteink, tilalmaink ráerőszakolása olyan páciensre, akinek

egyedi gátlásai, iszonyai, gyengeségei vannak, s képtelen követni

olyan módszereket, amelyek igénybe veszik minden erejét és

idejét.

A sors mágiája e módszer párhuzamaként az emberekhez való

viszonylatában igyekszik a jellem ismeretén alapuló helyes

magatartást alkalmazni, amellyel nem érinti a páciens érzékeny

pontjait, hanem megpróbál az ő különös nyelvén, egyéni törvényei

szerint a segítségére lenni, megteremteni vele azt a humánus,

türelmes kontaktust, amely nélkül minden jó szándék falakba,

gyanakvásba ütközik. Többen mondták már nekem, hogy más az üzlet,

és más a barátság. Készségesen elismerem, hogy én valóban nem

értek az üzlethez. De az emberekhez igen. Iszonyodom attól, ha

érdekből kell bájolognom valahol, s boldoggá az tesz, ha minden

ilyen szándék nélkül foglalkozhatok emberekkel, mert őszintén

érdekelnek, és örülök, ha sikerült feloldanom egy

"álkapcsolatot". Nekem csak barátaim vannak, akik

"viszontszeretnek". Még soha nem fordultam el olyan

munkatársamtól, főnökömtől, akitől már nem várhattam semmit

anyagilag. Segítő, érdeklődő barátjuk maradtam, ha pozíciójukból

már kiestek. Sőt. Könnyebb szívvel, nagyobb igyekezettel

osztoztam problémájukban, mint amikor "fontos emberek" voltak.

Pedig nekem is meg kell élnem, s a nyugdíjam nevetségesen kevés.

De valóban külön tudom választani, ami nem együvé való. Az, hogy

sorsom mindig csodaszerűen meg-oldódik, nem szélkakasszerű

köpönyegforgatástól, ravasz, ártó szándékú "fúrásoktól", hazug

hízelgésektől függ, hanem sorsom láthatatlan uraitól, kar-mám

irányítóitól, akik mindig megoldják a megoldhatatlannak tűnő

nehézségeimet. Ez a tudat végtelenül nyugodttá tesz. Hosszú

életem tapasztalatai meggyőztek róla, hogy amíg a szolgálatomra

szükség van, megkapom a nagyon szerény, igényeimnek megfelelő

lehetőségeket hozzá a fizikai síkon is.

Sorsunknak vannak magatartásformái, amelyeket nagyon nehéz, mégis

tanácsos volna alkalmazni aggasztó pillanatokban, fájdalmas

csalódásainkban, sebzett, lázongó keserűségeinkben, az

önmarcangoló bűntudat görcsei között, megaláztatások

sértődöttségében s pótolhatatlan veszteségnek érzett gyászokban,

kudarcokban.

Van egy ősi indiai megállapítás, amely szerint nem mindenki válik

bölccsé, aki szenved, csak az, aki gondolkodik, mialatt szenved.

Hozzátehetjük, a figyelő, összefüggéseket regisztráló, a felületi

jelenségek mögött lelki-szellemi okokat kutató elemzés nélkül az

emberi létet aligha lehet elviselni ép ésszel és érzésekkel. Csak

az merül alá e létforma ingoványában, aki nem ismeri fel

megpróbáltatásai értelmét, sorsából nem zárja ki az úgynevezett

"véletlent", ami valójában nem más, mint felderítetlen

törvényszerűség, s nem érti meg, hogy súlyos megpróbáltatásai

mindig erkölcsi vizsgák és sorsszerű operációk voltak, amelyek

végül is gazdagabbá tették. Sőt: legtöbbször meg-védték attól,

hogy olyan kötöttségekbe bonyolódjék, amelyek lehetetlenné tették

volna a jövőjében várakozó, igazi feladata teljesítéseit, valódi

társaival való kontaktusainak létrejöttét. Nem hinném, van olyan

értelmes ember, aki nem jött volna rá, hogy elsiratott vesztesége

valójában nyereség volt. Egész sorsa "gellert" kapott volna egy

helyzet vagy emberi kötöttség kényszerzubbonyában, ha érte való

erőlködése sikerrel jár akkor. Magam is, más is, külső

szemlélőként figyelhettük utólag, mitől menekült meg

"sorsdramaturgja" kegyéből, aki megóvta attól, hogy a vesztébe

rohanjon.

Beszélnem kell azokról a tapasztalatokról, magatartásformákról,

amelyek csodaszerű sikerhez vezettek, amikor teljesen lemondtam

róluk. Igaz, csak akkor, amikor egyáltalában nem esett nehezemre.

Boldog voltam, hogy létrehozhattam valamit, s őszintén örültem

annak, amit a Bhagavad-gíta "Isteni Éneke" mondott nekem egy

karácsonyi misztérium fényében ezüsttálcáról húzott üzenettel:

"Tiéd csak a Mű, nem pedig a gyümölcse". Nagyon sokszor kapjuk

meg azt, amit kívántunk, de soha sem görcsös kapaszkodásunk

pillanatában. Mintha éppen ez a sóvárgó követelés emelne falat

mohó vágyunk és annak beteljesülése közé. A lemondásunknak

azonban őszintének kell lennie. Ha becsvágyunk tárgya felé

kacsintva ájtatoskodunk elérésének módszerét mímelve, mialatt

toporzékol bennünk a türelmet nem ismerő taps- és elismeréséhség;

zárva marad előttünk a kacsalábon forgó várkastély kapuja, mert

rosszul dörömböltünk rajta, s aranykulcsa sincs a kezünkben.

"Bölcs ember soha nem csalódik, mert nincsenek helytelen

várakozásai" - kiáltják át hozzánk évtízezredek gátjai fölött ősi

szellemi kultúrák bölcsei. Jó volna, ha elemeznénk, hányszor

vetítettünk penészes tűzfalakra szikrázó szépségű tájakat,

kéjesen kínálkozó formákat, a nemesség álnok pantomimjait. Azután

egyszerre eltűnt a káprázat, maradt a szürke, mocskos felület,

Ezért szükséges megkülönböztetni a káprázatot a valóságtól. A

vetület forrása mi magunk vagyunk. A kivetítő: saját képzeletünk,

vágyakozásunk, vakon elfogult érzelemvilágunk! Az ilyenfajta

"képzeletjáték" önsorsrontó veszély-be, szakadékba taszíthatja

részegült hívőjét, amiből nagyon nehéz kikapaszkodnia. Kötéseket

vállalt, lelkét az "ördögnek adta érte". Végzetének indái

rácsavarodtak. Elkötelezte magát. Szabadságát feláldozta. S mire

ráébred tévedésére, elkésett. Nemcsak az idő fosztotta ki valódi

értékek megszerzésének lehetőségeitől, hanem tévépítkezésének

torlaszai is. Rájön: "a sorsa mellé élt", célját tévesztette.

Szerencséjére a "csak egy életem van" közhelye a tudomány és

bölcselet számára már nem létezik. Mély megbánás, súlyos

szenvedések árán értékes tapasztalatokhoz jutott, amelyeknek

konstruktív gátlását átviheti élet-halál küszöbökön is. Hogy egy

vagy több élet parazsán való átkelés szükséges-e ehhez, mindig

egyéni dolog. Bizonyos azonban, hogy nem követi többé kísértő

lidércek táncát szakadékok, mocsarak fölött.

                A mágikus ember valódi életkora

Sorsát alakítani csak a mentális alkímia tüzén átégett lélek

tudja. Olyan érett szellem, akiben számtalan élmény

pszichokarakterológiai rétegei halmozód-nak egymásra.

Számlálhatatlan Tarot-szerep üres jelmezei sorakoznak mögötte,

amelyeknek minden fázisát, árnyalatát alakította már, s kilépett

e farsangi maskarákból. Első hallásra ez igen bonyolultnak, a

megvalósítása lehetetlen-nek tűnik. Valójában azonban minden

ember már e fokozaton él, akinek figyelme a transzcendentum felé

fordult, s szemléletében éles körvonalakat ölt egy csomó olyan

jelenség, amely rajta át és körülötte megnyilvánul.

E tudományos, művészi bölcselet első megfogalmazásával veszi

kezdetét lényének átalakulása. Érdeklődésének pirosan felfutó

higanyszála egyre gyorsuló iramban emelkedik fénybe boruló

magasabb kiterjedések, megismerések felé, amit visszanyert

emlékezésnek is nevezhetnénk. Mind több agysejtje borul fénybe.

Tudata kitágul. Szunnyadó vénák fakadnak fel benne. S teljes

bizonyossággal érzi, olyan tájon száguld e dimenziórakétáján,

ahol már járt egyszer. Erői, kapcsolatai az egyetemes léthez,

birtokában voltak valamikor; s újra az övé lehetnek, ha

fáradhatatlanul törekszik rá. Mert az involucióból, hanyatlásból

az evolúcióba, szellemi emelkedésbe átfordult tudata csak azt

fogadja el, amire ráismer. "Az ember soha sem tanul újat, csak

emlékezik" - mondja Platón. Elődeink, őseink, a Kelet mágusai

irányítani tudták s tudják szervi működéseiket. Számukra a halál

csak hosszabb éjszaka. A megsemmisülést nem ismerik, csak a

halhatatlanságot. Az élet- és halálfélelem száműzetése sem veti

őket az egocentrum jeges, görcsbe rándult, magányos szigetére.

Nem rettegnek. Nem ismerik a depressziót. Sok, egymással

párhuzamos valóságban élnek, amelyek nem ütköznek egymással.

Tudják, hogy az elemek és az élőlények, a galaxisok, a

naprendszerek, a fekete lyukak és a fehér csillagszülő anyaméhek

összefüggenek egymással. Gyökereikben azonosak. S alázattal

elfogadják, hogy e beteg embersejtek tömegének szüksége van a

szenvedés alkímiai hőjére, hogy kigyógyuljanak a gyűlölet, a

pusztítás, a rög-eszmés iszonyok tébolyából, s ne termeljenek

vészes vírusokat, véres háborúk metasztázisát, daganatos

áttételeit a megölt másikban önmagunk ellen.

Ki más volna képes rá, hogy ilyen egyetemes ideák belső és külső

sugárzásában gyógyító fényt árasszon, szánjon, szeressen,

megbocsásson, mint az, akiben e források felfakadtak? Ki más

ismeri fel a csapdákat, kárhozatcsalogató árnyak, görögtüzek,

vámpírfogakra húzott tündér maszkok mögött a becstelen szándékot?

Bársonykesztyűbe bújtatott fosztogató, mérgező karmokat? Egyedül

a megkülönböztetni tudó, a betegséget, nyomorúságot meg-előző,

igazságot kereső theomágusok sorsformáló tehetsége, hályogot

oszlató sejtelme a jó irányról, mert kezükben van a labirintusból

kivezető út csillag-fonala. Ők azok, akik érzik, hogy minden

mindennel összefügg és tudják az örökkévalóságot.

A sors mágiája nem kevesebb és nem több ennél a csodánál. Ezért

nevezem e könyv következő részét A csoda mágiájának.

* * *

                        A CSODA MÁGIÁJA

                    A csoda természetrajza

Mindenki megéli a maga csodáit, amelyeket sorsának urai neki

szántak. E csodák legtöbbször megoszthatatlanok. Van, aki nem is

mer beszélni róluk. Önmaga részére is összetákol valamiféle

"természetes" magyarázatot rá, mert retteg tőle. Nem mer

különbözni a többi, nyitott sírok között bujkáló, múló idő elől

menekülő halandótól, aki a tömegsors láncra kötözött ólomgolyóját

hurcolja a lábán. Nem mer más lenni. Attól tart, meg-vetik,

kigúnyolják. Ha a feje kiáll a sokaságból, levágják. Lehet. Volt,

akit megfeszítettek azért, mert a saját testén nyíltak ki mások

sebei. Csodákban élt és csodákat tett. Feltámadását, még

történelmi létét is tagadják azok, akik akkor is koldusok, ha

milliárdjaik vannak. A világ minden aranyáért sem tudnak egyetlen

percet sem megvásárolni halódó testüknek.

A megfeszített Fényhordozó halhatatlan halála és mitikus

feltámadása év-ezredekre megváltoztatta a világot.

A kételkedők magatartása a csodákkal kapcsolatban részben

érthető, mert ha el is mondják bizalmas körben családjuknak,

ismerőseiknek, azok látszólag érdeklődve, de belül

elbizonytalanodva, az eszük épségéért aggódva, vagy bosszankodva

hallgatják, mert felmerül bennük a kétely, hogy bolonddá te-szik

őket, esetleg hiú fontoskodással hazugságokat tálalnak eléjük.

Megkönynyebbülve sóhajtanak fel titkon, milyen jó, hogy ők "kívül

állnak" ilyen bárgyúságokon. Udvariasan elzárkóznak tőle. Mikor

bizonyítható eseményről van szó, akkor is igyekeznek "elnéző"

magyarázatot keresni rá, mintha barátjuk vagy szeretett

hozzátartozójuk illetlen tévedését takargatnák vele.

Sokáig ez volt a helyzet "felvilágosult, értelmes" emberek

részéről a tele-pátiával kapcsolatban. Egészen addig, amíg

amerikai és orosz kísérletek tárgyaként be nem bizonyosodott,

hogy a gondolatrezgések energiák, melyeket felvevő és leadó

agyantennák bocsátanak ki, éppúgy, mint a rádió és a televízió

kép- és hanghordozó hullámait az adótorony. Az ilyen

experimentumok sikerének százalékaránya igen magas, 75-90

százalék. Ezt az enkefalográffal mért gondolatrezgések

bizonyítják s rajzolják papírra, mint a szívritmust mérő EKG

vibrációját. Így hát a legkonzervatívabb elmék is kénytelenek

elfogadni, amit maguk is sokszor tapasztalnak, hogy a

gondolatátvitel tudományos tény.

Ugyanez volt a "baj" bizonyos sugárzásokkal kapcsolatban is,

amikor szenzitív egyének csak érezték emberek, tárgyak,

helyiségek vonzó vagy taszító hatását. Mikor az orosz Kirlián

házaspár izgalmasan érdekes fotókat készített szép rajzolatú, de

megcsonkított falevelekről, amelyeknek e képeken kiegészült a

hiányzó része, vagy különböző színeket kibocsátó emberkezek-ről

csináltak képeket. Ezt a "Kirlián-effektust" is lekicsinylő

szavakkal, kéz-legyintéssel fogadták a fölényes illetékesek.

Azóta viszont el kellett némulniuk, mivel infravörös fotók

bizonyítják, hogy minden élő dolog sugárzik. Különböző "aurája"

van az élő jelenségeknek, amelyek rengeteg fontos dolgot árulnak

el a fényképen rögzített tárgy koráról, állapotáról.

Marx György mondta egy tv-adásban, hogy felfedezése, amely

lényegé-ben az energia megmaradásának elvével analóg, a 20-as

évei elején született tézis, éppúgy, mint Heisenberg

kvantumelmélete. Ő talán még nála is fiatalabb volt akkor. S

azért történhetett így, mert ők a még felfedezetlen, végtelen

ismeretlenbe merültek kutatásaikkal, anélkül, hogy determinálta

volna őket a már beérett tudósok feltételekhez, tilalmakhoz

kötődő, beléjük programozott rendszere. Marx György elméletét a

soha sem cserélődő részecskékről, máig sem cáfolták meg. Nagyon

tisztelem, csodálom őt. Mert nagy műveltsége ellenére beismeri,

mi az, amit tud és mi az, amit emberi agy talán nem is foghat

fel. Abban bizonyos, hogy e hatalmas végtelenségnek, ami az élet,

van valami értelme, ha mi nem is fogjuk fel. A nekiszegezett

kérdésre, hogy hisz-e Istenben, nem felelt. Ő nem szavakkal,

emberek által teremtett különböző tartalmú fogalmakkal

foglalkozik, hanem jelenségek, tények működését próbálja

felderíteni. Nem tagad és nem állít. Hozzátette: őszintén

szeretné, ha az emberek nem fordulnának el tőlük különböző

fiataloktól. Akik mások. Ő maga azért reménykedik e súlyos

problémákkal küzdő világ jövőjében, mert tud-ja, vannak olyan

kitűnő fejű fiatalok, akik másfajta lehetőségeket érdemelné-nek

különleges képességeik kibontakoztatására, mint az olyan

gyerekek, akiknek nem ennyire kiváló az agyuk szürkeállománya.

Nyilván arra célzott ezzel, hogy amint bolygónkat a természetben

babráló tudatlan, de gőgös bűvészinasok manipulációi juttatták

mai vészhelyzetébe, úgy a nagyobb tehetséggel rendelkező,

kiválóbb agyak válhatnak világunk - a biosz zsenialitásával

összhangban gyógyító - orvosává.

Amit csodának nevezünk, nyilván egy másfajta, párhuzamos valóság

természetes törvényszerűsége. Ami az emberrel sorsszerűen

történik, számára sokszor félelmetes vagy boldogító akkor is, ha

a maga szűk feltudati létében nincs is rá magyarázata. Legalábbis

az általa ismert, a földi tudomány szerint nagyképűen

"szobatisztának" nevezett feltételek szerint. A benne rejlő

mágikus képzetek, intuíciók, megérzések anyagi gátakat semmibe

vevő óceánikus hullámai átcsapnak e tilalmakon, amelyeket ma

amúgy is alaposan kétségessé tesznek bolygónk szélsőséges

változásai. Nincs olyan tisztességes, értelmes tudós, művész vagy

filozófus, aki ne ismerné be tudatlanságát e forrongó

vészhelyzetben, s ne vállalná saját felelősségét a káoszból

kivezető út keresésében. Mert hol vagyunk már a "lineáris"

fejlődés önáltatásától? Helyette a káoszelméletre kell széttárt

kezekkel rábólintanunk.

Tehát a Csoda. A magam csodái közül csak azokról fogok beszélni,

amelyeknek "kézzelfogható" bizonyítékai vannak. Persze

hozzátartozóim, barátaim, ismerőseim élményeivel kapcsolatban

ugyanezt igyekszem tenni.

Néhány évvel ezelőtt szokásom szerint elsétáltam a

Wallenberg-szobor-hoz. Szép, jelentős műalkotásnak tartom, s még

mélyebben érint az a valaki, akinek az emlékére készült. A fiatal

svéd diplomata olyasmit tett, amit nem kellett volna tennie.

Fajtája, hazája a személyét védetté tették. Ő mégis életét adta

az üldözöttekért. Virágot tettem bronzkezébe, azután villamosra

szálltam a Szilágyi Erzsébet fasoron. A fogaskerekűnél léptem le

a villamosról. 1945 óta lakom e környéken. Most is a megállóval

szemben lévő oldalra, a jól fel-szerelt bazár felé igyekeztem

papíráruért. Soha sem állok meg, ha zöld utat jelez a lámpa,

amely ezúttal is zöldre váltott. Nem indultam el. Vagy fél percig

támolyogva néztem a zöld fényt. E fél perc alatt a következő

történt: a piros 20-as autóbusz rohanva sietett a Pasaréti út

fordulata felé, közben eléje került egy kis autó. Kerülni akarta.

Hatalmas lendülettel felszaladt a járdára. Kidöntötte a

piros-fehérre csíkozott jelzőoszlopot. Amikor döbbenten átértem

a másik oldalra, ott feküdt egy idős asszony holtan. Fél arca

pépesen véres volt, a holmija szétgurult. Pontosan azt a helyet

foglalta el, ahová én érkeztem volna, ha fél perccel előbb

indulok a villamosmegállótól. S akkor én fekszem ma a helyén.

Semmi okom, magyarázatom nincs e késlekedésre. Hacsak az nem,

hogy emberként még élnem kellett.

Nagyon szeretett barátommal történt. Barátságunk régen túl volt

a gyémántlakodalmon. A II. világháború végén az oroszok már bent

voltak a fővárosban, de a náci németek és magyar nyilas híveik

még mindig elkeseredetten védekeztek. Gyilkolva, kapualjba mentve

fegyvereiket, ágyúikat. Barátnőmék a Róna utcai lakásukban zsidó

barátainkat rejtegették. Velük volt barátnőm nővérének

alkalmazottja is. A barátnőm férjével együtt meglehetősen

szűkösen, heten szorongtak, úgyszólván ennivaló, víz és villany

nélkül. Az óvóhelyre nem mehettek le a lakók számára idegen

üldözöttek miatt. Egy-szerre bedöngetett hozzájuk barátnőm

nővérének 15 éves fia. Kollégiumból jövet, kalandos módon,

bombázások, lövöldözések között jutott el hozzájuk. SAS-behívót

kapott, mint a fiatalok legtöbbje, hogy jelentkezzen a

pályaudvaron. Kiviszik őket Németországba. Ő mindenképpen el

akart búcsúzni az anyjától és nagynénjétől. Barátnőmet hirtelen

megmagyarázhatatlanul szokatlan, rettentően aktív tiltakozás

fogta el. Képtelen volt a plakátokon hirdetett "felkoncolásokra",

saját lehetetlen helyzetükre, túlzsúfolt lakásukra,

élelem-hiányukra gondolni, csak arra, hogy az unokaöccsét nem

szabad elengednie! Oly hipnotikus hevességgel ellenezte a fiú

jelentkezését, hogy annak rémült szabadkozását legyőzte vele.

Velük maradt "bujkáló katonaszökevényként", Később kiderült, hogy

a vonatot, amelybe társait behajszolták, néhány állomással odébb

megállították. Kamasz utasait átszállították egy másik vonatra

az oroszok ellenőrizte területen és robogtak velük "gulági"

száműzetésbe rab-szolgamunkát végezni. Vézna, de nagyon jófejű

unokaöccse rövidesen bele-pusztult volna a kegyetlen fizikai

robotba, mint legtöbb társa. Még 25 évig élt a háború után,

kitűnő matematikus és pap lett belőle.

Egy másik, végtelenül jó, hűséges, művelt, okos és szerény

barátnőm, aki a tanítványom is volt, egészen más fajta "csodában"

részesült. Zsidóként megadással viselte a sárga csillagot.

Elfogadta a sorsát. Úgynevezett "védett" házba került ugyan,

amelynek kivételezettségét azonban a "végjáték" őrjöngő nyilas

vadállatai már nem vették tekintetbe. Hangszórón üvöltve közölték

a lakókkal, a házat kiürítik. Mindenki vihet magával egy

hátizsáknyi holmit, Várjanak a jelre, pléhfazék-kongatásra,

parancsszóra, az jelzi majd, mikor kell indulniuk. A barátnőm

felkészült. Hátizsákkal várakozott a zsibongó ház egyik apró

helyiségében. Az áldozatok moraját túlrikácsolták a hóhérok

fenyegetései, mocskos szidalmai. Várt és várt a pléhkongatásra,

ádáz vezényszóra. De az nem hangzott el. Sőt. A rémült suttogás,

a gyerekek sírása, az egymást kereső, zokogó felnőttek szavai is

elhalkultak. Még tétovázott egy ideig. Néma csend támadt. Kiment

a körfolyosóra, amely annyira zsúfolt volt mindig, hogy ki se

fért addig. Tudni akarta, mi történik. Mi vágta el a rémület és

a gyűlölködő bosszú idegtépő lármáját? Nem akart hibát elkövetni.

Nem mert kimaradni sorstársai tömegéből.

A ház is üres volt. Ottfelejtették. Életben maradt. A családjával

együtt később Kanadába utazott. A menet, amelynek tagja lett

volna, hosszú gyaloglás után nem érkezett meg sehová. A

puskatussal hajszolt öregek, asszonyok, gyerekek a végsőkig

kimerülve elhulltak, összeestek, agyonverték őket.

A Torockó utcában van egy ház; a számát nem írom meg, mert igen

furcsa történések színhelye volt. A csodáé is. Vannak ilyen

házak. Gyönyörű luxus-lakásokat építettek bele, faburkolatos

falakkal, faragott dísztárgyak kiemelésére való mélyedésekkel,

csillárokat tartó gerendamennyezettel. A teraszos tetőlakásban

kötött ki a háborúvég szőnyegbombázásos idejében az a barát-nőm,

akiről a Raguel hét tanítványa c. regényemben a belga Madelaine

alak-ját formáltam. Most Brazíliában él. A férje zsidó volt.

Ezért ők sem mehettek le az óvóhelyre. Hálószobájuk oldalfalánál,

egymással szemben állt a fekvőhelyük. Akkor már felhőszakadásként

hulltak a gyilkos robbanólövedékek a városra. "Madelaine"

hirtelen azt mondta a férjének: "Te, átfekszem melléd!" Amit

sohasem tett, mert valós történetét írtam meg az Izisz

bárkájában. Jóbarátja volt a férjének, de több nem, tragikusan

meghiúsult első, igazi szerelme után. Frigiditásában mindig

elhárította a testi érintkezést vele. Ahogy besiklott férje

ágyába a paplan alá, a házat bombatalálat érte; valósággal

kettéhasította. A szoba fele a többi emelettel együtt leomlott

az ő ágyával együtt, amelyben percekkel előbb feküdt. Hatalmas

faldarabok, tetőcserepek hulltak alá. Ha benne marad, bizonyosan

meghal. Micsoda rejtélyes figyelmeztetés, megmagyarázhatatlan

"csoda" késztette rá, hogy így mentse meg ma is értékes,

tapasztalatokat, felismeréseket gyűjtő életét?

A ház egyébként "szerencsétlen" háznak nevezhető a restaurálása

óta. Az egyik lakásban az 1919-es forradalom valamelyik nagy

"fejesének" fia lakott feleségével együtt. Rossz házasságuk

pokollá változott, amikor "slusszpánikjában" a férfi beleszédült

egy fiatal, csinos, fenntartás nélküli, szívesen szeretkező kis

szajhába, akinek mindegy volt, milyen korú és küllemű férfi

zsebében csörögnek az obulusok. A férfi azt kívánta, éljenek a

kis szukával hármasban a szép lakosztályban. A feleség ettől

őrjöngő fúriává változott, s miután letépte vetélytársnője

ruháit, leöntötte forró vízzel, a férjét kényes helyeken

megrugdosta, magára zárta a fürdőszobaajtót, bevette összes

altató-ját, a biztonság kedvéért a csuklóján felvágta az ereit

és meghalt. A dagadtra vert, vérző kis prosti otthagyta a kíntól

összegörbült vénembert, aki férfi ékessége megnyomorítását

konstatálta, s fiatal szeretője elvesztése miatti bánatában

felakasztotta magát a gyönyörű lakásában.

Ugyanebben a házban lakott ádáz feleségével egy szoknyabolond

férfi. Nőket hajkurászó fáradhatatlan tevékenysége során a férfi

viszonyt kezdett egy férjes varrónővel. Az asszony házastársa

rajtakapta őket, egymáson. Lelőtte mindkettőjüket. Olyan

beosztása volt, hogy jogosan viselt fegyvert. A kikapós férfi

özvegye hamarosan hűtlen házastársa után galoppozott egy

villámgyorsan terjedő, áttételes rákban. A luxuslakásban. Persze

lehet, hogy ha valaki a híres Sánta ördög című regény kíváncsi

pokolfajzataként leemel-né a városok háztetőit, valamennyi prűd

intimitással rejtőző lakásban tanúja lehetne hasonló eseteknek.

Vannak helyzetek, amikor valaki maga siet randevúra a sorsának

tragédiájával. Egy gyönyörű lány esetére valószínűleg sokan

emlékeznek a középkorúak, idősebbek közül. Nagy port kavart fel,

mert a híres Latabár-dinasztia tagja volt. A "hosszú Latyi" és

egy csinos bécsi nő egyetlen gyermekükként imádták. Tizenöt

évesen ismertem meg Balatonlellén. Rendkívüli jelenség volt.

Hódítóan bájos, kedves, barátságos, s már akkor kamasz- és

férfiszíveket mágnesként vonzó. Kecses, karcsú alakjából,

selymes, hosszú szempillájú, nagy szeméből, szépvonalú szája

mögül elővillanó, tökéletes fogsorából, mosolyából, pillantásából

tudattalanul is az örök női varázs titka sugárzott.

Ismertem a családot. Nagyapja, az öreg Latabár Árpád sokat

filmezett nálunk a némafilm idején. De már az ükapja is Thália

szekerén utazott; színész volt, s valamennyi utódja génjeibe

továbbadta e különös, nehéz hivatás megszállottságát. Csak e

gyönyörű lányból hiányzott a készség és tehetség, hogy kövesse,

folytassa a Latabár-vonalat. Pedig nagyszerűen, kecsesen mozgott

és imádott táncolni, de csak "magánpasszióból". Sokat

beszélgettem vele. Nem akart egyebet, mint világot látni, szépen

öltözködni, szórakozni. Édesanyjával lakott egy panzióban,

amelynek közelében öt diákfiú sátorozott félig éhen-halva, csak

hogy a közelében lehessenek, láthassák őt és esténként a

táncparketten forgathassák, emelgethessék, dobálhassák hajlékony,

formás testét az akkor divatőrületté vált rock and roll nyaktörő,

artistákat megszégyenítő mutatványaiban. Édesanyja a leghíresebb

bécsi fodrásszal csináltatta meg lánya csupa hullám, lokni,

nyakba, hátba zuhogó, feltornyozott, rafináltan igéző frizuráját,

s ruhacsodákba öltöztette. Ez a koraérett, vagy inkább időtlen

nő-gyerek nagyon jószívű volt. Élvezte a szenvedélyeket,

amelyeket keltett, de sajnálta is a sátorban szorongó, éhező

fiúkat. Az étkezéseiken kapott kenyeret, süteményeket, gyümölcsöt

mindig kicsempészte nekik. Később hallottam, hogy stewardess

lett, mert jó nyelvérzéke volt és imádott repülni. Azon a

nevezetes napon nem volt szolgálatban, de meg akart hallgatni egy

koncertet Párizsban. Természetesen ingyen repülhetett estélyi

öltözékében, magánszemélyként. A repülőgép lezuhant. Senki nem

maradt életben az utasok és személyzet közül. A gyönyörű lányt

csak hosszú ujján viselt zöldköves gyűrűje alapján azonosították.

Keskeny, ápolt kézfején kívül más nem is maradt belő-le. Egy

híres, régi mese jut eszembe erről. A nagyhatalmú "Napfia"

uralkodó álomszép parkjában sétált. Egyszerre odarohant hozzá és

térdre borult előtte legkedvesebb szolgája. Könyörgött, adjon

neki egy gyorslábú lovat. "Miért?" - kérdezte az uralkodó. "Az

előbb találkoztam a Halállal. Értem jött. Iszfahánba kell szöknöm

előle."Az uralkodó neki adta a lovat. Tovább sétálva ő is

találkozott a Halállal. Meg akarta állítani, hogy kérdőre vonja,

de az nagyon sietett. "Hová mégy?" - kiáltotta utána. "Még ma

Iszfahánba kell ér-nem. Onnan viszem el legkedvesebb szolgádat" -

 szólt vissza a Halál. Vannak ilyen randevúk, ahová mindenki

pontosan megérkezik.

Egy másik úgynevezett "csodát" is idejegyzek, amely inkább

fellebbenti a fátylat olyan erőkről, jelenségekről, amelyek

vannak, de nem tanácsos játszani velük. Ha tudatlan gyerek a

tűzzel játszik, gyakran okoz tűzvészt vele.

1953-ban Mátraszentimrén megismerkedtünk egy művészházaspárral,

akik éppen válófélben voltak. Némileg nomád alkotóházféle volt,

ahová beutaltak bennünket olyan 1-2 szobás kis házacskákba,

amelyek füves, erdős hegyoldalból nőttek ki. A vizet a kútból

hordták a porcelán mosdóba s a fabódés "budi" kissé hanyatt dőlve

a szabadban állt. néha azonban nehéz volt kiszabadulni szűk

zárlatából, mert a szabadon legelésző lovak a jóízű fűtépdesés

közben az ajtajának támasztották a farukat. Az étterem közös

volt, s a szigorú, ámde az egyetlen ideológiából alaposan

felkészült "népművelő elvtárs-nő" szintén, aki például alaposan

leszidta valamennyi jelenlévő előtt Csók István leányát, mert az

néhány percet késett a vacsoráról. Mi egy asztalnál ültünk a

zenészházaspárral s ez számukra sorsszerű volt. Az asszony

nagyszerű hegedűművész, a férfi kiváló zongorista, a legjobb

zongorakísérő volt, de szólókoncerteket is adott nagy sikerrel.

Szenvedélyes, egymás iránt őrjöngő érzékekkel teljes szerelmük

minden akadályon átgázolt. A férfi otthagyta feleségét és egyéves

kisfiát, gyönyörű, rendkívül attraktív imádottjáért. Albérletben

szorongtak egyetlen ágyban, de semmi más nem volt fontos

számukra, csak hogy egymás húsából egyenek soha ki nem elégülő

gyönyörrel. A férfi elvált. Összeházasodtak. Közös lakáshoz is

jutottak. Turnéztak együtt is, külön is. Az asszonyba svédországi

turnéján halálosan beleszeretett egy fiatal-ember. Pezsgős,

éjszakába nyúló beszélgetéseik, részegségük hangulatában az

asszonyt az érzékei belesodorták egy szeretkezésbe, amely neki

csak meg-bánt kalandot jelentett, a fiatalember azonban tovább

lángolt tőle. Könyörgő, követelő levelekkel ostromolta a nőt, aki

e leveleket sajnos megtartotta, s hanyagul beledugta kacatokkal

teli retiküljébe. A férje megtalálta őket. Soha, legmagasabb

koráig sem bocsátotta meg a felesége hűtlenségét. Különös

egyéniség volt. Jóképű, művelt, alacsonyabb a feleségénél, de

csak az ilyen magas, férfiszemeket vonzó, színes művészegyéniség

izgatta, noha rejtett kisebbrendűségi érzés kínozta érte. Nagyon

korán rászokott az italra. Valójában függésbe került vele.

Szenvedélybeteg lett, bár észrevehetően soha nem volt részeg.

Rendkívül finom, halk modora ellenére leleményesen bosszúálló,

szexuálisan erősen perverz volt. Nőt, férfit hozott haza, s a

feleségét is rá akarta venni, hogy együtt közösüljenek. Az

asszony tiltakozva iszonyodott a gruppenszextől. A férfi

kezdeményezésére ezek után spiritizálni kezdett. Egy betűkkel

borított táblán poharat mozgattak, könnyedén fölötte tartott

ujjakkal. S a pohár furcsa szavakat hozott össze a betűkből.

Fenyegetéseket. A férfi utólag bevallotta, ő mozgatta a poharat,

de attól, ami történt, megrémült. Ami-kor az a mondat rajzolódott

ki a keze alatt, hogy ha nem teszi meg a felesége, amit kíván

tőle, "üvegveszély" vár rájuk. A szeánsz után még aznap este egy

szódásüveg robbant fel a férfi kezében, mialatt az asszony sírva

tiltakozott egy akarata ellenére meghívott kalauznő vetkőzése

ellen. "Véletlen" - gondolta akkor, de a férje folytatta poharas

praktikáit. "Falomlással" ijesztgették a betűk az ellenálló

feleséget. Együtt ültek az ebédlőasztalnál, veszekedve, mint

mindig, amikor fölöttük egy óriási súlyos darab levált a

mennyezetről, csattanva elborította az asztalt és őket is

megsebezte. Ennek ellenére folytatódott közöttük a mindmáig

megmaradt marakodó szerelem-gyűlölet harc, s így a művelten halk

tüskeszavakkal döfködő, s szenvedélyes, síró kitörések-kel

reagáló, újra a poharazáshoz forduló manipuláció, amely ezúttal

tűzzel fenyegetett s nevetséges, megalázó helyzetekbe

kényszerítette az asszonyt. Ez is tudatosnak vélt bosszú volt

persze a kibékíthetetlen, felejteni nem tudó fér-fi részéről.

Feleségét egy székre ültette a függönyös ablak előtt, s egy

tartóba tűzött hosszú, vastag, égő gyertyát tett a feje tetejére.

Azzal kellett mozdulatlanul ülnie órákig. Egy orrviszketés

miatti, váratlan reflexmozdulat a gyertyát a csipkefüggönyre

döntötte, s azt rögtön meggyújtotta. Gyorsan terjedő, hatalmas

lángok csaptak fel a szobában. Rémülten oltották mindketten

vízzel, takarókkal, segítségkiáltásukra a szomszédok kihívták a

tűzoltókat. A férj és a feleség ruhája is tüzet fogott, köhögve,

füsttől fulladozva kerültek ki végül a tűzoltók segítségével a

betűábra által jósolt "tűzvészből". Akkor megfogadták, nem

nyúlnak többé a "jóspohárhoz". A férfi is dúlt, hasadt állapotba

került a történetektől. Önmaga előtt sem tudta tagadni, hogy amit

ő bosszúból "kitalált", olyan veszélyeket idézett fel, amelyek

erői fölött nem volt hatalma, E sorozatot nem lehetett többé

puszta véletlennek tekinteni. Misztikus szorongás fogta el,

"transzcendens huzat" csapta meg, s a hittől, amely bizonyosság

is volt, nem tudott többé szabadulni. De azért a sebzettsége is

megmaradt. Az ital mellett csalni kezdte a feleségét egy hozzá

hasonló, magas, attraktív nővel. Gondja volt rá, hogy a felesége

tudomást szerezzen róla. Őrjöngő féltékenységi jelenetek

közepette együtt határozták el a válást. Már az ügyvédjeikkel is

megállapodtak, amikor Mátraházára jöttek közös beutalóval. Az

asszony rögtön hozzám kapcsolódott, a férfi sértődötten a

férjemhez, noha a téma nem volt közömbös előtte. Persze a

zenészházaspár kibékült, noha mi egyetlen szóval nem erőltettük,

hogy megtegyék. Valójában kívánták, imádták egymást, a mi példánk

sugárzása is hatott rájuk, noha szerelmi marakodásuk nem

változott. Az asszony azonban teljesen átalakult attól, hogy

Budapesten is csatlakozott ezoterikus iskolámhoz. Tanult,

gyakorolt, s egy kislányt szült a férjének. Egyénisége

gazdagodott, kibontakozott, de a közöttük lévő konfliktust nem

tudta megváltoztatni, noha a férje is belemerült az okkult

tanulmányokba, a megismert okkult törvényeket azonban sohasem

vonatkoztatta önmagára. Ahogy a csontalkatot sem lehet egyetlen

inkarnációban meg-változtatni. Az asszony viszont szorgalmasan

szívta magába a mi szellemi "svédasztalunk" kínálatát, gyakorolt,

s nemcsak színes, érdekes elméletként fogadta be, hanem élte is,

amit olvasott és hallott. Nagyon sokat segített későbbi

küzdelmeiben, megpróbáltatásaiban.

A sok "csoda" közül, amelyek "magánügyeim", idejegyzem a

legutóbbi sorsajándékomat, amely végtelenül boldoggá tett, s

mindenki számára bizonyítható tény. Írásom van róla. Egy levél

Németországból. Alig néhány hete kaptam. Xeroxos másolatát

elküldtem a Hayne kiadónak és kitűnő fordítómnak, Gottfried

Feidelnek is. A hölgy kinyomozta a címemet. Hét évvel ezelőtt

olvasta A Vörös Oroszlán c. könyvemet, amely nagy hatással volt

rá. Megtudta, hogy én is éltem Berlinben, mint ő a férjével és

két gyermekével. Azután, a férje halálát követően visszavágyódott

szülőhelyére. A gyermekeinek is ez volt a kívánsága. Ahol ő

született, nagyon kis helység. A németek is alig is-merik. A

családi gyökerei azonban ott vannak évszázadok óta. Nagyon kért,

írjam meg neki, honnan tudok róla? Voltam-e ott? S honnan tudok

a családjukról, a múltjukról ilyen részletességgel. Rögtön

válaszoltam neki. Berlinben nem egészen három évet töltöttem.

1931 januárjától 1933 végéig. Utána haza-jöttünk Magyarországra.

Akkor nyílt meg a Kékes luxusszálló. A nagy deflációban

grafikusművész, olimpikon, gerelyvető férjem síoktatók

segítségével együtt elvállalta a Kékes Szálló sítanfolyamainak

vezetését. Ő maga sokszoros világbajnok volt a sísportban is.

Azonkívül csoportokat vittünk ki Tirolba egészen az Anschlussig,

Ausztria hitleri megszállásáig. Ebben az életemben sohasem jártam

Schwandorfban. A hölgy onnan írta a levelet. A Vörös Oroszlán

története így kezdődik... "Schwandorfban születtem 1635-ben".

1939-ben kezdtem írni. A kisfiam halála után. Alkímiával

foglalkoztam éppen. Felmerült bennem ez a helységnév. Jól

hangzott. Azután hozzáfűződött a többi "ki-talált" figurám. Magam

előtt láttam egy malmot, a lilahúsú, papucshős molnárt. Buja,

hangos, széles csípőjű feleségét, Theresát, s a fiút, a

főhősömet, aki nem az arany-, hanem az örök élet után sóvárgott,

Kos-szülöttként mindenre képes volt, hogy meg is szerezze magának

az "Elixírt". El is neveztem őket. Egyszerű német neveket adtam

nekik. Az asszonynak Theresa, a fiúnak mondjuk Hans legyen a

neve. És a vezetékneve? Várjunk csak: Burgner. Igen. Elég

általános név. A német hölgy neve, aki most a könyv megjelenése

után csaknem ötven évvel írt nekem, Theresa Anna Burgner.

Férjezett, Anna Müller. Ott van a családi malom is. A nagybátyja

háza az ő közelében épült. Őt HANS BURGNER-nek hívják, mint a

főhősömet. Theresa Burgner, férjezett Anna Müller, még egyszer

előfordul a regényben, amikor a gyönyörű, ám romlott és teljesen

elzüllött, szifiliszben elpusztult Corinna újra megszületik a

tönklábú, vaskos, analfabéta parasztnőnek, akinek Anna Müller a

neve. Az-után: a regény végén megjelenik Casselben a ház urának

elzüllött, beteg tanítványa. Egykori tanítója tudja, hogy az meg

fogja ölni őt ugyanúgy, ahogy ő ölte meg Mesterét 1655-ben - az

aranyszelencében rejtett vörös porért, "az örök élet

Elixírjéért". E szerencsétlen, bukott neofita neve Heinz Müller.

A könyvet azóta hogy első, 1946-os megjelenésekor bestseller

lett, 1947-ben a többi hasonló ideológiájú könyvvel együtt

bezúzták, elégették, de megölni nem tudták. Feltámadt. Hamvaiból

támadt fel és világsiker lett. Németországban már a kilencedik

kiadása jelent meg. Itthon a negyedik - nagyrészt elfogyott.

Angolul is kiadták, s az összes világnyelven nyúlnak érte. De...

mi volt ez? Teljes meggyőződéssel hittem a német levélig, hogy

alakjaim nevét én találtam ki, mind az ötöt, a malommal, a

helységnévvel együtt. S ha ez igaz, márpedig igaz - akkor minden

csodaszerű valóság igaz, amely az ember agyában megszületik. A

mítoszok, a mesék, az örökkévalóság-tudat, az el-süllyedt

kultúrák, a varázslatos, elementáris képességek, a múlt

mélységeiből sugárzó halhatatlan energiák, az elemek és az ember,

a biosz és az ember, a kozmosz és az ember között keringő

láthatatlan kontaktusok, kimeríthetetlen vénák, mind vannak,

emlékezetük különben nem fakadhatott volna fel teremtő

képzeletünkben.

A csoda ilyenformán a feledés fátylai mögött rejtőző magasabb

természetesség. Titokká vált valóság. Szüntelen inger, hajszoló

kíváncsiság, nyugtalan elégedetlenség, kielégületlen éhség

bennünk, ízekre, színekre, boldog teljességre, amelyek formuláját

elvesztettük, de egyre keressük. S az néha hírt ad magáról.

Érintése megborzongat. "Déjá-vu" - gondoljuk. "Csoda" -

suttogjuk. De vajon valódi neve-e, amit ködhálóként rádobtunk?

Nem valószínű. Ha rátalálnánk létünk egyetlen "Elfelejtett

Igéjére", az örök felébredésünket jelentené az árnyék völgyében

bolyongó, hamis képzeteink által életnek vélt álmainkból.

*

Mivel napjainkban fizikailag bizonyított ténnyé vált, hogy

valamennyi élő-lény sugárzik, s ez az "aura" infravörös fotókon

megjelenik, közelítsük meg bolygónk öntörvényű individuumát, az

embert a láthatóvá tehető módszerrel, amely kétségtelenné teszi,

hogy ő sem a bőrénél végződik. Töltése, jelleme, állapota szerint

különféle rezgéseket bocsát ki, túlterjed rajta. Már a

fogantatása is teljesen analóg a világ keletkezésének

misztériumával, amely a tudomány eddigi feltevései szerint

egyetlen óriáskromoszómából született a "Big Bang" robbanása

következtében a kozmosz egyre táguló, gigászi univerzumává,

amelyben százmilliárd galaktikáról vettünk tudomást eddig.

Szintén fizikai kutatások felderített ténye, hogy az ember

fogantatása is egyetlen sejtből indul ki, amikor az érett női

petesejt egyesül egyetlen eggyel a hárommillió ondósejtből,

amelyek kirajzanak a férfi heréjéből az orgazmus pillanatában.

Azt is tudjuk már, hogy az ember sejtjeinek száma nem kevesebb,

mint valamennyi galaktika naprendszereinek, bolygóinak száma.

"Amilyen a mikrokozmosz, ugyanolyan a makrokozmosz, s ebből

csodálatos analógiák adód-nak" - mondja Hermész Triszmegisztosz,

a Háromszor Hatalmas mitikus szellemóriás, megalkotva ezzel az

analógiák tanának minden jelenséget átfogó tudományát. Az

anyaméhben az egyetlen sejt osztódni kezd, végigmegy az anyag

fejlődésének minden állomásán a méhlepény magzatvizében, amelynek

összetétele megfelel az óceán vizének. Anyjának szervezete juttat

hozzá oxigént, vitaminokat, táplálékot, s tisztítja ki a magzat

által termelt salakot. Azután felölti emberformáját, s benső

napja, a szíve lüktetni kezd. Elérkezik a születés sokkja. Amint

véresen, vörösre főtten, elmúlt élete öreg arcával ki-szakad

anyja méhéből, felsír, tudja, miért. Köldökzsinórját elmetszik,

önálló egyénné lett. Saját múltja, karaktere, sorsa van. Él és

sugárzik. Róla, e sugárzásról, a különleges, egyedi auráról

beszélek most, amely valamennyiünkből más színeket, formákat,

hatásokat áraszt, s titkos valójáról vall a látóknak - és a

fotómasinának.

                          Elemi erők

Az AURA az emberi testből és annak pontos másából, az étertestből

áradó biogenetikus sugárzás. Az aura tehát ÉTERBUROK, az

ibolyántúli skálán folytatódó fizikai ember. Az aura az, amiben

minden kapcsolat, minden testi vonzás és taszítás felvetődik.

Aurikus, szaporodásra ingerlő mitikus hősugárzás előzi meg

például az élőlények szexuális kapcsolatát is. Egy passzív

állapotban lévő búzaszemben megindul a csírázás, ha egy pozitív

töltésű, némileg ingerlő, növényi phallosként szereplő

orchideagumó csúcsát feléje fordítjuk.

Mielőtt rátérnénk e téma lényegére, tisztázni szeretnénk sok

zavaros fogalmat, amely köztudatba került róla. Vannak, akik az

aurát összetévesztik az OD-sugárzással. Vannak, akik a testet

körülvevő asztrál- és mentáltest szín-képét sejtik benne.

Valójában ezek mindegyike egymástól különböző, bár közös forrású,

az emberrel szorosan összefüggő rendszer. Az auralátás

gyakorlatánál okvetlenül szükséges, hogy pontosan tudjuk, mit

hogyan értékeljünk, mire koncentráljunk és egy-egy ilyen

sugárzásrégióba miféle módszerrel kíséreljünk meg behatolni. Mert

a lényeges eltérés a négy felsorolt jelenség fel-ismerésének

különböző lehetőségeiben van meg.

Az OD a fizikai szervek által generált félanyagi plazma,

univerzális, okkult matéria - tehát nem individuális és állandó

jellegű, mint az aura, amely az étertestből vezető fény-, szín-

és rezgéshíd a fizikai, éteri és asztrálrégiók között.

Az OD, noha a test ismeretlen, s annak csak szenzitívek által

érzékelhető terméke, akár a vér, a nyirok és a hormonok -

létrejön, felizzik és elfüstöl. Alakját - bizonyos hatásokra -

szüntelenül változtatja. Reichenbach Az OD c. könyvében több

médium egymással leellenőrzött kísérlete alapján így be-szél

róla:

"A szenzitív egyén eleinte idomtalan, fehéres hóembernek látja

önt, majd vértezett lovagnak magas sisakkal, végül borzalmas-nak,

mint valami világító óriást."

Van olyan OD, amely ismeretlen forrásból, állandóan és

változatlanul áram-lik, kristálypólusokból tör elő - van olyan,

amely lassanként gyengülő, fogyó forrásból ered, s van olyan,

amely múlékony, de élő humuszból, élő szervezetből fakad. Azonban

van olyan is, amelyik bizonyos kémiai folyamatokból eredően

pillanatnyilag fellángol és gyorsan elalszik ismét. Reichenbach

ezt - minden más kémiai erőt jelentő hasonlóságtól

megkülönböztetően - KEMIZMUS-nak nevezi.

Az OD-sugárzás éppúgy, mint az aura, speciális eszközökkel a

fizikai szem számára is láthatóvá tehető. Az asztrál- és

mentáltest plasztikus színeivel és szimbólumaival azonban egészen

másképpen kell érintkezést keresnünk.

Amikor tehát az auralátás-gyakorlásról beszélünk, négyféle

kiképzést értünk alatta:

1. A fizikai és étertestből kiáramló biogenetikai sugárzás

érzékelésének fejlesztése.

2. Az OD-sugárzás felfogására alkalmas, ugyancsak fizikai

érzékenység kihangolása.

3. Az asztrális szimbólumok látása.

4. A mentális jelképek szemléletére képes, magasabb rendű

pszichikai és szellemi érzékszervek életre keltése.

Az első két esetben bizonyos eszközökkel és a fizikai szemünkkel

dolgozunk, bár nem koncentratív, hanem meditatív úton. A két

utóbbi esetben ez a magatartás még inkább irányítottan

meditatívvá válik. Ebben a kettős derengésben belső szemünkkel

hatolunk be az asztrális, vagy mentális zónába, amelynek helyét

pontosan meghatározzuk előbb. - Az asztrális szimbólumok 50-60

cm-re, a mentális jelképek 1 m-re lüktetnek a fizikai testtől.

A szem le-hunyása azért nem ajánlatos ilyenkor, mivel a

tapasztalat szerint a fizikai szemmel együtt legtöbbször az

asztrális szem is lehunyódik, s a tudat az álom kábulatába merül.

      Az auralátás első fázisának elmélete és gyakorlata

Az ember testi felépítése pontosan megfelel mentális

összetételének. Ez aurikus szempontból annyit jelent, hogy minden

egyes fizikumnak más a szín-áteresztő képessége. Ha félhomályos

szobában valakit egy háromszínű fényforrás elé ültetünk oly

módon, hogy eltakarja előlünk a fényt, s annak csak a glóriája

derengje körül, akkor a teste lefogja azokat a színeket,

amelyekkel a saját rezgései nem rokonszenveznek, ugyanakkor

azonban felerősíti a szimpatikus árnyalatokat. Ilyenformán minden

ember aurája - fizikai szemünkkel ellenőrizhetően - különbözni

fog a másikétól. A színek individuális összetételét azután a

hermetikus karakterológia színtáblázata alapján értékelhetjük.

Az aura érzékelésére nézve tudnunk kell, hogy az ember sohasem

az aurát látja, hanem azt a visszahatást, amelyet a mentális

rezgés elindít. Ha a mentális erők megérintik az asztrális

erőket, ez az impulzus áthat az éteri és fizikai síkra is, s ez

kerül kontaktusba az emberi szemmel. Mivel az aura rezgés, tehát

éppúgy, mint a hangra, az aurára nézve is érvényes a felhangok

törvénye. Az aura bizonyos ultraszínekre való visszarezgés. Ez

az ún. heterodinakció. Ennek működését bárki kipróbálhatja, ha

egy vízzel töltött fürdőkádba két kis papírcsónakot helyez,

amennyire lehet, távol egymástól. Amint egyik csónakot mozgásba

hozza, kis idő múlva rezegni kezd a másik is. A víz itt mint

közvetítő közeg az AKASHA szimbóluma, a keleti filozófia szerint

"a beszélő Fény krónikája", amely minden elvont gondolatot,

eseményt pontosan megőriz és onnan elő is hívható. Az Akasha a

Nirvanisztikus Istenség emlékezete, tapasztalata, s éppoly örök,

mint a mulandón túli, meg nem nyilvánult ismeretlen. Ugyancsak

a harmonikus felhangok törvényét mutatja az is, ha valami sokhúrú

hangszeren valaki megrezget egy mély hangot, s annak sorra

megrezdülnek a felső oktávjai. Érdekes, hogy a mély hang hatása

robusztus, de nem erős, nem tartós. A magas hang hatása azonban

intenzívebb, mivel gyorsabb rezgésekből tevődik össze, magasabb

a frekvenciája és áthatóbb az ereje. Maga a benyomás, amelyet az

auralátásnál nyerünk - sajátos, gazdag, aurikus színérzet.

Végtelenre állított szemmel nézzük a háromszínű fényforrás elé

ültetett médiumunkat, de nem pusztán a fizikai szemünkkel, hanem

pszichikailag is érzékeljük. A vörös színnek például előbb és

nyomatékosan születik meg az érzéstartalma, amelyet e színnek a

szemlélete vált ki belőlük, mint maga a szín. Ez esetben

erő-szakos, támadó, indulatos, szenvedélyes egyéniség rezgéseit

fogjuk fel belül, a vörös szín határozott tudatával. Ugyanígy a

kék, a sárga, a lila, a zöld, vagy a szürke különféle

árnyalatainak a sugárzása először lélekben érint meg bennünket,

szenzitivitásunk forrásánál, ahol az érzések láthatatlan,

taszító, vonzó, hő- és hűvösségárasztó hatásaira a

legfogékonyabbak vagyunk, s csak azután kapcsolódik ehhez a

fizikai szem érzékelése.

                        A szenzitivitás

Reichenbach, az OD-sugárzás újabb kori felfedezője, egész

elméletét és minden kísérletét, sőt minden bizonyítékát a

szenzitívekre alapította. Bevezetésé-ben számtalan tünetet sorol

fel, amelyek mind a szenzitív ember kísérői. Ilyen például: a

bizonyos színek iránti túlérzékenység, a tüköriszony, a

járművek-ben, zárt szobában, tömegben, templomban, színházban,

moziban való roszszullét, a műezüst fajtáktól, vagy kínaezüst

evőeszközöktől való idegenkedés, Szenzitivitásra vall az is, ha

valaki nem bírja elviselni a kályhából rásugárzó meleget, vagy

ha a háta mögé állnak, vagy ha a kezét hosszabban szorongatják.

Az ilyenfajta emberek rendszerint beszélnek álmukban, gyakran

fejfájásról panaszkodnak, gyorsan múló gyomorfájásban szenvednek,

ideges el-kedvetlenedési rohamai vannak és kerülik a népes

társaságot. Persze az itt felsorolt jelenségek okával Reichenbach

nem foglalkozik, legfeljebb egy még ismeretlen okozattal: az

OD-hatással. Mi azonban ismerjük a véghetetlen és láthatatlan

kapcsolatokba szőtt ember bonyolult lehetőségeit és reakcióit a

különböző síkok egymásra hatásában. Tudjuk, hogy a gondolatok,

az érzések és az akarat elementáris energiái bármilyen távolságra

kihatnak, felkeresik tárgyukat és több-kevesebb sikerrel

befolyásolják. Tudjuk, hogy a formák, a szí-nek, a kristályok,

a fémek, a növények és az állatok mind erőket, hatásokat

sugároznak ki, amelyeknek a Kozmosz minden egyes élőlénye - így

az ember is - a célpontja. Az ember tudatába igen kevés, de a

tudattalan pszichikai régióiba annál több ilyen transzcendens

energia ömlik be. A szenzitív átlag-ember rendszerint nem tudja

megindokolni, miért irtózik például a mélylila, alvadt vér

színtől, és miért derül fel a pasztellzöld, az azúrkék és a

világos örömpiros üdítő sugárzásától. Pszichikailag azonban

biztosan reagál mind-erre, amennyiben taszítja az első csoportot

és minden vonatkozásában keresi a másikat. Általában azt

mondhatjuk, hogy e tudattalan, s a tudomány által sokáig

abnormitásként kezelt szenzitív részünk az a rejtélyesen értelmes

valaki bennünk, aki egész szervezetünkről, valódi

szükségleteinkről és jövőnkről sokkal többet tud minden képzett

orvosprofesszornál.

Nincs olyan ember, aki teljesen érzéketlen volna, mivel a

szenzitivitás magában a misztériumban rejlik, abban, hogy élünk,

és létünk gyökerében halhatatlanok vagyunk. Az állatok nem félnek

a haláltól, mert egy titokzatos jelenben ösztönösen tudják az

élet örökkévalóságát. Az állat csak a pillanattal eléje bukkanó

veszélytől és fájdalomtól retteg. A halálfélelem az emberi,

személyi öntudat apokaliptikus ítélete: az emberré lett teremtő

Isten büntetése és megváltásának forrása. A halálfélelem a

szellem elsötétülésének mélypontja, ahonnan lendületet vehet a

felemelkedéshez. Az állat még csak a felszínén van az

asztrálóceánnak, tehát szenzitív: ösztönösen természetlátó és

természetérző. Az állati ingerek valójában a tapasztalatlan

istenek tudásának vissz-fényei a szétrobbant kísérleti edények

szilánkjaiban. - Az ember már újra öszszezárult tégely, de a

kauzalitás súlyos láncaiban, az anyag és az asztrálállag

mélyrétegeibe lemerülve. Ide már nehezen szűrődik be az

örökkévaló élet ára-dó fényessége, de a cél e mélyponton egészen

más: titokzatos, belső átalakulásra, szárnyképzésre, feltámadásra

- a megváltásra összpontosított. A fény már a gubóba zárt

szellemé volt egykor és ő elhomályosította magában. Teremtő

lehetőségeinek már a birtokában volt egyszer, de visszaélt velük:

anyagot és halált teremtett. Most tehát másról van szó. A

fordulatról a legmélyebb ponton: a test, a lélek és a szellem

hármas tengelyében.

Kétféle szenzitivitásról beszélhetünk ilyenformán: van egy

animális, édeni, ösztönös, involúciós - és van egy fokozatosan

tudatosuló, a megtisztulás fokozatában lassan kibontakozó,

evolúciós szenzitivitás. Egyikben fokozatosan elhomályosulóban

van az ősi fényesség, úton a "szeneszsák"-sötétségű mélypont

felé, a másikban egyre dominálóbbá válik az Életre nyíló szellem

világossága. Egyik alkonyi leáldozó, a másik hajnali, felkelő

Nap. Az önmagukba begubódzó, zavaros fejű és démoni érzésvilágú,

ideges, elégedetlen, szorongásoktól gyötört, aszociális lények -

 köztük igen sok primitív médium - szenzitivitása gyakran alkonyi

szenzitivitás. A hajnali, feltámadás felé törekvő fogékonyság

alkímiai jele az intellektuális és morális kifinomulás.

                     Az auralátás eszköze

A legegyszerűbb eljárás az otthon is elkészíthető háromszínű

fényforrás létre-hozására, ha egy megfelelő nagyságú kartondoboz

egyik oldalát három helyen kivágjuk és piros-sárga-kék, vagy

piros-sárga-zöld papírral beragasztjuk. A kartondobozt aztán egy

hordozható olvasólámpa villanykörtéjére húzzuk, és a meggyújtott

lámpát médiumunk mögé helyezzük egy székre.

/Ha saját auránk összetételét akarjuk látni, vegyítsünk össze

cukrot, sót és benzint, gyújtsuk meg, és minden más fényforrást

eloltva, tartsuk föléje a kezünket. Ujjainkból ugyanaz a színes

aura árad ki majd, mint amelyet a testünk körül láthat valamelyik

kísérletező társunk./

                             Az OD

Az OD-mágnesség érzékelésére Reichenbach igen sok kitűnő módot

ajánl. Aki ezzel akar kísérletezni, az Reichenbach könyvében

bőséges leírásokat talál róla. Persze, ahogy Reichenbach éppen

csak megállapítja a szenzitivitás tényét anélkül, hogy a lényegi

magyarázatát meg tudná adni, az OD-ot is inkább csak tudomásul

veszi, igaz, hogy lelkes alázattal, de ismeretlen lényegű

okozatként. Megállapításai is nagyrészt tétova körülírások:

"Az OD nem pusztán különleges forrásból árad, hanem az egész

természet általános járuléka, egyenlőtlenül elosztott, de

mindenütt jelenlévő dinamid, mint amilyen a hő, a villamosság,

a vegyülhetőség, a súly stb. Az OD áthatja és betölti a

világegyetemet, ennek legkisebb és legnagyobb vonatkozásait

egyaránt."

Egy helyen így kiált fel ámulva:

"minden világít tehát, minden, minden! Világítóanyagokkal tele

világban élünk. Miként a Napból heves világosság, úgy az egész

Földön mindenből, ami rajta található, gyenge fény árad." "Az

OD... mindent átható erő!"

Ezt az erőt, ezt a világosságot azonban csak a szenzitívek

látják.

"Ha a természet az OD felfogására külön érzékszervet adott volna

az ember-nek, amint azt a fény és a hang felfogására tette, a

tudás jóval magasabb fokán állanánk, s e mindenhatóság révén

módunkban lenne az igazságot a hamisságtól minden összehasonlítás

nélkül könnyen és biztosan megkülönböztetni." - mondja könyve

végén Reichenbach.

Mi tudjuk, hogy ez a gondolat Reichenbach pszichikai

érzékenységének, transzcendens emlékezetének átderengése arról,

ami volt, és arról, ami osztályrészünk lesz egykor megint, ha

elveszett okkult érzékszerveinket a süket-néma és vak Helen

Keller szívósságával újra visszaszerezzük.

Kísérletei - mivel az elem, amelyet megérintett, egyetemes és

okkult természetű - a legkülönbözőbb hermetikus törvényekre

utalnak, anélkül, hogy ő maga le merné írni az észlelt jelenségek

végeredményét; például a két nem ellentétében tapasztalt OD-ikus

dualizmus megfigyelését. Így ír erről:

"Ezt a kérdést a következő egyszerű kísérlet útján intéztem a

természethez. Egy szenzitív nővel egy férfit és egy asszonyt

állítottam szembe, jobb kezükbe egy-egy pohár vizet adtam. Hat

perc múlva, amely időn belül mindkét pohár víznek OD-dal kellett

megtelnie, a médiummal megízleltettem mindkét pohár vizet.

Mindkettőt hűsnek találta, a férfi kezéből valót azonban sokkal

hűsebbnek és kellemesebbnek, mint a nő kezéből valót. Erre

mindkettőt egy szenzitív férfival állítottam szembe, és ugyanúgy

jártam el, mint az előbb. A férfi a nő kezéből kapott vizet

találta kellemesebb ízűnek. Világosan kitűnik ebből, hogy a férfi

és a nő OD-poláris ellentétben állnak egymással."

    A pszichéből kiáramló plasztikus szimbólumok érzékelése

Ezt a kísérletet szintén nyitott szemmel végezzük, de nem a

fizikai látószervünkkel kapcsolódunk tárgyunkhoz, hanem a

meditációs álomtér érzékeny belső lemezét fordítjuk feléje, amely

valahol a két szemünk fölött középen, a harmadik szem fókuszában

található. Az asztrálfény vizionárius hullámai ebben a végtelenül

fogékony és nyitott térben foghatók fel leginkább.

Mint már mondottuk, az asztráltest régiója a fizikai testtől

50-60 cm-re szemlélhető. Az aurát, annak megfigyelése során,

zónákra osztjuk aszerint, hogy melyik területre akarunk

behatolni. Általában három zónát veszünk vizsgálat alá: a fej

intellektuális, a gyomortáji napidegfonat-érzelmi, a nemi szervek

ösztönös kisugárzásait. E zónák tartalmát az asztráltestben

nemcsak színek, hanem gyakran úszó, lebegő állatszimbólumok

fejezik ki, néha pedig füst és szagképzetek kísérik. Az

állatszimbólumok között leggyakoribbak a kígyók, a kelet-ázsiai

mese- és képzeletvilág sárkányai, fantasztikus alakzatú ősgyíkok,

krokodilok, szóval a hüllőfajták mitikus változatai, mivel e

lények a fizikai síkon rejtélyes, sötét mágikus katabolizmust

jelentenek. Ösztönvilágunkban kétéltűnek, átmenetnek, hídnak

számítanak a két sík között. Az involúció folyamatában a még alig

szilárduló, gőzös anyaghumuszban az élet a vízből, az asztrális

elemből, a nagy feminin anyaméhből lépett elő, a maszkulin Nap-hő

érintésére. A démonvilág sárkányai és szörnyetegei, a képzelet

sűrűvé lett rémképei kikeltek a Föld mocsaraiban és tengereiben,

átcsúsztak a láthatatlan világból a láthatóba, kiléptek az

alámerült individuum indulatzónáiból és benépesítették a Földet.

Hazájuk, ősotthonuk, fogantatásuk helye azonban még ma is a

démoni síkon van. Ezért láthatjuk az asztrálfényben e szörnyű

"fiatalabb testvéreinket", amelyek lényünk részeként hozzánk

tartoznak mindaddig, amíg egyéniségünkben, indulatainkban és

vágyainkban megvan az animális elementáris élet súlypontja: amíg

a bennünk szenvedő és tomboló állatot meg nem váltottuk.

A három magasabb test, az éter-, az asztrál- és a mentáltest

közötti idea- és erőcirkulációban állandó áthangolódás folyik.

Az absztrakt mentális szimbólumok az asztrál régióban átalakulnak

képekké, és ezek a képek intellektuális képzetekké, végül

ösztönös érzetekké. Az absztrakció még tömény és kristályos. Az

asztrális képekké oldódó mentális szimbólumok már híguló,

egymástól eltérő, kevert állagúak. Az intellektuális képzet pedig

az emberi tudat szűk, hiányos szabályozó rendszeréből előömlő

töredéke az eredeti kerubi impulzusnak, amelynek egy része

teljesen kívül marad a fizikumon, másik része pedig az ösztönök,

ingerek, névtelen érzések alvilágába süllyed, és ott kiúttalan

feszítőerővé válik. Az egész individuumot csak mindhárom testének

működé-se, színei, kisugárzása, élő jelképei által lehet

megismerni. Az auralátás ezért a transzcendens karakterológia

legmagasabb rendű eszköze.

A grafológiában például a technikai elemek elsajátítása után

következik az íráselemzésnek, jellemolvasásnak az a stádiuma,

amely valódi és rendkívüli eredményekre vezet. Ezt a stádiumot

pszichografológiának nevezzük. A pszichografológus itt már

lebontja megtett útjának állványzatát, és magával a szintézissel:

az összbenyomással, a vonalszimbólumokkal, a betűkben rejlő

hajlamokkal és lappangó képekkel foglalkozik. Nem merül a

részletekbe. Ugyanabba a végtelenre állított, nyitott révületbe

helyezkedik, amelyet a fejezet elején leírtunk. Engedi magába

áramlani az írás pszichikai auráját, hangulati tartalmát,

összekapcsolódik a vonalak labirintusának mágikus jelenében

foglyul esett léttöredékkel, és azt vallatja ki elhallgatott

mondanivalójáról. A fizikai ember nem ismeri önmagát. Nem ismeri

a múltját és jövőjét. Fején a percek elvakító zsákjával,

eredetének édenéből kiűzetve és valódi célját illetően amnéziában

menekül az Idő senkiföldjén, mert jelenét, múlt- és jövőérzetét

összezavarja, megmérgezi az ismeretlentől való félelem és a

halál-iszony. A lélek azonban túllát a fizikai szemellenzőn. A

lélek a psziché dimenziójában mozog, és az ő utazásának

benyomásai válnak a testben sejtelemmé, névtelen félelmekké, az

ő tudása és tapasztalatai tükröződnek az írás, a testalkat, a

tenyér, az arc, a koponyaalkat, a hang és a mozgás

szimbólumaiban. Ezeket a szimbólumokat mindhárom értelmükben

pedig csak a saját pszichikai laboratóriuma, lelki képességei

üzembe helyezésével olvashatja el az ember.

Az auraszemlélő összekapcsolódva az asztráltest régiójával,

magába a démoni hőt sugárzó, színeket orgonáló, asztrális

boszorkánykonyhába lép be. Az alsó zónában hatalmas, titkos

komplexumok forrnak, be nem telt vágyak gőzeiből csillogó

köddíszletek állnak össze a jövendő tapasztalatok miliőjévé.

Nyers, szemérmetlen, buja ingerek öltenek állati formát, mert az

állat felelőt-len és bűntelen. A hatalmi ösztön tőrt, kardot,

asztrálhurkot, korbácsot fon az akarat vérszínű állagából a világ

leigázására. A gyűlölet, a bosszú, a megfélemlítés, a megtorlás

önmérgező káprázatait vetíti. Ennek a régiónak a légköre a

barnásvörös és a feketébe mélyülő szürke.

A második zónában, a napidegfonat szintjén, az önbecéző

érzelmesség édeleg izzóan sötétrózsaszínű képzelet-idillekben,

vagy a mélységből és magasságból kizáródott szektariánus

fanatizmus ontja haragoszöld és zordul sötétkék páráit.

A harmadik zónában már pasztellé, áttetszőbbé szelídülnek

ugyanezek a tendenciák - a KIRÁLY trónterme ide van legközelebb.

Csupa áthallás, átszüremlés, ünnepi zengés a légkör. A szellemi

forrás beömlő és felfelé el-illanó fényállagát szárnyas lények

őrzik. A tűz itt nem éget, hűvös - már lehűlt. Az idea, amely

besugárzik, mindazzal terhes, amivé később lesz, a színskála mély

hangjaival, a sűrű és erőszakos szimbólumokkal. E régióban

azonban még laza és könnyű a fénycsíra - alig oldódó, szunnyadó

színpotencia. S az idea, amely Hadészből visszatér ide, hogy a

szárnyas psziché végső rituáléjának harangzúgásában meztelen

szűzként átlépjen a KIRÁLY nász-szobájába, már átkelt a

tapasztalatok minden választóvízén - "már újra tisztult égi

fény".

    A szellemből kiáramló plasztikus szimbólumok érzékelése

A mentáltest régiója a fizikai testtől kb. 1 m-re figyelhető meg.

Komoly, nyugodt konstrukciók, geometriai ábrák, idearendszereket

magukba tömörítő pantagrammák lüktetnek itt a teremtő képzelet

és az elindított szellemi folyamatokat visszaszívó vákuum

hatalmas töltésében. Ezeknek az élő absztrakcióknak lenyűgöző

erejük van. A kötő- és oldómágia feszítő, kényszerítő, a

pólusokon fényenergiákban kilövellő szuggesztiója minden hő és

ráhatási indulat nélkül kapcsolja hűvösen mentális, briliáns

áramát a szemlélőbe. A ráció egymagában nem hatolhat be ezeknek

az ábráknak a mélyére. Az érzések könyörgő, forró és kíváncsi

hullámai nem érhetik el, a híd hozzájuk a hűvösen intuitív

nyitottság. Ez az állapot, amelyben a magasabb létsíkok mentális

radiolária-üzeneteit felfoghatjuk. Létrehozása talán a

legnehezebb, mivel az animális fizikum és a démoni asztráltest

lármás szín-, forma-, íz-, hang- és hő-hatásai csaknem mindig

túlharsogják és felborítják a súlytalanul lebegő, függés és

érdekeltség nélkül való mentálsík kristály-egyensúlyát.

A mentálsíknak nincs már egyenletes színné mélyülő sűrűsége,

ábrái sok fazettájú jégkristály-fehérségben szolarizáló, de

pasztell-lila és csillagkék villanású, áttetsző drágakövek,

fénycsipke-szövedékek, a "testté leendő Ige" egymásba átolvadó

sugárötvözetei.

Ezek az absztrakciók a fizikai síkon a minden formát öltött dolog

rejtett, vagy nyílt struktúrájában mutatkoznak meg. Az

értelmükhöz hozzáférni azonban már csak transzcendens logikával

lehet, mivel a geometriai ábrák magasabb dimenziókba terjednek

át. Amikor valaki például a mentálaurában egy négyszöggé

átalakuló kört lát, akkor ennek a racionális síkon nincs semmi

megfogható valósága. Transzcendens logikával azonban kielemezhető

belőle az a folyamat, amelyet ez a szemlélt egyéniség szellemében

jelképez.

A mentális aura vizsgálata akkor lesz a legeredményesebb, ha

sikerül az ábrákkal kontemplatív összeköttetést teremtenünk.

Mivel a mentálsík tör-vénye a képzelettel, az ideával való

teremtés, tehát ideában hatolunk be az ábrába. Nem adunk neki

tartalmat, tőle várjuk, hogy feltárja töltését. Tevékenységünk,

törekvésünk csak ennyi: behatolni és engedni, hogy tárgyunk

megnyilatkozzék a maga nyelvén, a maga törvényei szerint.

                       Az élet öröktüze

E gyakorlat kísérlet a Tűz lelkébe való behatolásra.

Legjobb, ha este végezzük, az elcsendesült késői órákban. Fontos

azonban, hogy ne legyünk fáradtak. Amennyiben egészségünket nem

veszélyezte-ti, ihatunk egy kevés feketekávét is, hogy

szellemileg felfrissüljünk tőle.

Helyezzünk magunk elé egy égő gyertyát sötét szobában.

Összpontosítsuk figyelmünket a láng körül kirajzolódó fényaurára,

s a színét kíséreljük meg át-változtatni akaratunk szerint. Az

akaratkoncentrációt mindaddig fokozzuk, amíg a gyertya aurája

olyan színűvé nem változik, amilyennek akarjuk. Minden nap más

színt határozzunk el, és ne adjuk fel a szuggesztív kontaktust,

míg ez a szín világosan, egyenletesen körül nem gyűrűzi a

gyertyalángot.

Ne gondoljuk, hogy ez a gyakorlat pusztán önszuggesztió, s csak

szubjektív értéke van. Ha többen körülülik a gyertyát, s

egyvalaki a fényaura színé-nek megváltoztatására koncentrál, a

többi pedig nem tud róla, hogy az illető milyen színt akar

létrehozni, a legtöbben szintén látják a változást. Egy nagy

akaraterejű koncentrátor tehát a gyertya színét valóságosan,

mindenki által érzékelhetően meg tudja változtatni.

A gyakorlatot kibővíthetjük és megszínezhetjük úgy, hogy az égő

gyertyát egy feltámasztott tükör elé állítjuk. A tükörben

tükröződő fény ebben az eset-ben a túlsó part, a másik oldal

különös világába vet halvány világosságot, s néha igen meglepő

jelenségeket produkál a tükörben. Aki azonban a leghalványabb

szorongást érzi ettől a gyakorlattól, az jobb, ha nem folytatja

és csak a tükör nélküli gyertyával kísérletezik.

Ha egy gyakorlatunk sikerül, inspiratív erőkhöz jutunk, frissítő,

stimuláló energiákat szívunk be az asztrálsíkról a lángkapun át,

amelyet az akaratkoncentrációval felnyitottunk. E gyakorlat után

rendszerint bizarr és gazdag álomvéna szakad fel bennünk.

                      A Föld jajkiáltása

"Ami mulandó, az nem igaz."

Hermész Triszmegisztosz

Tanácsos volna, ha a kereső, a fény felé törekvő karakter ezzel

a mottóval közelítené meg saját élete és a világ minden

jelenségét. Többek között a világ-egyetemhez, a kozmosz és saját

csillagaihoz való viszonylatát is. A tudomány minden veszélyes,

"bűvészinas" tévedése ellenére felfedezett már néhány igen fontos

tényt, éppen a sugárzásokkal kapcsolatosan. Ezek közé tartozik

a modern orvosmeteorológia is. E tudományág művelői már rájöttek,

hogy vannak súlyosan ártalmas és gyógyító sugárzások.

Energiájukat mérni lehet. Az orvosmeteorológiai szolgálat, amely

folyamatosan méri a napfoltkitöréseket, mágneses viharokat,

időjárási frontokat, s hatásukat az emberi szervezetre,

rendszeres kapcsolatot tart fenn az egészségügyi intézményekkel,

az egészségkárosodások megelőzésére. Az ökológia tudománya

veszélyes sugárzások, mérgező anyagok betegségkeltő ártalmait

tárja fel a vizekben, a légkörben, a humuszban, a növényekben,

s a földet körülvevő szférákban. E tekintetben a Föld

"jajkiáltása" egyre hangosabbá válik a rohamos

környezetszennyezés, a melegházhatás fokozódása, a bolygónkat

védő ózonköpeny elvékonyodásai, lyukainak tágulása, a sarkok

jégrétegének nagy szárazulatok elöntését fenyegető olvadása, az

esőerdők pusztulása, nagy területek elsivatagosodása, az

energiaforrások gyors kimerülése, s a népességrobbanás

feltarthatatlan, rákhoz hasonló burjánzása következtében. S ez

a szaporodás nem a jóléti, hanem az elmaradott országokban megy

végbe, ahol naponta százezrek halnak éhen, ám az asszonyok

méhéből mégis ömlenek a halálra szánt, pókhasú

csecsemő-aggastyánok, csontvázak, akik ha némi segélyezés nyomán

épségben maradnak, végül a gyermekprostitúció áldozatává válnak.

Ezek napjainkban a világ sokmilliárdnyi nézője előtt a média

különböző csatornáin át képekben, írásban közvetített tények. A

számítástechnika pontos adatokat közöl arról, hogy a következő

évtizedek alatt 12-14 milliárdnyira növekszik a népesség, fogy

az ivóvíz, miközben számtalan állatfajta pusztul ki naponta, sok

esőerdő - a föld tüdeje - adja át a helyét a repedező,

terméketlen talajnak, és évről évre nagyságrendekkel nő az ember

energiaigénye. Tudósok, művészek, filozófusok, teológusok, akik

"látnak", minden erejükkel, képességükkel, nagyszerű

felfedezéseikkel, áldozatkészségükkel, összefogásukkal igyekeznek

feltartóztatni, útját állni e lavinaszerűen megindult

kataklizmának. Ezen azonban csak az egész emberiség egységes

erőfeszítése segíthetne, a pénz császárait, a világ vezető

hatalmait is beleértve, ami sajnos a legnagyobb mértékben

valószínűtlen, mert a tömegeket manipulálják, s a pénz egyedüli

bálvány lett a szellemi kultúra fölött. Soha ilyen mértékű nem

volt még a faji gyűlölet, a bűnözési hullám, a nyomor önpusztító

őrülete. A helyi háborúk csillapít-hatatlan tűzfészkei, a

gyűlölködés gennygócai egyre szaporodnak.

És mi van az egyénnel: Az individuummal? A gondolkodó, morális

elkötelezettségű emberrel, aki a tömeggyilkos fenyegetései

ellenére Jézust kiált Pilátus előtt Barabbás helyett? Ő mit

tehet?

Sokat. Egyedül ő. Mert az ő tudatából, képzeletéből, érzelmeiből,

felisme-réseiből, álmaiból, ideáiból valósultak meg a művek,

amelyek otthonokká, palotákká, könyvtárakká, misztériumjátékok

amfiteátrumaivá, operákká, színházakká, sportpályákká,

világfórumokká, piramisokká, szanatóriumokká, kórházakká,

egyetemekké, iskolákká, szülőotthonokká, halottas termekké,

üzemekké, gyárakká, bérkaszárnyákká, felhőkarcolókká, benzingőzt

okádó közlekedési eszközökké, tengeren utazó luxus- és

csatahajókká, felhők fölött röppenő gépekké és űrrakétákká

lettek. S az emberi agyak hatalomvágyából, fanatizmusából, irigy

elvakultságából robbantak ki a pusztító háborúk, népirtások,

autodafék, a szellem pótolhatatlan értékeinek megsemmisítése.

Minden nagyszerű mű, minden találmány - gondolat volt előbb. Az

emberi életformákat, a természet bioláncát, törvényeit felrúgó

önpusztítás tudatlan bűvészina-sok agyában született meg, onnan

vált szándékból történelmi, véres valósággá. Nyilvánvaló, hogy

beteg világunk egyetlen organizmusának csak az ember nagyobb

megismerése, alázatosabb tudása és az összefüggések mélyebb

intuíciójával bíró teremtő képzelete lehet gyógyítójává.

Erről az "individualizálódott", a szellemi kultúra

Ariadné-fonalát kezében tartó egyénről beszélek a következő

sorokban. Csak ő vezethet ki bennünket az ember tévedésekkel teli

teremtésének labirintusából.

Mindenekelőtt beszéljünk az embert irányító kötő és oldó mentális

alkímiáról, valamint az érzelmein, indulatain uralkodó

csillagarchonokról, a hozzájuk fűződő viszonyáról, arról, hogyan

uralkodhat fölöttük. Mert fontosnak tartom, hogy sorsunk

alakításának kísérletében tisztázzuk a bolygóinkkal való

kapcsolatunkat. Természetesen távolról sem asztrológiáról, hanem

karakterológiáról beszélek. Mert mindazt, amit átélünk, amit

bevonzunk magunkhoz, amibe vad ösztönök hajszolnak bennünket,

amit tilalmak zárnak el, amik a kontaktusainkat rombolják vagy

építik, amire a tehetségünk inspirál, vagy a tehetetlenségünk

torlaszol el tőle - determinált jellemünk, jelen életünk

csontkemény alkata, végtelen előzmények pszicho-archeológiai

rétegei dirigálják. A klasszikus asztrológia szerint a bölcs

uralkodik csillagain. Az okos is uralkodhat rajta, amint

felismeri téves magatartásában kudarcai, csalódásai okát. De azt

is felismeri, hogy magasabb síkokra hangolt magatartással a

csillagai fölé emelkedhet. Ehhez pedig új viszonyba kell kerülnie

a saját zodiákus képletében lévő bolygókkal, azok sugárzásaival,

dignitásaival. Mert: "a determináció ott végződik, ahol a mágia

kezdődik".

Tehát lássunk neki, mit mond nekünk a kozmosz egyénileg, s mi

lehet a mi helyes feleletünk rá.

Vénusz két háza - a Bika és a Mérleg - állandó harcban áll

bennünk. A bika jele arra ösztönöz, hogy hóból, felhőből,

futóhomokból formáljuk ki templomainkat, s átmeneti tanyáinkat

védhetetlen erőddé tegyük az idő ostroma el-len. A Mérleg

pozitúra a levegő magasságából tekint le e földrengéses talajra,

s látja a földi célt, amely maga az Út. Ha e két szélsőséges

viszonylatot össze-vegyítjük magunkban, megnyerjük a közép

harmonikus szimmetriáját, amelynek ideáját a keleti bölcselet így

fejezi ki: "Az élet híd. Menj rajta keresztül, de ne építs rá

házat!"

Ahhoz, hogy oldani tudjunk, a bennünk élő negatív őstendenciákat

meg kell kötnünk előbb többi csillagunk segítségével. Egy

ítéletet csak akkor old-hatnak fel, ha az ítélet már elhangzott.

A fordulat akkor következik be, ha egy tendencia nyugvópontra

jutott. A lebegés állapota kellemes közjáték, de nem döntő

átalakulások zárt tégelye. Levegőjének potenciája a bennünk élő

Tűz-, Víz- és Föld-áramok fontos kiegészítő eleme, de

egyeduralmukat meg kell fékeznünk a mágikus asztrokémia

operációival!

Érzelemvilágunk Úrnője a Hold. E vizionárius Papnő szereti

bennünk a ködöt, és legtöbbször visszaretten a határozott

körvonalaktól. A korlátlan fantázia azonban passzív ernyedtséggel

párosulva mindig veszélyes régiókból idéz meg energiákat. Nekünk

pedig egészséges életművet kell létrehoznunk, tömören

megfogalmazott mantrákkal.

Misztikus sejtelmeink, ösztönös megérzéseink a belső világunkban

hullámzó vízjelek forrásaiból fakadnak. Ezeket az elementáris

energiákat olyan erőművekké kell átalakítanunk okkult

gyakorlatokkal, amelyek megismerésünk irányítása alatt állanak.

Csak e módon sikerül megakadályoznunk azt, hogy döntő

pillanatokban tudattalan indulatok irányítsák a sorsunkat.

Benső kozmoszunk Állatégövében egyéniségünket Napbárka hordozza

hajnaltól alkonyatig. Létnappalban való jelenlétünknek Napunk a

gyújtópontja. E csillagjármű minden bolygóval erős, érdekelt

viszonyban áll. Ő gyűjti magába életérzésünk intenzitását és

öntudatunk fényét. Vándorlásaink zavartalanságát, vagy

diszharmonikus aspektusait titkos Nap-pozitúránk determinálja.

Ha Királyjelünkhöz mágikus koronát szerzünk tisztafényű

drágakövekké csiszolt bolygóerőkből, nem ütközünk mélytudatunk

felszín alatti akadályaiba. Mert a csillagok uraként valóban

sorsunk zátonyai és aknái fölé emelkedhetünk.

Tüzes jeleink mélyebb rétegei arra inspirálnak, hogy saját

egyéniségünket türelmetlen erőszakkal mások rovására

érvényesítsük. E pozitúra azonban lázadást szít. Minden zsarnoki,

diktátori tendenciát előbb-utóbb forradalom söpör el. Pozíciónkat

ezért sohase szolgaságra, hanem szolgálatra építsük, de olyan

szolgálatra, amelyben mi hozunk áldozatot. Ez a magatartás olyan

varázsformula, amely az emberi rangot megingathatatlanná teszi.

Merkúr két háza a Pszichokémia kiegészítő két eleme. De csak

tűzjeleink hozzávegyítésével nyitják fel bennünk a mulandóság

zárlatát. Hermész bolygója a Szűz jelében az anyag tisztításának,

tégelybe rögzítésének operációját végzi. Az Iker kozmikus házában

az aspiráció lángjának fújtatója. Ezt az Élő Lángot azonban fel

kell élesztenünk. Mert alkímiai hő nélkül nem történik

át-alakulás; a Szűzben kötve marad a Prima Matéria, az Ikerben

pedig csillogó porrá omlik széjjel, mélység és magasság között

lebeg anélkül, hogy a változás fix pontját valahol megtalálná.

Gondolkozzunk ezért a Tűztől érintett Szűzjel Messiás-formuláján!

Az Igazság szépsége benső egyensúly, amelyet semmiféle véglet nem

mozdíthat ki e szimmetriából. A harmonikus középpontból kilendülő

Vénusz-áram a halhatatlan jelenből való átlépést jelenti Mája

káprázatvilágába. Itt az extatikus látást lázas lüktetés váltja

fel, s a végletből végletbe hullámzó szenvedélyes ritmus felidézi

a halál árnyékát. Az ember elveszti valóságérzését. Retteg.

Vágyakozik. Félelme elől a mulandó szépség narkózisába menekül.

Minden érzését és gondolatát ez a szenvedély határozza meg.

A Vénusz princípium mindaddig sorsunk útvesztője, amíg benső

asztrokémiánk laboratóriumában hozzá nem vegyítünk egy kevés

Skorpió-kritikát és igazságszomjat. Ez az elem önmagában marósav,

csipetnyi fűszerét mégsem nélkülözheti az ember asztromentális

szervezete.

Az igazság sohasem egyoldalúan keserű és maró. Ha ebben a lesújtó

formában mutatkozik meg, akkor valami kóros irrealitás vegyül

bele. Mert az Igazság teljességének önmaga kibékítő értelmét is

tartalmaznia kell! Külön-ben nem életadó Arkánum, hanem méreg.

Mikor a Skorpió-princípium az Igazságot keresi bennünk, ezt a

gyógyító mértéket alkalmazzuk még önmagunkkal szemben is.

A Fény vallásának szolgájaként sokszor hisszük a jelenségek

önfényének azt, ami csak tükrözés. Olyan ez, mintha az orvos,

gyengülő pulzust tapintva, azt saját szíve erőteljes lüktetésével

cserélné össze. A lelkesültség építő áram, de csak akkor gyógyít,

ha valóságra épült, pontos diagnózis előzi meg.

Kór-megállapításnál tehát kapcsoljuk tudatunkba kritikai jeleink

elemző áramát, s a terápiánál használjuk fel Jupiter lelkes

fényenergiáját!

Nincs olyan zárlat, amely ne volna nyitott felülről! Gátak,

terhelések oldó-formulája magasabb dimenziókban elérhető. E

kiterjedések megközelítéséhez titkos, sziderikus jármű épült

lényünkben. Inspirációink meredek frekvencia-vonalát követve

éteri szabályozóhoz érkezünk önmagunkban. Ha megérintjük,

képletünk Uránusz-nyila dimenziórakétává alakul át, és sorsunk

minden karmikus börtönéből kiszöktet.

Létünk halhatatlan valóságának egyetlen emléke sem elveszített

Ige. Kreatív fantáziánkban és álmainkban ez a mantra ad hírt

magáról. Értelmét több-síkú szimbólumokban hagyta ránk a

Hierarchiák kozmogóniája. A Theomágia e kódexének olvasásához

keltettük életre magányos szemünk többkiterjedésű vízióját. Az

Okkult Látás képességét szimbolikus logikánk kifejlesztése kelti

életre bennünk.

Anyagi létünk a determináció ítélete alatt áll. Szellemünk

azonban szabaddá válhat. A halhatatlanság kulcsa a folyékonyság

elve. Testünk a végtelenbe hömpölygő idő visszamaradt salakja:

bebörtönzött idea, melyet csak állandó, teremtő aktivitásunk

szabadíthat ki zárlatából. Mivel a mulandóság állapota fájdalmas

és félelmetes ténnyé lett részünkre, passzív elméletekkel nem

lehet feloldani. Ezért kell a megismerésünket gyakorlattá tennünk

életünk minden pillanatában!

A műalkotás valamennyi formája anyagot szublimál szellemmé, s

mulandó létünket az extázis tégelyében halhatatlan Jelenné

hangolja. Okkult praxissal életünk mozzanatait műalkotássá

tehetjük. Ez annyit jelent, hogy tudatos meg-ismerésünk

ellenőrzése alá helyezzük lényünk teremtő energiáit, amelyekkel

tudattalan ösztönzéseink kórfolyamatokat és sorsbonyodalmakat

építettek eddig.

Ha minden valódi értékünket át akarjuk menteni az

Örökkévalóságba, hangoljuk ki magunkban a változatlanság

hullámhosszát! E hullámhossz megismerésünk valamennyi, élménnyé

vált Igazságában benne rejlik. Életünk mindennapjaiban se

elégedjünk meg felületes hulladékszentenciákkal, zavaros és

mérgező asszociációkkal, mert azok kizsarolják erőnket és

elveszik küzdőképességünket. Nekünk pedig az időben való

haladásunk minden lépésével a Jelen Templomához kell közelednünk.

Ez az Adeptusok Hegyének csúcsán emelkedik.

Valamennyi átalakulás és mulandó létváltozás mögött az isteni

állandóság Önvalója él. A Valóság e tökéletes egyensúlyát

egyetlen dimenzió-mozdulat hozza létre bennünk. Tegyük meg e

mágikus mozdulatokat, amelynek ábráját az egyiptomi szimbológia

ebben a három síkon átvezető térkép-hieroglifában rajzolja elénk:

/Kimenni a mulandóságból/

Ne engedjük, hogy meddő bánatok és szubjektív rettegés fedje le

bennünk a Fény ragyogását! Forduljunk el a tegnap és holnap

rémképeitől! Legyünk mindig jelen sorsunk misztériumában! Ez az

örökkévaló élet egyetlen beavatási pozitúrája.

Valósítsuk meg magunkban a "Mágia-Szutra" legfőbb törvényét: ne

tűrjük el, hogy agyunkból mérgező igék fertőzzék egész lényünket!

Segítsünk a bennünk élő Mesternek, aki bölcs gondolatok

Arkánumával harcol tudattalanunk sötét hatalmai ellen.

Csak a nagy megismerés értő és látó szeretete oldhat fel bennünk

minden keserűséget és félelmet. E szemlélet életre keltéséhez

szívós kitartás és határtalan türelem szükséges. Sorsunk

válságai, fejlődésünk hullámvölgyei ne rendítsenek meg

törekvéseinkben! Saját isteni erőink felszabadításához nehéz út

vezet. Az átlényegülés csodája mindig a legmélyebb válságponton

következik be: amikor már teljesen lemondtunk róla. Ez a

filozófia halál és dimenzió-újjászületés legnagyobb misztériuma.

Az Idő titkos kiterjedése nyitva áll előttünk lényünk határtalan

benső világegyetemében. E dimenziókban a végtelenség felé ömlő

Idő minden pillanatát a befejezés és az új kezdet teremtő

mozzanatává varázsolhatjuk.

Ha téves tendenciáink megsemmisítésének szóvarázsát extatikus

alázattal kimondjuk benső bíráink előtt, ítéletük minden eddigi

csődöt felszámol sorsunkban, és keserű önsajnálatból visszavont

erőinket egy új dimenzió-inkarnáció nyitott lehetőségei közé

ömleszti.

Múltunkba csak az Örök Jelen búváröltözékében merüljünk alá, úgy,

hogy halhatatlan egzisztenciánk levegőjét a felszín magasabb

kapcsolódásaiból merítsük, mert a sziderikus óceán sötét

alvilágában sem szabad megfeledkeznünk isteni célunkról: arról,

hogy megszakadt kábelek kijavítása és elsüllyedt értékek

kiemelése után vissza kell térnünk saját valódi létformánkba.

Hiszen lényünk gyökerei tekintetében egyedül oda tartozunk!

Ahogy betörőktől és gyilkosoktól zárral védjük meg otthonunkat,

úgy őrizzük hármas organizmusunkat az alvilág ösztöndémonaitól,

amelyek hitünkből, tudásunkból, életmegújító erőnkből akarnak

kifosztani. Képzelet- és érzésvilágunk klauzúrájára tegyünk

mágikus pecsétet, hogy benső életünkbe ezentúl csak az Ég segítő

áramai léphessenek be!

A mentális alkímia laboratóriuma rendelkezésünkre áll. Lépjünk

be mágikus kísérletei közé, hiszen isteni eredetünk

pszichomágussá avatott. E képességünket abban a pillanatban

kibontakoztathatjuk, amint tudatosítjuk magunkban! Sorsunk

áthangolásához használjuk fel a XIV. Tarotkártya, a

Kiegyenlítődés üzenetét.

Változtassuk át az ember képzetét magunkban, és akkor a

viszonyunk is megváltozik az emberekkel. Változtassuk át a világ

képzetét önmagunkban, s a világ átalakul körülöttünk. Indulat,

önsajnálat, sértődött neheztelés, lényünk legkisebb ellenállási

vonala: a tehetetlenség törvénye sodor bennünket egyre

válságosabb helyzetekbe. E benső háborgásokban azonban óriási

energiák élnek. Vonjuk ki őket szellemi ideáljaink

beteljesítésére, s a kezdet áldozatos, nagy erőfeszítései után

szárnyakká nyílnak bennünk.

Minden jelenségnek van egy materiális, burkolt és egy láthatatlan

ideomágikus formája, amely a dolog eredetét és értelmét rejti.

Az emberek nagy része az anyagi felszín senkiföldjén vesztegelve,

kívül marad sorsa irányításának lehetőségén. Bennünket azonban

okkult kulcsokkal ajándékoztak meg, amelyekkel a látható

felszínen túlra, az élet láthatatlan gyökeréig hatol-hatunk. Oda,

ahol sorsunk alakításának zárjai várakoznak. Vegyük használatba

e kulcsokat!

Az ember "fordított tükörbe" néz, fordított világot érzékel és

fordított pozitúrában él, amely a Valóságot valótlannak, a

folytonos elhalást életnek tünteti fel előtte. Ez a szemléleti

perverzió a tudat dimenzióinak "elmeszesedési" betegségére utal.

S amíg okkult praxissal nem sikerül vitalizálnia az agyában rejlő

magasabb, szellemi kontaktusokat, görcsösen a földbe kapaszkodik,

amely sírjává lesz, és az ég láthatatlan univerzumát,

halhatatlansága egyedüli forrását nihilnek hiszi. Ezért kell a

Szaturnusz-principiumot mindhárom síkon átfordítanunk magunkban.

E mozdulat a negyedik dimenzióban megy végbe, s az nyitva áll

bennünk. E térváltó pozitúrában Jupiter magába szívja mélységi

árnyékát és annak tapasztalataiból válik teljesen plasztikussá.

                           Szóvarázs

A szavak néha inkább eltakarják, mint megmutatják a valót. A

gondolaterők viszont minden akadályon áthatolnak.

A különféle hatások alatt "kirepülő" szavainkat nem lehet többé

vissza-gyömöszölni, meg nem történtté tenni. E romboló vagy építő

befolyásokat képzeteink olyan vetületei váltják ki, amelyeknek

vetítői mi magunk vagyunk. Lényünknek arról a részéről van szó,

amelyik a legtöbbször nem tud különbséget tenni káprázat és

valóság között. De mi ez a káprázat, amely teljesen elbűvöl

bennünket? Kicsoda Ő? A hagyomány Májának, a Káprázatok

Asszonyának nevezi.

Mikor azt mondom valakire: "káprázik a szeme", nyilvánvalóan arra

gondolok, olyasmit vél látni, ami valójában nincs. A káprázat

fogalma azonban igen sokrétű. Régóta él és nagyon mélyen

gyökerezik az emberiség tudatában, Korántsem csak annyit jelent,

hogy hirtelen erős fény hatására látási zavarok keletkezhetnek.

A látomások, víziók, "ábrándképek" éppúgy hozzátársíthatók, mint

ha valakit elkápráztat a karrierje, vagy részegült

fantáziaképeket vetít a szerelmére, aki egyáltalán nem azonos e

képzetekkel.

A keleti filozófia Májának nevezi a káprázatot. Mája a

"Káprázatok Úrnője", aki hamis képzetekkel zavarja meg a tiszta

értelmet, s az embert pusztító szenvedélyek csapdájába

csalogatja. Hermész Triszmegisztosznak, a mitikus "háromszor

hatalmasnak" tulajdonították többek között a mondást: "ami

mulandó, az nem igaz". S ha a későbbi filozófusok különböző

elemzésekkel variálják is e tételt: "a világ az én képzetem", nem

az életjelenségek objektív valóságát tagadják, hanem azt

állítják, hogy az embernek a jelenségekhez való viszonya roppant

esetleges, sokszor téves.

A mélypszichológia kísérleti tudománya és gyakorlata szerint

azokat a tüneteket, amelyeket "káprázatnak" is nevezhetünk, a

képzelet vetíti ki, és e vetületeket önmagával elhiteti.

Szorosabban véve persze káprázat az a vetület is, amelyet a

mozivásznon és a televízió képernyőjén látunk színesen nyüzsgő,

eleven képsorokként. Mert gyakran olyan figurák mozognak,

beszélnek előttünk sajátos környezetünkben, akik már meghaltak,

vagy csillogó szépségük aggsággá hamvadt, s főként: semmiképpen

nincsenek ott, ahol lenni látszanak.

Ennél sokkal különösebbek azok a "káprázatok", amelyek a szorongó

képzelet következtében tünetekből organikus betegségekké

fajulnak. Gyakori, félelem táplálta fóbiákhoz,

stresszbetegségekhez tartoznak például a gyomor-, szív-,

mirigy-rendellenességek, allergiák. Ha egy ember állandóan a

pulzusát figyeli, az előbb-utóbb meglódul: rendellenesen,

szaporán vagy kihagyásokkal lüktet. S ez nagyon is érthető.

Próbáljuk kitartóan dörzsölni kézfejünkön a bőrt. Az a rész

először fokozatosan kipirosodik, majd fájdalmasan gyulladttá

válik. A gondolatok "sugárnyomása" ugyanígy hat azokra a

szervekre, amelyekre állandó aggodalmunk irányul. Ne feledjük el,

hogy ma már encefalográffal mérik a gondolatrezgéseket. A rezgés:

energia. Rövidebb vagy hosszabb idő alatt "elrezeg" céljához.

Igen meggyőzőek, de távolról sincsenek felderítve például a

hisztéria tünetei.

Érdekesek a német Driesch professzor kísérletei az első

világháború alatt a klinikán, ahol dolgozott. Ő alkalmazott

először helyi érzéstelenítést. Az Én és a lélek című

tanulmányában szintén a hisztériáról ír, amelyet egyfajta

tudattalan, sokszor önpusztító zsenialitásnak nevez, mert amit

a hisztériás beteg elképzel, azt meg is valósítja a saját

szervezetén belül. Nagy hiba e tüneteket semmibe venni. Ha valaki

egy "képzelt" gombóctól vagy daganattól fulladozni kezd, majd

súlyos nyelési nehézségei támadnak, s a klinikai vizsgálatok mind

negatívok nála, próbáljuk mégis elhinni, hogy ő valójában érzi

azt, ami-ről panaszkodik. Ha e tünetek láthatatlan okának

másfajta megközelítésével egy jó pszichológus nem tudja feloldani

betegében a tiltakozó görcsöt, akkor az nyomorúságos állapotban

tengődik élete végéig. A baját csak súlyosbítja, hogy a

környezete szerint "valójában nincs semmi baja, képzelődik,

bolond hisztérika". De mi a hisztéria? "Méhszenv" - fordították

egykor igen humoros áttétellel. Csakhogy a férfiaknak is vannak

fóbiáik, traumáik, kényszer-képzeteik, neurotikus szorongásaik,

allergiájuk. Pedig nincs méhük.

Kétségtelen, hogy a legtöbb "hisztérikus tünetbe" nem halnak bele

az emberek. Nem kap rákot, akinek rákfóbiája van. Volt azonban

már olyan morbid kísérlet - éppen Driesch professzor ír róla a

már említett könyvében -, amely-be belepusztult a "médium".

Tanúként szemlélte végig, ő nem vállalkozott volna ilyen kísérlet

végrehajtására.

A hipnózis sokak által tapasztalt, különös jelenségeinek sincs

megfelelő magyarázata, noha furcsa jelenségei szintén a

"káprázatra", az intenzív "képzelődésre" utalnak, amikor egy

kívülálló, szuggesztív akarat hatására valaki megvalósítja az

agyába vetített parancsot. A hipnotizőr felszólítására a médiumon

a hideg kés érintésére égési seb támad. A pohár tiszta vizet

pezsgőként hajtja fel és megrészegül tőle. Énekelni, táncolni,

vetkőzni kezd, láthatatlan tárgyakkal manipulál. Ilyenfajta

mutatványokat sokan láttak már világszerte. Bizonyos azonban,

hogy nem minden ember hipnotizálható. Nagyfokú befolyásolhatóság

kell hozzá. A szuggesztió a morális gátakat nem mindig képes

áttörni - legalábbis e nyilvános produkciók alatt nem.

Az elmebajok különféle rögeszméi is "káprázatok". A paranoiás azt

képzeli, hogy mindenki üldözi. Körülötte, az utcán és a

szomszédban is csak róla beszélnek. Szavakból, tekintetekből,

gesztusokból ellene szőtt összeesküvésre következtet. Az önimádó

elmeháborodott személyiségtévesztő magatartása közismert.

Császárnak, hadvezérnek, világmegváltónak, a "föld urának"

képzeli magát. Ez szomorú ugyan, de az egész közösségre nézve

ártalmatlan hóbort - feltéve, hogy tébolydába zárják az őrjöngő

beteget. Amikor azonban egy eszelős diktátor rögeszméjébe milliók

pusztulnak bele, mint Hitler eseté-ben, rá kell jönnünk, e

szuggesztív tébolyt, az önmagát és a tömegeket is meg-tévesztő

"káprázatot" komolyabban kell vennünk, mint eddig tettük. Éppúgy,

ahogy a szorongásos neurózis veszedelmes elterjedésének is gátat

kell vetnünk, mert egyre nyugtalanítóbb méreteket ölt, s már

gyermekkorban elkezdődik. Miért? A gyermeknél a "fészekmeleg"

hiánya, szülei kapkodó, hajszolt életmódja, marakodása, esetleg

válása, alkoholizmus indítja el a zavart, elzárkózó vagy

agresszív pótcselekvések sorozatát. Hiszen e kiszolgáltatott,

éret-len állapotban az emberpalánta igen képlékeny és érzékeny

műszer. Minden indulatáramot, bizonytalanságot szeizmográfként

jelez: pszichikai vírusfertőzést kap tőle. Ellenszere,

"antitoxinja" a törődés, a szeretet, a jó példa érlelő hője.

Hippokratész, az orvostudományok atyja szerint ugyanis, "ahol a

méreg, ott a gyógyszer is."

A felnőtt, "elmagányosodott", "elidegenedett" ember szorongása

neurózisát nem pusztán a bizonytalan jövőtől való rettegés

rémképei, "látomásai", "káprázatai" okozzák. Minden félelem

alapjában halálfélelem. S ha egy pszichológus nem tud megfelelő,

gyógyító választ adni arra, hogy az ember miért születik, ha

világra jöttének pillanatától halálraítélt, s hogy

kiszámíthatatlan ártalmaktól fenyegetett életének mi a valódi

értelme, akkor nem orvos, hanem diplomás kuruzsló.

Mi azonban próbáljunk meg választ keresni e súlyos kérdésekre,

mert bizonyos, hogy minden ártalmunkra, bajunkra, betegségünkre

van orvosság, igazi vakcina, s a mérgek ellenére bennünk él az

örök élet elixírje is. Csak fel kell idéznünk azt a szavainkkal.

A szutrák, amelyeket a következőkben felsorolok, valójában

gondolatsorokat indítanak el, amelyek befelé és fölfelé vezetnek

- mulandó önmagunktól halhatatlan magasabb önmagunkig. Ezt az

utat azonban senki sem teheti meg helyettünk. Íme:

Minden gyógyulás arkánumát egyedül a lélek és a szellem rejtett

laboratóriumában lehet létrehozni.

Annak az embernek a dicséretére sóvárogsz, aki óránként elátkozza

magát? Annak akarsz tetszeni, aki önmagának sem tetszik? Vagy

talán tetszik önmagának az, aki szintén minden cselekedetét

megbánja?

Aki vétkezik, maga ellen vét, aki igazságtalan, maga ellen

igazságtalan, hiszen másokban önmagát ítéli el.

Tudod-e, hogy az emberben mindig azon a ponton rejtőznek sorsának

buktatói, ahol a legbiztosabbnak érzi magát?

Tudod-e, hogy a fogadalmak mindig sorsot idéznek?

Átgondoltad-e már teljes mélységig a környezeteddel való

kapcsolataid félelmetes jelbeszédét, azt, hogy mindegyik

sorstükröt tart eléd, amely saját jellemed és tetteid gyökereit

mutatja?

Meg tudod-e különböztetni a valódi alázatot a kegyes

önfelmagasztalástól?

Közelebb vitt-e egyetlen lépéssel is az átlényegülés tiszta

békéjéhez a mások iránt táplált, akár jogosnak tűnő keserű harag,

vagy ingerült sértődöttség?

Mióta járod a Logosz iskoláját, amely a kimondott szó teremtő

erejét a hallgatás szinkópáival váltogatja? Rájöttél-e már arra,

mikor kell szavakból hidat verned egy másik ember felé, hogy

átvezesd őt a közöttetek tátongó szakadékon, és mikor

szükségesebb a csend balzsama valaki agyonsebzett idegzetének?

KACAGÁS

Ezüstcsengője zenélő óra benned.

Tündérek járják rá a menüettet.

Táncolj te is a fénylő végtelenben.

ÖRÜLJETEK

ha sírni volna kedvetek, akkor is.

Ömlik a csillag fölötti édes hit.

Sebezhetetlen őszinte kincs.

Baljós előérzeteket át lehet és át kell hangolni félelem nélkül

várakozó derűvé. E magatartás még az elkerülhetetlennek tűnőt is

elhárítja, vagy irányától eltéríti, hogy lendületének csak az

áramlata rezeg át rajtunk anélkül, hogy megsebezne.

Keselyűknek kiszolgáltatott, sziklához láncolt Prométheusz

mindenki, amíg a képzeletében a kötelékeit fel nem oldozza, akkor

is, ha e káprázatok már anyagi tényekké sűrűsödtek. Szabadulása

csak ott mehet végbe, ahol foglyul esett. Félelmeink, kétségeink

sötét madarainak magunk szőttünk fizikai testet, amelyek nem

mások, mint formákhoz kötött mágikus jelképek.

Ha valamit a valóságban véghez akarunk vinni, előbb játsszuk le

magunk-nak misztérium formájában teljes odaadással. E tündöklő

imagót, eszményképet azután hajítsuk el magunktól a megvalósulás

dimenziói felé.

Minden akadály erőket generál.

Feszültség állapotában mindig nagyobb a lélek teljesítőképessége.

Ahogy a fizikai testünket megtisztítjuk, felfrissítjük naponta,

úgy kell lelkünket, szellemünket is üdüléshez juttatnunk. Van

aurafürdő, lélekfürdő, mentális fürdő. A beavatott mindhárom

magasabb síkon ismeri a feltöltődés forrásait.

Az irány meghatározása tőled függ! Ha eltűröd, hogy a kisülés a

legkisebb ellenállás vonalán öntudatlanul menjen végbe,

fejlődésed értékes hajtóerői vesznek kárba. Feszültségeid áramát

tudatosan kell magasabb célok felé terelni.

Ha egy nehéz feladat elvégzésére önként vállalkozol,

intenzitásfokozás lép fel benned, pszichikai energiákat termelsz,

s magasabb célod hatalmas kiterjedések áramát kapcsolja

tevékenységedbe.

Képességeid úgy rétegeződnek egymásra, hogy egyik a másikat

pihenteti, leváltja és indirekt módon erősíti. Helyes tehát, hogy

váltakozva foglalkozol egymást kiegészítő tevékenységekkel.

Koncentrációt nem lehet huzamosabb ideig fenntartani.

Agyenergiád intenzitása figyelmed görcsös megfeszítésekor egy idő

után veszít erejéből. Minél erőszakosabban összpontosítasz egy

feladatra, annál kevésbé tudod megoldani. A végeredmény viszont

könnyen, minden kényszer nélkül a tudatodba gördül, ha

átmenetileg mással foglalkozol és csak később térsz vissza a

témádhoz.

Ha magasabb kiterjedésekhez kapcsolódsz okkult érzékszerveiddel,

egy-szerű lehetőséggé válik az, ami anyagi képességeid számára

lehetetlennek tűnik.

Élettered miliőjét okkult gyakorlattal magasabb kiterjedések

meghosszabbított perifériájára helyezheted át. Ez annyit jelent,

hogy egész életed szattvikus csodák láncolatává válik.

Fix pontok - mágikus csodák.

Ilyen fix pont a szellemedben egy magasabb dimenziókkal

kontaktust teremtő idea, amely személyes lényedet személytelenné

oldja. E személytelen semlegesség azután hatalmas vonzerővé

válik.

E felismerés egy újfajta mágia alapja.

A mágikus eszmék mindenütt szélsőséges hatást keltenek. E hatás

a környezeted részéről egy ideig taszításban, védekezésben

nyilvánul meg. Ha azonban e magasrendű sugárzás kitartó és

rendíthetetlen, a diszharmonikus reakciók átlendülnek saját

ellentétükbe.

Fizikai szervezetedben igen sok okkult érzékszerv működik, amely

magasabb univerzumokkal tart fenn a ráció részére tudattalan

kapcsolatot. Munkád legfontosabb része ezért transzcendens vénád

életre keltése. Mert a ráció kataklizmájából egyedül a

transzcendentális érzékszerveiden keresztül léphetsz át a lét

kevésbé fájdalmas formáiba.

Az ideákat legvégső elágazásukig követned kell, csak úgy juthatsz

magasabb értelmükhöz. A végső mélységükig átvilágított eszmék

mágikus varázsigékké válnak, amelyek veszélyeket kötnek meg és

bénító gátakat oldanak.

Különleges erők középpontjába belehelyezkedni annyi, mint a

legmagasabb kiterjedések erőit hasznosítani. E hatalmas

életforrások a szellemedben várakoznak rád. Megközelítésükhöz

azonban mitikus Templom-bárkába kell szállnod.

Amikor gondolkozol, formákat teremtesz, akciókat indítasz el,

bonyodalmakat nemzel, azok szívós fonalakkal kötözik össze

sorsodat. Teremtő képzeletedtől függ, hogy ezek a gondolatmagok

örömet, fájdalmat, halálos mérget vagy az örökkévalóság nagy

Arkánumát gyümölcsözik-e.

Magasabb energianívón a sorsodban csak akkor kezdődhet el egy új

folyamat, ha a régi lezárult. Egy-egy létezésen belüli

dimenzió-inkarnációnak ez az értelme. Ezt az új életre támadást

mindig hamis remények, tarthatatlanná vált potenciák elhalása

előzi meg. Erőapályában szorongás, kietlen gyász nyűgözi le azt,

aki elhiszi, hogy az éjt nem követi nappal. Elfelejtkezik róla,

hogy a sötétséget mindig a fény váltja fel; egy új napkelte.

Élvezet és fájdalom a lélek mágneses Észak-Dél pólusai. Egy idő

múlva mindegyik átmegy a saját ellentétébe. Mindkettő az

érzésvilág desztillációjának fontos hőenergiáját termeli. A

mentális alkímiának e folyamatában a pszichikai energiák

megtisztulnak minden démoni elemtől, és létrejön a Közép semleges

egyensúlya.

Az aranymetszés egyensúlya már nem fájdalommal büntető élvezet

és perverz élvezetté fajuló fájdalom, hanem a kettő egymást

kiegyenlítő vegyülete: áldozat, amely személytelen örömmé válik.

Az ember racionális mértéke csődbe került. Nem gyógyerőt, hanem

egyre bonyolultabb kórságokat termel. Ne ismételd meg a hibákat,

amelyek idevezetnek. Ne sodródj szakadékba zuhanó gondolatpályák

áramába, amelynek legfőbb üzemanyaga a gyűlölet, a reménytelenség

és a meghasonlás.

A független gondolkodás állandó erőfeszítés, mert arra késztet,

hogy az árral szemben haladj. Tehát pontosan ellentétes a

megszokott racionális formákkal.

Az ilyen ember következtetései, ítéletei e szempontból bizarrak,

érthetetlenek, mert emberfelettiek. Te is közéjük tartozol! Abban

a felismerésben például, hogy azoknak, akik az érzékeny

pontjaidon támadnak, tulajdonképpen hálásnak kell lenned. Mert

ők azok, akik szubjektív életálmodból ébresztget-nek, tükröt

tartanak eléd, s megakadályoznak benne, hogy kábulatodban jeges

hótakaróra, vagy tűzvész közepébe feküdj le aludni, ahelyett,

hogy biztos magaslatra mentenéd életedet.

Ha minden ösztönös tiltakozás és sértődött megtorlási vágy

ellenére magadat marasztalod el a feléd irányuló diszharmonikus

megnyilvánulásokért, kezedbe került a kulcs e hatások

áthangolására.

Te már nem hivatkozhatsz a csillagok benned dúló háborújára, mert

neked a csillagok fölött kell megoldanod emberi kapcsolataidat.

A hermetikus karakterológia és szimbológia egy-egy determinált

jellem felismerését, tehetetlen, erőtlen nyomorékságának

megértését követeli, és azt sem tűri el, hogy beérd passzív

részvéttel. Segítened kell rajta a birtokodban lévő szellemi

Arkánummal. Mégpedig pontos diagnózis alapján, individuális

módszerekkel, az illető sajátos befogadóképessége szerint.

A kristályok megváltása az oldat, a folyadékoké a vegyület. Az

állatoké a tisztulás. Megmerevedett szokásaidat, feltételeidet,

előítéleteidet azért kell oldanod, az oldatot szintézissé

vegyítened, hogy a Teljességet átfogó gondolataid tüzében lényed

animális része elégjen. A tisztítótűzbe vetett állat mindig

főnixmadárként repül fel; zsenialitásként tér vissza hozzád.

Szimbólumok végső értelmét megfejteni annyi, mint magasabb

létformákba hatoló grádussorokon a kerubi szemlélet síkjára

emelkedni.

Földünk vészhelyzete ellenére az ideálokért vívott harc egyre

eredménye-sebbé válik. Ha most rá tudsz lépni a kreatív tettek

útjára, számíthatsz a legmagasabb hierarchiák belső segítségére.

A szellemi öröm fonalát követve mindig együtt haladsz az Élettel,

látható és láthatatlan formákon, az idő változó tájalakulatain

át, anélkül, hogy meddő félelem és gyász borzalma nyűgözne le.

Mert a szattvikus fény a halálon át is az örökkévalóság létéről

ad hírt neked az analógiák és szimbólumok nyelvén.

Lényed magja képzeleted, érzéseid síkján rejtőzik. Sorsod

alakulása és fizikumod regenerációja attól függ, milyen

intenzitással, pszichikai és szellemi erőkkel sietsz e

láthatatlan magból kibontakozó folyamat segítségére.

Ha a lét teljességének érzetét életre kelted magadban, központtá

leszel, anélkül, hogy erőfeszítéseket kellene tenned érte.

Ha valami kitüntetés vagy öröm ér, engeszteld meg érte a

körülötted szomorkodókat azzal, hogy örömöt okozol nekik. Ne

mélyítsd el sorsuk árnyékát önmagad erős fénybe állításával.

Mondj le erről az elégtételről, s áldozatod mágikus árammá válik,

amely azt, akiért véghezvitted, csillagai fölé emeli.

Ha az új korszak szellemi pionírjaihoz csatlakoztál, készen kell

állnod a művészettel és vallással összeforrott magasabb tudomány

szolgálatára.

Az anyag mögött láthatatlan eszmerendszer működik, amely minden

közegben újra kialakítja örök jelképeit. Ezért vagy te is örök

szimbólum porba öltöztetve.

A Vízöntő-korszak a társadalmi és filozófiai forrongások plátói

világhó-napja. S te éppen most éled legfontosabb inkarnációdat.

Abban már bizonyos vagy, hogy sorsodban a véletlennek nincs semmi

szerepe. Az sem véletlen te-hát, hogy olyan tömény szellemi

forrás nyílt meg előtted, melyhez korszakunk növekvő

embertömegéből igen kevesen jutnak hozzá. Gondolkozz rajta, mire

kötelez az, hogy a zárt számú, sohasem cserélődő

"Ganglion-csoport" egyik sejtje vagy.

                  Beavatottak és szélhámosok

"A megkülönböztetés jógája magasabb rendű a cselekvés jógájánál."

Bhagavad-gítá

"A megkülönböztetés jógája" természetesen a szükséges kritikát

jelenti, amelyhez még hozzá kell tenni az "Isteni Ének" egy másik

fontos tételét: "Ha az igazságért a jogos küzdelmet nem veszed

fel, elmulasztod Dharmádat, kötelességedet, elvész becsületed,

a bűnbe jutsz."

E könyv zárófejezetét fontos figyelmeztetésként nyújtom át

olvasóimnak. Beteg földünk gazdasági, ökológiai körülményei,

bolygónk "rossz közérzete", nyugtalanító perspektívája, illetve

annak hiánya - a tisztességes, értelmes kutatók, futurológusok,

világunk felderítetlen titkait elismerő tudósok, filozófusok,

művészek, pszichológusok mellett - felszínre hozta a csalók,

öncsinálta próféták, a szorongó emberek hiszékenységét jó pénzért

alaposan kihasználó sarlatánok tömegét is. Igyekszem pontosan

megfogalmazni, mire figyeljenek, hogyan válasszák el a tiszta

eszmék gyógyító Arkánumától a dudvát, a hamisat, a félrevezető,

mérgező, önmagát valósnak feltüntető valótlant. Önpusztító

indulatoktól, gazdasági gondoktól terhes Földet hagyunk örökül

gyermekeinknek. Félelmetes dolgok történnek velünk már ma és még

nehezebb feladatokkal kell majd utódainknak megbirkózniuk az

uránikusan gyorsuló időben, ijesztően hamar a hiteles

statisztikák bizonysága alapján. Nem engedhetjük meg sem

magunknak, sem nekik, hogy összetévesszük a lelkiismeretlen

csalót, a dogmatikus fantasztát, az ájtatos jelmezt viselő

gyilkos gazságokat szent szavakba rejtő sarlatánt az igazi

beavatottal, aki érti, szánja, szereti és akár élete

feláldozásával is menteni próbálja embertársait.

A sarlatánok története évezredek óta sötét árnyékként követi a

szellemi fény történetét. Ez az árnyék a maga réveteg,

fantomarányaiban, néha szinte hatalmasabbnak tűnik az Igazság

ragyogásánál is, mivel a sarlatánok meg-számlálhatatlanul sokan

voltak mindig, s az Adeptusok igen kevesen. A sarlatánok a

kirakatban ágáltak, síppal-dobbal árulva kétes portékájukat, az

Adeptusok csendben, a háttérben maradtak valahol Indiában,

Tibetben, bár Európában is felbukkant egy-egy a századok folyamán

néhány történelmi pillanatra az alkimisták, hermetikus tudósok

között; de legtöbbje névtelenül bocsátotta közre eredményeit. Ez

teljesen érthető. Aki előtérbe lépett és a személyiségét

hangsúlyozta, már nem volt Adeptus.

A sarlatánok ereje az emberek nagy többségének gyöngeségében,

tudatlanságában, hiszékenységében és bálványépítő fanatizmusában

rejlik. A sarlatán mindig a szellemi és erkölcsi igazság, a

mágikus hatalom jelmezét ölti fel. Szavai nem sokban különböznek

az Adeptusétól. Úgyszólván mindarra hivatkozik, amire ő. Szájából

kenet, rejtélyes utalások ömlenek; s gyakran a szeretet zengő

igéivel tereli híveit mágikus csapdákba, anyagi csődbe, vagy

lelki összeomlásba.

Napjainkat a Vízöntő-korszak uralja, a mérhetetlen szenvedés és

halál misztériumának véres színjátéka után, amelynek mindannyian

főszereplői voltunk. Még égetőbbé váltak a transzcendens

kérdések, mint valaha. A matéria uralma megingott. Ami biztosnak,

áthatolhatatlannak, gőgös bázisnak tűnt, köddé vált egyszerre.

S a lelki talajvesztettség érzetét, a borzalmak tépte sebeket nem

enyhítheti semmiféle materiális ígéret. Az ember a pusztulás

meztelen arcába nézett. Kedvesei a szeme előtt haltak kínhalált.

Javait elvesz-tette. Becsvágya, emberi méltósága semmivé lett.

Ezen a benső csődön, névtelen szorongáson és támpont nélkül való

bizonytalanságon nem segíthet már a bölcsőtől a sírig terjedő

sorsának esetleges anyagi lefedezése, a remény, hogy az emberi

hús, a fizikum, amely a szeme előtt zúzódott össze törékeny

cserépedényként - a jövőben majd kedvezőbb feltételek közé kerül.

Nem. Itt másról van szó. Egy lázító titokról, óriási

ellentmondásról: arról, hogy miért született? Miért szenved?

Miért tekint önmaga rejtélyes fókuszából a mérhetetlen

messzeségbe, magasságba, mélységbe, ha a gondolatai, vágyai,

szomjúsága teljében meg kell halnia?

Ezekre a kérdésekre felelnek ugyan az ősi kinyilatkoztatások,

vallások, különféle filozófiai rendszerek, de különös törvény az,

hogy hiába ömlik év-ezredek sokféle kútjából az egylényegű

forrás, az emberben mindig csak egyetlen kút vize válik

életelixírré, amelyet sajátosan az övének érez, s míg rá nem

talál, mindaddig csak nyugtalan átutazó minden eszmében,

vallásban, vagy tagadásban. Ez a törvény hajszolja ki a lelket

a nyájból, hogy megjárja a hosszú, magányos utat a

hiszékenységtől a kételkedésen, majd a tudáson át a teljes

megismerésig, a külső vallástól a belső vallásig. Minden olyan

kísérlet fiaskóval végződött eddig, amely félelemkeltéssel,

szuggesztióval, vagy erőszakkal meg akarta fosztani az embert

isteni jogától, hogy az egyetlen igazságot a maga módján keresse

meg.

Az átmenet mulandó önmagunktól örök önmagunkig a veszélyek ideje,

a nagy, ingoványos dzsungel: a sarlatán vadászterülete. Minél

félénkebb, megalkuvóbb, kényelmesebb egy ember, annál inkább

behúzódik hierarchiák, vagy erősebb egyéniségek szárnyai alá, és

zsibbadt jóérzéssel tűri, hogy szellemi táplálékát mások rágják

elő neki. Azt gondolja: Isten messze, rajta kívül van, s a

meredek, borzasztó út, amelyen a Messiás, a próféták és a szentek

haladtak, gyenge embernek nem járható. Megkeresi tehát a széles,

lassan emelkedő - ha ugyan emelkedő - szerpentinek pihenőkkel,

szórakozásokkal, langyos lelki szendergésekkel tűzdelt ösvényét.

E népes, önáltató zarándokúton a sarlatánoknak van a legnagyobb

sikerük. Ők azok, akik készséggel leveszik jámbor áldozatuk

válláról az erőfeszítés, a töprengés, a saját, transzcendens

gondok terhét, s mint kitűnő összeköttetésekkel rendelkező

mennyországi kijárók, biztosra ígérik a földi boldogság, s utána

a halhatatlanság aktájának kedvező elintézését az illetékeseknél.

Cserébe mindössze hitet kívánnak. Minden átkos, bűnös kételytől

mentes, feltétlen hitet. Magyarul: vakhitet.

S a vakon hívők tömege minden vásári kikiáltó: zugjósnő,

álpróféta, vad-jógi, csodamédium, címbitorló grafológus,

sötétszándékú tisztánlátó, önimádó szektaalapító és reklámmágus

köré. Az itt bemutatott alakok persze egytől egyig ellentétei,

szomorú paródiái a különféle spirituális irányok valódi

kép-viselőinek, saját területük hűséges tolmácsainak, nagy

gondolatok tehetséges és tisztességes előadóinak, akik ezalatt

maguk szorgalmasan tanulnak, gyakorolnak, szerzett javaikat

készségesen megosztják rászoruló, szomjazó útitársaikkal. Az

Adeptusok és a sarlatánok, a végső magasság és a sötét mélység

állomásai között e tanító tanítványok, személytelen, de aktív,

áldozatkész szamaritánusok végzik a legszebb, legfontosabb

munkát. Ez a fejezet azért állít-ja kifejezetten a két végletet

szembe egymással, mert a sarlatán sohasem úton lévőnek, törekvő,

de még meg nem érkezett neofitának tünteti fel magát, ha-nem

Adeptusnak. A spirituális eszme becsületes hirdetőinek, az igazi

misztikusnak, jóginak, tisztánlátónak, inspiráltnak és

karakterológusnak értékes szerepe és jelentősége tehát minden

kétségen felül áll itt. Sőt. Talán senkinek nincs annyi oka és

joga rá, hogy ebben a zűrzavarban rendet teremtsen végre, mint

éppen a komoly okkultistának. Nemcsak azért, mert ha kirobban egy

botrány, lelepleznek egy csaló médiumot, vagy elképesztő

szexuális és kriminális üzelmek közepette tetten érnek valami

sarlatánt, az egész okkultizmust elmarasztalják miatta. Nem. Ez

az ősi tudomány minden vihart, változást, minden támadást kibírt

és túlél, mert szellemi tartalma igaz és örök értékű. Emberek

gyanútlan, jóhiszemű, egyre növekvő tömegéről, kérdező, szomjas,

gazdátlan lelkekről van szó. Ezeket, amennyire lehet,

kötelességünk meg-menteni a lelkiismeretlen vagy tudatlan

asztrálragadozóktól!

Kényes téma ez, tudom. Mesterséges köd takarja s rengeteg

álszempont védi - de higgyék el, a tiszta, egészséges, igaz

dolgok elbírják a legélesebb világosságot is. Az emberek

általában hajlamosak rá, hogy összetévesszék az építő, szükséges

kritikát a kegyeletsértéssel. Pedig Krisztus azt mondta:

"...legyetek szelídek, mint a galamb és okosak, mint a kígyó" .

S a Bhagavadgíta, a keleti bölcsesség ősi szent könyve arról

beszél, hogy a megkülönböztetés jógája magasabb rendű a cselekvés

jógájánál. Hogyan is lehetne másképp, amikor egyedül a

megkülönböztetés, az elemzés, a mérlegelés határoz-hatja meg a

cselekvés helyes irányát.

A végső léttitok megértéséhez már kétségtelenül valami

kauzalitáson túl lévő, misztikus képesség szükséges, amelyet

intuíciónak, vagy szintetikus látásnak nevezhetünk. De ez a

mentális képesség, ez a transzcendens állapot túl van a

logikán... nem pedig innen rajta, valahol a téveteg, homályos

tudattalanban, az ösztönök alvilági mélyvízében. Ebben a

veszélyes érzelemingoványban, ahol a vallásos rajongás

szenvedélybe, a szenvedély fanatizmusba, a fanatizmus a legvadabb

indulatokba csap át gáttalanul - a kritika az a kontrollszerv,

amely megvilágítja a szakadékokat, sötétben lapuló

ösztöncsapdákat; nevet ad nekik, és ezzel leleplezi, megfékezi

őket.

Amíg az utat megtaláljuk a legmagasabb sík küszöbéig, nem

nélkülözhetjük a fizikai és érzelmi élet útvesztőjén átvezető,

egyetlen tájékozódási szervünket, a kritikát. Ha e szigorú

kormányost valaki kényelmetlennek találván, félúton kihajítja,

nem oda érkezik el, ahová indult, mert ellenőrzés nélkül hányódó

lelkébe tisztátalan fogalmak, kétes hatások, álarcos indulatok,

téves képzetek nyomulnak be, és észrevétlenül elmerül lassan a

szenvedély, a fél-téboly mocsarába. Rengeteg ilyen szegény Don

Quijote szaladgál a mi területünkön. Ezek azután, ha maguk

kivételesen nem is alapítanak szektát, de feltétlenül áldozatul

esnek valamelyik szélhámos világboldogítónak.

Kedves Olvasóim! A fogalmak tisztázása, a pontos meghatározások,

a ki-zárás elve az a módszer, amellyel félreismerhetetlenül

megkülönböztethetjük az Adeptust a sarlatántól, s leleplezhetjük

a külső tűzijáték, a lenyűgöző pózok, az időleges, hangos

látszatsikerek mögött a tudatos szemfényvesztőt, a

lelkiismeretlen csalót, vagy a veszedelmes őrültet.

Ezt a szokatlan operációt szeretném végrehajtani itt Önök előtt.

Mindenekelőtt, meg kell határoznunk az Adeptus fogalmát, hogy

legyen mértékünk, amelyhez viszonyítunk. Adeptus beavatottat

jelent: valamiféle rejtett tudás beavatottját. Ez persze nem

annyiból áll, hogy némi hókuszpókusz után a fülébe súgtak egy

titkot, s azáltal, hogy tud ezekről a dolgokról, máris beavatottá

vált. Távolról sem. A világon nagyon sok okos, művelt, értékes

ember él. Rengeteg a képzett, jól tájékozott okkultista is, aki

tud a dolgokról. Az Adeptus rangja azonban ennél sokkal magasabb.

Az Adeptus óriási erőfeszítések, hosszas tanulás, erkölcsi,

akarati próbák és különleges praxis által már eggyé lett szellemi

ideáljaival: azonos velük. Nem rajta kívül van-nak, csodáltan,

sóvárgottan, hanem benne, belül fakadt fel a kozmikus véna. A

hangsúly nála a praxison van. Az Adeptus birtokosa az okkult

gyakorlat kulcsának. Az már érdeklődése irányától, ideáljaitól

függ, hogy az okkultizmusnak melyik ágazatában - a mágiában, a

hermetikában, a mentális alkímiában, vagy a tibeti jógában

szerezte-e meg az adeptusi rangot. Itt tehát nem pusztán az

erkölcsileg megvalósult emberről, az arhatról, a misztikusról van

szó. Az Adeptus a mágikus ember, aki rejtett erőket ismer,

azokkal operál, de kizárólag etikai és szellemi vonalon. Ő a

fehér mágus, aki felveszi a harcot a sötétség és a halál erőivel,

magával az anyaggal. Négy hatalmas fegyvert támasztott életre

magában nemes harcához a beavatás súlyos, hosszas

megpróbáltatásai és erőfeszítései alatt. Eliphas Levi, a múlt

század nagy okkultistája így foglalja össze a beavatásának e négy

lebírhatatlan, mentális fegyverét: "Tudni. Merni. Akarni.

Hallgatni."

Az Adeptus nincs többé függésben senkitől és semmitől, mert

teljesen fel-szabadult. Erői visszatértek hozzá, uralkodik

felettük. Hogy ennek mi a jelen-tősége, azt talán csak az atomban

felszabadított erő analógiája világíthatja meg. A halandó ember

gyönge, tehetetlen, kiszolgáltatott parány, de olyan potenciák

rejlenek benne, amelyekkel újjáteremtheti, vagy elpusztíthatja

a világot. Az Adeptus, noha a szellemi atombontás kulcsa a

kezében van, kifelé sohasem él ezzel a hatalmával, és nem

szolgáltatja ki senkinek addig, amíg csalhatatlan eszközeivel meg

nem győződött róla, hogy tanítványa egyedül a sírkamrák

felrobbantására, a halállal fertőzött anyag szellemmé

változtatására használja majd.

ABhagavad-gíta így határozza meg az Adeptust: "Semmi létezővel

szem-ben nem viselkedik rosszindulattal. Könyörületes,

barátságos, szabad és önzetlen. Elnéző. Mindig elégedett.

Önfegyelem által harmóniában van. Határozott. Gondolatait Manasz

és értelmét Buddhi felé /vagyis az Ősforrás felé/ irányítja, az

Én hívem ő, kedves Én előttem." Az Én-t a Bhagavad-gítában nagy

betűvel írják, és az Istenséggel azonos isteni Ént, örök lényeget

értik alatta, amelyre például Krisztus így hivatkozik. "Senki sem

juthat az Atyához, hanemha én általam." Félreérti Krisztust, aki

azt hiszi, külső rítusokban követvén őt, eljuthat a

megvilágosodásig, az Unio Misztikáig. Az Én a minden-kiben benne

szunnyadó Krisztus, a Nap Logosz isteni magja. Odáig kell

elhatolnia, azt kell életre keltenie külön-külön minden embernek

önmagában, hogy eljusson az Istennel való egyesülésig.

A Bhagavad-gíta így folytatja az Adeptus jellemzését: "Öröm,

aggodalom, harag és félelem bilincseitől megszabadult. Nem vágyik

semmire, Tiszta. Tapasztalt. Szenvedélytelen. Nyugodt. Nem búsul.

Lemondott rosszról és jóról. Teljesen önmegadó. Egyforma

barátjával és ellenségével, dicsőségben, vagy gyalázatban,

hidegben és melegben, fájdalom és öröm közt, nem köti le semmi.

Egyenlően vesz dicséretet, vagy korholást, csendes, egészen

elégedett. Hontalan. El van telve hittel... mert része Amrita

Dharmának, az életadó bölcsességnek..." Mindebből természetesen

következik, hogy az Adeptus semmit sem mond vagy tesz személyes

érdekből, és az anyagi haszon nem érdekli.

Íme itt áll előttünk plasztikusan, éles megvilágításban a

beteljesedett, felsőbbrendű ember: az Adeptus. Most nézzük meg

a másik végletet, a sarlatánt.

A sarlatánokat talán három főcsoportra oszthatnánk. Az első

csoportba tartoznak a tudatos, elszánt szélhámosok, a cinikus,

ravasz komédiások, akik mesterségük gyakorlása közben bizonyos

emberismeretre tettek szert. Első pillantásra felmérik

áldozatukat és a neki megfelelőnek vélt módszerrel közelítik meg

- sajnos, legtöbbször sikerrel. Az emberek hiszékenysége

határtalan. Mivel teljességgel hiányzik az ismeretük ahhoz, hogy

az előttük ágáló szélhámos szavai mögött "elolvassák" az embert,

gyanútlanul kiszolgáltatják magukat neki, hiszen csupa szép, jó

és biztató dologról beszél. Ez a sarlatán nagyon óvatos. Nem

dolgozik pontos dátumokkal, nevekkel, ellenőrizhető adatokkal,

csak általánosságokkal, ködös célzásokkal. Mesteri módon kérdez

és provokál. Jól tudja, hogy a dodonai utalásokkal elámított hívő

előbb-utóbb úgyis elmond magáról minden adatot, amelyekből ő majd

fantasztikus habarcsot gyúr össze, pontosan azt, amit áldozata

hallani szeretne tőle. Ezek a saját vágyálmuk visszhangjától

megrészegedettek azután könnyesen hálás, két lábon járó

reklámhirdetéssé változnak, és újabb gyanútlanokat kolompolnak

össze a nagymester körül. Az első csoportbeli sarlatán nyílt,

vagy burkolt cél-ja mindig az anyagi haszon; s éppen ezért

közülük kerülnek ki a legtriviálisabb, legkönnyebben felismerhető

csalók. Drasztikus módszereiknek komoly kereső ritkán esik

áldozatul.

A második csoport már sokkal nyugtalanítóbb, zavarosabb

útvesztőket kínál. Ez a hiú, felemás kentaurok csoportja, akikben

felmerült esetleg valahol távol, töredékesen a magasabb rendű

eszmék ideálja, de ők máris a beérkezettség pózában tetszelegnek

önmaguk és mások előtt. Megszédülnek az olvasott betűtől és saját

szavaiktól. Fényforrásnak, erőgócnak érzik magukat, holott minden

gondolat és ösztönzés idegen portéka bennük; emberi vagy démoni

befolyás, hideg visszfény. Nem mindig rosszhiszeműek, de nagyon

labilisak. Fogalmuk sincs valódi állapotukról, gyöngeségeikről,

a veszedelmekről, amelyek saját jellemükben leselkednek rájuk.

Gyakran értelmesek, tehetségesek, érdekes, színes dolgokat

produkálnak. Ügyes megfigyelők - mindabban, ami nem rájuk

vonatkozik. Néha meglepően okosak is... mások-nak. Személyük

legenyhébb érintésére azonban váratlan kisülésekkel reagál-nak:

indulatokkal, nevetséges hiúságokkal. Sok közülük anyagi

kérdésekben is roppant elnéző, ha róla van szó; meghökkentő

szofizmákkal menti fel magát az erkölcsi felelősség alól. A

második csoportbeli sarlatánnál minden kettős fénytörésű; a

dolgok észrevétlenül átolvadnak egymásba. Mozgató motorja

legalább annyira a hiúság, mint az anyagi haszon. A kár, amelyet

okoz, felmérhetetlen, mert nemcsak olyasvalamire vállalkozik,

amelyet nem tud teljesíteni, hanem felszívja, személyéhez rögzíti

egy csomó ember hitét, feltét-len bizalmát és mint a vak vezető,

biztos bukásakor magával rántja követőit. Sok ilyen tragikus

válság és összeomlás ismeretes.

A harmadik csoportba tartoznak a téboly határán mozgó

fanatikusok. A dühödt térítők. Acsarkodó szektaalapítók ők, akik

kezében állandóan láthatatlan korbács suhog. Ha megvakarják őket,

gyakran kiderül róluk, hogy rangrejtve élnek, mert valójában igen

súlyos és előkelő bibliai alakok inkarnációi. Mindenesetre úgy

viselkednek, mint egy nagyon mérges természetű, gyanúsan

emberszabású, égi diktátor zord és teljhatalmú, földi helytartói.

Azokat, akik nem rájuk esküsznek vakon - tehát néhány magához

láncolt lelken kívül az egész világot -,legszívesebben

száműzetésbe küldenék saját külön büntető-táborukba, a pokolba,

persze a szeretet lángpallosával. Itt a fő motívum a fanatizmus.

A rögeszme. Eliphas Levi érdekesen nyilatkozott egy ilyen

harmadik csoportbeli sarlatánról. Valamelyik tisztelője egy

különös jelenségeket produkáló, de nyilvánvalóan eszelős emberre

hívta fel a figyelmét. Rá akarta venni, hogy látogassa meg és

kísérletezzék vele. Eliphas Levi kereken elutasította: "Nem

megyek, barátom!" - mondta. "Félek. Az őrület ragályos!" Pedig

Eliphas Levi mágus volt, az idéző és elhárító mantrák, ősi

rituálék legnagyobb tudósa, beavatottja. Kétségtelen, hogy a

harmadik csoportban van a legtöbb szuggesztivitás, mert e

fanatikus megszállottak voltaképpen sötét erők akkumulátorai;

elementárisan megsokszorozott démoni hatások ömlenek rajtuk át,

s jaj annak, aki nem tudja magát elszigetelni tőlük. Az

érzelmesség és a hiszékenység egyenes vezetője ennek a romboló

áramnak, amely azzal, akibe belehatol, vad vitustáncot járat az

összeroskadásig.

Mindhárom csoport nagyon kártékony és veszedelmes önmagára

éppúgy, mint az emberekre nézve, mert a sarlatán mindig

bűvészinas: erőket idéz fel, amelyekkel nem tud bánni -

gondoljunk csak a palackból kibocsátott szellem meséjére... Az

egyszerű szuggesztió, amelyet a sarlatánok alkalmaznak,

önérdekük, rögeszméjük mérgével beoltva, s a hatásuk alá vont

emberek hitének, képzelőerejének óriási alakító és hatóerejével

hatványozottan, a legintenzívebb fekete mágiává válik.

A sarlatán életében úgy következik el a katasztrófa, mint egy

számsor alá az összeadás végösszege. De fellépése és bukása

között valóságos fertőző baktériumtelep a gyöngék részére.

A tudatlan ember önállótlan. Vezetőt keres, s ha úgy érzi,

megtalálta ezt a helyette gondolkodó lényt, akkor egész lelkével,

lelki egyensúlyával rátámaszkodik. Pedig ez még akkor is

helytelen, ha a kiválasztott valódi Adeptus; bár az egyáltalán

nem tűri el az ilyen személyi kultuszt. Ez az egyik

ismerte-tőjele. Az Adeptus nem taníthat mást, mint azt, hogy

kívül csak útjelzők áll-nak. Az, aki tanít, bármennyire értékes

ember, vagy akár megvilágosodott, szent, Adeptus, de még ha maga

a Messiás is... legfeljebb tanácsot adhat és példát mutathat. A

krisztusi csodatételek évszázadokon át érlelődtek azokban a

lelkekben, akikkel megtörténtek, és csak azokkal történhettek

meg. A meg-váltás felmérhetetlen jelentőségű misztériuma éppen

a megváltás módjának éles, tiszta felrajzolása. Krisztus utat

mutatott és nyitott kaput hagyott maga után, amely kivétel nélkül

minden embernek, még a legbűnösebbnek is a rendelkezésére áll -

feltéve, ha vállalja a keskeny út erőfeszítéseit azért, hogy

végül ő is átjuthasson ezen a nyitott kapun. Ingyen semmit sem

adnak a földön. Hiába ül valaki éveken keresztül a világ

legnagyobb zongoravirtuóza mellett, ölbe tett kézzel hallgatva

játékát és magyarázatait a művészi játék el-sajátításáról. Ha nem

gyakorol 6-8 órát naponta hosszú esztendőkön át, egyet-len

lépéssel sem jut közelebb ahhoz, hogy ő maga virtuózzá legyen.

De még a legprimitívebb mesterséget is tanulni, gyakorolni kell

megfelelő ideig, nekünk magunknak, ha mi akarunk megélni belőle -

 éppen a legistenibb művészet, önmagunk megvalósítása, a

legnagyobb tudomány, a halál legyőzése, az Opus Magnum remekműve

repülne a szájunkba sült galambként?

A sarlatán mindig pozőr, akkor is, ha legmagasztosabb pózokban

mutatkozik; a személyét helyezi előtérbe. Az Adeptus teljesen

személytelen. A sarlatán uralkodó, zsarnok. Az Adeptus szolga.

A sarlatán mindenkit a maga képé-re akar átformálni. Az Adeptus

az embert önmagához utasítja, saját, egyéni útjára segíti.

Nagyképű gesztusok, indulatkitörés, fellángoló szenvedély, hiú

sértődöttség, mohó önérdek az emberek nagy többségénél érthető,

menthető gyöngeség, és egyáltalán nem zárja ki nagy erények, a

tehetség, sőt a zsenialitás jelenlétét sem; de aki okkult

mesternek engedi tisztelni magát, annál több mint gyanús:

bizonyosság, hogy a sarlatánok valamelyik fajtájához tartozik.

Általában nagyon egészséges dolog a szavak mögött megkeresni az

embert; rákoncentrálni a néma ábrákra, amelyek csak addig

hallgatnak, amíg nem kérdezzük őket megfelelő módon. A

karakterológia ma már igen fejlett és nélkülözhetetlen tudomány.

Bizonyos mértékig karmát lehet oldani vele, hiszen az ember

végzete nagyrészt a jellemén, indulatain, saját balgaságán át

teljesedik be rajta. A megismerés, az önnevelés, a jellemerő

fejlesztése, az indulatok, szenvedélyek építő lendületté való

transzformálása megváltoztathat-ja egész sorsunkat. Az aszkézis,

elfojtás azért helytelen módszer, mert egy meglévő, hatalmas

feszítőerőt zár föld alatti ketrecbe, amelyből előbb-utóbb

robbanás lesz. A transzformáció hasznos energiává változtatja ezt

a feszítő erőt, amely által a szellem magasba szárnyal, tehát nem

elodázott, meg nem oldott probléma, hanem nagyobb szabadság lesz

belőle.

Mennyi csalódástól, szenvedéstől, ijedelemtől menthet meg

bennünket például, ha élettársunkat, barátunkat, bizalmi

embereinket - akikre kényes ügyeinket, féltett javainkat bízzuk -

 jellemük, képességeik pontos ismereté-ben választjuk meg. Egy

ember mindig igaz térképe önmagának. Fejformája, arcvonásai,

szeme, homloka, színei, hangja, testalkata és mozdulatai mindazt

elárulják, amit a szavai rejteni akarnak. Születési dátuma,

tenyérvonalai, írása persze éppen úgy, de ezekhez - különösen,

ha az első csoportbeli, óvatos sarlatánnal van dolgunk - esetleg

nem tudunk hozzáférni.

Nézzünk meg példaképpen - és csak azért, mert igen alkalmas ábra

ehhez az operációhoz - egy ilyen sikeres, modern fekete mágust;

mindegy, hogy a legfrissebb divat szerint most éppen jóginak

nevezi magát. Amit benne példának állítunk itt, az mulandó

személyiségének időben és térben való, torz halmaz-állapota; nem

érinti a mögötte lévő lényt, az örök szellemet. Mint ahogy az

egész tanulmány nem személyek ellen irányul, hanem csak a

sötétség ellen, amelyet egy-egy sarlatán fókuszba gyűjt

átmenetileg, míg az szét nem zúzza őket, mint minden halandó

edényét. Általában ez a fajta kritika sohasem ítélkezés, tehát

éppen annyira nem választ el embertársainktól, mint ahogy az

orvost sem távolítja el páciensétől az, ha felismeri betegségének

pontos diagnózisát. "Mindeneket megvizsgáljatok" - mondja a

Biblia. "Ami rossz, azt vessétek el, ami jó, azt tartsátok meg."

Erről van itt szó!

Ennek a példaképpen idézett fekete mágusnak a lába előtt

meglepően és sajnálatosan sok művelt jóindulatú kereső ül. Ami

mágusunk kevert típus, bár alapjában véve az első csoportba

tartozik: remekül adminisztrálja magát anyagilag, de éppen

annyira hiú is, azonkívül egy kicsit őrült. Ez a csipetnyi

őrültség okozza azt, hogy néha meggyőző tud lenni. Alakja magas.

Mindenüvé, ahol megjelenik, előbb egy abnormálisan düllesztett

mellkas lép be, s csak azután követi azt a test többi része. Arca

csupa disszonancia, darabos indulat-ábra. Két szeme közel áll

egymáshoz, zavaros, kemény tekintetű. Homloka nyomott. Orgánuma

szálkás, beszéde artikulálatlan. Igen rossz előadó. Ritkán fejez

be egy mondatot, s ha befejezi is, gyorsan kiderül, hogy nem volt

ben-ne semmi értelem. Beszéd közben gyakran és teljesen

váratlanul felemeli a hangját, a karját széttárja, a szemét

lehunyja, a testét himbálja, majd érthetetlen suttogásba kezd...

az érzékenyebb részeknél sír is. E vad ripacskodás köz-ben,

mialatt magára aggatja és megszentségteleníti az egész Bibliát,

dühödten Júdásnak nevez mindenkit, akiben kétely merült fel

személyének csalhatatlansága iránt, s mágikus büntetésekkel,

bosszúval fenyegeti meg elmaradó tanítványait. E bosszút,

szerinte néha a felső hatalom hajtja végre, de gyakrabban ő maga

bizonyos pusztító távolba hatással. Emlékezzünk most az Adeptus

meghatározására. Mérjük hozzá - hiszen hívei ezt az embert

Adeptusnak tartják. Lehet-e egy Adeptus indulatos? Bosszúálló?

Egyensúlytalan? Pozőr? De menjünk tovább. Egyéniségében van

valami sötét szuggesztivitás. Különösen asszonyokra hat vele, s

férjeikkel elhiteti, hogy amit saját szemükkel látnak, s riadt

bizonyossággal sejtenek: okkult próba valójában, a

féltékenységtől való teljes szabadulást célozza. Egy gyönge

szervezetű, ideges alkatú fiatal-asszonyt, néhány héttel az

esküvője után kezelésbe vett, valamiféle mirigy-bántalmak miatt -

 mert természetesen gyógyít is, saját bevallása szerint tökéletes

eredménnyel. Nem kétséges, hogy hisztériás bajoknál és

tüneteknél, mint minden új ember, ő is elér bizonyos átmeneti

javulást. Ez a fiatalasszony azonban nem volt hisztérikus.

Kezdettől fogva kételyekkel küzdött, a férje azonban bízott a

mágusban, akit egy nagyrabecsült barátja ajánlott neki valódi

mesterként. Az első benyomása határozottan rossz volt, de ő azt

gondolta, a szeretett, okos és jóakaratú barát szavában nincs oka

kételkedni. Előbb-utóbb megnyilvánul majd a sok zavaró dolog

mögött a nagy varázsló. Figyeljünk! A férj inkább hitt a barátja

szavainak, mint a saját szemének és veszélyt jelző intuíciójának.

A mágus közölte a fiatal párral, hogy az asszonyt két hó-nap

alatt teljesen meggyógyítja, ha pontosan betartja minden

utasítását. A kúra alatt az állapota határozottan rosszabbodott,

fáradt lett, ideges, ingerlékeny. Érezte, hogy a taszítás

ellenére, amelyet csodadoktora iránt érez, az hat rá

valamiképpen. Erőtleníti. Bosszantónak és nevetségesnek találta,

hogy folytonosan komédiázik, imponálni akar neki, hol a pápát

emlegeti, mint személyes barátját, hol pedig különféle

kitüntetéseivel hozakodik elő. A második hónapban egyszerre

eltiltotta férjétől azzal a meglepő indokkal, hogy az atléta

termetű, egészségtől duzzadó fiatalember súlyos beteg, a

tuberkulózis legvégső stádiumában van, és legfeljebb fél éve van

hátra. Állapota annyira fertőző, hogy az asszony sürgősen

különítse el ágyukat, asztalukat, még a törölközőiket is. A

páciens - akinek idegei az utóbbi hetekben már szüntelenül valami

erős, sötét áramtól remegtek, étvágytalan volt és ólmosan fáradt

- ettől a köz-léstől idegrohamot és sírógörcsöt kapott. Férje

pedig, aki még mindig bízott valamennyire a mágus szeretettől

tomboló szavaiban, bár a tettei egyre gyanúsabbakká váltak előtte

- elment egy szakorvoshoz, aki megállapította, hogy az illető

teljesen egészséges, annyira, hogy tanítani kellene az iskolában

mindenféle tüdőelváltozás és gyengeség ellenábrájaképp. Közben

a mágus néhány másfajta kísérletet és célzást is tett az

asszonynál, aki a két hónap le-teltével valóban végére jutott az

erejének. Mikor a negatív eredményű tüdővizsgálat után mágusunk

továbbra is kitartott az atléta férj halálos ítélete mellett,

otthagyták őt végre, önmagukon hüledezve, hogyan is eshettek

áldozatul ilyen durva, középkori misztifikációnak, amely csaknem

a családi boldogságukba, egészségükbe és nem utolsó sorban, igen

sok pénzükbe került.

Valóban, hogyan történhetett meg velük - és azokkal, akik még ma

is ott ülnek a veszedelmes boszorkánykörben egy sötét múltú,

gátlástalan szélhámos pózaitól és szavaitól megigézetten, noha

annak testéből, hangjából, minden megnyilvánulásából árad önmaga

leleplezése?! Olyan emberek vetették hatalma alá magukat, s

lettek valóságos háziszolgái, akik minden tekintetben fölötte

állnak. Mi a titka ennek a tragikomikus sikernek: Egyedül a

tanítványok - áldozatok - hézagos ismeretei, éberségük és

kritikai érzékük hiánya, vagy eltompulása. Ez az a rés, amelyen

át beszivárgott lelkükbe a romboló szuggesztió, s e hatás alatt

vakon hittek a sarlatánnak, egyre kevesebbet tudtak, semmit sem

mertek akarni, és megfélemlítve zengték mesterük dicsére-tét.

Létrejött íme a helyes módszer és helyes irány, a "Tudni. Merni.

Akarni. Hallgatni" éles antipólusa, mint ahogy a tanítójuk is

éles antipólusa az Adeptusnak. Pontosan példázza mindazt, ami nem

az Adeptus.

Mindezek konzekvenciájaképp tehát kritizáljunk, kételkedjünk

bátran, amíg tárgyunk kétes és tisztázatlan előttünk. Tanuljunk

jellemolvasást; ez nemcsak az okkultizmusnak, de az egész életnek

is bázistudománya. És, ha jól megtanultuk, gyakorlatokkal,

megfigyelésekkel alátámasztottuk, intuícióval élővé tettük

emberismeretünket: higgyünk nyugodtan a saját szemünknek.

Különösen, ha olyan valakiről van szó, akire nem kevesebbet, mint

a lelki üdvösségünket akarjuk rábízni - amelyről egyébként erősen

lebeszélném Önöket a már felsorolt okoknál fogva. Vizsgáljunk meg

minden elénk kerülő meg-nyilatkozást, tekintet nélkül a

személyre, tekintélyre, aki által elhangzott, vagy a

körülményekre, amelyek alátámasztották, s egyedül a szellemi

tartalma, értéke szerint döntsünk felőle. Nem lesz a sivár

közhelyből világrengető igazság azáltal, hogy lehunyt szemmel

mondják, de bármelyik embertársunk közvetíthet hozzánk tiszta

öntudattal valami olyan bölcsességet, amely egy-szerre

megvilágítja égető problémánkat. Elvégre akkor is szellem szól

a szellemhez. Itt megint nem a magasrendű médiumi közlések

értékét akarom kétségbe vonni, csak azt, hogy minden médiumi

megnyilatkozás kritikán felül áll. Ne Adeptusoktól,

sarlatánoktól, vagy bárki mástól várjuk életünk megoldását,

csakis önmagunktól. Az Igazság időtlen forrásai szüntelenül

ömlenek. A kontaktus a szellemvilág és fizikai világ között

töretlen, egyik áthatja a másikat. Kezdjünk figyelni rá, és akkor

fokozatosan észrevesszük, hiszen valójában nem új, sohasem ismert

dolgokat kell megtanulnunk, hanem azt a tudást kell

visszaszereznünk, amely korlátlanul a birtokunkban volt egykor.

Olyan erőket kell felébresztenünk, amelyek isteni örökségképpen

bennünk vannak.

A médiumitás, transzcendens képességek - nem egyesek kiváltsága.

Minden ember médium; de valódi, hasznosítható értéke csak az

olyanfajta inspiráltságnak van, amely tudatosan áll be az

egyetemes sugárözönbe, s harmonikussá csiszolt jellem a

megismerés precíziós készülékén át torzítás nélkül veszi fel és

közvetíti a nagy Központ leadását. Valaki, akit nagyra becsülök,

és tud-ja, átgyakorolta, éli az okkult igazságokat, azt mondta

nekem egyszer: "Meg-untam, hogy a mennyország kapujában ácsorogva

kérdezgessem a kijövőket, mi van odabent? Bementem magam."

Higgyék el, kedves Olvasóim, ez a legcélravezetőbb módszer.

Tanuljunk mindenkitől, akitől tanulni lehet és érdemes, kérdezzük

meg az útirányt, de mi magunk járjunk az úton, mi magunk akarjunk

ideáljaink adeptusává lenni, mindegy, mennyi fáradsággal és

milyen hosszú idő alatt. Legyünk igénytelenek mindenben, csak

egyvalamiben nem: becsvágyunkban a tökéletesség után.

* * *

                        A NEVEK MÁGIÁJA

                            Előszó

Minden, ami a világmindenségben és az élőlényekben, valamennyi

formában és jelenségben létrejön, szám és betű volt előtte.

Teremtő gondolatvillám szülte. Ebből az ideafényből lett minden

bölcsesség, megvalósulás, csapda, menny és pokol, szerelem és

gyűlölet, hatalom, harc, gyógyító szeretet, bűn és bánat, gyász

és remény. Egész létünk az ideák és gondolatok csontvázára

feszül.

A kabbala magvát képező tanítások ősrégi papiruszokról és az

atlantidák kőtábláiról öröklődtek át. Legrégebbi részeit Énók

könyve tartalmazza. E legendák kötetlen, különleges formája a lét

végtelen kiterjedésű jelképeit foglalja egybe, valamint az élet

és az emberi faj keletkezését, a morál megszületését, amely a

Föld öntudatos élőlényeinek sorsát, fejlődését új irányba

terelte.

Gaián ma megint jelentős változások zajlanak, amelyeknek az új

lehetőségei nyitva állnak veszendő korszakunk halandói előtt.

Valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy e vészhelyzet

kataklizmáit a sötét erők véghez viszik-e, vagy kimentjük belőle

halhatatlan értékeinket.

Ez a könyv is az Égi Hatalmaktól érkező üzenet. Önök elé tárom

benne azokat a betű- és számkulcsokat, amelyek segítségével nevük

titkos értelméhez juthatnak el, s általa kitárhatják az

önmagukban rejlő csodák meg-valósulásának kapuját. Az elmélet

azonban még nem elegendő ahhoz, hogy létrehozzák vele új

Atlantiszuk Édenét. Az ideának tetté kell válnia a tapasztalatok

máglyáján. A megvalósult életnek mindig át kell küzdenie magát

a sötétség és a világosság tisztítótüzein, hogy a szellem

kivonhassa belőlük valamennyi kórság szérumát, bölcsességét.

                      A teomágia értelme

A teo-, vagyis Isten-mágia nem a teljességtől elkülönülő önös

énközpontot rajzolja ki önmagába visszatérő vonalként.

Ez az isteni teremtőerő, az élet örök áramába kapcsolódva,

végtelenből végtelenbe tart.

A végtelen csillagpályákon mozgó teomágus otthontalan a változó

térben. Tevékenysége a mulandóság alvadt erőinek feloldására

irányul. Nem sűrít, nem köt, nem épít többé a relatív időben.

Misszionáriusként átutazik rajta.

Amíg meg nem érkezik az állandóságba, célja maga az Út.

Opus Magnumát a benne élő Isten alkotja meg, s gyümölcseit nem

ő szüreteli.

Név és rang úgy vonulnak át lényén, mint napkorongon az árnyék.

A vissz-fényt soha nem téveszti össze a valósággal.

Ő a halálból való kibontakozásunk egyedüli mértéke.

Ahogyan távolodunk szubjektív önmagunktól, úgy közeledünk hozzá.

Ehhez energiáinkat ki kell vonnunk az anyagi érdekeltségek,

vágyak és indulatok "szürke oroszlánjának" szájából. E szörnyeteg

egyébként könyörtelenül felfalja gyorsan múló emberi éveinket.

                    A négy kabbalista erény

A spirituális szemlélet vonatkozásában minden egyes individuum

egyéni eset - általános sémák alapján senkit nem lehet megítélni.

A fejlődés változatai végtelenek. A lelki gyakorlatok

módszereivel kevésbé fájdalmas síkokra emelhető a fizikai sík

gátrendszere, de vannak tapasztalatok, amelyeket csak az anyagban

lehet átélni. Bizonyos kötések egyedül a tudattalan mélységében

oldhatók ki. Azok, akiket karmájuk sajátos, fájdalmas

tapasztalatok megszerzésére ítél, szintén könnyebben jutnak el

a transzcendens valóság csontba ha-toló eredményeihez. E mágikus

energia áthatja, átalakítja őket. Úgy, ahogyan a természet

zseniális folyamata megy végbe a lét nagy misztériumában.

Szembe kell néznünk azonban a ténnyel, hogy önnön gyökereinkhez

való visszahatolásunk pozitúrájával varázslatos energiákat

idézünk, de azok is teret-időt átmetsző lendülettel hatolnak

felénk. Ez annyit jelent, hogy az Önvalónk köré emelkedő matéria

barikádjait hatalmas erők ostromolják. Bábel tornyainkat

állandóan utópisztikus sugárzások villámai sújtják. E benső

Armageddon döntő ütközetekre kényszerít bennünket. Ne

feledkezzünk meg arról, hogy fény és sötétség találkozásánál

minden esetben robbanás következik be. Itt olyan feszítő erőről

van szó, amelyet a magasabb értelem irányít. E mágus helyezi be

az anyag sziklái közé a ketyegő bombát. Ami végbemegy, az nem

egyéb, mint az ember labirintusaiban rejlő értékek

felszabadítása.

Az ősnépek ciklopszépítkezései olyan energiák felhasználására

utalnak, amelyeket nem emberi mechanizmusok, hanem mágikus

akaraterő irányított. A titkos hagyomány legendái óriási kőtömbök

levitációjáról beszélnek. Ezek megközelíthetetlen magasságokba

lendültek fel, súlytalanná válva. E magasságokba sem akkor, sem

most nem vezetnek járható utak. Hogy ez valójában így volt-e, e

ponton nem vitatjuk. A gondolat maga azonban olyan realitásból

fakad, amely az emberiség emlékezetének időtlen feljegyzései közé

tartozik. Erre céloz Jézus, amikor azt mondja: "Ha csak akkora

hitetek volna, mint egy mustármag, hegyeket mozdíthatnátok meg

vele."

E közös tanulmányok, praktikus kísérletek s titkos neveket idéző

operációk alatt személyiségünk, karmánk kőtömbjeit próbáljuk

megemelni olyan módszerekkel, amelyekkel az egyedül lehetséges.

Receptjeiket a mentális alkímia őrzi. Mantráikat a hermetikus

filozófia analógiái zárják magukba. Gyakorlataikat a messianizmus

örök misztériumai játsszák le előttünk mindennapjaink, álmaink

beavatásai során, az áldozat mágiájának jelbeszédével.

A négy okkult erény - "tudni", "merni", "akarni", "hallgatni" -

a kabbala négy alaptétele. Az alábbi fejezet ezek könnyebb

gyakorlatait kínálja a spirituális energia felszítására.

A gyakorlatsor négy hétig tart. Mindegyik erény beidegzésére egy

hetet fordítunk.

TUDNI

Fogjunk olyan szellemi munkába, amelytől eddig visszariadtunk.

Főleg szívós, kitartó tanulásba fektessük energiánkat.

Tudni annyit jelent, mint megtanulni mindazt, amit nem tudunk;

bizonyos-nak lenni abban, hogy a tudás kimeríthetetlen forrás,

kezdet és vég nélküli. Kevesebbel nem érhetjük be, mint a

tökéletes megismeréssel. Sohasem adjuk fel a törekvést feléje,

de boldogan érezzük, hogy a legszebb e folyamatban maga a hozzá

vezető út. Tudni annyi, mint bizonyosnak lenni abban, hogy van

tudás, különben nem ismerhetnénk e fogalmat. Hogy a miénk e

mágikus szó, az azt jelenti, hogy a tartalma igaz valahol. De ez

a "valahol" nem hely, ha-nem állapot. Meghatározásba nem zárható.

Száma, neve nincsen. Mégis valóságosabb valóság mindannál, ami

múlékony. Ez a soha el nem lobbanó tűz, ki nem alvó parázs. Tudni

annyi, mint állandó tudásvágytól égni, és soha el nem hamvadni.

Gyakorlata ennek az, hogy a tudásvágy orkánjával kioltjuk

magunkban az ego görögtüzét.

MERNI

Vállalkozzunk olyan feladatra vagy helytállásra, amely elől eddig

szorongva kitértünk. Természetesen nem esztelen vakmerőségről,

egészségünkre, meg-élhetésünkre ártalmas kihívásokról, hanem

pszichikai-erkölcsi bátorságunk tornáztatásáról van szó. Akinek

félelem a kötése, az ebben keressen megoldandó feladatot. Aki

meghunyászkodó, az nagyképű tekintélybálványát ostromolja meg

azzal, hogy nem kerüli el, hanem keresi vele a kapcsolatot a

gyakorlat hete alatt, és megkísérli leépíteni hatalmát önmagában.

Aki a jövőtől retteg, az tegye ezt a hetet független jelenné, és

éljen olyan biztonsággal és bizalommal, mintha valóban az

örökkévalóságba lendült volna át. Oldja meg minden ügyét és

kapcsolatát e rendkívüli belső viszonylatból, s a gyakorlat hete

a csodák forrásává válik számára.

AKARNI

Mondjunk le életünk valami olyan kielégüléséről, amely erősen

beépült szokásaink közé, kellemes, megszokott élvezetet okoz, és

hiányát alaposan meg-éreznénk. Hogy mi legyen az áldozat? Ez

egyéni ragaszkodásainktól, tehát egyéni döntésünktől függ. Akinél

az evés gyomorerotikává változott, az egy héten keresztül mondjon

le a kéjevésről. Akinél a nemi vágy heves szükséglet, az vetítse

ingereit esztétikai területre. Aki viszont művészeti

kielégülésekhez rögződik szenvedélyesen, az ebben rövidítse meg

magát. Le lehet mondani a dohányzásról, a sportról s az

élvezetek, szórakozások számtalan más változatáról is. A

lemondásból fakadó hiányérzet ingerültségét alakítsuk át egy

magasabb cél felé vetítve: például meditáljunk, vagy merüljünk

el vala-mely személytelenül hatalmas bölcseleti rendszerben.

HALLGATNI

E gyakorlatnak is számlálhatatlan lehetősége van. Elve a

következő: egy héten keresztül minden esetben hallgassunk ott,

ahol eddig beszéltünk, vitáztunk, kommentáltunk,

kinyilatkoztattunk, parancsoltunk, kritizáltunk vagy

lelepleztünk. Akármilyen nagy erőfeszítésünkbe kerül,

hallgassunk!

Ha sikeresen véghezvittük ezt a feladatot, rá fogunk jönni,

micsoda feszítőerőket gyűjtöttünk magunkba a puszta hallgatásból.

E négy kabbalista erény gyakorlása már a legrövidebb időn belül

különös haj-tó- és hatóerők birtokába juttat bennünket. Azt, aki

tud, furcsa lenyűgözöttséggel tisztelni kezdik. Azt, aki mer,

csodálják. Aki akarni képes, azt irigylik, s aki hallgatni tud,

azt rejtélyes érdekeltséggel félik az emberek.

GYÖKÉRSZAVAK

Tűz: RAM (merni)    Levegő: PAM (tudni)

Víz: VAM (akarni)   Föld: LAM (hallgatni)

A NÉGY ELEM ASZTROZÓFIÁJA

FÖLD: Bika, Vénusz = termőföld; Szűz, Merkúr = homok; Bak,

Szaturnusz = szikla, kő.

VÍZ: Rák, Hold = tó; Skorpió, Mars, Plútó = folyó; Hal, Jupiter,

Neptunusz = tenger.

LEVEGŐ: Ikrek, Merkúr = változó légáramlatok; Mérleg, Vénusz =

felhőjáték; Vízöntő, Uránusz = sztratoszféra, orkán.

TŰZ: Kos, Mars = vulkán; Oroszlán, Nap = hő; Nyilas, Jupiter =

kozmikus tűz.

               Az egyiptomi agyagtáblák üzenete

     (Beszélgetés Viktor fivéremmel, 1976. szeptember 17.)

VIKTOR: Tudni. Akarni. Merni. Hallgatni. Ez a háromszor hatalmas

Thot hermetikus kinyilatkoztatása. A Smaragdtábla e tétele nélkül

nincs ezotéria. De vajon mennyiben változott meg ez a törvény

modern korszakunkban? Mit jelent a négy elem a csillagok felé

vezető úton? Egyiptom múltja a jövőjében rejlik. Régen nem

regélnek majd már az egyiptomi birodalomról, amikor ez a négy

elem és a piramisok tudománya még mindig az emberi történelem

eleven része lesz.

MÁRIA: E négy kabbalista erény tétele valamennyi ősvallásban

megtalálható, de különös jelentőséget nyer ez számunkra éppen ma,

szeptember 17-én, a születésnapodon. Nemcsak azért, mert a

sorsdramaturgia megajándékozott bennünket e négy gyönyörű

egyiptomi relieffel, azokkal az erőközpontokkal, amelyek

meghatározták az egész életünket. E munkát közösen végeztük

idáig. Bátran mondhatom, ezért születtünk. Egy beteljesült életmű

örömét ünnepelhetjük benne. E szellemi forrásból született műnek

mindenki örül, mindenki részesül belőle. Akit valaha megérintett,

gazdagabb lett tőle. Mi csak alázattal fejet hajthatunk a

Sugalmazók előtt, akik láthatatlan munkatársaink voltak.

V: A négy egyiptomi istenséget ábrázoló agyagtábla a kozmosz

kardinális pontjait jelenti, s a jövő térutazóinak iránytűjévé

lesz. Az ősi kultúrák lényei-be éppúgy beleszületett e kabbalista

képesség, mint a nagy világbirodalmak népeibe. E varázslatos

képesség emlékezete azonban elhomályosult bennük. S ez ma sem

változik.

M: Nekem az a benyomásom - ami elég hosszú gyakorlatra

támaszkodik -, hogy mindazokat az ősi alapformulákat, amelyek

sohasem vesztik el érvényüket, ma újra kell fogalmazni. S ez

éppen itt, ilyen különös adottságok között megy végbe, nemző

fénymagként elrejtőzve a sötétség mélyére. Sajátos körülmények

kellettek hozzá. Sok személyi áldozat, furcsa lemondások,

különcségek, különbözőségek, amelyeknek megvoltak a fény- és

árnyoldalai. Ha a szellem felülnézetéből tekintjük át, rájövünk,

hogy egyetlen elem sem maradhatott ki ahhoz, hogy valóban

létrejöjjön a nagy Opus. Megfogant, kibontakozóban van.

V: E modern korszak legnagyobb veszedelme a gyökérfajok háborúja.

A fehér faj kultúrája, ereje hanyatlóban van. Degenerálódik. A

vörös és fekete fajok ereje, tehetsége fokozódó erővel nyomul a

magasabb társadalmi osztályokba. Ha ezek a harcok lezárulnak,

Egyiptomra új hajnal virrad. Mert a legrégebbi, legkiégettebb

földrész tartogatja a legnagyobb titkokat. A piramisnak minden

egyes kockája ilyen kőbe zárt titok, amely a magnófelvételhez

hasonlóan az egész környező kozmosz történéseit rögzítette.

Az első tábla Thot istent ábrázolja, minden tudományok Atyját.

Hermész Triszmegisztosz, a "Háromszor Hatalmas" három világ

uralkodója, az írást, a képvetítést és az analógiák tanának

kimeríthetetlen tárházát kínálja az emberiségnek.

Rá, a "szárnyas nap" az az istenség, akit a történelemben a

legtovább és a legtöbbet imádtak. Sőt, vannak birodalmak, amelyek

ma is hódolnak neki. Mindenkor a legkülönfélébb tetteket követték

el a nevében. Néha gonoszságokat is. Az inkák, az aztékok az

áldozat eleven testéből kitépték a szívét, és felmutatták a

napnak. Ez a nap azonban nem az a nap, amelyről Ekhnaton énekelte

himnuszát. Nem a kegyelmező, nem a sugárzó szeretet jelképe. Az

akkori népek nem voltak erre érettek. A Rá betűi elárulják azokat

a kabbalista titkokat, amelyek az új korszak mágiájának kulcsát

rejtik.

Ozirisz táblája - akit mindig széttépnek, darabokra szaggatnak,

legyen az egy világbirodalom, egy istenség vagy a szeretet

hódolatának tárgya - az egész világot és a csillagos eget

jelképezi. Őt csak a feminin pólus, egy isten-nő mentheti meg e

véres szenvedéstől, s teheti újra egésszé. A világ sorsát csak

a kettes szám misztériuma tudja új életre ébreszteni.

Ízisz az abszolút női, testvéri, vénuszi elv, mindaz, ami szép

és termékeny. Őt szintén sokáig imádták, és imádják mindmáig.

Ízisz maga egy külön filozófia, a mágiában a kettes kártya. E

négy szobor négy óriási kötetnek, minden élet enciklopédiájának

felel meg.

M: Az előbbi szavaid támasztják alá, amit úgy is tudunk, érzünk,

élünk, hogy miért kezdtük meg munkánkat éppen a hermetikus

filozófia jegyében. Tanításunknak ezek az ősképek jelentik a

gyökerét. Az igazság szépségének legendájában mérhetetlen titkok

rejtőznek. "Ízisz és Ozirisz ikrek voltak az anya-méhben."

Ozirisz így szövegez az egyiptomi Halottak könyvében: "Minden

halott Ozirisszé lesz." Azután: "Sírkamrám ünnepi terem." Vagy:

"Élek, élek, vagyok, vagyok. Az én létem minden isten léte az

örökkévalóságban." Titáni gondolatok ezek. S ha hozzátársul az

analógiák tana, a hieroglifák hármas értelme, kiderül, hogy a mi

egész világnyelvtanfolyamunk voltaképpen a misztériumok, a

szimbólumok és az analógiák megfejtésére, illetve az azokra való

visszaemlékeztetésre irányul. Ez a szabadulás egyedüli útja.

V: Thot-Hermész, az egykori Kar birodalmának, Netkamak a jelképe.

E csodálatos földrész mindazt tartalmazta, amit a galaktika,

vagyis a közeli kozmosz valaha életre keltett. Az ősóceán is e

szent szövetség szerves része, hiszen Thot-Hermész Íbisz, a

halászmadár fejét viseli. Ízisz és Ozirisz a mindenkori

világ-egyetem és az élőlények teremtő, tüzes gyökérszava. A másik

két fő istenség Thot-Hermész és Rá, a Nap, vagy Aton, aki

Ekhnaton megistenítője. E napot nem fogadták el tiszta eszmeisége

miatt. Az akkori népek természetének a rombolás pusztító napja,

a sivatagi nap jobban megfelelt. Ennek ellenére négy óriási

beavatási termük kapuján ott van ez a négy szimbólum. Aki ezek

útját bejárja, az négy világot, a négyes szám alapdimenziót

ismeri meg, s ha birtokába kerül mind a négy terem titka,

kiléphet a föld vonzásából.

M: Az ősi hagyományok szerint minél messzebbre hatolunk vissza

a múltba, annál nagyobb világosság sugárzik belőle. Tehát nem

hanyatlás van e ponton, hanem az igazság mélységes kútja.

Egyiptomban a szót, a betűt, az alkotót, aki formált valamit,

Szinehnek, Megelevenítőnek nevezték. Ők tudták, hogy elgondolni

és kimondani annyi, mint teremteni. De csak akkor, ha a dolgok

mindhárom értelmét átfűti a teremtő tűz. A mai ember elveszítette

ezt a képességét. Lesodródott saját teremtése alvilágába. A

Szinehet, a mágikus meg-elevenítés varázshatalmát kell

visszaszereznie ahhoz, hogy saját káprázatai csapdája fölé emelje

önmagát.

V: Egyiptom istenei állatfejet viselnek. Hieroglifáik kijáratok.

Nemcsak a zodiákust és a galaktikát jelentik, hanem a démoni

világ pecsétjeit, a mágia kulcsait is. A gyökérfajok háborúja

után újra megnyílnak a kozmoszba vezető szimbólumok.

M: Az ősforrásból egyre több gondolat szárnyal fel azokban, akik

emlékez-nek a múltra. Egyiptomban az állatokat az emberek

tulajdonságainak tekintették. Indiában úgy gondolták, hogy aki

megszelídíti önmaga indulatait, annak a vadállatok leheverednek

a lábához, és szolgálnak neki. Az állatfejű istenek és papjaik

ismerték a nevek titkát. Amíg azt valaki nem tanulja meg, addig

nem nyerhet uralmat démonai fölött.

Az előbb arról beszéltél, hogy Ozirisz, a szétszaggatott isten

minden messianizmus jelképe. Ízisz pedig a kettes szám

misztériumát jelenti, azt, aki a párját újra teljessé, eggyé

teszi. A kettes a világ misztériumszáma, mivel a kettesből

robbant ki a végtelen számsor, ahogyan a nő méhéből a

sokszorozódás. Csak rajta át szívódhat vissza, válhat újra eggyé

az, ami burjánzó módon megsokszorozódott.

V: Az emberek újra felismerik majd a misztériumok jelentőségét.

Az ősi piramismisztériumot ma is nagy sikerrel játsszák

Egyiptomban, idegenforgalmi célból, kiváló színészek

tolmácsolásában zenével, fény- és hangkulisszákkal,

világnyelveken. Sajnos születőben vannak a legfeketébb

misztériumok is. Ezek az egzaltált hiszékenységet szívják le

örvényükbe. Tartalmuk a fanatikus, gyilkos gyűlölet és bosszú.

Az ilyenfajta szekták is a szimbólumok háborúját vívják, s végleg

megrengetik vele a földet.

M: Amit mondtál a misztériumok feltámadásáról és visszatéréséről,

az napjainkban teljesen igazolódni látszik. A tévében új sorozat

indul, amely az ős-vallásokat az összehasonlító vallástudomány

alapján mutatja be, becsmérlés nélkül. Természetesen bizonyos

kommentárral, de az jelentéktelen amellett, hogy a múltat

valószerűen elevenítik fel. E gondolatokat nem lehet elrejteni,

óriási az igény rájuk a gondolkodó emberekben. Nélkülük éhen

halnának lelkileg, szellemileg. A misztikus érzés és a halállal

összefüggő művészi rituálék mélyen gyökereznek bennük. Egy tudós

megfigyelte az elefántok temetkezési szokásait. Értelmét egyelőre

nem tudják megfejteni. Halott társuk csontjait az ormányukba

veszik, körbeállva adogatják egymásnak, és komoly elmélyüléssel

bizonyos mozgásokat végeznek. Bámulatos halotti szertartást

mutatnak be. Tehát állat, ember, növény, kristály voltaképpen a

természet egygyökerű spirituális valóságából erednek.

V: E négy ábrát az új kor nagy tarot-arkánumának címlapjává

lehetne tenni. Annak valamennyi sorskártyája átültethető modern

fogalmakba. Lényegükhöz persze csak elmélyült kutató férhethozzá.

Nem feledhető el, hogy Egyiptom istenei - éppúgy, mint a Szfinx -

 a hallgatás istenei. E némaság a legnagyobb titok. Fátylát csak

igen kevés beavatott lebbentheti fel.

M: A Szfinxszel nekem is nagyon erős a kapcsolatom. Sokat

töprengtem rajta - persze nemcsak én. Évszázadok, sőt évezredek

óta kutatják igazi mondanivalóját. Nekem a hieroglifa harmadik

értelme árulta el róla a legtöbbet. A Szfinx egyiptomi neve: "kéj

és titok". A harmadik értelme: "a titok a kéj, a kéjre elcserélt

eksztázis". Ez az alámerülés, a hanyatlás iránya. A

felszabadulást, a felemelkedést az újra eksztázisra cserélt kéj

viheti véghez. Valójában a csendben, a csend méhében, mélyében

és a hallgatásban hatalmas átalakulás megy végbe. Ezt sugározza

a Szfinx az embereknek olyan nagyon érthetetlenül és

megfejtetlenül mindaddig, amíg testük, mirigyeik rabszolgaságában

képtelenek felfogni igazát.

V: Ma, amikor a világ atommáglyákat épít, Egyiptom ősi

bölcsességében készül a jövő. Fellángolt egy fiatal tudományág,

az archeológia. Az ember mindig keresi a saját gyökereit. A

holtakban az élőt, az élőben a holtat. Az ásatásokon feltárt

sírok rejtjeleiből megfejtettek ugyan néhányat, de lényegükhöz

még nem férkőztek hozzá. A Napbárka most is ott siklik a képzelet

tengerének szintjein. Soha nem pihen.

M: A négy kabbalista erény gyakorlásának sokféle módja létezik,

de ezek mindenkor aszketikus természetűek. Tudatos áldozatot

követelnek. Anyagi kellemességeket, élvezeteket kell önként

becserélni láthatatlan szellemi erők-re. Mert mágikus

alkotóképességet mindig csak cserébe szerezhetünk, a matéria

feláldozása árán. A sötétség és fény harcának metszőpontján vagy

szellemet adunk anyagért, vagy anyagot szellemért. Vagy

hanyatlásban sodródunk lefelé, vagy óriási erőfeszítéssel küzdünk

fölfelé, erőinket fokozatosan kiszabadítva a rájuk nehezülő

anyagi terhelések alól. A négy erény gyakorlása e finomodási

folyamat hőenergiáját termeli ki a lélekben.

                        Adeptusok hegye

                  Az örök Jelen misztériuma

BEVEZETÉS

Egymást követő karácsonyi misztériumaink olyan évek állomásait

jelentették, amelyeknek a szerpentinútjai rendkívüli válságok

között kanyarogtak fölfelé. A fizikai és benső tér kiterjedésein,

buktatóin túl ezúttal ibolyántúli ködbe burkolózó, láthatatlan

célunkat közelítjük meg: az Adeptusok hegyét.

Valójában minden lépés ehhez a rejtélyes ponthoz visz közelebb

bennünket azóta, hogy spirituális érdeklődésünkkel elköteleztük

magunkat neki. Még egy-egy meddőnek, kiúttalannak tűnő szakasz

is ide vezet, amikor úgy véljük, útvesztőbe kerültünk.

Ma már látjuk azt is, hogy mindig erről, csakis erről az

egyetlen, számok és mulandóság fölött emelkedő hegyi szentélyről

van szó tanulmányainkban, a megpróbáltatások Walpurgis-éjében,

karmánktól ránk kényszerített vagy önkéntes gyakorlatunk

valamennyi kísérletében.

E szentély mágneses sugárzása inspirál bennünket, hogy

kibontakoztassuk legjobb képességeinket. Oltárának fénye küzd

lényünkben a mélység árnyaival. Az Adeptusok hegyén végbemenő

"kémiai nász" álmokon átderengő eksztázisa tartja ébren varázsos

Isten-tudatunkat.

Az Adeptusok hegye az idő óceánjának hullámverése, szigeteinek

vulkánjai és szakadékai fölött emelkedik az egyedüli Valóság

kristályos egyensúlyában.

Az Adeptusok hegye nem hely. Olyan állapot, amelyet sohasem érint

változás és halál. E megvilágosodott tudatállapot kiterjedései

bennünk várakoznak. Tárjuk szélesre halhatatlan életérzésünk

befelé nyíló kapuját!

Szereplők:

REMETE

GAIA

GYERMEK

Zene: J. S. Bach: c-moll passacaglia, az első tétel után

átmosódik az Andok hangja muzsikájába

GEA: Öreg! Nem hallod? Hozzád szólok! Remete!

REMETE: Hallom, Gea.

GEA: Végre! Félek egyedül hallgatni a sikoltó szelet a mélység

szakadékai között. Mintha millió boszorkány tépné eleven

zsákmányát ragadozó vijjogással. Téged nem zavar a lárma éjjeli

nyugvásodban?

REMETE: Mire a szél hangja fölér idáig, szelíd tücsökzenévé

halkul.

GEA: Az ősóceán gigászi testét is szörnyű vihar rázza ma. Nem

hőkölsz viszsza sötétzöld fenyegetésétől?

REMETE: Tiámat, a Nagy Víz berzenkedő játéktavacska a völgykatlan

ölében. Medrében úgy hánykolódik, mint az álmodó gyermek. Holnap

mosollyal ébred megint.

GEA: Nem értelek! Hiszen élőlény vagy te is! Sohasem fog el szent

iszonyat a természet szenvedélyes dühétől? Nem pattant szikrát

benned a villámok szisszenő nyila? S ha szökőárral, tűzesővel

elborít a kataklizma, nem kül-desz könyörgő vészjelet a

könyörtelen Kozmoszba?

REMETE: E menedék már kívül esik a kigyúló szenvedélykozmoszok

és a vágy-univerzumok veszélyzónáján. Az óriásnapok hunyorgó

fénypontok a végtelen égbolton, s a lángoló nóvák ellobbanó

tűzijáték-rakéták.

GEA: Közönyöd félelmetesebb előttem e cudar szabbatorgiánál!

Ostoba hittel reméltem, hogy veled, eleven lélekkel válthatok

szót a démoni kísértetek tombolásában, de te már nem élsz,

Remete! Halott hamu lettél magad is láthatatlan templomod

oltárán.

REMETE: Valamikor, ha előtted is megnyílik saját

dimenzióketreced, látni fogod, hogy egyedül én élek, Gea...

elemek harca fölött, az egyensúly örömében. Isteni lényedben te

sohasem vagy jelen. Amit forró érdekeltséggel önmagadnak

képzelsz, az indulatorkán, trópusi sirokkó, napfoltrobbanás,

holderők mágneses kényszere és zsarnoki csillagkorbács.

GEA: Miért akarsz megzavarni? Az én képzeletemre nem hat ez a

gonosz szuggesztió! Álmaimat még te sem lophatod el tőlem! Azok

minden tavaszi megújhodáskor feltámadnak, és friss hajnali

szépséggel díszletezik be a világot. A fakó aggság gyűlöli benned

e gyönyörképességet. Irigyled, hogy érzékeim millió árnyalattal

zúgnak és remegnek, mint egy csillagok-ra feszített titáni hárfa

húrjai!

REMETE: Emlékszem mámorodra... én nem irigyellek, Gea. Örülnék,

ha meg-támaszkodnál bennem.

GEA: De hol vagy? Hol vagy, Remete?

REMETE: Egyéniséged magjában élek, éppúgy, ahogyan a te léted

parazsa is benne hunyorog múltam kiterjedéseiben. Tavasztól

fűtött ingereid, madár-hangokra felelő ujjongásod, csillaghárfán

hullámzó érzéseid azonban eltakarják előled a benső valóságot.

GEA: Mit tudsz te az érzékekkel megragadható valóságról, amelyet

élvezni és ölelni lehet? Mit tudsz te a nemzés és a fogantatás

teremtő eksztázisáról?

REMETE: Sokat. Tudom, hogy e teremtő eksztázis élő gyümölcseit

első örömsikolyuk pillanatában halálra ítéled.

GEA: Mindig a halálról beszélsz, mert te magad már közel jutottál

a végső ki-alváshoz!

REMETE: Aki egészen távol akar kerülni a végső kialvástól, annak

bátran és közelről szembe kell néznie vele. Te megfutamodtál.

Állandóan menekülsz előle, azért lesz mindig úrrá rajtad. Én

megküzdöttem a halállal, és szelíd barátommá tettem.

GEA: Igaz ez? Igazat beszélsz, Remete? Te nem borzadsz a

haláltól?

REMETE: Amióta valamennyi titkát feltárta előttem, nem félek

tőle.

GEA: Sohasem féltél?

REMETE: Amíg nem éltem a Jelen örökkévalóságában, hanem a mélység

örvényében forogtam, éppúgy rettegtem tőle, mint te. Azt hittem,

hóhér, aki bukásomban és pusztulásomban leli örömét. Ma már

tudom, hogy fegyverei orvosi műszerek. Sötét csuklyája

mulandóságban viselt álruha. Amikor először felfedte előttem

arcát, könnyeznem kellett sugárzó gyöngédségétől.

GEA: Mutasd meg nekem is a halál titkos arcát, Remete! Ha sikerül

szembe-néznem vele, talán lepattan rólam a rémület jégbilincse!

REMETE: Hiába! Te vigyorgó csontkoponya rácsát vetíted rá; saját

iszonyodat szemléled benne.

GEA: Mégis... Beszélj róla! Kérlek!... Szép?

REMETE: Mint az igazság.

GEA: És jó is... Jó, ugye?

REMETE: Jó, mint a mulandóság fölött élő Isten.

GEA: Gyönyörű mese. (sóhajt) Szeretnék hinni benne!

REMETE: A hit csak a látás pótszere. Látnod kellene!

GEA: Azt hiszed, vak vagyok?

REMETE: Látni: a teljes képet jelenti. Körkilátást a legmagasabb

pontról.

GEA: De hogyan jussak el oda? Micsoda hely az? Szemem nem tudja

kibon-tani a felhők takarójából. Onnan, ahol én állok, mindig

láthatatlan. Azt se tudom, tevékeny vagy-e titkos szentélyedben,

vagy sötét mozdulatlanságban pihensz, mint hótól őszülő hegyeid

piramisai. Léted állandó nappal-e, vagy csak fénytelen, kábult

Bardo?

REMETE: A nappal és éjszaka váltakozása a mulandóság ritmusa. De

a te éj-szakai léted sem tétlen. Érdekesebb, mint a nappalod,

ahogyan múltad éppoly fontos misztériumokat rejt, mint a jövőd.

GEA: Én rettegek a sötétségtől és attól, ami már elmúlt.

Reményemet egyedül a jövőbe vetem. Mert a tegnap csupa befejezett

dráma, csőd és pusztulás. Beteg vagyok a világéj hidegétől!

REMETE: Lényed kristálya kettéhasadt, Gea, s csak tudattalanba

zuhant részed követi a negatív kozmoszban felkelő napot. Amint

e szörnyű sérülés újra összeforr, megint tudni fogod, hogy a

benned lüktető, sorsformáló csírák, világtervek léted legmélyebb

szunnyadásában sem oszlanak széjjel. Fel-színi tudatod pihenése

alatt a láthatatlanban, a logikai folyamatokon túl egy fordított

operáció zajlik, amelynek örvendetes elemei létéjszakádban válnak

alkotó ingertöltéssé.

GEA: Mindig rólam beszélsz, hogy ködben maradhass előttem! Rád

nem ér-vényesek ezek a törvények? Téged sohasem borít be a Bardo

félelemből, vágyakból formálódó álomszőttese?

REMETE: A végtelenség eszmecsírái aktív vágyenergiák nélkül

tétlenek maradnak bennem. Már a te mulandó gyermekeid is

felismerték számtalan világszigeten, hogy a megnyilvánult életet

az ellentétpárok egymásra hatása teszi láthatóvá. Ahol én vagyok,

ott megszűnt az idő, és megszűnt a harcból keletkező örvény

állandó lüktetése.

GEA: A csillagpályák végtelen szerpentinjein az én erőm is

kimerül lassan, Remete. Mire elérkezem egy-egy szürke alkonyatig,

egyre súlyosabb teherré válik rajtam a térré vált idő. Az

életeste bús melankóliája gyakran idézi bennem az utolsó,

álomtalan álmot, mert elrémít a gondolat, hogy hajnalban megint

újra kell kezdenem egy korszakot, amely ikertestvére elődeinek.

Minden tévedés ismétlődik benne. Minden kísérlet és őrült remény

keserű csalódás holtpontjára vezet.

REMETE: Amit teljes mélységben átélsz egyszer, az nem ismétlődik

meg többé. Csak múltad sikeres eredményei mentődnek át a jövőbe.

GEA: Minek?

REMETE: Bevált formákra építed következő életművedet.

GEA: Nem értem! Beszélj az én nyelvemen, Remete! Ahol te vagy,

ott nem is-merik a halál éjszakáját?

REMETE: Nem. Itt már nem viaskodik a fény a sötéttel. A változás

visszahúzódott a völgybe. A hegyi templomban Jelen uralkodik.

GEA: Jelen? Mi az? Rövid átmenet múlt és jövő között. Mire

érzékeled, már el is tűnt. A múlt réteges, súlyos valóság. A jövő

millió színben alakuló és változó remekmű. E kettő van, s a jelen

csak szünetjel a hangok zengő birodalmában!

REMETE: Ami volt, már nincs, és ami lesz, még nem érkezett el.

Egyedül a jelen van, Gea. A pillanat megnyílik, s a végtelenbe

mélyül. Lényed mozdulatlan, boldog szárnyakon lebeg az álló

időben. Amíg nem éled át a Jelen misztériumát az Adeptusok

hegyén, nem ismered a szabadságot.

GEA: Lábam gyenge ahhoz, hogy saját erőmből feljussak oda. Segíts

nekem a meredek kapaszkodón!

REMETE: Szüntelenül érted fáradozom, Gea!

GEA: Emelj ki létem szakadékából!

REMETE: Innen csak fényből szőtt napfonalat gördíthetek le

hozzád, s az akkor vezet, ha látni kezded. Nyomában azonban

magadnak kell törekedned, ahogyan én törekedtem egykor. Reményem

számtalanszor elvérzett a hold-ezüstből kovácsolt sziklafalakon.

Utam elhagyott állomásait elmúlt életek, levetett hitek, kihűlt

művek roncsai borítják. Rögeszmés megszállottjuk voltam

korszakokon át. Öltem, és megöltek értük, de az időtáj egy

későbbi pontján már fel sem ismertem őket. Akiket szeretni

véltem, súlytalan árnyakká lettek, s ha rajongásom megtestesült,

régi tárgyai nevemen szólítottak, csömörtől rázkódva menekültem

tőlük.

GEA: Ha elhagytál mindenkit, s mindenki elhagyott... a te

magasságod halálos egyedüllét, Remete.

REMETE: Éppen magányom gyógyult egyre, amint befogadott a békés

magasság. Az Időkígyó testének abroncsa meglazult rajtam, s

lassan lesiklott. Megszabadulva az álarcok, a mulandó

személyiségjelmezek porladó rongyaitól, egyszerre emlékezni

kezdtem. Csodálatos volt! Tudtam, hogy minden élet én vagyok.

Múltam és jövőm millió ösvényén számtalan alakban ott küszködnek

lényem töredékei. Létük engem tükröz. Alkotótevékenységeim

válságain át nekem szüretelik élményeik tiszta lényegét. S míg

az időben személlyé születnek, kibontakoznak és elpusztulnak...

az Örökkévalóság rejtett szikrája a szellem egyensúlyába

érkezett. Én Jelen vagyok. Képzeletem tejútrendszerek

csillagporos pályáin kering, gondolataim félanyagi testet

öltenek, majd kialszanak, és megint visszatérnek hozzám. Én Jelen

vagyok!

GEA: Szavakkal nem válthatsz meg engem. Látnom kell az utat,

amelyen el-indultál. Látnom kell, hogy vakon, kishitűen

botorkáltál először, mint én. Mutasd meg gyomrodban a rémület

görcsét és eltakart szemedben az önsajnálat könnyeit! Valld be

gyávaságodat, és azt, hogy ezerszer eladtad isteni célodat

egyetlen csillogó örömkoncért!

REMETE: Miért?

GEA: Csak bukásaid adnak erőt nekem saját erőtlenségem

legyőzéséhez.

REMETE: Képzeleted valamennyi színpadán az én misztériumom

játszódik...

de amit kívánsz, azt mindig újra kihívom az Akasából, a Beszélő

Fény Krónikájából, és addig pergetem sorsod változó vásznán, amíg

megérted végre.

Zene: Bach c-moll passacagliája átmosódik a Mennyből az angyal

gyermekkórusába

GYERMEK: (boldog ámulattal) Hol vagyok?

REMETE: Az Üveghegyen lévő mesevárban, ahol születtél.

GYERMEK: Ó... persze! Az előbb azt hittem, máshová tartozom. De

lehet, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy eltévedtem, és...

(felszabadultan) de jó felébredni itthon!

REMETE: Jó reggelt!

GYERMEK: Jó reggelt! Kérlek, ne haragudj rám. Én még kábult

vagyok egy kicsit. Ki beszél hozzám?

REMETE: Valaki, akivé Te leszel egykor, ha a nagy kör befutása

után vissza-térsz ide.

GYERMEK: (türelmetlenül) Hogy hívnak?

REMETE: Öregnek. De Remetének is szólítanak. A te neved pedig

Gyermek. Mi ketten mindig találkozunk az Adeptusok hegyén.

GYERMEK: Adeptusok hegye... Mi az?

REMETE: A létbeindító és a létből visszatérő Szellem Édene. A

tiéd és az enyém.

GYERMEK: Szóval mi itt lakunk?

REMETE: Igen.

GYERMEK: És soha-soha nem megyünk el innen?

REMETE: Valójában nem. De te majd azt képzeled néha, hogy

elkalandozol... csak úgy, puszta kíváncsiságból.

GYERMEK: Nem akarok elmenni! Tudd meg!

REMETE: Azután visszatérsz. Mindig visszatérsz!

GYERMEK: Úgyse megyek el! Azért se! (mohón) Ma karácsony van,

ugye?

REMETE: Itt mindig karácsony van.

GYERMEK: Nézd, milyen gyönyörű! Ezek a fák, zenélő csillagszórók!

Szeretem, ahogy sercenve elpattannak róluk az óriási

csillagszikrák, és repülnek-repülnek... Nem alszanak ki soha,

mint... mint ott lent... álmomban.

REMETE: De ilyennek képzelted?

GYERMEK: Éppen ilyennek, csak ez... még sokkal szebb! Igazából...

mindig ilyen fényes karácsonyfaerdőben akartam lakni. Hiába

próbálták letagadni odalent... ahová eltévedtem. Én mindig

tudtam, hogy ez igenis igaz!

REMETE: Most már én is tudom, hogy csak ez igaz!

GYERMEK: Nem mindig tudtad?

REMETE: A te állapotodban még tudtam. Azután elfelejtettem egy

időre.

GYERMEK: Én nem fogom elfelejteni.

REMETE: Én is azt hittem, mégis megtörtént. Veled is

megtörténhet.

GYERMEK: Nem vagyok olyan buta, hogy azt, ami... ami a

legfinomabb igazi játék, csak úgy elfelejtsem valami sokkal

vacakabb semmiért!

REMETE: Azután eszedbe jut megint.

GYERMEK: (határozottan) Szóval én nem felejtek el semmit, és

mindig itt maradok veled az Üveghegyen!

REMETE: Jó!

Zene

GYERMEK: Mik azok a fények odalent? Szentjánosbogarak?

REMETE: Távoli óriásnapok, csillaghalmazok, tejútrendszerek. Csak

innen látszanak szentjánosbogaraknak.

GYERMEK: Milyen aprók... mint a tűhegyek!

REMETE: Közelről fölmérhetetlen óriásokká növekednek. Dübörögve

száguldó tüzes szekér valamennyi!

GYERMEK: Hová száguldanak a tüzes szekerek?

REMETE: Táguló és szűkülő spirálok pályáin milliárdnyi életformát

görgetnek magukkal időtlen idők óta körbe-körbe...

GYERMEK: Ó ez... csuda izgalmas! Látod? Ezt is tudtam!

REMETE: Mit tudtál?

GYERMEK: Hogy az óriási ringlispíl is igaz... itt, az Üveghegyen!

Emlékeztem rá! (könyörgő izgalommal) Beszállhatnék egy kicsit?

Csak megyek egy kört, aztán...

REMETE: Ahhoz, hogy beszállj, közel kell menned hozzájuk. S amint

megközelíted őket, vonzani kezdenek, mint a mágnes. Ha pedig

egyszer beszálltál valamelyik ringlispílörvénybe, már nem tudsz

kilépni belőle.

GYERMEK: (dacosan) Egyszer csak megáll!

REMETE: Sohasem áll meg. Hiába tiltakozol. Hiába szédülsz. Hiába

könyörögsz... tovább forog.

GYERMEK: Kiabálni kezdek! Rászólok arra, aki forgatja, és akkor

megállítja nekem!

REMETE: Már az sem állíthatja meg, aki elindította. Mert azóta,

hogy megpördítette, magától forog.

GYERMEK: Az hogyan lehetséges?

REMETE: Úgy, ahogy a nyílvessző is magától repül már, ha elpattan

a nyiladról.

GYERMEK: Még soha senki nem szállt le róla?

REMETE: Nagyon kevés utasnak sikerült eddig.

GYERMEK: Akkor nekem sikerülni fog! Ugye, te is kipróbáltad?

REMETE: Igen. Végtelen korszakokon át rohantam körbe-körbe. Egyik

tüzes szekérről átszálltam a másikra. Gyakran elvétettem az

ugrást, és a kerekek alá zuhantam.

GYERMEK: (résztvevő borzadással) Nagyon fájt?

REMETE: Azt hittem, sohasem heverem ki. De alighogy összeszedtem

magam, megint felkapaszkodtam egy másik lángoló napfogatra.

Mindegyiknél azt reméltem, hogy annyi kudarc után ráakadtam végre

a járműre, amely minden vágyam beteljesüléséhez, a soha nem

lankadó öröm boldog játékai közé vezet.

GYERMEK: És megtaláltad, ugye?

REMETE: Nem. Az a hely nincs ott. Mindig tévedtem. Mindig

csalódtam, s nagyon elfáradtam közben. Ki akartam szállni.

Követeltem, hogy állítsák meg a ringlispílt. Sírtam. Rimánkodtam.

Panaszkodtam, hogy szédülök. Beteg vagyok. Félek. De senki nem

hallgatott rám. Imádkoztam és átkozódtam...

GYERMEK: (gyorsan) És senki sem szidott össze, hogy csúnyákat

beszélsz?

REMETE: De igen. A saját hangom. Akkor kiáltott vissza rám,

amikor már régen elfelejtettem, hogy miket mondtam dühös

keserűségemben. Visszhang volt. Mert az ilyen visszhang is a

kegyetlen játék része. Iszonyúan féltem saját átkaim

visszhangjától. Azt hittem, láthatatlan, idegen hatalom fenyeget

a pokol minden kínjával.

GYERMEK: (mohón) Mi az a visszhang?

REMETE: Mindjárt meglátod. Kiálts valamit a mélység szakadéka

felé!

GYERMEK: Hahó!... Ki van ott? Hahó!

Zene: Andok hangja

VISSZHANG: (női és férfihang) Holnapra elolvadsz, mint a hó.

Hahó! Halandó! Hahó! Hahó!

GYERMEK: A visszhang valami mást mond, mint én...

REMETE: A sűrű sziklafal torzítja a hangot. Ne félj!

GYERMEK: (dacosan) Nem félek! (kiáltva, kihívóan) Nem félek!

Azért se félek! Hahó!

VISSZHANG: Félek!... Félek!... Félek!

GYERMEK: Megint hazudik!

REMETE: Csak elnyeli az igazság felét, s attól az ijesztő

nyomorékká válik.

GYERMEK: Te valahogy mégis leszálltál a rohanó szekérről, mert

itt vagy!

REMETE: Az, aki itt van, soha el sem mozdult innen! Kíváncsiságom

futott a tüzes szekerek közé. Vágytestem került mágneses

vonzáskörükbe, s a spirál útvesztőjében bolyongva, érzékeim

elhitették velem, hogy a valótlan visszhang az egyedüli valóság.

A zaj nagyszerűbb, mint a csend. A színek-re bomló fény

izgalmasabb, mint az egység fehér harmóniája. A mozgás

kívánatosabb az állandóságnál. E rögeszmém azután odakötözött az

elemek háborújához, sötétséghez és halálhoz. Rossz álom volt,

Gyermek. Fel kellett ébrednem belőle.

GYERMEK: De mi lett azzal, aki ott maradt a ringlispílen

álmodban... és a kerekek alá esett? Hol van most?

REMETE: Hová lesz a messze elnyúló fénysugár, amikor a nap a

látóhatár alá bukik? Akármennyire elvándorol középpontjától, a

látható világegyetem végső szintjén visszaszívódik forrásába,

amely kivetítette.

GYERMEK: Csak előrehajolok, és belesek egy kicsit a játékok közé,

azután rögtön visszaszaladok!... Rögtön!

REMETE: Nincs ott semmi, amit látni érdemes!

GYERMEK: Te is megnézted!

REMETE: Azért tudom. Próbálj hinni nekem!

GYERMEK: (csökönyösen) Én is látni akarom! Én magam akarom látni!

REMETE: Közelről nagyon félelmetes látvány! Csupa tekergő,

sziszegő kígyó-erő.

GYERMEK: Tudod, néha... félni is érdekes.

Zene: Holdima

GYERMEK: (izgatott csodálkozással) Milyen zene ez? Fáj, és mégis

jó. Valami összeszorult bennem. Mindjárt megfulladok. De sohasem

voltam ennyire boldog!

REMETE: Vigyázz! Fordulj vissza! Már ott jársz a legnagyobb

szívóerő, a Hold-mágnes peremén!

GYERMEK: (mintha nem hallaná, ujjongva) Milyen szép ez a sok

suhogó, ezüstös árnyék! (türelmetlenül) Engedj! Ne tarts

vissza!... Szeretem a zenélő vizeket és a hullámok között játszó,

meztelen asszonyokat! Mi villog rajtuk olyan szúró édességgel?

Ékszer?

REMETE: Pikkelyek.

GYERMEK: Énekelnek.

REMETE: Kötözd magad a karácsonyerdő legerősebb életfájához,

amelynek koronája az égbe kapaszkodik! Ne menj tovább! Szirének

énekét hallod!

GYERMEK: Hívnak!... Engem hívnak!

REMETE: Ha a sötéten habzó víz fölé hajolsz...

GYERMEK: Mi van a víz alatt?... Tündérkertek?... Kagyló- és

korallvárosok?

REMETE: Sűrű hínár terjeng a felszín alatt. Ha közéjük zuhansz,

liánkarjukkal gúzsba kötnek!

GEA: (diadalmasan) Késő! Elvesztetted őt, Remete! Nem számítottál

rá, hogy a mélységben mindig én vagyok az erősebb!

Zene átmosódik: c-moll passacaglia

REMETE: Vérre szomjazó, telhetetlen vámpír vagy, Gea, aki minden

áldozatának továbbadja saját szomorú betegségét! Valami azonban

rejtve maradt előtted: valódi szereped értelmét nem ismered!

GEA: Nekem csak egy szerepem van! Az, amelyben benne élek és

égek!

REMETE: Egyik titkod az eleven tűz, igaz. De te vagy a halál

védőoltása is, Gea! Ezért nem gyászolom az édeni gyermeket, aki

lángoló ölelésedben férfivá érik majd...

Zene: Chopin h-moll szonátája

Átéli a szerelem önkínzó gyönyörét és a föld egyetlen italával

sem oltható szomjúságát. Piros hajnalok, fekete éjszakák

bacchanáliáinak csömörében rátalál majd a hatalomvágy

elégtételére is. Húsát méreggel próbálja narkotizálni...

Zene: Rienzi.

Részeg megszállottá lesz megint. A sikeres háborúk pirruszi

győzelmei és Armageddon vesztett csatáinak iszonyú sebei csak

fizikai testéből lápiszolják ki veszélyes őrületét. Lelkében

tovább burjánzik az élet-halál fölötti hatalom szenvedélye...

Elektronikus zene

Intellektusának homloklámpásával próbál behatolni a természet

titkai közé, de amire rávilágít, csak részlet. Amihez hozzáér,

ismeretlen láncreakciók lavináját indítja meg, félelmetes

átalakulások energiáját idézi a kozmosz gigászi ködzónáiból. S

míg azt képzeli, hogy a világ megmentésén fáradozik, tudattalan

emlékezéssel a látható dolgok láthatatlan gyökeréhez hatol. Már

az anyaggal kísérletezik.

Zene: Szkrjabin Poéme de L'extase

A magasság és mélység között lebegő Venus szentségében keresi

teremtő eksztázisának beteljesülését. Ideálja a Mű. Képzelete

ibolyántúli színek és hangok nektárjától ittasul meg.

Vágyérintésével a szépség valamennyi arcát előhívja Akasa

szunnyadásából. Százezer mennyországot díszletez be; míg a vágy,

a mulandó öröm legmagasabb elragadtatását elérve, ismét fáradni

kezd, és Venus-Aphrodité rózsás meztelensége mögött kibontakozik

előtte az időben élő jelenségek örök emblémája, a csontkoponya.

Az alkotás minden tüzén és kudarcán átégve, egyetlen poggyásza

ez a halálfej, amikor a hegyi ösvényen elindul az erdők és

barlangok magánya felé, hogy megvívja a szellem utolsó harcát az

elmúlással. Érett már. Öreg. A magasság tűnődő remetéje. Felhőkbe

kanyargó ösvényeken ballag, botjára támaszkodva. Kezében a

bölcsesség lámpásával világítja be az utat. E hegyi kanyargók már

mind az Adeptusok hegyére vezetnek.

Zene: Mennyből az angyal, gyermekkórus, majd átmosódik a c-moll

passacaglia befejező tételébe

A Remete és a Gyermek útjának köríve mindig összezárul a

Láthatatlan Szentélyben.

Zene: c-moll passacaglia befejező tétele

                       Az ember és a fa

Az életfa szimbóluma "formákhoz kötött mágikus erőket" zár

magába: saját emelkedésünk áramát. Gyökerei a mi gyökereink.

Kibontakozása, felszabadulása a mi szabadulásunk.

E gyakorlatban a legmélyéig tisztáznunk kell kapcsolatunkat az

Életfával, mindennapi és egyetemes összefüggéseinket. E több

síkon történő "megnevezés", elmélyült azonosulás állítja helyre

a zárlatos áramkört, amely a világ-egyetem és közöttünk létezik.

Többször szóltunk már arról, hogy egyetlen dimenzió, például az

idő ki-terjedésének többletével valamennyi életforma és

életjelenség szinte felmér-hetetlen méretűvé növekszik, s a múlt

és a jövő kozmikus távlatainak nyitott időtáján terül el. Az

ember nem az a pillanatnyi forma, amelynek ma tűnik. Életkora,

állapota is relatív. Az idő negyedik dimenziójában, a jelenen

kívül ő mindaz, ami valaha volt és lesz. Pszichikai teste,

érzései minden fizikai akadályon átrezegve növekszenek vágyai

tárgyáig. Gondolatai, képzelete tér-kikapcsoló mágiájával átfogja

valamennyi létsík egész folyamatát. Ugyanúgy a fa is, amely

életünk állandó kísérője élő, mitikus vagy gyakorlati

vonatkozásban, szintén számtalan dimenzióba terjedő életet

folytat. E gyakorlat követi ezt a jelképet misztikus gyökereitől

mindennapi életünkön átszövődő jelbeszédén át égi

kibontakozásáig.

Elemeznünk kell, mit jelent a fa a mindennapi életben. Hányféle

fát ismerünk? Mit tudunk a fák életkoráról? Hogyan épülnek bele

környezetünkbe? Mi a fa szerepe otthonunkban? Az emberrel való

együttélésének mi a gyakorlati értelme? Milyen gyógyerőket,

energiákat szolgáltat? Hányféle módon támogat bennünket? Miben

a szövetségesünk? Melyek az emberi testtel fenn-álló analógiái?

Miféle tanulságokat, párhuzamokat ismerünk fel a fák

szervezetének működése és a miénk között? Milyen titkokat árulnak

el a természet könyvének e hieroglifái a szimbólumértő embernek?

A fák kozmogóniai ábrák is. Milyen hatásokat fejthetünk ki

erővonalaikból? Mit tudunk a fák pszichológiájáról és

filozófiájáról? Mit tudunk a bolygók, a csillagok és a fák

összefüggéseiről? Miben közös az emberi élet és a mitikus Életfa

metafizikája?

                    A misztikus tavaszpont

A szellemet a fény váltja meg az anyag börtönéből. Léte kozmikus

vándorlás múltból a jelenen keresztül a jövő felé. Beteljesedett

jövője azonban ismét múlttá fordul át. Az idő örvényei addig

forgatják egyre emelkedő energiapályán, amíg leoldják róla a

matéria szálszövevényét. A keleti bölcselet ezt a keringést a

karmakerék forgásának nevezi.

Az egyéni sorspályáknak éppúgy megvannak az ismétlődő

sötétség-világosság napéjegyenlőségei és maximumai, mint a

csillagoknak. De a napéj-egyenlőség rejtélyes szimmetriája az,

amely az embert a legközelebb viszi a felszabaduláshoz.

A misztikus tavaszpont valamennyi létsíkon a mágikus öröm és a

halhatatlan remény ünnepe. Örök életáramokról vonja félre a

leplet. Kimeríthetetlen energiaforrásként tör elő a sötétség

árnyai közül. Hullámai az alkotó szellemet égi magasságokba

emelik, de a passzív tétovázót összezúzzák, mert szervezete nem

lüktet együtt a lélegző Világegyetem ritmusával.

A természet alkímiája nem tűri a veszteglés állapotát. Érintésére

a legmélyebbre temetett mag, a dermedt, álomba merült csíra is

feszülő erővel telik meg, zárlatát szétveti, és egyre

tökéletesebb formában bontakoztatja ki a ben-ne rejlő ideát.

A kozmikus napéjegyenlőség a teremtő hajnal analógiája. A szellem

felkelő napja az újjászülető élet legnagyobb titkát hordozza.

A körforgás örvényének nincs olyan csalódása, amely elnyomhatná

boldog sejtelmünket e rejtett képességekről. Valaki bennünk

emlékszik rá, hogy az alvilág mélységei nem határtalanok, s a

szakadékok végpontja a felemelkedés kezdetét jelenti.

Saját napéjegyenlőségünk tavaszpontján bennünk is önmagára ébred

a táj. Ha felhasználjuk energiáit, a világosság legyőzi karmánk

sötétségét. Pszichénkben a világmindenség valamennyi tapasztalata

benne rejtőzik. Ezek a lenyomatok jelentik valódi múltunkat.

Sejtjeink állandóan cserélődnek. Lényünkben a megújhodásnak

ugyanaz a hatalma működik, amely fiatal rügyeket hív elő az

évszázados fák kérge alól. E biomágikus erő jövőnket hordozza.

Ahogy magunkba fogadjuk a szüntelenül újjáéledő ifjúság hitét,

elér-kezünk az időtlen jelenbe. Pótoljuk mulasztásainkat. Olyan

műveket alkossunk, amelyek messze túlvezetnek az emberi

dimenziókon.

E megnyíló lehetőségek között felszámolhatjuk magunkban mindazt,

ami megérett az elmúlásra! Elégethetjük tegnapjaink hervadt

lomjait. Feladhatjuk értelmetlen ragaszkodásainkat, mert

fölösleges terhek rajtunk. Terveket sző-hetünk, és teljes

meggyőződéssel dolgozhatunk azok megvalósításán. Nem engedünk a

relatív idő csábításának. A mögöttünk és előttünk sorakozó évek

valótlan számértéket mutatnak.

Amint rátalálunk e rejtett ideavezetékre, elérkezünk útvesztőnk

kijáratához. Ez a fonál az örökkévalósággal köti össze

szellemünket.

A kozmoszból a megújulás erői áradnak a földre. Kapcsoljuk

tudatunk fényenergiáját e csillagokból ömlő intenzitás

áramkörébe. Engedjük, hogy e misztikus sugárzás előhívja

rejtekükből legjobb tulajdonságainkat.

Merüljünk alá a tavaszi reinkarnáció hajnalába, s a gyermek, aki

e Fény-ben újjászületik bennünk, megváltónkká lesz.

Szeretettel köszöntjük mindazokat, akik csatlakoznak e tavaszi

újjászületés misztériumához, ahol a felejtés és az emlékezés erői

egymásba ömlenek, és magukba oldják az idő gátrendszerét.

A maga sajátos életútja közé zárt lélek ilyenkor egy örök

pillanatra meg-érzi a dimenzióhatárokon túli állandóságot és

minden életjelenség azonos gyökerét a végtelenben.

A religio szó a gyökerekhez való visszahatolás legmélyebb földi

fogalom-értékénél is többet rejt magában, a keletkezés,

kibontakozás és szüntelen megújulás kulcsát.

E beavatás gyakorlata ismét a mágikus azonosulás titkát érinti,

amelynek ismerete és megvalósítása nélkül sohasem juthatunk

vissza a Tavaszpontkert édenébe, oda, ahonnan kiűzettünk.

Nem véletlen, hogy a mulandóságba való alámerülésünk kezdeténél -

 a paradicsomi legenda szerint - egy veszélyes gyümölcsöktől

terhes Életfa állt, amelyre a lefelé kúszó kígyó, a kundalíni

csavarodik. Az ember alakja, hármas összetétele is fához hasonló.

Terra erdeinek és mitikus fáinak szerepe tudatunk tágulásával

egyre növekszik, noha mindennapi küzdelmeink sűrű időfátyla újra

meg újra elhalványítja bennünk e törvényeket, kapcsolatokat,

amelyek ott rejlenek tudattalanunk mélyrétegeiben.

Az örök Fa szimbólumából árnyakat eloszlató fényt,

gyógyenergiákat csapolhatunk le, éppen a Tavaszpont édenében!

Mert végső felszabadulásunk és megvilágosodásunk operátora is a

kozmikus Fa, saját kerubi családfánk, amellyel minden messzire

ágazó létváltozatunkban éppúgy összetartozunk, mint a rügy,

virág, levél és gyümölcs a törzzsel. Ezen keresztül érkeznek el

hozzánk az élet tápláló nedvei. Létünk világéjeken át új

ébredéshez vezető körfolyamatai az Ő állandóságának

lélegzetütemei. Lényegünkben nem a le-hulló virágszirmokkal,

falevelekkel, hanem ezzel az önmagában nyugvó állandósággal

vagyunk azonosak.

Az édeni Fa tiltott gyümölcsének megízlelése létünk hajnalán a

tapasztalás nélkül való elmélet felszínét jelentette. A tudás

egészét azonban ugyanez az Életfa tartalmazza. Gyümölcse a

megváltás misztériumát hordozza, ahogyan a megtisztuló, fölfelé

kúszó kígyóerő is a végső oldás operátora. Ezért mondja

Hippokratész: "A méreg rejti a gyógyszert is."

Ha a szavak héja túl sűrűvé, kérgessé válik, megszűnik

varázshatalmuk. A mantrák mélyek és áttetszőek, mint a

tengerszem. A mágikus azonosulás gyökérszavai, gyakorlatai az

anyaggá alvadt szellem tömör sziklájának belsejében rejtőző,

teremtő tüzet érintik, amely a létbe hívott formákat nemcsak

köti, hanem oldja is. Átlényegülés nem mehet végbe azonosulás

nélkül, mi-ként valamennyi életműködés a fény, a hő

áramforrásainak összekapcsolása által megy végbe. Amíg nem értjük

és éljük át a másik érzéseit, gondolatait, szenvedéseit, addig

semmit nem tudunk önmagunkról, s e zárlat kirekeszt bennünket az

egyetemes életáram keringéséből. Amíg nem tudunk belehatolni a

vizek, a fák, a hegyek, a csillagok életmagjába, ahol azonosak

vagyunk velük, nem meríthetünk a természet megújító

energiaforrásaiból. Ugyanígy meg kell azonban tanulnunk repülni,

nemcsak ortopéd szárnyakkal, hanem a madarak könnyű testével is.

Át kell kutatnunk az oceanikus lét mélységeit a láthatatlan

világból átrezgő halak, sugárállatkák titokzatos intelligenciáján

keresztül. Értenünk kell az erdők, a sivatagok szelíd és vad

állatainak jelbeszédét, hogy átvilágítsuk önmagunkban mindazokat

a tulajdonságokat, vadságokat vagy félelmeket, amelyeket ezek az

időbe zárt szimbólumok rejtenek. Lenyűgözöttségükből meríthetjük

saját szabadságunkat. A földi gyökérzet kötéseinek belülről való

feloldozása nélkül nem szerezhetjük vissza a súlytalan lebegés

szellemi állapotát.

Közös rituálénk ezért kísérli meg újra felvenni a kapcsolatot

valamennyi életjelenség belső forrásával.

Lobbantsuk fel három gyertya lángját.

Foglaljuk el helyünket egyiptomi ülésmódban, térdünkön nyugtatott

kézzel, és hunyjuk le a szemünket. Vegyünk mély lélegzetet.

Szívjuk be mélyen Szanktumunk ózonát, mossuk át vele egész

lényünket.

Tudatunk középpontjában az Égi Korallfa terjeszti ki ágait; védőn

fölénk borul. Gyümölcsei az emlékezés illatát árasztják. Az

egyetemes tudás, saját édenünk Életfája, az időtlen

Tavaszpontkertté, amely visszavár bennünket.

Emelkedettségünk hatványozott árama azzal a halhatatlan benső

mag-mával teremt összeköttetést, amely saját lényünkben éppúgy

benne él, mint a vulkánok, a tengerek, a napok és az

óriáscsillagok láthatatlan magjában. Ezzel az isteni egységgel

szövetkezünk most; lebontjuk általa a falakat, amelyek

elrekesztik életünket a többi élettől, lényünket a TAO

teljességétől.

Ahogy az Életfa gyökérzete és égi koronája átszövi a világegyetem

vala-mennyi kiterjedését, úgy keringenek bennünk is az

örökkévalóságból kivirágzott élet nedvei. Ahogy a levelek teremtő

gyökérhangok szimfóniáját zúgják Isten lélegzetének lüktetésében,

úgy bennünket is áthat e csodálatos mű haj-tóereje. Amint a Fát

besugározza a szárnyas nap fényenergiája, úgy bennünket is

átvilágít. Ezt az azonosságot kíséreljük meg fokozni, hogy

külön-valóságunk teljesen beleoldódjék a mindenség hullámaiba.

Hiszen a külön-féle formák - saját testünk, személyiségünk is -

csak ennek az egyetemes tengernek az időbe csapódó, apró

vízcseppjei, szétoszló párái, s azok az ég-ről, a földről, az

alvilágból mindig visszaömlenek hozzá. S mivel a madarak röptét

és az angyalok láthatatlan szárnyát egyaránt ez az erő mozgatja,

mi keringünk különféle létsíkok szféráiban, láthatóból

láthatatlanba csapongva. Az Életfa nedvei, gyümölcsei a

mulandóság mérgét és a halhatatlanság italát egyképpen

tartalmazzák. E felismerésben elválasztjuk önmagunkban a sűrűt

az illanótól, a Felejtés Vizét az Emlékezés Vizétől, a mérgezett

kutat a gyógyulás forrásától.

Megtisztítjuk magunkban a tüzet is. Salakot, mulandóságot égetünk

vele, és e megváltó áldozati tűzből főnixmadárként röppenünk fel

a Tavaszponton!

Csak a jóság elixírjét, a határtalan könyörület arkánumát

bocsátjuk át magunkon, beteg képzetek zárlatait ostromolva.

Varázserőkkel és varázsszavakkal közelítjük meg a szenvedőket,

halhatatlan reményt lobbantunk fel bennük.

Vissza akarunk térni, mindazokat magunkkal mentve, akik velünk

együtt száműzöttként élnek e létformák átmenetiségében. A

megváltó ideával együtt végre szeretnénk hajtani a legtitkosabb

magvarázst, a mangófa fordított csodáját, amely a mulandóság

dimenzióiban szétáradt erőit visszaszívja mélybe hullt magjába.

Azt kívánjuk, hogy ez a mag ne hajtson többé gyökeret e

halálvilágban. Törzse ne az időben növekedjék, hanem a Tavaszpont

kertjének örökkévalóságában.

Kívánjuk, hogy ez a misztérium töltsön el mindenkit

csillapíthatatlan nosztalgiával a lét halhatatlan derűje és

egyensúlya iránt. Egyetlen pillanatra se halványodjék el e cél

sürgetése, ünnepi öröme és bizonyossága. Hagyjuk tárva-nyitva a

kaput a visszahívó Éden felé. Járjon át bennünket az onnan ára-dó

fény, a teljes megismerés és tudás Fájának illata.

                       Nyári napforduló

Folytatjuk az építő gondolatcsírák behelyezését, a gyógyító

áramok telepatikus szétsugárzását intellektusunk és érzésvilágunk

leadóján keresztül.

Ezt az izgalmat olyasfajta öröm kíséri, mint gyermekkori

csodahitünket karácsony előtt; hiszen forrása ugyanaz:

transzcendens emlékezés egy olyan állapotra, amikor a

léttevékenység nem verejtékes, fizikai robotból, hanem a teremtő

képzelet önmagát megvalósító gyümölcsözéséből állt. A hajsza,

amelyre a matéria kényszerít bennünket, mély időszakadék

elgondolás és megvalósulás között. A tér sűrű gátrendszere

szárnyaló képzeletünk szűk acélbörtöne. E falakon belül csak

halvány reflexekként működnek azok a képességeink, amelyeknek a

kibontásához többletérzékelés szükséges. Lenyűgözöttségünk

legnagyobb tragikuma éppen az, hogy teljesen elhiteti

fantáziánkat. Rabokként élünk. Sokszor hosszú korszakokig nem

ébredünk rá, hogy cellánk felfelé nyitott, s halandó testünk

kérge alatt rejtett szárnyakat viselünk a szabaduláshoz. Azt,

hogy egykor lényünk teljességében, szabadon röppentünk célunk

felé, ma már csak a mikro- és makrokozmosz kiterjedéseit ostromló

gondolataink árulják el. E gondolatokat azonban testünk

fájdalmas, súlyos cövekje mindig visszarántja az eksztatikus

elragadtatás magasságából. Ám a kötés, amely időlegesen fogva

tart bennünket, nem változtathat szellemi organizmusunk

fénysugárként végtelenbe rezgő csillagtornáján. E pszichomentális

gimnasztikával két rendkívül fontos feladatot végzünk: elindítjuk

materiális súlypontunk finomítását, s belekapcsolódunk a magasabb

bolygó-láncok tevékenységébe, ahol már újra a szellem törvényei

uralkodnak. A vak életösztön örökléttudattá, a fajfenntartás

teremtő inspirációvá, a munka pedig a fény aktív szolgálatává

nemesül. E tevékenység azonban egészen más esz-közöket kíván.

Műszerei a fizikai szem előtt láthatatlanok. Laboratóriumai sem

anyagi síkon, hanem a magasabb intellektus és psziché

kiterjedéseiben működnek.

Az ősi és antik ember a földön is teremtett átmenetileg olyan

eszközöket, amelyeknek a céljáról a modern kornak fogalma sincs.

A vallási rituálék, mágikus szertartások kultikus tárgyai, idéző

formulái eredetileg mind a bolygó-láncok szövetségének mantrikus

szerszámai voltak éppúgy, mint a húsvét-szigeti szobrok, a

zikkuratok vagy a Kheopsz-piramis alatt talált templombárka

rejtélyes tárgyai.

Ezek az archaikus-utópisztikus operációk tehát, amelyek a föld

sűrű atmoszférájának indulat- és félelemködétől megvakított ember

előtt az őrület egy formájának tűnnének, valójában a végtelen

folyamatosság bizonyossága-ként születnek újjá. Az élet fontos

keringéséből kirekesztett vénák kerülnek használatba; amelyek

magasabb rendű táplálékot, gyógyító reményt, fényelixírt

árasztanak a beteg világtestbe.

Ehhez az eszméhez kapcsolódó kísérletünk célja Szolária

láthatatlan köz-pontja, a Szárnyas Nap, amely bolygórendszerünk

egének fizikai korongja fölött ontja földünkre a tiszta fény

energiáit. Az örökifjú Hélioszt idézzük a kóros feszültség

oldására, amely az emberi szervezet napját, a szívet tartja

görcsös szorításában.

Gyújtsunk meg három gyertyát. Nyissunk három lángkaput az örök

világosságnak, hogy minden sötétséget felderítsen, s eltüntesse

a félelmet, amelyet a mulandó formák ijesztő árnyjátéka vetít

elénk.

Ez a növekvő tűzkupola ma Héliosz Szentélye és hívójele!

Foglaljuk el helyünket egyiptomi ülésmódban, egyenes gerinccel,

térdünkön nyugtatott kézzel. Mély lélegzettel szívjuk be az

előttünk lobogó, élő tüzet. Érezzük, hogy heve egész bensőnket,

csontjainkat, izmainkat aranyfénynyé oldja. Világossága bőrünkön

is átsüt. Már rajtunk át ontja sugarait a belső Nap, amely nem

ismer öregedést, betegséget, halált. A napfoltok tépte,

infarktusos, beteg Naptitán roskatag bárkájáról Phaeton fogatára

szállunk ebben az időtlen pillanatban, amely az önmagában nyugvó,

halhatatlan derű jó hírét vetíti szét a zaklatott emberszívek

számlálhatatlan tükrébe. A föld homályba merült síkjai felizzanak

a fénytől, és kitárulnak az egyetlen Arkánum fogadására, amelynek

neve: örök egyensúly.

E boldog szimmetriában nincs helye többé a múlandóság képzetének.

A Napszellem nem menekül a démoni fantazmák elől. Nem törtet az

elér-hetetlen után. Becsvágyó személyiségét se kell bizonyítania

senkinek, mert teljességében a végtelenség öröme él. Nem sóvárog,

hiszen nincs híjával sem-minek. Nem rohan, mert mindig a

középpontban van.

Héliosz, létünk fénylő, teremtő magja elnyugtat az idő

lüktetésében, a tér buktatói között; feltöltődünk benne.

Sugárkarjai védettségéből fényelixír árad a betegek felé, akiknek

a szívére szorongó rémület csavarodik. E gyógyító hő segít

fénytől szikrázó örömmé változtatni a fekete kígyó szorítását.

Ez az érintés minden görcsöt kiold a lét valamennyi síkján. Nincs

többé félnivalója annak, aki egyszer is megmerítkezik e

végtelenből fakadó gyógyforrásban.

               A visszatérő Aranykor misztériuma

GYÜMÖLCSÉRLELŐ ŐSZ

Valamennyi ősmítosz megemlékezik a föld Aranykoráról, amely "a

tökéletesség korszaka volt".

A történelem előtti teljesség érája ez "Jima boldog uralkodása

alatt, ami-kor nincs hideg és meleg, nem ismernek betegséget,

halált; a démonok nem idézik fel a romlás erőit; apák és fiak

egyforma, időtlen ifjúságban osztoznak az élet minden

gazdagságában".

Az Ábán-jast megvilágításában Jima az elsődleges Szellem, amely

magasabb síkokról alámerül az anyagba. Apák és fiúk a brahmai

kiáradás két fázisát jelentik. A boldog uralkodás az Aranykor:

hosszú inkarnációk élményeinek mágikus összegezése, amikor

kibontakozik az ember isteni természete, visszanyeri kerubi

vízióját, megpillantja saját útjának égbe ívelő fényhídját.

Platón a Kritiaszban beszél e csodálatos állapotról. Az északi

mondavilág az Eddában énekli meg Idavollt, a Tökéletesség Házát,

ahol kijelölik az Aranykor uralkodóit. A hindu hagyomány

Szávitrinak, Aranyhálónak nevezi az Édeni Ősz mindig újra

visszatérő világévszakát, amikor az ember learatja tapasztalatai

érett gyümölcseit.

A Plátói Világév őszi szüretje egyetemes analógia. Nemcsak a

múlt, hanem a jelen és a jövő szüntelenül megismétlődő

misztériuma. Az egyéni és kozmikus létkörök egy-egy periódusában

minden élőlény elérkezik hozzá a nagy életeste előtt!

A Paradicsomból való kiűzetés buktatója a Tudás Fájának

gyümölcse. A visszatérés feltétele a mitikus szüret, amikor a

szellemi tapasztalatok gyümölcseinek begyűjtése megnyitja az

öröklét Édenét.

Az alma, amelynek megízlelésére Kundalíni csábította az anyaság

mélységi princípiumát, Évát, eredetében az alkotó kíváncsiság

tűzmagját tartalmazta. Ez a csíra csak a nagy Máter méhében vált

terhessé a sziklához láncolt Prométheusz sorsával. De minden

koporsó bölcső is egyúttal. Ahol feltárul a kárhozat szakadéka,

ott kinyílik az ég kapuja is.

A bűnbeesés ősi párhuzamának kulcsát végül is a hellén mitológia

árulja el. Zeusz és Héra menyegzőjén Gaia, a föld női géniusza

az örök élet arany-almáját nyújtotta át nászajándékul az

olümposzi főisten asszonyának. Zeusz a küzdő szeretet jelképe,

amely a mélységből mindig a magasságba törekszik, hogy ott

egyesülhessen a női bölcsességgel. Mert a Heszperidák e bűnös

aranyalmája nélkül sohasem teljesülhet be az alkímiai Nap, amely

a lét meg-hasadt töréstengelyét újra Egésszé oldja össze.

Az ősz ünnepe mindenkor a nagy szellemi szüret jelképe azok

számára, akik küzdelmes életük megpróbáltatásainak értelmét a

tapasztalás élményé-ben ismerik fel.

E magatartás az áldozat készségét tekinti az Életfa gyümölcsét

érlelő alkímiai hőnek.

A három gyertya fényében ezúttal magvarázst hajtunk végre. Az

Életfa csodáját idézzük meg. A sötét tudás helyett a bölcsesség

fájának magját vetjük el, de nem a földbe, hanem az isteni

képzelet tiszta humuszába, hogy gyökerei az égi szférákból

szívjanak le megismerést az ember számára. Tudjuk, hogy e

Tükörvilág kiterjedései is agyunkban nyílnak, s szervezetünk a

csakrákon és a szefírákon át energiakeringést folytat az anyagi

világ és az anti-anyag kiterjedései között.

Lobbantsuk fel a három lángot. E lángkapuk között felragyogó

kristályba képzeletünk összehangolt mozdulatával vessük el a

bölcsesség fájának fény-magját. Ez a mag már ott ragyog a

végtelenség fókuszában.

Erősítsük meg vele kapcsolatunkat. Segítsünk a benne feszülő

energiának, hogy fényrobbanással szétvesse zárlatát, s a

szétszóródó sugarak gyökerekké legyenek. Most a mágikus fa

törzsét intenziváljuk képzeletünkben, amely gyors növekedéssel

törekszik az ég felé, s közben élő nedvektől feszülő ágkarokat

nyújt ki magából. Az ágakon pirosas rügyek pattannak, majd e

rügyek rózsaszínű virágszirmokká tárulnak. Körülöttük aranyzöld

levelek csengenek. A virágok kerek, zöld gumókká zárulnak, s

aranysárga, édes gyümölcsökké érnek. Méhek zümmögése zúg fel. E

gyümölcsök a bölcsesség édes ízét rejtik magukban. Nincs

betegség, amelyet ne gyógyítanának; a bánatot örömmé, a

veszteséget nyereséggé változtatják. Derű ez, amely nem múlik,

s fénye nem vet árnyékot. Ez az állandóság nem ismer hiányt. A

hűs és pihentető Bodhi-fa illatától emlékezni kezd az örök

Önvaló. Isteni sátra védelem, a magasabb természet temploma. E

lombok alatt a lélek pihentető fészekmelege ring. Erőszak nélkül

kínálkozik. Tőlünk függ, elfogadjuk-e.

A gyümölcsök éppúgy a Fény gyermekei, mint a csillagok. Formájuk

bolygók és napok párhuzamát idézi fel. Nyelvük az unió

jelbeszéde. Az is rajtunk múlik, mennyire tudunk egyesülni velük.

Titkos elixírek hordozói. Fel-építésük a földi életjelenségek

hármasságát mutatja: héjuk a bőr, a pikkely, a pajzs, a zárlat

analógiája; húsuk döntő élmények, tapasztalatok mérgező, gyógyító

táplálékát tartalmazza; magjuk viszi tovább az életet, de csak,

ha a föld mélyébe temetik. Tehát az élet folytonosságát, a

halhatatlanságot is magukban rejtik.

GYÜMÖLCSÖK JELBESZÉDE

DINNYE: A rekkenő hőséget enyhítő, üdítő gyümölcs. A föld

felszínén terem. Fizikai síkja vastag védőburok. Húsa édes, magja

rengeteg: a föld tapasztalatait rejti. Nedve szomjat olt, és

átmossa a szervezetet. Ha mértékkel fogyasztják, zavartalan

anyagcserét biztosít. Savak panáceáját hordozza. Ha azonban mohó

mértéktelenséggel élvezik, gyulladást lobbant fel, mint az

ösztönvilág ellenőrzés nélkül érvényesülő indulatmérgei és

szenvedélyei.

ALMA: A Heszperidák aranyalmájának leszármazottja. A legősibb

gyümölcs. Az Édenkert almája csábította bűnre az első emberpárt,

de a Heszperidák aranyalmájaként Zeusz és Héra menyegzőjének

mágikus nászajándéka, amelyet Gaia, a nagy Máter nyújt át a

beteljesült Unió Misztika jelképeként. Az alma nemcsak a

házasság, de a hatalom szimbóluma is. A föld királyai a jogarral

a mágus varázspálcáját, az arany országalmával a Föld és a

bolygók fölötti uralmat tartják a kezükben.

SZILVA: A gyümölcsök tápláló, szerény proletárja. Szolga, amely

szapora, olcsó egyszerűséggel tölti be szerepét. S bár sokszor

illatosabb, édesebb a legfestőibb kirakatgyümölcsöknél is, nem

sok dicséret éri. Amit nyújt, azt általában magától értetődőnek

tartják, mint a levegőt, a vizet vagy a kenyeret, amelyek végül

is fizikai létünk feltételét jelentik. A szilva feminin nemi

szimbólum. A sokszorozódás, a tömeg szaturnuszi eleme.

KÖRTE: Az Életfa egyik legszebb s legrejtélyesebb ékszere, a

gyümölcsök között a kör és a háromszög ritka, együttes ábráját

hordozza. Formává fagyott vízcsepp. Amikor a körte aranysárgára

érik, a gyümölcsök császárának nevezik. Aki érte nyúl, annak

nektárt kínál élvezetül. Gyorsan romlik, vigyázva kell leszedni.

Üzenetét, amelyet áthoz az érzelmi tájakról a relatív időbe, az

embernek sietve kell átvennie tőle.

ŐSZIBARACK: A titkos asztráléden érzékeny illat-, íz- és

nektárbuboréka.

SZAMÓCA: Erdők mélyének rejtőző csillaggyümölcse. Ezoterikus

értelmét titokzatossága s az jelenti, hogy átmenet a fizikai ízek

és az elvont párák síkjai között. Illata mérhetetlenül izgatóbb

és többet ígér, mint amit a föld fizikai termékei nyújtani

tudnak. Olyan varázslatos gyümölcsök emlékét idézi fel, amelyek

egyedül Olümposz ligeteiben nőnek.

SZŐLŐ: A Kánaán lefelé ömlő erői, lefelé mutató háromszög, lefelé

nyúló piramis. Kánaán kínálata a mulandóságból mámorító itallá

erjed.

DIÓ: A vékonyhéjú gyümölcs rövid ideig él, ha elszakad a fától,

a dió viszont csak ekkor kezdi el igazán hasznos életét. Héja

kemény, a magja puha: fordított optika. Agytekervény ábra.

CITROM: Támadó savanyúság. Héja trópusi gyulladások és lázak

csillapító elixírjét rejti. Vitaminjának nemcsak a fizikum veszi

hasznát, hanem a lélek egyik fontos tápanyagának is jelképe.

CSIPKEBOGYÓ: A vadrózsa gyümölcse. Szúrósan védekező

megnyilvánulása a természet egyik legnagyobb csodaszerét zárja

magában. Aki le akarja szüretelni, aprólékos fáradozást és

sokszor fájdalmas sebeket kell vállalnia érte, mint a léleknek

a gyógyító tapasztalatokért.

PARADICSOM: Éden.

PAPRIKA: Vitaminelixír.

FÜGE: Belül piros, trópusi, a szomjazók és a szegények hűsítő

tápláléka. Formája a körte rokona, de gúlaszerű, zöld zárlatán

belül piros, mint a hús, és rengeteg apró mag biztosítja

szaporodását. Mérsékelt égöv alá száraz, préselt formában kerül.

Azok gyógyulását szolgálja, akik unióba kerülnek vele.

Gyulladáscsökkentő és vértisztító hatása közismert.

Lehetne folytatni a végtelenségig. A szimbólumok természete az,

hogy ha sikerül az oldó szálat meghúzni, bomlani kezd az egész

élménytömeg, elindul az analógiák áradása.

                          Kristályéj

                   A téli napforduló ünnepe

Ebben a gyakorlatban Szaturnusz géniuszával teremtünk

kapcsolatot. Fel-idézzük pozitúraváltoztatásának folyamatát,

amelyben a földgubó Olümposz ideadómján Jupiter-kehellyé tárul.

A démon- és istennevek varázsformulák. Kulcsait analógiák és

szimbólumok rejtik, de ezek ismeretében is csak az idézhet

általuk, aki erőiket kötni és oldani tudja.

Operációnk mottója: "A gondolat testet ölthet, ha erős vágy és

szívós akarat vetíti a félanyagi sík állagába. Az elektromos

feszültséggel telített, űrbe dobott kívánságnak teremtőereje van.

Ez esetben fontos, hogy az óhajt részletes megvilágítási képzet

kísérje."

Szaturnusz az elsődleges anyag, a Prima Matéria gyermeke.

Bolygónkon ezért a földjelek fejtik ki a legdöntőbb hatást.

Szaturnusz a tömeg, a nép szigorú, kemény pátriárkája. Jele

kereszt a felső zónában és a teremtőerő kígyó-ja a mélységben.

E képlet a föld karmájának diagnózisa. Ha e jel azonban teljes

fordulatot tesz fölfelé, Jupiter ábráját mutatja, az egyes

grádusán égbe emelkedő kettest. A Jupiter összevont szimbóluma

a négyes szám, amely a négy kabbalista erényt, a "mennyboltot

hordozó fényoszlopokat" jelenti. Homérosz szerint Atlasz

áldozatos teherviselése köti össze a földet az éggel. Az ősi

hagyomány Hermészt is a mélység és a magasság között átívelő, élő

hídnak nevezi. Ez a közvetítő szerep mindig a Messiásé, akiben

isteni akarat él arra, hogy önmaga misztikus feláldozásával

megváltsa az anyagban sínylődő szellemet. Atlasz - Szaturnusz

keresztje - éppúgy része a messiási alkímiának, mint

Hermész-Jupiter erőfeszítése a föld égbe emelésére.

Gyújtsuk meg a három gyertyát, vonjunk belőle élő és tisztító

tűzkupolát bolygónk köré. Foglaljuk el helyünket egyiptomi

ülésmódban, térdünkön nyugtatott kézzel. Mély lélegzettel szívjuk

be a szent Bodhi-fa illatát. Telítsük egész lényünket a mágikus

tűz erejével. Ezzel az eksztatikus hőenergiával idézzük meg

Szaturnusz géniuszát valódi nevén, elemének gyökérszavával: LAM.

Mély odaadással közeledünk hozzád, Prima Matéria nagy mágusa.

Zárlatod bilincseit az újjászületés eszközének tekintjük. Tudjuk,

hogy nem ítélet-végrehajtója vagy te a Földnek, hanem tanítója,

orvosa. Operációs asztalodon senkinek sem kell tovább feküdnie,

csak addig, amíg végül értelme megvilágosodik, tömeglényből

emberarannyá tisztul. E folyamatok azonban lerövidíthetők. A

természet könyvének analógiáiból ismerjük a tételt, amely a te

törvényed. Uránuszi jelenünkben sokkal inkább lehetségessé vált

az idő öszszevonásának mágiája, mint az elmúlt évezredek alatt

bármikor. Az egész emberiség ma egy titáni folyamat öntudatlan

gyakorlatában éli át a korszakok esszenciáit. A salak és a tiszta

lényeg szétválasztása valamennyi síkon folyamatban van. A

tapasztalatok fontos aratása egyre inkább áttolódik a képzelet

határtalanságába. A szellem egyszerre hatolhat el a külső és a

belső világegyetem titkaiig.

Szaturnusz! Elemek hangján szólítunk. Lépj ki a mélység sziklái

közül! Emelkedj a Nap felé! Hajtsd végre önmagadban a nagy

fordulatot! Váljék benned eleven tűzzé a föld! Cseréld át

magadban az elemeket! LAM! Szaturnusz! Fogadd el új nevedet az

ember megváltásáért. Zendüljön meg benned a tűz géniuszának

gyökérszava: RAM! Teremtő, tisztító tűzbe vetettünk, amely a

benned élő intelligens sejtek sűrű, ólmos tömegét egyénekké

oldja. Ennek az oldatnak forró aranya most a mi Prima Matériánk.

Kötéseid nélkülözhetetlen bilincseit nem erőszakkal lazítjuk meg,

s lényegedet sem kívánjuk idő előtt szétrobbantani. A magasabb

természet alkímiájával összhangban az érés folyamatát szeretnénk

megszelídíteni sorsunk áthangolásával. Tudjuk, hogy az embernek

addig kell gyötrődnie, megpróbáltatásai sziklájához láncolva,

amíg lénye szenvedéseinek a tüzében meg nem tisztul. Az

átlényegülésnek e folyamatát idézzük. Az emberiség anyagbörtönét

szeretnénk a test idegpályáiról átterelni égi síkokra, oda, ahová

Atlasz a földet emelte a mítoszok időt-len misztériumában.

Csak az jut el a megváltás csodájához, aki önként halad végig a

Golgotán, és személyiségét megfeszíti a kereszten. E szent

folyamat meggyorsítására hevítettük fel az eksztázis tüzét. RAM.

Jupiter szelleme, segítsd Szaturnusz átváltozását bennünk, hogy

a téli éjben és mélyben veszteglő, lefelé fordult tégely égre

nyíló Grál kehellyé váljék. Égi tűz őrzője, Jupiter! Határtalan

szereteteddel emeld önmaga fölé a szenvedő Földet! Juttasd el a

foglyul esett tömegekhez a végtelen öröm elixírjét, az élet

vigasztaló értelmét a sötétségből születő Fény Ünnepén.

                         Nevek mágiája

A számok és a hangok elsődleges rezgésformáiról szóló titkos

tanítás a kabbalából származott át a modern metafizikába.

"Minden, ami van, bizonyos számok által tartja fenn magát, erejét

belőlük nyeri, és ez alatt a tiszta számok, nem pedig a

kereskedők számai értendők" - mondja Agrippa, aki a kabbala

ősprincípiumairól beszél, a látható és lát-hatatlan világegyetem

huszonkét alaptételéről, amelyekből minden későbbi forma és

történés szövődött. Ezért nincsen olyan jelenség, amelynek

gerincét s a másikkal való titkos összefüggését ne a szám és a

hang, a betű, az ősmantra jelentené. Nincs olyan dinamizmus,

amelynek forrása ne a szám és a hang lenne. A természetben minden

jelenség a számok csontvázára feszül. A szám-kabbala ezekkel a

mágikus gyökérelemekkel dolgozik. A jelenségekről lebont-ja a

szétágazó, réteges, elködösítő fejleményeket, és rejtett

lényegükhöz hatol el. A dolgoknak e "titkos neve" nem pusztán

megvilágító hatású, hanem mágikus természetű is. Érintése

felidézi a kötő és oldó erőket, amelyek Brahma hajnala óta

mozgásban vannak az élet minden megnyilvánulásán keresztül.

A kínaiak, a peruiak, az egyiptomiak, de még a görögök is a

harmónia tör-vényei alapján hozták létre kultikus épületeiket.

E harmónia szüli az arany-metszetet, Platón aranyláncát, az

atomsorokat, az asztrofizikai gravitációs mezőket, tehát a

csillagvilágokat is. A természet megnyilvánulásai, növekedési,

kiterjedési viszonyai a számok harmóniáján nyugszanak.

Ahogyan a jégvirágok, a növények, a kristályok valami csodálatos

geometriai mérték alapján jönnek létre, úgy minden forma, minden

szín és hang e belső törvény kivetülése. Nem véletlen, nem vak

esetlegesség és céltalanság szüli őket, hanem olyan rejtélyes

szabályok kényszere, amelyek értelmét emberi elme ritkán tudja

felmérni.

Mivel az ember a nagy kozmosz vetülete, vagyis kis kozmosz, ezért

külső és belső történetének minden mozzanata valami láthatatlan,

egyetemes formulából árad ki. Az anyagelvű gondolkodás a

folyamatos és összefüggő, de a háromnál több kiterjedésben

cirkuláló történések egy-egy felvillanó rész-letét véletlennek

tartja. A Látó azonban tudja, hogy a véletlennek nincs helye a

világmindenségben. A mélyebb létsíkokon az ok és okozat törvényei

uralkodnak, a magasabb létsíkokon a szellem mágikus tudatossága.

Az, hogy valakinek bizonyos nevet adnak - bármiféle előzmények

alapján -, karmikus terhelés rajta. A körülmények pontosan azt

a helyzetet hozták létre, amely megfelel fejlődési állapotának.

A vezetéknév nyilvánvalóan vérkeresztség. Az egyént családi

vonatkozásában, fizikumában és fizikai körülményeiben

determinálja. De benne rejlik az is, hogy valaki majd élete egy

pontján megváltoztatja-e vezetéknevét, és mire változtatja?

A keresztnév már személyesebb adottságra utal: bizalmas kötésre

önmagunkkal és közvetlen környezetünkkel. A keresztnév

érzelmi-pszichikai alkatunk fémjele. Ezt a vízkeresztséggel

nyerjük el, egy különös vallási rituálé alkalmával. A

tűzkeresztség, vagyis mentális nevünk megismerése csak

spirituális fejlődésünk érettebb stádiumában következik el,

akkor, amikor lényünk szunnyadó spirituális eleme új életre

ébred, és aktívan részt vesz sorsunk irányításában.

Az emberek általában két síkon élnek: a fizikai és az

asztrálsíkon, s értelmük tapogatószerve is e két régióban keres

támpontot. Ezért csak két nevük-ben lüktet a tudat neonfénye. A

harmadik név rejtett, de ott van a kettő fölött. A keresztnév

derengő fénye sejteti körvonalait. Éppen ezért már a két névből,

a vezeték- és keresztnévből is ki lehet fejteni az egyén

szellemiségét.

Az alább következő asztromentális számtábla segítségével

kiszámíthatjuk vezeték- és keresztnevünk szám- és

betűprincípium-értékét (összeadjuk nevünk betűinek számértékét,

s addig folytatjuk az összeadást, amíg végül egy-jegyű számot

kapunk).

1. A, E, I, Q, Y, J Nap

2. B, K, R     Hold

3. G, Zs, L, S Jupiter

4. D, M, T     Nap

5. H, N   Merkúr

6. W, O, U, V, Sz, C     Vénusz

7. Z, X   Hold

8. Ch, P, F    Szaturnusz, Uránusz

9. Ty, Th, Ss  Mars, Neptunusz

A PLANÉTÁK ANALÓGIÁI

Nap

Szellemi energia. Életprincípium. Logosz. Megszemélyesítője: a

teremtő. Az uralkodó. Erényei: méltóság, morál. Gyengéi: gőg,

meggondolatlanság, heveskedés.

Hold

Anyag. Fizikai erő. Állati lélek. A forma. Megszemélyesítője: a

közvetítő. Erényei: idealizmus, előzékenység, lelkesedés.

Gyengeségei: következetlenség, szeszélyesség, nyugtalanság.

Mars

A férfias princípium. Akarat. Szenvedély. Harci és védelmi

ösztön. A létért való küzdelem. Fizikai erő. Megszemélyesítője:

a katona, a hím. Minden olyan foglalkozás, amely vassal, tűzzel

és vérrel kapcsolatos. Erényei: bátorság, merészség, energia.

Gyengéi: erőszakosság, kegyetlenség, vakmerőség, romboló hajlam,

irigység, indulat.

Merkúr

Intelligencia. Emlékezőtehetség. Mentális energia.

Megszemélyesítője: a tanító. A szellemi munkás. A diplomata.

Erényei: szorgalom, éleselméjűség, alkalmazkodó képesség,

tudásszomj, mozgékonyság. Gyengéi: felületesség, fecsegés,

irónia, csalási hajlam.

Vénusz

A vonzás elve. Lelkesedés. Érzelemvilág. Pszichikai energia.

Megszemélyesítője: a művész. Erényei: egyszerűség, kristályos

tisztaság és harmónia. Odaadás, önzetlenség, idealizmus,

közösségi hajlam. Gyengéi: rendetlenség, hiúság, felületesség,

érzékiség.

Jupiter

Lelkiismeret. Lélek. Igazságérzet. Előrevivő hajlam és erő.

Megszemélyesítője: a bíró. A pap. A próféta. Erényei: jóindulat,

igazságosság, nagylelkűség. Gyengéi: gőg, dicsekvési hajlam,

túlzás.

Szaturnusz

Tapasztalat a szenvedésen keresztül. Karma. Szamszára.

Jógapraxis. Analitikus értelem. Megszemélyesítője: a nehéz testi

munkás. A rendszerező tudós. Az államférfi. A törvények

végrehajtója. Erényei: összpontosító képesség, türelem,

takarékosság, egyszerűség, szilárdság, szorgalom. Gyengéi:

bizalmatlanság, merevség, álszenteskedés, anyagiasság,

dogmatizmus, megtévesztési hajlam, fanatizmus, makacsság.

Uránusz

Elektromos, kataklizmatikus erők. Kezdeményezés. Találékonyság.

Mágikus befolyás. Megszemélyesítője: a zseni. A feltaláló. Az

asztrológus. A metafizikus. Erényei: eredetiség, találékonyság,

szuggesztivitás. Gyengéi: szerte-lenség, erőszakosság, anarchia.

Neptunusz

Sugalmak. Intuíció. Megszemélyesítője: a spiritualista. A

tisztánlátó. A médium. Erényei: inspiráció, átszellemülés.

Gyengéi: zavarosság, csalás, árulás, perverzitás, homályosság.

Plútó

A láthatatlan őspotencia. Messianisztikus mágikus erő. Gyökeres

átalakulás. A tudattalan. Az ellentétek egységének megvalósító

lehetősége. Tűz-víz, építés-rombolás, oldás-kötés,

halál-újjászületés. Megszemélyesítője: a kor-szakalkotó. A

szintézisteremtő. Az új rendszereket építő. A vallásalapító.

Erényei: merész, hatalmas lendületű, lényegre törő, állandóan

tevékeny, magával ragadó, lélekemelő szenvedély, nagy megvalósító

erő. Gyengéi: lázadó, ellentmondó, erőszakos, romboló, önpusztító

hajlam, titokzatoskodó, bosszúálló.

A TAROT NAGY ARKÁNUMA

A huszonkét héber betű huszonkét ősi idea, amely ellentétes

örvénypárokat képezve létrehozta az ember életének sajátos

sorsszövedékeit. Ismertetjük a huszonkét betűvel, számmal és

képpel ellátott Nagy Arkánum szerepeinek rövid tartalmát, hogy

az Olvasónak áttekintése legyen róla. Akit e téma mélyebben

érdekel, az a Dimenzió-tarot című könyvemben megtalálhatja a

kártyák értelmének bővebb kifejtését.

1. Alef - A Mágus

Jelenti a földet, a Prima Matériát, a létezést, az embert,

Istent, az egységet. A kép álló mágust ábrázol, kezében felfelé

mutató varázspálcával, feje felett a végtelenség fekvő jelével,

az élet és az egyetemes szellem emblémájával. Előtte az asztalon

a kard, a kehely és a pentagramma.

2. Beth - A Papnő

Isten háza. A szentély. A törvény. A kabbala. A láthatatlan

egyház. Az aszszony. Az anya. A kártya tiarás papnőt ábrázol

Ízisz-szarvakkal. Fejét fátyol borítja, keblén a napkeresztet

viseli, térdén könyvet tart, amelyet köntösébe rejt.

3. Gimel - Az Uralkodónő

A hármasság. A természet termékenysége. A nemzés a három

világban. A bölcsek Merkúrja. Az első nagy szent szám. Kártyáján

szárnyas, koronás nőalak, kezében a földgolyó kormánypálcáját

tartja. Jelképe a sas, a lélek és az élet emblémája.

4. Daleth - Az Uralkodó A négy elem. A bölcsek elemi erejű tüze.

Az uralkodás kapuja. Kártyáján a császár trónoló figurája

látható.

5. Hé - A Főpap

A pentagramma és a kvintesszencia. A Bölcsek Köve. A jó és rossz

tudásának száma. Filozófia, vallás, szimbológia. Kártyáján a

Hermész két oszlopa között ülő Hierophant vagy Adeptus-király az

ezotéria jelét mutatja.

6. Vau - A Szeretők

A lingam. Szerelem és párosodás. A munka. A teremtés hete. Az

ellenállás és a szabadság. Kártyáján Ádám és Éva látható az

Édenkertben. Fölöttük Atlantisz hatalmas, kétnemű angyala.

7. Zajin - A Diadalszekér A szent hetes szám. A szellem és a

forma. A mágikus győzelem. Kártyáján a győztes hadvezér

diadalszekerét egy fehér és egy fekete szfinx húzza.

8. Cheth - Az Erő

Az erő. Az ész. A szellemi energia, amely uralkodik az anyagon.

Kártyáján virágkoszorús női alak, feje fölött a végtelenség

jelével, egy oroszlán vörös száját feszíti szét.

9. Teth - A Remete A bölcsesség. A beavatás. Kártyáján a fehér

szakállú aggastyán bal kezében vándorbotot, jobb kezében lámpást

tart, amelyet hosszú köpenyével takar.

10. Jod - A Szerencsekerék

A szerencsekerék. A teremtés száma. A látható világegyetem.

Kártyáján középen misztikus kerék, négyfelől a négy kabbalista

erény szárnyas jelképei, a kerub, a sas, a bika és az oroszlán.

A képen egy kardot tartó szfinx, a kígyó és Tiphon figurája is

látható.

11. Kaf - Az Igazságszolgáltatás Az univerzális egyensúly. Az

igazságszolgáltatás. Kártyáján a koronás bíró, trónszéken ülve,

kardot és mérleget tart a kezében.

12. Lamed - Az Akasztott Ember

A Nagy Mű befejezésének a jele. Az áldozat. A keresztre feszítés.

A beteljesedés. Az anyag bilincseiből kiszabadult szellem.

Kártyája T-alakú akasztófára felakasztott embert ábrázol, akit

a jobb lábánál fogva, fejjel lefelé lógattak fel. Feje körül

arany glória sugárzik, zsebéből aranypénzek hullanak ki.

13. Mem - A Halál

A halál. Az újjászületés. Az átalakulás útján való

halhatatlanság. A transz-mutáció. Kártyáján az apokalipszis egyik

páncélos lovasa látható, de vannak kártyák, amelyeken a

csontkoponya ábrázatából rózsaszál nő ki.

14. Nun - A Kiegyenlítődés

A kiegyenlítődés. Kozmikus erők egyensúlya. Kártyáján a

napkoronás angyal kezében két kelyhet tart, amelyekben

folyadékokat vegyít. Ő az, aki a szívével gondolkodik, és az

agyával érez.

15. Szamek -Az Ördög

Az asztrálkígyó. A nagy mágikus ágens. Az örök mozgás elve.

Kártyáján hatalmas hermafrodita ördög, fején a fekete mágia

lefelé fordított pentagrammájával, egymáshoz láncolva tart egy

férfit és egy nőt.

16. Ajin - A Bábel Tornya

Bábel tornya. Rombolás az ellenáramlat győzelmén keresztül.

Kártyáján a magas toronyból, amelybe belecsapott a villám,

koronás alakok ugranak ki, menekülnek fejjel lefelé. A torony ég.

17. Pe - A Csillag

A természet örök termékenysége. Kártyáján a meztelen Vénusz-alak

egy zöldellő és virágokkal telehintett mezőn merít a tisztavizű

forrásból. Az égen sok csillag, középen - a nőalak feje fölött -

 egy különösen szép és nagy csillag ragyog.

18. Tzade - A Hold A Hold. Az ezotéria. Kártyáján mező fölött

holdkorong a fázisok jelével, alatta róka, sakál és a folyóból

kilépő rák, a Hold jelképes állatai.

19. Kof - A Nap A Nap. Az igazság. A filozófiai arany. Kártyáján

meztelen gyerek lovagol egy mitikus egyszarvún, feje felett a

napkorong sugárzik.

20. Res - A Végítélet

A megismerés. Az örök élet itala. Tisztítás. Oldás. Kártyáján a

végítélet angyala megfújja a trombitát; alatta a megnyílt

sírokból kiszállnak a holtak, a földön a halhatatlanság vize

folyik.

21. Tau -A Világ

A teljesség. Az összefüggések tudománya. Kártyáján a meztelen

Aphrodité két kezében két égő gyertyát tart, amelyek fent és

lent, mindkét végükön ég-nek. A zöld koszorúval körülvett

középrészt négy oldalról angyal, sas, bika, oroszlán feje veszi

körül.

22. Sin - A Bolond

Vakság, a lét tapasztalatán innen. Sors. A lét minden

tapasztalatának birtokában: a félelem megszűnése. Szabadság. TAO.

Kártyáján a virágos ruhába öltözött, behunyt szemű vándor a

szakadék szélén a lábát emeli, kezében rózsaszállal. Nyomában

csaholó kutya. Látnivaló, hogy az elvakító mámor eksztázisába

merült lépte zuhanás. Ugyanakkor e kártya lehulló jelmeze mögött

rejlik a TAO örök titka, a teljes felszabadulásé.

KABBALISTA HOROSZKÓP

A kabbalista horoszkóp felállításához, értelmezéséhez a betűk,

a számok, a bolygóprincípiumok és a 22 lapból álló tarotkártya

jelentéstartalma szükséges. A vezetéknévnél fontos, hogy mindig

azt a nevet vegyük alapul, amely-ben születtünk. Ha nevünket

valami kreatív foglalkozás közben megváltoztattuk, illetve ezt

a nevet önállóan megteremtettük, életre keltettük, akkor ezt

harmadik névként szintén hozzácsatolhatjuk a kettőhöz, mert

elemei hozzá-tartoznak lényünk plasztikájához. Ebben az esetben

nem két, hanem három rublikát rajzolunk fel, s új nevünk a kettő

alá kerül. A kettő fölé ugyanis csak a tűzkeresztségben elnyert

kerubi nevünket írhatjuk. A nevek sorrendjében azért vesszük

először a kereszt- s azután a vezetéknevet, mert a vezetéknév a

fizikai síkon, a keresztnév az asztrálsíkon határozza meg

sorsunkat, s a pszichikai zóna a fizikai fölött egy ritkább,

finomabb rezgésszámú, "ibolyántúli" régió.

A számtábla kezelése a következőképpen történik: két rublikát

rajzolunk, amelyek közül a felsőbe a kereszt-, az alsóba pedig

a vezetéknevünket írjuk:

RUDOLF

HABSBURG

Ezután a kabbalista számtábla alapján leírjuk először a

keresztnév, azután a vezetéknév betűinek számértékét, és

összeadjuk:

R=2  H=5

U=6  A=1

D=4  B=2

O=6  S=3

L=3  B=2

F=8  U=6

29   R=2

     G=3

     24

Mivel a két végeredmény meghaladja a kabbalista számtábla 9-es

számát, és a tarot 22 számát is, a számokat összeadással

redukáljuk:

2 + 9 = 11    

2 + 4 = 6

E két számot beírjuk a két név mellé a rubrikába:

RUDOLF = 11

HABSBURG = 6

Most megnézzük, hogy a számok a tarot melyik kártyáját jelentik,

s ezt is a számok után írjuk:

RUDOLF    = 11 Az Igazságszolgáltatás

HABSBURG = 6 A Szeretők

Ha a szám két számjegyű, az elemeit még egyszer összeadjuk, s

beírjuk:

RUDOLF    = 11 Az Igazságszolgáltatás = 2 A Papnő

HABSBURG = 6 A szeretők  = 6 A Szeretők

Végül beírjuk a számnak megfelelő bolygót. A számokat azután

összeadjuk, és melléírjuk a tarot jelentését, azután a kabbalista

számot és a hozzá rendelt bolygót.

RUDOLF    = 11 = Az Igazságszolgáltatás = 2 = A Papnő = Hold

HABSBURG = 6 = A Szeretők     =6 = A Szeretők = Vénusz

17 = A Csillag 8 = Az Erő     = Szaturnusz, Uránusz

A képlet, amelyet így kaptunk, egyéniségünk horoszkópja,

fejlődésünk hanyatlásának és emelkedésének teljességét mutatja.

Benne rejlik az idea, amely meghatározza sorsunkat, a gyöngeség,

amely bukásunkat okozza, de a pozitív, építő elemek is, amelyek

által újra szárnyakat bonthatunk.

Ha egy évszámot ki akarunk értékelni a számtáblán, akkor

összeadjuk ilyenformán:

1 + 8 + 8 + 9 = 26

Ezt is összevonjuk:

2 + 6 = 8 = Az Erő = Szaturnusz, Uránusz

Ezt hozzáadjuk a karakter kabbalista horoszkópjának

végeredményéhez:

8 + 8 = 16 = A Bábel Tornya

A két számot ismét összeadjuk:

1 + 6 = 7 = A Diadalszekér = Hold

Ezzel a módszerrel társas horoszkópokat is készíthetünk,

megismerhetjük általa emberi kapcsolatainkat. Itt a

következőképpen járunk el: felrajzoljuk önmagunk és a másik ember

kabbalista horoszkópját.

RUDOLF    = 11 = Az Igazságszolgáltatás = 2 = A Papnő = Hold

HABSBURG = 6 = A Szeretők     = 6 = A Szeretők = Vénusz

17 = A Csillag 8 = Az Erő     = Szaturnusz, Uránusz

MÁRIA     = 9 = A Remete = 9 = A Remete = Mars, Neptunusz

VETSERA = 18 = A Hold    = 9 = A Remete = Mars, Neptunusz

27   18 = A Hold

9 = A Remete   9 = A Remete = Mars, Neptunusz

Most a kettőt összevetjük:

HABSBURG RUDOLF     VETSERA MÁRIA:

2 = A Papnő, Hold   9 = A Remete, Mars, Neptunusz

6 = A Szeretők, Vénusz   9 = Remete, Mars, Neptunusz

8 = Az Erő, Szaturnusz, Uránusz    18

9 = A Remete, Mars, Neptunusz

8 + 9 = 17

1 + 7 = 8 = Az Erő, Szaturnusz, Uránusz

A kisebb számot kivonjuk a nagyobból, és a maradékot felírjuk.

Akinek a számát ki lehet vonni a másikéból, az a passzívabb fél.

Az a függésben lévő és támaszra szoruló azon a síkon. Tehát a

keresztnévnél pszichikailag és - esetleg - szellemileg,

vezetéknévnél fizikailag támaszkodik a másikra. Ez a fel-állítás

üzlettársi, baráti, alkalmazotti viszonyban is igen hasznos,

mivel el-árulja az egymást kiegészítő elemeket, és azt, hogy

milyen területen hathat egyik a másikra jól vagy ártalmasan. A

kettő harmonikus vagy zavaros viszonyát végül a két számérték

összeadása mutatja meg.

Ha a példaként felállított társas horoszkóp végösszegéhez

hozzáadjuk a mayerlingi tragédia évszámát, nyilvánvalóan

megmutatkozik a számok véletlent kirekesztő mágikus ereje:

8 = Az Erő, Szaturnusz, Uránusz 8 = Az Erő, Szaturnusz, Uránusz

16 = A Bábel Tornya

E rendszert gyakoroljuk be alaposan, mert karakterológiai

elemzésnél olyan értéket kapunk "személyében", amely szintetikus

és biztos ellenpróbáját jelenti a többi vizsgálatnak.

                       A kozmikus morál

A KÖZÖSSÉG VÉDŐ GÁTRENDSZERE

A morál az ember szociális életének egyik olyan tünete, amely

betegségek módjára jelzi a közösségi szervezet

egyensúlytalanságát. E kórtünet forrása azonban mélyebben

keresendő. Egy ideális létközösséget nem társadalmi törvények és

vallási parancsolatok szabályoznak. Az erkölcs szüksége azonban

már ott fel-lép, ahol két ember érdekellentéte összeütközik.

Minél bonyolultabb egy társa-dalmi szervezet, annál

szövevényesebb törvényeket kénytelen hozni. A morál

keletkezésének oka ennélfogva puszta létünk és lényünk

tökéletlensége.

Hogy ne essünk könnyen kínálkozó túlzásokba, transzcendens

összefüggéseiben tekintsük át a morál problémáját. Az egész

kérdéskört ott ragadjuk meg tehát, ahol a morál alanya, az egyén

egóvá zárult.

Az individuum a Teremtő Elme gondolatának vetülete. Ahány

erőközpontba sűrített idea alakult ki a Kozmikus Elmében, annyi

intelligencia nyert önálló életet. Innen ered az egyén

függetlensége, amely őt egész személyes léte alatt megilleti.

Mert valamennyi különvált részben maga Brahma van jelen. Az így

részeire osztódott Brahma világában mindenki elkülönült

énközpont-ként törekszik megvalósítani ideatöltését.

Amikor egy eszmerendszer a megnyilvánult világba lép, már

hatalmas szereplőgárda bonyolítja önös akcióit e nagy színpadon.

Az újszülött, tapasztalatlansága folytán, elkerülhetetlenül

beleütközik léttársai érdekszféráiba, s valamelyik síkon kárt

okoz nekik. E küzdelmek következményeképpen megfogan a karma,

amely az egyént hógörgeteg módjára sodorja egyre mélyebbre az idő

és tér mocsarába.

Ezek a morál transzcendens gyökerei: 1) az egyénné válás, 2) a

tér-idő, 3) a karma, amely a tettek következményeinek törvényét

jelenti.

ŐSNEMZÉS

Az eszme, a gondolat síkján földi értelemben vett morál nincs.

Ott a három-dimenziós világ csak elvont ideákban és erővonalak

lüktetésében jelentkezik. E síkon nem léteznek

érdek-összeütközésekben megnyilvánuló akciók és re-akciók. Bár

ezek már magukban hordják a mélységi lét csíráit, a hibák és a

tévedések csak a sűrű közegben válnak láthatóvá. Amikor a szellem

régióinak törvényszerűségeiről beszélünk, látható világunk

tényeit kell felmutatnunk. Nincs olyan forma - a legegyszerűbb

használati tárgytól a székesegyházig -, amely először ne gondolat

lett volna egy individuum agyában.

Ezek után magától értetődik, hogy minden megvalósult formát

szellemi előképe nemz. A morál a mentálsíkon az eszmei igazság,

a fény szolidaritása, szemben a sötétség sátáni, önmagával

meghasonlott, torzult ábráival.

A PÁNPSZICHÉ SÍPJA

A második ütemben Máter, az ősanya fogadja magába a megfogant

eszmemagot, és érzelmi anyagból elkezdi formába önteni. Vak

ösztönnel, tüzes intenzitással építkezik a lét alapelemeiből,

elementáljaiból: vágyból, imádatból, reményből, aggodalomból,

vérből és könnyből.

Ezzel a mágikus idea-energiaáram gyanútlanul Kronosz, a múló idő

csapdájába sodródik.

Az asztrális, érzelmi közeget a vonzás-taszítás, az

aktivitás-passzivitás, a szimpátia-antipátia törvényei

szabályozzák. Ideálja az érzelmek feloldása, a harmónia, az

egyensúly megteremtése.

Pánpszichének, a nagy természetvarázslónak csak a tudata működik

minden kibontakozó életben, öntudata még nincs. Ezért

szükségszerűen érkezik olyan ütközésekhez, tragédiákhoz, amelyek

öntudatra rezzentik. Még emlék-szik örök eredetére, de már

elfelejti, hogy formáit maga vetítette a mulandóba. Énhasadásos

állapotba kerül. Itt indul el az intelligens élet meghasonlása

az öröklét és a haláltudat között.

KÉNYSZERZUBBONY

Az ember egyszerre három síkon él. Teste az idő és tér börtönének

foglya. Kényszerzubbony rajta. Lelke egyszerre két világ lakója,

bár valóságos ott-hona a pszichikai fajsúlyának megfelelő

képzeletrégiók egyike. Szelleme viszont soha ki nem mozdul a

mentálvilág örök jelenéből. Az emberi morál e három világot

próbálja egymást kiegészítő egyensúlyban tartani. Az előtér-ben

azonban a tomboló halálkór fájdalomtól tüzes sebfókusza, a

fizikai sík áll. Ez a teremtés mágikus küzdőtere, s

tulajdonképpen itt jut gyakorlati szerephez az etika kérdése is.

E sűrű anyagvilágban derül ki, hogy az egyéniesülés, amely

csírájában még csak idea volt, az elkülönült akaratvillámok

ütközése által micsoda katasztrofális problémákat idéz elő Brahma

világegyetemében. A tapasztalatlan, tudatlan individuum -

szenvedélytüzek lobogásától és indulatörvényektől hajszoltan -

olyan szövevényes labirintusokba téved, ahol a további

összeütközések sorsának valóságos kataklizmasorozatává válnak.

Egocentrikus támadófegyverként mindenütt más érdekek ugyancsak

énközpontú körzetébe hatol. Itt a háromdimenziós tér törvénye jut

érvényre, amelynek az a tulajdonsága, hogy ugyanazon teret egy

időben csak egy dolog foglalhatja el. Más valami vagy valaki

legfeljebb erőszakkal léphet a már birtokba vett területre. Az

erőszak pedig szenvedést okoz. Hiába van jelen az örökkévaló,

változhatatlan, isteni önvaló, hangját az elhomályosult tudat nem

érti. Káprázatokba veszett, alacsony énjének valóságra

ébresztésére nincs más mód, minthogy igazságos bíróként

ítélkezzék önmaga felett. Így alakul ki a karma. A belső morál

a lelkiismeret szava, az isteni üzenet bennünk. Minden embernél

szellemi fokozatának megfelelően hatol át az anyagi gátak és

káprázatok szövevényén, hogy egy-egy pillanatra fénybe borítsa

a kivezető utat.

A mai létfokozatokon az emberek többsége számára már alig

hallható a belső ethosz hangja. A tettek sorsszerű visszahatása

rendszerint csak később, egy-egy inkarnáció hatókörén túl

jelentkezik. Bár a Vízöntő-kor uránuszi felgyorsulásával a

visszaható erők egy életen belül is utolérhetik a sorserők

elindítóját.

A társadalmi szükségszerűség különféle erkölcsi gátrendszereket

hozott létre. A törvény és a parancs eszközeivel kénytelenek

fegyelmezni az egoizmus gátlástalan dúvadjait, akik

ellenszegülnek a fennálló rendnek. Magasabb szempontból ez még

nem is morál, mivel fenntartója egyrészről a hatalom, másrészről

a büntetéstől való félelem. Általában mégis ilyen értelemben

különböztetnek meg például különféle valláserkölcsöket, vagy

hedonizmust (élvhajhászást), utilitarizmust (haszonelvűséget) és

számtalan elágazását a kényszerű együttélés feltételeinek. Pedig

az erkölcsi jó nem pusztán társadalmi képződmény. Ami maradandó,

örökérvényű benne, azt egyedül a transzcendentum tartalmazza.

A társadalmi törvények, beleértve a legtöbb egyházi és vallási

parancsot is, elsősorban saját rendszerük létalapjait

biztosítják. A legtöbb erkölcstan a maga igazát hirdeti, a nagy

világvallások még a kinyilatkoztatás isteni származására is

hivatkoznak. Ennek ellenére céljukat, a világbéke létrehozását

sokféleségük, ellentmondásaik, fanatikus vallásháborúik teszik

kétségessé. Szükségességük mégsem tagadható. Semmiféle társadalmi

rend nem állhatna fenn nélkülük. Fokozataik, mint a

betyárbecsület, a lovagiasság szabályai, az egyes foglalkozási

ágakban a becsületről kialakult felfogások, az országos

törvények, a szekták, vallások parancsai és az etika különféle

filozófiai irányzatai, mind viszonylagos pótszerei az egyetemes

morálnak. Ez utóbbit azonban - mint már mondtuk - nem lehet

egyedül a ráció eszközeivel felfogni.

E ponton nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy a különböző

vallások és szekták morálja nem azonos az ősi

kinyilatkoztatásokéval. Ezek lényege mindig kis körre vonatkozik.

Amikor tehát tömegvallás lesz belőlük, belső tartalmuk felhígul,

az isteni kinyilatkoztató nevéből jelszót és cégért gyártanak.

Az általuk elismert szentírások szövegét önkényesen, saját

céljaiknak megfelelő síkon magyarázzák. A valódi tartalmuktól

megfosztott isteni üzenetek pedig, mint erkölcsi parancsok, a

lelkek fölötti hatalomra törekvők fenyítőeszközeivé torzulnak.

De ma ezzel párhuzamosan óriási erjedési folyamatok zajlanak az

emberi hit és gondolatéletben. A tét a túlélés vagy a teljes

alámerülés.

A keleti vallások egy része, így a hinduizmus dharmatana a nálunk

meg-szokott értelemben nem ismeri a bűn fogalmát. A földi életet

egy hosszú sorozat egyetlen láncszemének tekinti, amelynek

feladata az egyént a tudatlanságból (avidjá) a tudás (vidjá) felé

emelni. A tömeg tudatszintje persze Indiában is alacsony, csak

kiváló egyének fémjelzik e magasrendű eszme minőségét. Végtelenül

egyszerű és mélységes tételük így fogalmazza meg az abszolút

morált: "Tat tvam aszi", "Te is az vagy. Te is én vagyok. Te is

Isten vagy". Az ős igaz villáma ez, amely leégeti a különvalóság

elhitető rongyait. Minden mindennel és mindenkivel összetartozik.

A tragikus módon különvált részek lényegükben egyek Mája fátyla

mögött.

Az etika viszonylagos mértékét mindig ennek az egyetemes morálnak

a megközelítésén mérhetjük le.

ALÁMERÜLÉS ÉS EMELKEDÉS

A brahmai ideacsíra létíve kétfelé válik. Az elsőt az

önérvényesítés kifelé burjánzó ereje, a zárt individualitás

vezérli. E folyamatban saját ideatöltését akarja megvalósítani

marsi lendülettel. Az involúciós szakasz első ütemé-ben a

pro-homo, a három szemű mágikus lény küzd önös céljaiért, egészen

az önpusztító kataklizmáig. Második felében - a nagyagy

kifejlődésével - a racionálisan gondolkodó ember írja tovább az

újabb fajták véres és sötét történetét.

A homo-mágus közösségi élete teljesen elüt a mai emberétől, így

etikája is más. E titokzatos és hatalmas ősöknek nincsenek

titkaik egymás előtt. Transzcendens erőik birtokában pusztán

mágikus távvetítéssel tudnak használni vagy ártani egymásnak. Az

anyagon túli kapu nyitva áll előttük, s a halál, a fizikai lét

megszűnése nem nihilbe zuhanás, hanem áttetsző sorompó, amely-nek

felemelkedése után az élet járműve tovább gördülhet az újabb

létváltozatok felé. A nemi szégyenlősség ismeretlen előttük, és

a ruházat nem teszi csábítóan titokzatossá a testiséget. A nemi

aktus náluk egy magasabb síkon le-játszódó, misztikus, teremtő

egyesülés. A tulajdon szerepe nem olyan hangsúlyos, mint a mi

életformánkban. Szükségleteik nagy részét teremtő varázserejük

ősforrásaiból elégítik ki. Fények, színek, hangok rejtélyes

tevékenysége ez, amelynek fogalmi nyelve feledésbe merült azóta.

E morált a különféle ősi mítoszok őrizték meg számunkra.

Az egyének egymástól való elkülönülése a ráció világában válik

teljessé. Egyszerre csillagtávolságok zuhannak ember és ember

közé. E társadalom morálja tehát nem lehet más, mint az egyén

függetlenségének, szabadságának elismerése és tiszteletben

tartása. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha minden-ki olyan mérvű

korlátozásnak veti alá magát, hogy ne sértse vele embertársai

jogos igényét. Ahol feltámadt ez az abszurd hiány, ott

megszületett az emberi erkölcs törvénye. Az anyag síkjának

morálja kényszerűen alkalmazkodik a megmerevedett, idő-tér

korlátai közé zárt formavilághoz. Tétele szerint itt nem szabad

elfoglalni másnak az életterét, mert ez csak az egyéni szabadság

megsértésével, erőszak árán történhet meg. Tehát tisztességtelen

cselekedet kivetni valakit jogos helyzetéből.

Az erőszak alkalmazásának e tilalma kiterjed az asztrál- és

mentálsíkra is. Morális szempontból még a jót sem szabad

erőszakolni! Jó erőszak nincs!

A közösségi élet szabályát az evangélium egyetlen mondatba

sűríti: "És a mint akarjátok, hogy az emberek veletek

cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal."

Az evolúció ott kezdődik az egyén számára, amikor harcokon,

gyönyörökön, kudarcokon át bizonyossággá érik benne a sejtelem,

hogy a vágyvilág minden változatában hiábavaló. E felismerésben

megtorpan az egyéni érvényesülés lendülete. A kifelé hatás

örömkereső, éhes csápjai ernyedten elengedik a csillogó, külső

formákat. Hitének mámora nélkül azok sivár díszletté szürkülnek

előtte. Megszűnik minden szétágazó, kifelé burjánzó irány benne.

Kezdetét veszi az erők visszaözönlése a kiindulás felé.

Az ilyen tapasztalatok utáni befelé fordulás - minden

egocentrikus őrlődés ellenére - nagy erkölcsi eredményeket érlel.

E legmélyebb individualitás méhében izzik fel a "Tat tvam aszi"

kollektív eszméje. A lélek szemlélete fokozatosan

kozmocentrikussá tágul. Szaturnusz Héliosz, a Nap tégelyébe

kerül. Megolvad, átalakul, megtisztul. E stádiumban véget érnek

az erkölcsi parancsok. Erkölcs és lény eggyé forr. Az individuum

feladja különvalóságát, és fokozatosan egyesül az Önvalóval.

A morálnak e belső teljességét nem lehet törvénnyel

kikényszeríteni. Ahogy a nagy szeretet a nagy megismerés leánya,

úgy a változások fölötti, szilárd erkölcsi mérték is csak az

érzések és az értelem katarzisából születhet. A zord puritánok,

a mások életébe leső, mindent és mindenkit elmarasztaló

erkölcsprédikátorok, kérlelhetetlen erénycsőszök valójában

elnyomott, rejtett, tudat alá száműzött önmaguk ellen harcolnak,

kétségbeejtő hiányaikat kiáltják világgá. Mert akiben él az

erkölcs, az nem prédikálja, akiben világít az erkölcs, az nem

kérkedik vele, s akiben vérré vált az erkölcs, az nem fon belőle

korbácsot.

Az igazi morál - egész világszemléletünk - bennünk van, nem pedig

rajtunk kívül. Minden kívülről jövő kényszer lehet szükséges

rossz. Értéktelensége nyomban kitűnik, ha a kényszerítő hatalom

vagy tekintély nyomása megszűnik.

Hogyan lehet mégis e belső értéket gyarapítani? Puszta

tanulással, szónok-latokkal, fegyelmezéssel aligha. A tilalom

kíváncsiságot, a kényszer lázadást szül. E módszerek még soha

sehol nem váltak be. A ridegen fanatikus vallási nevelés

tömegével tenyésztett ateistákat. A kevélyen aszketikus

megszorítás pedig addig nyesegeti áldozatai természetes vágyait,

amíg azok a legvadabb perverziókká torzulnak.

Az etika velünk születik. Ezt tudatosítanunk kell. E folyamat az

ember fejlődésének legrejtélyesebb misztériuma. Mert mindhárom

sík - a fizikai, a pszichikai és a szellemi erők - szolidaritása

szükséges hozzá: tudás, élmény, tapasztalat. Az embernek meg kell

ismernie a messianisztikus morál minden mulandósággá alvadt

energiát fénnyé oldó igazságát. Vagyis azt, hogy a morál elleni

tetteivel önmagát veti a szenvedések poklába. Okos, szellemes,

éles eszű ember is lehet teljesen immorális. Az érzelmes,

rajongó, fanatikus ember is el-követheti a legdurvább

erkölcstelenségeket. A földi törvények kordonán belül lapuló,

anyagias álszent valójában erkölcsi analfabétizmusban

vesztegelhet.

Az etika kibontakozása szempontjából meghatározó a szellemi

környezet, amelyben felnövünk, ahogyan a testi növekedésre nézve

sem mindegy, hogy mivel táplálják a gyermeket. Ezért a fejlett

erkölcsi érzékű újszülöttre nem közömbös az alantas családi

környezet, viszont a született bűnöző nem válik erényessé

azáltal, hogy tisztességes családba született. A nevelésnek mégis

van bizonyos formáló hatása.

A ZODIÁKUS TIZENKÉT PRIZMÁJA

A morálnál éppúgy, mint a lét minden jelenségénél, a

karakterológia számol a planéták háborújával. A nagy eszmék az

emberiség tizenkét alaptípusának prizmáján tizenkétszeres törést

szenvednek. A kozmikus morál is a zodiákus tizenkét árnyalatában

tükröződik. Mind a maga sajátos karakterének megfelelő színt

vonja ki belőle, azt hangsúlyozza a többi rovására, és annak

fegyvereivel harcol a másik ellen.

A morál tizenkét színben jelenik meg a zodiákuskörön. A jelek

egymás utáni sorrendjében határozott célirányosság mutatkozik.

Az egész sorozat, a Kostól a Halakig nemcsak az ekliptikán, hanem

a morál kivetülésében is kört képez. A kör a Kosnál az életigenlő

akarás piros színével kezdődik, majd az összes árnyalaton át az

Unió Misztika színeket egyesítő fehér ragyogásában zárul a Halak

végén. A kör első felét a Kostól a Szűzig a különálló én

ego-centrikus iránya fogja egybe. A Mérlegnél ez az

alaphangoltság megváltozik: a személyiség lassan feladja önmagát

a spirituális operációkban, s végül egye-sül a Világlélekkel.

E kifejtés a többi csillaghatástól nem befolyásolt, ideális

zodiákusjelentésekre vonatkozik.

A Kos jelben még nincsenek múltbeli tapasztalatok. Az én

gátlástalan, nem tűr korlátokat. Ideálja a hatalom, de saját

hatalmának érvényesítése. Nietzsche Übermensche, felsőbbrendű

embere. Született diktátor. Morális elképzelése a diktatúra, de

csak amíg a saját hatalmát nem korlátozza.

A Bika nyájember. Nem mintha kevésbé volna egocentrikus az előző

jel karakterénél, hanem mert önzésének kielégülését az anyagi

javak zavartalan birtoklásában találja meg. Mivel saját nyugalmas

életét a mások szociális jó-létében látja biztosítva, bizonyos

kollektív társadalmi szervezetet tart szükségesnek. Morálja: az

anyag birtoklása jó, mivel a népet boldoggá teszi.

Az Ikrek érzelmekben csapongó Merkúrja sokoldalú, de éppen ezért

egy irányban sem mélyül el. Önzése már enyhébb, mint az előbbi

két típusé, de ez nem felszabadultságának, hanem inkább

felületességének a következménye. Könnyedsége kétes kalandokba

sodorja. Erkölcsi világképét pontosan körvonalazni nem lehet,

mert szerinte jó az, ami kellemes.

A Rák szülöttje tipikus nyárspolgár. Benne már kialakulóban van

az önzetlenség kezdeti állapota, amely azonban nem haladja meg

a birtokolva gyámkodó szeretetet. Fontos számára, hogy az emberek

mit gondolnak róla. Szigorú erényőr, de szempontjai kicsinyesek.

Bizonyos szellemi távlatok hatnak rá, de ezekből hamarosan a maga

szűkebb területére vonul vissza. Morálja az előítéletekkel

átszőtt puritán becsületesség.

Az Oroszlán nagyvonalú, melegszívű és bőkezű, de csak az önzés

hétköz-napi értelemben vett, egészséges határáig. A Kos hatalmi

túltengése nála öntudatos méltósággá finomul. Énközpontú

szemlélete még hangsúlyos, de a jóért áldozatokra is képes.

Világszemléletének napközpontjában az isteni törvény ideálja

világít. Magatartása arisztokratikus. Az Oroszlán az uralkodók

jele, akik Istentől valónak érzik hatalmukat. Morálja a saját

tekintélyét tiszte-lő hatalomra épül.

A Szűz mint az első félkör záró jele a magasabb rendű

Merkúr-hatásnak megfelelően értelemmel átszőtt belső élményekre

hajlamosít. Benne tisztázódik a társadalmi morál követelménye,

az ugyanis, hogy önként engedjen saját érdekeiből, s áldozatot

hozzon a közösségért. Egója még ragaszkodik az anyaghoz, de

keresi annak mélyebb értelmét. Morálja: jó az, amiben rend van.

A Mérleg jelével kezdődik a belső ethosz kibontakozása. A

középpontban állva, kiegyenlítő szerepe van a két félkör között.

Benne rejlik az első morális tapasztalatok esszenciája és a

kialakulás folyamatának csírája. Saját világa és a külvilág

között egyensúlyt igyekszik létrehozni. Ennek lehetőségét egyedül

a harmóniában találja meg. A Mérleg morális elve: jó az, ami

szép. Ez volt az ógörög filozófia hitvallása is, amely bármily

vonzó, mégis csak egyetlen sugara a prizma által szétszórt

fénynek.

A víz jelű, de tüzes, marsi Skorpió a szellemi végletek jele.

Benne játszódik le a testiség és a magasröptű szárnyalás

viaskodása, a személyiség halál-küzdelme, amelynek hátterében a

sértődött és féltékeny nemiség száműzöttje lappang. Színpadjának

görcsös kézzel összevont függönye mögött nagy győzelmek és

sorstragédiák bonyolódnak. A Skorpió-szülött moralitása a

Mérlegéhez viszonyítva mintha visszaesést mutatna, de csak

látszólag, mert értékes tapasztalatokkal gazdagodik belső

küzdelmei során. Nem maga a morál ér-dekli, hanem az igazság, ami

mögötte van. A kauzalitás fanatikusa. Elve szerint jó az, ami

igaz. Ezért még az úgynevezett jó Skorpióban is van valami

romboló elem.

A Nyilas könnyedsége és sokoldalúsága emlékeztet a vele

szembenálló Ikrekre, de megszerzett ismeretei elmélyültebbé

teszik. Finom és előkelő, kerüli a súrlódást. Az etika kérdése

nem probléma számára, lelki nagyvonalúságának természetes

folyománya. Transzcendens tanulmányok nélkül is vallásos, mint

okkultista pedig határtalan távlatokig képes elhatolni.

Meggyőződése, hogy jó az, aminek a hatása is jó. Ezért törekszik

a békére.

ABak az utolsó erőfeszítések gyűjtőállomása, az anyag feletti

uralom végső koncentrációja. Éles értelmével felboncolja nemcsak

a testi, hanem a lelki és a szellemi idegszálakat is.

Kérlelhetetlen szigorral készül a dolgok mögötti rejtelmek

felszámolására. Szívós és kitartó kutatásainak eredménye az, hogy

felfedezi a mindenütt uralkodó törvényt, s ezért az a vélemény

alakul ki benne, hogy a legfőbb jó a törvény. Ebből olyan merev

szabályt csinál - ami törvényes, az jó, mert minden törvény

morális -, hogy nem ismer kivételt. Éppen ezért, még ha jó is a

Bak-szülött rendszere, akkor is életellenes. Szigorúsága

önmagával szemben is kíméletlen.

A Vízöntő birtokában van mindannak, amiért a Bak olyan

kegyetlenül küzdött. Közel van a célhoz. Mindenféle merevséget

és kötöttséget levetkőzve, szabadnak érzi magát, és ezt a

szabadságot szeretné megszerezni az egész világnak. Elve az, hogy

jó az, ami szabaddá tesz. Végletes formáiban ez vagy anarchiához,

vagy - szellemi vonalon - megváltáshoz vezet.

A Halakban a kör bezárul. A ciklus befejeződik. A Kosból kiindult

egyén, személyiségét feladva, oceanikussá válik. Egyesül a

mindenséggel. A morál köznapi értelmezése erre az állapotra már

nem alkalmazható.

Végighaladva a zodiákuskör összes jelén, megfigyelhetjük, hogy

váltakozva hol az individualitás, hol a kollektív eszme

hangsúlyos. E hullámzásban azonban állandó fokozódás érvényesül.

A Kos és a Vízöntő individualizmusa, valamint a Bika és a Halak

kollektivizmusa oly távol esik egymástól, mint ég a földtől.

A zodiákusjelek a morál minden irányelvét képviselik.

Nyilvánvaló, hogy a teljes megoldást egyik sem tartalmazhatja.

A tévedéseket a prizma okozza, amelyben az eredet teljessége

megtörik, és elemeire bomlik. Az egyéniség teljes feladását

jelentő Unió Misztika tulajdonképpen már a csillaghatások fölött

áll.

A MORÁL EGYÉNI MEGHATÁROZÁSA

Most egy olyan gyakorlatot kínálunk az érdeklődőknek, amelyben

mindenki meghatározhatja saját morális tételét. A definíció rövid

és tömör legyen.

A gyakorlat második részében bővebben kifejthetjük, miben

maradtunk alatta saját erkölcsi ideáljainknak.

Alátámasztásul röviden és tömören megfogalmazzuk a tizenkét

állatövi jel erkölcsi törvényeit. Ezek a törvények azonban elemi

erejű, benső tételek. Legtöbbször ellentmondanak a vallási és

társadalmi ideáloknak, amelyekhez az emberek - legalábbis

látszólag - igazodni igyekeznek. A következő tizenkét

meghatározás a típusok jellemalkatába beépült ösztönös erkölcsi

vezérmotívumot mutatja be, amelyből minden döntésük és ösztönös

magatartásuk származik:

Kos: Jó a diktatúra, amelyet én gyakorlok.

BIKA: Jó az anyag birtoklása és megőrzése.

IKREK: Jó az, ami kellemes.

RÁK: Jó az, ami nem okoz súrlódást és ellenállást.

OROSZLÁN: Jó az én hatalmam és tekintélyem.

Szűz: Jó az, amiben rend van.

MÉRLEG: Jó az, ami szép.

SKORPIÓ: Jó az, ami igaz.

NYILAS: Jó az, aminek hatása is jó. Jó a béke.

BAK: A legfőbb jó a törvény, és a törvény az én meggyőződésem.

VízöNTő: Jó az, ami szabaddá tesz.

HALAK: Jó az, amiben feloldódhatok.

A jellem az ember fejlődésének erkölcsi mérlege. A beavatások

próbái nagy-részt morális természetűek, rendszerük is ilyen

alapokra épült, mert a kataklizma, amely a mágikus hatalmat és

tudást elhomályosította, a szellem erkölcsi bukása volt. Nem a

tudás és az erő, hanem az erős egyéni tapasztalat, a

következmények átélése és a szenvedés élménye hiányzott. Ezért

kellett az egyetemes életáramba szőtt mágustitánnak egyénné

válnia. A vak és sötét testgubó, amelybe bezárult, morális lényét

érleli. Ez az értelme annak, hogy igazi beavatott még a

legtehetségesebb és legintelligensebb tanítványt is csak alapos

erkölcsi próbák után avatja be a rejtett tudományok legmélyebb

titkaiba. Mert a tudás és a teremtő akarat bármilyen mértéke

katasztrófához vezethet, ha nem irányítja erkölcsi megismerés és

erő. A négy okkult erény közül a merni és a hallgatni természete

etikus.

Ideálunk meghatározásához kettős meditáció vezet. Ebben

rátalálunk az ösztönös, elemi erejű mantrára, fejlődési

stádiumunk benső fémjelére, hasonlóan ahhoz, amelyet a tizenkét

jelnél felsoroltunk, s utána a pontos meg-határozásra, amelyet

szellemünk elérendő célként elénk vetít.

Mert a ma ösztönös állapota ugyanis a tegnap ideálja volt.

Az első feladat ilyenformán lényünk ösztönös, titkos moráljának

kibányászása. Ez a legnehezebb feladat, mert nagy önismeretet

kíván, s az önmagunkkal szemben gyakorolt őszinteség olyan

mértékét, amelyre kevés egyéniség képes.

Az átlagemberek legtöbbje nem él a sokszor dogmatikus, álszent

ideáljai szerint sem, noha önmagával is igyekszik elhitetni e

hazug, külsőséges létpozitúrát. Álokoskodásokkal, szépítő

érvekkel kendőzi el titkos vétségeit, pót-cselekvéseit, amelyek

jelleme erkölcsi fokozatából fakadnak. Ezért, amikor valaki a

templomban megkönnyezi azt a nemes parancsolatot, hogy "ne tedd

másnak, amit magadnak nem kívánsz" vagy "ne ítélj, hogy ne

ítéltessél", ugyanakkor minden megnyilvánulásában ennek az

ellenkezőjét teszi - nagy-részt csak azt cselekszi mással, amit

maga foggal-körömmel elkerülni igyekszik, és szorgosan pálcát tör

mindazok fölött, akiket a magáéhoz hasonló gyengeségen ér -, az

ilyenfajta ember lényének ösztönös "morális" törvénye ez idő

szerint a következőképpen pontosítható: "Jó és helyes az, amit

én teszek, függetlenül minden erkölcsi parancstól."

E morális gyengeségünk megtalálása, néven nevezése éppen olyan

fontos, mint magasabb ideáljaink megfogalmazása, és a számvetés

azzal, hogy mekkora a távolság a két pont között. A felismerés

és a tudatosítás sohasem paszszív, hanem dinamikus folyamat.

Pszichikai értelemben a tökéletes diagnózis maga a kivonható

szérum is, amely a betegséget gyógyítja.

                      Csillagok balladája

ASZTEROIDA

Rendetlenség van

a Kozmoszban. Csillagcsavargók

kószálnak benne,

titkokat szöktető magányban,

vagy édes kettesben, az intim pillanat

pornómozzanatát egy villám

fényében felmutatva, s eltűnve.

Ki tudja, honnan hová zuhannak,

fel vagy le, mert nincs tér-idő.

S mi a fent, és mi a lent?

Ultraviola vagy ibolyántúli

infravörös világban minden

aszteroida átmeneti utas,

bensejében érc vagy ékkő,

titáni, nemző őserő,

mámoros orkánt üvöltő.

Sikoltva fut az üstököskirálynő.

Szikrázó uszálya fennakad

egy-egy szörnyszikla karmán,

s ez úgy véli, istennő csókját

szökteti a határtalanba tovább

a semmi és minden közötti

mérhetetlen, végtelen óceánnyi

létben, amelyben vajúdnak

a napok, csillagporontyokat szülnek

a csillagok, s a tejúterek

lüktetve lélegeznek, robbannak,

kihunynak, felébrednek,

csak halált nem ismernek.

Vén embertörpe jegyezte fel ezt,

akinek léte pillanat volt,

de abból semmit sem értett.

Nem ima helyett.

2001

FÖLDANYA

Nem vagy mostoha, hanem okos.

Tudod, földgyermeked fogyatékos.

Jól szereted. Számításod,

módszered félelmetesen hatásos.

Fájón kemény. De azt irtod, ami gyom.

Fekély, méreg iránt nincs irgalom.

Elemeiddel tereled el poklaiból

a magzatod, aki csillagbölcsődben ringott,

de ellened fordult, megtagadott.

Lelke sűrű bozótját dühödt rovarrajok

szállták meg, indulatvadállatok.

A másikban önmagát falja mohón.

Sebei kérges falak.

Létük könny- és vérlucsok.

E súlyos mocskot, vészes halálkórt

kell gyógyítanod, orkánok,

tüzek, rengések áradását

tisztító dühöddel operálod,

hogy ébredjen, hályoga lepattanjon.

Emlékezzék: az otthon,

ahová tartozik: a BIOSZ.

2001. június 10.

VÉRVÁD

Ostoba emberfejembe

vetülsz, Te nagy kívülálló,

érzéketlen Titán,

titokzatos könyörtelenséged

ismeretlenjéből.

Legiszonyúbb bűnöd az, hogy

az embert gyurmádból megformáltad

- talán megbántad.

Rettentő sejtelem támad bennem,

hogy nem. Csak játszottál.

S e formákat megunva,

még torzabbá facsarva félredobtad.

De amit Te nem tudsz,

az e teremtés borzalmas felelőssége,

embernek láthatatlan Küklopsz,

amihez hozzányúl teremtő szellemed,

abba szikra pattan, örök láng,

kiolthatatlan. Tűzvész, orkán,

sem tengerár nem tüntetheti el soha.

Pedig véróceán ömlik át rajta,

mocsárba fúl, lényében háború dúl.

Rombol, harcol, templomot, temetőt épít.

Önmagad korbácsa vagy minden élőben,

mert e szikrád iszonyú inger.

Zsarol, és örökké üldözött marad.

Kérünk, küldd el végre hozzánk

azt, aki éretlen, gonosz játékaidból

felnevel. Hogy a halandó e világában

végre békét leljen.

2001

ANNYIT MÁR SEJTEK

I.

E világ láthatatlan szelleme

szánó iszonnyal nyúl könnybe, vérbe,

Orpheuszi lantjának húrjain ő játszik vergődve

II.

Szeretne altatódalt, zsoltárt zengeni,

nem hörgést, vészszirénát üvöltetni.

Nem érti, miért fél kisdede elaludni.

III.

Ő tudja, hogy új napkeltére

ébred majd, de kis betege

lázas. Elfelejtette.

IV.

Oly tehetetlen volna e szent

dajka? Vagy megérteni képtelen,

hisz maga sohasem volt ember.

V.

Csak egyetlen közülük vállalta,

a földi golgotát ma is járja

leroskadva, s újra felállva.

VI.

Ő tudja, értünk, vérezve,

megfeszítve minden rettegőben,

vajúdó anyában, sikoltó gyermekében.

VII.

Csak Ő maradt nekünk,

aki szeret, és akit szeretünk.

S karjában a szelíd halál álmába merülünk.

VIII.

Buta kis kölykök vagyunk.

Titáni szellem úr! Felsírunk,

amikor születünk, s testkínpadunkba

kapaszkodunk.

IX.

Dajka vagy? Segíteni akarsz?

Szelíd, jó, végső álmot adj,

ha súlyos életesténk ránk szakad!

X.

Ahogy Őt ringatta a Madonna,

sebektől szaggatott fiára

könnyei ékes gyöngyeit hullatta.

XI.

Ő tudta, amit Te sem tudsz,

titáni dajka. Az eszme tisztul,

ha a Korpusz kötve-oldva végsőt jajdul

XII.

Sírkamrája így borul fénybe,

elmúlik pokla, röppen a mennybe

súlytalan, tisztán, örökre.

2000

CÍMZETT ISMERETLEN

A föld súlyos beteg.

Ájult már. Megveszett.

De tovább forog, mint a dervisek.

Népei holttestén nyüzsögnek.

Falósejtek ők. Veszélyesek.

Egymást eszik, mert éhesek.

Kannibál dühe ez mindenki ellen.

Ő esz meg, ha én nem eszem.

Segítsenek! Valaki segítsen!

A kozmosznak szeme, füle nincsen?

Hogy lármáznak pedig a harangnyelvek,

Bábel papjai imát szüretelnek.

Visszahullnak? Jajszavam rossz címre tévedt.

2000. május 15.

BALLADA

Járja a járdát ezernyi nő, férfi, gyermek.

Van köztük feszes hasú, fiatal, vén reszketeg.

Hová tartanak? Ők sem ismerik az igazi címet.

Tudatuk alatt kérdés dörömböl: minek?

Akire titkot bíztak, nem oszthatja meg,

szívébe rejti e szikrázó, varázsos ékkövet.

A csőcselék vihog, gúnyolódik.

Mennyire szegények!

Nincs sziklamozdító hitük, amely tudássá érhet.

S ha elfogy a járda, tovább hová lépnek?

Mikor testüket visszaveszik, mivé lehetnek?

Kronosz szakadékba veti, aki hulladékká lett.

E haláltól terhesek tőle menekülnek,

s mennek, csak mennek. Célba sose érnek.

2000. május 16.

LEHET-E?

Lehet-e, hogy bolygónkon

feje nő a fejetlennek,

s üresség helyett mellében

forró, érző szív ketyeg?

Lehet-e? Lehet-e hinni

a ravasz ígérgetőknek,

akik mindent akarnak,

de semmit se tesznek?

Lehet-e, szabad-e biztatni

a hazug csalót, tartson ki,

ügyesebben fossza ki

a gyanútlan áldozatot?

Lehet-e, szabad-e a szegényt

szegényebbé, a gazdagot

gazdagabbá tenni, s mellére

érte érdemrendet tűzni?

Lehet-e, szabad-e a farkas

mellé állva, a bárányt vádolni,

hogy ő jár lopni, elevent

marcangolni, amitől az ordas száj

piroslik?

Ha nem, akkor miért ez a

titkos törvény mégis?

Hiába prédikál a száj mást,

a kéz a szegény gyöngének sírt ás.

Ha nem, miért a hóhér mellé

áll a tömeg, s üldözi az üldözöttet?       

Aki menekül, csak bűnös lehet?

Csillagunk miféle törvényt követ?

Ki vetette bele a kegyetlen

magot, a másikban önmagát

gyilkoló, tébolyult erőszakot?

Mikor élnek közöttünk szent táltosok?

Miért oly erőtlen, szelíd a jóság,

s pöffeszkedő Góliát a gonoszság?

Kihez kellene fellebezniük

igazukért az ártatlan halhatatlanoknak?

Pokolsziget e csillag a mindenségben.              

Szabadulni róla csak a megfeszített

holtaknak sikerül, akikről a korpusz

bélyege lekerül. E kód a sírkamrakulcs.

Szeretném, ha másképp lenne,

s én szépelegve, elbűvölve

dicsérném a véresen kelő Napot.

De nem hazudok. Imádkozom.

Keresek egy barlangot. Nem

eszem, nem iszom. Kadáveremet

a vadállatoknak hagyom. Lelkem

kiszáll e csillaghajóból,

ahol gályarab volt.

2001. augusztus 2.

NEM KÍVÁNOK MAGAMNAK

semmit. Embertársaimnak mindent,

hogy poklukból a fénybe meneküljenek.

Beforrjanak szívükben a gyűlöletfekélyek.

Kórságuk széruma a szeretet.

Halandó minden ember. Mindegy,

cigány, zsidó, arab vagy néger.

Gazdag és szegény, meztelen

született, s porhüvelyét csupaszon hagyja el.

Bennük saját húsodat karmolod, téped.

Sebük rajtad nyílik, vérük a véred.

Férgek lepték el hazádat, a földet.

Egyetlen orvosodat megfeszítetted.

Ha akarod, élni fog. Támaszd fel!

A Golgotás szeret! Sírkamrája üres!

Damaszkuszi utadon vár csendben.

Sebei véreznek, könnyezik érted.

2001. október 6.

ÜRES SZEMEK MÖGÖTT

penészes tűzfal mered. Véderődnek vélik,

pedig a ketrecük. Benne büntetésük töltik.

Égből, fényből nem látnak szemernyit.

Hidegtől jéggé dermednek csontjaik.

Belül és kívül a semmit rejtik.

A tükörben másik lényüket gyűlölik.

Minden fohászuk feldobott kavics.

Saját súlyától a földre visszaesik.

Panaszaikkal Hadészt idézik.

Bokájukon lánc csörren. Kezükön bilincs.

2000

VAJON MIFÉLE

kozmikus karikaturista

alkotott gyötrő paródiaműveket

arról, amelynek magja szent?

Mit csúfol azon, ami eredeti,

igazul szépséges?

Miért érinti éretlen röhej

az öröklét remekművét,

amely egyetemes egyensúlyban

éli a szelíd teljességet?

A parodista unta e békességet?

Kiszakadt belőle, száműzött lett.

Nincs nyitó kódja hozzá. Tévelyeg.

Autista magánya félelmetes.

Helyzete szánalmas.

Kizárulása reménytelen.

2001

ODABENT

fészekmeleg, ringató csend

pihenteti a boldog Mindent.

Nem létezik a különvaló senki,

a semmi sem. Védett, megérett

árambölcső. Zárt. Nem lehet

feltépni a salakká lett éretlennek.

Helye a talajtalan szeméttelep,

a mozgó sehol, amely tévelyeg.

Nem számít. Rész. Nem pihen.

Keres, és nem talál semmit sem.

Furcsa kárhozott, töredék. Szegény,

szegény kozmikus szemét.

2001

Ó, ISTENEM!

Szakad ki belőled, belőlem,

ha felsajog rettegő szívem.

Pedig különben vitázik veled.

Vagy-e, segítesz-e? Törődsz-e

teremtményeiddel? Te alkottad-e

ilyen kiszolgáltatott tökéletlenre,

gyilkosan gonosz butára, kétesre

silány művedet benne? De

elvárod érte, hogy halandóid esdekelve,

térdre esve írt könyörögjenek gyötrelmeikre

Vajon miért nem alkottad őket

jobbra, örök örömre, bölcsre, szeretve?

Nem akartad? Nem tudtad? Lehet-e,

hogy e kudarcos, görcsös világhoz

semmi közöd nincsen?

Sikolyok, imák koppanva visszahullnak

rejtélyes kóderőd alól a mélybe.

Nem is sejted, mennyi a neved

e téveteg, torz, csonka nyüzsmények

lelkében, s esdeklésük mily nevetséges.

Hódolnak neked, hízelegnek. Dicsérnek.

Lábad elé áldozatot tesznek,

szülnek, temetnek, ölnek, átkoznak,

építenek, rombolnak, hadjáratot vezetnek,

s mindezt a nevedben.

De hát miképpen lehetne

köze ehhez egy tökéletes

Istennek? Aki hibátlan, szent

sugárzás, léte maga a menny,

amelyben nyoma sincs a bűnnek,

halálnak, szenvedésnek?

Ha tudnál róla, észrevennéd

e tébolyult csillag kápolnájában,

hogy imádkozik összekapaszkodva,

könyörögve a halandó tömeg,

amely Atyjának hisz vakon, és sírva

szólít, újra és újra imádkozik

kegyelmedért. Hol vagy? Miért

nem adsz jelet? Miért nem felelsz?

Miért hallgatsz, ha vagy?

Szentélyed üres? Sötéten kong

falain a kínok sikolya s az ima?

Neved nincs. Számod sincs.

Földünkön mégis, mégis

zúg, jajong e tébolyult hit.

Istenem! Istenem segíts!

2001

TÜSKEKORONÁS KIRÁLY

Mennyire nem értenek

most sem, és sohasem.

Elárulnak, köveket vetnek rád,

hogy eltakarják fényedet,

mert rettegnek iszonyú

erődtől. Üvöltenek, nehogy

meghallják szelíd, halálon

túli csendedet. Rohannak,

s Te csak állsz. Te csak

vársz. Mágnesed rettentő vád

a gonosz maszkabál ellen.

Tüskéid alól könnyes vérpatak

ömlik értünk,

pedig nem érdemeljük.

Halandó! Szívedre hallgass! Ne üss!

Ne átkozz! Ne dobolj!

Egy akol, egy pásztor.

Hiába futsz előle, elér!

Benned zakatol. Popzene

mögött zsoltárt dúdol,

imagong kondul. Engedd

magadba. Ne sebezd,

ne verd, ne mocskold.

Ő sír! Téged sirat.

Megtagadtad benne magad.

Lelked gyilkosa, ébredj!

Ember vagy, nem őrült tömeg.

Ő áll, és vár. Ő a te időtlen csended.     

Szíve forró, illatos kenyér.

Édes nektár: szeretet.

Ismerd fel végre,

hogy nincs tőle külön léted.

Görcsös egód helyett

a megváltó Krisztus él benned.

2001

A "HOGYAN"

Csak erről van szó.

A többi elhanyagolható.

Vajon mi volna jó:

úgy élni, mint kiscsikó,

aki nem tudja, hogyan lesz jó?

Hazudjon-e a halandó,

hogy nyaka nem üres halálfejhordó?

Tudni, hogy már a kezdet a véghez

visz egyre közelebb.

Könnyebb volna hinni, hogy nincsen

vég, csak kezdet s végtelenség?

Sajnos az ember ehhez nem elég

bolond. Csak félig.

Egy kicsit hisz, nagyon kételkedik.

Semmit sem tud, persze.

Saját sorsából kirekesztve,

les be testébe, agyába, szívébe.

Kéj villáma nemzette.

Kínban született. Gyermeknek

tehetetlen, felnőttnek elemektől

függő, rángó, síró, kacagó kelevény.       

Valaki rángatja valahol. De ki?

Vajon, ha minden percében

benne élne az elkerülhetetlen,

tudna-e dolgozni, szeretni, tervezni,      

gyűlölni, harcolni, vagyont gyűjteni,

építeni, remélni, nemzeni, politizálni?

Karrierért marakodni, kivájni

versenytársa szemét, s kivárni

saját nyavalyás, halálos rángását?

Hát ezt teszi, nem? Vagy valami

rejtelmes "másban" bízik, amelyhez

szó nem férhet, ez a sejtelem,

de ez nem ismer változást, fogalmazást.

Csak van! Mindenek ellenére,

és minden ítélet felett.

2000

JURTA

Kis kerek anyaméh

a sűrű erdő mélyén.

Akinek nyájas gyilkosa a gép,

s a vad város ömlesztett péppé

őrli, tudja, miért szökött ki

e pokoli nászból csenddel ölelkezni,

újra zöldhajú tündérré lenni,

hajnali napkorongot arany imával,

csillagzsoltárral köszönteni. Zúgó,

susogó szélfickókkal hancúrozni,

hínársörénnyel takarózni

habzó hegyi forrásban. Jó

boszorkává, madárrá, felhővé lenni.

Zsarnokra, halálra fütyülni.

Sellőkkel sugdolózni, égre lesve,

villámsugáron dalolva repülni.

Isten az erdő ura. Csupa gyökérszent

imája az ég felé csavarodva.

Róla álmodik a bagoly a bozótban,

fecseg, mesél a patak, kacag,

nektárral itat. Selyemfüvön a lélek

súlytalan lebeg. Jurtaméh védi a jelmezt,

szegény embrióembert.

Mi köze mulandóhoz? Semmi.

Ködsellő. Nimfasellő, szirén.

Pán édes dala szúr meztelen érzékeibe

telhetetlen faunvággyal, villanó

gyönyörködálmot. Illanó minden,

és örök. Játékos felhők.

Esőcseppgyöngyök. Most éppen

madár lett a szökevény. Apró

csőrével mézes ambróziát szürcsöl

szerelmes virágtestek kelyhéből.

Boldog. Csak jelene van.

Kit érdekel a mélyálmú test

a jurta méhben? Csak pihenjen

mocskos szalmaágyán. Meg ne

szülessen. Lelke csavargó

garabonciás. Vizek, orkánok

hátán Pán zsoltárát dalolja,

a minden léttel azonos, egybeforrt,

szikrázó aranyfonállal átszőtt

boldogságeposzát.

2000

A SZÍNARANY IGAZ

és szép kell nekem.

Kevesebbel be nem érem!

Dalolom belül. Varázsolom. Énekelem.

Mesélem. Imádkozom. Idézem.

Ambróziából szövöm. Szikráit szórom.

Oltok, nemzek, szülök általa

örök tavaszt, égi örömnyájat.

Ringató felhődunyhákat.

Mennyei bálcsodákat. Soha

nem múló, ifjú tavasztivornyákat,

ártatlan, csók előtti vágyat,

amely a jelené csak, nem bomlik,

nem lankad, selyme, illata, dala,

borzongó, örök új marad. Színarany.

Igaz, ami szép. Egész.

Nem múló, galád töredék.

Ennél kevesebb nem elég.

A SZELLEM MINDEN

A minden Egy.

A különvalóság gyötrelem.

Vedd el, Krisztusom az énem,

nyomorúságos árnyéklétem.

Legyek az árnyad.

Aranyfényed oldjon örökre fel!

LEGYÉL

hópehelykristály!

Hőtől olvadó. Be jó!

Buta a hóapó. Léte múló.

Volt-nincs! Hahó!

Pára lenni. Csend csók,

csicsergő madárbók.

Szálat sző belőle a pók.

KITŐL KÉRDEZEL?

Szelíd égtől?

A pokol erőitől?

Csak visszhang hömpölyög,

saját hangod pöröl,

ismétel, őröl, töröl,

fakad, magány dörmög

sötét létútvesztődből.

Várj! Állj meg! Figyelj!

Hiszen tüzet viszel!

Pánik hitet el! Csended

rejti vesztett Édened,

valahol a fényben fent,

ahol várva virraszt a hited.

VAKULVA

írom legszebb énekem:

hozzá e kínlódó kárhozat kell.

Gonosz törvény ez. Vagy szent?

A VERS

ifjan is kínpadra vont,

szavakkal vívó nászágyam volt.

Most átküzdöm magam hályogon,

lidérces ködfalakon.

Tüzes, tűnő sorokat rovok,

igéket vések sivatag homokon.

Teszem mégis. Írom és írom.

A VÉGSŐ

küszöbön billegek,

ahol találkoznak halál és élet.      

Néha visszalesek. Legyintek.

Ami volt, tétova kísértet.

Ingoványos talaj ez.

S bizarr masina a járművem:

test, fogyó idővel, erővel.

Döcög. Benne elgémberedek.

Kiszállok majd szívesen.

Nagyot nyújtózok időtlen,

meztelen lélekkel. Szellemem

lézersugara tejútrendszereken

túlra igyekszik egyre feljebb,

oda, ahol... nincs ahol. Csend!      

Szó és gondolat innen

visszafordul. Nincs igen és nem.      

Ő... a névtelen... szám nélküli       ...Minden!

2001

                     A héthúrú Ízisz-lant

A szellem földi őstörténete erősen összemosódik a mítoszokkal.

E legendák és mesék azonban jelképes valóságmagokat rejtenek.

Valamennyiben vannak ismétlődő utalások rejtélyes katasztrófákra,

amelyeket misztikus, esetleg mágikus okok idéztek elő.

Szimbólumok és analógiák tömegéből ezek az ős-bukások valamiféle

magasrendű törvények ellen szegülő kísérletben gyökereztek, és

fajok, kultúrák pusztulásához vezettek. E töredékes szövedékhez

tartozik az atlantiszi-lemúriai katasztrófa emléke is. Ez

indokolta a későbbi nemzedékek szigorú tiltásait, szabályait a

szent tudás megosztásával kapcsolatban.

A legendák szerint az atlantidákat soron követő egyiptomiak

főpapjai - e tudás közvetlen örökösei - szigorúan ragaszkodtak

a beavatások szabályainak megtartásához. A titkos tudás erőszakos

megszerzése lehetetlen volt abban az időben. A fogadalmak

megszegését, a magasabb eszmék megszentségtelenítését halállal

büntették. Ezt a súlyos törvényt a többi misztériumtemplom is

átvette, sőt jóval később még Eleusziszban, Delphoiban is

életveszélyes volt illetéktelennek kiszolgáltatni valamit a

rejtett hagyományokból. Sajátosan borzalmas az akkori

káldeai-babilóniai és a perzsa mágia megtorló szabályzata,

amelynek értelmében a szószegőt vagy a szent ügyet megcsúfolót

mágikus úton végezték ki. Az avatáson túljutott neofiták

legnagyobb részénél azonban nem került sor büntetések

alkalmazására. Tisztelték a hagyományokat. Alig akadt közöttük

egy is, aki a szent tilalmat megszegte volna. A titkokat

évezredeken át tökéletesen megőrizte a borzalom küszöbének

őrzője.

A beavatásokat országonként és fajonként terjedelmes rendszerekké

dolgozták ki, amelyek részletekben való különbözőségük ellenére,

négy alapvető tételben teljesen megegyeztek. Módszereik először

intellektuális, akaratbeli, jellembeli és erkölcsi szempontból

tették próbára a tanítványt. E négy tétel ugyanaz, amelyet később

Eliphas Levi A magas mágia rituáléja című könyvében ismertet:

tudni, akarni, merni és hallgatni. Ebben a négy erényben a

tanítványnak szinte emberfelettit kellett teljesítenie. A művészi

formaérzékkel, hatásismerettel megalkotott próbasorozatok a

legelképesztőbb módon hozták felszínre az egyéniség rejtett

képességeit. A tanítványok intelligenciáját, akaraterejét,

bátorságát, megbízhatóságát hatalmas feszültségeknek,

visszariasztó veszélyképzeteknek vagy szédítően vonzó

kísértéseknek tették ki. Ha az alapvető vizsgákon sikerrel

átestek, akkor került sor beavatásukra a magasabb misztériumokba.

Ez volt a próbák második sorozata. Az egyes népek sajátos

beavatási folyamatait Eduard Schuré A nagy beavatottak című

könyvében tanulmányozhatja az érdeklődő, mert a különböző rítusok

részletes ismertetése itt nem lehetséges.

E misztériumok harmadik, legrejtélyesebb szakasza az ego

újraszületései-nek feltételeit tárja föl. Erről mindmáig alig

szivárgott ki valami. Amit e témáról a következőkben elmondunk,

ma is túlnyomórészt titkos társaságok archívumainak anyagát

képezi. Mindenekelőtt megismételjük, melyek voltak a beavatás fő

állomásai:

Első a négyszeres előkészület: aszketikus, szellemi, érzelmi,

fizikai próbák és gyakorlatok ideje.

A második szakaszban az általános, kozmikus misztériumokat tárták

fel.

A harmadik részben az egyéni útra világítottak rá. Ez abból a

felismerésből fakadt, hogy bár az összes lehetséges irányt

szükséges mindenkinek meg-ismernie, az egyén számára mégis csak

egyetlen út járható.

Az ember inkarnációit egyetemes törvényszerűségek szabályozzák.

Az asztrológiai jel, az aszcendens és a csillagok, bolygók

fényszögállásai nem véletlenszerűek, hanem a szellem fejlődésének

stádiumjelei. Minden asztrológiai jel szülöttjének megvan tehát

a maga sajátos iránya, tapasztalati köre, problematikája és külön

beavatási módja.

Az a sorrend, amelyről most szó lesz, a hét napjainak

egymásutánjából adódik. Ez egy sok ezer évvel ezelőtt

megállapított rendszer maradványa. A beavatások a Holddal, a

hétfői nappal kezdődnek. A Vénusz-szülött például megismerheti

a többi utat, de járni csak a sajátján fog tudni. A Merkúr, Mars,

Szaturnusz vagy Jupiter jelű, illetve karakterű egyén csak a

saját jele szerint közelítheti meg végső célját. A neofitát a

külső rítus folyamatában mind a hét út ismeretanyagával ellátták,

de a beavatás körforgásában oda kellett vissza-térnie, ahonnan

elindult. Élete ettől kezdve a saját megismert személyiségé-nek

irányát követte.

A beavatás tehát mindig a tanítvány egyéniségének alapjegyével

kezdődik. A Merkúr-szülöttet ilyenformán először a Merkúr

misztériumaiba vezetik be. Innen kiindulva aztán végighalad az

asztrológiai sorrendben következő bolygókon, végül visszaérkezik

a saját jeléhez, hogy minden jó adottságát megismerve,

kicsiszolva, felszabadítva, annak ideáljait élete vezérfonalává

tegye.

Minden individuumnak szüksége van valamennyi princípium

felhangolására önmagában, mivel az ego hárfája csak úgy zeng

tökéletes szépségében, ha mind a hét kozmikus húr megfeszül

rajta. Ezt az ideát fejezi ki Ízisz isten-asszony szent

hangszere, a szisztrum is, amelynek a templomi rituálé

előírásában három vagy hét csengettyűje van. A hármas beosztás

a három síkot, a hetes beosztás a hét alapelvet jelképezi.

Ugyanennek a hagyománynak a szélesebb kiterjesztése a

hermetikában a zodiákuskör tizenkettes lépcsőzete.

Ez a nagyobb felosztás azonban nemcsak a külső ember, hanem a

fizikai világ és a planéták fejlődési menetét is tükrözi.

Az ember szellemi fejlődését a hét alaphangoltság szövi át.

A később ismertté vált Uránusz, Neptunusz, Plútó bolygók a hetes

rend-szeren kívül álló, magasabb eredetre utalnak, ezért e jelek

individuumai a hetes irányhoz nem csatlakozhatnak, mert

alaphangoltságukban az ősi, atlantiszi beavatási állapotok

derengenek át. Hogy ez a három, ezoterikus szempontból rendszeren

kívüli planéta éppen napjainkban lett általánosan ismertté

(néhány évszázad ebben a viszonylatban nem számít), azt a

Vízöntő-korszak uralom-ra jutása magyarázza. A kozmikus végszó

a Plútó bolygó 1930-as felfedezése volt. A szeráfi Neptunusz a

világegyetemmel való kapcsolat magnetikus esz-köze. A vulkanikus

Uránusz a teremtő ideák elektromos-mágikus forrása. A minden

mögött ott lappangó Plútó a meg nem nyilvánult istenségnek

soká-ig a legmélyebb rétegekben rejtőző s időnként elemi erővel

érvényesülő kép-viselője. E három szerepének igazi természetét

csak most kezdik megismer-ni. A Plútó az átlagember

horoszkópjában mint a mindent elnyelő őskáosz, az alvilág,

illetve ősvilág romboló örvénye jelenik meg. Ám ez a legnemesebb

elv lényegében visszavezető híd a meg nem nyilvánult létállapot

tökéletes nyugvásához. Nem helyes tehát a Plútót a rosszindulatú

bolygók közé sorolni. Gondoljunk csak különleges szerepére,

amelyet a nagy vallásalapítók, filozófusok, úttörők

horoszkópjában játszik. Szabályként állítható, hogy nincsen olyan

jelentős egyéniség, akinél a Plútó kardinális ponton, gyakran az

ascendensen ne tartózkodnék, általában a VII. és a X. házban.

Buddhánál például mindhárom, rendszeren kívüli bolygó

együttállásban volt az ascendensen.

A magasabb szimbológia szempontjából az Uránusz a fizikai síkot,

a Neptunusz az asztrálsíkot, a Plútó pedig a mentálsíkot

jelképezi.

ÍZISZ BÁRKÁJA

A beavatás első iránya a passzív, magnetikus, érzelmes, mozgékony

Hold felé vezet. Ezoterikus útja az intuíció, a meditáció, az

Unió Misztika. E jegy szülöttjének az érzelemvilággal, a

demoniummal, a teremtő káosszal lesz dolga. Szellemi rendszerében

és fizikai világában még semmi nem ölthetett vég-leges formát.

Minden nyugtalan mozgásban, alakulásban van. A Hold-szülöttet

taszítja a határozottság, a világosság és a nyíltság. Ő a

homályos sejtések, a körvonaltalan színfoltok, a rezgések embere.

A sokféle életideál közül csak azok hoznak számára sikert,

amelyekben sejtései fonalát követheti. E képesség segítségével

kiválót, jelentőset alkothat. Megoldandó feladata azonban éppen

alapvető bizonytalanságának megszüntetése. E homályos,

bizonytalan, kaotikus kezdetből bontakozik ki a következő út.

MARS SZEKERE

Éppen ellenkezője a Holdnak. Világosfejű, nagyon határozott,

céltudatos, el-szánt harcos. Céljai elérésének eszköze gyakran

kegyetlen. Született zsarnok, diktátor. Mindaz, ami Mars

egyéniségét jellemzi, a megelőző Hold hiányzó tulajdonságainak

aktiválódása. A Mars-szülött azokat a foglalkozásokat választja

előszeretettel, amelyekben akarata és határozottsága érvényre

jut. Minthogy azonban ez végletes állapot, gyakran katasztrófákat

idéz ezzel magára. A Mars ezoterikus útja a jógapraxis, a

koncentráció, a mágia. Miután tevékenysége nagyon sok szenvedést

okoz, s ezek következményei rá hullnak vissza, fejlődésének

következő állomása:

HERMÉSZ ÚTJA

Ez az örökké mozgékony, végtelenül intelligens bolygó magában

foglalja mindazt, ami a két előző jelben hasznosítható volt.

Egyesíti az intuíciót, a misztikát és a mágiát, de semlegesíti,

lefogja azok kilengéseit. A megelőző fázisoktól eltérően, külön

érzéke alakult ki a végletek éleinek tompítására. Mindenből

annyit tart meg, amennyi célszerű. E jel szülöttjének közvetítő,

kiegyenlítő diplomata hajlama a végletek előzetes kiélésének és

a tapasztalatok levonásának az eredménye.

A hermetikus út minden út közül a leggazdagabb. Mint spirituális

közvetítő, a három, rendszeren kívüli planéta ideakörébe is

átrezeg. Az ősi hagyományok szerint a mitológiai istenek között

Hermész a lélekvezető. Széles, sokrétű útja - mint mondtuk -

magában foglalja a teljes ezotériát, de inkább elméleti, mint

gyakorlati alapon. Intellektuális képességei ellenére nem sok

ideje marad aszketikus gyakorlatra és szívósan kitartó

összpontosításra. A Merkúr-szülöttet hosszú, alapos tanulmányok

vezetik el ahhoz az állapot-hoz, amelyben hozzáláthat gazdag

elméletei megvalósításához. Speciális területét nem lehet

pontosan meghatározni, mert jeléből adódóan neki a titkos

tudományok teljességével foglalkoznia kell.

JUPITER PALOTÁJA

Az érzelmek erjedése, a világkép kialakulása, a nagy, tüzes

tettek állapota és az újszülött ego széleskörű megfigyelései

nyomán felizzik az érdeklődés a közösségi problémák, az egyetemes

igazság eszméi iránt. Ez az a pont, ahol az etika normái végleges

megszövegezést nyernek. A Jupiter-szülött inkarnációiban magasabb

rendű célokért harcol, az igazság katonája, államférfi, pap vagy

orvos. Ezoterikus útja a morálfilozófia. A magasabb testvériség

vallása.

Mindez utópisztikus társadalmi struktúrák felépítésére

inspirálja. Egyénisé-gének nívója szerint titkos társaságokban

tevékenykedik, amelyek világállamot szeretnének létrehozni. Ebben

az esetben az út csak annyiban transzcendens, amennyiben az

összhangba hozható szociális problémákkal. Lénye végső

kibontakozását azonban valamely idealista szerveződésben találja

meg.

VÉNUSZ ÖSVÉNYE

A megelőző robusztus végletek után a lélek újból - mintegy

pihenésképpen - egyéni utakra tér, és a valóságnak egy eddig

kevésbé hangsúlyozott oldalát teszi vizsgálata tárgyává. Felmerül

a szépség, az esztétika ideálja mint a lét vég-célja. Ezen a

fokozaton a formák szépségében való teremtő megnyilatkozás és az

ezzel kapcsolatos élmények vagy kiélések jelentik az élet minden

tartalmát. Ez az ideál az antik világban, a görögöknél

teljesedett ki, s minden igazi művész e klasszikus korszak

képviselője ma is.

Szokatlanul sokáig időzik a szellem e fokozaton. Az alkotás

különféle műfajaiban életek egész sorozatait tölti el. Valamennyi

művészi formát úgy-szólván annak medre mélyéig kell kiélnie. A

folyamat a legkonkrétabb anyaggal való küzdelemmel, a

szobrászattal kezdődik. A festészeten keresztül céljaiban egyre

testetlenebbé válik, végül az asztrálvilág élő, színes dinamikai

jelképeit igyekszik rögzíteni. Ezután áttér a lélekábrázolás

műfaj-ára, először színész, majd költő, író lesz, végül a

legmagasabb fokon, a zenében éri el az alkotói kielégülés

maximumát. A zene állaga már nem egészen anyagi természetű.

A művészi fejlődés hosszú sorozatában nyilvánvaló lesz előtte,

hogy ez az irány öncélként éppoly elégtelen, mint a többi véglet.

Egyik igen veszedelmes buktatója a művészetnek, hogy a romlás

valóságának színes fátyolt szövöget, és a képzelődést valósággá

emeli a mágikus hatás varázslatával. Veszedelmes, külön léttel

felruházott teremtmények (külkhórok) bolyonganak szabadon a

szorongó, tétova emberek között egy-egy sötéten zseniális művész

produktumaként. Fertőznek, vonzanak, termékenyítenek; lelki

ragályokat lobbantanak fel, nyomorék, beteg ideákat nemzenek. A

nyomasztó, egyoldalú realitás illúziójának felidézése éppoly

zsákutca, mint a L'art pour lart szubjektív boszorkányköre. A

művészet mágikus közege az asztrálsík. Bármely művészeti ág

alkotása akkor hat elemi erővel, ha az általa felkeltett illúzió

a szemlélő, az élvező érzelmeit lobbantja lángra. Természetes,

hogy ezen az úton belül az összes eddig leírt tapasztalat művészi

és tudományos tételei előfordulhatnak.

A művészetnek megvannak a külön misztériumai, tudománya, mágiája,

etikája - csak egy dologgal nem egyeztethető össze: az

ízléstelenséggel. A művészet eltaszítja, megveti, kirekeszti a

csúnyát. Léte nem érdekli, keletkezésé-nek titka nem izgatja,

lényege feltöretlenül elhajított dióhéjban pihen számára. Ha

önkínzó vagy perverz módon árnyékolásul ki is keveri a torz, az

ocsmány sötét tónusait; mégis stílusának szépségébe vonja. Színt,

ritmust, mágikus ragyogást sző köréje, a tragikum fenségébe

öltözteti, vagy a szatíra bizarr jel-mezébe burkolja. Így a dolog

nem önmaga többé, hanem esztétikai kielégülés. A művészetből

ezenkívül gyakran hiányzik a filozofikus elem. Ilyenformán a

Vénusz-szülött - hasonlóan a Merkúr jelűhöz - útjául választhatja

az egész ezotériát. A maga valóságbirodalmából, amely legvégső

megfogalmazásában a művészi formát, tehát az anyagot jelenti,

mégis képtelen lesz ön-erejéből kiemelkedni. Ezért szükséges a

következő útra lépnie.

SZATURNUSZ BARLANGJA

Míg a megelőző út maga volt a szépség, világosság, élvezet, ez

éppen annak ellentéte: rútság, ólmosság, komor, nehezen vajúdó

értelmi megvilágosodás, a karma. A szépség káprázatában foglyul

ejtett lélek egy idő múlva önként szenvedést vesz magára.

Vezeklésre vállalkozik, hogy a mérhetetlenül fájdalmas életek

sorozatában megismerhesse a szenvedés borzalmas és termékenyítő

misztériumát. Csak ebben a megismerésben válhat élővé a

formavilágból való szabadulás eszméje.

Az eddig ismertetett utak mindegyike valamilyen szempontból szép

vagy érdekes és élvezetes játékszereket, élményeket kínál. De a

kellemes témák szenzációja, az életöröm tűzijátéka, a dolgok

felszínén való lebegés vagy az elméleti kirándulások mélysége és

magassága nem vezet a káprázatok kötéseitől való teljes

megszabadulásra. Az anyagvilág - az összes keleti vallás és az

ezoterikus hagyományok szerint - téves, fájdalmas, bár

szükségszerű torz-képződmény. A tökéletlenség zárlata, amelyből

ki kell lépni ahhoz, hogy meg-szűnjék az ellentétpárok közötti

őrlődés, a gyönyör, a kín és a halál fikciójának pokoli

színjátéka. A forma, ha mégoly tetszetős is, mágikus kalodába

kényszerített, megfagyott erő, amelyet újra fel kell oldani. De

eddig a felismerésig csak az az egyén képes eljutni, aki belelát

a szép szemfényvesztés hátterében működő hatalmak sötét

tehetetlenségébe, a bennük és általuk működő törvények

kiteljesítő erőinek örvénylésébe. Saját testében gyötrődő

ki-elégületlenségében a létezés lényegét, alapját szemléli. E

félelmetes, tragikus megvilágosodás bomlik ki a messiásokban.

Akit megérint, megfertőz ez a lét-ellenes, nirvanisztikus áram,

abban anyagbontó folyamat indul meg. Szaturnusz barlangjának

levegője sötét és jeges, de innen nyílik a megváltás kapuja.

Szaturnusz valójában Prométheusz. Az égi tüzet kell lehoznia a

földre akkor is, ha utána az anyag kötelékei a húsába vágnak, és

szívét a szenvedés keselyűje tépi. Szaturnusz ezotériája a

jóga-praxis, az alkímia, a tibeti jóga, különösen a tsöd, a

filozófia, a rendszerező tudomány, az értelmi megvilágosodás.

PHAETON FOGATA

A Nap-király útja. Lényege a világlélekkel való unió, a Logosz

saját lelkünk-ben való felkeresése. Ezotériája a keresztény

misztika, a vallási misztériumok és a harmadik szem életre

keltése.

               A föld magasabb civilizációjának

                       titkos krónikája

I. korszak     A kozmikus intelligenciák Földre érkezése egy

idegen ködrégióból.  Kr. e. 250 000 év

II. korszak    Egregórák3 és kerubok4 teremtése a kozmikus

intelligenciák által. Kr. e. 225 000 év

III. korszak   Az egregórák átveszik a föld pszichikai síkjának

irányítását. Kr. e. 200 000 év

IV. korszak    Létrejön az első atlantiszi-lemúriai nem nélküli

faj. Kr. e. 175 000 év

V. korszak     Az óriás atlantidák alacsonyabb életformák

nemesítésével kísérleteznek. Titánok és törpék teremtése. Kr. e.

150 000 év

VI. korszak    Az első titánfaj pusztulása. Kr. e. 125 000 év

VII. korszak        A homo-mágus kialakulása. Megszületik a

harmadik szem. A homo-mágus tovább kísérletezik. A második

titánfaj teremtése. Kr. e. 100 000 év

3 Egregóra: kozmikus titán, akinek a képzeletélete mágikus

teremtő tevékenység.

4 Kerub: a mentálsík individuális intelligenciája. Szellem.

VIII. korszak  A titánok háborúja Atlantisz ellen. A titánfaj

végső pusztulása. Kr. e. 75 000 év

IX. korszak    Az egregórák kivonulása a Föld légköréből. Az

irányítást a kerubok veszik át. A homo-mágus

vagy az atlantiszi ember a kerubok vezetése mellett

különleges feladatokat hajt végre. Kr. e. 50 000 év

X. korszak     A kerubok bukása. A nemek kettéválása. A fekete

mágia elhatalmasodása. A bukott kerubok erőfeszítést tesznek a

Föld elhagyására. Atlantisz és Lemúria elsüllyedése. Kr. e. 25

000 év

XI. korszak    Az utolsó atlanti maradvány, Poszeidónisz

virágkora. Az első nagy kivándorlás. Atlanti kolóniák alapítása

Dél-Amerikában, Ázsiában és Egyiptomban. Kr. e. 20 000 év

XII. korszak   A harmadik atlantiszi katasztrófa. Poszeidónisz

és Mu maradványainak eltűnése. Az egyetemes vallás védőbástyája

Egyiptom lesz. Működésbe lép a közép-ázsiai, észak-amerikai és

közép-európai láthatatlan spirituális központ. Kr. e. 12 000 év

                             TSÖD

                      Tibeti misztérium

Hangok:

ÁTUTAZÓ

KÍSÉRŐ

NARRÁTOR: Az alábbi misztérium szokatlanul megrendítő elemekből

szövődik. Jelen korunk karakteréből eredő végleteket használ fel

egy olyan pszichodráma lejátszásához, amely valóságos démonainkat

s azok titkos formuláit vetíti elénk. Ezek a démonok esetleg csak

lappangó, apró csírákként élnek bennünk, s a művészi

megfogalmazás úgy bontakoztatja ki őket, ahogyan az álom egy-egy

átsuhanó nappali érzetünket hosszú, bizarr történéssé

varázsol-ja. Ne felejtsük el azonban, hogy ezek a képek a

Bardóban, a létéjszakában egy új inkarnáció anyaggá alvadó

körülményeivé lesznek. S a transzcendens út misztériuma e rejtett

vágyspórákat, be nem telt becsvágymagokat azért helyezi

mikroszkóp alá, azért intenziválja művészi hatásokkal, hogy

tudatossá tegye, és valódi természetük élményszerű felismerése

által kivonja halálnemző erejüket. Ahogyan a tsöd gyakorlata

Tibetben mágikusan összevonja, lerövidíti az újjászületések

útszakaszait. Ahogyan Goya falra, vászonra festve azért vetítette

ki magából démonait, hogy megszabaduljon tőlük. Mert ha

el-fojtjuk a diszharmóniák kórokozó erőit, félelmetes

küszöbőrökké válnak. Szembe kell néznünk velük ahhoz, hogy örökre

megszabaduljunk tőlük.

E misztériumjáték a földi siker és a benső dicsőség egymással

ellentétes pólusainak harcát kelti életre. A szereplőkben a közös

operáció szolgálata mellett egyéni pszichodráma is lejátszódik

ilyenkor, amely rejtett gyökereket lápiszol ki tudattalan zónáik

zárt alvilágából. Ezekhez a gyökerekhez a magasabb tudatnak és

az erkölcsi törekvésnek már nincs semmi köze, vírusnyi létük

mégis ott lappanghat valahol a küszöb mögött. E mágikussá izzott

folyamatban pedig elegendő néha egyetlen iszonyodó beleéléssel

lejátszott szerep ahhoz, hogy ne legyen belőle többé életnyi

zsákutca.

A nagyon sikeres emberek boldogtalanok, mert valami belső hiányt

akarnak pótolni. Szükségük van erre az ortopédiára.

A külső siker állandó készenlét, versenyfutás, stressz.

A külső siker az idő szülöttje és elítéltje.

Az időn túlterjedő siker a személyre nézve már nem tartalmaz

semmi elég-tételt.

Ami aktuális, az születése pillanatában elhal. A dicsőség, amely

átalakítja a benső és a külső világot, még ha egy névhez fűződik

is, szubjektív. Csak annyit jelent viselőjének, amennyire át

tudta világítani vele saját személytelen, halhatatlan részét.

Fölfelé hullámzó, elektronikus, furcsa zene

ÁTUTAZÓ: (lihegve) Nem bírom tovább. Elfogyott a levegőm. És

váratlanul jött ez a hóvihar. Ilyenkor nem szokott...

KÍSÉRŐ: Miért törtettél fel a legmagasabb hegyre, a világ

tetejére is? Nem volt elég, hogy valamennyi csúcsra

felkapaszkodtál eddig?

ÁTUTAZÓ: (kitör, de nehezen lélegzik) Legyőztem őket!

KÍSÉRŐ: Miért? Miféle győzelem ez?

ÁTUTAZÓ: Kellett!... Mert ott voltak!

KÍSÉRŐ: Őrült vakmerőség hajszolt! Kétszer lezuhantál. Az orvosok

alig tudtak visszahúzni a testedbe. Kezed, lábad megfagyott. Ez

most rosszabb mindegyiknél. Jéghideg, sűrű függöny tesz

láthatatlanná. Jeges szilánkok karmolják még a szemedet is. A

levegő beszívhatatlanul ritka. A többiek a legutolsó telephelyen

maradtak. Egyedül te indultál el, hogy az eddig

meg-közelíthetetlen oldalról, egyedül érd el Csomolungma csúcsát.

Csak te.

ÁTUTAZÓ: Csak én! Egyedül.

KÍSÉRŐ: Minek? A Csomolungma 8850 méter magas.

ÁTUTAZÓ: Minek... hogy zászlót tűzzek rá!

KÍSÉRŐ: Lázas vagy. Kötélen függve töltöttél két éjszakát. A

hálózsákodon is átmar a szél. Már egyetlen mozdulatot se tudsz

tenni. Ellenséges sziklák zárják el az utadat. És ha kitűzted a

zászlót a világ tetejére... azután mi következik?

ÁTUTAZÓ: (lihegve) Az emberek csodálata. Kitüntetések. Különben

is... már kitűztem. Ott lobog a hóviharban a felhők fölött.

Találkoztam velük is... akiknek nem sikerült. Köddé váltak.

Eltűntek. Beszéltem velük...

KÍSÉRŐ: Mit mondtak?

ÁTUTAZÓ: Nevettek. Ostobák! Azt állították, tévedtem. Ahogy ők

is. A rossz utat választottam, ugyanúgy, mint valamennyien,

akik... Hazudnak! Csak elbújtak! Tűrték, hogy gyászolják őket.

Pedig élnek!

KÍSÉRŐ: Hol élnek?

ÁTUTAZÓ: Nem tudom... milyen hely ez. A kopasz fejűek a

kolostorokban el-rejtették őket egy óriási barlangban. A fala úgy

ragyog, mintha szikrázó ékkövekkel rakták volna ki. Világítanak.

Vakítanak. Nem éheznek. Nem fáznak. Nem kell inniuk. Ha

megszomjaznak, isznak a fényből... Milyen különös!

KÍSÉRŐ: Mi különös?

ÁTUTAZÓ: Már én se fázom. (gyanakodva felcsattan) Te hogyan

kerültél fel ide? Én akkor is előbb!... Előbb én akarok...

KÍSÉRŐ: Nem foglak megelőzni. Nem akarom helyetted kitűzni a

zászlót a világ tetejére... kívülről.

ÁTUTAZÓ: (még mindig gyanakodva) Akkor miért vagy itt?

KÍSÉRŐ: Téged kísérlek. Mindenüvé elkísértelek eddig.

ÁTUTAZÓ: Minek?

KÍSÉRŐ: Várok. Várom, hogy rájöjj, mennyi hiábavaló erőfeszítést

tettél. Becsaptad önmagadat. Mint ők. Akik most a fénylő

barlangban tolonganak.

ÁTUTAZÓ: De hiszen... már én is itt vagyok!

KÍSÉRŐ: Ott vagy. Közöttük. Akik kívül akartak eljutni valahová,

ahová azon a módon nem lehet. Hosszú inkarnációid pótcselekvések

sorozatát jelen-tették eddig. Bár szükséges volt mindaz, amit

átéltél. Ez is.

ÁTUTAZÓ: (felcsattanva) Hogy mersz ilyen őrültségeket mondani

nekem?

Nemcsak kitüntetéseket, rangot is szereztem a teljesítményeimért!

KÍSÉRŐ: A ruhájával együtt az ember mindazt leveti, amit

ráaggattak. Szánlak érte. Én többet is tudok rólad, mint amire

most emlékszel egy jeges sziklához kötözve, üres, fagyott

tetemként.

ÁTUTAZÓ: (szorongva, de indulatosan) Hazudsz! Hiszen élek! Élek!

Én is élek, úgy, mint ők!

KÍSÉRŐ: Igen. Te is élsz. Úgy, mint ők.

Felzúgó zene

ÁTUTAZÓ: De mit keresek ebben a barlangban?

KÍSÉRŐ: Magadat.

ÁTUTAZÓ: (nyersen) Beszélj érthetőbben! Miért kerültem ide?

Hogyan kerülök ki innen?

KÍSÉRŐ: A barlang fala nem ékkövekből van.

ÁTUTAZÓ: Hanem?

KÍSÉRŐ: Tükrökből. Varázstükrökből. Nézz beléjük!

ÁTUTAZÓ: (heves szorongással, kitörve) Nem! Félek!

KÍSÉRŐ: Mitől?

ÁTUTAZÓ: Mindegyikből képek és arcok néznek rám...

KÍSÉRŐ: És?

ÁTUTAZÓ:...rettenetes emlékek karmai nyúlnak ki belőlük. Tömény,

megváltoztathatatlan események, amelyek véresre zúznak belül,

mert...

KÍSÉRŐ: Ismered őket. Átélted valamennyit.

ÁTUTAZÓ: Rémképek! Fantazmagóriák! Hazugságok! Mi közöm hozzájuk?

KÍSÉRŐ: Mi közöd hozzájuk?

Különös zene

ÁTUTAZÓ: Nem... ez túl valószínűtlen! Mintha nem is lettem volna

egészen ember akkor még, amikor...

KÍSÉRŐ: Nem voltál egészen ember.

ÁTUTAZÓ: Ez az egész a képzeletem játéka ebben a te

varázstükrödben.

KÍSÉRŐ: Először valóban a képzeleted játéka volt. Minden mögött,

ami a mulandóban valósággá válik, a képzelet áll. Amikor

elgondoltad, olyan könnyűnek és veszélytelennek látszott.

ÁTUTAZÓ: Ez az idegen, csodálatos táj... nincs is a földön!

KÍSÉRŐ: Már nincs.

ÁTUTAZÓ: Azt mondod... volt?

KÍSÉRŐ: Szerinted volt?

ÁTUTAZÓ: Nem ismerem. Mégis... Nem lehet! Nem is földrész ez! Nem

anynyira sűrű. Anyaga örvényes, áttetsző, piros magma. Villámok

sisteregnek benne. Kék és lila, tört vonalú nyilak. Átmetszik,

és megtermékenyítik e tűzóceánt. Félelmetes és részegítő, elemi

erejű orgazmus! Nincs hozzá hasonló gyönyör. Én magam...

KÍSÉRŐ: Milyen vagy te magad?

ÁTUTAZÓ: Valamiféle elektronlét vad ereje. Nem hamvasztják el a

robbanások tüzes örvényei. E tűztenger a létfeltétele. Talán ezt

a szüntelenül nemző szabadságot kerestem mindig.

KÍSÉRŐ: Talán. De a villámaidtól megtermékenyült anyag sűrűsödni

kezdett. Mágneses tér vette körül.

ÁTUTAZÓ: Vizek dühöngtek rajta. Magzatvíz.

KÍSÉRŐ: És légóceán verte bilincsbe.

ÁTUTAZÓ: Érdekes volt. A földön csodálatos burjánzás indult meg.

A szépség olyan változatos torlódása, amely...

KÍSÉRŐ:...foglyul ejtett.

ÁTUTAZÓ: Nem. Még egész voltam, és szabad. Amit képzeltem,

megvalósult.

KÍSÉRŐ: Képzeleted teremtményei különváltak tőled, és magukkal

zsákmányolták fantáziád erődszikráit. Külkhórokat teremtettél,

millió szál fűzött hozzájuk. Hálóvá vált rajtad.

ÁTUTAZÓ: Nem. A felbolydult óceánokból, amelyekből számtalan

változatú új életet hívtam elő, a szárazulatokra csúsztak,

kúsztak. Csápok, lábak növekedtek belőlük, szárnyuk nőtt, repülni

kezdtek.

KÍSÉRŐ: A te tulajdonságaid testesültek meg bennük. A te

szárnyaidat rabolták el tőled.

ÁTUTAZÓ: Mindennek az értelme nálam maradt.

KÍSÉRŐ: Már nem volt hatalmad fölöttük. A káprázatok hálójába

kerültél egy légóceán mélyén. Az egymástól elszakadt részek

sóvárgása, a szaporodás ösztöne benned is kíváncsi vágyat

gyújtott. Nem akartad, de megtörtént.

ÁTUTAZÓ: Ne mondd ki! Ezt nem akarom felidézni!

KÍSÉRŐ: Már ott van a varázstükörben. A nemek szakadása végbement

az egészben. Egymás után sóvárgó, örökkön-örökké kereső kettő

lettél. Heves kívánság mágiája gyúlt ki benned, hogy újra egésszé

legyél. Lelkeden becsvágy sebei nyíltak. Szabadulni akartál az

anyag rád fonódó polipcsápjai közül. A szférák, mágneses erők,

a légóceán mélyéből feltörve, égi ózont szerettél volna szívni,

de minden eszmélésed pillanatában rémület fog el. Új, meg új

tested első vészkiáltása a sírás, ekkor szisszen fel tudatodban

az emlékezés villáma, hogy te lettél a teremtő és valamennyi

teremtmény. Életfák, virágok, vizek... szegény, szépséges,

egymást felfaló állatok... s az ember, aki tud önmagáról, de

elfelejtette halhatatlanságát.

ÁTUTAZÓ: Én nem bántom az élőlényeket! Szeretem a természetet és

az embert!

KÍSÉRŐ: Magadat szereted bennük. Egyik részed a másik

temetkezőhelye. Azért ölöd meg, és táplálod velük a testedet,

mert egyesülni akarsz mind-azzal, ami különvált tőled. A nevét

is megtaláltad, csak a lényegét nem: Unió Misztika.

ÁTUTAZÓ: Rab teremtő... Én? Ez a tükör és mindaz, amit mondasz,

zűrzavar-rá válik az agyamban.

KÍSÉRŐ: Az agyad útvesztő.

ÁTUTAZÓ: (kitörve) Én nem tudok semmiről! Hagyj engem! Mit akarsz

tőlem?

KÍSÉRŐ: Amit te akarsz magadtól!

Zene

ÁTUTAZÓ: Nem tudom, mit akarok magamtól.

KÍSÉRŐ: Visszanyerni mindazt, amit tudtál egyszer, a tiéd volt

valamikor és visszaéltél vele.

ÁTUTAZÓ: Mi az, amit tudtam, és most nem tudok?

KÍSÉRŐ: Ott van varázstükröd fazettáiban. Olvasd! Nézz és láss!

ÁTUTAZÓ: Ez... nem lehet! Képtelenség! Én, a sebezhető halandó

uralkodtam volna az elemek, a tűz, a víz, a levegő és a föld

valamennyi élőlénye fölött? Ismertem a csillagok nyelvét, utaztam

a fénnyel a világmindenség határtalan dimenzióiban?

KÍSÉRŐ: Mit tettél ezzel az isteni hatalommal?

ÁTUTAZÓ: Én csak... játszottam. Játszottam a szépséggel és az

elemekkel. (ámultan) Hát nem gyönyörű ez a város a másik

tükörben? (ujjongva) Én építettem! Én! A királya, védője lettem!

Ki lehetett volna más. Tudom a nevét is, várj! Poszeidónisz!

Körkörös épületek, ahogy a bolygók keringenek a kozmoszban. Falai

színesen csillognak. És a háromcsúcsú templom az én palotám,

háromsíkú varázserőm mágikus pálcája. A széles utakon boldog

emberek nyüzsögnek... Imádatuk hője felcsap hozzám. Lantok

ezüsthúrjai pengenek. Zsoltárok... Hozzám... Hangok, forró,

folyékony ezüstje, költők versei, színjátékok, kecses vázák,

freskók, alabástromszobrok... Hány alakban élek én itt? Az élet

vizét fakasztottam a sziklákból. Parancsoltam a tűznek, az

óceánnak. A légkör mindig langyos. Virágerdők és életfák bomlanak

ki a ligetekben. Szépség, öröm, fény mindenütt.

KÍSÉRŐ: És árnyék.

ÁTUTAZÓ: A lemúrok az ellenségeim voltak!

KÍSÉRŐ: Nagy fény, mély árnyék. A te árnyékod. Hogyan lehettek

volna különvalók tőled?

ÁTUTAZÓ: (hevesen) Éppen azért nem engedhettem, hogy különvalók

legye-nek. De ők fellázadtak! Az ellenkezőjét akarták annak, amit

én. Nem engedelmeskedtek az egyetlen hatalomnak. Külön útra

tértek.

KÍSÉRŐ: Bennük önmagaddal hasonlottál meg. Először.

ÁTUTAZÓ: Az ellenségeim lettek! Nem érted?!

KÍSÉRŐ: Mint bal kezed a jobbnak.

ÁTUTAZÓ: Követeket küldtem hozzájuk.

KÍSÉRŐ: Azért, hogy vessék alá magukat parancsaidnak!

ÁTUTAZÓ: Legyilkolták a követeimet!

KÍSÉRŐ: Parancsod provokáció volt. Azt üzented, ha nem teszik

meg, amit kívánsz, írmagjukat is kiirtod a föld színéről. Ugye,

milyen nevetséges?

Hiszen ők is te voltál. Valamennyien a te arcod és lényed

változatait viselték. A válaszuk...

ÁTUTAZÓ: (tiltakozó szorongással) Ezt ne! Nem akarom látni!

KÍSÉRŐ: Ők léptek először. Birtokukban volt hozzá a hatalom. A

te hatalmad. Uralkodni tudtak az elemek fölött, mint te. De a

sötét árnyéknak nincsenek gátlásai.

ÁTUTAZÓ: A lemúrok gonosztevők! Gyilkosok! Őrültek!

KÍSÉRŐ: Gyökereik a saját mélytudatodban találhatók!

Tomboló vihar, zúgás, robbanások

ÁTUTAZÓ: Mit tettek a nyomorultak! Mi lett a szépség és öröm

remekművéből? Az én birodalmamból!

KÍSÉRŐ: Poszeidónisz egyetlen nap alatt a tüzes magma, a vulkánok

dühének martaléka lett hatvanmillió lakosával együtt. Felrobbant.

Elnyelte az óceán. Súlyos iszap borítja sok ezer méter mélyen.

Nyomát se lelik. Mítosz lett belőle.

ÁTUTAZÓ: Mit érek vele, hogy a lemúrok is belepusztultak? A

gyökérszavak láncreakciója visszaüt azokra, akik e mantrát

gyilkos szándékkal ki-mondták!

KÍSÉRŐ: Kire üt vissza?

ÁTUTAZÓ: Úristen! Kire üt vissza?

KÍSÉRŐ: Rád. Az a primitív, maroknyi emberfajta, akikben tovább

éltél, újra fiatallá lett. Tudatlan.

ÁTUTAZÓ: (keserűen) Vak, süket száműzött voltam. Elveszítettem

a múltamat.

KÍSÉRŐ: Megszűnt a hatalmad az elemek és az élőlények fölött.

ÁTUTAZÓ: De valami képek nélkül is átütött a homályon.

KÍSÉRŐ: A bosszú és a hatalomvágy.

ÁTUTAZÓ: (hevesen) Nem nyugodhattam bele!

KÍSÉRŐ: Nem nyugodtál bele.

ÁTUTAZÓ: Vissza kellett nyernem a rangomat!

KÍSÉRŐ: Vissza kellett volna nyerned az igazi rangodat.

ÁTUTAZÓ: Hogyan kapaszkodhattam volna ki a mélységből, amelybe

emlékek és tudás nélkül zuhantam bele?

KÍSÉRŐ: Rossz irányba indultál. Megismerésed vad ingerekké vált.

Megtorlás őrjöngése gyúlt ki benned. Kezdted leigázni a világot.

Romboltál ahelyett, hogy építettél volna. Transzcendens

érzékszerveidet kioltották hiányérzeteid, kéjvágyad nedvének

vízözöne. Kövekben, szobrokban, eszelős tettek eposzában akartál

tovább élni, mert már féltél az elmúlástól.

ÁTUTAZÓ: Persze, hogy rettegtem tőle, hiszen minden emberben meg

kellett halnom. Miért? Miért? Ki tette ezt velem?

KÍSÉRŐ: Nézz. És láss!

Felzúgó zene

ÁTUTAZÓ: Mi közöm ehhez az öldöklő csordához? Gyerekeket,

asszonyokat, öregeket gyilkolnak!... Lovuk patája vérben gázol.

KÍSÉRŐ: Ki a vezérük, aki a parancsokat adja?

ÁTUTAZÓ: A nagy kán! Nem bírom hallgatni a föld alá temetett, élő

áldozatok jajkiáltásait! Iszonyodtam tőle, amikor...

KÍSÉRŐ: Te is elpusztultál. Hörgésük a te torkodból tört elő.

ÁTUTAZÓ: Elég! Mindenért én vagyok felelős? Én csak egy ember

vagyok!

KÍSÉRŐ: Te az Ember vagy! Minden ember te vagy. Elfelejtetted?

A számok illúziók.

ÁTUTAZÓ: Semmire nem emlékszem! Vakítanak a tükrök! Vidd el

őket!... Várj! Ebben itt van mámor és nagyság. Amikor a

diadalszekér végigvonult velem a tömegben, virágokat szórtak

elém.

KÍSÉRŐ: És zúgott a kiáltásuk: Áve Cézár!

ÁTUTAZÓ: Mennyi gyönyörű kép egyszerre! Győztes csaták... és egy

asszony telhetetlen teste...

KÍSÉRŐ: A diadalszekered mögött megláncolt foglyok vánszorognak.

ÁTUTAZÓ: (gőgösen, felcsattanva) Az egyiknek mindig győztesnek,

a másik-nak legyőzöttnek kell lennie!

KÍSÉRŐ: Igaz. Cézárt is legyőzték végül. A saját fia döfött tőrt

a szívébe.

ÁTUTAZÓ: (halkan, szorongva, megvetéssel) Micsoda elavult

közhely!... "Te is fiam, Brutus?"

KÍSÉRŐ: Neked is az volt akkor?

ÁTUTAZÓ: (hevesen) Ma már az. Idegen bábjáték. Nem akarom, hogy

ez a kép magába szívjon! Miért kell azonosulnom a rémült

megdöbbenéssel és fáj-dalommal? Nem kellett volna aznap a

szenátusba mennem. A jelek óva intettek tőle. (halkabban) Miket

beszélek? Mintha magam lettem volna az...

KÍSÉRŐ: Nem te voltál?

ÁTUTAZÓ: (kiáltva) Nem! Az ember mindig azonosul az eléje

vetített színes, plasztikus képpel! Beleéli magát a cselekménybe.

KÍSÉRŐ: Cézár is halandó volt. Ember. Mint te. Ugyanaz a becsvágy

égett benne.

ÁTUTAZÓ: Ha én lettem volna... ha én lennék... már nem akarnék

durva, véres harcokban ölni, és babért szerezni! Ostoba vagy és

tudatlan! Nem látod? Nem érzed, mennyire borzadok az ilyesmitől!

KÍSÉRŐ: Nem nekem kell látnom, milyen módon közelítetted meg a

minden-ki fölé emelő trónt. Ott van előtted. Sebezhető tested

miatt a lelkeken akar-tál egyeduralkodó lenni! De azért pompában,

az érzékek minden élvezetét végigkóstolva.

ÁTUTAZÓ: Ezek a görnyedő hátak, színes jelmezek megint

káprázatokat vetítenek elém...

KÍSÉRŐ: Kívül állsz azon, akinek alávetik magukat?

ÁTUTAZÓ: Káprázat! Szuggesztió! Beszív magába! Rajtam feszül ez

a hurok. A súlyos tiara elviselhetetlen! Érzem lüktetni a szívét

magamban. A gondolatai, gyalázatos fondorlatai undorítanak.

Hiszen ez...

KÍSÉRŐ: A világ ura.

ÁTUTAZÓ: Egy Borgia-pápa... én?

KÍSÉRŐ: Ki más?

ÁTUTAZÓ: Megvetem! Gyűlölöm. Szörnyeteg volt.

KÍSÉRŐ: Nem ismert gátlásokat.

ÁTUTAZÓ: Gyáván ölt. Méreggel. Amikor az, amit másnak szánt, az

ő beleit marta szét, vinnyogott, mint egy patkány! A hegymászó

merész! Nem bánt senkit! A saját életét kockáztatja. Nem fél

semmitől!

KÍSÉRŐ: És amikor lezuhantál?

ÁTUTAZÓ: Mi ez? Csapda? Hangosfilm?

Viharos zene

ÁTUTAZÓ: Segítség! Segítség! Elszakadt a kötél! Nem tudok

megkapaszkodni! Nem akarok... nem akarok meghalni!

KÍSÉRŐ: Az orvosok akkor segítettek rajtad, de most...

ÁTUTAZÓ: Ne... Akkor inkább a tükör. Még ha ez a pojáca,

szánalmas ripacs!... Nevetséges!

KÍSÉRŐ: Valamikor nem nevettek rajtad.

ÁTUTAZÓ: Rajtam?

KÍSÉRŐ: Rettegtek és csodáltak.

ÁTUTAZÓ: Ezt a bohócot, akit a tömeghisztéria a hátára emelt, és

megrészegült a saját hangjától, az ünnepléstől, a

fáklyásmenetektől... a millió testű, egyfejű szörny mámoros

üvöltésétől?

HANGOK: Heil! Heil! Heil! Vivát! Éljen! Bravó! Heil!

Vad induló, robbanások, ágyuk moraja, gépfegyverkattogás,

sikolyok

ÁTUTAZÓ: De hiszen én tudom, hogy az erőszak vadállati

indulatokat szül! Amikor láttam a lapokban a két átlyukasztott

testet fejjel lefelé, kifeszített kötélre akasztva valami

köztéren, én is dühöt éreztem, de szánalmat is. A szegény nő...

ő mit tehetett róla?

KÍSÉRŐ: A diktátorok megölik a feleségüket vagy a szeretőjüket.

Mindenképpen magukkal rántják a pusztulásba, cserébe a rövid

ragyogásért.

ÁTUTAZÓ: Én már nem akartam gyilkolni. A trónt sem. A

diadalszekerek, az emelvények, az üvöltő tömeg undorral tölt el.

Az erkélyek, amelyekről a hiú komédiások felkorbácsolják a

szenvedélyeket, veszélyesebbek a legmagasabb hegyeknél is! Azok

csöndesek. Magányosak.

KÍSÉRŐ: És halálosak. Miért indultál neki a jeges hónak, a

váratlanul megnyíló szakadékoknak, a karmos szikláknak, az

orkánnak, a nyirkos felhőfa-laknak?

ÁTUTAZÓ: Fel kellett jutnom! Nem érted? Fel a legmagasabb

csúcsra!

KÍSÉRŐ: Miért mindig kívül kerested a legnagyobb kiváltságot,

amelyet halandó elérhet?

ÁTUTAZÓ: Hol kerestem volna?

KÍSÉRŐ: Mulandó dolgokat gyűrtél magad alá.

ÁTUTAZÓ: Amikor űrhajósként kirepültem a kozmoszba...

KÍSÉRŐ:...megsejtetted, hogy a bölcsőd a csillagokban ringott

valamikor.

ÁTUTAZÓ: Lehet. Nem tudom megfogalmazni. Baj az, ha az ember

többre, a legtöbbre törekszik, amit elérhet nyomorúságos, bölcső

és sír közé zárt létében? Bűn az, ha nem bírom el, hogy a szürke

tömegbe veszve éljek, és bárki megelőzzön? Elöl és felül! Mindig

elöl és legfelül! Keserves küzdelem árán is! Felelj!

KÍSÉRŐ: Az volna baj, ha nem a legtöbbre, nem a tökéletességre

törekednél. Csak az a kérdés, milyen irányban teszed.

ÁTUTAZÓ: Milyen irányban tettem volna?

KÍSÉRŐ: Abba az irányba, amiért éppen Tibetbe, a világ tetejére

küzdötted fel magad.

ÁTUTAZÓ: (türelmetlenül) A hegyek zárkózottak! Ellenségesek! Nem

monda-nak semmit!

KÍSÉRŐ: Valóban? Amikor betértél abba a kolostorba, találkoztál

egy nagyon öreg lámával.

ÁTUTAZÓ: Ő is néma volt. Rizzsel és teával kínált. Ezek a

csengők, gongok, szobrok, szertartások idegenek nekem. A

csupaszfejűek a fagyos cellákban gombolojt pörgetnek, vagy

imamalmot forgatnak, s csöndesek, mint a sír.

Tibeti zene

KÍSÉRŐ: Miért ültél olyan hosszan az öreg láma lábánál?

ÁTUTAZÓ: Nem tudom. Pedig nem szólt egy szót sem. Csak nézett.

KÍSÉRŐ: És te visszanéztél rá.

ÁTUTAZÓ: (vonakodva) Nem voltam képes felállni, és elmenni.

Mintha vala-mi nagyon mély titkot rejtegetett volna előlem... De

hiszen itt van a tükör-ben ő is! Látod?

KÍSÉRŐ: Látom.

Különös zene, szisztrumcsengés, mély gong, kondulás

ÁTUTAZÓ: A tekintete olyan gócokat érintett bennem, hogy

borzongtam, rettegtem, vágyakoztam valamire, aminek nem értem a

nevét. Elfelejtettem.

KÍSÉRŐ: Elfelejtetted.

ÁTUTAZÓ: Mégis úgy érzem, ez az az inger bennem, ami űzött,

hajtott, kényszerített fel... egyre magasabbra!

KÍSÉRŐ: Igen. Ez az inger volt az.

ÁTUTAZÓ: Uram Isten! Én ismerem ezt az öregembert!

KÍSÉRŐ: Ismered.

ÁTUTAZÓ: Úgy rémlik, tudom a nevét is: Lin...po...cse... Mintha

visszaömlött volna tőle nemcsak az agyamba, hanem egész lényembe

a forrás, amely el-apadt bennem. A gyökérszavak, a hatalom

bűvölete és borzalma... Bizonyos vagyok benne... Igen! Bizonyos

vagyok benne, hogy ő ismeri a rejtett utat, amely a legmagasabb

csúcsokra vezet!

KÍSÉRŐ: Önmagad és a világ fölé.

ÁTUTAZÓ: (kitörve) Ismerni szeretném én is!

KÍSÉRŐ: Valóban?

ÁTUTAZÓ: Igen! Tudni akarom!

KÍSÉRŐ: Nehéz lesz, és megalázó.

ÁTUTAZÓ: Embernek lenni a legnehezebb. És a legmélyebb

megaláztatások iskolája. Végigjártam.

KÍSÉRŐ: Végigjártad.

ÁTUTAZÓ: Hol van az a rejtett út, amely felvillant bennem az öreg

láma szemében?

KÍSÉRŐ: E végső kudarc után egy fagyos cellában, itt, a hosszú

éjszakád után, Tibetben. Névtelenül, leborotvált fejjel,

hóviharok és orkánok között, életedet könyöradományokból tengetve

többi, néma társaddal együtt, akik valamennyien visszatérnek

inkarnációik örvényéből a valódi kiindulásig.

ÁTUTAZÓ: Ez az út kijárata?

KÍSÉRŐ: Az igazié a mélységbe kanyarodó útvesztők helyett.

ÁTUTAZÓ: Megteszem. Vállalom. A titkát mondd meg, hol találok rá!

KÍSÉRŐ: Fel kell adnod az énedet a nem-énben.

ÁTUTAZÓ: Fel akarom adni az énemet a nem-énben. Amivé lettem,

szorított, fojtogatott. Kolonc és bilincs lett rajtam.

KÍSÉRŐ: Az út nagyon hosszú ideig befelé vezet. Türelem és

embertelen kitartás kell hozzá. Csak azután emelkedik végtelen

magasra személyiséged burka és a csillagok fölé. De előtte át

kell élned a mulandóságba vetült teremtés, és a teremtett,

halálbélyeges élet szörnyű drámáját. Itt fent. A világ tetején.

ÁTUTAZÓ: Hogyan?

KÍSÉRŐ: Egy csontfurulyával a kezedben, a temető mellett. A

tumótól, belső hőtől forró testtel, amelytől szisszenve megszárad

rajtad a jeges vízbe mártott lepedő is. A holtak birodalmában.

Ott kell megélned, amint a ha-zug, haláltól fertőzött

világegyetem kigyúl, lángol, majd hamvába hull. Ez a végső próba,

borzalmas és gyönyörű beavatás. A neve: tsöd.

ÁTUTAZÓ: Remegek tőle. Fáj. Olyan élesen hasít belém az

emlékezete, mint-ha már...

KÍSÉRŐ:...megélted volna. Megélted. Akkor elmenekültél tőle. Nem

sikerült.

ÁTUTAZÓ: Végig fogom csinálni. Akárhány testen át. De vajon annyi

szörnyűség után járható-e számomra ez az út?

KÍSÉRŐ: Ez az egy maradt. Más út nincs előtted.

ÁTUTAZÓ: Érzem. Más út nincs.

KÍSÉRŐ: Annyira egyszerű. Azért olyan mérhetetlenül nehéz.

Befelé, tudattalanod roncsolt, beomlott rétegein át a legmélyebb

mélységbe, jelmezek és nevek szörnyeit legyőzve, végül fölfelé

vezet. Azután a nyílegyenes ösvényen át Hozzá.

ÁTUTAZÓ: Kihez?

KÍSÉRŐ: Neve nincs. Száma nincs. A soha meg nem nyilvánult

Örökké-valóhoz.

Zene

                         Teremtő ideák

                     Kérdések önmagunkhoz

Tudod-e, hogy amíg a jelened pillanatról pillanatra felmerülő

problémáit nem oldod meg, a múltad éppoly nyugtalanító góc marad

benned, mint amennyire kiszámíthatatlan konfliktusok felé terel

a jövőd?

Megszövegezted-e már a magad külön tízparancsolatának

gyöngeségeidből kivont vakcináját? Tudod-e, hogy az ilyenfajta

pontos meghatározásokon át karmád Urával folytatsz sorsalakító,

termékeny párbeszédet?

Az ősi Egyiptomban szent állatnak tartották a szkarabeuszt, amely

trágyából gyúrt galacsinba rakja a petéit. Teremtéstörténetük e

petét a Földdel azonosította. Az egyiptomi beavatottak ismerték

az analógiák és szimbólumok nyel-vét. Világosan látták bolygónk

természetének titkát. Vajon a te emlékeid fel-támadtak-e arról,

amit egyszer már pontosan tudtál a "trágyába ágyazott" szellemi

csírák megrendítő értelméről?

Legtöbbször pontosan tudod, mit kellene és mit nem kellene

tenned. S ha el-mulasztasz valamit, vagy mégis olyasmit viszel

véghez, aminek következményeitől szükségszerűen szenvedsz, mély

megbánást érzel. Nem volna helyes, ha képzeletedben lepergetnéd

az olyan helyzetek hiteles provokációit, amelyek eddig mindig

felborították legjobb szándékaidat, s gyakorlatként végig-élnéd

jó megoldásukat?

Sírás és nevetés a végletek játéka benned és körülötted. Minden

ilyen állapottal túlzuhansz a bölcs mosoly lehetőségén, amely a

szenvedélyes bánat és öröm fölött fénylik kimondhatatlan derűvel,

mint a felhőket átfúró hófehér hegycsúcs. Miért nem gondolsz

sorsod zaklató örvénylése közepette erre az ábrára, amelynek

piramisa benned is ég felé emelkedik, és az örök jelen

egyensúlyát kínálja menedékül?

Könnyű szeretni azt, aki szeretetre méltó. Miért nem tekinted a

taszító emberi tulajdonságokat artikulálatlan panasznak,

jelbeszédnek, ami azért érkezik el hozzád, hogy megfejtsd

mondanivalójukat?

A spirituális útnak vannak hiszékeny fanatikusai és művelt

teoretikusai. Mindkét véglet a fejlődés szükségszerű állapota,

de az egyik éppoly távol áll Az igazi átlényegüléstől, mint a

másik. Szerinted az egyén miféle hozzáállása szükséges ahhoz,

hogy létrejöjjön az a mágikus magatartás, amelyben az ember a

tizennégyes kártya kerubjaként a "szívével gondolkodik, és az

agyával érez"?

Jól ismered-e az akció-reakció törvényét, de nem csupán felületi,

hanem több-síkú, rejtett vonatkozásaiban is? Tudod-e, milyen

bonyolult kérdés ez, és mennyire meg kell tanulnod alapos

elemzését saját sorsodban is, hogy elkerüld bizonyos karmikus

fogantatások naponta felmerülő veszélyét?

Tudod-e, mi volt sorsodban elkerülhetetlen, és mi lett volna

elkerülhető több önuralom vagy mai megismerésed birtokában?

Elemezted-e már, mi a különbség az önuralom, az elfojtás és

bizonyos feszültségek okos, mentális módszerekkel való kioldása

között? Van-e biztos gyógyszered a lélek áramzavarainak

megszüntetésére?

Rájöttél-e már, milyen félreérthetetlen módon viseled magadban

megpróbál-tatásaid természetét? Vajon a múltban nem kellett-e

sokszor megtenned éppen azt, amit a legelviselhetetlenebbnek

éreztél? Ezek a kimunkálatlan "iszony-foltok" kerülnek mindig a

csiszolókorong forgó kerekéhez, hogy vak érdességük ragyogó

drágakőfelületté változzon. Miért nem csinálsz gyakorlatot

egy-egy ilyenfajta felület önkéntes megmunkálásából? Nem

gondolod, hogy karmád terheit nagymértékben megkönnyíthetnéd

ezzel?

Jövőd valamennyi lehetősége a múltadban és a jelenedben rejlik.

Tegnapod sorsszerű kötéseit a képlékeny jelenben holnapod

teljesen új, harmonikus környezetévé alakíthatod megismerésed

mustármagnyi energiájával. Miért nem élsz e lehetőséggel?

Tudod-e, hogy ideáljaid életed leghatalmasabb mágnesévé lettek,

amelyek légvonalban vonzanak magukhoz tűzön-vízen, úttalan utakon

át?

Amikor egy személyednél magasabb célnak kötelezted el magad,

csekket állítottál ki, amelyet sorsod urai behajtanak rajtad. De

tudod-e, hogy e törlesztéssel olyan adósságok terhétől szabadulsz

meg, amelyeket mindenképpen meg kellett volna fizetned, sokkal

nehezebb körülmények között, áldozatod értelmének vigasztaló

tudata nélkül?

Megtaláltad-e már védő és védekező álarcaid alatt valódi arcodat?

Mit gondolsz, miért Isten-képmás az ember, tehát te magad is?

Miért nem Isten-kísértés vagy Isten-káromlás e tétel? És miképpen

válik a modern tudomány sarokkövévé?

Mit gondolsz, mire kötelez lényed ráción túli sejtelmeket

lobbantó, örök nyugtalanságot és reményt éltető isteni magja?

"Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes

lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te

felebarátodat, mint magadat", tanítja az Írás. De vajon ha

tenmagadat szereted, Istent szereted-e? Megtaláltad-e már e tétel

középpontját, amely az egyedüli helyes sorrendet és magatartást

mutatja?

Vajon, ha megnyitod pszichikai vénáidat az emberekből áradó

hatásoknak, s idegeiden átengeded szűretlen érzelmi áramukat, mi

történik veled?

Tapasztaltad-e már, miféle csodálatos határbirodalmakba vezetnek

a szürkület órái? Miért nem keresed meg ott a belső csend

szentélyének rejtekajtaját?

                         Sorsultimátum

                            Szutrák

A föld egyik archetípusos jelképe a Bábel tornya, amelynek

építkezése azóta folyik, amióta felszínét élőlények népesítik be.

Valójában azonban nem nyelvek, hanem jellemek zűrzavaráról van

szó. Érdemes megtalálni azt a mód-szert, amellyel az emberek

sajátos jelbeszédét meg tudjuk fejteni.

"Két embert semmi sem tud egészen elválasztani, akik néhány

pillanatig jók voltak egymáshoz."

"Világosság van mindabban, ami történik. A legnagyobb emberek

csak azért voltak nagyok, mivel megszokták, hogy szemüket

kinyissák minden világosságra."

"Az alkotó ideák nem mások, mint olyan létesülési tervezetek,

amelyeknek minden kibontakozási stádiuma kész állapotban is

megvan a világegyetem valamelyik pontján."

"Az új kor eszméje a ráció és a képzelet összeolvasztásával fogja

életre kelteni a kihunyt képességeket."

Az élet értelmének keresése a teljes létesülési kör

megismerésének ösztönös vágya. E cél elérését azonban csak a

transzcendens érzékszervek irányított kibontakozása teszi

lehetővé.

A fizikai sík tárgyai nemcsak jelképek, erők,

életmegnyilatkozások, hanem átjáróhelyek is különféle világokba.

A létben nem jelenhet meg olyan élőlény, amely valami önmagánál

nagyobb cél felé ne sietne.

Csak az önmaga fölé emelkedő ember léphet ki a világ erkölcsi és

fizikai zsákutcájából, de saját sorsterheinek bilincseiből is.

A személyiség börtön. A személytelenség a léttengerbe oldott

szabadság.

"A kudarcot sokkal többen tudják elviselni, mint a sikert. A

balszerencse meg is nemesíthet, kihozhatja belőlünk a legjobbat,

míg a hírnév csak az igazán nagy embert óvja meg attól, hogy

öntelt tekintélyhajhász ne legyen."

"Lehetetlen, hogy a testet öltött lény teljesen lemondjon a

cselekvésről. Azonban azt nevezzük valódi lemondásnak, amikor a

tettek gyümölcséről mond le."

Akit a gyönyör és a kín már nem gyötör, aki fájdalomban és

örömben meg-tartja lelke egyensúlyát, az megérett a

halhatatlanságra.

Eszméidet akkor fogod megvalósítani, ha élni kezded őket.

Minél többet panaszkodsz a bajaidról, annál tovább maradnak

veled.

Csalódások miatt bánkódsz? Elkövetett vagy elszenvedett

igazságtalanságok felett sírsz? Az igazságtalanság nem érdemel

könnyeket. Hozd ki a jelenből a legtöbbet, és a jövőd jobb lesz.

Ha fölösleges ballaszt nélkül akarunk célunk felé törni, nemcsak

azt kell tudnunk, mit tanuljunk meg, hanem azt is, hogy mit ne.

"Minden márványtömbben egy szobor rejlik. Csak ki kell tudni

fejteni belőle."

Mindenki magában hordja saját orvosát. A gyógyszer pedig a

bennünk rejlő isteni erő.

Ha rájössz, hogy az alázat nem tesz kevesebbé, túljutottál az Út

nagy részén.

Nincs kicsi és nagy az Örökkévalóságban. A minden és a semmi

végső igazsága egy.

"Nem holdrakétát teremteni a nagy dolog, hanem összefüggést

találni a fűszál és a harmat között."

Az érzékek okozta gyönyörök bizony fájdalmat szülnek, mert

kezdetük és végük van. A bölcs nem ezekben leli örömét.

A tudás a szellem szárnya, az akarat a hajtóereje, a bátorság az

egyén rangfokozata, a hallgatás a szellem higiéniája.

Minden szervezet több létrendszer számára dolgozik egyidejűleg.

A három világ tüneményei csak addig látszanak rejtélyesnek, amíg

fel nem fedezzük összefüggéseiket. Miért nem keresed meg fizikai

és érzelmi életed sorsmisztériumának kulcsát a mentálsíkon?

                        A nem-én mámora

A nem-én mámora a keleti filozófia meditációiban vagy a tibeti

jógában említett nagy üresség, valójában az éngörcstől való

szabadulás vákuuma, amely-nek helyébe egyetemes fény, tiszta

energia tolul be. Nevezzük akár ihletnek, sugalmazásnak, a

mindenséggel való uniónak. Én isteni érintettségnek érzem. Hogy

tudok nem-én lenni, ezt nevezem az örök élet arkánumának.

A személyes egogörcs mulandó, a nem-én halhatatlan. Amikor ezt

meg-szövegeztem, már én vagyok. Amikor azonban egy magasabb

eszmében elmerülök, megszűnik az éntudatom. És ez gyógyító.

Az egogörcs és a nem-én úgy különböznek egymástól, mint anyag az

antianyagtól. Nem lehet együtt jelen a kettő. Egyik kizárja a

másikat. Az éntudattal rögtön felsajognak a személyes bántalmak.

A nagy üresség valójában töltekezés egy másik világ erőivel. Ez

a legtökéletesebb feloldódás minden kötésből, amelyet nem lehet

másként elérni, csak ha nincs jelen az én.

                          Lüktető lét

A relatív idő évei rohannak, de e ritmusnak nincs több

jelentősége, mint nappalaink és éjszakáink váltakozásának. Este

mindig befejezünk valamit, s reggel újrakezdünk mindent. A

következő nap sohasem ugyanolyan, mint az előző, akkor sem, ha

rendje látszólag azonos vele. Mi magunk változunk. Valami

le-morzsolódik belőlünk, és valamivel gyarapodunk. Mulandó

perceinket viszi, sodorja az időfolyó, s lassan lemeztelenedik

bennünk az a valaki, aki majd Kharón csónakjába száll könnyen,

leplek és terhek nélkül. Háta mögött egy lezárult életkörrel,

előtte a beavatás, az újjászületés izgalmas kalandjával.

Voltaképpen minden egyes napunkat így kellene zárnunk. És minden

egyes hajnalunkat így kellene köszöntenünk, mert ez a magatartás

a lét egyet-len realitása; a végtelen folyamatosság örök

hullámzása. Utazás fényből árnyékba és árnyékból fénybe. A homály

nyugvó időszaka az átrendező kontemplációé.

Arra kellene törekednünk, hogy e folyamatban, amelyben élünk,

saját testünk, körülményeink, nehézségeink olyan képlékenyen

alakíthatók legyenek, mint a szobrász keze alatt az agyag,

amelyet éjszakára nedves kendőbe burkol, s másnap megint formál

rajta valamit, mert új, pihent szemmel, érettebben pillant rá.

Életünknek mindig vannak olyan szakaszai, amelyek egyfajta

összegzési lehetőséget kínálnak számunkra. Ilyenkor végigelemzünk

mindent, ami nagy erővel lényünkbe ömlött, amit végigküzdöttünk,

jól-rosszul vizsgáznunk kel-lett belőle, de hatását még nem

tudtuk feldolgozni. E folyamat végösszegét azután felhasználjuk

egy "új kezdet" következő periódusában, tisztább áttekintéssel

lehetőségeink, valódi képességeink és sorsunk fölött.

Úgy volna helyes, ha nagyobb bizonyossággal és derűvel

kapcsolódnánk ebbe az emberi életen messze túlnövekvő

hullámzásba, az öröklét hatalmas szívverésének ritmusába, amely

ott lüktet mulandó szervezetünk, képzelt el-válásaink,

befejezetlen befejezéseink mögött. Úgy feküdnénk le, úgy

álmodnánk, ébrednénk, úgy tanulnánk s készülnénk az új

tapasztalatokra, ahogyan a nyitott kiterjedések zarándokának

készülnie kell missziója betöltésére. Ehhez pedig időnként

jelmezt, nevet, körülményeket változtat. Megbízásának lényege

azonban mindig a magasabb ideálok szolgálata.