Voros Oroszlan II masidik resz

A múlt első követe

Utazásom a szeretetre méltó, szellemes St.-Germain gróf társaságában végtelenül szórakoztató volt. Kitűnően épített, párnázott hintónkat, amelyben különféle elmés szerkezetek szolgálták a kényelmet, a gróf híres, telivér paripái húzták. Utunkat olyan jól szervezték meg, hogy a változásoknál is saját pihent lovai s egy-egy szolgája várták. St.-Germain hintójában láttam először lecsapható asztalkát, kicsi, falba süllyesztett, jéggel hűtött élelmiszerszekrényt, víztartót, melegítő szerkezetet, amellyel néhány perc alatt teát, feketekávét készíthetett Yidam, az angolnagyors, néma, tibeti szolga, gombnyomásra működő füstölőket, amelyek tetszés szerint frissítettek, vagy álomba merítettek anélkül, hogy utóhatásuk káros lett volna.

– Tetszenek az én kis játékaim?! – mosolyogta meg csodálkozásomat.

– Egészen zavarba ejtők – ismertem be.

– XV. Lajos ördöngösségnek tartotta ezeket az ötleteket, és úgy sóvárgott utánuk, hogy megkísérelte ellopatni tőlem. Pedig ez a szemfényvesztés nem egyéb, mint egy kis kölcsön a jövőből. Az emberek meg fogják szerezni maguknak az ilyenfajta kényelmességeket, és közhellyé teszik anélkül, hogy segítene rajtuk. A fejlődés iránya kétségtelenül efelé mutat, de ma még alig elképzelhető, milyen lendülettel s aránylag milyen rövid idő alatt fog kibontakozni. Az élet külső kerete ijesztően kitágul majd, a kasztok valamennyire nivellálódnak, s a tömeg közeltolul a kevesekhez elintézetlen problémáival.

– A forradalomra céloz?

Bólintott:

– Forradalmakra. Évszázadokon át újra és újra kirobbanó, sok külső és belső forradalomra, – Arca tűnődővé, pillantása elmerültté, messzenézővé vált. – Az elsőhöz nemsokára elhangzik a végszó – mormolta halkan.

*

Mielőtt Párizsba mentünk volna, egy teljes hónapot Gentben töltöttünk szigorú visszavonultságban. St.-Germain ki sem mozdult szállásunkról. Én voltam az összekötő kapocs a világ és közötte.

A régi város az álló időben, ódon házaival, keskeny ablakaival, árkádjaival, faragott díszeivel, macskaköves utcáival Nürnberg emlékét borzolta fel bennem, amikor szintén a Mágus kíséretében jártam a világot. Ő lényegében egy volt azzal, akit most követtem, ha más testet és arcot viselt is; én azonban – s ez a felismerés hálát, bensőséges örömöt keltett bennem – teljesen idegenné váltam ahhoz a hajszolt, szerencsétlen megszállotthoz, akit akkor Hans Burgnernak hívtak.

St.-Germain visszavonultsága alatt mindig szigorúbban étkezett, mint egyébkor, s közben egész napos böjtöket tartott. Én ügyeltem fel ételei elkészítésére. E felügyeletre Vidámnak nem volt ugyan semmi szüksége, mert utasítás nélkül, urának gondolatparancsára hajtott végre mindent tökéletesen; inkább az én tudásom ez irányú gyarapítását célozta. St.-Germain ételeinek fő alkatrésze a zabliszt volt, amelyet Yidam maga őrölt kis kézi malommal hol durvábbra, hol finomabbra. Sót keveset használt. Mézet, citromot, tejet annál többet. A zsiradék, amellyel főzött, tiszta növényi olaj volt. Friss vaj és sok nyers gyümölcs egészítette ki a menüt, amelynek fogyasztásához én is szívesen csatlakoztam, mivel szüleim házában megszoktam a hústalan, egyszerű étkezést. Azért térek ki erre részletesebben, hogy rámutassak; a régebbi korok alchimistái mennyire ismerték a helyes étkezés szabályait, a vitaminok szerepét, és már akkor állították, hogy a diétának döntő szerepe van csaknem minden betegség megelőzésénél és gyógyításánál. Rochard, akit 230 év előtt szolgáltam, szintén hústalanul étkezett, nyers gyümölcsöt, tejtermékeket fogyasztott, és betegeinek diétát rendelt. A gyógyszer, amellyel ezenfelül ő is éppúgy, mint Paracelsus, Trismosin, Albertus Magnus, Sendivogius vagy St.-Germain támogatta, frissítette, küzdőképessé edzette a beteg szervezetét: a természet gyógyerejének sűrített esszenciája, a regenerációnak mély tudással és intuícióval ellesett titka volt.

A gróffal én is csak este találkozhattam egy-egy órára. Ilyenkor komoly volt és kevés beszédű. A világi gavallér, az elhajoló fezőr vibráló, tüzes elevensége teljesen lehullott róla, és egy másfajta, teljesen elvont légkör nemes, egyszerű csendje vette körül. Ilyenkor telítődött azokkal az erőkkel, melyeket a világba kellett ontania, hogy a millió hulló magból egy-egy megfoganjon valahol a mostoha talajban. Meghallgatta összefoglalásomat a levelekről, amelyeket kapott, s néhány szóval közölte a választ, melyet küldenem kellett rájuk. Európának úgyszólván minden jelentős személyiségével írásos kapcsolatban állott, a hírek első kézből futottak be hozzá tanácskérés formájában, s így az események nemcsak születésük előtt mutatkoztak meg előtte, hanem néha ő határozta meg irányukat; sajnos nem elégszer ahhoz, hogy a világnak egy pillanatra is értelmesebb képet adjon. Az emberek mindig magukon szűrik át a tanácsot, amelyet kértek és kaptak, s belekerül a sok szubjektív elem, mely a lényeget teljesen átváltoztatja.

Gentben, St.-Germain jóvoltából jutottam egy különös és igen jelentős átéléshez is.

Valamelyik reggel két szolga – egyik állandó szolgálatunkban, a másik csak kisegítőként – a telivéreket járatta fel-alá a fogadó előtt. Én éppen korai sétámról tértem haza, és figyelmes lettem egy férfira, aki kedvtelve nézegette a lovakat, majd szóba elegyedett a szolgákkal. Öltözéke különös, feltűnő, hivalkodó volt, és elárulta azt is, hogy idegen. Barna arcbőre, nagy szemhéjú, sötéten égő szeme, hatalmas sasorra, erős álla és duzzadt, élveteg ajka latin eredetre vallott. Negyvenöt-ötven évesnek gondoltam, bár magas alakja izmos és fiatalosan karcsú volt még. Nem külsejének szokatlansága keltette fel érdeklődésemet, hanem a villanásszerű bizonyosság, hogy ismerem valahonnan, csak elfelejtettem a nevét. A fogadó árkádja alá húzódva figyeltem szenvedélyes arcjátékát és széles mozdulatait. Uruk felől faggatta a szolgákat, érdeklődött, micsoda előkelőség lehet az, akinek ilyen gyönyörű, ritka állatai vannak! Állandó lovászunk nem felelt; a másik fontoskodta el nagyképűen, hogy a telivérek St.-Germain grófnak, az Adeptusnak a tulajdonában vannak. A gróf egy hónapja lakik itt, és sohasem hagyja el lakását. Aki csak keresztülutazik a városon, szeretné látni őt, de St.-Germain senkit sem fogad.

Az idegenre szemlátomást hatott a név, mert szenvedélyesen kitört:

– St.-Germain gróf?! De hiszen én ismerem őt! Engem bizonyosan fogad… Azonnal jelentsen be nála!

Miközben a szolgák ijedten, szabódva tiltakoztak, és én bosszankodtam az erőszakos ember tolakodásán, egyre fokozódva hatalmába ejtett a furcsa és érthetetlen ismerősség bizonyossága, amely taszító, halványan szorongó érzésekkel párosult.

– Nos! Majd írni fogok neki! – vágta el a vitát büszke, széles, akaratos mozdulattal, amelyben nagy önhittség és az olyan ember színészkedő tudatossága tükrözött, aki mindent közönségnek csinál. Ez a mozdulat meghozta végre a felismerést:

Louis de la Tourzel! A bordélyházban megölt kalandor, az örökké szerelemre éhes, iszákos szatír, aki elmúlt életemben apám volt.

Néztem távolodó alakját, hiúzmozgását, amelyet változás nélkül átmentett új életébe; testalkatát, amely még mindig a szenvedély burka volt, csak valamivel több értelmet és érdeklődést rejtett.

Este St.-Germain rögtön észrevette töprengő nyugtalanságomat. Kérdésére elmondtam élményemet. Még elbeszélésem végére sem értem, mikor szobánk nyitott ablakán át kőre erősített levél repült be.

– Ez rá vall! – mondtam kis szégyenkező bosszúsággal, mintha még neveletlen hozzátartozóm volna. Felemeltem az írást. Erőszakos és hatásvadászó!

Nagy, szenvedélyes, vastag vonalú, de durvasága mellett szellemes és eredeti írás volt:

"Kedves Grófom! A hétfejű sárkány sem tarthat vissza attól, hogy betörjek önhöz a régi barát jogcímén!

Mikor hajlandó fogadni egy másik életművész látogatását, aki ég a vágytól, hogy kezet szoríthasson Önnel?!

Holnap estefelé személyesen jövök a válaszért

Casanovája"

Mikor az aláírást megpillantottam, fel kellett kiáltanom a meglepetéstől:

– Casanova! Ez haladás!

– Nem – mondta csendesen St.-Germain –, kiteljesedés. Egy rosszirányú életvonal végső pontja, amely magában rejti a hanyatlást.

– Azt gondolom, erősen túloz, amikor régi barátként üdvözli önt – mondtam hitetlenül, mert nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy kérdezősködjem róla,

– Vannak egyoldalú barátságok, Cornelius… és én valóban összeakadtam vele néhányszor a közös színpadon, ahol mindketten szerepet játszunk.

– Ezek a szerepek ugyancsak ellentétesek egymással – mondtam halkan.

– Igen, de éppen ezért bizonyos mértékig kiegészítik egymást.

– Mint a fény és az árnyék.

– Egyik a másika nélkül nem lehet meg ott, ahol anyag van jelen.

– Különös érzéseket kavar bennem – mondtam tűnődve. – Sajnálom, és taszít. Szeretnék tenni érte valamit, mert iszonyodom tőle. Felelősséget érzek, mintha még közöm lenne hozzá. Szégyellem és érdekel… Hajlandó fogadni őt holnap?

Nem felelt mindjárt. Szeme fürkészve pihent rajtam,

– Azt hiszem, fogadnom kell őt… hogy megértsed és őt is feloldd magadban egészen, Cornelius. Hogy lásd, se te, se én nem tehetünk érte e pillanatban semmit, s hogy maga Isten sem tesz mást vele, mint hogy élni hagyja tovább… élni és tapasztalni…

*

Másnap – be kellett vallanom St.-Germainnek – régen nem érzett, rossz izgalommal vártam Casanova megjelenését

A gróf ez este újra világfi volt. Sötét öltönyének s mellényének drágaköves gombjai vagyont értek, haja púderes volt, gyűrűjében tiszta fényű, hatalmas zafírkő csillogott.

– Ma este valami fontosat kell megtanulnod, Cornelius. Senki sem lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni és csakis befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, oda hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit; s az olyan próféta menthetetlenül nevetséges futóbolonddá válik, aki köveknek prédikálja az Igét.

– Jacques de Casanova de Seingalt – jelentette a szolga.

St.-Germain felállt, és vendége elé sietett. Én a háttérben maradtam csendes figyelőként. Külsőm, melyet feltűnést kerülő öltözékem még jobban kihangsúlyozott, szerencsés módon színtelen és tömegbevesző volt. Ennek előnyét sokszor érezhettem a St.-Germain mellett töltött évek alatt

A szobában, ahová Casanova belépett, sok gyertya égett, de az elfüggönyözött ablak boltíve mély árnyékba veszett. Oda húzódtam be, és különös érzések, gondolatok hullámzásával figyeltem közvetlen közelről a híres és hírhedt embert, akiről olyan keveset tudtak, és olyan sokat beszéltek; s akinek emlékezete előtt elhomályosult múltjához megrendítő módon hozzátartoztam. Sokat változott, és idősebb volt, mint amilyennek az utcán, messziről gondoltam. Megváltozását nem külsejére értem, hiszen arcvonásai egészen mások voltak, mint Louis de la Tourzelé, jóllehet átderengtek rajta hasonló alapvonások, melyeket ezúttal is jelleme alakított ki. Casanova arca sötétebb, szenvedélyesebb, ravaszabb, tapasztaltabb arc volt; kiélt, de nem tompává ivott kifejezésű. Szeme gyorsan, éles figyeléssel, bizalmatlanul villant: kalandor szeme volt, aki keresi és alakítja a sorsát. Pillanatokra felmerült benne valami fanyar, okos humor is, keserű, még nagyon cinikus, teljesen hitetlen, amely e ponton nem egyéb, mint a fáradtság, csömör és öregség hamuja – de mégis a szál vége volt, amelynél fogva a szellem bontani kezdi a sűrűn összeszőtt anyagtömeget. Noha a férfiakban okvetlenül ellenérzést keltett bizarr, szinte női hiúsággal összeválogatott, színes, drága ruházata, senki sem vonhatta ki magát egyéniségének és megjelenésének hatása alól. Annak, akivel beszélt, kereste a pillantását, egész testével, minden szavával feléje hajolt, és izzó erejű hangjával szinte megostromolta. Gyengébb férfi jellemet vagy a passzív nőket úgy elsodorhatta, mint a szökőár.

St.-Germain mosolyogva állta a fogadkozó barátság és csodálat lávakitörését, aztán hűvös szeretetreméltóságával lecsendesítette, akár a tenger varázslója a vihart

– Ön azt írta, barátom, mindketten életművészek vagyunk! Nos, akkor tegyük félre a tömegnek tartogatott fegyvereinket; a hízelgést, bókot és áradozást, amely csak a fajankók fejét metszi le egyetlen csapással! Úgy hiszem, gazdagságunkban megengedhetjük ez estére a teljes őszinteség fényűzését, azt, hogy egészen önmagunk legyünk!

Casanova elragadtatással helyeselt:

– Istenemre, a legkísértőbb és legizgatóbb ajánlat! Tehát pongyola és papucs!

St.-Germain mosolygott:

– Nem, Casanovám! Teljes meztelenség!

A vendég arcán kis meghökkenés látszott, amely helyet adott a figyelő óvatosságnak.

– Ahogy parancsolja! Ön vetkőzik előbb?!

St.-Germain nyugodtan bólintott:

– Én! – mondta ércesen.

A terített asztalhoz invitálta vendégét. A kitárult ajtóban a nesztelen léptű Yidam jelent meg roskadásig rakott tálcával. Szétrakta a fűszeres illatú ételt, bort töltött Casanova poharába – St.-Germain poharát üresen hagyta –, aztán némán távozott.

– Fogjon hozzá, és gyűjtsön erőt a szokatlan teljesítményhez – mondta szívélyesen St.-Germain.

– Az ön étele egészen más, mint az enyém, és a pohara üres – mondta Casanova vendéglátója mosolyát tükrözve, amely az ő arcán gyanakvó, rossz mellékszínt kapott. – Honnan tudhatnám, hogy nem akar megmérgezni Európa legnagyobb varázslója?

St.-Germain bólintott.

– Helyes. Az első ruhadarabot mégis ön vetette le. Cornelius!

Előléptem az árkád alól. Megjelenésem határozottan váratlanul érte Casanovát. Összerezzent, és fürkészve bámult arcomba:

– Honnan az ördögből került elő ez a fickó?! – tört ki belőle önkéntelenül.

– Egész idő alatt jelen voltam, uram – feleltem udvariasan, és meghajoltam. – Cornelius von Grotte, szolgálatára.

– A famulusom. Az árnyékom, ha úgy tetszik! Tekintse maga is annak. Velünk marad, és nem számít. Kóstold végig Casanova barátunk ételét, és igyál a borból! – parancsolta.

Casanova megragadta a poharát és egy hajtásra kiitta:

– Köszönöm, nem szükséges!

St.-Germain mindig helyesen számított. Én már megriadtam, mivel szeszes italt, húst sohasem fogyasztottam, Casanova előtt pedig egy egész őzgerinc párolgott. De elég volt haláltmegvető bátorságát kétségbevonni, hogy hiúságból elkövesse akár a legnagyobb ostobaságot. Evés közben nyugtalan pillantása újra meg újra visszatért hozzám. Már én is az asztalnál ültem.

– Remélem, nem zavarja az én jó Corneliusom jelenléte? – kérdezte St.-Germain előzékenyen,

– Nem. Miért zavarna? Csak olyan átkozottul különös…

– Micsoda?

– Mondja, öcsém – fordult egyenesen hozzám. – Nem találkoztunk mi már valahol?

St.-Germainre pillantottam, aki nyugodtan felelt helyettem:

– Megmondhatod! Az ön… kivételesen törvényes… fia volt, Casanovám. Nem most. Az előbbi életében.

– Így volt, uram! – mondtam csendesen.

Casanován eluralkodott valami leküzdhetetlen, nyugtalanító érzés, amelyet nem akart elárulni. Lármásan nevetett.

– Az ön fantáziája valóban páratlan, St.-Germain! De miért kísérletezik ilyen öreg eretnekkel, mint én vagyok?!

– Téved, barátom. A megegyezésünkhöz tartom magamat. Teljesen őszinte vagyok.

– Akkor miért tagadjak én?! Hazugság ez az egész összetanult história – mondta nyersen. – De belemegyek. Vetkőzzék tovább. Lássuk. Hol szedte a fekete szakácsát?

– Tibetből hoztam magammal.

– Mikor volt Tibetben?

– Nyolcvanöt évvel ezelőtt.

– Eszerint hány éves?!…

– Yidam? Százhúsz.

– Százhú… jó! Én az ön korát kérdeztem.

– Nekem nincsen korom.

– Ez szabálytalan! Kitérés!

– Csak nem elég közeli meghatározás… de, ha óhajtja… a formavilág létbelépése óta élek én is,

– És emlékezik?

– És emlékezem.

– Nem mondana valami pikáns érdekességet Kleopátráról?!

– Meglehetősen köznapinak láttam. Zavarosfejű, kéjvágyó asszony volt, akit egy letűnt hatalom visszfénye megőrjített. Kleopátra kései varjú, amely tanyát vert a régi királyi sasok elhagyott trónszékében. Nem volt már semmi köze Egyiptom lelkéhez, az ősi fáraó-papokhoz, a Nagy Tudás birtokosaihoz. Külső csinossága sem emelkedett valójában egy fiatal rabszolganő szépsége fölé, csak a pompa, amellyel körülvette magát s rangja fokozta kívánatosságát. Akarata puszta akaratosság volt, s nem a céltudatosság teremtő koncentrációja, nem sorsformáló mágia… ezért kellett elbuknia.

– Elég. Ön érdekesen, de hamisan játszik!

– Ezt visszautasítom!

– Nem akartam megbántani, csak én is… meztelen vagyok.

– Helyes.

– Tehát tovább kérdezhetem a szemfényvesztőt?

– Igen.

– Ha kívánom, mindenre felel, minden titkát feltárja előttem?

– Ismétlem, őszinte leszek!

– Mi mást jelent az őszinteség?

– Ön titkokról beszél, Casanovám, és nekem éppúgy, mint a természetnek, vannak titkaim. Ezeknek a feltárása nem rajtam áll. A természet sem titkolódzik. Aki kérdezi, annak felel, de a saját nyelvén. Ahhoz, hogy megértse, előbb tanulnia kell.

– Értem. Szóval még tökfilkónak tart hozzá.

– Nem. Olyan embernek, áld egyelőre másfajta nyelveket tanulmányoz.

Casanova arcán buja, önelégült mosoly jelent meg:

– Bizonyos, hogy vannak nyelvek, amelyeken jól beszélek. De azért ebben ön sem marad el mögöttem. A rejtélyes légkör, amellyel körülveszi magát, éppúgy hat az asszonyokra, mint az én félelmetes hírem. Néha, egy-egy makacsul zárva maradó hálószoba előtt irigykedtem arcfestékeire és kozmetikai szereire, amellyel a gyorsan tovatűnő ifjúság árnyékát varázsolta hervadástól rettegő szépségek arcára…

– Miért?

– Mert ez az a kulcs, amely minden ajtót nyit.

– Lehet. Én még nem nyitottam be vele sehová. Casanova szeme gúnyos, cinikus megrökönyödéssel tágra nyílt:

– Csak nem akarja azt állítani, hogy nem érdekli a szerelem?!

– Engem minden érdekel. Még a szerelem is.

– Akkor mire vonatkoztassam az előbb elhangzott kijelentést?! Soha sem élt a kínálkozó alkalommal?

– Talán másképpen éltem vele, mint ön… de engem tökéletesen kielégített.

Casanova mosolya aljas nevetéssé szélesedett:

– És a partnernőjét, vajon azt is tökéletesen kielégítette, grófom?

– Azzal hízelgek magamnak, hogy igen. Barátságukkal továbbra is kitüntettek, sőt hálásak voltak, hogy nem kellett sem csömört, sem megbánást érezniük.

– Akkor érintetlenül keltek fel az ágyból, barátom!

– Testileg.

– Ha! Szóval lelki nászt ült velük?! Azt hittem, St.-Germain, a kifogástalan gavallér sokkal jobban fél a nevetségességtől, semhogy egy éhes asszonyt ostyával etessen.

– Látja, Casanovám, most megint elérkeztünk egyikéhez a titkoknak, amelyekről hiába is beszélnék. Ön mindössze annyit ért meg belőle, hogy a gyönyör elragadtatása csak addig lobog, míg a hátgerinc hosszú gyertyaszálából ki nem fogy a kanóc. Mellesleg figyelmeztetem, ideje, hogy takarékoskodjék! Az én eksztázisom nem fogyasztja erőmet. Minél tovább ég, annál élőbbé válik; s az, akivel megosztom, soha sem érzi a kilobbanás fáradtságát.

– Oh… a vég nélküli kéj meséje… ismerem. Nem hiszek benne! Megjártam már minden poklát, minden mellékösvényét a gyönyörnek, de még nem találkoztam vele. Ölelkeztem sötét bőrű, telhetetlen ázsiai nősténnyel, aki szent könyvekből tanult paráználkodni, és órákra nyújtotta ki azt, amit nyugaton pillanatok alatt intéznek el. Ölelkeztem Sappho utódaival Görögországban, akik gonosz, szép, halálosan izgató, hosszú szertartássá avatják a szeretkezést. Öleltem olasz dámákat öreg férjük hálószobája mellett, akik szomjasak és perzselők voltak, mint a sivatag homokja. Elcsábítottam spanyol szüzeket, akik tüzes keresztként viselték szüzességüket. Kóstoltam francia kurtizán ingyencsókját, akinek hideg és elszánt művészete őrjítőbb volt mindennél, amit ismertem; de végül mindegyik a kilobbanás fáradtságához vezetett. Test nélkül nincsen gyönyör, s a gyönyör rövidebb-hosszabb lángolás után kialszik, mert a test ereje véges.

– A test ereje is végtelen, mint minden erő, csak elillan attól, aki nem érti fogva tartani és szüntelenül megújítani – mondta St.-Germain.

– Az ön híres csodaszerére, az Athoéterre céloz?

– Arra is. De az csak szimbóluma az univerzális spiritnek.

– Megmutatná nekem?

– Szívesen.

Csodálkozásomra St.-Germain felállt, szekrényéből viasszal gondosan lepecsételt kristályüvegcsét vett elő, és átnyújtotta a mohón érte nyúló Casanovának. Az üvegcsében a gyertya fényében, amelyhez Casanova vizsgálódva közel tartotta, fehéres, tejes folyadék csillogott, amely nem töltötte meg teljesen az üveget, s a dőlési szög irányába ide-oda tolult.

– Ebben is felderítetlen, sűrített erők vannak, mint az ember testében – mondta csendesen St.-Germain. – Láthatja, érezheti a súlyát. Rázza csak meg, világítsa jól át. Figyelmeztetem azonban, ha ön vagy bárki hozzá akarna férni a titok ismerete nélkül, elillanna szája elől, mint a pára. Nem hiszi?

– Nem!

– Itt egy gombostű. Szúrja át a viaszt! Ha egyetlen cseppet le tud nyerni belőle, évekre megújíthatja vele férfierejét!

Casanova türelmetlenül átvette a gombostűt, belemélyesztette a viaszba, aztán kihúzta, és az üvegcsét újra közel tartotta a gyertyához. A kristály áttetsző ragyogással fénylett. A tejes folyadék nyomtalanul eltűnt egy ezredmásodperc alatt.

– Hová lett?! – tört ki Casanovából.

– Hová lesz a fiatalság ereje? Az álmokban szétszórt magok tüzes nemző képessége? Hová lesz a lemetszett fej véres csonkjából az élet egy pillanat alatt?

– Nem tudom. De kérdezni én is tudnék, úgy mint ön, felelet nélkül.

– A felelet itt áll ön előtt. A felelet a kezében van. De ön nem érti ezt a nyelvet.

– Másodszor dörzsöli az orrom alá. Nekem azonban elegendő az, amit értek, érzek, tapintok és látok a világból. Sem kedvem, sem időm nincsen újra iskolapadba ülni. A megifjított férfierő ellenben, bevallom, szíven talált. Én nem ismerem a titkot, ön, mint állítja, ismeri. Juttasson hát a szervezetembe az illanó Athoéterből, hosszabbítsa meg életemben azt, ami nekem a teljességet jelenti, és én örökre hálás szolgája leszek.

– Késleltetném a fejlődését, barátom, nem tehetem. A köszvényét ellenben szívesen meggyógyítom. Tizenöt általam készített pirula három nap alatt eltünteti fájdalmait, és visszaadja rugalmasságát.

– Vigye az ördögbe a piruláit! Éppen olyan hazug bűvészkedés lenne az is, mint a fiatalító szere. Utólag kisütné, hogy azért nem használt, mert egy sánta szamárra gondoltam közben. Valami pozitívumot mutasson! Valamit, amit megfoghatok, mint a borosserleget vagy az asszonyok forró testét! Ami felmelegít és erőt ad, mint a fűszeres étel, amely ott marad a villámon, mikor enni készülök belőle! – tört ki Casanova durván.

– Kérem – mondta St.-Germain simán és halkan. – Van egy nagyobb ezüstpénze?

– Van. Minek? – kérdezte Casanova, és előhúzta erszényét.

– Kölcsönözze nekem egy rövid időre, ígérem, még mielőtt eltávoznék innen, kamatot hoz önnek.

Casanova átnyújtott St.-Germainnek egy tizenkét sous ezüstpénzt.

Kinyílt az ajtó, és Yidam lépett be egy hordozható kis vaskemencével. Pléhlapot helyezett a padlóra, arra ráállította, aztán fát-szenet hozott be, meggyújtotta a tüzet a kemencében, és fújtatni kezdett.

– Az összjáték remek! – bólintott elismeréssel Casanova. – Még végszót sem kell kiáltania: a kellő pillanatban belép a néma szolga, és teljesíti az előre megbeszélt parancsot!

– Vidámnak az ön jelenlétében adtam parancsot, hogy hozza be a kemencét, és készítse elő az operációt – mondta St.-Germain egyszerűen.

– Az én jelenlétemben? Mikor? Nem hallottam!

– Yidam hallotta. Yidam másként hall, mint ön. Yidam megtanulta.

– Miért hangsúlyozza annyiszor, hogy ostobának tart?

– Semmit sem hangsúlyozok, csak tényeket állapítok meg. Amit nem tud egy ember, azt még megtanulhatja. Feltéve, ha meg akarja tanulni. Pia van hozzá érdeklődése és kitartása.

– Nekem nincs. De nem is hiszem, hogy volna mit megtanulnom. Nem csábít az olyanfajta hiúság, amely önt fűti, az ugyanis, hogy emberfeletti lénynek higgyenek.

– Persze. Ön nem hiszi, és önt nem csábítja. Rendben van. Talán megvizsgálná ezt a tégelyt, mielőtt lezárom?! – átnyújtotta Casanovának a vastégelyt, aki először kifordította, azután gyűrűjével pontról pontra végigkopogtatta alsó és felső részét. St.-Germain beleejtette a tizenkét sous ezüstöt, ráerősítette a fedelét, és a tégelyt a vaskemence izzó parazsára helyezte.

Yidam megfordította az asztalra helyezett homokórát. Casanova és St.-Germain egyetlen szót nem ejtettek. Yidam némán végezte dolgát, én meg az árnyék szerepét játszottam, mint egész idő alatt.

Csak a fújtató egyenletes sziszegése hallatszott, A szobát mégis megtöltötte Casanova hangos, nyugtalan ingerültsége, amely a vastégely lassú átpirosodásával párhuzamosan nőttön-nőtt. Elégedetlenségének, néma tiltakozásának, ösztönös ellenszegülésének sűrű hullámai ott gomolyogtak St.-Germain csendes alakja körül, aki keresztbe font karokkal nézte a tüzet.

A homokórán lesiklott az utolsó homokszem. Yidam bólintott. Félretette a fújtatót. Két fanyelű vasfogóval lecsavarta a tégely tetejét.

Casanova és St.-Germain egyszerre léptek a kemencéhez. A tégelyben megcsillant az olvadt ezüst. St.-Germain kezét a tégely fölé tartotta, kis viaszgolyót ejtett a tégelybe. Yidam visszacsavarta a fedelet, megfordította a homokórát, és újra fújtatni kezdett.

A szobában szinte kibírhatatlanná fokozódott a hőség, mint akkor, Anton Brüggendorf alchimista műhelyében.

Casanova nem mozdult a kemence mellől. A fűszeres étel, tüzes bor és tisztázatlan indulatai belülről is fűtötték. Parókája alól verejtékcsíkok futottak le. Vastag brokátselyem kabátja hónaljánál átnedvesedett. Arca vértolulásosan piros volt, homlokán sötét ér kígyója lüktetett.

Az idő letelt. Yidam kinyitotta a tégelyt, majd hűtővízbe merítette. A percek alatt lehűlt sárga színaranyat St.-Germain feszítette ki a tégelyből, és átnyújtotta Casanovának.

– Vizsgáltassa meg holnap valamelyik aranyművessel… de ne feledkezzék meg leméretni egy ezüst tizenkét sousnak a súlyát, hogy ellenőrizhesse az aranyét, amely pontosan ugyanannyi kell hogy legyen!

Casanova vak indulata kirobbant:

– Csalás! Aljas, közönséges szélhámosság! – hangja fulladt volt és gyűlölködő. – Láttam, mikor a tégelybe csempészte az aranyat!

St.-Germain arca hűvös és nyugodt maradt:

– Azt hiszem, az ön szavai után szükségtelen, hogy tovább is együttmaradjunk!

Könnyedén meghajolt Casanova előtt. Yidam az ajtóhoz lépett, és kitárta. Casanova magára kapta köpenyét, az aranyat a földre hajította. Miközben leviharzott a lépcsőn, hallottuk dühös szitkozódását.

– Piszkos, képmutató banda! Engem akarnak felültetni! Sarlatán! Nagyképű majom! Tudákos senkiházi… hátulgombolós kölyök volt, mikor én már…

Hangja, léptei, alakja beleveszett az este sötét csendjébe.

Visszafordultam St.-Germain felé. Yidam már eltűnt. A Mester az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A sűrű, meleg, ellenséges, fűszeres gőzök elpárologtak, és helyet adtak a hűs, őszi levegőnek.

A gyertyákat sorra eloltogattam egyetlen kivételével, aztán St.-Germain mellé léptem az ablakhoz, és alázatosan megköszöntem neki a misztériumot, amelyet lejátszott előttem.

Párizs, 1780

Különös volt visszatérni annyi év után, és látni, érezni, tapintani a kór előrehaladását, a bomlás egyre leplezetlenebb tüneteit, a kezdődő szétesés lazaságát, a közeledő kirobbanás feszülő erőit, amelyek fokozódásán a gyűlölet fújtatójával azok munkálkodtak leghevesebben, akik szintén a vulkán tetején táncoltak: a nemesség nagy része.

Versailles és Trianon akkor már két ellenséges erődként meredt egymás felé, s a tunya, megalkuvó király, XVI. Lajos, viharrázta, ernyedt harangnyelvként lengett a két szomszédvár között.

Az utca, a megfizetett gúnyversek és rágalmak terjedése ellenére még hajlandó volt békét kötni Marie Antoinette-tal, s a polgárságot – bármennyire mérgezett és elégedetlen volt a közvélemény – igézetében tartotta a trón felől áradó, személytelen varázs. De az elhagyott, kicsúfolt és elhanyagolt Versailles könyörtelen volt.

Október végén érkeztünk meg Párizsba. A gróf egyelőre nem mutatkozott az udvarnál. Palotája a Saint-Roch templom mögött rejtőzött, óriási park közepén. Kis élőépület takarta a tulajdonképpeni kastélyt, amely így kívülről, a fákon átderengve szürkének, jelentéktelennek látszott. A ház belsejében ugyanez a kettősség mutatkozott, s hű tükre volt magának St.-Germainnek. Aki a főbejárat felől lépett a palotába, trópusi levegőjű, különös kúszónövényekkel, ismeretlen, dús virágfürtökkel, mesterséges lótuszos tavakkal és mesteri szökőkutakkal berendezett melegházon át káprázatos belső termekbe jutott, amelyek gazdagsága, damaszt és brokát falburkolata, bútorhuzatai, függönyei, velencei tükrei, porcelánkandallói, szőnyegei, arany kandeláberei, festményei és vitrinekben felhalmozott ritka műtárgyai túlszárnyalták Versailles pompáját. A felső emelet szobáiból azonban – amelyek St.-Germain valódi lakóhelyiségei: hálófülkéje, dolgozószobája és laboratóriuma voltak – száműzött minden pompát. Hálószobája cellához hasonlított. Egyszerű, keskeny vaságya fölött saját maga által festett Krisztus-portré lenyűgöző, eksztatikus pillantása nézett szembe a belépővel. Ennek a képnek a színei sötétben derengőn világítottak. A fülke másik dísze egy falba mélyesztett, ébenfa állványra helyezett, fél méter magas elefántcsont Buddha-szobor volt, homloka közepén zöldes fényű drágakővel. A szobor előtt lótuszvirág-alakú kristálykehelyben örökmécs égett. A hálófülkéből két ajtó nyílt. A bal oldali jól felszerelt fürdőszobába és öltözőterembe vezetett, a jobb oldali egy kis, tégla alakú, csaknem üres helyiségbe, amelynek ablakát sűrű függöny takarta. A padlón nem volt szőnyeg, hanem egy gyékény. A falakon körül 22 felnagyított, színes hieroglifa művészi kivitelű képe függött. A szoba egyetlen bútorzata keskeny, hosszú asztal volt, amelyen két hétágú ezüst gyertyatartó között nagy éggömb állt, E csillagtérkép csillagai éppúgy világítottak, mint a hieroglifák a falon vagy a Krisztus-portré. E meditáló helyiségből nyílt azután a laboratórium és a könyvtár.

Én a St.-Germain gróféhoz mindenben csaknem teljesen hasonló lakrészt foglaltam el a palotában, ugyancsak az emeleten, kivéve a könyvtárt és a laboratóriumot, amelyben együtt dolgoztam a gróffal. Hálócellám falát az ágy fölött nem Krisztus-portré díszítette, hanem feszület.

Mióta személyesen megismertem St.-Germaint, könnyű füstként oszlott el bennem minden kétely és bizonytalanság. Csodáltam őt, és határtalanul bíztam benne.

Hajnalban keltünk. Fürdés után magunkra öltöttük sötét, hosszú köpenyeinket, amelyek papi kámzsához hasonlítottak, és külön-külön üres szobáinkba vonulva elvégeztük meditációs gyakorlatainkat. Én a hieroglifák életre keltésén kívül gondolatátvevő képességem fejlesztésével is foglalkoztam olyanformán, hogy egy-egy meghatározott percben, az alapgyakorlatok után, St.-Germain először ábrákat, majd betűket, később egész mondatokat küldött nekem a palota másik szárnyából, amelyeket pontosan le kellett jegyeznem. Ehhez a gyakorlathoz egyiptomi homlokpántot viseltem, amelynek közepéből a két szem között aranykígyó feje emelkedett ki.

Ezután sétáltunk egy órát a parkban, majd együtt fogyasztottuk el tejben főtt zabkásából és nyers gyümölcsből álló reggelinket. A délelőttöt rendszerint a laboratóriumban töltöttük. Ebéd után olvastam, jegyzeteket készítettem. St.-Germain íróasztalánál tartózkodott. Ebben az időben írta fő művét, a "La Trés Sainte Trinosophie"-t, a Legszentebb Trinosophiát. E páratlan munka jelentősége felbecsülhetetlen. A lélek nagykorúvá válásának naplója. Lehetséges, hogy valójában nem más, mint St.-Germain saját felvételének leírása a Misztikus Testvériségbe, melynek végül is Nagymestere lett. Célja, hogy utasítást adjon a tanítványoknak, akik már ismerték a titkos terminológiát. Az egész leírás allegorikus részleteiben a klasszikus korból kölcsönvett ceremóniákból indul ki, és nyelve szimbolikus. A szöveg így első olvasásra érthetetlen, de a mély és gondos boncolgatás fokozatosan meghozza a megvilágosodást. Egyetlen részlete sincs rejtett jelentőség nélkül.

A mű tizenkét részből áll. Mindegyikhez megfelelő rajz szolgál megvilágításul. Az első részek a neoegyiptomi, úgynevezett memphisi szertartásból származnak, és a jelölt próbatételei a négy elemre – földre, vízre, tűzre, levegőre – vonatkoznak. Hatalmas mintája a Zodiákus és tizenkét háza. A Zodiákus a nagy lélekciklus, és a Zodiákus-szimbólumokon keresztülhaladó nappálya az az eredeti forma, amelyből az ősi papság a szent körforgás bizonyítékát származtatja. A régiek a Zodiákus első jelét mint kezdetet, utolsó jelét mint minden mundán-aktivitás végét fogadták el.

St.-Germain a Háromrétű Bölcsesség e könyvében nagyjában alchimiai szimbólumokat alkalmaz. Természetesen nem valódi kémiai folyamatokat ír le, mert nála is – mint a nagy alchimisták mindegyikénél – a materiális arany előállítása legkisebb része tudományának. E folyamatok a szellem spirituális haladását indítják meg, s elvezetnek az Adeptusságig.

A nap délutáni óráiban feldolgoztam a postát, utána két-három órára elmehettem. Szabadon kószálhattam Párizs utcáin. Ha akartam, visszatérhettem emlékeimhez, de nem űzött hozzájuk vágy vagy kíváncsiság; mégis, anyám szavaira gondolva, nem akartam kitérni útjukból. Essünk hát túl rajta – határoztam el –, lapozzuk át a régi tételeket, nincs-e valahol hézag az ismeretben!

Először a Rue Saint Honore mellett lévő kis boltba látogattam el. Külső képe semmiben sem változott. A piszkoszöld bádog pinceajtó előtt éppúgy zsúfolódtak a gyalulatlan fapolcra helyezett poros kegyszerek, mint Lepitre idejében. A lejáratból dohos, hideg szag csapott arcomba, amely szúró és nyugtalan élességgel elém idézte Lepitre és Rosalie feldúlt, elhanyagolt alakját. Bent ugyanúgy könyveket is árultak. Ez a dohos, testükbe, ruhájukba ivódott szag lengte körül őket is. A hét kőlépcső idővájta mélyedéseiben mocskos víz poshadozott. Az üzletbe nyíló faajtó rekedt, búskomor csengőt rázott meg, amely újra szíven ütött régi hangjával. A bolt molyos csendjében kis kopott, csúnya lány gubbasztott. Színtelen haja, beesett arca, apró, ijedt, értelmetlen szeme beleért az egyetlen felső ablak alkonyaiba hajló, erőtlen fénysugarába, ahogy fogadásomra felállt:

– Parancsoljon, Monsieur… mindjárt gyertyát gyújtok… Csak tessék válogatni…

Tűnődve néztem rá, mialatt gyertyát gyújtott, elfogódottan az emlékek súlyos érintésétől. Szótlanságomat habozásnak gondolta:

– Apám ma már nem jön vissza… de én is oda tudok adni mindent… bármit kíván, Monsieur!

Ösztönösen felfigyeltem. Hangjából kiéreztem, hogy valami titkos árut kínál, amelyet sokan keresnek ma…

– Bármit?! – kérdeztem jelentősen. A leány bólintott, eltűnt a rongyfüggöny árnyékában, és visszatért egy sárga fedelű füzettel.

– A legújabb! – mondta halkan.

A gyertyához hajoltam, és kinyitottam a füzetet:

"Chacun se demande tout bas:

Le Roi pent-il? Ne pent-il pas?

La triste Reine en désespére…"

A királyné ellen írott gúnyvers volt. A kis penészbogár ijedten kérlelni kezdett:

– Ne itt, Monsieur…! Minden pillanatban beléphet valaki!

Hogy megnyugtassam, gyorsan zsebembe süllyesztettem a veszedelmes portékát, fizettem, és elköszöntem. Koromsötétbe burkolt utcában siettem hazafelé. Hangok morajlottak elő a feketeségből, nevetés, szitokfoszlányok, szaladó léptek zaja. Pusmogó kamaszhangok közül egy élesen, csúfondárosan kivált, és a tilos verset idézte. Az erotikus részletek minduntalan kuncogásba fúltak.

Este, vacsoránál megmutattam a füzetet St.-Germainnak, és elmondtam a körülményeket, hogyan jutottam, hozzá, s hogyan hallottam azután a verset szuroksötétben, a hátam mögött, az utca személytelen hangján.

– Ez a méreg is a palotából folyt le a csatornába – mondta a gróf a füzetet átlapozva. – Bolondok! A trón ellen kovácsolt vádak és támadások az egyetlen mágikus központot ingatják meg, amely saját helyzetüket, kiváltságaikat szentesíti és fenntartja. S ők még fizetnek a költőnek saját halálos ítéletükért!

Megborzongtam a baljós szavaktól, amelyek bennem is kimondatlan előérzetként feszültek, mióta Párizsba érkeztünk.

– Szörnyű dolgokat beszélnek a királynéról… ön ismeri… Valóban olyan fekete, mint amilyennek festik?!

– Nem rosszabb és nem jobb, mint a többiek körülötte, csak kevésbé hajlandó a színlelésre. Nem romlott, csak szertelen. Kíváncsi, élvezetvágyó és felületes. Vannak szeretetreméltó tulajdonságai, mint egy öntudatlan gyermeknek, de ez a gyermek veszélyes robbanóanyagokkal játszik, anélkül, hogy hatásukat ismerné.

– Talán, ha ön figyelmeztette volna…

– Meg se kíséreltem. A szavak fárasztják, ha nem a legáttetszőbb rokokó csipkéből szőtték őket. Szellemének mélysége ma még csak annyi, mint egy kis halastóé Trianonban. A sors mindig helyesen választja meg eszközét a törvény betöltésére. Marie Antoinette jellemének transzmutálásához hatalmas események hője szükséges, amelyek felégetnek körülötte és benne minden gyúlékony anyagot. Nemsokára meg fogod ismerni őt, Cornelius.

– Én? Hogyan?

– Szüksége lesz rám – mondta kitérően.

Az élő kristály

Elzarándokoltam régi házamhoz is. Helyén kis fabódé düledezett. A kertet felverte a gaz, s a kerítésnek már csak a csonkjai meredeztek fel a földből. Mi történhetett vele? Az idő nem porlaszthatta így el néhány évtized alatt.

Közeledésemre a kunyhóból öreg koldusféle mászott elő, és bizalmatlan, gyulladásos szemmel méregetni kezdett. Megszólítottam:

– Régebben egy ház állt itt… Vörös téglából épült kastély…

– Lehet – mondta szűkszavúan.

– Most kié a telek?

Bizalmatlansága ellenséges gyanúvá növekedett:

– Nem eladó! A városé – mordult fel, hátat fordított, és visszamászott piszkos óljába.

Kérdezősködni kezdtem a környező házakban, üzletekben; végre egy öreg zöldségeskofától megtudtam, hogy a ház 1750-ben porig égett. Belül ütött ki a tűz a lezárt szobákban, és a kulcsokat nem tudták idejében előkeríteni.

Méltó sorsa volt a szenvedély házának, amelynek lakóit is belső tűzvészek pusztították el.

*

Danjou márkiné palotája, "a bárányok" menedéke szép, ápolt park közepén állott változatlan külsővel. Már a szertelenül költekező Corinna életében gazdát cserélt. Anyja halála után ő lett egyedüli örököse a tekintélyes Danjou-vagyonnak is, mert öccse, a beteges Christian már nem élt. Az egész pénz – házak, palota, fogatok, ékszerek – alig néhány év alatt semmivé lettek Germaine és Martin Allais közreműködésével. 1780-ban ez a palota is a Polignacok kezébe került; valamelyik távoli rokonuk lakta. St.-Germain segítségével könnyen bejuthattam volna a régi, pompás termekbe, de nem kívánkoztam utána. Nosztalgiát egyedül Péloc doktor kedves, baráti alakja után éreztem az ismerős utcákon és leégett házam előtt.

*

November 29-én meghalt Mária Terézia, az Osztrák Birodalom császárnője, Marie Antoinette édesanyja, anélkül, hogy megélte volna a Dauphin születését, amelytől leánya helyzetének teljes megszilárdulását és jellemének megváltozását remélte. Marie Antoinette egyedül maradt. Mercy, a császárnő követe – szeme és hangja a francia udvarban – uralkodónője élő tekintélye nélkül mit sem számított többé.

A távolból gondoskodó, időnként hosszú, kényelmetlen figyelmeztetéseket, tanácsokat küldözgető, s leányát éretlen gyermekként dorgáló anya eltűnése megrémítette a könnyelmű asszonyt. Érezte, egyetlen hátvédjét vesztette el benne, valakit, akire fenntartás nélkül számíthatott, aki szerette és támogatta őt az egész világ és könnyelmű önmaga ellen. Szorongás fogta el gyenge, közönyös férje oldalán, a gyanakvással, ellenszenvvel figyelő, sértődött, ellenséges világgal szemben, önző, léha barátok között. A kis Lamballe, az egyetlen szelíd, hűséges barátnő csak az együttsíráshoz értett; Polignac grófnét betegség tartotta távol az udvartól. A királynét vigasztalan bánat, sötét előérzetek gyötörték.

December első napjainak egyikén este, sétámból hazaérkezve az alsó termek kivilágított ablaksora fogadott. A gyertyák nagy számából előkelő vendég jelenlétére következtethettem. A házat megkerülve, a hátsó bejáraton át mentem szobámba. Yidam már várt rám, és közölte velem St.-Germain üzenetét; öltözzem át esti öltözékbe, mert magas vendégünk van, a francia királyné.

Kíváncsian és elfogódva léptem a szalonba, ahol két, mély gyászba öltözött fiatal nőt találtam St.-Germain társaságában; a bájos, szelíd Lamballe hercegnőt és a zaklatott, nyugtalan, sírástól vörös szemű Marie Antoinette-et. Álarcukat félretették. A királyné közvetlenül, türelmetlen szórakozottsággal fogadta bemutatkozásomat, és sürgette a grófot, kezdjünk hozzá a kísérlethez.

St.-Germain átvezette vendégeit a díszes dolgozószobába, amelyben sohasem dolgozott.

Az íróasztalán kristálygömb fénylett, gyertyák lángjait tükrözve. St.-Germain néma parancsára eloltogattam a gyertyákat, csak kettőt hagytam égve az íróasztal két oldalán.

A hölgyek kényelmes, párnázott székekben foglaltak helyet.

St.-Germain a kristálygömb elé ült, én meggyújtottam a füstölőt, amely néhány pillanat alatt bágyasztóan kellemes, zsongító, ünnepi illattal töltötte meg a szobát.

Lamballe Hercegnő szorongva közelebb ült a királynéhoz, és tágra nyílt szemmel bámulta a kristálygömb nézésébe belemerült grófot, majd az ő szemét is foglyul ejtette a kristály csillogása.

A hosszú, álmosító csendben lopva megfigyeltem a mozdulatlan bánattal maga elé meredő asszonyt, aki a legirigyeltebb és leggyűlöltebb nő volt Franciaországban. Arcának szabályossága, finomsága nem vetekedhetett Lamballe hercegnő gyermeki szépségével. Marie Antoinette arcát vibráló nyugtalansága, élénksége tette jelentősebbé. Lamballe szelíd volt, engedékeny és ártalmatlan; kecsesen simuló folyondár, amely magában nem önálló, nem indít el eseményeket, és nem formálja őket. A királyné lényéből könnyelmű akaratosság, büszke türelmetlenség áradt. Érzékeny és érzéki ajka sok meggondolatlan szó, visszavonhatatlan sértés, jóvátehetetlen hallgatás kapuja lehetett. A minden más érdeken átsikló, követelő, mohó kapaszkodása a mindig más és mindig új, külső szórakozás, élvezet után, orrának, orrcimpáinak ideges hajlatában, remegésében tükrözött. Világos, rebbenő szemének nem volt mélysége, belső ragyogása; csak a világra nézett kifelé, onnan várta és verte vissza a dolgok kölcsönfényét. E szempár most könnyek nyomát mutatta. Múló bánata egy pillanatra a dermedten alvó erők, képességek halottasszobájából oldott elő elfeledett és eljövendő ízeket, onnan, ahol a királyné régmúltja és jövője hallgatott.

Pillantásom elsiklott a megoldott hieroglifáról, és a kristálygömb felé fordult.

A kristály már befelhősödött. Élni kezdett. Fehéres köd gomolygott benne el-elsötétedő foltokkal, az asztrálanyag néma, zsúfolt tülekedésével…

…A kis Lamballe gyöngéd arca bontakozott ki lassan végtelenre állított szemem előtt… de szeme üreges volt, és kifejezése viaszos, élettelen. Körülötte felizzott a köd. Egészen vérpirossá vált, s meztelen testének részei bukkantak ki belőle, mint egy szörnyű fürdőből, de e bemocskolt tagok húsa oszladozott, és színe halottas volt…

Éles sikolyra riadtam. Lamballe hercegnő kiáltott vadul, reszkető iszonyattal. Két kezét szemére szorította, és szájából síró, hebegő, érthetetlen hangok ömlöttek elő:

– Krisztus segíts!… Menjünk innen… Félek! Nem akarom látni többé… és ne vígy minket a kísértésbe… Oh… ez a kép…

A királyné eléje térdelt, és úgy próbálta nyugtatni; simogatta, vigasztalta. St.-Germain borba cseppentett csillapítót erőltetett reszkető ajkai közé; attól végre megnyugodott, de a királyné hiába kérte, faggatta, nem akarta elárulni, mitől rémült meg annyira:

– Nem felségedre, egyedül rám vonatkozott… Ha parancsolja, még ma megölöm magamat, de arról, amit a kristályban láttam, nem tudok beszélni… Könyörgöm, ne haragudjék… ne kívánja tőlem… Rágondolni se merek többé… irtózatos… nem… nem – ajka újra reszketni kezdett, torkában sírás zihált. A királyné megsajnálta, és nem erőltette tovább. St.-Germainhez fordult:

– Én ön… ön sem tud mondani semmi vigasztalót?! – hangjában szemrehányás, az elkényeztetett gyermek követelő, sírós vádja remegett.

– A közeljövő furcsa alkonyat, felség, és távolabb már sötét éjszakát mutat, amelyben elmosódnak a körvonalak. Ha megelégszik néhány év derengésével…

– Nos?! – Marie Antoinette hangjában feszültség, titkos félelem lappangott.

– Mához egy évre megszületik a Dauphin…

Marie Antoinette melléből kis sóhaj rebbent fel, és a sóvárgott lehetőség anyás, örömös mosolyt öntött szét az arcán.

– A Dauphin… Uram Istenem… Ha így volna!

– Ez már megvan, felség. A jövőnek ez a része készen vár bennünket, mint egy fogadó… mondjuk Varennesben… csak oda kell utaznunk hozzá az Idő fogatán…

Marie Antoinette egészen átizzott a gondolattól:

– Ön nem tudja… nem tudja, mit jelentene nekem… mi mindent oldana meg…

– Sok mindent meg fog oldani, felség, de akiket el kellene némítania, hangosabbak lesznek tőle. A Dauphin születése terveket húz keresztül…

– Akkor még kevésbé kell törődnöm velük! – ez a könnyelmű vállrándítás maga a királyné volt a tragédia előtti években. – Mit tehetnek ellenem, ha a trónnak törvényes örököse van?!

– Egy alázatos kérésem volna felségedhez – mondta halkan St.-Germain.

– Mit kíván tőlem, Magister? – mondta Marie Antoinette tréfásan, felvillanyozva és nagylelkűen. – Tudja jól, hogy a barátaimért mindent megteszek!

– Ha a trónörökös megszületik mához egy évre, és ezzel szerény szavaim fedezetet nyernek felséged előtt, gondolkozzék egy tanács fölött, amelyet jóslatomhoz hozzáfűzök.

A királyné arcán kis, kelletlen vonás suhant át:

– Beszéljen, St.-Germain gróf… öntől ma még a tanácsot is meghallgatom.

– És meg is fogadja felséged, ha…?

– Ha a trónörökös megszületik? Nos, akkor… talán. Feltéve, hogy nem kíván olyasmit, ami ellenkezik a természetemmel, untat vagy megaláz.

– Talán nem használtam a helyes szót, felség. Amit mondani akarok, nem pusztán tanács. Figyelmeztetés inkább. Lehet, hogy untatja felségedet, és meg is alázza, de bizonyos, hogy mai természetével gyökeresen ellenkezik. Arra kérem, hogy a Dauphin születése után tegye meg a rövid utat Trianon és Versailles között. Építsen hidat vissza a nemességhez és a néphez… Mindent eldönt és mindent megment vele.

– Ön… majd… majd meggondolom – mondta ernyedten, s unatkozva hátradőlt karosszékében. – Előbb teljesedjék a Jóslat. – Kis, gonoszkodó fintort vágott. – Látta már ön a király három nénjét és Madame de Noaillest, az öreg síremléket Versailles-ban?! Ha rájuk gondolok, álomkór fog el, vagy dühöngeni és nevetni tudnék. Rajtam akarják megbosszulni elvetélt életüket! Fiatalságomért, a keservesen kiharcolt néhány szabad pillanatomért karóba húznának, ha tehetnék! Csak megérteném, miért bántja őket az, hogy lélegezni és örülni akarok néha, mint bármelyik egyszerű nő Franciaországban?!

– Felséged sajnos nem született egyszerű nőnek Franciaországban. Felséged egy olyan időpontban ül Franciaország trónján, mikor az ország helyzete válságos. Külső és belső veszélyek fenyegetik. Ma a trónnak élő, harcos jelképnek kell lenni ahhoz, hogy megnyerje történelmének legnagyobb csatáját népének hitéért, bizalmáért és szeretetéért. Felségednek ma nemcsak a Dauphint kell megszülnie, hanem a királyság magasabbrendű eszméjét is, hogy helytállhasson és megmaradhasson a veszedelmes, új áramlatok között, amelyek a Napkirály uralkodása idején indultak el, s azóta ijesztően erőssé lettek. Felséged eléggé merész szembeszállni a régi világ előítéleteivel, vállalja a versailles-i tradíciók elleni háborúságot, a nemesség gyűlöletét és rágalmait… egy kis szabadságért, néhány könnyű, ártatlan élvezetért, egy álarcos párizsi kiruccanásért, ruhákért, bálokért, játékokért, menüettekért; miért ne vállalná egyszer a nép jólétéért?! Szerezzen bennük szövetségest azzal, hogy megismerni, megérteni és orvosolni igyekszik égető bajaikat, tarthatatlan helyzetüket! Két ellenséggel szemben senki se harcolhat bukás nélkül; egyikkel szövetséget kell kötnie, ha fenn akar maradni, önnek nem kell a múlt. Szövetkezzék hát a jövővel egy verteién forradalom és a várva várt reformok jegyében, amelyek mindenképpen elkövetkeznek felségeddel, vagy… s ez borzalmas lenne… felséged ellen.

A királyné fokozódó kényelmetlenséggel figyelt St.-Germain nyugodt, súlyos szavaira. Arca visszautasítóvá merevedett:

– Nem akarom… inkább nem szeretném érteni azt, amit most beszél nekem, St.-Germain gróf – mondta hidegen és vontatottan. – Ha érteném, azt kellene mondanom, nem figyelmeztet, hanem fenyeget engem. A királyság, hála Istennek, még eléggé erős Franciaországban ahhoz, hogy a lázadókat a maguk helyére állítsa. Az uralkodás és a nép bajaival való bíbelődés a király hivatása. Én abba bele nem avatkozom. Ő bizonyára megteszi, amit tehet. Kívülről senki sem ítélheti meg, vajon felelős helyen mulaszt-e valaki, vagy a szükségesség kényszere irányítja. Ön téved, ha azt hiszi, hogy személyes villongásaim személyes intrikák ellen a tradíciók, a múlt elleni lázadást jelentik nálam. Én hiszek a király Istentől való hatalmában. Hiszek a trón ősi és megtámadhatatlan fensőbbségében. A népre jönnek rossz idők és jó idők. A nép időnként zúgolódik és gúnydalokat énekel, de ha komoly, nagy órák következnek el a nemzet életében, odatömörül a trón köré. Én nem félek a néptől… az én népemtől… és nem kötök szövetséget vele, mert a királynéja vagyok. A nemesség egy részének ellenségeskedése pedig nem egyéb a mellőzött szerelmes keserűségénél, aki azonban tudja, hogy bosszúja a trónt rendíthetné meg, és így saját pusztulását okozná. A nemesség sohasem válhat veszéllyé a királynéra nézve.

Büszkén, konokul, kihúzott derékkal beszélt, mintha a karosszék valódi trónszékké vált volna alatta; s e vakságában szánalmas és egyben fenséges is volt… Majd agyának erőltetésébe belefáradva, sóhajtva hátradőlt.

– Tévedett, St.-Germainem, és én úgy tekintem, mintha ezt a témát nem is érintettük volna. Remélem, a jóslattal több szerencséje lesz!

– Elég rövid határidőt adtam, felség, hogy esetleges hazugságomat megcáfolhassa. Egyetlen évet…

Eltávozásuk után megemlítettem St.-Germainnek a kristályban látott szörnyű képet. A gróf bólintott:

– A kristálygömb valóban vérszínű ködben úszott, Cornelius. A jövő sötét képét vetítette olyan sűrűn és megrázóan, hogy ereje Lamballe hercegnő ijedt gyermeklelkén is áttört. Az dúlta fel annyira… Szegény kis hercegnő… Micsoda vég!

Trianon

1781-ben, a St.-Germain által előre jósolt időpontban megszületett a Dauphin. Az ujjongó ünnepségek alatt mintha valóban eloszlott volna minden árnyék, gyanú, félreértés a királyné és a nép között. A nemesség hallgatott. A gúnyos rágalmazó verseket dicsőítő ódák váltották fel, s a király hitvesét, a trónörökös anyját mindenütt lelkes ünneplés fogadta.

Marie Antoinette győztes, boldog anyaságában nem felejtkezett meg St.-Germainről. Polignac grófnő személyesen hozta fel meghívását Trianonba, sőt szerény személyemet külön megemlítette, mint akit az első misztikus híradás tanújaként szintén ott akar látni maga mellett.

A meghívás Trianonba szólt, a világtól büszkén, konokul elzárt kis rokokó palotába.

"Néhány közeli barát lesz jelen mindössze, egypár egészen szórakoztató, vidám ember, akik között a királyné a sok ünnepség és feszes kötelezettség fáradtságát akarja kipihenni" – mondta Polignac grófnő, Marie Antoinette imádott barátnője, akinek sima, tapintatos irányítását mindenben vakon követte; de ez a nem eléggé okos, kevéssé nagylelkű és teljesen saját kapzsi családja érdekeinek szekere elé fogott asszony nem értett hozzá, hogy a könnyelmű, érzelmes, felületes királynét az egyedül helyes irányba terelje. Talán, ha Polignac grófnő idejében felismeri a veszélyt, amelyet a művészet játékos varázsába zárt apró mesepalota jelent szemben Versailles-jal és távol Párizstól, megváltoztathatta volna, ha nem is a könyörtelen eseményeket, de Marie Antoinette sorsát benne. Polignac grófnőnek és családjának azonban fontosabb volt a minden más befolyás elől elorozott, elkülönített, légüres térben tartott királyné, aki csak azért tört ki néha fellegvárából, hogy a háborgó, megrökönyödött Versailles-ból új zsákmánnyal térjen meg a Polignacok vagy a szüntelen hatalmas összegeket emésztő Trianon számára.

Polignac grófnő talán hatásosabb szépség volt, mint Lamballe hercegnő. Külseje megtévesztette a királynőt és azokat, akiket elhitet az ügyes színészkedés. Polignac grófnő finom, törékeny alakja, keskeny Madonna-arca, nagy, csengő, ártatlan szeme, amelyre alázatosan és hirtelen borult rá a domború, hosszú pilláktól súlyos szemhéj egy olyan lény kiszolgáltatottságát tükrözte, aki állandóan becézésre, védelemre szorul. Rebegő, csengő, hajlékony üveghangja szüntelenül elhárított, kérlelt és hízelgett. Mozdulatai végtelenül kecsesek, hajlékonyak voltak; de esendő, lebegő, áttetsző alakjában hihetetlen szívósság rejtőzött Szeme éles villanással ismerte fel a kínálkozó, előnyös lehetőségeket éppúgy, mint a titkos veszélyeket, a nyelve is könnyedén, de halálos hatással célbatalált ott, ahol ellenfeleket vagy ellentétes szándékot kellett kivégeznie.

*

Egy egészen más asszony sietett felénk a fogadószoba puha szőnyegén, gyertyák tükörből visszaverődő, szikrázó fényében, pasztellszínű, csodálatos gobelinek, zenei hajlatú bútorok, virágszirom porcelánok között, mint akit St.-Germain palotájában megismertem. A gyászruhás, bánattól sújtott, zavart, válságos érzések és nyugtalanságok közölt vergődő nő eltűnt. Maga a rokokó közeledett; a rokokó könnyed, szépséges, rózsás bőrű Istennője nyújtotta felénk karcsú ujjait, hogy hódolatunkat nagylelkű hálával viszonozza:

– Jöjjön, jöjjön, St.-Germainem…Szeretném az egész világnak kikiáltani a maga csodálatos tudását és bölcsességét! – S vitt, ragadott bennünket vidám, kíváncsi vendégei felé.

Járásában volt valami utánozhatatlan ritmus, játékos lebegés, anélkül, hogy keresett vagy tudatos lett volna; Üde, vibráló légkör vette körül: az öröm és győzelem légköre. Testén a második szülés sem hagyott semmi nyomot. Dereka karcsún, büszkén emelkedett a hatalmas, kék brokátkrinolin széles alapzata fölé. Meztelen, rizsporos vállán, karcsú nyakán, fülében, ujjain és karján drágakövek villództak, és tornyos, fehér parókájában is briliánsok rejtőztek, más és más helyről szúrva elő fénytűiket.

A vendégek nagyrészt fiatalok, dúsan öltözöttek és csinosak voltak. Egyetlen hervadt, madárszerű, agyonfestett női arc tűnt ki közülük. D'Adhemar grófnő élénk, okos és gonoszul szellemes arca. Később megértettem, miért fogadták be ebbe az annyira elfogult szempontok szerint válogatott társaságba. Mulatságos volt, mint egy clown, rossznyelvű, színes és kimeríthetetlen; szüntelenül farsangi tömeget tükröző torz tükör. De mennyit dolgozott trianoni pozíciójáért! Milyen verejtékes munkájába került, hogy a kéjes pletykák, fűszeres történetek és robbanó poénok tüzesen felsistergő füstjével eltüntesse korát és külsejét. Mennyit kellett gyűjtenie, olvasnia, figyelnie, lázasan termelnie, hogy kiszolgálhassa a nevetés és szórakozás vámpírját, amely azóta, hogy vérébe kóstolt, mindenütt rájárt, ahol megjelent. A mulattatást várták, követelték tőle, és görcsösen igyekezett egész erejével, minden idejével és tehetségével.

Mindnyájan St.-Germaint ostromolták jóslatokért, szépítőszerekért, "elixírért". Gyermekes kérdéseket szegeztek neki, Hallatlan és sokszor sértő együgyűségeket mondtak, ő azonban türelmesen, mosolyogva válaszolt mindenkinek. A királynő mentette ki végre méltatlan helyzetéből. Lamballe hercegnő és Polignac grófnő kíséretében magával hívta egy távolabbi terembe, hogy – mint mondotta – orvosi tanácsait kérje.

Én itt is hasznát vettem szürke külsőmnek. Anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna, félrehúzódtam egy kisebb oldalszalon homályába, és a tárt ajtón át figyeltem a fényes belső szoba színpadán mozgó, nevetgélő, beszélgető, színes csoportokat, D'Adhemar grófnő vitte a szót, s persze St.-Germain grófról voltak érdekes, izgalmas értesülései. Még a versailles-i udvarban történt, XV. Lajos idejében. D'Adhemar grófnő jelenlétében az idős De Gergy grófnő szembetalálkozott St.-Germain gróffal. Mikor az idős hölgy megpillantotta a híres Mágust, meghökkenve hátralépett, és a következő, hiteles párbeszéd folyt le közöttük:

– Ötven évvel ezelőtt a francia követ felesége voltam Velencében – mondta De Gergy grófnő. – Jól emlékszem, hogy ott láttam önt. Akkor is éppen olyan volt, mint ma, de érettebb korúnak tűnt, mert azóta, úgy látszik, megfiatalodott!

A gróf mélyen meghajolt előtte:

– Megtisztel azzal, hogy felismer, grófnő!

– Akkor ön Baletti márkinak nevezte magát… St.-Germain elmosolyodott:

– De Gergy grófnő emlékezőtehetsége változatlanul olyan jó, mint ötven évvel ezelőtt!

– Nos… azt még kevésbé felejtettem el, hogy friss egészségemet és jó emlékezőtehetségemet az ön csodaszerének köszönhetem! Rendkívül örülök, hogy újra találkozhattam a világ egyik legkülönösebb emberével akkor is, ha most más nevet visel…

– Remélem, ennek a Baletti márkinak nem volt nagyon rossz híre?!

– Ellenkezőleg! – mondta a grófnő buzgón.

St.-Germain kedvesen belekarolt De Gergy grófnőbe és elvezette őt onnan. Szavait közben, mintegy D'Adhemar grófnő felé címezve, félhangosan kijelentette:

– Ilyenformán készséggel vállalom őt nagyapámnak, grófnő!

Ez a beszélgetés később Pompadour márkiné fülébe jutott, s az kertelés nélkül nekiszegezte kíváncsiságát St.-Germain grófnak. Beszélgetésükről D'Adhemar grófnő Madame du Hausset-tól, Pompadour márkiné udvarhölgyétől értesült részleteiben. St.-Germain a királynak és a márkinénak is bizalmas barátságát élvezte, s mindkettőjük lakosztályába szabadon beléphetett a napnak bármelyik órájában. Ezzel a kiváltságával csak igen tapintatosan élt, és sohasem történt meg, hogy valahol rosszkor jelent volna meg. Ha jött, várták, jelenlétét óhajtották, hívták, idézték előzőleg, így történt ez De Gergy grófnővel való találkozása után is. Pompadour márkiné felajzott képzelettel beszélgetett róla udvarhölgyével, mikor egyszerre ott volt előttük, anélkül, hogy belépni látták volna. Pompadour valósággal megrettent tőle.

– Óh… hiszen ez… boszorkányság! – tört ki belőle ámulattal. – Hogy került a szobába éppen akkor, mikor önről beszéltünk?!

– Egészen természetes úton, Madame. Ön hívott, és én megjelentem.

– Nem, nem… hiszen én el sem mozdultam a helyemről, mindössze…

– Mindössze erősen rám gondolt, és szerette volna, ha kérdéseket intézhet hozzám… így volt?

– Igen!

– Rendelkezésére állok!

Pompadour márkiné ámulva, tehetetlenül csóválta meg a fejét:

– Mit is kezdhetnék önnel? Mikor meg akarom fogni, kisiklik, s mindig csak arra felel, amire akar. Bele kell törődnöm, hogy kíváncsiságom éhesen marad, ha saját személyéről kívánok megtudni valamit. Bevallom, néha azt hiszem, szereti játszani a rejtélyes embert, és szándékosan hagy dolgokat homályban, máskor meg teljesen meggyőz, lenyűgöz, és esküdni mernék természetfeletti hatalmára! Egy bizonyos: barátsága, tanácsai mindenképpen nélkülözhetetlenek nekem!

– Ön most őszinte volt hozzám, Madame. Én is az leszek. Kérdezzen!

– Valóban találkozott ötven évvel ezelőtt De Gergy grófnővel Velencében?!

– Találkoztam vele.

– De hiszen akkor önnek most többnek kell lennie, mint százévesnek.

– Annyira lehetetlen ez?!

– Istenem… igen. Ön legfeljebb negyvenéves.

– Nem hazudtolhatom meg, Madame. Tehát De Gergy grófnő, akit rendkívül tisztelek, nyilván badarságokat beszélt.

– Megint kisiklott, de most nem engedem el. De Gergy grófnő szavaiban nincs okom kételkedni, bármilyen fantasztikus dolgokat állít. Azt is elárulta nekem, hogy ön meglepő hatású elixírt adott neki, amelytől hosszú időn át nem látszott többnek huszonnégy évesnél.

– Lehetséges.

– Adott vagy nem adott?!

– Adtam. Bár hatását illetően a grófnő jóakarattal, de erősen túloz. Rossz emésztését gyógyítottam meg az esszenciával, és bizonyos hiányzó, természetes anyagokat juttattam szervezetébe, attól frissült fel.

– Miért ne adhatna ilyen szert a királynak is?!

– A királynak nincsen szüksége rá.

– Ezt tagadom! Tudja jól, hogy vannak fáradt, rossz napjai, amikor szédül, és fejfájás gyötri… Miért ne lehetne mindig friss és sokáig fiatal?!

– A királynak már adtam néhány tanácsot erre nézve…

– És?

– Nem fogadta meg. Ön annyira elragadó teremtés, Madame, és a fiatal hölgyek, akiket a király szórakoztatására nagylelkűen felvonultat, szintén ellenállhatatlanok…

– Úgy érti… hogy a király… visszaél az erejével?

– Ön tudja, hogy visszaél vele. S tudja azt is, hogy egyikünk sem képes megakadályozni kedvteléseiben, legfeljebb tőlünk fordulna el, és mások szolgálatait venné igénybe.

– Ez igaz – mondta Madame Pompadour. St.-Germain szavai mélyen érintették. Arca töprengővé lett, s látszott, nyugtalan érzések, sötét gondolatok szakadtak fel benne, amelyek gyakran foglalkoztatták. Hangjában rejtett kis remegőssel, félve fordulta grófhoz:

– Ha merném… most azt kérdezném öntől, St.-Germain gróf… meg tudná-e mondani, meddig tarthatom meg a királyt, s ha elveszítem… amitől Isten mentsen meg… ha mégis elveszítem, mi lesz a sorsom utána?!… De ne… ne feleljen… Nincs bátorságom firtatni ezt a kérdést, amely egyre gyakrabban kínoz… – bizonytalanul, könyörögve, várakozva, de menekülő szorongással nézett St.-Germainre, aki tekintetét különös, szelíd pillantással viszonozta. Madame du Hausset szerint a gróf pillantása szánakozással pihent Pompadour márkiné arcán.

– Ne féljen Madame… Nem fogom megijeszteni. Az ön csillagának fénye töretlen még. De a csillagok, éppúgy, mint az emberek, meghalnak és újjászületnek. A legragyogóbb gyermek is halálraítélt születésének pillanatában, s aki itt meghal, születik valahol. Este lefekszünk, és felébredünk az álom birodalmában. Életünk egyik szakasza lezárul, s megszületik egy új, amely fontosabb, hasznosabb a másiknál… A változás törvény, de törvény az is, hogy az életet semmilyen változás ki nem olthatja…

A királyné St.-Germain és két barátnője társaságában visszatért a terembe. Arcán mosoly, hangja csupa kacagás. D'Adhemar grófnő kíváncsiságtól égve kísérletezni kezdett:

– A mi csodálatos grófunk megint jó híreket jelentett felségednek a jövőből!

Marie Antoinette kecses mozdulattal helyet foglalt vendégei között:

– Lehet… – mondta rejtélyesen.

– Titok? – firtatta D'Adhemar grófnő.

– Nem… Még két gyermek! – kacagott fel a királyné. – Kettő hamarosan… s közeledik a belső egyensúly, a megkomolyodás ideje…

A társaság a királyné kacagásának visszhangjaként vidám morajban tört ki.

– A két gyermek hihető – mondta D'Adhemar kétértelműén.

– Miért nevettek?! – mondta a királyné csibészes grimasszal. – Elvégre én is felnőhetek egyszer!

– Szabad kérnünk felségedet, hogy ne tegye?! – mondta Polignac grófnő. – St.-Germain gróf! Nem tudna valami elixírt, amelytől a királyné mindig ilyen maradhat… Ilyen ellenállhatatlan, boldog és zseniális gyermek?!

St.-Germain mosolyogva ingatta a fejét:

– Nem, grófnő… sajnos, nem. Isten úgy döntött, hogy a gyermekeknek fel kell cseperedniök. Én nem dolgozhatom az Ő akarata ellen.

– Oh… kár! – mondta Polignac grófnő. – A felnőttek annyira unalmasak!

– Ismerik a hölgyek a gyermekek szigetének történetét? – kérdezte St.-Germain.

A társaság nem ismerte, és hallani kívánta.

– A Földközi-tengerből sok-sok évezreddel ezelőtt két ikersziget smaragdzöld szempárja tekintett fel a derűs égboltra. E két sziget két hatalmas hegy csúcsa volt. A hegyek a vízözönben elsüllyedt világbirodalom legmagasabb ormaiként büszkélkedtek egykor. A szörnyű kataklizma elől menekülő milliók közül csak néhányan jutottak el a csúcsokra: a későbbi boldog szigetekre, s ezek élve maradtak. Mikor elcsitult a szörnyű háborgás, elpihentek a vizek, s az ólomszínű, haragos égbolt újra pasztellkékké szelídült, a menekültek berendezkedtek új életükre az egyik szigeten. Fejlett kultúrájuk emlékeinek alapján nagy küzdelemmel, sok kudarc után időállóvá építették házaikat, termővé tették a mostoha földet, az elvadult állatokat megszelídítették, feljegyzéseket készítettek a természet jelenségeiről, a csillagok járásáról, az emberek és állatok szokásairól, betegségeiről, és újra megalkották a békés együttélés törvényeit az ősi kinyilatkoztatás alapján, hogy gyermekeik majd felhasználhassák az ő tudásukat, emlékeiket, tapasztalataikat.

Gyermekeik azonban, akik a felnőttek verejtékes munkája alatt felügyelet nélkül csatangoltak a sziklák között, hozzászoktak közben felelőtlen, vad szabadságukhoz. Madarak fészkeit rabolták ki a legmagasabb fák tetején, és a tojásokat nyersen kiitták. Éles kövekkel apró vadat ejtettek el, és megosztoztak a zsákmányon. Testük megizmosodott, bőrük barnára égett, kezük eldurvult, és testi erejük hivalkodókká, versengőkké tette őket. Mint a fiatal állatok, kedvüket lelték az egymással való verekedésben, s úgy hitték, azzal, hogy a másikat földre teperték, minden és mindenki fölé kerekedtek. Zabolátlanok voltak és türelmetlenek. Mikor a felnőttek nagy munkájuk után megpihentek, és úgy érezték, eljött az ideje annak, hogy utódaikat saját helyükre állítsák a közösségben, maguk elé hivatták gyermekeiket, hogy átadják nekik kötelességeik törvényeit. A szelíd, megfáradt, bölcs öregek szomorúsága és nyugtalansága igen nagy lett azonban, mikor az elvadult falka megjelent előttük. Látniok kellett, hogy míg ők a sziklás, vad talajt megszelídítették, otthonokat emeltek, és a múlt szent tudományát gyűjtögették, gyermekeik elvadultak, testük izmos, de fejük lomha és erőtlen lett, indulataik elburjánzottak, mint a szívós, ellenséges gaz a műveletlen talajon. A felnőttek hiába igyekeztek, hogy a sötétséget világossággá változtassák az eldurvult agyakban, s az elszabadult ösztönöket az önuralom s belátás medrébe tereljék. A tompa, minden erőfeszítéstől dühösen irtózó értelem az erő vak és ostoba dölyfösségére támaszkodva fellázadt az öregek vezetése ellen. A fiatalok csoportosan elhagyták a művelt kis szigetet, hogy a szomszédos szűz földön megalapítsák saját szabad, törvényen kívül álló, játékos gyermekbirodalmukat.

Legelőször bohókás, mulatságos lakóhelyeket építettek ágakból, falevelekből, és a hevenyészett tetőket feldíszítették színes virágokkal. A furcsa kis zöld sátrak vidáman ragyogtak a derűs napfényben. Voltak nagyobb sátrak, szebbek és formásabbak, ezeket a testileg gyengébb, de okosabb, ügyesebb gyermekek építették. Az erősek, akik verekedésben, fára mászásban, vadászatban és halászatban tűntek ki, csúnya, formátlan torzszülötteket hoztak létre, mert kezük és fejük ügyetlen, ötlettelen volt az ilyesfajta munkához. Ezek azután a gyengébbeket és ügyesebbeket ütlegekkel kényszerítették, hogy kivonuljanak szebb sátraikból, és nekik engedjék át azokat. Mikor látták a megfélemlítettek ijedt alázatát, egészen megrészegültek saját erejüktől és hatalmuktól. A gyengébbeket befogták a ház körüli nehezebb munkára, s ők vadászattal, halászattal, kődobálással, tűz körüli táncolással foglalkoztak; a zsákmány oroszlánrészéből azonban kirekesztették a tehetetleneket, s csak a silány, kevés hulladékot vetették oda nekik.

A gyengék a rossz tápláléktól, súlyos munkától, ütlegektől egyre szikárabbak, töprengőbbek, éhesebbek és elkeseredettebbek lettek. Agyuk világosodni kezdett a szenvedéstől és elnyomatástól. Az erősek pedig a mértéktelen táplálkozástól elhíztak, ellustultak. A zsákmányszerzés csak igen kevés idejüket kötötte le. A nap legnagyobb részét alvással, evéssel, rabszolgák korbácsolásával és parancsolgatással töltötték. De a kövér, erős kényurak között is egyre gyakoribbak lettek a véres háborúságok. A rabszolgák napról napra tanúi lehettek dühös, irigy kirobbanásaiknak egymás ellen; az aljas rágalmak özönének, amelyekkel elhalmozták egymást, néhány, a másiknak jutott jobb falatért, csinosabb kavicsért vagy madártojásért. Látták toporzékoló, őrjöngő verekedéseiket, mikor vadállatokként véresre harapták, rúgták, marták egymást, látták a legyőzött kövér, puha testét a földön fetrengeni, fájdalomtól, tehetetlen haragtól nyöszörögve… s a rabszolgák gondolkodni kezdtek. Vajon annyira erősek-e ezek az erősek, s annyira sebezhetetlenek? Hiszen számuk egyre fogy, mert szüntelenül pusztítják egymást. Testük hájasan elpuhult jogtalanul kikényszerített jólétükben. Mozgásuk lassú, talpuk kényes, lábuk hamar fárad, mert elszokott a járástól. A déli napot hortyogva töltik. A tavakban halak nyüzsögnek, a fákon vadon nő a gyümölcs, s a kenyérmagot is áthozta a szél a szomszédos szigetről. A meleg, gőzös éghajlat alatt magától kínálkozik étel és ital. Már a zsákmányért is lusták saját kezükkel nyúlni. A rabszolgáknak kell ezt is elvégezni helyettük, de a természet ingyen adott ajándékát hiánytalanul haza kell cipelniök árnyékban terpeszkedő uraikhoz, hogy azok dúskáljanak benne, s nekik csak a szűken mért maradékot vetik oda. Miért? Mert a kövérek kezében korbács van? Mert ők megbeszélték, hogy így legyen? Hiszen a testi ügyesség fölényével sem bírnak már, mert a rabszolgák lettek mozgékonyabbak és szívósabbak. A rabszolgák megtanultak fára mászni, halászni, vadászni, fát vágni, tüzet csiholni, súlyokat hordozni, varrni, kenyeret sütni, főzni, állatbőrt kikészíteni, fáradalmat, fájdalmat tűrni… s a rabszolgák vannak többen…

Először csak egyesek gondolkoztak így, s magukba zárták ezt a fullasztó, ijesztő és nagyszerű gondolatot Egyik-másik megkísérelte, hogy megváltoztassa a zsákmánytörvényt. Előbb maga lakott jól a saját munkájával és ügyességével szerzett eleségből, s urának csak a maradékot szolgáltatta be. Ezeket a lázadókat a kövérek az összeterelt rabszolgák sötét, konok szemei előtt nagy ünnepség keretében kivégezték, hogy a többit elijesszék hasonló jogtalanság elkövetésétől. Lassan, változatos módon kínozták halálra őket, mert ebben az egyben találékonyságuk, ötletességük kimeríthetetlen volt. Némelyiket megnyúzták, és csupasz húsukra sót szórtak. Némelyiket lassan, szeletenkint feldarabolták vigyázva, hogy először azokat a részeket vagdossák le, amelyek nem okoznak rögtöni halált. Másoknak nagy kövekkel fokozatosan a csontjait törték péppé. Voltak, akiket halálra korbácsoltak, s megint mások, akiket nyakig vízbe áztattak vérszívó piócák közé… de ki győzné felsorolni a változatosságot, mellyel jogszolgáltatásuk e nagy ünnepeit hasonlíthatatlan művészi eseménnyé avatták. Szinte nem is volt csodálnivaló, hogy minden ilyen ünnepség után megszaporodott a bűnösök száma. A gyér próbálkozókat elszánt csoportok váltották fel, akik most már nemcsak maguk cselekedtek, hanem másokat is kilengésekre csábítottak. A sziget főterén álló, rothadó vér szagától körülpárázott kivégzőszerszámok szinte naponta üzemben voltak.

Hőség ülte meg a levegőt és a közeledő eső előtti nagy feszültség. A kövérek új ünnepségre készültek. Szökött rabszolgák tömegét hajszolták elő megint a barlangokból. A többit, aki még bujdosott, majd kézre kerítik. Ki törődik patkányok föld alatti mozgolódásaival; barlangok falára vésett ostoba jelekkel és a tűzpiros virágokkal, amellyel teletüzködték reggelre a sátrakat?!

Meleg volt. A hőség nyugtalan, éhes, türelmetlen vágyakat, tomboló ingerlékenységet gyújtott a túltáplált testekben. Mohó, reszkető várakozással várták az ünnepet, hogy saját feszültségüket a halálra kínozott rabszolgák hörgésén át lusta elpihentségbe oldják újra.

S a rabszolgák is várták az ünnepet. Ők többen voltak. Ezt már tudták. Egytől egyig. Ezt már kimondták. Már szóvá lett. Súlyosan konduló, sötéten izzó, mágikus igévé. És kimondták más szavakat is. Beszéltek a kövérek gyengeségéről. Beszéltek a soványak erejéről. A zsákmányról, amelyhez annak is egyenlő arányban joga van, aki dolgozik érte. Ismételték a rágalmakat, ijesztő vádakat, amelyeket a kövérek, irigy dühükben, egymásról kikiáltották, és mint napfényre került, megrázó, sarkalló titkot elsuttogták egymásnak azt is, hogy a kövérek teste éppoly sebezhető, kiömlő vére ugyanolyan piros, mint a legnyomorultabb rabszolgáé.

A felnőttek pedig, akik a szomszédos szigeten élték csendes, elmélkedő életüket, messzenéző szemükkel látták, mi történik a gyermekek birodalmában, és mélyen elszomorodtak. Szerették volna megmenteni az elvakultakat egymástól és önmagáktól. Tanácsot tartottak tehát, és elhatározták, követet küldenek mind a kövérekhez, mind a soványakhoz még a Nagy Vihar kitörése előtt, hogy a kövéreket figyelmeztessék és visszatartsák a húr túlfeszítésétől, a soványakat pedig a végső lépés megtételétől.

A két követ munkája azonban eredménytelen maradt. Az indulatok lángját már nem lehetett elfojtani. A csoport, mely a hatalmat és a zsákmányjogot birtokolta, jottányit sem akart engedni addigi életmódjából, szokásaiból és a fenyegető jelenségek elől struccként homokba dugta a fejét. Az elkeseredett, éhező, halálra űzött rabszolgákat pedig teljesen megszállottá az urak iránt érzett fullasztó, halálos gyűlölet. A rabszolgák már elhajított kő, ütésre emelt ököl, szúrásra emelt tőr voltak, a tettnek, a szolgáló akaratnak fergeteges, vad lendületében.

A követek sietve visszatértek a felnőttek szigetére még a Nagy Vihar kitörése előtt, és jelentették a tanácsnak útjuk eredménytelenségét, A tanács tagjain szánalom és bánat vett erőt. Csak a tanács vezetője, a legbölcsebb, legöregebb felnőtt maradt derűs és teljesen nyugodt:

– Miért búslakodtok azon, hogy a törvény a gyermekek birodalmában is éppúgy törvény, mint mindenütt a természetben? – intette a csüggedőket. – Az erők mindig egyensúlyt keresnek. A teher is csak okosan, helyesen elosztva hordozható, különben azt zúzza össze a visszahatás törvényénél fogva, aki magáról átgördítette másra. Hogyan tanulják meg a serdületlenek ezt a tételt? Néhány szóból? A szavak még nem élnek; a szavak csak a valóság árnyéka előttük. Magát a valóságot kell megélniök, hogy e tétel elevenné váljék, és átalakítsa jellemüket. A mi küldötteink útja csak látszólag eredménytelen. A figyelmeztetés, melyet eljuttattunk hozzájuk, tetszhalott az események beteljesedése alatt, az indulatok gátszakadásában, de feltámad az elcsituláskor, mint élő konzekvencia. A pusztuló hús, a kiömlő vér nem azonos az élettel. Ezt tudjátok.

S a tanácstagokon a megértés nagy békessége ömlött el. Visszatértek tűnődéseikhez, az Isteni Tudomány fölött való elmélkedéshez, és várták a vihar utáni elcsitulás idejét…

Néhány gyertya sercenve kihunyt a trianoni szalonban. St.-Germain elhallgatott, s utána senki sem szakította meg a csendet. A hallgatók némán, ismeretlen érzésektől lenyűgözve ültek helyükön. A könnyed vidámság madara elröppent. A királyné sápadtan, összeszorított szájjal maga elé nézett. Polignac grófnő szüntelenül kifelé kémlelő szeme is saját belseje felé fordult, ahol most baljós sejtelmek zavaros víztükre kavargóit. Lamballe hercegnő egészen összegörnyedt, két kezét ölében összeszorította, mintha görcsösen imádkoznék. D'Adhemar grófnő okos, csúnya madárarca végtelenül öregnek és fáradtnak tűnt most.

Két szolga sietett be nesztelenül, és friss gyertyákat tűzdelt a kandeláberekbe. Jelenlétük egy pillanatra megtörte a varázst.

– És… mi történt a másik szigeten? – kérdezte D'Adhemar grófnő rekedten.

– A gyermekek birodalmában? – St.-Germain feléje fordult. – Oh… az, ami várható volt. Az ünnepség szörnyű véráradatba fűlt. A rabszolgák megtámadták uraikat, és felkoncolták őket. Mikor már mind holtan hevertek, akkor a szolgák ellen fordultak, akik hűségesek maradtak a kövérekhez, majd a közönyösek kerültek sorra, végül azok, akiket nem találtak eléggé szenvedélyesnek. A sziget vágóhíddá változott. Senki se lehetett biztos benne, mikor kerül rá a sor a nagy öldöklésben. – Egészen színtelen, halk hangon beszélt, de a hallgatók dermedten, megbabonázva figyeltek rá. – Élelemszerzésre senki sem gondolt. Mindenki a szabadságot ünnepelte, amely a valóságban szörnyű terrorrá lett. Jobban éheztek, mint valaha, a kövér urak ideje alatt; ragályok törtek ki közöttük, s végül rájuk szakadt a trópusi eső, amely összedöntötte gyermekesen épített sátraikat, a fedelet elmosta a fejük fölül, s elvonta figyelmüket a gyilkolás sötét kéjétől. Fázva, összetörtén, betegen ráébredtek valódi helyzetükre és elhagyatottságukra…

– És akkor… eszükbe jutottak a felnőttek – mondta D'Adhemar grófnő önfeledten.

– Még nem, Madame. Még sokáig nem. Ez csak amolyan macskajajos kifáradás volt, de nem elcsitulás… Még sok háborúság következett ezután. Még nem értették meg az egyensúlytörvényt. Mindig akadtak kisebb csoportok vagy egyes gyermekek, akik átgördítették a terhet magukról másokra, és az visszacsapódva összezúzta őket…

– Ez… borzasztó történet volt! – fakadt ki bosszúsan a királyné. – Ha előre sejtem a tartalmát, nem engedem meg, hogy elmesélje. Hogyan tehette ezt velem?! Annyira örültem a mai estének… olyan vidám és nyugodt voltam! – hangja elfulladt a megbántottságtól.

– De hiszen mese volt – mondta St.-Germain. – Felséged talán valami komoly értelmet fedezett fel benne?!

– Fölfedeztem benne azt, amit ön belerejtett! – nézett szénibe vele a királyné hidegen. – Jól megértettem, és csak annyit mondhatok, valóban mese volt. Durva, ostoba dajkamese!

Felállt és hátat fordított St.-Germainnek.

A társaság kevés ideig maradt együtt. A királyné nem szólt többé St.-Germainhez, s nemsokára, fáradtságára hivatkozva, visszavonult.

Két levél

Két nappal később St.-Germain levelet kapott D'Adhemar grófnőtől, mely a gróf levelének másolatával együtt ma is birtokomban van. St.-Germain gróf sorait kívülem D'Adhemar grófnő mentette át az utókornak. Ez a szellemes, kitűnő szemű asszony okos, tehetséges krónikása volt a maga idejének, íme a levél:

Kedves St.-Germain gróf! A különös és önre nézve sajnos kegyvesztéssel végződő este óta, amelyen én is jelen lehettem Trianonban, nem bírok növekvő nyugtalanságommal. Öregasszony vagyok már. Sokat láttam, sokat tapasztaltam, és mondhatom, nyitott szemmel jártam az életben. A kíváncsi emberfigyelés, az események összefüggéseinek, hátterének kutatása nemcsak felületes társasági siker hajszolása nálam – búr, nem tagadom, az is –, hanem titkos belső szenvedély. Minden gyengém mellett az önmagammal szemben gyakorolt őszinteség igazi terhe és áldása jellememnek; de épp így szemlélem a világ dolgait is, ha véleményemet megalkuvásból, érdekből, kényelemszeretetből vagy gyávaságból el is hallgatom mások előtt. Azért bocsátom előre mindezt, hogy megértse, mi indított e levél megírására.

Játékos meséjének súlyos, igaz tartalma erősen megragadott és felrázott, mert olyan problémáknak, végletes veszélyeknek adott kifejezést, amelyek erjedését magam is aggódással figyelem hosszú idő óta. A királynét és felelőtlen, kedves gyermektársaságát őszintén szeretem. Fiatalságuk felvillanyoz és elragad. Szépségük, kultúrájuk nosztalgiával tölt el, mert tökéletlen, hiú, élvezetvágyó vagyok még mindig, hiába szaladtak el fölöttem az évek – de azért nem ismerem félre ennek a kis boldog műbirodalomnak végzetes tévedését, könnyelműségét, mulasztásait a jelen vajúdó kérdéseivel szemben. Nem ismerem félre Versailles maradi, egocentrikus boszorkánykörének megátalkodott hibáit sem és Franciaország szegény királyának erélytelenségét egy olyan pillanatban, amely mindennél nagyobb erőt, merész cselekvést és bátor változásokat követelne. Én magam imádom ezt a kecses, romlott, ragyogó, botor, elegáns és korhadt, régi világot. Része vagyok. Benne születtem, csapdái, gyönyörei között voltam fiatal, és ma hálás vagyok a sorsnak, hogy vele is öregedtem; nem kell túlélnem végső hanyatlását. De sajnálom a fiatalokat. Összeszorul a szívem, ha e gondtalan kisdedek jövőjére gondolok, akik úgy játszadoztak ma, mintha korszakuk boldog hajnalát élnék, pedig fejük felelt egy véres alkony komor színei sötétlenek. Tehetetlennek érzem magamat, és gyászolok, mint ama öregek – a tanács tagjai – a felnőttek szigetén. Töprengek, mit is tehetnék? Borzasztó volna, ha ennyi cizellált finomság, ennyi kecsesség, báj és gyöngéd, művészi tökély durva megtorlás áldozatául esnék egy olyan bűnért, amelynek elkövetői régen a kriptákban porladnak. Marie Antoinette vétke nem aktív vétek, csak mulasztás. És a király is ártalmatlan, jóindulatú ember; de teljesen világos előttem, micsoda veszélyt jelent az, hogy Franciaország történelmének legválságosabb pillanatában ilyen puha kezek tartják a kormányt! Kétségbeesett és tanácstalan vagyok. Ön talán megmondhatná, mitévő legyek, mire kötelez az én helyzetemben az, hogy érzem a katasztrófa közeledését. Kérem segítsen nekem!

Őszinte tisztelője és igaz híve

D'Adhemar grófnő.

St.-Germain gróf D'Adhemar grófnő hátrahagyott írásai között is fellelhető válasza így hangzik:

Mélyen tisztelt Asszonyom! Az Ön gondjai az én gondjaim is. Gyermekesen átlátszó allegóriám valóban nem rejteni, hanem feltárni akarta a veszélyt, melybe a királyi pár, az egész nemesség, s velük együtt az úgynevezett "régi világ" sodródott. Bizony az idő rohamosan közeledik, mikor a meggondolatlan Franciaország, balszerencsétől övezve, melytől megvédhette volna magát, olyan állapotba kerül, mint amilyen poklot Dante festett. Látni fogjuk a királyi jogar, a tömjéntartó, a mérleg zuhanását; a tornyokét és a címerekét, s még a fehér zászlóét is. Én nemcsak érzem, hanem láttam a jövendőt, grófnő. S e látomások szörnyűsége fogva tart. Minden városban vérfolyamok hömpölyögtek; minden oldalról a nép hangzavara bömbölt, feltört a sikoly, és elszállt a bátorság. A tanács szavaiból Halál emelkedett – s nagy Isten! ki válaszolhatna gyilkos bírálónak?! Ha tudná, milyen megfélemlítő látvány, mikor a bárd lehull!… De ki hallgat ma arra, aki vétót kiált?! Amint látja, nem tartott vissza az sem, hogy a királynét megharagítottam, és így Trianon kapuját bezártam magam mögött. Többet is vállaltam volna érte. S ne higgye, hogy először kísérletezem. A szemek vakok és a fülek süketek, asszonyom, mert az időknek be kell telniök. Mi semmit sem tehetünk. Nyugodjék meg. Önt nem éri el a vihar. Megmenekül. Csak ennyi az, amit vigasztalásul mondhatok.

Az ön

St.-Germainje,

E levél után D'Adhemar grófnő még egy személyes találkozóra hívta St.-Germaint. Ez az utolsó és igen jelentős összejövetel a Recollets-templomban folyt le a nyolcórai misén. A kellőjük párbeszédét kérésemre St.-Germain gróf részletesen elmondta nekem.

A grófnő izgatott és összetört volt. Kérlelte St.-Germaint, beszéljen még egyszer a királynéval. Lamballe hercegnőn keresztül, akit szintén nyugtalanság gyötör a jövő miatt, kieszközölné, hogy a királyné fogadja őt. St.-Germain a kérést visszautasította azzal, hogy már úgyis elkésett a figyelmeztetéssel.

– Miért? – kérdezte D'Adhemar grófnő ijedten. – Ön talán értesült valami összeesküvésről, amely…

– Nem, Madame. A királyné már elmulasztotta a pillanatot, amelyben saját sorsát megfordíthatta volna. Ez a pillanat a Dauphin születése után fellángolt hit, lelkesedés és vágyakozva feléje nyúló bizalom volt. A királyné azonban hátat fordított a népnek, és visszatért Trianonba. Hiába volt ez az utolsó tűzijáték, s hiába következik utána a sokszoros anyaság megkomolyodása… Nem hisznek neki többé! Aki szelet vet, vihart arat. Az erők elindultak, és ítélkeztek fölötte.

– Mire ítélték?

– Halálra.

A grófnő törődött alakja megingott, St.-Germainnek kellett felfognia.

– Iszonyú – súgta. – Szeretném tagadni, meghazudtolni, kinevetni a szavait, de nem tudom. Látom, amit mond. Látom… Szavai mögött igazság van… Tulajdonképpen mit akarnak a királynétól, mivel vádolják?

– A vádak, Madame?… Minden játékos apróság, minden ártatlan kedvtelés ellene fordul majd és csúf, undorító szörnyeteggé dagad. A gúnyversekből vádpontok lesznek, a rágalmakból lemoshatatlan szégyenbélyegek… s hogy mit akarnak? A Bourbonok teljes tönkretevését. Elűzik őket minden trónról, melyen addig ültek, s nem telik el száz esztendő sem, és a család megmaradt leszármazottai egyszerű polgárokként térnek vissza hazájukba. Franciaországot a királyság, a köztársaság, s a császárság vegyes kormánya fogja meggyötörni, megrendíteni, szétszaggatni. A felsőbb osztályok tirannusai helyett a hatalom becsvágyók és érdemtelenek kezébe kerül.

D'Adhemar grófnő két öreg kezébe hajtott fejjel hosszan imádkozott St.-Germain mellett, s mikor újra felnézett, ráncos arcán könnycseppek peregtek végig.

– Ha tudná, mennyire szeretek élni… mégis békesség tölt el arra a gondolatra, hogy én meghalok, mielőtt kirobban a forradalom – suttogta.

St.-Germain tiltakozni akart, de D'Adhemar grófnő egy intéssel elhallgattatta:

– Tudom, mire vonatkozott levelének utolsó sora… Ön meddig marad Párizsban?

– Talán még egy évig.

– Értem. "A követek sietve visszatértek a felnőttek szigetére még a Nagy Vihar kitörése előtt…" St.-Germain hallgatott.

Gróf Cagliostro árnyéka

St.-Germain szavaiból megtudtam tehát azt is, hogy még egy teljes évig eltart párizsi számkivetettségem. Nem St.-Germaintől kívántam elszakadni. Ellenkezőleg; minden pillanatért hálás voltam, amelyet vele tölthettem. Rengeteget tanultam tőle, sok fontos élményhez jutottam általa – de Párizs, ez a nyugtalan, idegenné lett város taszított. Beteg, boldogtalan légköre volt, gonosz, ingerült közérzete, mint az olyan embernek, akiben súlyos nyavalya lappang.

St.-Germaint, bár Versailles-tól éppúgy távol maradt, mint Trianontól, sokan keresték fel a nemesség köréből. De voltak látogatói között művészek, tudósok, egyszerű emberek, sőt kétes és bizarr egyéniségek is. Giuseppe Balsamóval, a szélhámossal való találkozásom St.-Germain házában örökre emlékezetes marad előttem. Ez az elszánt, ravasz, de mégis erősen korlátolt sarlatán nem átallotta felkeresni otthonában St.-Germaint, a valódi Mágust, Cagliostro rendtársát és barátját. Balsamo hitetlen volt, mint minden csaló, s azt remélte, a grófban ügyetlenebb, de szerencsésebb kollégájára akad.

St.-Germain fogadta, sőt megkérte, hozza el feleségét is, aki médiuma volt. Így kerültem megint össze Martin Allaisszal, új testálruhájában a régi, sima csirkefogóval, aki most csiszoltabb, romlottabb, veszedelmesebb volt, mint valaha. Sötét átélései, tapasztalatai emlékképek nélkül is a kígyó szuggesztív erejévé lettek benne minden prédául odakínálkozó gyengeséggel szemben. Testalkata s arcvonásai meglepően emlékeztetlek régi önmagára, de kiélesedtek, némileg megfinomodtak. Olajos fényű, fekete, kemény tekintetű szeme fölé összenőtt, fekete szemöldök sűrű bozontja csapzott. Ajka most is duzzadt volt és kékespiros, de sokkal zárkózottabb vonalú. Ujjai megkeskenyedtek és hosszúra nyúllak. Hangja lágyabb, moduláltabb lett, beszéde még gördülőbb, színesebb, szédítőbb. Ezúttal magas termetet épített magának nagyra törő, mohó vágyában a hatáskeltés iránt, de Martin Allais érzéki, élvező kövérsége most is körülpárnázta tagjait. Ijesztő aura gőzölögte körül, taszító, támadó hatások karmai nyúltak ki belőle. Megrendülésemre, feleségében és médiumában – Jeanne Girard-t éreztem meg egy felületes szépség és fiatalság fikciója alatt. Most Lorenza Felicianinak hívták. Külseje durva, ügyetlenül másolt tükröződése volt a régi Corinnának, a ragyogónak és ellenállhatatlannak. Mennyire átivódhatott ez a zavaros fejű, kapzsi teremtés a vággyal, hogy hasonlóvá váljék Corinna romboló, csodálatos szépségéhez! Mennyire irigyelhette, milyen nagyon bámulhatta, s micsoda tüzes akarással égette lelkébe ezt az ideát, hogy a halálon és egy testépítés szédítő örvényén is átmentette új életébe. Nagyrészt úgy járt vele, mint a karcsú, nemes tündéralakon megáhított ruhakölteménnyel egy kis kövér polgárasszony. Magára húzta, erőszakkal magára feszítette, de az rajta egészen mást mutatott. Fekete, csillogó, ferde metszésű szeméből nem az éhes, követelő kéj vágy, a sötét Erős zsaroló, lenyűgöző hatalma nézett ki, hanem leselkedő, megfélemlített ravaszság. Homloka nyomott volt, haja dús, fénylő, de vastag szálú és merev. Vörös szája kissé nagyra, durvára sikerült, orra bután fitos lett, és teste Corinna kéjes, hosszú ívei helyett zömök vastagodásokat sejtetett. Szép nő volt kétségtelenül, alacsonyrendű, perverz, érzéki étvágynak talán kívánatos is, de a finomabb ízlést elriasztotta közönséges egyénisége, amely minden szavában, pillantásában, mozdulatában kiütközött. Szerepe inkább az áldozaté volt Balsamo mellett, aki vak eszközzé formálta – elképzelhető, micsoda módszerekkel. Ez az ember, aki egykor Corinna démoni erejét is megtörte és megláncolta, puha viaszt kapott a kezébe a hisztériás, megszállott nőben, akinek idegzetét szörnyű ösztönemlékek terhelték. A megszállók elkotródtak mellőle, mihelyt egy náluk koncentráltabb hatalom fogta kezébe a gyeplőt. Balsamo szuggerálta Lorenzát; megvolt ez a képessége, anélkül, hogy értette volna önmagában. Élt és visszaélt vele mindenütt, ahol tehette. A tétova asztráldémonok helyett, amelyeket indulat-szélrohamok sodortak szüntelenül, egy másik, egy testben élő démon szállta meg a szerencsétlent, és lenyűgözte teljesen. Sok erő, hatalmas, gátlás nélküli akarat áradt Balsamóból. Fekete mágiát gyakorolt anélkül, hogy hitt volna benne.

Különös, hogy bár most Lorenza-Jeanne Olaszországban született, Balsamo pedig Szicíliában, Palermo mellett látta meg a napvilágot, mindketten visszasodródtak régi életük színhelyére. Tétován, ösztönösen vonzódtak oda, mintha félbehagytak volna valamit. Mohó nyugtalanságukat persze más néven nevezték, s szándékaik telve voltak kétes, elszánt, tudatos tervekkel, ezeket azonban véghezvihették volna szűzebb területeken; mint ahogy sok helyen kísérleteztek is, de végül újra és újra visszacsapódtak mágikus központjukhoz, Párizshoz.

St.-Germain földszinti dolgozószobájában fogadta két vendégét. Biztonságuk, gyakorlatuk valóban bámulatra méltó volt. Megjelenésük mögött szinte tapintani lehetett, hányféle ajtón léphettek már be így, először, mindenre felkészülve, mindenre elszántan. Az alkalmazkodás ösztöne olyan fejlett volt Balsamóban és rajta keresztül Lorenzában is, mint a vadászó és védekező állatokban. Rögtön simultak a környezethez, amelybe kerültek; felvették tónusát, magukra öltötték színeit, lehalkultak vagy hangossá váltak. Nálunk is rögtön alkalmazkodtak – a terem pompájához, a virágszirom vékonyságú kínai porcelánfigurákhoz a sarokállványon, a falat borító könyvszekrényekhez, faragott íróasztalhoz, puha, keleti szőnyegekhez, súlyos színarany kandeláberekhez, értékes festményekhez, földig érő, nehéz brokátfüggönnyel takart ablakokhoz – csak éppen St.-Germain grófhoz nem tudtak hozzáhasonulni, mert annak valódi lénye ismeretlen, érthetetlen és láthatatlan maradt előttük.

A tónus halk volt és előkelő. A mozdulatok kiszámítottan hanyagok és bágyadtak. Balsamo kezdte a beszélgetést azzal, hogy hízelgésekkel halmozta el a mosolyogva figyelő St.-Germaint. Mosolya Lorenzát is felbátorította, aki fekete csipkekendőjének könnyed meglebbentése után csodálatának adott kifejezést a gróf zafírköves gyűrűjének szépsége fölött. St.-Germain azonnal lehúzta a gyűrűt, és átnyújtotta Lorenzának közelebbi megtekintésre:

– …Ön megszégyenít engem, Madame! Monsieur Balsamo bizonyára különb köveket állít elő felesége szépségének emelésére, mint amilyen szerénységemnek e kontármunkája!

Lorenza arca egy pillanatra áruló bambaságot fejezett ki:

– Hát nem valódi?!

– Miért ne volna? Egy ékszerész vagyont kínált érte, miután megvizsgálta. Madame még mindig úgy tesz, mintha nem értené, miről beszélek. De hiszen most magunk között vagyunk. Ki tudná a transzmutált aranyat a természetestől megkülönböztetni?! Senki, mert teljesen azonos vele. Nemde, Balsamo mester?

A kérdezett szemét összehunyorította, mint aki gyors oldalvágásra reagál. A gróf helyett Lorenzának felelt:

– Itt nem kell színlelned, Lorenza! A gróf úr ismeri a titkot. – Aztán hangja, szeme St.-Germain felé siklott. – Feleségem különben nem annyira tudatos, mint inkább eksztatikus munkatársam.

– Oh, értem. Nagyon érdekes képesség ez… Ha Madámé nem utasítaná vissza, arra kérném, tartsa meg a gyűrűt, amely egy pillanatra felkeltette érdeklődését… e kivételes és ritka látogatás emlékére!

Lorenza mohón, habozva Balsamóra nézett.

– Nem sértheted meg a gróf urat azzal, hogy visszautasítod – mondta Balsamo kissé gyorsabban, mint illett volna.

– Megtisztelnek vele.

Lorenza reszkető, izgatott örömmel húzta ujjara a gyűrűt; annyira feldúlta a drága ajándék, hogy nem tudta elrejteni érzéseit. Balsamo észrevette az én figyelő pillantásomat Lorenzán, s a szerencsétlen nő bizonytalan, mámoros pillantását rögtön foglyul ejtette. Félelmetes villanás volt, egy másodperc ezredrészéig sem tartott, de Lorenza rögtön megfagyott tőle, szeme kialudt, és jobb kezével szorongva, védekezőn betakarta bal kezét, melyen a gyűrű csillogott így folyt a kölcsönös udvariaskodás egy ideig. Balsamo óvatosan tapogatódzott, és ügyesen, gyakorlottan provokált. Finom csapdáit azonban nem sűrű, téveteg anyagi testek botorkálták körül ezúttal, hanem valaki, aki eggyel több szemmel látott, mint ő, s teste ennek a látó szellemnek hajlékony, engedelmes szolgája volt. St.-Germain elsiklón, megfoghatatlanul felelt mindenre, látszólag pontosan, mégis többféleképpen értelmezhetően. Balsamo egyik pillanatban úgy érezhette, gyanútlan, elbizakodott gavallérral ül szemközt, akinek jámbor hiúsága gazdag kincslelő helyként kínálkozik számára, a másik pillanatban rejtett gúnyt, ijesztő fölényt vélt kiolvasni a rajta pihenő szemekből. Beszélgetésük szédítő játéka között voltak villanásai, mikor veszélyt szimatoló, finom gonosztevő-ösztöne visszavonulásra intette, de kapzsisága, hazárd kíváncsisága nagyobb volt, és mégis továbbjátszott.

St.-Germain kérte, mutasson be néhány kísérletet Lorenzával. Balsamo szívesen kitért volna a kérés elől, de mégsem akarta határozottan visszautasítani;

– Boldogan állok rendelkezésére, St.-Germain gróf, de ez nem egészen tőlem függ – udvariaskodott. – Lorenza nincs mindig a megfelelő állapotban, s ma úgy hiszem, zaklatott kissé… – várakozón feleségéhez fordult, hogy szájából saját akaratát hallja kicsendülni; de Lorenza gyűrűjének szemléletébe volt elmerülve, s nem figyelt rá. Pillantásának éles tőre sem rebbentette fel. Rejtélyesen, mélyen elvonatkozott a társaságtól, s Balsamo parancsoló hangjára, mellyel nevén szólította, nem a tetten ért, megfélemlített gyermek rezzenő igenlésével ijedt fel, hanem lassan, álmatagon, végtelenre állított szemmel:

– Tessék… – mondta halkan.

– Azt mondtam, ma nem vagy a kísérlethez megfelelő állapotban, éjszaka fejfájás kínozott! – Balsamo hangjában sürgetés és fenyegetés volt.

– Tévedsz, Giuseppe… – mondta a halk, gépies hang.

– Már teljesen jól vagyok. – Kezét újra felemelte, ránézett, a gyűrűt megcsillogtatta a fényben, és mindenről elfeledkezve, hangjában a furcsa, álmatag vontatottsággal tovább beszélt: – Milyen érdekes, hosszú szálon függ ez a zöld köves gyűrű… Nézd csak, Giuseppe… Hogyan adhatta nekem a gróf úr, mikor nem lehet eltépni tőle… Hozzánőtt…

– Azt hiszem, a Madame állapota éppen megfelelő a kísérlethez… Talán el is kezdhetnénk, Monsieur Balsamo – mondta csendesen St.-Germain.

Balsamo vonakodva felállt. Tétova mozdulata, amellyel mellényét igazgatta, elárulta töprengő bizonytalanságát.

– Ha segítségre van szüksége, Cornelius rendelkezésére áll… – mondta St.-Germain, és komoly várakozással hátradőlt székében.

– Semmire nincsen szükségem! – mondta Balsamo érdesen, és felesége elé lépett.

– Lorenza! – szólította halkan és parancsolón. – Nézz rám!… Lorenza!

Az asszony nem emelte fel a fejét. Megbűvölten meredt a gyűrű zölden csillogó kövére, amely élni látszott a rávetődő gyertyafényben, mint egy kígyó szeme. Arca hirtelen elváltozott. Ámulat ömlött el rajta, majd ijedtség, amely elmondhatatlan iszonyattá vált fokozatosan. Dereka kiegyenesedett, két karját testéhez rántotta, szorosan hozzápréselte, fejét magasan, védekezőn feltartotta, fölmeredő nyakán erek duzzadtak ki.

– Giuseppe… – súgta fojtottan, szörnyű erőfeszítéssel. – Segíts… Megfojt ez a zöld kígyó… Egészen rámcsavarodott… Parancsold vissza a gyűrűbe… Rögtön! – zihálva, nehezen lélegzett.

Balsamo Lorenzához hajolt, görcsösen begörbült ujjáról lerángatta a gyűrűt, és durván odavetette St.-Germain ölébe.

– Itt van a gyűrűje! Most pedig ébressze fel… azonnal! – mondta dühtől rekedten. St.-Germain nem mozdult:

– Fel fogom ébreszteni… nemsokára… Balsamo mester. Bevallom, eloroztam öntől egy rövid időre ezt a remek eszközt. Szegény kis Lorenza Feliciani valóban kitűnő médium…

– Mit akar tőle?! – kérdezte Balsamo. Arca eltorzult az indulattól.

– Csillapodjék, barátom! Sokkal kevesebb veszélyt hozok rá, mint ön a kísérleteivel. Fel fog ébredni egy idő múlva, és frissebb, csinosabb lesz, mint valaha. Szeretném, ha az ő szájából hallana egyet-mást, amelyet meg kell szívlelnie…

Lorenza sápadtan, mereven, mozdulatlanul ült a széken. Arcáról nem tűnt el az iszonyat kifejezése. St.-Germain felállt, és eléje lépett, míg Balsamo önkéntelenül hátrált egy lépést.

– Hall engem, Madame? – kérdezte St.-Germain szelíden.

– Igen – hangzott a gépies felelet.

– Ki vagyok én?

– Gróf… Cagliostro… barátja és… rendtársa… a titkos… a titkos… testvériségben…

Balsamo arcából kifutott a vér.

– És kicsoda Giuseppe Balsamo?!

Lorenza hallgatott. Száját és szemét görcsösen összeszorította. Balsamóra néztem. Előrehajolt Lorenza felé, teste meggörbült, homlokerei kidagadtak, szája tagadó, parancsoló, néma szavakat formált.

St.-Germain hangja zendült meg újra – de micsoda hang volt ez! Halk, mégis kemény, mint a gyémánt:

– Felelnie kell, Madame! Semmitől sem fél, és semmi másra nem emlékszik, csak arra, amire én akarom. Most nincsenek kapcsolatai. Szabad. Teljesen szabad és nyugodt!

Lorenza arca kisimult.

– Ön hallatlanul viselkedik, gróf! Ezt nem tűrhetem tovább!

Balsamo a feleségéhez lépett, föléje hajolt, és megkísérelte, hogy két karjába emelje. De az asszony teste, mintha mázsás kövekkel lett volna odacövekelve, meg sem mozdult. Balsamo torkából nyögés szakadt fel, feje sötétpirosra gyűlt. Elvakult dühvel újra nekirugaszkodott, megragadta a merev testhez préselt két kart, és rángatni kezdte, míg St.-Germain rászólt:

– Ha folytatja ezt a hiábavaló erőlködést, kárt tesz a médium testében. Üljön le, Balsamo, és maradjon csendben. Higgye el, semmi mást nem tehet most.

Balsamo lihegve, verejtékes homlokkal felegyenesedett. Arcán a vértolulás vörösségét ijesztő sápadtság váltotta fel. Elszédült, és le kellett ülnie.

St.-Germain újra Lorenzához fordult:

– Nos, Madame… Hallotta, amit kérdeztem. Kicsoda Giuseppe Balsamo?

A hang most simán, gépiesen felelt:

– Gróf Cagliostro árnyéka. Mindig mögötte jár egy lépéssel. Ha hátrafordul, eltűnik. Egy nevük van és egy jelük: az Iker jele. Egy hónapban születtek, testük hasonló, vérük rokon, de lelkűk különbözik, mint az igazság és a hazugság. Az árnyék a földön kúszik nesztelenül, az árnyék a földre vetődik, és a falakon táncol… nincs súlya és nincsen igazi léte, mert rémkép és a fény rabszolgája. Giuseppe Balsamo csaló, de önmagát csalja meg. Nem tudja, hogy a lopott név Nessus-ing a bitorlón. Nem tudja, hogy a lopott név nemcsak csillogó pajzs, hanem a benne rejlő sors is. Az árnyék sorsa a sötétség. Balsamo él, élvez és harácsol, Cagliostro helyett. És Cagliostro földi Karmája rajta teljesedik be Cagliostro helyett, aki félreállt. Az elmúlt tettek kioldódtak benne, és alatta futnak el a Karma vérebei. De a földön ott nyújtózik a sötét árnyék, a név foglya. Cagliostro-Balsamo. Egyik fent a fényben, elérhetetlenül; a másik lent a következmények célpontjaként. Balsamo-Cagliostro. Szerencsétlen Balsamo!

– Köszönöm, Madame… – St.-Germain föléje hajolt, tenyerét egy pillanatra Lorenza homlokán nyugtatta, majd hátralépett, és leült. Lorenza kinyitotta a szemét. Álomittas, csodálkozó pillantással nézett körül, majd tekintete félénken kikötött Balsamo feldúlt, különös arcán:

– Te… elaltattál, Giuseppe?… Nem is vettem észre…

Balsamo nem felelt. Igyekezett úrrá lenni belső zavarodottságán. Akaratereje és gátlástalan cinizmusa hamarosan letörölte arcáról a sarokba szorítottság gyűlölködő kifejezését, és helyet adott a gúnyos fölénynek. St.-Germainhoz fordult:

– Másképpen is tudtomra adhatta volna, kedves St.-Germain, hogy ismeri ezt a kis… ügyemet. Ne feledje el, céhbeli vagyok. Engem nehéz elkápráztatni valakinek, aki az én szakmámban dolgozik. Én használom, de megvetem a pózokat, és örömmel vetem le ott, ahol nincs rá szükség. Tudom, hogy filozófiánk közös. A festőnek fizetnek a képeiért, muzsikusnak a zenéjéért, írónak a hazugságaiért… miért ne lehetne díja a szélhámos művészetének is, mikor az néha több illúziót és boldogságot juttat az embereknek, mint a többi művész együttvéve?! Az emberek azt akarják, hogy becsapják őket, mert hitványak és ostobák ahhoz, hogy szembenézzenek az igazsággal; azzal ugyanis, hogy a jó és a rossz, a bűn és az erény, Isten és ördög csak egy kiváló szélhámos klikk saját javára és a buták vigasztálasára kitalált hazugsága, melyet a beavatáson túl mindig lelepleznek a bátraknak és erőseknek. Miért ágálnánk egymás előtt?! Vagy azt várja tőlem, hogy elhiggyem, ezt a rengeteg értéket itt az alchimista tégelyben hozta létre?! Nekem is van dupla fenekű tégelyem és ügyes keverőkanalam. Mindketten a butaságot transzmutáljuk arannyá, kedves grófom… nyugodtan leszállhat az Olimposzról ide mellém, és kibökheti, hová akart kilyukadni ezzel a komédiával, amelyet itt rögtönzött előttem?!

St.-Germain derűsen hátradőlt karosszékében:

– A filozófiája igen figyelemreméltó, Balsamóm… és minek tagadjam, mulattató is!

Balsamo nem tudta elrejteni hiú és győztes mosolyát. Elégedetten, tokájába süllyedt arccal, széles vigyorral kacsintott St.-Germainre:

– No látja! Így már szépen megértjük egymást. Én tiszteletben tartom a maga vadászterületét, maga az enyémet. Jut is, marad is… Ami pedig Cagliostro nevét illeti; egy olyan okból, amelyet sem ön, sem más előtt nem tárok fel, talán több jogom van hozzá, mint gondolja… Különben kényelmes, kipróbált, átjátszott név ez. Szeretem. Illik rám. Jól érzem magamat benne. Higgye el, sokkal többet dolgoztam az érdekében, és inkább megérdemlőm, mint törvényes eredetije. Rengeteg erőm, munkám fekszik benne. Komoly tokét ér nekem… Miért kívánja, hogy levessem?!…

– Nem… nem kívánom, Balsamo. És az eredetije sem törődik vele különösebben. Én csak tanácsolom, hogy ne viselje Cagliostro nevét. Szabaduljon meg tőle, amíg nem késő. Saját érdekében…

– Ne játsszunk dodonai jósdát! ön érthetően nagyon rászokott erre… én azonban világos beszédet kérek! Miért tanácsol nekem ilyet, ha sem maga, sem Cagliostro nem törődik vele?!

– Figyelmeztetni akarom a veszélyre, amelynek kiteszi magát. Aki Cagliostro helyett él a világban, annak esetleg Cagliostro helyett kell meghalnia.

Balsamo hátravetette magát, és szélesen, hangosan felnevetett.

– Jobb emberismerőnek gondoltam St.-Germain grófot! – mondta a nevetés után nehezen csillapodva. – Már régen nem vagyok pelenkás gyerek. Élni mindenképpen veszélyes dolog. Mikor utat választottam, tisztában voltam vele, mit teszek, de tudtam azt is, hogy csak a tökfilkóknak kell szükségképpen elpusztulniuk egy-egy nehéz helyzetben. Nincsen olyan befalazott ház, amelyen rés ne nyílnék, ha az ember ismeri a varázsszót hozzá. Én pedig ismerem. Már a pokolból is feljöttem a saját abrakadabrámmal. Az pedig igazán nem érdekel, hogy Cagliostrónak vagy Balsamónak temetnek-e el, ha egyszer, remélem igen magas korban, végelgyengülésben meghalok… Az aggkori végelgyengüléshez persze ragaszkodom…

– Nem hallgathatom el – folytatta St.-Germain zavartalanul és szelíden –, hogy Cagliostro neve éppen az aggkori végelgyengülést teszi lehetetlenné. Cagliostro neve kínhalált jelent Rómában, az inkvizíció börtönében.

– Az ördögbe is, mit akar ezzel a baljós huhogással?! – tört ki bosszúsan Balsamo. – Csak nem hiszi, hogy ezzel elijeszt valamitől?! Jelentse ki kereken: azt kívánja, hogy ne használjam Cagliostro nevét?! Mert akkor egyenesen felelek: ennek a kívánságnak soha és semmi áron nem teszek eleget!

– Mondtam már, hogy nem kívánok ilyet, Balsamo. Nem kérem, nem fenyegetem, és nem kényszerítem – ismételte türelmesen St.-Germain. – Csak tanácsolok valamit, amit szabadságában áll elfogadni vagy visszautasítani. Pontosabban: felvilágosítom, mit vesz magára azzal, hogy Cagliostro nevét használja. Ha ezek után is ragaszkodik hozzá, saját felelősségére teszi. Nem az én és nem gróf Cagliostro felelősségére, aki helyett borzasztó körülmények között meg kell halnia. Egy nagyon közeli időponton túl lehetetlenné válik szabadulnia ettől a névtől. Senkinek nem lesz módjában bebizonyítani, hogy Balsamo és Cagliostro két különálló személy. A kettő a veszélyben, a szenvedésben és halálban teljesen eggyé olvad majd. Akkor már távol leszek én, és távol lesz Cagliostro is. Cagliostro Balsamo halálával leveti a nevét örökre.

– Őrültség! – robbant bele a szavába Balsamo, de St.-Germain elnémította:

– Várjon… még nem fejeztem be! Lefordítom magának Madame Lorenza transzban mondott szavait: Cagliostro neve olyan erők útjában fekszik, amelyek őt nem érik el többé, mert egy síkkal az út fölé került. Maga azonban nem térhet ki a pusztító erők elől, ha Cagliostro nevének börtönébe zárkózik!

– Nem tudom, mit akart elérni ezzel a kerteléssel, St.-Germain, csak arról tudok, amit elért vele… Soha kívánatosabbnak, érdekesebbnek, izgalmasabbnak nem éreztem ezt a nevet, pedig éveken át sóvárogtam utána, gyűlöltem és küzdöttem érte. De most vált számomra teljesen nélkülözhetetlenné! Most már ragaszkodom hozzá, mint az életemhez!

– Még a kínhalál árán is?

– Nem hiszek az ilyenfajta fecsegésben!

– Feleljen, kérem!

– Ne legyen már ilyen ünnepélyes, mert nevetnem kell!

– Nevessen, Balsamo… de feleljen!

– Jó… még a kínhalál árán is! Feltéve, ha elég ostoba leszek, és hagyom magamat nyakon csípni!

Különös nyöszörgő, rémült hang hallatszott. Mindhárman Lorenzára néztünk – az izgalmas párbeszéd alatt teljesen megfeledkeztünk róla. Szeméből könnyek ömlöttek, arca furcsán elváltozott, mintha valahol, a szobán és rajtunk túl egy szörnyű képet szemlélt volna.

– Giuseppe… – vacogta sírva –, most kimondtad… Most kimondtad, amit akart… Bezárult a kör, és elhangzott az ítélet. Nincs kés, amely megszabadítana a kötéstől… Nincs szó, amely feloldana… Elvégeztetett!

– Hallgass! – kiáltott rá durván Balsamo. – Ostoba tyúk!

Lorenza a kiáltástól nagyot rándulva magához tért, de egész testében reszketett, és sírása nem akart csillapodni.

– Ne sírj! Azonnal hagyd abba! Tudod, hogy nem tű, rom a könnyeket! – Balsamo arccsontján megfeszültek az izmok, ahogy fogát összecsikorította.

– Mindjárt… egy kicsit légy türelemmel… még nem bírom… még… nem… bírom… elállítani – zihált Lorenza, s engem szánalom fogott el iránta, olyan gyenge, tehetetlen és kiszolgáltatott volt.

– Nyugodjék meg, Madame, nyugodjék meg, kérem – törtek ki belőlem a csillapító szavak önkéntelenül. – Ha ön megkéri rá, Monsieur Balsamo bizonyára nem használja többé Cagliostro nevét, egyszerűen leveti és…

– Eszem ágában sincs! – csattant fel Balsamo. – Ez a név az enyém! Megillet engem. Több jogom van hozzá, mint az elpuhult fattyúnak, akinek véletlenül az ölébe hullott,

– Persze, hogy nem veti le, Cornelius. Balsamo többé nem vetheti le Cagliostro nevét. Ha akarja, ha nem… most már hozzánőtt… és haláláig viselnie kell! – mondta csendesen St.-Germain, s e csendes szavaktól baljós, súlyos feszültséggel telt meg a szoba. Olyan erős, mindenen átható és ellenállhatatlan volt ez a feszültség, hogy a csaló és tagadó Giuseppe Balsamót is megrázta.

– Hogy érti ezt… ha akarom, ha nem?! – kérdezte fojtottan.

– Ez a név életre kelt, és követi mindenüvé. Uralkodik, meghatároz, és formál. Ha leveti, felkel, és testére tapad. Ha megtagadja, az emberek esküt tesznek rá. Ha elhajítja, visszarepül, mint a bumeráng. Ha elkergeti, visszaoldalog, mint a makacs eb. Szívós, tántoríthatatlan őr és könyörtelen végrehajtó. Ez a név: mágikus ruha.

– Menjünk. Lorenza – mondta Balsamo rekedten, Menekülni akart fokozódó nyugtalansága elől, és gorombasággal védekezett ellene. – A gróf úr nem tud lemondani a koturnusról, és engem untat a nagyképűség. Bevallom, csalódtam ebben a látogatásban!

– Én nem, Balsamo – mondta St.-Germain barátságosan, és felállt, hogy kikísérje vendégeit.

Anna Müller

1784 tavaszán indultunk vissza Casselba. Megkönnyebbülést és örömöt éreztem, mikor elhagytuk Franciaország határát. Mintha sűrű gőzzel telt kamrából kerültem volna ki, szabadabban vettem lélegzetet.

St.-Germain csendes volt és magába merült. Nem akartam kérdésekkel zaklatni, pedig szerettem volna megtudni, meddig marad Casselban. Jó volt hozzám és elnéző. Fájdalommal gondoltam a válás pillanatára, melyért még az sem kárpótolt teljesen, hogy szüléimet viszontláthatom. Sokáig időztem a feltevés körül, hátha csak látogatásra térünk haza, s azután továbbutazunk valahová, ahová hivatása szólítja. St.-Germain sohasem beszélt a közeljövő terveiről, s nekem gyakorlataimhoz tartozott, hogy megfékezzem kíváncsiságomat. Mindazonáltal a kapcsolat, amely kialakult közöttünk, mialatt megtanultam gondolatparancsait végrehajtani, eljuttatta hozzá a bennem hullámzó problémákat, és felelt anélkül, hogy kérdéseim szóvá lettek volna:

– Ne nyugtalanítson a jövő, Cornelius. Hasznos és – termékeny idő következik el rád… néhány hónapig még veled leszek, és előkészítlek a vizsgákra, amelyeket neked is, mint mindnyájunknak, egyedül kell kiállnod.

Cassel tartomány határán túl heves tavaszi vihar ért utol bennünket. A hirtelen támadt orkánszerű szél súlyos felhőket hajszolt fölénk, amelyekből hatalmas víztömeg zúdult a nyakunkba. Hintónk remekül állta az esőt, de lovaink és szolgáink miatt be kellett térnünk a legközelebbi falusi fogadóba.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is takarodott, és éles napfény söpörte rá fényuszályát a víztől tisztára fürdetett, cseppek gyémántjaitól ragyogó, zöld és rózsaszínű tájra. A földön hatalmas víztócsák csillogtak; felszínükön a virágban álló fákról levert szirmok rezegtek.

Mikor kiléptünk a fogadó kapuján, egy szolgáló közeledett felénk vállán rúddal, amelyről kétoldalt két esővízzel telt favödör lógott le. Szoknyáját magasra feltűrte, cölöpszerűen vastag, meztelen lábát térdig sár borította, haja vizesen összetapadva nyakába lógott. Idomtalan testén látszott, hogy teherben van. Közönyös, széles, csontos arcából két tompa, sötét szem nézett vissza rám. Köszönést mormolt, és a fogadót megkerülve a cselédlakás felé tartott, amely mellett egymáshoz ragasztott, bűzös ólak zsúfolódtak. Hosszan utánanéztem, ahogy lomha, vaskos alakja meghajolt a súly alatt, majd eltűnt előlem egy alacsony faajtó nyílásában. Néztem az ólak alól kiszivárgó barna trágyalét, amelyben rohadt szalma ázott, a falécek között éhesen szimatoló, fekete disznóorrokat, a libák, kacsák és csirkék mocskosra ázott tollat, és nem tudtam elválni a sivár képtől. A szolgáló újra megjelent a vízhordó rúd nélkül, egy etetőtállal. Közönyös pillantása megint végigsiklott arcomon, majd visszatért hozzám. Megállt, Bizonytalanná válva néhány lépést tett felém, és erősen parasztos kiejtéssel megkérdezte, akarok-e valamit?

– Nem – mondtam. – Nem. Köszönöm, semmit. – Aztán mégis megkérdeztem, hogy hívják.

– Anna Müller – felelte csodálkozva. Pénzt nyomtam a markába, és St.-Germain után indultam, aki már bent ült a hintóban.

– Ő volt? – kérdezte halkan, mikor kocsink már elindult

Bólintottam:

– Corinna…

Milyen különös, hogy amint megpillantottam ebben a torz testben, rögtön és erősebben azonosítottam vele, mint régi, hazug alakjával. Ez Corinna, A másik démonok segítségével épített díszlet volt; lopott jelmez és múlandó, megtévesztő álarc. Most itt állt meztelenül és leplezetlenül, anyagtól vaskosan, csúnyán, eltompultan; erős, primitív ingereivel, melyeket állati módon kielégített. Környezete a trágyaszagú istállók, disznó- és baromfiólak, munkaköre a szellemi fokozatának megfelelő, legdurvább robot. Kecsessége, cizellált szépsége, komplikált nemi perverziói mind lehulltak róla a paraszti anyaméhben, amely foglyul ejtette még céltalan s csak homályos, vad vágyódásokban hányódó lelkét. Lehullt, leégett, lerothadt róla mindaz, ami nem volt sajátja; megszűnt a démoni, sötéten zseniális lélekterhesség; Corinna önmaga lett. Koldusán, tudatlanul, éretlenül eljutott saját útjának kiindulásához.

Ennek a találkozásnak megrázó élményével érkeztem haza Grotte várának csendjébe és állandóságába. Anyám és apám nem jöttek elém a lépcsőn, fent várakoztak rám, ahogy helyes volt. A közöttünk lévő bensőséges kapcsolat már nem kívánt viharos érzelmi kitöréseket. Nem ölelkeztünk, és nem csókoltuk meg egymást. De mikor megláttam apám dolgozószobájának tompa fényű, sötét hátterében a két magas, keskeny alakot, arcukon a már egyformává lett szelíd, gyöngéd mosollyal, mély békesség és hála belső hőpontja izzott fel bennem, mint kiégett alchimista kemencében az új, igazi, élű szikra.

A koporsó

Apám, távollétemben, átlépett a Rend végső fokozatába.

A csaknem négy év alatt, melyet St.-Germain mellett töltöttem, magam is szépen előrejutottam Mesterem segítségével, átestem a negyedik, ötödik és hatodik fokozat vizsgáin, és megkezdtem az "Adeptus exemptus" tanulmányait. Különféle mágiákkal, kabbalákkal ismerkedtem, végigkísérleteztem az indiai és tibeti jógagyakorlatokat, feltárultak előttem a titkos szútrák, melyek akkor még a fehér fajta számára felfedezetlen és hozzáférhetetlen szellemi kincsek voltak.

1784 novemberében, a rendes havi összejövetelek időpontjától eltérőleg, meghívást kaptunk Rotenburgba. St.-Germain akkor már egy hét óta nem jelentkezett házunkban. Utolsó találkozásunk és minden addiginál mélyebb, bensőségesebb beszélgetésünk erős, különös előérzettel átitatva maradt meg bennem. Hosszú munkaprogramot jegyeztem le, s olyan utasításokat, amelyek évekre előre elláttak munkával.

Szavaiban a búcsút éreztem, de tilalmat is, amely megakadályozott benne, hogy ezt szóvátegyem. Tudtam, érzelmi felindulás és vak ragaszkodás nem kötheti őt, aki már szabaddá lett, és a tanítványhoz sem méltó. Nekünk a válás, változás, térbeli eltávolodás csak káprázat lehet, amely az anyagnak s az anyaghoz kötött személyiségnek szól, azt nyűgözi le fájdalmas próbával. St.-Germain – akárhová tűnik előlem testileg – a Rend feje s az én mesterem marad.

*

Hessei Károlyt nemcsak fáradhatatlan, szomjas okkult érdeklődése tette a Rend egyik oszlopává, s kastélyát mágikus központtá, hanem valóban nagy szellemi képességei és erkölcsi emelkedettsége is. Korának egyik legműveltebb férfija volt, s elég okos hozzá, hogy felismerje saját helyzetének előnyeit. Sohasem kívánt előtérbe jutni. Szerényen, elégedetten félreállt a hatalmas, elágazó rokonság uralkodói jogainak útjából. Örült, hogy nem került semmiféle családi és politikai érdek gyújtópontjába; hálás volt kiváltságos sorsának, amely megengedte, hogy az uralkodóherceg és saját kívánsága tökéletesen egyezzék az ő csendes, elvonult, befelé fordult életmódját illetően. 1779-ben született fiát, Viktor Amadeust is úgy nevelhette, ahogy helyesnek látta; tehát nem egy kiváltságos kaszt világi javak, kitüntetések után törekvő tagjaként, hanem a szellem alázatos noviciusának.

*

Mikor késő délután kocsink befordult Rotenburg széles, kőkockás előudvarára, meglepetten láttam, hogy a nagy főkapuról hosszú, fekete zászló leng. Felnéztem. A torony zászlóját félárbocra eresztették. Az inasok, akik elénk siettek, szintén gyászruhában voltak. Barátságtalan, súlyos érzés tolult föl bennem. Odafordultam az egyik szolgához, hogy kérdést intézzek hozzá, mikor apám kezét éreztem vállamon. Arca nyugodt volt Intett, hogy hallgassak.

Fölhaladtunk a hosszú lépcsősoron. A máskor ezüstös ragyogású, magas tükrök fényét most gyászfátyol oltotta ki. Hatalmas keleti vázák dús virágcsokrait is ez a sötét fátyol burkolta körül.

Áthaladtunk az emeletes könyvtárszoba kongó, ünnepélyes csendjén, és beléptünk a Rend csarnokába.

Az első tárgy, amely magához rántotta pillantásomat, a terem közepén álló, gyászlepellel letakart koporsó volt. A sima, nehéz, sötét takarón egyetlen, finom ötvözetű, csodaszép aranyrózsa derengett a koporsó körül viaszt könnyező, négy, karvastagságú, embermagasságú gyertya fényében.

A koporsó emelvényen állott. Hét lépcsőfok vezetett fel hozzá. A katafalk négy gyertyáján kívül a csarnokban még a hét nagy freskó alatt, falikarokba tűzve, hét gyertya világított. A hét freskót St.-Germain festette élő, mély színeivel. E színek áttetszőek voltak, s belsejükből, mint egy rejtett fényforrásból, ragyogás áradt. A vörös olyan volt, mint a kristálypalackban tűz fölé tartott burgundi bor, s a zöld a gyönge, üde tavaszi faleveleken átsütő májusi nap sugárzásához hasonlított.

Az első freskó zárt, lelakatolt kaput ábrázolt, amelyet egy angyal megkísérelt kinyitni. A kép aljáról aranybetűkkel világított a felírás:

"Signatur ne perdatur"

A másodikon zöld sziget mosolygott elő a tengerből a napkelte kábult fényjátékában. A hajnal jáspisvörös színe már kigyúlt, de még ott időztek az égen a hűvös, tiszta, sápadó csillagok. Felírása:

"Aurora ab lacrymis"

A harmadikon az állatégöv művészien cizellált tizenkét jele ragyogott. A Nap éppen áthaladt a Szűz csillagképén. Felírása:

"Jam mitius ardet"

A negyediken oroszlánok, bárányok, sasok és denevérek melegedtek együtt a napfényben. Felírása:

"Non possentibus offert"

Az ötödik két húros hangszert ábrázolt. Egyik hangszer húrjaihoz finom, átszellemült kéz ujjai értek. Felírása:

"Unam tetigis se sat est"

A hatodikon Noé galambja repült az áttetsző ég hátterében, víztömegek szédítő távlata felett, csőrében olajággal. Felírása:

"Emergere muntiat orbem"

A hetedik freskón madár röppent ki felszabadult ujjongással egy hálócsapdából. Felírása:

"Ad sidera sursum"

A katafalk mögött lévő emelvényen hárman várakoztak. Középen St.-Germain hosszú, fehér halotti ingben, egyik oldalán Hessei Károly, a másik oldalán valaki, akit még nem ismertem, bár ismerősnek tűnt. Magas, erőteljes alak volt, olaszosan kreol arcbőrrel, boltozatos homloka alatt komoly, okos barna szempárral, vékony, finom sasorral és keskeny, kissé rezignált kifejezésű ajakkal. Egy pillanat múlva már rájöttem Giuseppe Balsamóhoz való meglepő hasonlóságából, hogy csak ő lehet: gróf Cagliostro. Ugyanabban a jelben – az Iker jelében – néhány évszázad volt közöttük fejlődésben. Cagliostro szűrt, finomult, szellemtől áthatott lénye utópisztikus, késői mása volt a még sötét erők birtokában sínylődő, szenvedélyektől dúlt és tudatlan Giuseppe Balsamónak. De ez életükben is, valamiképpen rokonok kellett hogy legyenek, vérrokonok. Nemcsak közös szülőföldjük s testi hasonlóságuk utalt erre, hanem földi sorsuk izgató és megrendítő összeszövődése is. Később megtudtam, hogy Balsamo Cagliostro nagybátyjának természetes fia volt; egy szicíliai parasztlánnyal való viszonyából született. E vérbő és kicsapongó hajlamú férfinak rengeteg törvénytelen gyermeke nyüzsgött a parasztkunyhókban. Annyira nem tudott róluk és nem törődött velük, mint a tavaszi nemződühtől megszállott kandúr, amelynek szerelmes portyázása nyomán sorra megtermékenyülnek a környékbeli nősténymacskák. Balsamo nem remélhetett tőle nevet, nevelést, támogatást; saját magának kellett kiöklözni paraszti környezetéből égető, elkeserítő, nyílt titkával a kastély gőgös szomszédságában. Elképzelhető, micsoda hajtóerővé lett a lázongó, irigy gyűlölet Balsamo erős, szenvedélyes egyéniségében. Érthető az is, miért vette magára éppen Cagliostro nevét és nimbuszát. Semmit sem vágyott, semmit sem gyűlölt és sóvárgott annyira, mint éppen ezt a nevet, amely szerinte megillette volna, s amely által a legtöbb megaláztatást szenvedte el. Miatta lett felemás, kasztonkívüli; sem paraszt, sem úr, gyökértelen világcsavargó. Most már értettem, miért morajlott fel benne annyi zavar, mardosó szégyen és gőgös hetvenkedés e név nyomán St.-Germainnel való beszélgetése közben.

Hessei Károly magas, hajlott alakja, szakállas arca komoly és ünnepélyes volt. St.-Germain tűnődő Hierophant arcát viselte, melyet a világ sohasem ismert. Apám egy földszinti oldalpáholy sötét függönyét félrehúzva a székekre mutatott. A páholy hátterében orgona három fogsora derengett. Beléptünk, és helyet foglaltunk.

A terem egyik oldalán emeletesen egymás fölött páholyok félrehúzott függönyei hullámzottak. Mindegyik páholyt lények néma jelenléte töltötte be.

St.-Germain fellépkedett a hét lépcsőfokon, és a koporsó fejéhez állott. A gyertyák bágyadt aranyködbe vonták halotti köntösbe burkolt alakját, elmélyüléstől, tapasztalástól, megismeréstől átsugározott, komoly arcát.

– Barátaim… társaim a Titkos Testvériségben! – Csendes, egyenletes hangja betöltötte a mélységes várakozásban hallgató, nagy termet. – Küldetésem végéhez érkeztem. Megkaptam a hívást. Ideje, hogy a világ hírül vigye halálomat.

– A művet elindítottam. A kiszáradt, titkos kutakból felfakadt a víz. Vigyázzatok a forrásra. A Rend látható fejéül kijelöltem utódomat.

– Halálom aktusa nem jelenti még végső távozásomat Nyugat szerencsétlen földjéről. Ez csak bizonyos események bekövetkezése után történik majd meg. Felbukkanásaimról hallani fogtok… és végső távozásom előtt elér benneteket utolsó üdvözletem is. Külön-külön eljövök azokhoz, akiknek mondanivalóm van.

Mielőtt az Útra térnék Kelet felé, hátrahagyom nektek a Rend tizenegy szabályát.

A Rend tagjainak hat kötelességét.

És a Rend tagjainak tizenhat titkos ismertetőjelét.

Ez a harminchárom formula a fundamentum, amelyen épületünk megdönthetetlenné válik a legnagyobb viharokban is.

A tizenegy szabály:

Szeresd Istent mindenek felett.

Áldozd idődet szellemi fejlődésednek.

Lény tökéletesen önzetlen.

Légy higgadt, alázatos, tevékeny és hallgatag.

Ismerd meg a benned lévő "fémek" eredetét.

Őrizkedj a kuruzslóktól és hazugoktól.

Élj a legmagasabb Jó állandó tiszteletében.

Mielőtt a praxist megkísérelnéd, tanuld meg először a teóriát.

Gyakorolj jótékonyságot minden lénnyel szemben.

Olvasd a bölcsesség ősi könyveit.

Próbáld megérteni titkos értelmüket.

A hat kötelesség:

Csökkentsd a szenvedést, gyógyítsd a betegeket ellenszolgáltatás nélkül.

Alkalmazkodj az ország szokásaihoz, amelyben élsz.

Jöjj össze társaiddal a Titkos Testvériségben egy meghatározott helyen évente egyszer.

Válassz utódot magadnak.

Az R. C, betűk a Testvériség jelképe.

A Testvériség létét megalakulásától száz évig titokban kell tartanod.

A tizenhat titkos ismertetőjel:

A Rend tagja türelmes.

Jószívű.

Nem ismer irigységet.

Nem dicsekszik.

Nem hiú.

Nem kicsapongó.

Nem becsvágyó.

Nem ingerlékeny.

Nem gondol másokról rosszat.

Szereti az igazságosságot.

Szereti az Igazságot.

Tud hallgatni.

Hisz abban, amit tud.

Reménye erős.

Szenvedés által nem kényszeríthető.

Mindig tagja marad a Társaságnak.

Elhangzott szavai után nagy, láthatatlan csendleplek hulltak le. A gyertyák lassan gördülő viaszcseppeket izzadtak. Azután halk léptek zaja hangzott fel. Hessei Károly és Cagliostro siettek elő páholyuk mélyéről. Fellépkedtek a koporsóhoz, leemelték a fedelét. Láthatóvá lett a szemfödél hófehér csipkéje.

St.-Germain beszállt a koporsóba. Hanyatt feküdt. Kezét a mellén összekulcsolta.

Szeme még nyitva volt, de arcán már elömlött a holtak békés, megfejthetetlen mosolya.

Cagliostro ráhúzta a halotti leplet. A koporsó fedelét visszahelyezték, és szögezni kezdték. A kopácsolás zaja erőszakosan, nyugtalanítóan tört a terem dermedt hallgatásába.

Egyszerre több, sötét ruhás alak tűnt fel a koporsó körüli gyertyák fénykörében. Vállukra emelték a koporsót.

– Eredj, Cornelius – súgta halkan apám. – Vedd az egyik gyertyát, és kövesd a menetet.

Ő maga az orgonához ült.

Mikor a gyertyát kezembe vettem, felhangzott az orgona búgó, mély hangja, és utánunk ömlött a tárt ajtókon át; kísért bennünket, mint a Hold ezüstös fénye, de ezek a hangok nem a gyász hangjai voltak, hanem a feltámadásé, a megismerés titkos, mély öröméé.

Éreztem, egyre többen csatlakoztak mögém. Léptek halk, csosszanó neszei hangzottak; sok-sok láb óvatos, ünnepélyes, könnyű siklása. Arcokat nem láttam, hátra nem pillantottam, de az összetartozásnak, erős, eggyé olvadt közösségnek hatalmas árama rázott meg.

Hosszú folyosón haladtunk át, majd bejutottunk a kápolnába. Az orgona hangja már csak távoli visszfényként zengett, majd elhallgatott, de a kriptaajtó felnyitása után újult erővel hangzott fel a kápolna karzatáról. Apám ezt a művét erre az egyetlen alkalomra írta, és nem is játszotta többé.

A koporsó megpihent a kripta mély kőágyában.

A menet csendben kihömpölygött a kriptából.

St.-Germain egyedül maradt koporsójában.

A kripta megvasalt faajtaja zajtalanul helyére gördült. Hessei Károly visszaerősítette rá a címeres pecsétet, amely fölött az R. C. betűk világítottak.

Visszatértünk a homályos, nagy csarnokba.

A néma, sötét ruhás alakok sorra eltűntek a páholyok lebbenő függönyei mögött.

Én is páholyunkba léptem. Apám már felöltözve várt rám. A páholy keskeny, kis oldalajtaján távoztunk. Mikor kocsink újra kigördült Rotenburg várából, három futár nyargalt előttünk a hírrel:

– St.-Germain gróf, a Mágus, Európa legnagyobb varázslója, császárok, királyok, költők és tudósok barátja halott. Meghalt Casselban, Hessei Károly Emánuel kastélyában, Rotenburgban, s ott is helyezték örök nyugalomra 1784. szeptember hetedikén.

A kísértet

St.-Germain első felbukkanásáról halála után orosz krónikás ad hírt. St.-Germain 1785-86-ban fontos, bizalmas tanácskozást folytatott az orosz cárnővel.

A második hírt 1788-ban Chalons grófja hozta róla. Chalons gróf velencei követi megbízásából visszatérve elmondta barátainak, hogy a Szent Márk téren az elutazását megelőző estén St.-Germain gróffal beszélgetett. A gróf ezúttal is friss volt, fiatal és szellemes. Saját halálhírén nevetve átsiklott:

– Akit sokszor eltemetnek, az örökké él – mondta mosolyogva, majd Chalons gróf családjáról, távollevő rokonairól közölt bizalmas értesüléseket, amelyekkel nagyon meglepte a követet.

– Igazat megvallva, erősen kételkedtem szavaiban – mondta Chalons gróf –, s azt gondoltam, szenvedélyesen hiú, és ilyen eszközöket használ arra, hogy rendkívüli hatást érjen el. Hazaérkezve azonban mindent úgy találtam, ahogy állította, pedig időközben előre fel sem tételezhető, de olyan természetű változások történtek családomban, amelyekről egy kívülálló aligha szerezhet tudomást. A legérdekesebb az volt, hogy St.-Germain gróffal senki sem beszélt közülük, s nem is látta őt évek óta.

Harmadik felbukkanásáról 1789-ben, tehát öt évvel halála után újra D'Adhemar grófnő tudósít feljegyzéseiben; de érdekes beszélgetésükből csak néhány részletet közöl Párizsban, ugyancsak a Recollets-templomban, a reggeli mise közben vette észre maga mellett St.-Germain sötét ruhás alakját. A gróf barátságosan feléje bólintott. "Jelenléte olyan természetes és valóságos, olyan derűs és biztonságos volt ott mellettem", írja D'Adhemar grófnő, "hogy semmi ijedtséget nem éreztem. Mintha csak régi párbeszédünket szőttük volna tovább, amelyet egy perccel ezelőtt hagytunk abba, szólt hozzám, és én feleltem, egyszerre mintha álmodnék és mintha intenzívebben ébren lennék legéberebb nappali állapotomnál.

»Az ön halálhíre téves volt, gróf… ezt mindjárt gondolhattam volna«, mondtam neki nagy örömmel.

»A hír igaz volt a világ számára, Madame… de, akik nem hisznek a halálban, azok tudják, hogy minden halál hír alapjában téves…«

»A remény édessége, amelyet egy sír felé hanyatló, öregasszonyban ébreszt, csodálatosabb minden földi érzésnél… Hálás vagyok Istennek, hogy újra összetalálkoztunk. Tudnia kell, az én hitem olyan, mint a jellemem, gyönge és sokszor öngyilkosan kétkedő. Félek a haláltól, és kívánom a bizonyosságot, de vallásom és agyam érveit mindig feloldom, semmivé teszem a kétely maró lúgjával. Gyűlölöm a megsemmisülés, a hideg, dermedt sötétség gondolatát, mert elemem a hő, a fény, a mozgás. Testem ronccsá lett, kiégett, engedetlen kolonc már, de lelkem tele van erővel és kíváncsisággal.«

»Ön élni fog, Madame… sokszor…, mert élni akar. Lelke fiatal, erőteljes fa még. Testének elöregedése, pusztulása csak az őszi lombkorona hullása. De ki állíthatja, hogy a fa meghalt, mert eljött a vetkeztető, dermedt álomba ringató tél? Sok-sok tavasz új rügyeket, kibomlott virágszirmokat hoz majd, és sok-sok nyár dús leveleket és gyümölcsöt…«

Azt kívántam, bár sohasem érne véget ez a beszélgetés. Kértem, a mise befejeztével kísérjen el kocsimhoz. Szívesen megtelte. Karon fogott és támogatott, mert öreg lábaim már nehezen vonszolják terhüket.

A napfényben láttam, milyen friss és egészséges. Karja, mellyel alátámasztott, acélos erőt árult el. Léptei ruganyosak voltak. Mikor látta, mennyire ragaszkodom hozzá, beszállt kocsimba, és hazáig kísért. Lépésben haladtunk, sőt Octave-ot, a kocsisomat utasítottam, hogy kerülőt tegyünk, csakhogy kitoljam a válás pillanatát. Sok mindenről beszéltünk. Megemlítettem, hogy a királynéról közült jóslata, sajnos napról napra ijesztőbben igazolódni kezd. Marie Antoinette teljesen elhagyatott, ellenségei jeges kordonnal veszik körül, pedig jelleme ma már érettebb és komolyabb; valóban leszűrődött a négy gyermek születése után. Jó anya és jó királyné lehetne, ha az események időt adnának neki. Most már igyekszik kapcsolatokat teremteni, látja a veszélyeket, és kapkod… de senki sem hisz neki. Azután beszéltünk más, különös, rám nézve nagyon jelentős és izgalmasan érdekes dolgokról, amelyek meggyőztek és elragadtak, de St.-Germainnek tett ígéretem szerint ezekről semmit sem mondhatok. Mély sajnálkozással, de felüdülve, megbékélve, kicserélt lélekkel váltam el ettől a ragyogó embertől, akit mindenki halottnak hitt, s aki mellett minden élő ember inkább halottnak, tétován bolyongó kísértetnek tűnt előttem…"

Negyedízben Lamballe hercegnő előtt jelent meg kínhalálának pillanatában, sőt Jeanne Dubarry kivégzésénél is ott állt a guillotine mellett nyugodtan, komolyan, a tomboló, rikácsoló tömeg között, előkelő, hallgatag zárkózottsággal. Erről s a börtönből való eltűnéséről Grosley értesít. Grosley azt állítja, hogy a rémuralom napjaiban elfogták a kivégzéseknél jelenlévő és szemmelláthatólag az áldozatokkal együttérző idegent. St.-Germain ellenkezés nélkül vonult a börtönbe, ahol a fogoly arisztokraták között rengeteg ismerősére és barátjára talált. Derűs, bizakodó, biztató nyugalmával sok erőt öntött a szerencsétlenekbe, "s szavai közben úgy eltűnt a halál borzalma, félelmessége, mint hó a tavaszi napon". Neve már rajta volt a kivégzendők listáján, sőt fel is sorakozott a halálraítéltekkel együtt, de mikor a kordéra szálltak, már nem volt közöttük. Eltűnését az őrök nem vették rögtön észre, csak a kivégzés végén, mikor eggyel kevesebb fejet választottak el testétől. Káromkodás, futkosás, kiabálás kezdődött, de nem tudtak nyomára akadni. "Pedig egész idő alatt ott állt a guillotine mellett – mondja Grosley –, nyugodtan, komolyan, a tomboló tömeg között hallgatag zárkózottsággal. Az elítéltek utolsó pillantása rajta nyugodott, s az ő mosolyának visszfénye volt arcukon: a titokzatos, boldog mosoly, mely ott időzött még felmutatott, véres fejükön is."

A Kyilkhor

1793-ban Hessei Károly rám bízta fiának, Viktor Amadeusnak nevelését. A rendkívül szeretetre méltó, éleseszű és nagy tehetségű gyermek éppen betöltötte 14. életévét. Fiatal testében érett, sokszor élt és nagy okkult érdeklődéssel áthatott szellem lakott. Szomjasán, engedelmesen követett a tudás minden ösvényére, s az első érintésre úgy nyíltak fel benne az ismeretek, mint rugóra járó, színültig telt aranyszelencék. Szinte csak eszébe kellett juttatnom kis időre elmosódott emlékeket. A világ dolgai iránt az érdeklődés csökevénye sem volt meg benne, s szenvedélyei is kiégtek mind, mert erőlködés, önáltatás, beteges elfojtás nélkül élte egy aszkéta életét, s a hús kísértéseit hűvös közönnyel utasította el magától. Munkám mellette szép és könnyű feladat volt, mert nemcsak engedelmesen velem lépkedett, hanem könnyedén repült, sőt sokszor csaknem megelőzött szárnyaló intuíciójával. Hamarosan felismertem benne a jövendő nagy misszionáriusát, s erre a hivatásra készítettem elő.

Lassanként átvettem a Rend kiterjedt szervezetének egyik fontos munkakörét is: a levelezést. Megismertem a tagok titkos névsorát, és írásos összeköttetésben álltam úgyszólván valamennyi országgal, amelybe elérhetett a posta.

Egyéni kísérleteim és tanulmányaim is kielégítően haladtak. Szimbólumok életre keltésével foglalkoztam. Ahogyan az alchimistáknál, úgy a keleti misztikusoknál is vannak mágikus írások, amelyek a teremtés folyamatának megértésére és átélésére bizonyos szimbolikus lények teremtését tanítják. Ez a misztérium megismétlése a Nagy Teremtésnek, s ellentétben a nemzés, fogantatás vak kiszolgáltatottságával, a szellem tudatos, szeplőtelen fogantatása, az Ideáé, amely a szellemi elv és akarat segítségével Karmát teremt, anyagot sűrűsít maga köré. Ezt az operációt a keleti misztikusok nem projekcióval, transzmutációval hajtják végre, hanem gondolaterőkkel teremtenek bizonyos támaszpontok, diagramok: Isten-festmények, démonfigurák segítségével. Ez az ő Príma Matériájuk. Ilyen diagram az, melyet a tibetiek Kyilkhornak neveznek.

St.-Germain egy ilyen tibeti Kyilkhor életre keltését adta feladatomul, hogy erőimet e téren is megismerjem, felszabadítsam, és legyőzzem.

A Kyilkhornál minden színárnyalatnak, formának-, térelosztásnak, tárgy elhelyezésének fontossága volt. A diagram közepén ül vagy áll a misztikus teremtvény ideája, és körülötte az egyéniségét kifejező szimbólumok. Ismétlem: ez a tibeti Príma Matéria. Folytatva az alchimista analógiát: a diagram életre keltése megfelel az alchimia kémiai operációinak, végül az életre keltett Kyilkhor próbatétele a harmadik fázisnak, a transzmutációnak. A tibeti misztikusok ugyanis az életre keltett Kyilkhort valamiféle mágikus feladattal bízzák meg, és a feladat teljesítéséből, a teljesítés mennyiségéből és milyenségéből ellenőrzik, ítélik meg, hogy a Kyilkhorba ültetett idea megfogamzott-e, és milyen mértékben. A helyesen végrehajtott művelet következtében a Kyilkhor szelleme vagy démona valóságos életre ébred, és a rábízott feladatokat maradéktalanul végrehajtja.

Az én Kyilkhorom St.-Germain grófnak egy tibeti varázslóról mintázott, életnagyságú, festett agyagszobra volt. A tökéletes élethűségű szobor jógaülésben ábrázolta a kiálló pofacsontú, keskeny ajkú, sötét, ferde hasadékszemű tibetit. Arcán sajátos, nyugtalanító, zárkózott mosoly ömlött el.

Mindenekelőtt a taszítást kellett legyőznöm, melyet a szobor iránt éreztem. Minél tovább néztem, minél erősebben összpontosítottam rá figyelmemet, kifejezése annál ellenszenvesebbé, rosszindulatúbbá vált. Szeme gonosz, tompa leselkedéssel pihent rajtam. Fokról fokra bizonyossággá lett bennem, hogy ez a varázsló csak fekete mágus lehetett Tibetben: a romlás erőit koncentrálta magában. Nem értettem, mi volt Mesterem szándéka vele, de nem térhettem ki a feladat elől.

A taszítást megszüntettem.

Tizenhárom hónapig tartott, míg a merev agyag felszíne átolvadt lassan a hús élő puhaságába; míg pórusok nyíltak rajta, amelyeken át megfeszített gondolaterőim, beljebb tapogatózhattak a holt anyagba, hogy átitassák és életre keltsék.

Tizenhárom hét múlva mellkasa emelkedni kezdett lassan az élet leheletétől; de újabb kilenc hét telt el, míg lélegzése szabályossá, kihagyásmentessé vált.

Ott ült velem szemben a gyékényen a meditáció pózában. Testét az én testem sugárzó hője langyosította át, ereiben az én erőim lüktettek; de még néma volt és mozdulatlan.

E helyütt nem térek ki ennek a hatalmas, minden erőt, képességet magába koncentráló kísérletnek bizarr, lélegzetelállító részleteire; csüggesztő ellanyhulásokra a halálos feszültség végső fokozódásai közben, mikor az egyetlen fókuszba gyűjtött életerő el akar osonni tárgyából: titkos, érthetetlen rövidzárlatok állnak be, s az élettelen anyag, mely a teremtés misztikus izgalmában, a szellemi nemzés elvont eksztázisában megfogant és élni kezdett már, egyszerre halódni kezd. Nem térek ki bővebben az életláng állandó őrzésének fárasztó, izgalmas, szüntelen éberségére, mert ezek a dolgok csak hosszas tanulmányok, kísérletek élménye által válnak felfoghatókká. Mint állomást jegyzem ide: a végső, legnagyobb és legveszélyesebb próbatételek egyikét. A Kyilkhorról egyébként ma már szép számú, európai nyelvre lefordított tibeti munka áll rendelkezésére azoknak, akiket közelebbről érdekel a kérdés.

Két év telt el, míg a Kyilkhor szeme fénnyel és tudattal telt meg, de teste, karja, lába, csak a harmadik év végén mozdult meg.

Fejtartása megváltozott.

Szeme kísért, mikor fel-alá jártam a szobában.

Hívtam. Felállt, és lassú, ődöngő, bizonytalan léptekkel követni kezdett.

Nesztelen talpa nyomomba tapogatódzott végig a kastély szobáin, azután engedelmesen, gépiesen követett vissza a meditáló szobába, és helyére ült.

Mindennap erősebb és mozgékonyabb lett.

Eljött az ideje, hogy megismerje a nevét.

– Lu-gyat-khan! (Nyolc kígyó) – ismételtem figyelő szeme előtt számtalanszor. – Lu-gyat-khan, a Piros Szekta lámája, aki a Mithong-gat-kha-n, a láthatatlan hegycsúcson lakik…

– Lu-gyat-khan!

Szája megmozdult. Reszkető, rángó mozgással utána próbálta formálni a nevet. Hang még nem szakadt fel a torkából. Némán, de egyre határozottabban ismételgette:

– Lu-gyat-khan.

Azután a néma szó alatt leheletszerű, halk, sziszegő hang tört elő torkából, amely fojtott, erőtlen súgássá fokozódott:

– Lu-gyat-khan…

A szó életre kelt hangszálakat zengetett meg. A Kyilkhor szájából rekedt, mozdulatlan dünnyögés szakadt fel:

– Lu-gyat-khan!

Azután erősödött, fokozódott, ahogy hívtam, szítottam, idéztem újra és újra:

– Lu-gyat-khan! Te vagy… te vagy… te vagy Lugyat-khan!

– Te… te vagy Lu-gyat-khan – mondta utánam gépiesen…

… De egy napon kimondta végre azt, amit vártam:

– Én. Én Lu-gyat-khan.

Nem ismételt. Benne, életre kelt személyiségében született meg a szó.

A diadalmas örömnek, ujjongásnak vihara rázott meg.

Azt hittem, a teremtő hatalom teljességéhez érkeztem el.

Azt hittem, megszereztem az Élet Kulcsát, melyet Isis, a Nagy Anya tart bal kezében.

Tévedtem.

Az út idáig csak a kísérlet fele volt.

St.-Germain tudta, miért jelölte ki hozzá éppen ezt a szobrot.

*

Az idő tavaszba hajlott. Duzzadó életerő telítette a környező tájat. A fák törzse, ágai még meztelenek voltak, de kérgük kifényesedett, megszínesedett az éledő nedvek feszítésétől. A szürke és látszólag halott humusz nyugtalan illatokat kezdett ontani; gőzös, erjedt szagokat, amelyek megzavarták a fiatal, állati testek álmát.

Kyilkhorom akkor már nélkülem járkált szobáról szobára, elvégzett feladatokat, amelyekkel megbíztam. Éjszaka szobámban üldögélt, és tág szemmel őrizte könnyű alvásomat.

Egy ilyen éjszakán – szokatlanul meleg március volt, és a horizonton a telehold nagy, fénylő korongja utazott át szivárványos felhőfoszlányok között bujkálva – hirtelen felriadtam féléber álmomból. Úgy hallottam, mintha nevemen szólítottak volna:

– Cornelius… – majd erősebben: – Cornelius!

Felültem.

A telehold derengésében a Kyilkhor állt ágyam mellett, és különös, idegen kifejezésű arccal közelhajolt hozzám.

Nem engedtem, hogy a feltoluló szorongás – a praxisnak e legszörnyűbb akadálya és veszélye – úrrá legyen rajtam.

Ráparancsoltam, hogy távozzék, de nem mozdult.

– Cornelius… – mondta dünnyögve, és még közelebb nyomult, majd hangját felemelve furcsa, gonoszul éles, kaján és szinte ujjongó örömmel kérdezte: – Félsz… Cornelius?!

Jobb kezét felemelte, mellemen éreztem hideg, hüllőszerű érintését ott, ahol hálóköntösöm szétnyílt, és szabadon hagyta bőrömet. Görcsös ujjai fölfelé tapogatóztak, majd lassan nyakam köré fonódtak. Nem mozdultam. Nem kezdtem birkózni vele az életösztön pánikos, kétségbeesett erőfeszítésével, és nem kiáltottam segítségért. Szembenéztem vele. A félelem ott szűkölt bennem a küszöb előtt, de óriási erővel kirekesztettem, nem engedtem, hogy bukásba döntsön. A hideg ujjak szorítani kezdtek, s ez eleven húrok szorításában éreztem pattanásig feszült ereim lüktetését és szívem nagy dobbanásait; de szembenéztem vele.

– Engedj szabadon – mondta most egészen közelről az arcomba.

Nem feleltem. Szorítása engedett kissé, és hangja alig észrevehetően kérlelővé vált:

– Engedj szabadon… Ki a kertbe… Ki a holdfénybe, ahol állatok üzekednek, jajgatnak a kéjes kíntól, és rügyek szúrják ki az ágak vastag kérgét… Engedj ki a kapun, végig az országúton… végig a falukon… el a városba… a városba, házak, emberek, meleg testek, szagok és színek közé… Vágd el a köldökzsinórt!… Engedj külön ízlelni, tapasztalni, alámerülni… Eltűnök az utadból, nem hallasz többé rólam… Engedj szabadon, és te is élni fogsz…

Nem feleltem. Ujjainak szorítása elernyedt. Keze lesiklott rólam. Kiegyenesedett. Hangja újra halk lett, dünnyögő és súlyos szomorúságtól terhes:

– Törvénytelen nemző! Gonosz teremtő… légy átkozott! – lassan távolodott az ágytól, de megzavaró vádaskodása és szánandó panasza egyre hangzott: – Hol van az én örömöm?! Jaj, hol van az én életem? Hol van a forróság, amely felmelegítene?! Hol van a fény, amely elűzné félelmemet?! Ki felel énértem?! Ki szabadít meg engem?!… Ki ad nekem imádságot?! Ki ad nekem erőt?! Ki véd meg engem a zsarnoktól?! Ki töri szét börtönömet?! Óh, jaj nekem, élve elvetéltnek!

Ez a siránkozó, tompa hang, a benne remegő fájdalom és sóvárgó vágyakozás annyira megrendítő volt, hogy ostromolni kezdte belső szilárdságomat. Szúró, alig elviselhető szánalom szivárgott át lassan a gátakon, amelyeket magamban minden zavaró érzés ellen emeltem. Sajnálni kezdtem saját materializált gondolaterőimet, melyeket egy lény fikciójában rögzítettem, aki egyénné válva lázadni kezdett ellenem, és külön utakra törekedett. Agyammal, megismerésemmel tudtam ennek az állapotnak képtelenségét, a kísértő, felkavaró érzések veszélyét, mégis megtántorodtam. Sajnáltam énemnek kivetített részét, amely e gyengeség által csaknem uralmat nyert fölöttem. Ahogy belső szilárdságom engedni kezdett, kétely és lelkiismeret-furdalás hullámzott át rajtam, a Kyilkhor megállt, és felém fordult. Arcán a derengésben újra láttam a megéledő gonosz, sóvár kifejezést. Testét hatalmas erő árama öntötte el – az én fogyó erőmé –, s egyetlen ugrással megint ágyamnál termett

– Ide… ide az egészet nekem! – bugyborékolt fel a torkából mélyen, rekedten, remegő bujasággal. – Az erek mind kinyíltak… ömlenek a nedvek… ömlik a vér… vér és élet és hő és fény… belém… Zuhog… Ott ürül és itt telik… A hatalom!… A hatalom! – Mámoros, összefüggéstelen szavak buktak ki belőle. Éjjeliszekrényemről hirtelen felragadta a súlyos márványlámpát, és a feje fölé emelte.

Számot vetettem bukásommal, és nyugodtan vártam a lámpa zuhanását. Már nem féltem, és nem szánakoztam. Lehűlt, leszűrődött bennem az érzések zűrzavara. A lámpa tompa dobbanással leesett arcom mellé a párnára, és felsebezte homlokomat. Nem erőteljes kéz sújtott vele, hanem gyenge, reszkető, tétova ujjak ejtették el, mert erőim, visszatért belső egyensúlyommal együtt, újra hozzám kerültek. Az olaj végigfolyt ágyamon. A Kyilkhor tántorogni kezdett, térdre esett, majd mozdulatlanul végignyúlt a földön. Gyertyát gyújtottam. Arcra borulva feküdt. Megfordítottam, és a szíve fölé hajoltam. Egészen gyöngén lüktetett. Felemeltem, és az ágyra fektettem. Homloksebemből egy csepp vér csöppent arcára. Megrázkódott, és felnyitotta a szemét:

– Köszönöm – mondta halkan, alázatosan. – Köszönöm…

Szeme újra lehunyódott.

A szörnyű birkózástól teljesen kimerültem. Le kellett ülnöm, mert térdem remegett.

Olajtól összemocskolt ágyamon a felidézett és rövid időre legyőzött fantom feküdt.

Átmentem a laboratórium melletti szobámba, hogy gyékényén megpihenjek.

A gyékénnyel szemben ott volt az üres állvány, melyről a Kyilkhor leszállt. Néhány takaróból ágyat vetettem, és mély álomba merültem.

A hajnal derengése és a határozott érzés ébresztett fel, hogy néz valaki. Az állvány már nem volt üres. Álomittas szemem úgy látta, a Kyilkhor újra a helyén ül mozdulatlanul, de az életteljes meditáció pózában.

– Kezdődik – gondoltam fáradtan. – Újra kezdődik, és ki tudja, hányszor kell még megvívnom ezt a küzdelmet, amíg felőrli erőmet. – Bensőmben St.-Germain, a Mágus után kiáltottam, aki olyan próbatételt mért rám, amely talán meghaladja képességeimet.

Szemem kitisztult s csaknem felkiáltottam:

A Kyilkhor helyén Yidam ült.

Mikor látta, hogy ébren vagyok, felállt, meghajolt előttem, átnyújtott egy levelet, és anélkül, hogy válaszra várt volna, kiment az ajtón. Ez a levél annyi reményt és mohó kíváncsiságot gyújtott bennem, hogy nem tartottam vissza. Azt hittem, később, mielőtt útnak indul, láthatom még. De nem találkoztam vele többé. Felnyitottam a levelet.

"Öld meg őt, Cornelius!" – ez a mondat ugrott a szemembe megszólítás nélkül. – "Egy démont életre kelteni anélkül, hogy újra le tudnánk bontani, halálnál mélyebb, bonyolultabb veszélyt jelent! A Kyilkhor, amelyet élettel telítettél, s amelynek nevet adtál, sötét erők jegyeit körülzáró kámea. Egy emlékezeted előtti fekete kultusz múmiáját idézte elő, amelyet tápláltál valamikor. Ő a te szentélykapud küszöbének igazi őrzője: a legősibb kötés. Fel kell oldanod.

A Kyilkhort mindig meg kell ölni, különben zsarnokká válik. Ennek az építő és lebontó folyamatnak mélységes értelme az Isteni Igazság; a világ a te teremtményed. Te hoztad létre. Tanuld meg lebontani, feloldani, hogy megszabadulj uralmától! A Kyilkhort még akkor is le kell bontani, meg kell ölni, ha egy szentet, egy Messiást, egy Istent keltettél életre! Mert agyagba kényszerítetted. Halálból és káprázatból szőttél testet köréje.

Az egész világ minden sötétségével, démoni formazavarával együtt nem más, mint öntudatlanul felépített Kyilkhor. Kulcsát a lények elvesztették, ezért alul kerültek. A Kyilkhor erősebb lett náluk, és gyötri őket. Bujaságuk, mohóságuk aljas képeket termel, és ezeket a képeket irányítás nélküli képzelőerejük megtölti életelixírrel. A démon élni kezd, önállósul, és teremtőjét rabszolgává alázza. A Kyilkhort szolgálni kell a test végső romlásáig, és szolgálni kell a halál átmenete után új meg új testben is, mert a szenvedély e molochja kielégíthetetlen. A gyengeség és tudatlanság megteremti a félelem, a betegségek és a halál Kyilkhorját, amely a legértékesebb alkotóerők őrzés nélkül hagyott nyersanyagát szívja fel és fordítja fegyverként a csapdába került ember ellen.

Ha elnyered a Kyilkhor megteremtésének és lebontásának kulcsát, megnyerted vele saját szabadulásod és a világ legyőzésének kulcsát is.

Most újra magadra hagylak. Egyedül leszel. Egyedül tértél külön útra. Egyedül teremtettél. Egyedül kell visszatérned. Minden krízis és minden végső megoldás egyedül találja a tanítványt.

Vigyázz. Légy erős és bátor. Légy kitartó. Gondolj arra, hogy már nem fordulhatsz vissza. A misztériumok tengerének közepén vagy. Át kell jutnod a másik partra. Tőled függ, hogy ezt az útszakaszt évszázadok, évek vagy hónapok alatt teszed-e meg. De nehogy vérét ontsd a Kylkhornak! A démon legszörnyűbb akkor, ha láthatatlanná válik. Olyan tőrrel kell kioltanod életét, amely mindhárom testét átdöfi. Olyan tűzzel kell elégetned, amely mindhárom világban felemészti.

Ha megsemmisítetted, hatalmasabb erők térnek vissza hozzád, mint amelyekkel valaha is rendelkeztél földi utad alatt, s ezek az erők engedelmes szolgáid lesznek.

Ha gyengének bizonyulsz a feladatra, hosszú ideig nem találkozunk. Semmi mással nem idézhetsz meg, csak a megoldott problémával. Akkor eljövök, hogy a Magistert felavassam."

Ődöngő, tétova léptek közeledése hatolt a fülembe. Az ajtó felé fordultam, amely lassan feltárult. A Kyilkhor tapogatózott be szürke arccal, félig hunyt szemmel, mint az alvajáró. Homlokán vér száradt; az én vérem. A helyére ült. Nehezen lélegzett. Tagjain néha reszketés vonult át.

– Adj ennem… adj valami meleget… fázom… – dünnyögte – s engem nyomorúságos állapota láttán ostoba öröm, korai reménység töltött el. Megfeledkeztem róla, hogy rajtam át, az én erőmből, érzéseimből, gondolataimból táplálkozik, s az ilyenfajta öröm hője édes ital neki, a reménység pedig gyógyító orvosság.

Arcának ólmos szürkesége egészséges rózsaszínbe olvadt. Nehéz szemhéja kipattant. Légzése könnyűvé, szabaddá lett. Mélyet, nagyot sóhajtott:

– Így… igen… így jó…

A harc megkezdődött közöttünk.

Súlyos, ijesztő hetek következtek. Hiába igyekeztem elzárni erőim forrásától; nem tudtam az operációt végrehajtani. Mindazt, amit napokon át óriási erőfeszítéssel romboltam rajta, néhány óra alatt újra felépítette hozzáömlő erőimből. Ha kezdődő hanyatlásán bizakodni kezdtem, attól éledt fel; ha elevenségén elcsüggedtem, attól lett még erősebbé. Sziszifuszi munka volt. Hónapok teltek el, míg állapotának váltakozása közönyösen hagyott. Akkor hosszú ideig egy szinten maradtunk. Nem hanyatlott, és nem gyarapodott. Gépies tükörképként élt, mozgott mellettem, de koncentrált parancsaim nem rombolták életerejét.

Szívóssága kétségbeejtett, s így kétfelé kellett hadakoznom: saját pesszimizmusom és konok, ellenséges teremtményem ellen. Azt már tudtam, ha bármelyikkel szemben alulmaradok, elvesztem.

Egészségem is hanyatlani kezdett. A szüntelen feszültség, amelyben éltem, kikezdte idegeimet. Étvágytalan, álmatlan lettem. Lesoványodtam. A külvilág megszűnt számomra. Tudatom fókuszába a Kyilkhor költözött egyre parancsolóbb, gyűlöltebb és elevenebb rögeszmeként. Semmi más nem volt valóság már, csak ő. A táj, a kastély, apám és anyám csendes alakja siket és ködös távolba tolódott. Ők ketten tudták, micsoda sötét hullámok között fuldoklóm, és nem tehettek értem semmit.

Mennyi mindennel megpróbálkoztam, hogy eltorlaszoljam a kaput a Kyilkhor és közöttem; hogy ne legyek kivérzettje a folytonos, erőszakos szellemi vérátömlesztésnek! Semmi se használt, s a keservesen helyreállított egyensúly, a közöny egyensúlya felborulással fenyegetett. Ingerültség, tompa, veszedelmes düh feszegette a torlaszokat bennem. Éreztem, már nem sokáig gyűrhetem vissza, egyszerre elborít majd a gyilkos gyűlölet, és megölöm őt. Kést szúrok meleg, lélegző, életerős testébe, elfolyatom a vérét még akkor is, ha ez saját halálomat jelenti. Lesoványodott testembe rossz idegzetem zengő, remegő hálózatán át őrült, sóvárgó vágyként vijjogott bele újra és újra, az esztelen, kísértő unszolás: végezzek vele! Szorítsam meg a torkát, vagy puszta kézzel verjem agyon. Pánik, teljes összeomlás kerülgetett, s e nyomorult állapotom persze őt táplálta, őt duzzasztotta erősebbé, magabiztossá, kihívóan fölényessé. Láttam, fel kell adnom a harcot. A kulcsot nem tudtam megtalálni, amellyel elkülöníthettem volna magamtól. Akármit halmoztam közénk, a titkos kapcsolat megmaradt, amelyen át korlátlanul cirkulált közöttünk az életerő áram.

Jól tudtam, mit veszítek. Szégyen, mélységes bánat fogott el, ha eddigi küzdelmeimre és a jövőre gondoltam. Apám, anyám, St.-Germain… mindnyájuknak csalatkozniok kell bennem. A nagy próba elbuktatott, és sorsom újra a szentély bukott noviciusának sötét, keserves sorsa lesz. A Kyilkhor fölém kerekedett. Gyilkos indulatai, bűnös vágya a külön út felé beteljesült. Meg fog ölni, hogy ő élhessen, s én ezzel a testemmel együtt elveszítem a grottei kastély termékenyítő körülményeit, szüléimet – és emlékezetemet az eddig megtett útról. Elölről kezdhetek mindent vakon, tapogatózva, lelkemben égető nyugtalansággal; s a Kyilkhor minden tette az én felelősségemmé lesz. Felidéztem, és rábocsátok a világra egy szörnyeteget. Anyagot, személyiséget, nevet adtam egy vak erőkomplexumnak, amely minden tapasztalaton innen csupán a nyers kiéléseket keresi, mert értelme nálam maradt. Teste van csak; egy vérrel, élettel tele töltött, matériává sűrűsödött elementál-társadalom, démoni közösség mohó, központi akarattal, az érzelmi és indulati sík lehetőségei felé. Ha azonban nem várom be, hogy megöljön, és én végzem ki őt, annál rosszabb, mert megszállómmá lesz. Arra kényszerít, amire akar; vagyis testemet használja kiélései eszközéül, s végül öngyilkosságba vagy őrületbe kerget anélkül, hogy ez valamit is lazíthatna kapcsolatunkon. Homonculusszal való szövetségem óta nem voltam Ilyen félelmetes csapdában.

A felismeréssel, hogy alul maradtam, kihunyt a rossz ingerültség bennem. Elhatároztam, történjék bármi, nem emelek kezet rá. Azt az egyet többé nem! Inkább legyek magam az áldozat.

Nem akartam végtelenné nyújtani a várakozás feszültségét. Azt gondoltam, elébe megyek annak, aminek történnie kell.

Szüleimtől nem vettem búcsút, úgy éreztem, elvesztettem jogomat rá.

Bezárkóztam a Kyilkhorral együtt a meditáló szobába.

Elhelyezkedtem a gyékényen. Nem éreztem félelmet, csak nagy fáradtságot. Ő az állványon ült velem szemben. Pillantása arcomat sütötte, de én nem néztem rá. Nem érdekelt. Magamba figyeltem. Kívülről már nem várhattam segítséget.

A belső tér derengésében szürke, fénytelen, mozdulatlan víztükör hallgatott. Tömege zárt volt és visszautasító. A tudatos belehatoláshoz erőfeszítés kellett, és én nem tudtam, nem akartam erőt kifejteni. Az álmosság ellen sem küzdöttem, amely egyre jobban lenyűgözött. A belső táj sötétedett, körvonalai elmosódtak növekvő kábultságommal, s tudatom észrevétlenül, mint súlyos, tehetetlen holttest belesiklott a néma vízbe.

Ebben a sűrű, ólmos alvásban furcsa álom látogatott meg. A meditációs szobát láttam megkettőzve, mintha tükörben tükröződött volna. A szoba maga árnyékba borult, de tükörképe átható fényben ragyogott. Az árnyékos szobában ott ültem a gyékényen ernyedten, mellemre csuklott fejjel; a tükörkép szoba fényében azonban derekam egyenes volt, és arcomról a meditáció eksztázisa sugárzott. Az árnyékos szoba állványán duzzadó egészségben trónolt a Kyilkhor. Szeme tágra nyílt, égő tigrispillantással figyelte kiszolgáltatott alakomat. A tükörkép szoba állványán azonban nem ült senki. A Kyilkhor állványa üres volt. Ez a hiány meghökkentett.

Az árnyékos szoba Kyilkhorja felállt, és közeledett a gyékényen álomba merült testhez. Alsó ajka előretolult, ujjai begörbültek. Szorongás fogott el. Kiáltani akartam, hogy felébresszem az áldozatot, de a tükörkép szoba meditálója hirtelen megmozdult, rám nézett, és ajkára tette ujját.

– De hiszen megöli… álmában legyilkolja! – akartam kiáltani, de tehetetlen bénultságomon nem tört át A hang.

A meditáló lassan megrázta a fejét, aztán az üres állványra mutatott.

Lélegzetem elszorult. A Kyilkhor ujjai az árnyékos szoba gyékényén alvó test nyakára kulcsolódtak.

– Hogyan ölhetne valaki, aki nincsen?! – hallottam élesen, tisztán a fényes, tükröződő szoba meditálójának, hasonmásomnak hangját. – Miért állítod és hiszed azt, hogy ő van? Miért ragaszkodói egy téveszméhez?! Már elfelejtetted, hogy a hited az, amely legyőzhetetlenné teszi?! A te hited az ő elixírje… Vond meg tőle, és újra holt anyaggá válik. Tagadd!

Erő, megkönnyebbülés, fény áradt el bennem és határtalan hála.

Légzésem szabaddá vált. Tekintetemet a Kyilkhorra szegeztem, akinek szorító, könyörtelen ujjai között ott vergődött kiszolgáltatott testem.

– Micsoda nevetséges képzet fojtogat engem? Micsoda rémkép üldöz, micsoda árnyék futamít meg?! – csaptam le rá a gondolattal. – Életed csak füst, köd és felhő, amelyet az én képzeletem formál értelmes alakzattá. De most elég a magammal folytatott árnyjátékból! Oszoljatok elementálélősdik! Visszaveszem az erőt, a hőt, és feloldom a kötőanyagot, amelyen megragadtatok. Megszüntetem a mozgást önmagámon kívül. Magamba szívom a kibocsátott szálakat. Nincsen különvalóságod. Nincsen lélegzeted, mert az én leheletem lüktet benned. Nincsen véred, mert az én vérem éltet. Nincsen akaratod arra sem, hogy kezedet felemeld, mert egyedül az én akaratom hat benned. Mindezeket pedig elvontam tőled. Mi vagy hát még? Élettelen agyag. Kölcsön vettelek, és visszaadlak. Eredj az állványodhoz, és meredj meg a mozdulatban, melyet alkotód rád parancsolt!

A Kyilkhor, akinek fojtogató kezei lehanyatlottak e gondolatörvény közben, lassú léptekkel az állványhoz csoszogott. Mikor elfoglalta helyét, arca felém fordult. Düh, halálos rémület, kapaszkodó, görcsös könyörgés ült ki tágra feszített szemébe, tátott szájára és arcán megfeszült izmaira, miközben felöltötte eredeti pózát. Mielőtt pillantása kialudt, arca mozdulatlanná dermedt volna, ajkát borzasztó kiáltás hagyta el. Egyre artikulátlanabb, erőszakos, fájdalmas, ellenszegülő hang volt ez; fülhasogató, elviselhetetlen, tomboló üvöltéssé fokozódott, és visszarántott az ébrenlétbe. Felriadtam. Megdöbbenve éreztem, hogy ez az ocsmány, állati hang az én szájamból tör elő, s e felismeréssel rögtön el is halt. Torkom szárazon, gyulladtan égett az erőfeszítéstől.

A Kyilkhor a helyén ült mozdulatlanul, a meditáció pózában. Festett színei tompán ragyogtak.

Felálltam, és hozzáléptem. Ujjaim hideg, kemény anyagot tapintottak. Arcáról egyik helyen lepattogzott a festék, s alatta sárga agyag porlott.

*

Újra láttam és hallottam a Mestert. Megjelent, hogy átadja nekem osztályrészemet: a dolgok és eljárások összes ismeretét.

Elérkeztem egy olyan állomásra, amely felé évszázadokon át törekedtem, amelyért öltem, szenvedtem, démonokkal küzdöttem, égtem, elhamvadtam, és felizzottam: Magister lettem.

A Mesterek maguk közé fogadtak. Bejutottam a bel»ő szentélybe. De az a lény, akit felavattak, semmi közösséget nem érzett már az örökélet káprázata után loholó, kapzsi, indulatos, zavaros fejű Hans Burgnerral, akinek lelkében meglódult és elindult e misztikus folyamat.

Hans Burgner volt a tégelybe vetett ólom, amelyet századok tüze hevített, tapasztalatok és konzekvenciák formulái transzmutáltak át Cornelius von Grotte, a Magister alakjává. Ennek már nem voltak vágyai a világ felé, és mire megszerezte a hatalmat, nem kívánt többé élni vele…

De volt még egy tartozása, amely itt, ezen a metszőponton lépett eléje.

A Magister ott áll az utolsó lépcsőfok előtt; ez az utolsó előtti lépcsőfok azonban hosszú, nagy kitartást, türelmet igénylő feladatokat állít, amelyeknél sohasem kérdezheti, mikor jut a végére. Bizonyos dolgokat pontosan véghez kell vinnie személytelen szolgálattal. Az út a végső fokozatig évtizedekig, de néha több mint egy évszázadig is eltarthat. A Magister és a Mágus között körülbelül annyi a különbség, mint az okos, művelt, szorgalmas tehetség – és a zseni között.

*

Napjaim csöndesen teltek szüleimmel való meghitt együttélésben és szorgalmas munkában.

Hajnalban elvégeztem gyakorlataimat. Reggel laboratóriumban dolgoztam, a délelőtti órákat Victor Amadeusszal töltöttem, akinek tanítása több élvezetet, mint erőfeszítést okozott. Szüleimmel ebédeltem. Ebéd után sétáltam egyet a parkban; köveket, növényeket, bogarakat tanulmányoztam, utána átnéztem a Rend postáját, válaszokat írtam, majd lejegyeztem aznapi eredményelmet.

Az este az olvasásé, zenéé és szüléimé volt megint.

Ezeknek a napoknak, heteknek, hónapoknak kristályos tökéletessége minden pillanatukban tudatos volt bennem. Szándékosan kizártam belőle a múltat és a jövőt; csak jelenné tettem, a legintenzívebb jelenné. Tudtam, hogy ez az idő átmeneti pihenés, erőgyűjtés új események előtt; éppen ezért gyökeréig átéltem, és kihasználtam.

A francia forradalom egész művelt világra kiható hullámverése alig érkezett el hozzánk, noha eseményeiről pontosan értesültünk, és kapcsolatot tartottunk fenn egy sereg olyan ügyes, befolyásos emberrel, akik minden tőlük telhetőt megtettek a szerencsétlen áldozatok érdekében. Persze a tömeges és egyéni Karma beteljesedését nem akadályozhatták meg, s fáradozásaik csak ott jártak sikerrel, ahol az a Felsőbb Törvény engedelmével találkozott.

Fordított kép a tükörben

1797-ben tizenöt év körüli fiatal suhanc kért munkát a kastélyban. Pattanásos arcú, nagy csontú, bizalmatlan pillantása fickó volt. Szeme kerülte az emberek tekintetét. Üreges, árnyékos szemgödre fölött erősen kiugró homlokcsontja ravasz, éles megfigyelőre vallott; de homloka azután ellaposodott, hátrahajlott, nem adott teret a magasrendű spekulációnak. Vastag, érzéki, sóvár ajkáról félszegen, darabosan szakadtak le a szavak, pedig gödrös, akaratos álla képességet és szenvedélyt árult el a beszédre. Lényéből emésztő nyugtalanság áradt. A tavaszi munkálatok idején minden munkáskézre szükség volt a kastélyban. A fiatal vándorlegényt felvették földmunkára és favágásra.

Ernst Müllernek hívták.

Anna Müller, a korcsmai szolgáló törvénytelen fia tért be Grottéba, hogy nyugtalanító alakjával emlékeket tépjen fel, és életem egyik legnagyobb problémájába taszítson.

Tükröt tartott elém a sors, és meg sem kísérelte, hogy a múlt képei helyett új cselekményt szőjön. Csak a figurák cserélődtek ki. A régi szerepet új szereplő vette át a tükör másik oldalán, s én a Magister alakját öltöttem magamra.

Az első időben észre sem vettem Ernst Müller jelenlétét. Lassanként vált tudatossá bennem, hogy kerti sétáimon, dolgozószobámban, ahol nyitott ablaknál dolgoztam, leselkedő, mohó szempár követ, így lettem figyelmessé a kertész mellett kapáló fiúra. Szemünk mindig találkozott, ha felnéztem, ő azonban rögtön elkapta tekintetét, és továbbdolgozott.

Egy alkalommal váratlanul hozzá léptem, és megkérdeztem a nevét. Elpirult, izzadt zavarában. Nemcsak neve rendített meg és a felismerés, hogy kicsoda, hanem pillantásának mélysége is, amelybe egy villanásnyi időre beletekintettem. Szeméből töprengés, veszedelmes éhség, fanatizmus és egzaltáció perzselt ki; ismerős, vonzó-taszító pokol: Hans Burgner szeme volt ez. Éreztem, hogyan markol belém a szánalom és a leküzdhetetlen érdeklődés.

Eljött tehát. Itt van… Itt áll előttem, szemben velem: fordított kép a tükörben.

Vajon azért jött-e Grottéba, hogy visszaadjon egy régi látogatást, s behajtson rajtam egy adósságot, amelyet – úgy véltem – leróttam már évszázadok szenvedéseivel, vérrel és könnyel?! A múltat kérdezhettem. A jelen hallgatott, és a jövő nem adott választ, mert rólam volt szó. Saját jövőmhöz csak úgy közeledhettem, mint más ember. Egyéni sorsom tabu volt. Sejtelmek felvillanásai derengtek benne: hívtak és taszítottak. Ernst Müller körülményei és egyénisége azonban annyi világos utalást tartalmazott… Lehetett-e félreérteni, másra magyarázni?

Figyeltem és vártam.

Néhány nap múlva észrevettem, hogy könyvtáramat idegen kéz bolygatja. Egyik magas állvány meglazult könyvsorán láttam, hogy hiányzik onnan egy könyv. Egy pillanatig nem volt kétségem, ki lehet a tettes. Csak vissza kellett emlékeznem Ernst Müller szemére. Csak fel kellett idéznem Hans Burgner belső állapotát. A nyitott, alacsony ablakon át kiléptem a parkba, és elindultam a szálon, amely láthatatlanul már ott feszült közöttünk.

A tehénistállóknál találtam rá egymásra rakott, trágyás talicskák barikádja mögött elrejtőzve. Egy fatönkön ült meggörnyedten, két tenyerét fülére szorította, és olvasott. Arca piros volt, homlokán erek duzzadtak ki; feszült, görcsös figyelem tükröződött róla. Ez az elmerültség szinte érinthető klauzúrát vont köréje, annyira, hogy tétováztam, megzavarjam-e. A könyvet rögtön megismertem. Glauber János karlstadti születésű alchimista "A Titkos Tüzek Hármas Köveiről" írott munkája volt.

Megérintettem a vállát. Vad, zavaros pillantással kapta fel a fejét. Kába volt, mintha sűrű álomból téptem volna ki. Felugrott. Annyira megrémült, hogy tanácstalanul állva maradt, s a könyvet se rejtette el háta mögé.

– Hol tanultál meg olvasni? – kérdeztem barátságosan.

Időbe telt, míg megértette a kérdést. Szemébe visszatért a kémlelő, leselkedő pillantás.

– A… a kocsmában… egy idegentől – mondta rekedten. – Visszatettem volna – emelte a könyvet felém. – Most elküld?

Nem vettem el a könyvet.

– Még nem tudom – mondtam.

– Ne küldjön el – nyögte félszegen. – Én… mindig láttam azt a sok könyvet ott… és…

– Arra nem gondoltál, hogy kérni is lehet? Szeme bizalmatlan tűnődéssel söpört végig.

– Nem – ismerte be halkan. – Azt gondoltam… úgyse' adna.

– Miért?

– Mert… egy ilyennek, mint én…

– Tudod, hogy ez lopás?

– Visszatettem volna! – hangja dacos volt.

– Miért éppen ezt a könyvet vetted el? Felsandított:

– Nem akartam lopni – dünnyögte.

Nem engedtem, hogy kitérjen a kérdés elől:

– Miért éppen egy alchimista könyvet vettél el?!

– Mert… szeretnék… szeretnék tanulni belőle… A… a Gerber… aki írni, olvasni tanított, mondta, hogy ezeknek van egy titkuk…

– Az aranycsinálás?

– Az is… de még más is…

– Micsoda?

– Az öröklét itala… meg a varázspálca… Vihart lehet vele csinálni, jégesőt… Parancsolni a szellemeknek… Ijesztgetni és legyőzni mindenkit – ömlött ki belőle tikkadtan és hevesen, aztán megbánta. Bizalmatlan szeme újra lesiklott rólam. – Maga tudja…

– Mit tudok?

– Az egészet. Ott fönt az emeleten…

– Mi van az emeleten?

– Egy… műhely.

Szemét most nem kapta el. Tekintete önfeledten, sürgetőn, mérhetetlen sóvárgással arcomat sütötte.

Tehát a laboratóriumba is belesett. Felmászott valamelyik öreg fára, és éhes hiúzszemével végigkutatta azt, amit megláthatott. A grottei kastély körül mindenféle mendemonda szálldosott. Jó- és rosszindulatú fecsegés szőtt köréje legendákat… ő is hallott róla, s az vezette ide hozzám.

Egy szavamba került volna, és a környékről is kitiltják Ernst Müllert. De elküldhettem-e? Azért jött, hogy megpróbáljon. Azért jött, hogy megmérje türelmemet, éleslátásomat, teherbírásomat. Talán azért jött, hogy megöljön. De lehet, hogy ennek csak káprázatát idézi fel, hogy visszarettenek-e, vagy szembenézek vele. Az utalások túl világosak és határozottak, az ismétlődés szinte misztériumszerű. Résen kell lennem. Nem szabad tévednem.

A könyvet elvettem tőle azzal, hogy majd gondolkodom további sorsa felől.

Néhány napon keresztül szeme leselkedő, könyörgő aggodalommal követett mindenüvé. Tanítanom kellene? Nyers és zavaros még, mint Hans Burgner volt. Rengeteg átélnivalója van. De Rochard sem tért ki Hans Burgner elől, pedig…

Egy baleset azután eldöntötte a dolgot.

Ernst Müller, mialatt én Rotenburgban voltam, lezuhant egy magas tölgyfáról, amely a laboratóriummal szemben őrködött. Karján, combján súlyos, nyílt töréseket szenvedett. Mikor hazaérkeztem, már szegényes vackán feküdt a kertészlak fáskamrájában. Apám megtisztogatta, bekötözte sebeit, sínbe rakta a töréseket, csillapítót adott neki, úgyhogy nekem nem sok dolgom maradt körülötte. Kimerült, rémült arccal feküdt a félhomályban. Nehezen lélegzett.

– Megint leselkedtél? – kérdeztem csendesen. Sokáig nem adott választ.

– Felelj!

Szalmazsákja felől keserű, mélyről felszakadó zokogás hallatszott. Ez a váratlan sírás teljesen lefegyvezett.

– Hát… hogyan… jussak én másképpen oda… – zihálta. – A könyvet is… visszavette… pedig még… nem olvastam el… Nekem… nincs jussom… ehhez… pedig – hangosan, szaggatottan, gyerekes panasszal sírtén is szeretnék tanulni… olvasni… és ott a műhelyben… dolgozni… mint az urak…

Szomjúságában, vak törekvésében ijesztő erő volt. Tudtam, hogy ez a titkos korbács benne is a bukott, elhomályosult emlékezetű Novicius kapaszkodása a Fény felé.

– Tudod te, mit jelent az… tanulni?! – kérdeztem óvatosan.

– Tanultam én…

– De nem úgy ám… néha… játék és más munkák közben. Hanem valamit elkezdeni és végigvinni hosszú éveken át. Tanulni azt is, ami nehéz, száraz és unalmas. Nem varázslatról, trükkökről, mesékről, öröklétről és a szellemekről ábrándozni felelőtlenül… Aztán a tudásért szolgálni is kell! Magadat mindenben alárendelni. Megfékezni a kíváncsiságodat. Türelemmel kivárni az osztályrészedet. Önmagad alávetése nélkül nincsen tudás és nincsen hatalom. És ez a hatalom egészen másra vonatkozik, mint amire most gondolsz. Addig nem lehet a tiéd, míg az embereken akarsz uralkodni vele.

– Hát… mire való akkor?! – hangzott a homályból.

– Önmagad ellen. Ugye megtorpantál?

– Nem! – csattant fel. – A betűket is szerettem tanulni, meg a számokat… Mindig azt csináltam volna… Semmi más nem kell nekem, és szívesen szolgálok akármeddig, csak a betevő falatom legyen meg! Megteszek mindent… mindent megteszek! Bér nem kell… csak a könyvek… a könyvek, meg a műhely ott fenn… – hangja szenvedélyesen emelkedett. Kaparászva megmozdult az ágyon, majd fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott.

– Maradj nyugton. Nem szabad mozognod! – figyelmeztettem, s kitámasztottam a fáskamra ablaktábláját, hogy lássam, mi van vele. A fény rávetődött. Arca eltorzult a fájdalomtól.

– Mindjárt csillapodni fog – hajoltam föléje, és tenyeremet ráhelyeztem a kötésre. Hirtelen hátrahőköltem. Összegyűrt takaróján szakadt kötésű könyv hevert. Piszkos ujjnyomok, szamárfülek tarkították. Szétterülve, nyitottan feküdt ott, agyonolvasottan.

Flamel Miklós története volt.

Akkor elhatároztam, hogy tanítani fogom.

*

Ernst gyógyulása lassan haladt előre. Csontszilánkos, zúzott sebei nagy fájdalmat okoztak.

Néma könyörgését elértve, könyveket adtam neki, amelyekről gondoltam, hogy nem hevíteni, hanem rendezni fogjuk benső világát. Szeméből végtelen hála és alázatos kutyahűség villant rám, ha a kamrába léptem. Éreztem, egyre szorosabban hozzámtapad, görcsös ragaszkodással rámtámaszkodik egész lelkével. Én vagyok előtte a mennyország kapujának őrzője, tőlem függ élete, jövője, esztelen vágyakozásának, erőszakos, tisztázatlan hátterű tudásszomjának, zavaros terveinek beteljesedése.

Napról napra világosabban láttam, milyen durva nyersanyag még, és nem sokat remélhetek előrehaladásától. Olyan dolgokat kellett megtanulnia, amelyekre nem én, hanem csak az idő és tapasztalás taníthatta, s ugyanígy ösztöneit, indulatait nem ismeretek, hanem kiélések kellett, hogy lecsiszolják. Tudtam, hogy minden Mester töprengés nélkül elutasítaná. Homályos érzések, szenvedélyes könyörgés, sírás, erőszakos akarás nem lehettek érvek az okkult tanítvány mellett. Egyedül előhaladásának, lelki és szellemi készségének foka dönthetett ügyében.

Én mégis elvállaltam tanítványomnak.

*

Megismertem nyomorúságos gyermekkorát, amely csak abban különbözött a mocskos ólak barmainak életétől, hogy még elhanyagoltabb és rosszabb volt, mert az állatok legalább pontosan megkapták ételadagjukat, és vigyáztak rá, hogy meg ne betegedjenek.

Ernst első eszmélésével megértette, hogy nem számíthat senkire. A külső világ gonosz és ellenséges, ő pedig kicsi és gyenge. Anyja nem törődött vele. Ha útjába került, megverte. Nagyanyja vetett neki oda néha élelmet. Közönyös, tompa agyú, beteg öregasszony volt. Már alig vánszorgott visszeres, dagadt lábán. Egész nap nyögött és siránkozott. A tehetetlen függés és kiszolgáltatottság utalta őket egymásra, de ebbe az egymásrautaltságba szorongó féltékenység, önző gyanú vegyült; a fölösleges, mások terhére élő emberek félelme attól, hogy a másik miatt hátrányba kerülnek, vagy vele megtetézve felborul saját helyzetük is. Ernst már korán, s igen gyakran hallotta, hogy mennyivel könnyebb lenne anyja élete, ha ő holtan születik, vagy meghal. Nagyanyja is hajtogatta szüntelen sirámai közben, hogy mindkettőjüket elvehetne az Isten. Leányával nagy, gonosz harcban állt. Öreg, éles nyelve még eleven volt, és azzal bosszulta a sok nélkülözést, amelyet elszenvedett tőle. Összeütközéseik után sohasem kapott enni, pedig az evés volt életének egyetlen öröme. Anna Müller így vágott vissza. Olyankor a gyermek járt jobban, mert hogy anyját bosszantsa, őt etette, babusgatta, ami Ernstnek rosszabb volt, mintha verte volna.

Másrészt ott volt a kocsma az országút mellett; furcsa, sokféle ember átmeneti kikötőhelye. Ügynökök, vándorlegények, állatkereskedők, kóklerek, parasztok és urak vonultak át a kisfiú látóterén, felkeltették kíváncsiságát; idegen szokásaik, szavaik, hetvenkedő meséik lelkébe oltották a messzeség, a kaland, a szokatlan, a fantasztikus és csodálatos utáni vágyat. Ezt a hatást betetőzte egy Gerber nevű vándorló borbély megjelenése a kocsmában. Megbízhatatlan, könnyelmű fickó volt, s a hatóságokkal is meggyűlt a baja sokszor, de úgy látszik, valamiféle zavaros műveltséggel rendelkezett, amelyet kritikátlanul összeolvasott könyvekből és viharos életének tapasztalataiból szedett össze. Megsajnálta a gazdátlan, mostoha életű gyermeket; felfedezte, hogy fogékony, éles esze van, és tanítani kezdte. Időnként eltűnt a környékről, közben megfeledkezett Ernstről, aki úgy várt rá, mint a melegítő napkorong megjelenésére hideg és félelmetes éjszaka után. Mikor visszatért, újra és újra meghatotta a gyermek határtalan öröme, ragaszkodása és jó emlékezete. Ernst sohasem felejtett semmit. Tudását úgy őrizte, mint valami ereklyét, egyetlen kincsét, életének tartalmát. S ez a furcsa tudás Gerber minden visszatérésével gyarapodott. Megtanult írni és olvasni; de magába szívta Gerber nagyképű tájékozatlanságát, komikus félértesüléseit, elképesztő elméleteit is.

Ernst sok verekedést látott a kocsmában, látott késelést és patakzó vért, de életének megemészthetetlen, legszörnyűbb élménye az volt, mikor Gerber gyomorvérzésben elpusztult a szeme előtt. Senki sem akart és nem is tudott segíteni rajta. Azon tanakodtak, hogy kiteszik a mezőre, mert mindent összemocskol, és a csendőrség is kellemetlenkedik majd, ha ott hal meg náluk. A véres habot hörgő, tehetetlen embert a csapos meg a tulajdonos megfogták vállánál, lábfejénél, kicipelték egy csalános vizesárokba, és otthagyták. Ernst sírva, egész testében reszketve követte őket, és mikor elmentek, odaült a haldokló mellé. A falsápadt emberből utolsó vércseppjei ömlöttek el. Szeme üveges volt. Ernst olyan elszörnyedést érzett az emberi gonoszság és könyörtelenség fölött, hogy azt hitte, soha többé nem fog felkelni onnan, mert megszakadt benne valami. Néha Gerber szavai tántorogtak át eszméletén, amelyeket vidám és részeg fontoskodással mondott neki, mikor még egészséges volt:

– Ne csak a közönséges tudást szerezd meg, fiam, hanem a varázslatok ismeretét is, hogy az emberek nyomorult farkascsordája fölé kerekedj vele, különben előbb-utóbb ők tépnek szét téged. Meg kell félemlítened őket, hogy hétrét görnyedjenek előtted… Én is ott hibáztam el az életemet, mikor nem szegődtem egy ilyen mágus mellé. Fiatal legény koromban találkoztam vele, és rögtön tudtam, kivel van dolgom… Rablók támadtak rá egyszer, és én megvédtem… igaz, hogy nem tudták volna megölni, mert az Elixír halhatatlanná tette, és olyan ereje volt, hogy csak felemelte a kezét, és földre sújtotta vele a legvadabb fickót is; de tetszett neki a bátorságom. Bizalmába fogadott. Felajánlotta, legyek a famulusa… Előbb-utóbb adott volna az Elixírből is. Ma tudnék aranyat csinálni és fütyülnék a halálra!

– És… miért nem maradt vele?! – kérdezte akkor Ernst elszorult torokkal, dobogó szívvel. Gerber legyintett:

– Ezt te még nem érted, barátocskám… Egy asszonyért veszkődtem… Nagy, szőke nő volt, gonosz, hideg dög… A Mágus elment, és én ottmaradtam… Az asszony nemsokára megcsalt egy koporsókészítővel… Hiába adtam oda érte az öröklétemet és az aranyat. A Mágust nem tudtam többé megtalálni. Kerestem éveken át… és most is őt keresem…

Ernst nézte a haldoklót, azután reménytelen reménnyel, vad csodavárással az országút hajlatát kémlelte: Hátha most jön… most jön a Mágus… Nála van az Elixír… Egyenesen idetart, és Gerbert meggyógyítja… Nem lehet, hogy Gerber ilyen ocsmány módon pusztuljon el! Gerber az egyetlen ember a világon, akihez tartozik, aki törődik vele…

A Mágus azonban nem érkezett meg, és szegény Gerber utolsót rúgott a vizesárokban. Halála után Ernstnek nem volt maradása többé otthon. Megszökött. Magával vitte a kuruzslótól örökölt könyvet Flamel Miklósról, Gerber tanítását és rögeszméjét: elindult megkeresni a Mágust…

*

Ernst felgyógyult, és én tanítani kezdtem. Egyelőre az alapokat raktam le nála. Rendre, tisztaságra szoktattam, asztalnál enni, mosakodni, udvariasan viselkedni. Elláttam ruhával, fehérneművel, könyvekkel, írószerekkel, füzetekkel. A park fűthető pavilonjában kapott egy kis szobát. Bámulatosan tanulékony volt. Szobája ragyogott. Könyvespolcán nem lehetett porszemet találni, íróasztalának minden tárgyáról sugárzott az áhítatos szeretet, amellyel körülvette. Haja jól fésült, ruhája ránctalan, körmei tiszták voltak. Fogai fehéren, ápoltan ragyogtak elől húsos szájából. Szerény volt és szolgálatkész. Reszketett! a vágytól, hogy mindent kedvemre tegyen. Leste gondolataimat. Minden feladatot kevesellt és könnyűnek talált. Meglepő gyorsasággal habzsolta fel az alapismereteket, Minden érdekelte: a számtan éppen úgy, mint a földrajz, a nyelvtan éppen úgy, mint a történelem és a természettudomány. Két év alatt végezte el azt a tananyagot, amelyhez közönséges tanulónak nyolc év kevés volt. Mohó figyelemmel, izgatott érdeklődéssel vetette rá magát a nyelvekre. Rendkívüli emlékező tehetségével, friss felfogásával játszva tanult meg franciául, angolul és latinul. Lázas szorgalma, eredményei engem is elkápráztattak volna, ha ugyanakkor nem riasztanak meg titkos indulatkisülései, vad érzékisége, hazugságai, színlelései és alattomossága. A cselédséggel hadilábon állt. Gyűlölték, s ez az ellenszenv nemcsak a közülük való szerencséje fölött érzett irigykedés volt, mint először gondoltam. Éreztette velük kivételes helyzetét. A kertésszel különösen, akinek keze alatt dolgozott azelőtt, aki megszánta, befogadta, ételt és fedelet adott neki. A kertész egyszer panaszt tett ellene, hogy lopkodja a félig nyílt vörös rózsákat. Vandál módra letépi őket, és megsérti a töveket. Kérdőre vontam. Elpirult, zavartan hallgatott, és nem nézett a szemembe.

– Szeretem a rózsákat… – mondta hosszú hallgatás után.

– A tövön is szeretheted őket, és tovább gyönyörködhetsz bennük, mert élve maradnak.

– Ha a kertész ott van, nem tudok gyönyörködni a rózsákban, mert érzem, megfojtana egy kanál vízben – mondta hevesen, és rám nézett. Szeméből olyan nyílt őszinteség villant rám, hogy megrettentem. Tudtam, hogy hazudik.

– Miért fojtana meg a kertész egy kanál vízben, mikor azelőtt szeretett téged?! – kérdeztem, hogy továbbkényszerítsem, és felmérjem hibájának mélységét.

– Mert ön jó hozzám. Egyik se tudja megbocsátani nekem. Kiemelkedtem közülük, tehát maguk alá taposnának. Szeretnék, ha ön megharagudnék rám, és elkergetne…

– Szóval megváltoztak irányodban?

– Igen.

– Az nem lehet, hogy te is megváltoztál?

– Nem. Kerülöm őket.

– Ha kerülöd őket, akkor mégis megváltoztál.

– Nincs velük mit beszélnem!

– Éppen ezzel bántod meg őket. Ne felejtsd el, nincs mire büszkének lenned. Nem föléjük kerültél, csak más útra tértél, amely nem különb annál. Sőt! Ők teljesen betöltik feladatukat, jó szolgák, hasznosak és becsületesek. Te is szolga vagy. Az, hogy tanulni kezdtél, korántsem jelenti még magát a tudást. A kezdet kezdetén állsz, az elemi ismeretek küszöbénél, s még az sem dőlt el, hogy méltó vagy-e a magasabb dolgok megismerésére. Jó felfogás, ravasz, éles ész csak a föld tudományának befogadására elegendő, az okkult igazságokba való behatoláshoz más képességek is kellenek: erkölcsi erő, az igazság szeretete és szolgálata, tántoríthatatlan bátorság, alázat, önmegtagadás és a személytelen eksztázis adománya. Ezekből nem sokat látok benned. Minden törekvésed kifelé irányul. Azért gyűjtesz, harácsolsz szenvedélyesen, hogy kincseidet majd egyszer kirakatba tedd, magadra aggasd, mint az érdemrendeket, hogy a fajankók csodáljanak érte. Ez nem az a cél, amely felé igazi okkult tanítvány törekszik. Ez az út még lefelé visz. Mit csináltál a letépett rózsákkal?!

A váratlan kérdés meghökkentette. Dadogott:

– A… a szobámba vittem…

– És?

– És?… Vázába tettem… az asztalra… illetve az íróasztalomra…

– Mindennap ott voltam a szobádban, és nem láttam a rózsákat.

– Féltem, hogy…

– Eldugtad, mikor jöttem?

– I… igen.

– Miből gondolod, hogy nem mondhatod meg nekem az igazat?

– Az igazat? Én…

– Vagy azt hiszed, elleplezheted előttem, amit gondolsz vagy teszel? Ha nem szégyellsz megtenni valamit, ne szégyelld megmondani nekem. Ne félj. Én nem haragszom, és nem vetlek meg érte… csak tanítlak. Sohase hazudj nekem. Ez a feltételem. És nincs is értelme, mert keresztül látok minden hazugságodon. Elisa nagyon fiatal, és végtelenül könnyelmű. Veszedelembe döntőd a hetvenkedéseddel, meséiddel és… a lopott rózsákkal…

Lesújtva bámult rám:

– Ön… honnan tudja?!

– Tudom. Ennyi elég. Tudok más viszonyaidról is, de azokkal nem törődöm. Ismerem a természetedet, és megértem, hogy addig, amíg érzéki erőidet át nem alakítod alkotóerőkké, jobb, ha így vezeted le, különben akadályoz a munkában. Tehát megértettük egymást? Elisát békén hagyod… és a rózsákat is!

Mindent megígért – de már másnap megszegte ígéretét.

Elisa a szakácsnő tizenhat éves, vörös hajú, tej fehér bőrű leánya, hegyes mellű, szeszélyes, buja teremtés volt. A helybeli molnár feleségül akarta venni, ő hajlott is a legényhez, míg Ernst közbe nem lépett. Ernst akkor már betöltötte tizennyolcadik évét. Jó növésű, magas, ápolt külsejű fiatalember volt, aki koránál idősebbnek látszott. Értelmesen, könnyedén, színesen tudott beszélni. Foga fehéren villant elő duzzadt ajkai közül, szemében mohóság, intelligencia, határtalan önbizalom csillogott, s ez a villamos életerő szikrázott dús, sötét hajából is. Elisa vakon beleszeretett. A leány szép volt, mindenre kapható. Ernst pedig érzéki és kéjvágyában teljesen felelőtlen. Esze ágában sem volt visszautasítani az ölébe pottyant, érett gyümölcsöt. Viszonyuk egy ideig titokban folyt. A leány éjszaka szökött Ernsthez a pavilonba, és vele maradt derengésig.

Mikor Elisa teherbe esett, a falu piszkos, vén javasasszonyához fordult segítségért. A banya pénzt kért, s a pénzt Ernst szerezte meg. Néhány ruhadarabját eladta egy házalónak.

Egy este szakácsnőnk rémült arccal, sírva rontott be dolgozóba, ahová szüleimmel vacsora után visszavonultunk. Könyörgött, jöjjünk le a személyzeti házba, Elisa lágyon beteg, görcsök közt fekszik, ordít a fájdalomtól, és nem enged senkit magához nyúlni. Mindnyájan lemenjünk hozzá, de egyedül anyámnak volt hajlandó megmutatni magát. Míg vizsgálta, kívül várakoztunk.

Mikor anyám kijött Elisától, a szakácsnőt elküldte, és csak velünk közölte, mi történt. Az ostoba, durva kezű vénasszony valósággal összemarcangalta a szerencsétlen lány belsejét, s félő, hogy mérgezést kapott. Csupa vér és gyulladás, nem lehet hozzáérni. Ellenkezésével nem törődhettünk tovább. Bementünk hozzá, közös erővel megtisztítottuk a fertőzött részeket, csillapító és olyan esszenciákat adtunk be neki, amelyek meggátolják a mérgezés eluralkodását. Kiáltozása, csúnya, rekedt sikolyai felverték az éjszakát, s nyitva felejtett ablakához vonzották a falsápadt, egész testében reszkető Ernstet is. Mialatt a szegény teremtés véres, feltakart alsóteste ott vonaglott kezeink között, egy pillanatra felnéztem, és tekintetem találkozott Ernst pillantásával. Kétségbeesés, elszörnyedt szánalom és önvád sugárzott belőle. Bennem egy másodpercre felvillant a remény, hátha ez a lecke kigyógyítja majd felelőtlen nemi indulatából…

Mikor Elisa végre elcsendesült, anyja őrizetére bíztuk azzal, hogy ha állapota rosszabbodnék, a fájdalmak kiújulnának, vagy láz lépne fel, azonnal keltsen fel engem.

Már vetkőzni kezdtem hálószobámban, mikor hirtelen megéreztem, hogy kívül Ernst áll az ajtó előtt, és nem mer kopogni. Felindulása, kétségbeesett zavarodottsága szinte átsütött az ajtón.

– Bejöhetsz, Ernst. Vártalak! – szóltam ki halkan.

Egy pillanat múlva már előttem állt, támolygott inkább. Rettenetes állapotban volt. Mielőtt megakadályozhattam volna, térdre zuhant előttem.

– Istenem, Istenem… Istenem… Istenem – hajtogatta értelmetlenül, dideregve. – Soha többé!… Soha többé… Istenem, Istenem…

Egy székbe ültettem. Karikás szeme borzadva kimeredt egy kérdéstől, amelyet nem mert eldadogni.

– Élni fog – feleltem néma kérdésére. – De ha egy negyedórával későbben érkezünk, már nem segíthetünk rajta. Miért engedted, hogy ahhoz a boszorkányhoz forduljon?

– Mert… szégyelltem… és ő is…

– Meglenni nem szégyellted?!

– Az egy… olyan őrület… Az ember észre sem veszi, és beleesik…

– Elisa emberi számítás szerint halott volna már… azért, mert te nem tudtál uralkodni egy őrületeden. Ha nem keresztezed az útját, nem szédíted meg ostobaságokkal, rendes asszony és anya lehetett volna, így el fog zülleni, mert itt nem maradhat. Nem én küldöm el, hanem a falu közvéleménye, amely ellen nem tehetek semmit. S megérteném, ha eszeveszetten beleszerettél volna. De másra nem kellett neked, mint hogy éjszaka titokban az ágyadba bújjon. Kétségbeesetten tiltakoznál, ha feleségül kínálkoznék. Lenézed őt, és az ölelkezésen kívül terhedre Iván. Mégis megrontottad. Pedig gerjedelmedet az özvegy péknével is kielégíthetted. Érted már, mire vonatkozik a hatalom… önmagunk fölött? Az ilyen gyenge pillanatok fölött kell úrrá lenni, amelyek következmények lavináját zúdítják a fejedre.

Mindent elismert; megalázkodott, és vádolta magát. Végül megkérdezte, hogy neki is el kell-e mennie.

– Az a további viselkedésedtől függ – mondtam. – Lehetőséget akarok nyújtani neked arra, hogy megváltozz. De ha bebizonyosodik, hogy nem tudsz szabadulni gyengeségeidtől, megvonok tőled minden támogatást.

Láthatólag megnyugodott. Bízott magában, de főleg bízott elnézésemben.

Ahogy személyes ügye szépen elintéződött, s ő szerencsésen mentesült a következményektől, nyugtalan szelleme újra visszatért egyetlen rögeszméjéhez.

– Elisát… az Elixír mentette meg?! – kérdezte hirtelen.

– Szeretném tudni, hogyan jutottál erre a gondolatira? – tértem ki a kérdés elől.

– Ön azt mondta, Elisa emberi számítás szerint halott volna már… Tehát ha mégis él, nem emberi számítás segített rajta, hanem…

– Hanem az Elixír. Persze. Okosabb volna, ha megvárnád; míg a legendák, csodák és mesék szorgalmad, becsületes, szívós törekvésed eredményeképpen természetes jelenségekké válnának előtted!

– Miért? Ön szerint… Elixír nincs?! – hangjában nyers kihívás volt.

– Neked még óriási kásahegyen kell átrágnod magadat ahhoz, hogy rájöjj, van-e, vagy nincs.

– Ön nem mondhatja meg?

– Mindent megmondok, aminek befogadására elég érett vagy.

– De hiszen a könyvek írnak róla! Miért írnak róla nyíltan akkor, ha nekem még azt sem szabad tudnom, hogy a világon van?!

– Az Elixír, amelyért te sóvárogsz, nagyon veszedelmes esszencia… mert nem a valóságban található, hanem a fanatikus megigézettek agyában erjed. Én csak gyógyszerekről tudok.

– Hiszen ez csak elnevezés… nem?! – éreztem izgalmát, ahogy a kérdés hője felhevítette.

– Nem. Te az Elixír alatt az öröklét italát érted, amely testedet, ifjúságodat, szenvedélyeidet, élvezőképességedet, vonzerődet halhatatlanná teszi. Olyan csodaszert hiszel benne, amely minden kicsapongást megenged, és nem üt vissza betegséggel, halállal. Élni akarsz az idők végéig, mert életéhségedet egy örökkévalóság alatt sem érzed kielégíthetőnek. Ebből a súlyos tévedésedből ki kell, hogy ábrándítsalak! A testet lehet gyógyítani, életkorát meg lehet hosszabbítani bizonyos gyógyszerekkel, de főleg olyanfajta életmóddal, amely az egészséget megőrzi és alátámasztja. Ám halhatatlanság a testnek sohasem juthat osztályrészül, mert a test a múlandóság birodalma, a halál kísérleti műhelye, zsákmánya: a test maga a halál. Az örökkévalóság a szellemé; de ezért az örökkévalóságért meg kell vívnia a halállal: saját testével. A kettő nem fér meg együtt, mint ahogy nem öntheted össze a tüzet a vízzel, mert egyik a másikat okvetlenül felemészti. Az ember ennek a kettős harcnak borzalmas csatatere. A test fegyverei a szenvedélyek, vad hiányérzetek, kéjes ingerek, a formák szépsége fölött érzett gyönyör és a sóvárgás utánuk. A szellem fegyverei a kielégülés és a különféle reakciók következtében beálló csömör, kiábrándulás, szenvedés, öregség, betegség, halál. Test és szellem a lélek ösztönhídján vívják meg ütközetüket. Újra és újra összecsapnak. Néha a test foglyul ejti, étlen-szomjan befalazza a szellemet, s azt hiszi, megölte. A szellemnek azonban soha el nem vehető, egyetlen, utolsó és végül mindig diadalmaskodó fegyvere: a halhatatlansága. Ha a test legyőzi a szellemet, időleges győzelmet arat; azonban ha a szellem egyszer lebírta a testet, a test örökre megsemmisül. Az alchimisták igazi elixírje fegyver a test ellen. Gyógyszerei a test életének meghosszabbítására csak kísérlet az ellenséges területen való huzamosabb tartózkodásra, hogy ott a szellem egy finomultabb, öregebb agyműszeren át kikémleljen mindent, tapasztalatokat gyűjtsön, s jobban felkészülhessen a végső összecsapásra. Az Elixírhez egyedül a felébredt szellem juthat hozzá és csak akkor, amikor már nem használja árulásra.

– És ez az Elixír…, illetve gyógyszer… por vagy folyadék?! – kérdezte mohó kíváncsisággal.

Tehát füle süket maradt szavaim igazi értelmére. Félelmetes volt még egyszer átélni ugyanazt a reménytelen vitát egy megrendítő, különös helycserében, tudatos emlékezéssel az évszázadok előttire, mikor én ültem szemben a Magisterrel, Hans Burgner éretlen, szenvedélyektől és mágikus kíváncsiságtól korbácsolt testében. Éreztem a szomorúságot és tehetetlenséget, amelyet Rochard érezhetett akkor, mikor megértette: semmit sem adhat át tapasztalataiból; szavai, melyek mögött átélt, mély igazságok magva rejtőzik, Hans Burgner lelkében terméketlen kősziklára hullnak.

S ebben a baljós emlékezésben hirtelen világossá lett előttem, hiába vesződöm Ernst Müllerrel tovább. Olyan nyersanyag, amellyel ebben az állapotában nem kezdhetek semmit. Amit nyújtani tudnék, az nem érdekli. Az okkult erők fukar birtokosát látja bennem. Azt hiszi, beavathatnám, örökéletűvé, boldoggá tehetném – ha akarnám. És nincsen szó, amely megértethetné vele, hogy miért nem szolgáltatom ki neki a magasabb rendű tudást. Hiába önteném a fehér mágia legfénylőbb italát salakos jellemének serlegébe; azonnal a fekete mágia sűrű mérgévé keverődnék benne, mert minden erejét és ismeretét saját szenvedélyeinek, gáttalan önzésének, érdekeinek szolgálatába állítaná.

Megértettem, hogy nem kell tovább tanítanom. Találkozásunk értelme az volt, hogy elindítottam. Beoltottam. Azt is tudtam, hogy haladéktalanul meg kell kísérelnem eltávolítani Grottéból, mert ez a következő lépés. Persze felelősséget éreztem további sorsáért, nem akartam magára hagyni.

Egyet előreléptem tehát a misztériumok templomának vaksötét folyosóján. Nem tudhattam, lépcsőbe botlom-e, amely felfelé vezet, vagy mély kútba zuhanok, de mennem kellett. Megállnom nem lehetett.

Oroszlánkörmök

Tervem végrehajtására kitűnő lehetőség kínálkozott. Régóta levelezésben állottam Jean Mária Ragonnal, a kiváló belga misztikussal, akivel együtt egy brüsszeli páholy felállítását készítettük elő. Ragonnal még St.-Germain gróf ismertetett össze. A gróf igen nagyra becsülte okkult képességeit és műveltségét. A páholy ügyében személyesen kellett Brüsszelbe utaznom, s elhatároztam, magammal viszem Ernstet, és elhelyezem valami jó titkári állásba. Bíztam a város felkavaró hatásában; tudtam, hogy magához rántja nyugtalanító tanítványomat, mint mágnes a vasat. Minél előbb merül alá az asztrálóceánba, annál hamarabb bukkan majd elő.

Egyelőre csak utazási szándékomat közöltem vele s azt, hogy magammal viszem. Másik tervemről nem beszéltem. Azt akartam, benne szülessék meg a vágy, ő kívánja elfogadni a kínálkozó lehetőséget.

Ernst öröme határtalan volt. Izgalmas készülődése elterelte minden mástól; még a tanulástól is. Minduntalan hálálkodásban tört ki, bizonygatta, hogy sohasem szolgálhatja le azt a sok jót, amit tettem vele.

1801 márciusában indultunk útnak. Útközben kocsink elhaladt a kocsma mellett, ahol Ernst anyja szolgált. Figyeltem, vajon kérni fogja-e, hogy megálljunk, s ő bemehessen, ha másért nem, előkelő, úri külsejével, s a hintóval tüntetni előtte – de nem szólt. A kocsi mélyébe húzódott, és ki se tekintett. Hallgatagsága feltűnő volt azután, hogy odáig vidáman fecsegett, kérdezgetett egész idő alatt.

– Valami bajod van? – kérdeztem, hogy szóra bírjam.

– Gyűlölöm ezt a tájat! – tört ki belőle.

– Azt hittem, látni kívánod anyádat…

– Azt kívánom, soha még emlékeznem se kelljen erre a helyre!

– Értem – mondtam, s Hans Burgnerra gondoltam, aki ugyanilyen gyökértelen volt.

*

Számításom bevált. Mialatt én időm legnagyobb részét Ragonnal töltöttem Brüsszelben, Ernstet zsákmányul ejtette a város. Gondom volt rá, hogy elegendő pénz és szabadság álljon rendelkezésére. Mikor a látnivalókkal és megfizethető szórakozásokkal betelt, magammal vittem néhány előkelő családhoz. A zárt paloták hallatlan szívélyességgel, testvéri barátsággal nyíltak meg előttem a Rend varázsigéjére. Tündöklő estélyeken vettünk részt – amelyekre önmagamért sohasem mentem volna el –, s Ernst érzékei megteltek ragyogással, a szűrt levegő, halk tónus, korlátlan gazdagság, a kiválasztott kaszt légkörének varázsával. Grotte elvont, csendes, kolostorian egyszerű életmódjában nyoma sem volt ilyesminek. Zene, virágszirom bőrű, illatos, ékszerektől csillogó, gyönyörű nők zsongták körül. Finom, szellemes, hajlékony szavak, sohasem hallott játékos, izgató beszélgetések szédítették, ínyét válogatott italok, szokatlan fűszerek, sohasem kóstolt ételek bűvölték el, de ez a nagy fény, súlyos, patinás pompa, amely egy nála töprengőbb s érzékenyebb jellem önérzetét tönkresilányította volna, őt inspirálta. Érzékisége lángolt, önbizalma, becsvágya hatalmasan fellobogott, mintha végre hazatalált volna igazi otthonába. Könnyed, biztos, fölényes fellépése valósággal meglepett. A nőkkel valami ösztönös, parázsló biztonsággal bánt. Mohó szeme kihívta és rögtön vetkőztette őket, úgy, hogy nem ő, hanem a tapasztalt, szerelmi csatákban edzett dámák kapták el tekintetüket, ha szembenéztek vele, de pillantásuk újra és újra visszatért hozzá, mosolygó, felborzolt kíváncsisággal. Szegény ördög volt, egy cseléd törvénytelen fia, osztályon kívüli senki, ő azonban nem érezte maga körül a légüres teret. Nem vált komorrá, félszeggé, elkeseredetté zavaros társadalmi helyzete miatt, hanem egy zsonglőr ügyességével hidalta át a szakadékot, amely a felsőbb kaszttól elválasztotta. Jó megfigyelő volt, mindenre emlékezett, amit hallott, s összeharácsolt töredékszerzeményeit ravasz, ügyes, gördülékeny mondatokba vetette be ott és akkor, mikor az a leghatásosabban érvényesült. Felfigyeltek rá. Eredetinek, szokatlanul intelligensnek, zavarba ejtően rokonszenvesnek találták. S valóban az is volt, mint egy oroszlánkölyök; dorombolt, játszott, de már elővillantak félelmetes fogai, körmei, s kiütközött vérengző természete.

Ragonnal megbeszéltem Ernstre vonatkozó tervemet. Mindketten egyetértettünk abban, hogy nagyon gondosan és óvatosan kell megválasztanunk Ernst jövendő alkalmazóját, s a házat, ahova bejuttatjuk. Mindenekelőtt arról kell meggyőződnünk, nincs-e a közelben szép, fiatal fehércseléd: feleség, leány, vagy szobalány. Választásunk végre Charles de Blancourt-ra, egy rokonszenves, öreg, dúsgazdag agglegényre esett, aki szenvedélyes könyvgyűjtő volt, és szívesen alkalmazott egy megbízható, művelt fiatalembert ritkaságok felhajtására, s a könyvtár kezelésére. Az öreg szerelme a könyvek iránt, s nagylelkű, elnéző természete kiválóan megfelelt tervünknek. Blancourt nem volt kifejezetten okkultista, csak érdeklődött iránta műkedvelő módon, kényelmesen, és távol állt minden praxistól. Ragon sokszorosan lekötelezte azzal, hogy hozzájuttatta másnak egyáltalán nem megszerezhető könyvritkaságokhoz, de ezenkívül a nagy műveltségű, lebilincselő egyéniségű férfi barátsága még sokkal nagyobb szívességeket is megért volna Blancourt-nak, s így könnyű dolgunk volt vele.

Fényes estélyt rendezett fejedelmi házában, és ott megtette ajánlatát Ernstnek. Olyan javadalmazást, luxust, s annyi szabadságot kínált cserébe az igen kellemes, szórakoztató, kényelmes munkáért, hogy egy szegény, kezdő fiatalember legmerészebb álmában sem gondolhatott hasonlóra. Mindazonáltal Ernst – bár az ajánlat meglepte és elszédítette – gondolkodási időt kért.

Mikor éjszaka hazatértünk vendégfogadónkba, kérte, hogy szobámba jöhessen, mert fontos beszélnivalója van velem.

Töprengő, sápadt arccal jelent meg. Csendes volt és alázatos. Szavai már előre elhangzottak bennem, és tudtam, mit kell felelnem rájuk. Elmondta Blancourt ajánlatát. Mikor gratuláltam nagy személyi sikeréhez és szerencséjéhez, sötét, mosoly talán szemmel nézett rám:

– Ön jól tudja, uram, hogy tisztában vagyok ennek a lehetőségnek minden előnyével. Mindazt, amit kínál, szenvedélyesen szeretem, élvezem és kívánom… de gondolkodás nélkül lemondok róla, egyetlen ruhában járok évtizedekig és száraz kenyéren élek Grotte valamelyik fáskamrájában, ha ön hajlandó továbbtanítani engem, és reményt nyújt arra, hogy valamikor beavat azokba a titkokba, amelyek egyedül fontosak nekem az életben.

– Örülök, hogy egyenesen felelhetek neked, Ernst. Ha egy szikráját nyújthatnám a reménynek, hogy ebben az életedben, bármilyen későn, beavathatlak, azt mondanám, maradj velem. De, sajnos, nem így áll a helyzet. Csak a kiindulásnál segíthettelek… a te megérkezésed nagyon messze van még; sok életen és halálon túl. Én lennék a legboldogabb, ha mást mondhatnék, mert megszerettelek, és nélkülözni foglak. De így nem ajánlhatok egyebet: foglald el az állást Blancourt házában! Grotta már nem nyújthat neked semmit.

Felállt. Lázadó harag, mélyen megsebzett önérzet küzdött benne a tehetetlen kétségbeeséssel:

– De hát mit kellene tennem, milyenné kellene lennem, hogy ön elfogadjon, és érettnek találjon az Opus Magnum végrehajtására?! Nem vagyok eléggé értelmes, szorgalmas, szívós és kitartó?! Jó! Belátom, érzékeim még sokszor legyőznek, de csak egy szavába kerül, és érzékeimet is járomba töröm a nagy cél érdekében! Vajon meggondolta-e, mit dob el magától és mibe taszít ezzel?! Én sohasem fogok felhagyni az okkult titkok kutatásával, sohasem rettenek vissza semmitől! Miért nem akar vigyázni rám? Miért nem vezet tovább az egyenes úton?!

– Mert helyesebb, ha kerülőkön, keserves és sterillé égető tapasztalatokon át jutsz el az egyenes útra, mint hogy az egyenes útról térj le, és az ott szerzett tudást rossz irányban használd fel. Szorgalmadban, értelmességedben nem kételkedem és abban sem, hogy soha nem hagysz fel az okkult titkok kutatásával. Tudom, hogyha majd egyszer elérkezel odáig, hogy elnyerheted az ismeretek három kapujának kulcsát, kiváló tehetséggel fogod felhasználni őket. Addig azonban más elintéznivalóid vannak. Értsd meg, Ernst… elutasításomban nincsen semmi lekicsinylő. Egyszerűen nem adhatok szenvedélyes kiéléseidhez eszközül és társul olyan erőket, amelyek csak a szenvedélyek kísértő és buktató csapdáin túljutott Adeptusok kezében válnak hasznos, építő erőkké. Most bizonyára tele vagy keserűséggel, és úgy érzed, rosszul ítéllek meg; de gondolj arra, hogy én szívesen ismerem be tévedésemet. Tévedésem legsúlyosabb bizonyítéka az volna, ha tőlem távol is kitartanál, és a hiányérzet fokozná szorgalmadat. Ha elismerés, határozott ígéret nélkül előre dolgoznál, és legyőznéd gyengeségeidet. A nagy cél felé nélkülem is közelebb juthatsz. Érettségedet az mutatná meg, ha magadra hagyottan sem térnél le az egyenes útról. Fogd fel próbatételnek ezt az időt! Cáfolj meg, és én fenntartás nélkül megosztom veled minden ismeretemet! Felállt.

– Rendben van – mondta komolyan, szilárd benső meggyőződéssel és ünnepélyesen. – Én jelentkezzem majd, vagy ön fog hívni, ha meggyőződik arról, hogy tévedett?!

– Hívni foglak, Ernst! Biztos lehetsz benne!

*

Ernst tehát Brüsszelben maradt Charles de Blancourt házában.

Az első hónapokban hosszú leveleket kaptam tőle Grottéba. Minden gondolatáról, megfigyeléséről hűségesen beszámolt. Eredeti, színes stílusa volt. Az emberekről meglepő, mulatságos portrékat festett; a környezet, amelyet leírt, élettől ragyogott. Rajongott Blancourt-ért, és egyelőre nem érdekelte semmi más.

Ragon is kedvező dolgokat írt róla: alig mozdul ki a házból, szabad idejét olvasással, jegyzeteléssel tölti szobájába zárkózva. Szenvedélyesen tanul. Blancourt nagyon szereti. Elismeréssel beszél róla mindenütt, s igen hálás azért, hogy ajánlottuk neki. Ernst fáradhatatlan munkás. Fele idő alatt dolgozta fel a hatalmas anyagot, mint ahogy előirányozták, s máris két olyan ritka könyvvel gyarapította gazdájának könyvtárát, melyek után az évek óta sóvárgott.

A levelek az év vége felé ritkábbak lettek, de Ragon még mindig megnyugtató híreket közölt róla Életmódja nem változott, sőt úgy látszott, túlerőltette magát. Blancourt-t aggasztani kezdte egészségi állapota. Étvágya megromlott, lesoványodott, szeme alatt álmatlan karikák sötétlettek. Blancourt kérte, hogy pihenjen, ne feszítse túl erejét, de Ernst éppúgy végezte a dolgát, mint addig, és hallani sem akart szabadságról. Rövid, sebtiben írt, gyérülő levelei elárulták, hogy erősen foglalkoztatja valami, amit gondosan titkol előttem. Azelőtt annyira nyitott, szenvedélyes, hangos betűi összeszűkültek, begubóztak; dőlésszögük megváltozott, hátrahőköltek, bal oldali térbe rejtőztek. A közösségtől eltávolodó bal sodrású íráskép megfeszített akaratot, koncentrációt tükrözött.

Már akkor tudtam, hogy Ernst letért az útról.

Isabelle

Brüsszeli tartózkodásának harmadik évében történt az a tragikus esemény, amely végre fényt vetett Ernst titkos tevékenységére, s a veszedelmes irányra, amelybe belesodródott.

Charles de Blancourt-t meglátogatta húga, aki Angliában volt férjnél. A Ladyt elkísérte leánya is, Isabelle.

Ragon hűvös modorú, magas, karcsú, sötétszőke leánynak írta le Isabelle-t, akinek gyönyörű szürke szeme és élénkpiros telt ajka ellentmondott látszólagos hidegségének. Rendkívül szép volt, művelt és gonoszul szellemes. Úgy látszik, megismerkedésük első pillanatától kezdve rossz, izgalmas feszültség állt be Ernst és közötte. Az ünnepelt, gazdag, elkényeztetett leány nem titkolta ellenszenvét Ernst iránt, és ezt minden alkalommal éreztette vele. Gúnyos megjegyzéseinek céltáblájává tette az asztalnál, és azon igyekezett, hogy mulassanak a rovására. Ernst – Ragon szerint – bámulatos önuralommal tűrte el a megaláztatásokat, és nagyon sokszor a leány fölé kerekedett ügyes visszavágásaival.

Isabelle menyasszony volt. Vőlegénye Lord B., az egyik legrégibb angol család elsőszülöttje, örököse volt a G. hercegi címnek, s így Isabelle, férje révén közeli kapcsolatba került volna a királyi házzal.

Kétségtelen, hogy Isabelle-t érdekelte az alacsony sorból származó, képtelen társadalmi helyzetű, mégis rendkívüli fiatalember, s ezt az elfojtott érdeklődést vezette le gúnyos kitöréseivel. Önmaga előtt akarta lehetetlenné tenni, önmagát kívánta meggyőzni róla, hogy nyugtalanító érzéseit Ernst iránt a nevetségesség váltja ki, nem pedig a férfi vonzó tulajdonságai. Ernst udvarias, tartózkodó maradt irányában, s ha tehette, elkerülte. Így állt a helyzet közöttük, mikor elindult a tragédia.

Az eseményekről először csak külső tünetek beszéltek. A fiatalok éppoly keveset voltak együtt napközben, mint addig, de ha mégis együvé kerültek, Isabelle már nem tett gúnyos megjegyzéseket. Általában csendes volt, töprengő és fénytelen. Ha szóltak hozzá, mély elmerültségből rezzent fel. Ajka cserepes, verteién volt, arca árnyékos, beesett, mintha súlyos bánat vagy betegség kínozná. Anyja azt hitte, vőlegénye után vágyódik, s elhatározta, előbb utaznak haza, mint ahogy tervezték. Isabelle azonban kétségbeesetten tiltakozott az elutazás ellen. Nem! Itt akar maradni. Ha lehet, még tovább is… Édesanyja csak utazzék haza nyugodtan, ő annyira megszerette Brüsszelt, hogy nem tudná elhagyni. Azután Lord B. egy leveléből, amelyet Isabelle anyjának írt és amelyben nyugtalanul érdeklődött, mi történt Isabelle-lel, megtudták, hogy vőlegénye leveleit hetek óta válasz nélkül hagyja. Tehát semmi kétség: beteg. Az orvosi vizsgálat azonban megint csak görcsös tiltakozást váltott ki nála: hagyják békében! Nincs semmi baja. Mikor akarata ellenére mégis elhívatták az orvost, szobájába zárkózott előle. Édesanyja és Blancourt tehetetlen, tanácstalan aggodalommal állottak érthetetlen állapota előtt. Valami lelki bajra gyanakodtak; talán egy titkos szerelemre, amelynek tárgyát azonban sehogy sem tudták megtalálni Isabelle brüsszeli ismerősei között. Soha senki iránt nem érdeklődött feltűnőbben, s az utóbbi hetekben felületes társasági kapcsolatait is teljesen megszüntette.

Állapotának igazi okát a megrendítő búcsúlevél tárta fel, amelyet öngyilkossága után szobájában találtak. Isabelle ismeretlen mérget vett be, és mire rátaláltak, halott volt. Levelét Blancourt-nak címezte. A családon kívül Ragon volt az egyetlen, akit beavattak a szégyenteljes és lesújtó ügybe. Ragon, Blancourt engedelmével, lemásolta nekem Isabelle levelét.

Mindenekelőtt könyörgött Blancourt-nak, álljon édesanyja mellé, támogassa a rászakadt súlyos bánatban, amelyet kénytelen okozni neki. Arra is megkérte, hogy vőlegénye, vőlegényének családja s általában a nyilvánosság előtt tussolja el tettének valódi hátterét, ha lehet, öngyilkosságát is. Az ő befolyásával nem lesz nehéz olyan orvost találnia, aki bizonyítványt ad valamely hirtelen támadt betegségről, amely megölte.

Azután rátért öngyilkosságának okára: "Két hónap előtt történt, szeptember másodikán. Borús, meleg este volt, s én gyönge fejfájást éreztem. Két meghívás között is választhattam, de nem tudtam rászánni magamat, hogy elmenjek. Ólmos, fáradt tehetetlenség nyűgözött le, nyomasztó, szorongást keltő előérzet. Vacsora alatt, szokás szerint, szemben ültem az asztalnál Ernst Müllerrel. Pillantása, amellyel pár nap óta mindig találkoztam, ha feltekintettem, mérhetetlenül ingerültté tett, s egyben különösen meg is bénította agyamat, amely máskor ontotta az ötleteket arra, hogyan bosszantsam fel ezt a kifejezhetetlenül ellenszenves, álszerénységében kihívó jöttment senkit, akit éppen azért kell megvetnem, mert annyira nem fair, ravasz és képmutató módon kívánja magát Valakinek feltüntetni. Szemkifejezése nagyon furcsa volt. Roppant eleven, lenyűgöző; gúny és gyűlölet égett benne, de valami más is, ami – bevallom, hiszen most már mindegy, s azt akarom, tisztán álljon előttetek az a gaztett, amelyet ez a szörnyeteg elkövetett, s tudjátok, nem saját akaratomból, hanem meggyőződésem, ízlésem ellenére történt – ijesztő módon felkavart, mintha ereimbe eleven tüzet öntöttek volna. Ez az érzés szégyennel, nyugtalansággal töltött el, de nem tudtam védekezni gonosz édessége ellen. Vad, szúró sóvárgás öntött el, térdem remegett, lélegzetem elszorult tőle. Közben gyűlöltem őt, taszított, felháborított, s higgyétek el, ha gondolkodási képességem, öntudatom birtokában maradok, sohase győzi le erkölcsi ellenállásomat.

Hamarosan álmosság vett erőt rajtam. Szobámba mentem, és lefeküdtem. Nem tudom, mennyi ideig alhattam. Egyszerre felébredtem – de ez nem helyes kifejezés, mert lényemnek csak egyik része lett éber, agyam üres maradt. Testemben égett, tombolt, sürgetett az a tüzes sóvárgás, amely szinte fájdalom volt. Hirtelen a nevemet hallottam szólítani halkan, forrón, parancsolom

– Isabelle… jöjj… Isabelle…

Ez a hang elbírhatatlanná fokozta fel az idegen, borzalmas érzést bennem; rázott, hogy remegtem tőle, s feljajdultam, olyan vad kínt okozott. A belső vihar, úgy látszik, elmosta a tétova kontrollt is, amelyet agyam és öntudatom gyakorolt, mert ezen a ponton emlékezetemben kihagyás van. Ébredésem, teljes feleszmélésem azután olyan szörnyű, lesújtó, annyira kétségbeejtő volt, hogy leírásához nincsen elég erőm. Ernst Müller ágyában feküdtem meggyalázva, vérezve, szédülő fejjel. Testemet karmolások borították. Vállamon harapás nyoma. Ajkam kirepedt, s az összedőlt ágy mellett a lobogó gyertya fényében ott állt ő, aki… óh, erről nem tudok írni. Hidegen felszólított, hogy most már menjek óvatosan a szobámba, mert nemsokára ébredezik a cselédség. Hangjában parancs volt. Figyelmeztetett, hogy nappal okosan viselkedjem. Modoromon ne változtassak, nehogy észrevegyenek valamit, az éjszakáról pedig hallgassak. Sírásban törtem ki. Ajkamra borzasztó szavak tolultak. Felugrottam. Ököllel vertem a mellét, ő azonban megfogta két vállamat, nagy erővel eltolt magától, megrázott, és az ágyra hajított:

– Kettőnk közül önnek nagyobb érdeke, hogy éjszakának idején ne találja szobámban a fellármázott cselédség! Micsoda kis vadmacska! Szerelmében a fogát és körmét használja, gyűlöletében meg az öklét! – Gúnyos mosollyal félrehúzta mellén a hálóköntöst, és nyakán, vállán harapások, karmolások nyomát mutatta. – Most menjen szépen. Majd újra hívni fogom!

Ettől az utolsó és mindennél szörnyűbb megaláztatástól csaknem eszméletemet vesztettem. Egyetlen szó nem jött többé ajkamra, nyögve, sírástól zihálva kitámolyogtam a szobájából azzal az egyetlen, hangos, ordító gondolattal, hogy felöltözöm, elszököm hazulról, és a vízbe ölöm magamat. De ahogy szobámba értem, olyan fáradtság fogott el, hogy ágyamra roskadtam, és elaludtam.

Anyám ébresztett fel délben. Azt mondtam, beteg vagyok, és így feküdni hagyott, de nem mozdult mellőlem. Este végre elköszönt tőlem. Szégyent, kétségbeesett bánatot éreztem, amikor fölém hajolt, és megcsókolt. Szerettem volna belekapaszkodni, visszatartani, s vele együtt mindazt, ami ragyogó, napfényes, ígéretteljes volt fiatal életemben, s ami egyetlen éjszaka alatt összeomlott, elveszett örökre. Mikor anyám kiment, hosszan imádkoztam, aztán öltözni kezdtem. Öltözködés közben rohant meg hirtelen és ellenállhatatlanul a parancsoló, aljas, gyötrően édes vágyakozás, amely lebírta, elhallgattatta rémült ellenállásomat. Újra hallottam a hangot:

– Isabelle… jöjj… Isabelle…

Minden más elmosódott, semmivé vált. Csak ez a hang volt és a testemben tomboló éhség.

Derengés előtt újra Ernst Müller ágyában eszméltem fel. Így történt.

Mindennap meghalni indultam, és mindennap újra bemocskolódtam. Már eljutottam a víz partjáig, és onnan rántott vissza a szörnyű bábjátékos, a sötét szenvedély szálán. Mérget szereztem, és az első alkalommal, mikor kiharcolom vele és önmagámmal szemben a lehetőséget, be fogom venni, hogy megszabaduljak, mert más menekvésem nincsen, óráról órára mélyebbre süllyedek. Ellenállásom gyengül. Erkölcsi erőm megtörik. Átitatódtam a pestissel, amellyel beoltott. Már nappal, ébren is sóvárgok utána. Hideg, démoni arca, izmos teste, gonosz, kívánatos szépségbe öltözik előttem, hangjára megremegek. Ha nincs a szemem előtt, féltékeny sóvárgással gondolok rá, és titkos, iszonyú epedéssel várom az éjszakát. Most már arról is megbizonyosodtam, hogy gyermekem lesz tőle. Ezzel betelt a mérték. Nincs többé helyem a világon. Nem maradhatok életben, hogy szüleimre és vőlegényemre, akik határtalanul bíztak bennem, botrányos körülmények között elviselhetetlen szégyent hozzak. Nem adhatok életet Ernst Müller gyermekének, leányfejjel, kitaszítva, világ csúfjára én: Isabelle Welles de Blancourt."

*

Ernst az eset kirobbanása után nyomtalanul eltűnt Blancourt házából és minden valószínűség szerint Brüsszelből is.

Ragon előtt és előttem is világos volt, mi történt. Ernst Blancourt gyűjteményében gazdag sorozatot talált a szexuálmágiáról szóló legritkább könyvekből.

Találkozása ezekkel a könyvekkel végzetszerű volt, s úgy hatott szenvedélyes érzékiségére, határtalan becsvágyára, mint az örvény az áramába került falevélre. A fekete erők öle mohón beszívta, magába süllyesztette. Kétségtelen, hogy hónapok óta gyakorolt. Leveleiből, írásának megváltozásából kiszámíthattam az időt, mikor kezdett hozzá. Kísérleteinek szomorú sikerét a szerencsétlen, elkényeztetett, gőgös Isabelle öngyilkossága bizonyította. Veszedelmesen nagy képességei voltak e terület meghódításához: óriási szexuális energia, kitartás, szorgalom, intelligencia. Csak éppen nem tudta, vagy nem hitte – ha a figyelmeztetéseket el is olvasta –, hogy a mágia sötét erői végül mindig a fekete mágus ellen fordulnak, s egyszerre zúdítják vissza rá mindazt a rosszat, amelyet mások ellen kitermelt. De addig… addig még sok tragédiát okozhatott, mert olyan fegyverekkel szabadult ki a világba, amelyek minden látható fegyvernél félelmetesebbek. Igaz, csak azokat sebezheti meg velük, akik erkölcsileg gyengék, szenvedélyesek, puhák, szellemileg védtelenek… de hány nő mondhatja el magáról, hogy teljesen vértezett?! Ernst Müller gonosz gyönyörökhöz, kegyetlen szenvedésekhez, keserves tapasztalatokhoz juttatja majd őket, azonban fel is ébreszti ellenállásukat egy következő életre. Az úton, amelyen elindult, nincsen megállás, mert lefelé lejt. Ahhoz, hogy visszajusson a jó irányba, neki is el kell érnie előbb a legmélyebb pontot – mint Hans Burgnernak. Isabelle halála után talán megrendült egy pillanatra, és átértette elutasításom okát, noha később esetleg rám hárította a felelősséget.

Az bizonyos, hogy idáig nem akarta juttatni a leányt, aki hiúságát halálosan megsebezte, nyilvánosan megalázta és kigúnyolta. Csak éppen meg akarta táncoltatni, szerelmes, alázatos némberré kívánta silányítani bosszúból, de az elérhetetlent sóvárgó, gyűlölködő, perverz érzékiséggel. A fekete mágia erői azonban mindig túlnőnek a bűvészinason, aki felidézi őket. Tovább rombolnak, dúlnak, önálló életre kelnek, egy ideig még úgy tűnik, idézőjüket szolgálják, de valójában ők irányítják minden lépését, s összezúzzák végül.

A fekete mágus

1805-ben megalakult Párizsban a Les Trinosophist Szabadkőmíves Testvériség; "azoknak a páholya, akik három tudományt kutatnak". Az avatásra Ragon hívására én is odautaztam.

Egy ízben, mikor Ragon lakása előtt kiszálltam a kocsimból, néhány pillanatra láttam Ernst Müllert. A ház felől közeledett. Igen rossz bőrben volt. Ruhája, cipője poros, rongyos, álla borostás, arca sápadt, beesett. Amint észrevett, megtorpant, szeméből nagy megdöbbenés tükröződött, majd sarkon fordult, és futólépésben elrohant.

*

Párizsból hamarosan hazatértem, hogy szüleimtől búcsút vegyek, akik hosszú utazásra készültek. Keletre indultak, s mindent úgy rendeztek el, hogy Grottéba már nem térnek vissza többé. Nekem még maradnom kellett. A határig kísértem el a két csendes, bölccsé lett embert. Lélekben teljesen eggyé forrtam velük. Testi eltűnésük életemből, bármennyire fájdalmasan érintett, nem rázott úgy meg, mint régebben, mert a bizonyosság kitárt kapuja, ha távolabbról is, de már felderengett előttem. Tudtam, hogy nem veszítem el őket.

Békés, munkától átfűtött évek következtek Casselban. Amadeus már szorgalmas, kiváló munkatársammá serdült, és szépen felküzdötte magát a Rend magasabb fokozataiba.

1818-ban Ragon a Les Trinosophist páholyban előadás-sorozatot tartott az ősi és a modern beavatásokról. A Rend néhány ügye amúgy is Párizsba szólított, ottlétemet szívesen kötöttem össze az élvezettel, hogy kiváló barátom előadásait meghallgassam, de főleg, hogy Victor Amadeusszal személyesen megismertessem őt.

Ez utam alkalmával hallottam másodszor Ernst Müllerről.

Egyik rendtársam családjának nőtagjai nagy rajongással beszéltek nekem egy csodálatos emberről, aki Madame X. és Mademoiselle Y. súlyos betegségét puszta kézrátevéssel, ráfújással teljesen meggyógyította. Megkérdeztem, miben állt a hölgyek betegsége. Madame X. húsz éve özvegy, mélyen vallásos, még eléggé fiatal asszony volt, akit olyan gyötrő fejfájások kínoztak, hogy napokra lesötétített szobába zárkózott, és sikoltozott fájdalmában. Életét teljesen megkeserítette a fokozódó baj. Barátnőjének elárulta, hogy a rohamot mindig csúnya, szégyenteljes álmok előzik meg, amelyek tartalmát jól nevelt, istenfélő nő létére nem mondhatja el. Mademoiselle Y. már öregedő leány volt, aki vőlegénye halálakor megfogadta, hogy nem megy férjhez, s bár sokan ostromolták, mert szép és gazdag volt, fogadalmához hű maradt. Őt légszomj, nyelési görcs fogta el igen gyakran, és magas helyeken szédülés. Végül már alig mert kimozdulni hazulról, mert beteges állapota különösen társaságban vett erőt rajta. Amint valaki erősen ránézett vagy mély férfihangot hallott, fuldokolni kezdett, s ha közös asztalnál étkezett idegenekkel, az ételt nem tudta lenyelni, torka összeszorult. Nos, ez a csodálatos ember, akit barátaik hosszas rábeszélésére felkerestek, néhány kezelés után megszabadította őket kellemetlenségeiktől. Azóta persze hálás, boldog hívei; de tisztelőinek köre egyre tágul, mert eredményei valóban tüneményesek. Megmondták a nevét is: José Maria de Chassinnak hívták.

Később, mikor egyedül maradtunk, megkérdeztem rendtársam véleményét e hangzatos nevű férfiról.

– Nem tudom… – mondta töprengve –, de valami nincsen rendben nála. Csupa nő veszi körül. Férfibetegei véletlenül sincsenek. Harmincas, tagbaszakadt, jóképű fickó, és úgy ápolja magát, mint egy kokott. Okos, nagyon művelt és dúsgazdag lehet, mert gyönyörű palotát, fogatokat, óriási cselédséget tart, lakását azonban egészen gyanús módon rendezte be. Tele van rejtett fényekkel, keleti szobrokkal, nehéz drapériákkal, amelyek mögül ismeretlen forrású zene hangjai szűrődnek elő, széles heverőkkel és üvegketrecekkel, amelyekben kígyókat tart. Minden tárgy megigézésre, elképesztésre, meghökkentésre készült. Vagyonának eredete persze kétes vagy talán nagyon is átlátszó. A nők, akiket kezel… csaknem mind túl vannak első fiatalságukon, egyedülállók, ideges bántalmakban szenvednek, s igen gazdagok. Kezelési módja is felette gyanús. A kezelés céljára berendezett szobát alvadt vér színű drapériák borítják, s a bútorok huzata is mélyvörös brokát. A szoba közepét emelvényen álló, puha kerevet foglalja el. A kezelést magát minden beteg egyformán mondja el… vagy hallgatja el részben. A szoba mennyezete tükör. A beteg, akinek meztelen testére bizonyos illatos fürdők után hosszú, puha, sötétvörös selyemköntöst kell felöltenie, hanyatt fekszik a kereveten, és szembenéz saját kinyújtózott másával a fölötte lévő tükörben. Édes, keleti füstölő nehéz párái töltik meg lassan a vörös homályba merülő szobát. Valamelyik drapéria mögül halk, gyöngéd zene szólal meg; a beteg érzékei bágyasztó, zsongító, végtelenül jóleső álmossággal telnek meg. Most előlép a csodálatos ember. Magas, izmos termetén szintén vörös selyemköpeny hullámzik, és a már amúgy is féleksztázisba ringatott beteg fölé hajol. Szeméből erő árad. Langyos lehelete a bágyadtán nyitva tartott szemet éri, amely ettől lehunyódik. Aztán következnek a simogatások, kézrátevések, amelyeknek "tömény gyógyerőt árasztó" borzongásában elvész az öntudat. A Mademoiselle úgy jellemezte az elalvás előtti állapotot, hogy az "földöntúli gyönyört okoz, mintha ereibe nektár és ambrózia ömölnék hatalmas tömegben". Madame X. a felébredésről a következőképp vallott barátnőjének, aki cseppet sem diszkrét természetű: "Nagy, de végtelenül kellemes fáradtsággal ébred az ember, mintha hatalmas erőfeszítések, gyötrő harcok után győztesen, betelten pihenne babérjain. Minden feszültség feloldódott. Minden elégedetlenség megszűnt. A bőr lélegzik. A vér fiatalosan áramlik az erekben. A lelket harmonikus, napfényes, derűs remények, egészséges életvágy tölti be. A kellemes elbágyadásnak a test vidám, heves, követelő éhségérzete vet véget…"

A világos ábra, amelyet e kitűnő leírásból nyertem, nyugtalanító módon az én bukott tanítványom körvonalait mutatta. Egy találkozás azután Madame X. szalonjában, ahová. Ragonnal váratlanul ellátogattunk, igazolta rossz sejtelmeimet.

"José Maria de Chassin" pasaként trónolt az érzékisége lángjánál kéjesen pörkölődő öreg, pár nélküli nőstények körében. Külsejére úgy rajzolódtak megtett útjának éles térképvonalai, mintha vésővel vésték volna rá. Árnyékolt, beteg izzású szeme megvékonyodott, nyerges, táguló cimpájú orr fölött lesett nemi zsákmányára. Alsó ajka enyhén lebiggyedt, s ezáltal duzzadtabbnak tűnt; húsos vonalát középen faunvonal osztotta ketté. Ez a vonal megismétlődött és elmélyült erőszakos, erős álla közepén. Haja művészien elrendezve, fényes fekete csigákban nyakába omlott. Szenvedélyének vak szobrásza hatalmas munkát végzett rajta: alig néhány év alatt a szexuális düh démonát formálta ki testének engedelmes nyersanyagából. Amint engem meglátott, vége szakadt nagyképű biztonságának. Sürgősen ajánlotta magát, és megszökött a feltételezett kérdéseim elől. Pedig ez idő szerint egyetlen kérdésem nem volt hozzá.

Tudtam, hogy megigézett híveit úgysem tudom eltántorítani tőle. Vad kielégülésekkel, hatalmas nemi emóciókkal kötötte magához ösztönvilágukat, s ezt a kötést csak a szellem benső szabadságharcával szüntethették volna meg maguk az áldozatok. Szellemük azonban dermedten aludt még a test tüzes tégelyében. Hiába kísérleteztem. Hűvös, figyelmeztető szavaimat elmosta a vérükben szétáradó gyönyör valósága, amelyhez méghozzá úgy juttatta "betegeit" az ügyes varázsló, hogy morális énjüket elaltatta, és megszabadította őket erkölcsi felelősségüktől.

*

Ragon később megírta, micsoda botránysorozat robbant ki "Chassin" körül, amely véget vetett azután párizsi üzelmeinek. Először egy, majd több feljelentés érkezett ellene a rendőrséghez híveinek aggódó s megbotránkozott családtagjai részéről. Az üggyel kapcsolatban néhány öngyilkosság is történt, illetve napfényre került, így kipattant Mademoiselle Y. korai halálának titka is, aki a kezelés néhány hónapja után rémülten eszmélt rá, hogy a "kézrátevésektől és ráfújásoktól" másállapotban van. Egy előkelő hölgy azért dobta el magától az életet, mert Chassin, miután vagyonából kiforgatta, nem akart tudni róla többé. Ezek az akaratuktól megfosztott szerencsétlenek csaknem egytől egyig meghökkentő összegeket áldoztak érte, váltókat írtak alá vakon, amelyek vagyoni romlásba döntötték őket. Chassin, mint egy telhetetlen moloch, felszívta minden anyagi erejüket. Elképzelhetetlen volt, mire kellett neki a rengeteg pénz. Bármennyire fényűzően élt, ilyen összegekre nem lehetett szüksége. Mikor a lavina elindult, a szégyen, a botránytól való félelem és a rémült kiábrándulás pusztított még el néhányat a "vörös szoba betegei" közül. Chassint elfogták, s néhány izgalmas tárgyalás után halálra ítélték. A halálos ítéletet azonban egy még mindig működő titkos befolyás életfogytiglani gályarabságra változtatta.

*

Azt kellett hinnem, a misztérium befejeződött. Ernst Müller eltűnt előlem. A pár nyomorúságos év, melyet a gályán kell majd eltöltenie, bizonyára lecsendesíti kissé, s lelkében veszélyt jelez majd válságok idején a névtelen, visszahőkölő eliszonyodás; ez az élő tilalomfa, amely ott áll minden felkutatott pokolösvény bejáratánál, s amelyet úgy hívnak: a lélek emlékezete.

Gondolataim azonban újra meg újra visszatértek hozzá. Neve felcsendült bennem, mint egy befejezetlen akkord, s lassanként úrrá lett rajtam a megmagyarázhatatlan érzés, hogy szerepe még nem ért véget nálam; el fog jönni hozzám, el kell jönnie minden akadályon, halálos szenvedésen át… és ezzel a bizonyossággal vártam Ernst Müllerre.

Bezárult kör

1830-ban érkezett meg Grottéba.

Senki se ismert rá, csak én tudtam, kicsoda a szörnyű emberroncs, aki szállást kért a kastélyban. Valóban, semmi sem maradt meg Ernst Müllerből. Hangja rekedtté, mozdulatlanná durvult. Jobb kezének három ujja hiányzott. Ritka, őszülő haján átderengett sebhelyes fejbőre. Szeme fénytelen volt, megtört, bizonytalan tekintetű. Orrán a hús pirosra maródott és áruló módon megvékonyodott a belső kór rombolásától. Süppedt szájában egyetlen, hosszúra nyúlt, szürke fog riasztott. Alakja meghajolt, összegörnyedt. Lábát keservesen vonszolta maga után.

Mikor látta, hogy felismertem, remegni kezdett, és ha le nem ültetem, elájult volna.

– Bocsásson meg, kérem – mondta fülsértő, szánalmas hangján. – Olyan régen készülök erre a találkozásra… évek óta… évek óta… ide törekszem… Ha nem él bennem ez a cél, már sokszor meghaltam volna… Annyival könnyebb lett volna feladni mindent. – Kifulladt. Rosszullét fogta el. Kértem, hogy pihenjen mindenekelőtt, de őt a halálos beteg emberek türelmetlensége fűtötte, akiknek lelke tele van sürgető, elintézetlen ügyekkel.

– Nem-nem… Most kell elmondanom… Most kell megértenie, különben elkésünk… elkésünk attól, amit… mindjárt erősebb leszek… Igen… ez csak… az izgalom… Nem adhatna valamit innom?! Nem… nem vagyok iszákos… azt az egyet még nem. ;. Bár azzal vagy anélkül már igazán mindegy… Nálam…

Enyhén alkoholos, erősítő italt kevertem neki, amelyet mohón megivott. Szemét lehunyta, nagyot sóhajtott, és hátradőlt a széken.

– Így… – mondta halkan. S azután ezen az egyenletes, halk hangon beszélni kezdett. Hangsúlytalanul, letargikusan. Úgy mondta el az eseményeket, mintha nem is vele, hanem egy rég halott idegennel történtek volna. Isabelle Welles de Blancourt-nál kezdte. A fekete mágiával való találkozását, s az ellenállhatatlan hatást, amelyet gyakorolt rá, első gyakorlatait és ijesztő, mámorító sikereit úgy mondta el körülbelül, ahogyan én rekonstruáltam magamban. De Isabelle iránti érzései, tettének indoka csak részben egyezett meg saját feltevésemmel. Azt nem tudtam, hogy Isabelle előtt már voltak sikeres kísérletei egy ismert, társaságbeli hölggyel, ez azonban nem végződött tragikusan.

– Kivert a verejték, mikor parancsomra a gyönyörű asszony megjelent éjszaka a szobámban. Csodálkoztam, ujjongtam, és rettegtem – mesélte. – Meztelen testén nem viselt mást, csak egy földig érő cobolybundát és a bunda burkában csupa tűz, illat, eleven láng volt… Azóta már megtanultam, micsoda telhetetlen, pusztító hetéra szabadul fel ezekben az erényes nőkben pusztán azzal, hogy kikapcsolom felszínes akaratuk s erkölcsi ellenállásuk vékony huzalját. Mert hiszen a szenvedélyt, amellyel odaadták magukat, s egyre több, egyre bonyolultabb kéjt követeltek, nem én parancsoltam rájuk, az a sajátjuk volt…

Rátért a válságra, amelybe Isabelle öngyilkossága döntötte.

– Nem akartam megölni. Hiszen valójában szerelmes voltam belé. Imponált nekem. Tiszteltem és csodáltam. Az a fajta nő volt, aki a legjobban hatott rám, és le tudott kötni. Tökéletes dáma és tökéletes szerető. Éles, okos, hajlékony eszű, igazi cinkos minden területen… s milyen kimeríthetetlenül sokszínűén, káprázatosan szép! Csak a hamvasszőke, szürke szemű nők tudnak ilyen megdöbbentően, provokálóan szépek lenni. Bőrének árnyalatai, profilja, szájának vonala, nyakának, állának íve, szempillájának selymes árnyéka, merész és hegyes melle, karcsú testének kulturált, mégis szépségesen állati mozgása a legkívánatosabb drágakővé tette előttem. Tudtam, hogy csak én tudom mohó érzékeit kiszolgálni, csak én vagyok méltó ellenfele, hímje… ura és párja. S biztos voltam benne, hogy ő is érzi ezt minden csepp vérével, ha küzd is ellene, ha le is tagadja önmaga előtt… Mikor már láttam, hogy teljesen áttüzesíti a szenvedély, lebírja minden ellenállását és parancsom nélkül is éhesen, alázatosan ágyamba siet, azt hittem, beismerésre kényszerült, megadta magát, és én győztem. Tudtam, hogy gyermeket vár. El akartam szökni vele, hogy feleségemmé tegyem… de kisiklott. Az utolsó pillanatban. Érthetetlenül… váratlanul… Előtte még úgy simult hozzám, mint egy megszállott nőstényállat… pedig nem hívtam… nem kábítottam el… Nem kapcsoltam ki az öntudatát. Nappal osont a szobámba, mellemre vetette magát… sürgetett, kínálkozott… aztán… bevette a mérget. Egyszerre összeomlott bennem minden. Halálosan megrettentem. Az ön szavaira gondoltam és a figyelmeztetésekre… Először éreztem bűnnek, ijesztő, következményektől terhes transzcendens gaztettnek azt, amit tettem. Visszaemlékeztem fogadkozásaimra, amellyel megkérdeztem: én jelentkezzem majd, vagy ön fog hívni, ha meggyőződik arról, hogy tévedett?! Mélységes bánat fogott el bukásom miatt és forró vágy, hogy jóvátegyek mindent. Isabelle azonban halott volt, a botrány a családon belül kipattant, és nekem menekülnöm kellett. Párizsba utaztam. Tele voltam bűntudattal és jó szándékkal. Úgy hittem, nem jöhet elém olyan kísértés, amely arra kényszeríthetne, hogy a fekete mágia bűnös fegyveréhez nyúljak újra…

Megtakarított pénzem hamarosan elfogyott. S a sötét hatalmak, amelyeket megtagadtam, eltorlaszoltak előttem minden munkalehetőséget. Éheztem. Lerongyolódtam. Szállásomról kitettek. Sétálva, kapuk aljába húzódva vagy a Bois de Boulogne bokrai közé rejtőzve töltöttem az éjszakákat. Szemétkosarakból előkotort hulladékból táplálkoztam, s a balszerencse továbbüldözött. A legegyszerűbb munkát, amelyet odaadtak volna bármelyik durva félkegyelműnek, nem merték rámbízni. Gyanakvást, bizalmatlanságot ébresztettem… vagy egyszerűen bizonytalanságot. Faggatni kezdtek, ki vagyok, hogy kerültem ide, és látszott rajtuk, nem tudják, hová soroljanak, de érzik, hogy máshová tartozom, s valami bűn juttatott idáig.

Az éhezés, piszok, otthontalanság megkeseredett bennem lassan. Beláttam, hiába küzdők. Hiába akarok becsületesen kiemelkedni a mélységből, ahová lesüllyedtem. A jó szándék a kutyának sem kell. A tiszta törekvés még csak szánalmat sem ébreszt senkiben… de azért még mindig kapaszkodtam, még mindig tovább harcoltam. Egy ponton azonban úgy tűnt, nem bírom tovább. Négy napja egy falatot sem ettem. Az éhség már nem is marta a gyomromat, csak ólmosan fáradttá, gyengévé tett. Szédültem. S akkor egyszerre eszembe jutott Ragon. Értesültem róla, hogy Párizsban van, s addig messze elkerültem az utcát, ahol lakott. Hirtelen nagy megkönnyebbüléssel született meg bennem az elhatározás, hogy felkeresem; elmondok neki mindent, és segítséget kérek tőle. Nem fogja megtagadni, biztos voltam benne. Kapuja előtt aztán önnel találkoztam. Hogy miképpen érintett engem ez a találkozás és mit kavart fel bennem, azt nehéz kifejezni. Furcsa módon a keserűséget dobta felszínre, amelyet hiábavaló törekvésem, nyomorom termelt ki, és ez a keserűség esztelenül ön ellen fordult, mintha mindazért, ami velem történt, önt terhelné a felelősség. A szégyent és félelmet, melyet megpillantása keltett, egyre elvakultabb vádak mosták el bennem, ön volt az, aki megízleltette velem a tudás fájának gyümölcsét, s azután ezzel a féltudással, gyengén, készületlenül, kitette a szűrömet. Ha Grottéban maradhatok, sohasem jutok idáig. Ön cinikusan s előre számítva bukásomra olyan kísértésekbe hajszolt, amelyeknek nem állhattam ellent, s most, mikor a menny és pokol egyaránt kivetett magából, megvetően, közönyösen elfordul tőlem. Lázadó, kobraméreggel telített szavak fakadtak fel a keserűség lávájából: az igazság az, hogy tartozni kell valahová. Egészen odatartozni. Csak az válik szerencsétlen kitaszítottá, aki gyáva és erőtlen, aki a középúton topog, ahelyett, hogy irányt választana, s a másik utat felégetné maga mögött. Jaj a langyosaknak! Jaj a töprengőknek, a vérteleneknek, a fal mellett osonóknak! Az uralkodók, az élet győztesei mindig a két főút valamelyikén lovagolnak, nyíltan, öntudatosan, tétovázás nélkül! Feketék vagy fehérek, forrók vagy hidegek, s annak, amit tesznek, teljességét élik át, minden ízét felisszák és minden következményét vállalják. Az egyik irány elzárkózott előlem. A másik nyitva áll, de küszöbéről rémülten visszafutottam. Miért? Miért szűkölködöm, miért alázkodom meg, mikor ez a közönyös, zárkózott, bizalmatlan város minden titkos bujaságát elém öntené, ha akarnám…

Ha akarnám…

Nos… a Bois de Boulogne egyik padján már nem fiatal, de még nagyon szép dáma ült. Fogata távolabb várakozott rá. Drága ruháján, nagy, tollas kalapján s a fülében villogó drágaköveken láttam, hogy igen gazdag lehet. Legyezőjével közönyösen legyezgette magát. Tekintete üresen, unottan elsiklott rólam, mikor először ránéztem. Ez a pillantás felizgatott állapotomban úgy hatott rám, mint az égető korbácsütés. Minden nyomorúságom, éhségem, megalázottságom összpontosult a keserű akaratban, hogy megváltoztassam ezt az unott, becsmérlő közönyt, megváltoztassam az ő pillantásában, s rajta keresztül mindazokéban, akik fölött hatalmat nyerhetek. Akartam, hogy másképpen nézzen rám, s ebben a gáttörő akaratban elégett, semmivé lett a másik út. Újra és egészen választottam. Tudatosan, minden felelősséget magamra idézve, nyitott szemmel, elszántan ráléptem a fekete mágia ösvényére… Hogy micsoda eredménnyel, arról már tud… részben… Ahogyan a halálról szóló mesét hallgató gyermek hisz abban, hogy ő, egyedül ő sohasem fog meghalni, úgy hittem én is, hogy nekem sikerül majd elszöknöm a tettek következményeinek vérebei elől. Egészen ügyes megfigyeléseket tettem, és sikeresnek látszó elméletekkel torlaszoltam el a réseket, amelyeken át hozzám férhettek volna. Tudtam, hogy annak, aki az érzelmek kígyómérgeivel operál, immúnissá kell válnia a mérgekkel szemben. Sohasem engedtem, hogy egy érzés: szerelem vagy szánalom elborítson. Sohasem a másikért, mindig önmagamért szálltam alá a legbonyolultabb gyönyörök alvilágába, gondosan kezemben őrizve a hideg számítás Ariadne-fonalát. Senkihez se tartoztam, csak önmagamhoz. Nem voltak ragaszkodásaim, és nem voltak kötéseim. Önmagam szolgálatában, minden kínálkozó lehetőséget megadóztatva és gátlás nélkül kizsákmányolva, mindenki számára megközelíthetetlenül, az önzés bevehetetlen erődjeként éltem az élet teljességét. Ez az állapot néhány éven keresztül a biztonság hiú igézetébe ringatott. Azután egy napon ráébredtem arra, hogy erőm minden torlasz ellenére, mint az illanó olaj, eltűnik, elpárolog lassan. A tűz, amelyet szüntelenül tápláltam, amellyel odacsaltam és megperzseltem áldozataimat, engem is emészteni kezdett. Megrettenve elhatároztam, hogy a hatalmas vagyonnal, amelyet szereztem, visszavonulok, eltűnök vadászterületemről, és hosszú absztinenciával pótolom az elveszetteket. Egy pillanatig se gondoltam arra, hogy életmódomat nem tudom majd abbahagyni. Testem pihenést kívánt, nyugodt, magányos álmokat, kikapcsolódást; egy penzionált lovastiszt szolid időtöltéseit: halászatot, vadászatot, kertészkedést… de akárhová mentem, akaratom, parancsom nélkül utánam ömlött mindaz, ami elől menekültem. Lányok, asszonyok jöttek hozzám kábán, dadogva, önkívületben éjszaka, és tüzes testükkel ágyamba bújtak. Hiába kergettem őket, hiába zártam el az ajtót, megtalálták a módját, hogy elérjenek, féktelen szenvedélyükkel megzengessék beteg képzeletemet, felgyújtsanak, és újra meg újra elszívják fogyatkozó erőmet. Nem tudtam megsemmisítem a varázst, amelyet felidéztem. Ott zengett, zúgott körülöttem, hívta, bűvölte, csábította rám az éhes nőstényrajt, a mohókat, magányosokat, kielégületleneket, telhetetleneket, s reszkető, tiltakozó, gyengülő húsomból csillapította felkorbácsolt étvágyukat.

Visszamenekültem Párizsba. Nem tudtam, hogy csapdába futok. Az ügyek, távollétemben bomlani, kavarogni, bűzleni kezdtek, és még mielőtt megneszeltem volna, teljes erővel kirobbantak. Akkor már tudtam, hogy valamelyik szörnyű éjszakai succubus vérbajjal fertőzött meg. Rom, rothadás, összeomlás, zűrzavar volt minden bennem, és nem sokat törődtem vele, mi történik körülöttem. Halálra ítéltek. Egy volt betegem, igen befolyásos, nagylelkű asszony, akivel gyalázatosan bántam, aki azonban megrendítő módon ragaszkodott hozzám, elintézte, hogy a halálos ítéletet gályarabságra változtassák. Az embertelen körülmények, amelyek közé a gályán kerültem, néhány hónap alatt összetörtek. Csontvázzá aszalódva, teljesen legyengülten gubbasztottam a padon, amelyhez hozzáláncoltak, és semmiféle kínzás, semmilyen erőszak nem kényszeríthetett rá, hogy felemeljem az evezőt. Ólmos, tűnő öntudattal hallgattam saját hörgő lélegzetemet, és vártam a megváltó sötétbe zuhanást… Ezen a ponton következett el azután az a szörnyű, alig kifejezhető élmény, amely visszahajszolt az életbe… Mintha nyálkás, mérges hüllőktől nyüzsgő szakadékba pillantottam volna… de nem… amit ember képzelete utolérhet, azt mind meghaladja ezeknek a transzcendens szörnyeknek ocsmány félelmetessége, amelyek éhesen várakoztak rám a küszöbön túl… A sóvár, démoni szemek… a torz állatpofák gonoszul emberi, kaján és könyörtelen kifejezése… s a bosszú, rémület, szenvedés mértéke és ígérete, amely felém áradt belőlük, és névtelenül is hatalmasabb, visszarettentőbb volt a testi kínzás és halál minden borzalmánál…

Úgy kapaszkodtam vissza testembe, mint a vízbe fúló, aki lábát cápák és polipok elől kapkodja. Küzdeni kezdtem a korhadt szál deszkáért, amely a látható világban fenntartott. Görcsösen, kétségbeesetten, feltámadt emberfeletti akarattal akartam tovább élni. Ernst Müller felbomló testében, egyetlen menedékemben, amely elválasztott a túlvilági végrehajtóktól, akik elálltak a halálon túli kijáratot… Tudtam, ezen a kijáraton nem mehetek ki, nem szabad kimennem, mert ami azon túl várakozik, az nemcsak a pokol maga, értelme mélyebb és lesújtóbb, mert valami olyannak a pusztulását idézné elő Eonnyi örökkévalóságokra, amely a szellem fényét, az értelmet jelenti: a személyiség, az öntudat szétbomlását az állati lét töredékeire… Meg kell maradnom Ernst Müller testében, hogy egy magasabb sík kapujáig dolgozzam fel magamat, amely olyan ösvényre nyílik, ahonnan visszatérhetek vezeklő embernek…

…És hát… ma élek. Még élek. A természet minden törvénye ellenére. Szökési kísérletekért kétszer megcsonkítottak. Félholtra vertek. Kikötöttek a forró napra, és azt hitték, már halott vagyok. Most mégis itt ülök ön előtt. Célhoz értem. Tudja, miért jöttem, ön volt az életforrás távolról is, amely tiszta emlékeivel megtartott, és átsegített minden poklon. S az, hogy ideérhettem, bizonyítja, megszolgáltam, a sorstól már elnyertem a segítséget, amelyet öntől kérek. Tegyen újra egészséges emberré! Adjon néhány évtizedet, és én felküzdöm magamat a mélységből, ahová lezuhantam. Juttasson időhöz, hogy visszanyerjem az öntudatos Égőhöz való jogomat. Tovább nem akarok élni. Nem Örökkévalóságot kérek, csak egyetlen emberöltőt!

Fáradtan elhallgatott. Szája széle reszketett; sebes, szürke homlokbőrét verejték lepte el. Mennyire szántam! És milyen tanácstalan voltam. Hogyan tagadjak meg valamit egy haldokló, fanatikus kétségbeesettől, akinek hite és kérése óriási tévedésen alapul?! Olyan állapotban volt, hogy nem vitázhattam vele, s nem taglózhattam le kerek elutasítással. Úgy határoztam, mindent megteszek érte, amit tehetek. Megvizsgálom, és a rendelkezésemre álló eszközökkel gyógyítani fogom. Felerősítem, amennyire lehet; talán sikerül újra egészségessé tennem, s így elnyeri az annyira sóvárgott néhány évet – ha nem is egy egész emberöltőt.

A vizsgálat azonban alaposan elhervasztotta reményeimet. Nem volt már egyetlen ép szerve sem. Vérének bomlása túljutott azon a fokon, amelyen még megállíthattam s visszafejleszthettem volna a folyamatot. Feloszló roncsként vonszolt testét akaratának láncára fűzve, sírba való hulla volt, amelybe egy kárhozott lélek járt vissza kísérteni. Bűz, genny, rothadás… nem tudtam, hogyan nyúljak hozzá. Lesújtottságomon látta, mit tartok állapotáról

– Semmit sem számít! – mondta szilárdan. – Az, hogy élek, csoda. Akaratom csodája, ön azonban nagyobb csodákat tehet. Ne játsszuk el újra a természetes magyarázatok professzorosdiját. Ez csak bújócska. Már nincs időm és erőm rá. Elixírt adjon! Ha úgy tetszik: AZ ELIXÍRT! Más nem segít rajtam. És ön nem engedhet meghalni. Nem engedhet állattá aljasulni, mikor egész lelkemmel, szellememmel, minden képességemmel, vezeklési vágyammal, megbánásommal és jó szándékommal a kezébe kapaszkodom, segítségért könyörgöm! – Csonka kezével valóban megragadta karomat, és görcsös, valószínűtlen erővel szorította, rángatta, húzta magához. Borzalmas volt.

– De miből gondolod, hogy én, éppen én adhatok neked ilyen elixírt?! – tört ki belőlem tehetetlenül.

Karomat eltaszította. Keserűen, hideg haraggal lökte ki a szavakat:

– Nézzen tükörbe!

S én önkéntelenül az orvosi laboratórium mosdója fölött lévő tükörbe pillantottam.

– Ön most közel hetven esztendős. Tudom. Ne tiltakozzék! Próbálja nekem természetes magyarázattal megvilágítani, miért nem hat többnek harmincévesnél?!

A vágás meghökkentett. Mit feleljek rá? A módszert, amellyel testi kondíciómat felépítettem és megőriztem, nem szolgáltathattam ki neki, mert éretlen volt rá, és nem tudta volna követni. S a gyógyszer, az esszencia, amelyhez én lassan hozzáedződtem, s amelyet sajátos alkatomnak megfelelően készítettem el, egy gyengébb, méghozzá súlyosan beteg szervezetet azonnal elpusztított volna. Valamit mégis mondanom kellett. Óvatosan beismertem, hogy fiatalos külsőmet valóban okkult gyakorlatokkal és egy bizonyos esszencia segítségével őriztem meg. Azonban magában ez az esszencia az évtizedes, lassan felépített gyakorlatok és más, avatatlanok előtt fel nem tárható dolgok összesítése nélkül nem gyógyszer, hanem gyorsan ölő méreg. Elégeti az életerőt. Ha beadnám neki, meggyilkolnám vele.

Elvakultságában nem hitte el, amit mondtam, csak a beismerésre csapott le, hogy van ilyen elixírem. Kérte, követelte, hogy adjak belőle… az ő felelősségére. Őt nem fogja megsemmisíteni. Láthattam, akarata nem mérhető emberi mértékkel. Ami pedig a gyakorlatokat illeti, sok átgyakorolt év van mögötte. Ha az irány rossz is volt, mégis hatalmas erőket tartalékolt vele. Kérését természetesen meg kellett tagadnom. Borzasztó jelenetet rendezett. Sírt. Elém vetette magát. Átkulcsolta a térdemet. Mellét verte, fogadkozott, végül átkozni kezdett olyan gyötrő gyűlölettel, hogy a szája habzott tőle. Mély ájulásba esett utána. Ágyba fektettem. Szervezetébe erősítőszereket juttattam, és mikor eszmélni kezdett, magára hagytam.

*

Baljós, tisztázatlan problématömeget vittem magammal dolgozószobámba. Késő este volt, én azonban nem akartam lefeküdni. Meg kellett fejtenem a nehéz hieroglifát, amelyet a sors újra és újra feladatul adott, s most végső sürgetéssel elém állított. Nem térhettem ki előle. Három szobával arrébb kínlódott egy ember, aki legnagyobb szerencsétlenségében, létének végveszélyében görcsösen hozzám kapcsolódott, tőlem várta megváltását. Átgázolt minden szavamon, érvemen, mint Rabbi Löw Gólemje, s csak a belérejtett varázsformulára hallgatott. Elixírt kért tőlem, és nekem nem volt számára elixírem.

A Gólem pihent, és erőt gyűjtött odaát. Új meg új órákat zsarolt a haláltól, hogy kiharcolja tőlem saját rögeszméjét.

Én pedig feladtam a kérdést a csillagoknak, mert önmagamból nem hangzott rá felelet.

Ahogy a lámpa csöndes fényében asztrológiai számításaimba merültem, s kint a tárt ablakon túl sötéten zúgott a holdtalan park, hirtelen belém markelt az emlékezés. Ugyanez megtörtént már velem egyszer. A pillanatok, érzések, a sötétség súlya, a csend hangja hajszálra fedték egymást – akkor és most. A két kép egymásra tolódott. Sötét pajtában ültem egy kékre festett ládán, és a térdemre támasztott könyvön felvázoltam a csillagok állását: ugyanazt a csillagállást, amelyet kezem most rajzolt bele az állatégöv egy-egy körének tizenkét házába. Egyik kör az én sorsom, a másik Hans Burgneré… vagy Ernst Mülleré?

Ernst Mülleré, aki távol valahol meglapulva figyel, és hallgat… Igen. Most én ültem Rochard helyén. Azonos voltam vele.

Milyen zsúfolt a halál háza az én horoszkópomban ma éjszaka: a nyolcadik ház. Ugyanazok a sötét bírák tolonganak benne, mint akkor… nem… nincsen akkor… ez az a pillanat! S a másik kör, Hans Burgneré… vagy Ernst Mülleré… úgy fedi az én körömet, hogy a szörnyű közelállásban a bírákból hóhérok lesznek: Mars a Merkurral az Iker jelében… Mars a Szaturnusszal fülledt konjunkcióban. Pusztító erőiket a Hold gyűjti kelyhébe, koncentrálja, és hatalmas, parancsoló erővel közvetíti hozzám és hozzá… aki meglapulva figyel, és hallgat…

Hans… Ernst…

Egyszerre tudtam, falakon át láttam, mi történik vele sóst. Láttam tétován csusszanó lábát a laboratórium körén, görnyedt, ösztövér alakját, ahogy feketén elválik a fehér fal hátterétől… Gyertya fénye villan fel… Ernst csonka, reszkető keze végigkutatja az állványokat, a szekrényeket, fiókokat… Ládákat nyit fel… Tégelyek, üvegcsék, dobozok fedelét rángatja le mohó türelmetlenséggel… A folyadékok, porok szétömlenek… szerencse, hogy mindegyiket latin felirattal láttam el, s Ernst ért latinul, különben megmérgezné magát valamelyikkel… Nem találja, amit keres… Érzem fokozódó, beteges, túlfeszült dühét, megzavarodását, kapkodó gondolatait… Érzem, amint a rögeszme elhatalmasodik benne, s föléget minden kontrollt: – Meg kell szerezni a fukarul őrzött arkánumot, az irigyen, gonoszul elzárt egészséget, új életet, levegőt, fényt!… S ha imádságok és a legfőbb szakramentumok pecsételik le, akkor is fel kell törnie a pecsétet, s ha vér és hús torlaszolja el, akkor át kell gázolnia rajta, mert nincs más út, és nincsen más választás… Az asszonyok holtteste mellé, akik miatta haltak meg, újabb holttest kerül majd. Mindegy, nem számít. Semmi más nem számít, csak a Nagy Arkánum!… Mélyebbre már úgysem bukhat. Többet már nem kockáztathat. Meg kell kapnia… Vér és hús… Mi őrizheti más, és mi védheti a legnagyobb titkot?!

Vér és hús…

A park fölött vörösen felkelt a késői Hold.

A megoldott probléma kristályos tisztaságban tárult fel előttem. Egyetlen árnyék nem vetődött rá. Nyugodt voltam. Íróasztalomon levelet hagytam hátra Victor Amadeusnak. Megírtam benne a Rendre vonatkozó utasításaimat, és azt, hogy néhány fontos írásomat hol, milyen jelszóra helyezze letétbe. Más elrendezni valóm nem volt. A kastély és birtok a Rend tulajdonába ment át, ezt régebben így határoztuk el apámmal.

Hálószobám ablakai nyitva állottak. Lefeküdtem, és vártam.

Az éles holdfény hosszú ezüstoszlopokat rajzolt a padlóra.

A kis léghuzatból, amely arcomat érte, tudtam, hogy kinyílt, majd becsukódott az ajtó. A fehér, áttetsző függöny felduzzadt, azután visszaomlott az ablak elé.

Reszkető, fojtott, nehéz légzés zöreje hangzott a szobában.

Nem mozdultam. S a felém közeledő, gyötrődően óvatos léptek lassú vánszorgása alatt mélységes szánalom öntött el a szerencsétlen iránt, aki elvakultan, zsarnoki rögeszméjének megszállottjaként közeledett hozzám, hogy megtegyen valamit, amiről még nem sejti, hogy meg fogíja tenni, s amit én is így tettem meg valamikor. Azért sajnáltam annyira, olyan igaz, nagy szánalommal, mert megtettem.

Mikor ágyam mellé ért, mereven megállt, és feszülten figyelt egy ideig. Légzésem ritmusát leste. Érezhetően megnyugodott, és óvatosan fölém hajolt. Keze a párnám alatt tapogatódzott; végigfutott éjjeliszekrényem lapján, a pohár, a lámpa körvonalain, kihúzta a fiókot, ott motozott, majd könnyű érintéssel mellemet simította végig. Hirtelen megérezte a lapos kis szelencét, melyet aranyláncon viseltem. Keze megtorpant. Testén rándulás futott át.

Arcomra e pillanatban rásiklott a holdfény, s neki látnia kellett, hogy szemem tágra nyíltan nézi minden mozdulatát.

Rám meredt. Arcán rémület áradt el; olyan iszonyat, mintha szúrásra ajzott kobrát látott volna meg közvetlenül maga előtt. Visszahúzódott tőlem. Keze tapogatódzva támaszt keresett az éjjeliszekrényen, és kikötött a lámpa karcsú, hideg bronzoszlopán.

Agyam az első ütés után szétroncsolódott, nem éreztem fájdalmat… Ernst már csak az üres, összezúzott testhüvelyt ütötte eszelősen, hogy eloltsa a szem két merev fénypontját, amelyek démonokként őrizték a kaput… Nem hallott és nem látott mást, csak azt, hogy meg kell szüntetnie az ellenállást, ki kell tépnie konok, makacsul, ellenszegülő testemből saját életét…

Opus Magnum

Szűk, meredeken lejtő barlangfolyosón botorkáltam lefelé. A folyosó végén tompa fényű pentagramma derengett. Közel érve hozzá láttam, hogy csillag alakban vágott nyílás, amely lépcsőkben folytatódik. Zsongító, elemezhetetlen illat szállt a levegőben; könnyű, kékes gőz, amely lassú nyomulásomban különös félkábulatba ringatott anélkül, hogy tudatom elveszett volna, ígéretteljes, ünnepi, eksztázist ígérő misztikum volt ebben az illatban, megzengette, kiélesítette a lélek érzékeit, s ember számára hallhatatlan hangokat, ámulatos, bukolikus színeket közvetített hozzá. Úgy figyeltem a halk zenei tónusokra, mintha csak tudatosítottam volna egy állandóan körülöttem zengő melódiát. Az egymásba átolvadó pasztellszínek gyöngéd játékát is ezzel az átütköző, hálás emlékezéssel ismertem fel.

A folyosó kis sziklafülkébe vezetett, amelynek közepén sima, embertest hosszúságú kőpad állott. A kőpadon testem sűrű asztrálmása feküdt lehunyt szemmel, mély tudatlanságban. A kékes füst egy oltárszerű állványra elhelyezett serpenyőből szállt fel, s nemcsak illatot, hanem átható fényt is árasztott.

– Cornelius! – hallottam a Mester hangját halkan és közelről. Alakja még láthatatlan volt. – Ébredj!

A kábulat eloszlott. Sohasem érzett súlytalanság, szabadság ujjongó érzete járt át. A sziklafülke szűk falai hatalmasan széttágultak, szédítően magas, oszlopos termet öleltek körül. Visszanéztem a kőpadra. A sziderikus test ottmaradt mozdulatlanul, s mögötte, elmosódó távolban, apróra összeszűkült képtér közepén anyagi testem véres csonkja feküdt a bemocskolódott ágyon. Tudatomat eltéptem a látványtól.

A falakon körös-körül páholyok pasztellfüggönyei lebegtek, arcok néztek rám csendes mosollyal, amelyeket sohasem láttam, mégis ismertem, mintha végtelen időket együtt éltünk volna át. Számlálhatatlan sorokban köröztek egymás fölött a páholyok a magasság felé, egyre ködszerűbben s megfoghatatlanul. Ámulva láttam, hogy az oszlopok fejei a szabad, csillagos horizontba nyúlnak, s közöttük havas hegyek csúcsai néznek rám fehér, égbe szúró nyilakként. Lenyűgözött e kép megrázó szépsége. Figyelmemet a magasságra és elmosódó távlatra összpontosítottam, s lassan kifejtettem a ködből a csúcsok közötti védett lapályokon épült kolostorvárosok szögletes vonalait; hallottam a tibeti szertartások hosszú csontkürtjének bús, rekedtes hangját s a szisztrumok ünnepi csengését. A terem, amelyben állottam, a Rend avatótermének szellemi ideája volt, s a csúcsok, amelyeket láttam, Tibet szellemi tartalmát fejezték ki; a valódi bölcsességet, amely láthatatlan, havas fenségben magasodott a primitív, szektáriánus tömegek feje fölött.

A Mester hangja újra szólított, s most már láttam őt. Hosszú, napsárga köntösben, borotvált fejjel, napégette, sötét aszkétaarccal állt a kőpadon fekvő alak fejénél, és intett, hogy közeledjem. A formák, amelyek kísértek, nyilvánvalóvá tették előttem, hogy testben van még, s e testnek finomult mását viseli magán. Jobb karját a dermedten nyugvó asztrálalak fölé nyújtva, megcsendült ajkán az ősi misztériumok örökké ismétlődő formulája:

"Égesd el testedet gondolataid tüzével!"

Az asztráltest már pirosan izzó rostélyon feküdt, és világítóan áttüzesedett lassan. A mélyvörös izzás fehér ragyogássá vált, és vakító kristályszikrázássá fokozódott. "Azok, akik elvesznek, a gőzhöz hasonlóak,

a tűzhöz hasonlóak,

a füsthöz hasonlóak," – idézte az Úr szavát Ezra könyvéből: – "égtek, izzottak, és elhamvadtak.

Te azonban, aki égtél, izzottál… tűzben edzett ékkővé lettél, amelynek neve: Lapide Rubro!

Nem választottak méltatlant maguk közé a Beavattak. Az elhívott, az Igazak közül egy, újra visszatért!" Harangok ezüstös, mély és magas, búgó és csengő lángja, kürtök, transzcendens ünnepet hirdető harsonák Rúgása hömpölygőit elő a ködbe vesző magasságból, de a Mágus ujjongó szózata mind e hangok fölé emelkedett tiszta zengéssel:

"A múlandóság hamuvá lett. Az árnyék fénnyé változott. A tűzből élő arany született. Létrejött a Mű. Az Arkánum itt nyugszik előtted, Uram! A munka tökéletes. Csatlakozzatok hát, világosság fiai, táruljatok fel, halhatatlanság kapui, tűnjék el a felhő, amely a halandók szemét beborítja. A Mágus, akit az elemeken uralkodó szellemek mesterüknek ismernek el – a Mágus megérkezett!

Áldott legyen az Úr és a Hozzá visszatérő Egyetlen Élet!"

Ott álltam a boldog beteljesülés fehérizzásában, személytelenül, zengő, áradó akkorddá oldódva az Isteni Remekműben. Arcok, helyek, hangok, színek, ábrák nyomultak néha közelebb hozzám, megmutatták lényegüket, azután eltávolodtak. Láttam a Rend Mestereit, egyeseket a föld különböző búvóhelyein; befalazott tibeti remetekunyhókban, ahol minden látszatcsillogást és formát kirekesztettek életükből, hogy elöntse őket a belső végtelenség hatalmas fényessége. Mások meg már test nélkül, titáni erőforrásokként ostromolták az emberlét dermedt homályát, időtlen türelemmel munkálták, készítették elő a jövőt, amely egy hosszú, gyötrelmes korszak pusztulása után új, boldogabb Eont hoz majd el a keveseknek: az Aranykort. Láttam az Őrzőket és a Nevelőket. Láttam az Isteni Erők eszközeit, a súlyosan szép életű lélekterheseket, az eksztatikus Látókat, Hallókat és a Szó igazi hirdetőit. Láttam az Isteni Terv szétszórt összeesküvőit, a vakul és kínzottan kitartókat, a gyöngeségükben erőseket, akik sohasem adták fel az Utat, s láttam a Föld urát, Adonájt, amint féltő szeretettel hajolt a Tűzbe helyezett Föld lángoló tégelye fölé; a szenvedés és borzalom jajszavai, a föltornyosuló gyűlölet, gátat szakító vér- és könnyözön fölé, s szította a tüzet, ki ne aludjék… csak égjen, lángoljon még-még, forraljon, lázas krízisekbe korbácsoljon, hogy az Idők Végén, ha az óra betelt, létrejöjjön e bolygó transzmutációja is, amely fémjelét egy fokkal finomabbra jelzi majd a Kozmoszban…

…De láttam a magam életrádiuszának sötét és fénylő alakjait is; hogy eloszlassák az Idő bizonytalanságának minden homályát bennem, és sorsuk maradéktalanul feloldódjék a megismerés ragyogásában. Láttam Amadeus Bahrt, a Rend tagjainak ismertetőjeleivel, mint tanítót sárga köntösében a sziklás, kopár fennsík zord körvonalainak hátterében, ahogy körülülték tanítványai, akik évezredek szenvedésein, kerülőin át cserkésztek el a Világi Tetejére, hogy végre lábához kuporodhassanak. S felismertem e tanítványok között egy vézna, okos szemű fiúi testében azt az asszonyt, aki megszült egyszer, és a legtöbbet tette értem halálában is: a milánói Mariettát, Francesco Borri édesanyját. Vele volt lelkének társa is, akkori apám. A nemek vonzása és kötöttsége eltűnt közülük. Testvérek voltak és társak a szellemi igazságok szomjas hallgatásában, a gyakorlásban és törekvésben,

A szegény, érzelmes Sophie Pétiont apácakolostor árkádos folyosóinak, néma celláinak, homályos kápolnájának menedékébe húzódva láttam viszont. Élete gyertyák lobogó fényében, tömjénszagú árnyékok, didergő penitenciák, transzcendens félelmek és a hús szúró, követelő lázadozásának váltakozásában pergett. Sírt, imádkozott, sanyargatta magát, de sanyargatott teste újra meg újra legyőzte. Álmában incubusok látogatták. Babonái rémképei kitartottak mellette, noha együgyű hitének megható derengése sem hagyta el, és kifelé terelte az alvilági zűrzavarból. A fénylő bizonyosságban, amelyben a dolgokat szemléltem, nem kapott helyet a múlandó, sötét felhőjárás fölötti szánalom vagy szorongás. Tudtam, hogy Sophie Pétion élete is meg fog oldódni, ahogy az enyém megoldódott, s minél mélyebbre sújtja a szenvedés, annál több erőt nyer a fellendüléshez.

Péloc doktor útja már sima és világos volt, mint az olyan lényeké, akik nem várnak, nem remélnek, nem követelnek maguknak semmit, s akiknek tettei áldozások. Mindegy, hol folytatta azt, amit Párizsban elkezdett; Angliában-e vagy Németországban, Olaszországban-e vagy Dániában. Gyógyított, szolgált, és tanult előítélet, gátlás nélkül, tiszta fejjel, az éles megfigyelés, kitűnő emlékezet intuíció ragyogó szintézisével. Gyűjtött, hogy adhasson, s közben anélkül, hogy önmagáért egyetlen lépést tett volna, a Karma kötései lehulltak róla, megvilágosodott, szabad volt: egy az Igazak közül.

Lepitre és Rosalie bűntől, szenvedélytől terhes duálalakja is felbukkant előttem. Emberi képzelet sohasem oldhat meg ilyen tragikus viszonylatot, mint amely a nyomorult mosónő és beteg, ideggyenge fia között volt. Sokáig nem tudtak megszületni. Sokáig keringtek szédülten a hínáros asztrálóceán örvényei között. Először Rosalie előtt nyílt meg az anyagi lét, s ő azután utat engedett hozzáláncolt párjának; megszülte, életet adott imádott áldozatának. Elámultam a Karma nagyvonalúságán, lenyűgöző igazságszolgáltatásán. Vérük összevegyült a gyilkosságban és öngyilkosságban. Lepitre elfolyatott vére helyett most Rosalie vérét kapta, s betegségével, névtelen bűntudatával, üldözéses szorongásaival jobban kínozta anyját, mintha naponta megölte volna. S milyen rejtélyes, a Karma fényében milyen csodálatos betegség volt ez a Lepitre-é: vészes vérszegénység. Oh, az anyja a saját vérét folyatta volna ereibe utolsó cseppig, ha ezzel segíthet rajta. Imádata Lepitre iránt a vér közösség mágikus kötésével is súlyosodott. Életének nem volt napja, nem volt célja, robotos, örömtelen éveinek nem volt más tartalma, csak ez a satnya, ványadt bőrű, vastag ajkú, csúnya és boldogtalan fiú, akit törvénytelenül, nyomorban és megvetetten szült a világra. S ez a halálos félelemmel, gyötrelmes szerelemmel oltárra emelt bálvány napról napra halódott. Ágya rossz szagú izzadságban úszott éjszaka. Meggörbült hátán hegyesen kiütköztek a csontok. Bőre egyre szürkébb, viaszosabb lett. Csendesen, feltarthatatlanul folyt el belőle az élet, mint akkor, a gyilkosság szörnyű éjszakáján megnyitott ereiből a vér. De hát közönséges gyilkos volt-e Rosalie? Tettének gyümölcsei csak így térhettek vissza hozzá. Saját gáttalan szenvedélye kellett, hogy visszaüsse. Szenvedését fokozta a fiú ingerlékenysége. Alig tűrte meg maga mellett. Kérdéseire vonakodva, gorombán vagy egyáltalán nem válaszolt, pedig ő egész nap faggatta volna: – Fáj valamije?… nem?… biztosan nem?! Akkor most mit érez? Szédül?! Persze, hogy szédül, hiszen megtántorodott… mert nem eszik… semmit sem eszik! Tejet és húst kell ennie! – A fiú utálta a faggatást. Fájt a feje. Szédült. Hányinger gyötörte. A beszéd is fárasztotta. Anyja aggódva leselkedő pillantása, körülötte matató, hozzányúlkáló vörös, érdes keze szorongással, tompa ellenszenvvel töltötte el: – Olyan, mint a halálmadár – gondolta. – Még élek, de már úgy néz rám, úgy szipog és suttog, mintha kiterítettek volna!

A kamaszodó fiú szűk, rossz tüdeje szabad, nyers levegőre, lázak közt vergődő teste a szőrösödő suhancokkal együtt való harsány, vad kiruccanásokra vágyott. Nagy mellű, ringó csípőjű, rossz szájú lányok vérbő, trágár ölelésének elképzelése fullasztotta el lélegzetét és sodorta magányos bűnbe. Máskor meg finom, halk, romantikus környezet, szűrt hangok, légies, gyöngéd leányokkal való társalgás édes ködképe bukkant fel benne. Ezek a lányok hasonlítottak kissé a paloták úri kisasszonyaihoz – anyja mosni járt ezekbe az előkelő házakba –, de hiányzott belőlük a szórakozott gőg. Nem néztek úgy rá, mint egy levelibékára, hanem gyöngéd, mély pillantással, amelyet lámpaként világított át az eltitkolhatatlan szerelem.

De leggyakrabban vallásos elragadtatás fogta el. Terveket dolgozott ki, hogyan szerez majd pénzt, megszökik hazulról, és felvéteti magát egy kolostorba. Ott azután éjt nappallá téve vezekel titkos bűneiért, parázna gondolataiért, s olyan hévvel, bensőséggel imádkozik hónapokon, éveken át, hogy egy éjszaka cellájának magányában megjelenik előtte az Úr Jézus, kezét fejére helyezi, és meggyógyítja. Erőssé, bizakodóvá, széppé változtatja. Daliás, pirospozsgás, dagadó izmú, zengő hangú férfivá lesz, de persze azután sem hagyja el a kolostort. Az évek folyamán híressé válik jámbor életével és csodálatos prédikációival. Híre megy az Úr látogatásának, az éjszakai csodatételnek is. A rend főnökének halála után egyhangúlag őt választják utódául. Gazdag arisztokrata lányok rajonganak érte égi szerelemmel. Telt húsú, illatos, felékszerezett asszonyok gyónják meg neki vétkeiket s legtitkosabb gondolataikat. Ő azonban szilárd marad. "Meztelen lábbal kél át a leggyönyörűbb nők szenvedélyének parazsán, anélkül, hogy megperzselődnék." Egy asszony – fekete hajú, magas, sötét szemű – besurran cellájába egyszer, és ruháit letépve meztelenül kínálja fel hófehér testét, majd amikor eltaszítja magától, lábához veti magát, térdét átkulcsolja, és sírva könyörög, űzze ki az ördögöt belőle, aki éjszakáról éjszakára az ő szent alakjában kísérti meg ágyában. Ő a feszület alatt áll, és közönnyel nézi a vonagló testet, kerek melleket, gyöngyfényű vállat, gödrös csípőt, hosszú, feszes két combot, pelyhes, sötét ölet, majd a bűnnek e hajlékát meghintve szenteltvízzel, előveszi a vezeklő korbácsot. A gyöngéd bőrön véres csíkot hasít az első ütés. Az asszony feljajdul, és vad önkínzással sürgeti: Még! Még!

Ezek a képek felajzották, azután ájulásig kimerítették, de nem tudott lemondani róluk. S anyja alakja mind e boldogító elképzelésekkel összeférhetetlen volt. Ellenséges. Anyja a gőzös borogatásokat, oldalnyilallást, szájában megsavanyodó, undorító tejízt, szellőzetlen, túlfűtött szobát, s a haláltól való szorongást jelentette. Anyja volt a sötétség és betegség. Az önfertőzés utáni csömör és bűntudat. A nyomor és erőtlenség. Anyja volt minden, ami durva, rossz szagú és közönséges; anyja, volt maga a reménytelen, szürke valóság. Szolgai alázata, ahogy gorombaságait eltűrte, szívóssága, amellyel mindig újra visszatért hozzá, kérdésekkel ostromolta, babusgatta, s gondoskodásával fülledten rátapadt, felbőszítette, dührohamot Váltott ki belőle. A borogatásokat letépte magáról, meleg kabátját a földre dobta, az ételeket kiborította, és borzasztó szavakat kiáltozott, de anyja nem hallotta. Csak fiának sápadt arcát, zöld karikás szemét, fehér, rángatódzó száját látta, rövid, sípoló lélegzetét figyelte, és szíve elnehezült a tehetetlen szánalomtól. – Beteg szegénykém! – gondolta. – Beteg! Most megint soványabb, azért olyan ingerült. Istenem, Istenem! Mennyire árt neki, ha felizgatja magát, és én szerencsétlen őrült, mindig teszek valami olyat, ami kiváltja belőle a rohamot! Vigyáznom kell. Jobban kell vigyáznom, különben… – s ott megtorpant. Ezt nem merte végiggondolni. – Nem! Élni fog! Élnie kell!

Láttam Charlotte Brüggendorfot a szenvedély útvesztőjében kétnemű gnómnak, a gátlástalan nemi kíváncsiság tragikomikus nyomorékjának, mindkét nem kitaszítottjaként; s láttam férjét, a straubingi kövér polgármestert ügyetlen sarlatánnak, vásárok szemfényvesztőjének, üres zsebű, hencegő kóklernek. Ő volt az örök dilettáns. A dolgok felszínén úszó hólyag; visszfényben melegedő, csonka visszhangra fülelő kirekesztett.

Brandenburg-Ausbach őrgróf testébe is sorra fúródtak bele saját bűneinek kilőtt nyilai. Néhány rövid életen át, amelyeket különféle trónok, kisebb-nagyobb zsarnokságok árnyékában töltött el túlérzékeny, szorongó udvaroncként; meggyűlölte és súlyosan elítélte elmúlt önmagát. Akárhogyan igyekezett, vigyázott, alkalmazkodott, mindig magára idézte a trónon ülő, vérengző, felelőtlen Szeszély haragját. Háromszor végezték ki. Egyszer egy vigyázatlan szó miatt, amelyet rossz helyen ejtett ki, másodszor azért, mert önkéntelenül tanúja volt egy bűntettnek, amelyet nem kellett volna látnia, harmadszor pedig, mert – tévesen – valami olyan értékes titok birtokában hitték, amelyet mindenáron ki akartak venni belőle. Ez az utolsó kivégzése rendítette meg a legerősebben. Szakadék fölé nyúló, hosszú, keskeny toronyba falazták be fokozatosan. Napról napra szűkítettek a nyíláson, amelyen vizet és élelmet nyújtottak be neki, s amelyen át bekiáltották a kérdést, amelyre nem adhatott feleletet. Hiába könyörgött, hiába bizonygatta, hogy nem tud semmiről, a nyílás bezárult végül. Körmével véresre kaparta a köveket. Vérző ujjhegyével felírta a falra nevét és utolsó vallomását, azt, hogy ártatlanul hal meg. A befalazott torony pontosan olyan volt, mint egy égbe fúrt, lepecsételt kút; annak a kútnak fordított mása, amelyben Hans Burgner eljutott útjának legmélyebb pontjára.

Ezután szürke kisembernek született meg; gyáva, elégedetlen, bő szavakkal panaszkodó gyászvitéznek. Szüntelenül embertársai szánalmát, megértését koldulta, de mindenkiben megmagyarázhatatlan ellenszenvet ébresztett. Hangosan, acsarkodva, lázadozva szenvedett, s noha helyzetét valóban átérezte, még nem sejtette, hogy az igazi szánalmat csak a félénken, csendesen vagy hősiesen viselt szenvedés kelti fel.

– Vajon megérthetitek-e, barátaim, az ég mostoha rendelkezéseit?! – ömlött ajkáról a keserű szemrehányás. – Lelkem nyitott könyv előttetek. Tudjátok és bizonyíthatjátok, hogy egész életemben jámbor, hú, becsületes voltam. Nem csaltam, nem loptam, senkit soha meg nem károsítottam. Koldus mindig nyitott ajtóra, telített asztalra talált házamban. Gyermeket, állatot nem bántalmaztam. Nem paráználkodtam, s álmomban sem követtem el istenkáromlást. Mégis, láthatjátok, miképpen sanyargat, fenyeget engem az Úr. Büntet és megaláz, anélkül, hogy rászolgáltam volna. Első feleségem, akit végtelenül szerettem, meghalt gyermekágyban. Egyetlen fiamat a pestis ragadta el tőlem. Második feleségem maga az ördög. Abban telik kedve, hogy mások előtt gúnyol, szokásaimat kifecsegi még az utcai árusoknak, a halaskofáknak, a szabónak és borbélynak is. Ha végigmegyek a piactéren, hallom, ahogy összesúgnak és nevetnek a hátam mögött. S ez a meddő némber minden szavamat letorkolja, ételemet félnyersen dobja elém. Üzletemet elkerüli a szerencse. Ellenségeim támadnak, akiket nem is ismerek. Feljelentésekkel zaklatnak, és borzasztó rágalmakat súgnak be rólam a városi tanácsnak. A gondok már álmatlanná tettek, s ha elalszom, álmomban folytatódik az üldözés. Rémtettekért hajszolnak, amelyeket soha el nem követtem. Bíróság előtt ijesztő bűnökkel vádolnak, és én nem tudok védekezni. Börtönben ülök penészes szakállal egy kőtömbhöz láncolva… miért? Csak azt tudnám, miért jut éppen nekem ez a sors osztályrészemül, mikor csalók, tolvaj, parázna bitangok dúslakodnak, és gondtalanul élvezik életüket?!

Láttam az asszonyokat, akiknek teste egy-egy születésem eleven alchimista tégelye volt: Hans Burgner és Heinz Knotek édesanyját, amint az akkor még primitív lényükben rejtőző csírák a tapasztalatok és változó körülmények hőjében kikeltek, és furcsa, hihetetlen életformákat teremtettek köréjük. Hans Burgner parázna, szeszélyes, képmutató anyja néhány születésen, a cirkuszon és színpadon át végül egy uralkodó herceg ágyában kötött ki kétszázharminc év alatt. Megfinomodott. Csendesebb, műveltebb, de elszántabb lett, színlelését művészetté emelte, önimádata, korlátlan önzése azonban betegesen hájassá növelte lassan. Akármilyen előnyös, hódító formát épített új testének, hamarosan eltorzította az önbecézés óriási hájtömege; elnehezítette, szuszogó, nevetséges, visszataszító fogollyá tette. Ez a háj volt a torlasz egyszersmind, hogy tovább ne sodródjék a sötétség irányába. A háj volt őrzője, kínzója, nevelője. Hiába küzdött ellene, sohasem tanult önuralmat. Nagy éhezések, reszkető koplalások, bűntudatos, fulladt falások orgiáiba fúltak, s hogy ezt elfelejtse és súlyos állapotának tudatát eltompítsa, inni kezdett. Minden korty ital, minden falat étel úgyszólván salak nélkül csak hájat termelt benne. Mirigyei könyörtelenül dolgoztak. Már kocsiba sem tudott felszállni egyedül mellének, csípőjének, combjának ólomsúlya miatt. Ketten-hárman gyömöszölték hintójába az eleven hájbálványt. A herceg kegyét elvesztette. Szerény járadékból élt letakart tükrök között, önmagát siratva, örökké részegen, egyre torlódva, dagadozva, hápogva, egyre nagyobb mozdulatlanságra kárhoztatva rossz cselédek prédájaként.

Heinz Knotek édesanyja, a részeges prédikátor hallgatag asszonya meg csodálatosan kivirágzóit. Ennek a robotos, egyszerű, jó teremtésnek agya világos, tiszta gondolatokat termelt; saját gondolatokat, amelyeket sokáig nem közölt senkivel. A csendes emberek mindig figyelő emberek. A hallgató emberek mindig többet hallanak meg, mint a saját hangjuktól mámorosak. Tisztán látta kelekótya férjét, a szakadékot beszéde és élete között; okult belőle, de nem ítélte el. Hallgatta a heves, szőrszálhasogató vallási vitákat; gyilkos veszekedéseket a szelídségről, gyűlölködő szócsatákat a szeretetről, gőgös, hivalkodó oktatást az alázatról, a türelmetlen erőszakoskodást a türelemről, és okult belőle, de az embereket nem ítélte el tökéletlenségükért, és nem azonosította őket a tökéletes Krisztussal. Tudott megkülönböztetni, és nem volt benne semmi indulat. Szelleme előkelő, tiszta volt, s új születései köréje szőtték e szellem valódi burkait, Angliában, Svédországban, majd Franciaországban született meg; mindenütt alkalmas környezetben, ahol jó nevelésben részesülhetett, s képességei megnyilvánulhattak. Bárhová került, szellemi központtá lett, termékenyített, és melegített. Sohasem kereste a feltűnést, és feltűnt. Szerény volt, és akarata ellenére első lett. Francia nyelven írt szonettjeit még ma is a világirodalom ékköveiként tartják számon, újra és újra előkutatják, leporolják, számtalan nyelvre átültetik, mert szellemük és formaszépségük halhatatlan.

Knotek, a prédikátor végigvándorolta a vallásokat, mindegyiket kitöltötte saját gyűlölködő türelmetlenségével. Mikor 1570-ben rossz szíve kioltotta életét, fanatizmusa Oroszországba vonzotta. Egy görögkeleti pap fiaként, apja hivatását követve szintén pap lett – de harcos, kellemetlen okvetetlenkedő, akitől féltek, és akit gyűlöltek. Krisztusnak e legrosszabb tolmácsolója és szolgája nemcsak életével botránkoztatta meg híveit, mert kicsapongó volt és ivott, hanem kegyetlenségével is, amellyel a zsidókat üldözte, pogromokra uszított, és maga is részt vett bennük. Csúnya betegségben halt meg aránylag fiatalon; vérbaj mérgezte meg lobogó vérét. Utána mohamedán lett. Úgy ragadta fel a próféta zászlaját, mint a dárdát, és ölt vele. Keresztényeket. Azelőtt a Bibliát, most a Koránt forgatta veszedelmes buzogányként, s ezek a szent könyvek tehetetlenek és türelmesek voltak az ő markában is, mint annyi más elvakult ostoba kezében a történelem folyamán. Most a mohamedán előírásokat, dogmákat tartotta be olyan hivalkodó pontossággal, másokat vigyázó akadékoskodással, mint azelőtt a keresztény vallás parancsait. Szavakon acsarkodóit, betűket elemzett, és egész lelkével, testével, minden szavával és mozdulatával vetkezett e betűk szelleme ellen. Háborúban esett el, "hódító és szent háborúban a hitetlenek ellen". Azután újra Oroszországban született meg – de a gettóban, ahol annyi pogromot nézett végig könyörtelen elégtétellel, amelyre annyi gyűlölet-, rágalom- és hazugságcsóvát vetett szenvedélyes prédikációival. És most át- és átömlöttek rajta e különös, nagy és borzasztó sorssal terhelt nép szenvedései. Most is a templom közelébe törtetett, a betűk megszállottja lett: talmudista és tóramásoló. Megismerte az üldözők elleni halálos gyűlöletet, az idegen vallás fanatizmusával szemben való kiszolgáltatottságot, a verejtékes félelmet, a gyilkosságok napjának elmos, véres, őrjítő borzalmait, az áldozatoknak – hitsorsosainak hasztalan rimánkodását, s a könyörtelen, süket kegyetlenséget, amellyel gyermekek, asszonyok, öregek halálsikolyait hallgatták a hóhérok. Megismerte a bujkálás, lappangás őrlő bizonytalanság, a szüntelenül sarkába osonó veszély tébolyító, Istenhez hajszoló korbácsát, és ez a tapasztalás keserű, vad lázongássá, még tüzesebb bosszúvággyá lett benne. Pogromban vesztette életét rettenetes kínzások között, s nem tudta, hogy ezek a kínzások ugyanazok, mint amelyekkel ő maga oltotta ki egy rimánkodó, gyötrelmében üvöltő, tehetetlen és fegyvertelen zsidó férfi életét több mint száz évvel azelőtt. Ezt a sötét feszítő erőt, ezt a hatalmas robbantókészséget az események logikája ott vetette be azután, ahol szükség volt rá: Franciaországban, a nagy forradalom kitörése előtt, a forradalom előkészítője s a lázadás tüzének fújtatójaként. Itt is új vallást talált magának, amelyben kiteljesedhetett minden gyűlölete. Nevét a kirobbant forradalom később hírhedtté, félelmetessé tette. A felidézett erők azután őt is elsöpörték. Nem tudott olyan iramban öletni, hogy utol ne érte volna a guillotine lezuhanó kése.

Giuseppe Balsamo az Angyalvárban halt meg 1795-ben. Mint szabadkőmíves és eretnek került oda a Santo Ufficio ítélete alapján. Csődöt mondott minden praktikája, kétségbeesett kísérlete, hogy Cagliostro nevének fogságából szabaduljon. Annyit hazudott, csalt, s olyan megbízhatatlan volt, hogy élete egyetlen igazságát senki se hitte el neki. Hiába bizonygatta, hogy semmi köze Cagliostróhoz, csak felvette a nevét, mert hatást akart kelteni vele; őt Balsamónak, hívják és egy szicíliai parasztasszony törvénytelen fia… kinevették. Állítását a legbutább, legügyetlenebb, legképtelenebb hazugságának tartották. Tanúk állították, festmények igazolták, a születési év és helyi azonossága bizonyította, hogy érvelése nem egyéb szánalmas fecsegésnél. Láttam azt is, hová indult halálának szörnyű kikötőjéből. Ezt az utat St.-Germainnel, az igazi Mágussal való találkozása határozta meg. A fogság kényszerű klauzúrája, az embertelen fájdalmak közötti töprengés és a hirtelen megrendítő bizonyossággá lett mágikus figyelmeztetés beoltották valamivel, ami addig teljességgel hiányzott belőle: hittel és félelemmel. Hittel a természetfölötti erőkben, képességekben s félelemmel a tettek következményeitől. Óriási lépés volt ez előre, mert elhelyezte benne, aki gátlástalan volt, az első erkölcsi gátlásokat. Felébresztette babonás tiszteletét egy kigúnyolt iránnyal szemben s becsvágyát is, hiszen voltak ilyenfajta képességei, amelyeket azelőtt tagadott, s az emberi butaság rovására írt. Tehát a St.-Germainnel való találkozás átlendítette őt a mélyponton, és Cagliostro neve elindította a fekete mágiától a fehér mágia felé.

Jeanette Girard-Lorenza Feliciani, aki a látható kapcsolatoknál sokkal mélyebb és tartósabb módon volt Balsamóhoz kötve, szintén kolostorban pergette napjait, eksztatikus imák bűvöletében, mert akaratát teljesen elveszítve, mindig a nála erősebb egyéniségekhez és környezethez alakult. Miután meggyónta bűneit az erélyes, vakbuzgó apácafőnöknőnek, az kézbe vette puhán elömlő jellemét, és saját képére formálta. Lorenza lángoló imamalommá válva, szüntelenül őrölte Balsamo és saját vétkeit, vádolta magát, és megváltásért könyörgött. Férjére borzalommal, mégis sóvárgó szerelemmel gondolt addig, míg álmában egyszer meg nem pillantotta a kínpadon. Az erőszakos, magabiztos, jó külsejű ember süppedt arcú, riadt, vérző, nyöszörgő csonkká változott. Annyira éles kép volt, hogy Lorenza nem tudott szabadulni hatása alól. Egész lelkével érezte, hogy rejtélyes módon a valóságot látta meg. Attól kezdve már nem félt Balsamótól, csak szerette, mérhetetlenül sajnálta, és kiapadhatatlan könnyekkel siratta. Nem lehettek meg egymás nélkül. Csak együtt haladhattak tovább. Lorenzának szükséges volt Balsamo akaratára, erejére, s Balsamónak Lorenza fogékonyságára, érzékenységére, intuíciójára. Lorenza szolgáló és közvetítő volt; de mindig onnan közvetített, ahonnan lelkének pozitív fele idézett. Lorenza Balsamo szellemi szeme és füle volt, de Balsamo addig csak a pokol felé nézett és hallgatódzott vele, s most, testi-lelki csődjében először emelte tekintetét a magasabb világok felé…

Ernst Müllert a borban feloldott Vörös Oroszlán, amelyet még a gyilkosság éjszakáján mohón megivott, azonnal megölte. A beteg, feloszló testbe toluló hatalmas erő elégette. Akaratában, amellyel az eleven hullához kapcsolódott, rövidzárlatot okozott az Elixír. Személyiségét most már nem téphették töredékekre a démonok. Egész maradt. Látó, élő, emlékező tudatként, minden felkészültség nélkül zuhant a legmélyebb asztrálpokolba – éppen úgy, mint Hans Burgner annak idején.

Jöttek és áradtak a sorsok, kitárultak, megmutatták rugójukat, értelmüket, kibékítő igazságukat. Ennek a lenyűgöző, ünnepi megismerésnek ragyogásában átértettem, mint nőnek ki a torz, beteg jellemekből torz tettek s a tetteknek fájdalmas gyümölcsei, amelyek magukban rejtik a sajátos kór antitoxinját. Láttam, hogy minden bűn maga és csak maga termeli ki ellenszerét, s a szenvedés operációja egy pillanattal sem tart soha tovább, mint amennyi idő a gyógyuláshoz szükséges.

Azután egy Hang csendült meg. Uriel ősi hangja, aki az Igét közvetíti s árasztja szét a Kozmoszt betöltő lények között. Uriel az Isteni Fényt fókuszba gyűjti, s odatűz vele, ahol az Élő Lángnak elő kell törnie: Messiások, Próféták, Látók, Megvilágosodottak, az örök és Szolgák lelkébe. S micsoda hang volt ez, micsoda felmorajlása minden szentségnek, kibomlása titkos, örök valóságoknak!

"Köszöntelek, Küszöbön Túlra Érkezett! Köszöntelek, Mágus, aki úrrá lettél három világ fölött! A magad kötéseit feloldottad végre. Erőidet visszavontad a durva és szubtilis matériából. Most nálad vannak. Rendelkezel velük. Determináció nem köt többé. Ismered a titkos kapukat, s kezedben vannak a kulcsok. Választhatsz. Szabadon. A test törvényei nem kötnek. Amerre szellemed indul, oda térhetsz. Amit szellemed akar, megvalósíthatod. Elhagyhatod testedet, amelynek pora sem marad vissza a földön, mert salak nélkül elég, s ez az átszellemült erő is hozzád csatlakozik. Választhatsz a Világok között. Világokat teremthetsz. Ha akarod, Titánja lehetsz naprendszereknek és tejútrendszereknek. Megépítheted saját paradicsomodat a gáttalan alkotóerő izzó művészetével; egy paradicsomot, amelynek virágai csak az idők végén hervadnak el. Bejárhatod a legcsodálatosabb bolygók számtalan formavilágát, mint az utazó, saját gyönyörűségedre. Alászállhatsz Hades titkos birodalmába. Behatolhatsz a végtelen nagy és végtelen kicsi határtalanságába, és fenséges, lenyűgöző kísérletekkel töltheted el az Eonokat, míg a megnyilvánult világ vissza nem tér Istenhez… De el is távozhatsz előbb magányosan, a Nyílegyenes Ösvényen, amelyet ismersz. Elhagyhatod a múlandóság minden káprázatát, még a paradicsom káprázatát is. Elhagyhatod a szenvedés és tapasztalás kozmikus olvasztótégelyét – hiszen szabad vagy.

De éppen mert szabad vagy még, egy választás elé állítalak, amely megpróbáltatást, nehéz feladatot kínál: missziót. Nem kell elfogadnod. Semmi nem változik meg, ha kitérsz előle. Ha elfogadod, szolga leszel. Visszatérsz a Messiások Csarnokából, hogy átélj egy messianisztikus korszakot, a látható világ legborzasztóbb és legnagyszerűbb időszakát, a kiválasztás óriási, véres színjátékát, amelyben meghal a régi Eon, és létbe lép az új. A halál kataklizmája összevegyül a születés kínjával és a Feltámadás misztériumával. Erre a feladatra sok földi évig kell várakoznod a Nevezetes Névtelenségben. Ezalatt nem lesz történeted, és a világ nem láthatja arcodat. Azután elkövetkezik a Csillag Megjelenésének Ideje mikor a Szaturnusz a Jupiterrel konjukcióba lép a Bika jelében, s feltárul a kozmikus kapu, amely csak Azt engedi küszöbén át, aki elküldetett. Hermes Trismegistos, Ráma, Krisna, Buddha, Mózes, Lao-ce, Zoroaster, Mohamed, Krisztus léptek át eddig ezen a kapun, és most Valaki követi őket. Őt kell megjelentened. Egy leszel az Igazság feljegyzői közül. Te szövöd össze a múltat a jelenen át a jövővel. Te mented át a hagyományt új kezekbe. Feljegyzel mindent saját utadról, amely összeszövődött más utakkal, és amelyet átitatott a transzcendens nyugtalanság, az ősi okkult erő transzmutáló tüze. A te életed lesz az ablak az anyagon abban az időben, mikor az emberek halálos, reménytelen sötétségben az örökkévalóság fényessége után kiáltanak.

Ezt az időt megjövendöltem Ezrának, a Látónak Bábéiban sok évezreddel ezelőtt, és feltártam előtte az Úr jeleit, amelyek megelőzik. Te, ha maradsz, látni fogsz, s veled mind a meghívottak, akik kezdetben itt voltak, s a befejezéshez eljönnek majd, hogy az Igazak száma beteljék a kör törvénye szerint Ábrahámtól Ábrahámig, ők azok a férfiak, akik egykor erőt gyűjtöttek, akik a halált nem kóstolták születésük óta. Látni fogod a legmélyebb poklot, a legtüzesebb szenvedést, a legnagyobb hazugságot és a legszörnyűbb gonosztettet. Látni fogod az ég elsötétülését, a lelkek megzavarodását, a testvérárulást és barátok könyörtelen harcát egymás ellen. Látni fogod ártatlanok üldözését, gyermekek, asszonyok, aggok tömeges legyilkolását, a jog és igazság pusztulását, a szellem, tudás és hit minden értékének sárba tiprását, a pokol teljes diadalát a földön – és ki kell tartanod. Ki kell tartanod a vigasztalanságban, kétségbeesésben, a gyűlölet mérgezett mocsarában, csapdák, veszélyek, fenyegetések között, és írnod kell Istenről, a Szellem új Messiásáról és a Nagy Eonról, amely a gonosz halálának és rothadásának trágyájából születik, írnod kell az Apokalipszis harsonáinak üvöltése közben, írnod kell, mikor az ég meghasad, a föld megnyílik, és mindenünnen tűz és halál tör elő. Dolgoznod kell, hogy készen légy a meghatározott órára. Dolgoznod kell, mert az Életnek ez a Könyve csak a halál zúgó orchesterének kíséretével teljesedhet ki, mert a feltámadás igaz éneke mindig a pusztulásból szárnyal fel. Válassz tehát!"

Csend zuhant le az elhangzott szavak után; súlyos, tökéletes csend. Nem zúgtak többé a hallhatatlan hangok, és nem áramlott a színek néma pasztellorgonája. Állt, várt, dermedten figyelt minden, lent és fent. Dermedten álltak nyitott perspektívával a végtelen távlatok. Minden éteri forma, teremtő lehetőség egyszerre kínálkozott, és sehol sem lapult csapda vagy megtorlás. Tiszta, szabad síkok vezettek minden irányba. Fénylő, hatalmas csillagkikötők várakoztak az életnek soha nem kóstolt változataival. Ősi erők tömörültek Lilith méhében, hogy az Alkotó Szellem parancsára káprázatos mennyországgá alakuljanak. A mélyben Hades sejtelmes kapui derengtek. E derengésben transzcendens eksztázist gyújtó titkok ígérték a misztériumok beteljesülését. Csillagködök hatalmas napjai izzottak fel, mint égi tűzszemek. A makrokozmosz örvénylő széttárulása, a mikrokozmosz magába szívó szűkülése mágneses erővel vonzott öle felé.

– …S a Föld, a nyomorult, krízis felé sodródó Föld is várakozott arra, hogy az Igazak száma beteljék.

Várakozott a Messiásra…

*

A Nevezetes Névtelenség évei után, amelyeknek nincsen történetük – visszatértem, hogy megjelenítsem Őt.

Örvendezzetek, mert felragyogott a csillag!

Szabadító született ott, ahol legsűrűbb a sötétség!

Eljött, hogy meghirdesse a Szellem uralmát és a Láthatatlan Birodalmat!

Eljött, hogy Élettel győzze le a halált!

A kör bezárul nemsokára. Figyeljetek!

A kör: Ábrahámtól Ábrahámig.

Siessetek a keskeny ösvényen át, amely még nyitva áll az új Eon felé, nehogy kint rekedjetek a Külső Sötétségben!

Siessetek, mert az Igazak száma hamarosan betelik a Földön!

A jelek, amelyekről az Úr korábban szólott, megjelentek.

Megjelent a kínok szakadéka

s fölötte a feltámadás helye!

Siessetek, mert kevesen vannak azok, akik megmaradnak; akik az Úr nevét és számát hordoznák és a többiek, akik elvesznek:

"a gőzhöz hasonlóak,

a tűzhöz hasonlóak,

a füsthöz hasonlóak;

égtek, izzattak, és elhamvadnak."