A VÖRÖS OROSZLÁN II elso resz

NNCL307-2EAv1.1

Szepes Mária

A VÖRÖS OROSZLÁN

Misztikus regény

Háttér Lap- és Könyvkiadó Kft., 1989

© Szepes Mária

ISSN 0238-5457

ISBN 963 7403 38 8

Felelős kiadó: Erdei Grünwald Mihály

Felelős szerkesztő: Gálvölgyi Judit

A borítót tervezte: Konecsni György

Műszaki vezető: Lantos Kálmán

Műszaki szerkesztő: Gregor László

Kiadványszám: 89/5

Terjedelem: 22 (A/5) ív

Szikra Lapnyomda, Budapest (89-0539)

Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató

Második könyv

Tégely a tűzben

"Hogyan keringenek a mindenség végtelenségében, hogyan örvénylenek és keresik egymást azok, akik a nagy Világlélekből ömlöttek elő! Bolygóról bolygóra hullanak, és sírnak a mélységben az elveszített otthon után.

Ezek a Te könnyeid, Dionüszosz…

Ó, Nagy Szellem! Ó, isteni szabadító!

Emeld vissza lányaidat fényöledbe!"

(Orfikus fragmentum)

Louis de la Tourzel

Új születésem a XVIII. század küszöbére esett. Mariettával való találkozásom még szokatlanabb és bonyolultabb kapcsolódások felé terelt. 1695-ben történt elhalálozásom óta öt esztendőnek kellett eltelnie, míg életképes testet építhettem magamnak. Kísérletezéseimért az az asszony kínlódott meg, aki később világra hozott, és néhány évig, míg elméje teljesen el nem borult, nevelt. Háromszor vételt el a szerencsétlen, negyedszer a szülés sokkja közben elszakadt a gyermek kis, véres testvára meg köztem a kapcsolat, és holtat szült; míg végre meg tudtam maradni neki súlyos gondjára.

A félelem és ezer baljós előérzet betege volt ez a szegény, terhelt idegzetű asszony. Minden pillanatát rabul ejtő babonák hálójában vergődött, s végül mániákussá lett.

Poros, lassan hömpölygő életű francia mezővároskában laktunk, a később, XVI. Lajos menekülésekor oly tragikusan híressé vált Varennes-ban.

Nagyapámat, akit sohasem ismertem, David Pétionnak hívták. Egy nemesembernek s egy városi hivatalnok lányának törvénytelen fia volt, amolyan kaszton kívüli, gyökértelen senki, ami akkor, a rendek szigorú körülhatároltságának idején, teljes kirekesztettséget jelentett. Nem voltak családi kapcsolatai és összeköttetései. Anyja falun neveltette Varennes mellett, egy verejtékes életű parasztházban, ahol korán ráébredt zavaros helyzetére. Éreznie kellett: a parasztok jövevénynek tartják, s az urak nem fogadják be. Pétion ravasz, önző és találékony fickó volt. Rájött, választania kell, különben sohasem lesz helye Franciaország ege alatt. Falusi élete feltámasztotta benne ősi kapcsolatát a földdel. Szerette és értette ezt a legnehezebb és legáldottabb mesterséget. Anyja időközben előnyös házasságot kötött, s mikor fia elérte nagykorúságát, tekintélyes összeget juttatott hozzá. Pétion választott: paraszt lesz. De arról sem feledkezik meg, hogy apja személye bizonyos kiváltságokat jelent. Például, ha törvényesíti őt, korlátlanul szerezhet földet. Könyörtelen, szívós harcot kezdett törvényesítéséért a kényes helyzetű és házasságában erős függésben lévő apja ellen. Fenyegette és zsarolta, míg az bele nem egyezett kívánságába, azzal a kikötéssel, hogy a világ előtt továbbra sem használja nevét és nemesi címét, mivel házasságból származó törvényes fia éppen abban az időben jegyzett el egy királyi hercegnőt. Pétion kötelezte magát erre. A név és rang nem érdekelte; csak a föld. Kisebb birtokot vásárolt Varennes-ban. Kitűnően gazdálkodott, s vagyona szépen gyarapodni kezdett, bár nem mindig az etika törvényei szerint. Emberkerülő különc volt és kapzsi a végletekig. Amint kiszimatolta, hogy valamelyik adósságok között fuldokló nemes házánál felborult az anyagi egyensúly, rögtön rátette kezét minden tulajdonára, s alapos hasznot húzott megszorultságából. Így jutott fűrészmalmának és fajtehenészetének birtokába is. Okosan kihasználta helyzetének azt az előnyét, hogy mint nemesember fia, mentesült a különféle közterhek alól, míg a parasztság, amelynek gyűlölettől égő tömegében már erjedt a forradalom, százával hagyta el a falukat, házakat, földeket, hogy törvényen kívül tengesse tovább szánandó életét, mint orvvadász, sócsempész vagy koldus. A harmadik rend menthetetlenül pusztult az egyedül viselt járom, az állami és hűbéri terhek alatt – de David Pétion gyarapodott.

Kétszer nősült. Anyám a második feleségétől született és satnya, beteges, képzelődő gyermek volt. Apja egyáltalában nem törődött vele. Érdekből nősült másodszor, felesége dús hozományt hozott a házhoz, s olyan is volt, mint akire sokat ráfizetnek, hogy elvigyék: idős, csúnya és hisztérikusan sértődött.

Mikor anyám, Sophie Pétion tizennyolc éves lett, akkor érkezett Varennes-ba Louis de la Tourzel egyenesen Párizsból, és rokonainak birtokán húzódott meg – jó oka volt rá, hogy miért. Rengeteg adósság és valami piszkos kártyabotrány miatt kellett elhagynia a várost. Egyesek tudni vélték, hogy csak azért úszta meg puszta száműzetéssel a dolgot, mivel távoli rokonságban volt a nagy hatalmú Soubisokkal. Romantikus bársonyköpenyén, selyemruháján, csipke nyakfodrán és ezüstcsatos cipőjén kívül nem hozott egyebet magával. Rokonainak éppen úgy terhére volt ő, mint neki Varennes unalmas egyhangúsága. Veszett hírek keringtek róla. A szomszéd birtokosok – leányaik és asszonyaik erényét féltve – mereven elzárkóztak tőle. Saját nénje és nagybátyja kereken tudtára adták, hogy megtűrik ugyan házukban, ellátják étellel, itallal, de annál jobban örülnek, minél kevesebbet látják, így hát a hórihorgas termetű, kicsapongásoktól sápadt, hajlott orrú aranyifjú a "Jó uralkodó"-hoz címzett csapszékben töltötte napjának nagy részét. Gyanús szerencsével kártyázott átutazó állatkereskedőkkel vagy a helybeli szatóccsal és pékkel.

De la Tourzel maga csak átmeneti balesetnek tekintette varennes-i tartózkodását. "Ellenségei intrikája" juttatta ebbe a helyzetbe. Bőbeszédű részletességgel mesélte el mindenkinek a csapszékben, hogyan élt Párizsban, mennyi pénzt költött, hány párbaja volt, hogy hívták a szeretőit; csak éppen az ominózus ügyről hallgatott, amely Varennes csendes vizeire terelte. Nagyhangú volt, fölényes, könnyelmű, könnyed és érzéki, mint egy szatír. A nők bolondultak érte, a férfiak megvetették. Kevés parasztasszony vagy parasztlány maradhatott békében tőle, de még többet megkaphatott volna, ha értük nyúl. Erőszakos, vad természetének híre lappangva terjedt, és megborzongatta a környék nőstényeit.

Az anyja halála óta teljesen magára hagyott, érzelgős és ideges Sophie Pétiont úgy vonzotta a "sápadt, száműzött, nemes lovag", mint láng a pillét. Vékony, szőke lány volt akkoriban, karcsú dereka fölött szokatlanul dús, kiduzzadó mellel. Szív alakú álla kedvesen elkeskenyedett, míg arccsontja szlávosan előreugrott hosszúkás, ferde metszésű, sötét szeme alatt. Ebben a szempárban a túlfűtött érzelmiség nedves, egzaltált fénye ragyogott. Nem sok kellett hozzá, hogy a két gazdátlan szenvedély összecsapjon, gátat törve, fölégetve minden konvenciót.

Sophie izzott, mint a fáklya. Megszállottként görnyedt szerelmének fullasztóan édes igájába. Tourzel csapongó érzékiségét is lekötötte egy időre a lány feltétlen odaadása, csodálata és gyöngéd megadása, amellyel vakon követte kicsapongásaiba. Sophie ártatlan, elragadtatott tudatlansággal és ösztönös tanulékonysággal vetette alá magát perverzióinak, és kiszolgálta őket.

– Pompás kis nő vagy, Sophie! – nevetett elégedett, buja szatírnevetéssel Tourzel, ölelkezéseik után. – Madame Pérault műintézetében sem akadna hozzád hasonló szerető!

Mikor Sophie nyugtalanul aziránt érdeklődött, miféle intézete van Madame Péraultnak, Tourzel mulatva és arcátlanul kijelentette, hogy a Madame Párizs legcsinosabb és legelőkelőbb lányait gyűjti maga köré azért, hogy a házasélet művészetére oktassa őket.

Néhány hónap múlva Sophie teherbe esett. Ez a brutális tény egyszerre megváltoztatott mindent. Sophie-t testi rosszullétei szúró ijedtséggel ébresztették tettének veszélyeire. Az idegen erő, amely szenvedélyével testébe költözött, elillant, mint a pára. Gyönge volt és félénk. Nevelésének előítéletei, a puritán kisváros erkölcsi dogmái ítélőszéket tartottak lelkében, és súlyosan elmarasztalták. Lesoványodott. Arca megnyúlt, bőre foltos, sárgás lett, szeme vörösen bedagadt a titkos, éjszakai sírásoktól. Tourzelt már nem csókok és kéjes dadogás fogadta ritka, ezer veszélytől körülvett találkozóikon az erdő öreg, mohás derekú fái között vagy egy lepénzelt mezőőr kunyhójában, hanem szemrehányások, követelőzések és szeszélyes, vad kitörések. A férfi hangja Is megváltozott: durva, nyers, kíméletlen lett, s végül már el sem ment a találkozókra.

Sophie egészen belekábult a felismerésbe: micsoda szerencsétlenségbe sodródott. Tanácstalan hajszoltságában, kétségbeesésében öngyilkosságot akart elkövetni. Már mindent előkészített. Úgy tervezte, Tourzel tőrével fogja szíven szúrni magát; s ebben a szándékában önkínzó kéj és bosszú egyesült a férfi ellen, akit így gyanúba kever és – érzelgős önsajnálattal remélte – szenvedélyes, késő megbánásba dönt. A tőrt egy veszekedés alkalmával vette el a férfitól, és fenyegetőzve harisnyájába rejtette. Az erdőbe akart kimenni, találkahelyükre, egy görcsös, bagolyarcú fákkal körülvett tisztásra, amelynek síkos, puha tűlevél szőnyegén a "bűnt" megismerte.

Utolsó pillanatban úgy érezte, el kell búcsúznia valakitől. Először gyóntatójára gondolt, akinek még nem merte bevallani tettét, de ahogy felidézte a pap szigorú, gúnyos, négyszögletes arcát, visszarettent. Nem. Ehhez nem volna bátorsága. Csak később jutott eszébe apja, a fösvény, önző és zárkózott Pétion, akit napokon át alig látott, s aki vasárnaponként merev arcú alvajáróként vezette karján a misére. Mindegy. Az apja. A vére. Az egyetlen ember, aki szorosan hozzá tartozik.

Így történt, hogy sóvárgó, reménytelen szeretettel a szívében benyitott apja lakrészébe, amely idegen bolygóként különült el a ház másik oldalán. Nem emlékezett rá, hogy valaha is belépett volna. Korán megtanulta, mennyire nincs ott keresnivalója; nem várják és nem tűrik el. Míg eseménytelen álomélete kellemes, valótlan ködben tovahömpölygött, nem érezte szükségét, hogy kapcsolatuk szorosabb legyen. De most, a rászakadt súlyos problémában, nem tudta tovább nélkülözni. Esze ágában sem volt sejtetni elhatározását. Csak bemegy – gondolta –, köszön, mond egy pár kedves szót, megkérdezi, nincs-e valamire szüksége és… megkéri, törődjék vele egy kicsit, mert nagyon egyedül van. Nem… ez… ez olyan vádféle, hogy eddig nem törődött vele, esetleg felingerli vele. Inkább ő ígéri meg, hogy ezentúl jó gyermeke lesz, és ha nem is mutatta, azért nagyon szereti. – Elgondolni persze könnyebb, mint a soha ki nem mondott, alap nélkül repdeső szavakat odakínálni valakinek, aki egyetlen lépést nem tett feléje egész életében azon kívül, hogy nemzette… Szeretetről beszélni valakinek, akinek apró, szürke, ráncredőkbe ágyazott majomszeme, szűk homloka és haragos elutasítással legörbülő szája széle van csatakos, fehér bajusza alatt.

A köves folyosó áporodott pipaszaga szinte visszalódította. Gyerekkori nagy felesek, csúnya, rideg visszautasítások emléke kavargóit fel benne, de azért továbbment.

Szürkült.

Az öreg még nem gyújtott lámpát, mert úgy érezte, minden csepp olaj, amelyet megtakaríthat, vérré válik ereiben.

Szobája nagy, rendetlen lomtár volt, amolyan ezermesterműhely. Maga javította a bútorokat, szerszámokat, nyergeket, sőt csizmáját is egyedül talpalta. Szakadt ruhájára nagy művészettel alig észrevehető foltokat varrt. Egyetlen cérnaszálat, deszka-, bőr-, vas- vagy szövetdarabot el nem dobott. Ágya alatt, szekrényei tetején, asztalán és körül a padlón ládák, dobozok, szerszámok, nyergek, lesántult székek, kocsikerekek, lyukas edények, fadarabok, ragasztóstégelyek zsúfolódtak, amelyekből tömény rossz szagok szálltak fel. Itt élt, evett, aludt, dolgozott Pétion a hosszú télen át, mikor beszorult a házba. Tavasszal és nyáron, amint a földek nehéz szolgálata megkezdődött, legtöbbször kint éjszakázott a szabadban.

Ezen a késő őszi napon otthon volt. Mikor Sophie félénken benyitott hozzá, Pétion a sötét, hideg tűzhely előtt ült egyeneshátú karosszékében. A szobában nyirkos hűvösség érződött. Az embermagasságban vágott apró ablak alig engedett be fényt, s míg az ablakon túl alkonyat szelíd gyöngyszürkéje derengett, odabent csaknem teljes volt a homály.

Sophie közelebb lépett. A néma, mozdulatlan alak az üresen tátongó tűzhely előtt, fokozódó szorongással töltötte el. Többször neki kellett lendülnie, míg végre meg merte szólítani, de hangja akkor is félrebicsaklott, mint a bizonytalan léptű láb:

– Jó estét… édesapám…

A szék felől nem hangzott felelet. Sophie már meg akart fordulni menekülő megkönnyebbüléssel, hogy alszik, és mégsem kell megvívnia az ostromot apja jeges közönye ellen, mikor a halál jelenléte izmos, borzasztó hüllőként körülhurkolta hirtelen.

*

Lehet, sőt valószínű, hogy az öreg Pétion megkövesült önzése Sophie utolsó közeledését is eltaszította volna, de most, hogy meghalt, az ideges, boldogtalan leány hóhérként kínozta magát a gondolattal, hogy helyrehozhatatlan vétket követett el.

Rettentő ellenség lakott benne; kérlelhetetlen, telhetetlen másik, aki sohasem lakott jól önváddal, baljós félelemmel, keserűen ömlő könnyekkel. Apja alakját megszépítette, felmagasztosította halála pillanatától csak azért, hogy magát mélyebben megalázhassa, fájdalmasabban ostorozhassa mulasztásáért. – Neki kellett volna közeledni. Az öreg magányos volt és szeretetre éhes. Úgy élt odújában, mint állat az istállóban. Mindent megvont magától, azért, hogy neki több jusson, ő meg hálátlan, önző, romlott teremtés, a szeretőjével hentergett az erdőben, míg apját titkos betegsége halálra kínozta. Ki tudja, mennyit szenvedett, micsoda fájdalmak marcangolták, és egyedül volt Nem panaszkodott senkinek. Nem volt, aki egy pohár vizet adjon neki… Nem volt, aki papot hozzon, mikor rátört a haldoklás gyengesége. Egyedül volt. Egyedül volt, és miatta jut talán kárhozatra!

Böjtölt, imádkozott, miséket fizetett, penitenciákat rótt ki magára, csillapíthatatlan önváddal és bűntudattal.

*

Az öreg Pétion vagyona sokkal nagyobb volt, mint leánya és szomszédai sejtették. A kövér, hálás földeken, tanyákon, malmon, tehenészeten kívül rengeteg készpénz került elő szobájának padlója alól, megvasalt, leleményes szerkezetekkel lezárt ládákból. A gyanakvó, rideg ember nem bízta bankokra a pénzét, és a papírban sem hitt. Sárga aranyak tornyosultak tömlöcükben, számozott pergamentekercsekbe göngyölve; valóságos mesebeli vagyon,

Sophie, az egyetlen örökös körül megváltozott a világ. Még az adósságoktól szorongatott, környékbeli nemesifjak sem átallották házassági ajánlatokkal ostromolni a szédülő, félszeg leányt; annál is inkább, mivel Pétion származásáról különféle legendák keringtek. Remélték, hogy egy alapos kutatás talán megfelelő patinás hátteret is adhatna a meztelen, fiatal aranyaknak.

A hír persze Tourzelhez is eljutott, aki rögtön tudta, elérkezett az ő ideje. Néhány héttel a temetés után megjelent a gyászoló háznál, és fölényes, minden meghökkent ellenkezést legázoló nyugalommal elfoglalta az intézkedő erélyes családtag, a vőlegény, illetve jövendőbeli férj helyét.

Sophie levegő után kapkodott, tiltakozott, sírt, toporzékolt; Tourzel erős, cinikus faunkarja azonban újra foglyul ejtette, és legyőzte.

– Mit bolondozol?! – mondta ölelés után a zokogó, önmaga előtt szégyenkező lánynak. – Folyton azért siránkoztál, hogy vegyelek el feleségül, mert gyereket csináltam neked. Most meg, hogy hajlandó vagyok téged Madame Louis de la Tourzellé tenni, úgy teszel, mintha nem tetszenék a dolog!

– Igen. Most már hajlandó vagy feleségül venni. De milyen áron! – jajdult fel Sophie.

– A magamfajta nemesember nem hallgathat csak a szívére, kedvesem! Most legalább olyan lányt vehetek el, aki a szívemnek és a helyzetemnek is megfelel. A gyerek megszületik néhány hónap múlva. Nevet kell adni neki. Ha egy héten belül megesküszünk, még elfogadják koraszülöttnek. Nagy hassal igazán csak a pénzedért venne el valami megszorult pernahajder, és ráadásul egész életedben megvetését éreztetné veled. Én legalább szeretlek Sophie és – arcát érzéki, aljas vigyorgás torzította el – alapos bizonyítékaim vannak róla, hogy első voltam nálad, és a gyerek az enyém!

*

Ezek voltak anyám házasságának előzményei. Már félig megbomlott aggyal mesélte el nekem ijesztő részletességgel, szégyen nélkül, vezekelve általa.

Összetörten, meghasonlottan, még mindig éhes, felajzott érzékekkel, vad önutálkozással lett Tourzel felesége. Együttélésük – ha ugyan annak lehet nevezni – csak gondot, szégyent, keserű megbánást és őrlő féltékenységet jelentett neki. Balsejtelmei Tourzelt illetően sorra beteljesedtek. Férje már néhány nappal esküvőjük után felutazott Párizsba. Az öreg Pétion ládáiból kifizette piszkos adósságait, palotát bérelt, fogatot vásárolt, azután hazajött egy hétre látogatóba. Egyetlen szóval nem említette, hogy Sophiet is magával akarja vinni a fővárosba. Mikor felesége keserű sértődöttséggel célzást tett erre, állapotára hivatkozott.

– Éppen azért! – tört ki Sophie-ból. – Maradj mellettem. Nagyon rossz napokat élek át, és félek egyedül ebben az üres házban.

– Meg kell értened az én helyzetemet is, kedvesem! – mondta Tourzel nagyképűen. – Büszkeségem nem engedi, hogy csak a te pénzedet fogyasszam. Most, hogy ügyeimet rendbehoztam odafönt, kifoghatok magamnak légy fényes hivatalt, amely méltó hozzám. De ahhoz persze ott kell lebzselnem állandóan a húsosfazék mellett. "Meg kell értened" – a "kedvesem" később elmaradt. Ez a szöveg tért vissza később Tourzel rövid látogatásaikkor mindig. A látogatások persze alig letagadhatóan a megalázó ténynek szóltak, hogy egy-egy nagyobb összeg felvételéhez még mindig szükség volt Sophie beleegyezésére vagy aláírására… A hivatal szüntelenül kilátásban volt. Tourzelt órák, napok választották el a kinevezéstől hónapokon, éveken át. Folyton készenlétben állott az udvarnál, játéktermekben és "előkelő szalonokban". Benne áramlott Párizs forró vérkeringésében, együtt lüktetett szívverésével. Mindenütt jelen kellett lennie!

Sophie házasságának negyedik hónapjában elvetélte gyermekét. Lovas futár vitte meg a hírt Tourzelnek, aki sajnos nem tudott hazamenni, mert távollétében elmulasztott volna egy igen fontos, átutazó személyiséget, akitől egész jövője – s természetesen Sophie jövője is – függött.

Hat hét múlva mégis hazaérkezett. A szédülő, vérszegény, alig fellábadt asszonyt ebéd utáni gerjedelmében újra teherbe ejtette, egy nagyobb összeget csalt ki tőle, és visszautazott a fővárosba. Hogy mi történt a fontos személyiséggel, aki miatt nem jutott el felesége betegágyához? Bosszantó módon elkerülték egymást, s mire találkozhattak, az illető már másvalakit ajánlott a fontos hivatalra, de sebaj! Igazán falba verné a fejét, ha akkor elhamarkodja a dolgot, mert az, ami most folyamatban van, felülmúl minden eddig kínálkozó lehetőséget. Bő részletességgel kiteregette Sophie előtt pártfogóinak fáradozását, kitűnő véleményét róla; az érdekhálózatot, amelyben szorgos kezek az ő ügyét szövik, munkálják szüntelenül. Persze ezeket a kezeket állandóan biztatni, "kenni" kell. Ezért elkerülhetetlen az ő jelenléte és pénze, amely Sophie-nak kamatostul visszatérül hamarosan. Amint elnyeri a hivatalt, felesége is Párizsba költözik. Bemutatja az udvarnál. Nagy házat nyitnak: nem is tudná ott nélkülözni Sophie-t, de addig semmi értelme, hogy vele utazzék. Reggeltől éjszakáig talpal, gyakran el is hagyja a fővárost, s némelyik urat, akinek pártfogásától függ valami, birtokán keresi fel, hogy fehér asztal mellett, jó borok, nagy étkezések, borsos férfianekdoták baráti légkörében tárgyalja meg vele ügyeit. Felsorolt egy csomó súlyos nevet és címet, hogy Sophie szegény feje egészen beleszédült a szóáradatba, végül érzelmes ünnepélyességgel eldalolta a refrént:

"Meg kell értened…"

… És néhány év múlva Sophie már alaposan megértette.

*

Tízéves voltam, mikor apám meghalt. Halála méltó volt életéhez. Egy nyilvánosházban ölték meg verekedés közben. Társaságának több tagja gyanúba került. A hosszadalmas vizsgálat nemcsak Tourzel haszontalan, mocskos életét tárta fel a nyilvánosság előtt, hanem azt a tényt is, hogy a gyilkos személyét nem lehet pontosan megállapítani. Mindnyájan önkívületig részegek voltak. A sebben maradt késben Tourzeléra ismertek. Többen késszúrásoktól sebesültek a vad tumultusban, sebeket kaptak és sebeket osztottak. A verekedés egy Lolette nevű lány miatt robbant ki. Csak nemrég került a házba, és mint minden friss húst, Tourzel kisajátította. A jómadarak közül többen szintén jogot formáltak a "közkincshez", a ezt Tourzel rossznéven vette tőlük.

A Parlament az egész díszes bandát – voltak vagy nyolcan, egytől egyig nemescsaládok rossz útra sodródott, hereéletű fekete bárányai – életfogytiglani gályarabságra ítélte. Sötét és borzasztó sors, de az egyetlen lehetőség volt, amely megmenthette őket saját aljasságuktól. Testük talán belepusztult, de lelkűk elindult az élet felé.

*

Apámat csak néhány rövid látogatás alatt láttam, szervezetét akkor már alaposan kikezdte egészségtelen, züllött életmódja. Vörös szemhéja gyulladásos nedvben aszó, dülledt szempárt vett körül petyhüdt ráncokban. Nagy, tág orrlyukú, hajlott orrát és arcát lila erek hálója fonta át. Hangja hurutos, durva és csömörösen gyűlölködő volt. Hozzánk mindig másnaposan érkezett, és ránk öntötte rossz közérzete minden utálatát. Nagyon keveset kellett már innia ahhoz, hogy elérkezzék a nyájas kibékültség bamba jókedvéhez, amely késő éjszakára átcsapott azután félelmetes, törő-zúzó dührohamokba. Ha nem ölik meg, akkor is elpusztul hamarosan, mert belei, idegei ijesztő állapotban voltak.

Anyám úgy fogadta mindig, mint megérdemelt istencsapását. Egyetlen szóval nem zúgolódott és nem panaszkodott. Pénzt azonban soha nem adott annyit, mint amennyit kért. Hiába fenyegette, anyám kitartott álláspontja mellett:

– A pénz a fiadé! Nem fog koldusbotra jutni azért, mert apja részeges, becstelen lehűlő!

– Nekem mondtad ezt?! Nekem?! – ordítása felverte a házat.

Emlékszem, milyen émelygésszerű rosszullét fogott el, mikor meghallottam az ajtón át két ülés tompa csattanását. Az ütés után nem hallatszott több zaj. Anyám ajkát egyetlen szisszenés nem hagyta el. Néhány pillanat múlva nyugodt, merev arccal kilépett az ajtón, és kézen fogott:

– Gyere…

Reszkettem. A gyönge kis fiútestet, amelyet viseltem, oda cövekeltem az asztal mellé, és kitörtem:

– Nem akarom, hogy verjen téged! Megvert! Hallottam! Én… én agyomütöm! Merev arca ellágyult:

– Te… kis öreg…

– Küldd el! Dobd ki innen! Semmi köze hozzánk!

– Hiszen elküldöm, azt akarom.

Hálószobájába vezetett. Erőlködve elhúzta a faragott, márványlapos mosdót, amely mögé fülkét csináltatott a pénznek, és a ládából kiszámolt egy összeget. Tudta, ha fizet, apám azonnal eltűnik a házból.

A pénzkivétel nem ment minden ceremónia nélkül. Tele volt már mindenféle megkötéssel, babonás feltétellel, mielőtt pénzéhez nyúlt volna; de így tett minden más napi teendője előtt is. Vigyázott, hogyan lép le az ágyról, melyik cipőjét húzza fel először, melyik kezével nyúl a kilincs után. Egész napját elrontotta, ha reggel az ablakon kitekintve fekete kutyát, létrás embert, terhes asszonyt, vörös hajú gyereket vagy nyomorékot látott meg. Mielőtt kinyitotta a pénzesládát, aprókat körülköpdösött a levegőben, s az első aranyat, amelyet kivett, szintén megköpdöste: "Sokasodj, és gyere vissza!"

– Miért teszed ezt? – kérdeztem tőle kíváncsian.

– Hogy megkössem, és visszahívjam.

Agyba fektetésem és felkeléseim szintén külön szőrtartás volt. Anyám este ágyam mellé kétoldalt, két kis asztalra vízzel telt agyagcsuprot állított, majd vasserpenyőben két szem pirosra izzított szenet hozott be, és a két csuporba ejtette. Mikor a tüzes szén felszisszenve kihunyt a vízben, felkiáltott: "így veszítse erejét a rontás!"

Azután fejemhez állt, és siralmas arccal lamentálásba kezdett:

– Nem is él már, nem látjátok? Meghalt! Meghalt! A lelkét elvitték a gyors szárnyú angyalok. Üres itt minden! Üres és csöndes! Hess! Táguljatok innen! – Utána kör alakban felszórta fehér liszttel az ágyam környékét, de lelkében annyi szorongás és zűrzavar uralkodott mindig, hogy a körben belül nyüzsögve ott maradtak a félelem táplálta árnyak. Luca napjának estéjén mindig egy zsáknyi mákot szórt ajtóm elé, mert hite szerint a boszorkányok addig nem jöhettek be hozzám, míg a mákot szemenként fel nem szedték. Szegény, nem tudott segíteni rajtam. Mindaz, amit csinált, valójában öntudatlan fekete mágia volt, amellyel nemhogy elűzte, de egyre fokozottabban magához vonzotta a sötétség erőit. Ezek az erők lassanként korlátlan uralmat nyertek fölötte, mert félt tőlük, és nem tudta igazi nevüket.

Sajnáltam. Szánakozó, tehetetlen ragaszkodást éreztem iránta. Ő kétségbeesetten, elvakultan szeretett és féltett, de érzéseiben nyoma sem volt annak az értő, világos, értelmes és építő szeretetnek, amellyel a milánói Marietta vett körül előző életemben.

Sophie de la Tourzelt felőrölte, megőrjítette túlfeszült és rejtélyesen bűntudatos anyasága. Nem is gondolhattam rá, hogy valamit eláruljak neki titkomból; leroskadt volna súlya alatt, hiszen azért a kevésért is, amit megsejtett bennem, "kis öregnek" nevezett, "betegesen okosnak" tartott, és nem győzte miatta engesztelni Istent és a pokol minden ördögét, nehogy elirigyeljenek tőle szokatlan képességeimért.

*

Nem tudtam lelkéhez férkőzni, hogy kivezessem a babonák lefelé kanyargó útvesztőjéből. Egyre zsarnokibb belső parancsok kényszerítették a legesztelenebb cselekedetekre. Értelme túl gyenge volt hozzá, hogy megküzdjön magában a két ellenséggel: féktelen ösztöneivel, amelyek bukásba, érzéki kicsapongásokba hajszolták Tourzellal és keményen ítélkező, puritán katolicizmusával, amely semmit meg nem értett és meg nem bocsátott.

*

Apám szégyenteljes halála után "látni" kezdett. Hiába magyaráztam neki, hogy ő maga keltette életre ezeket a látomásokat koncentrált félelemből, értelmetlen bűntudatból, saját asztrálerőinek anyagából – nem értette meg.

Először nagyapám, az üreg Pétion jelent meg neki este, gyertyagyújtás előtt, hosszú, halotti ingben, a konyhába vezető folyosón. Lassú léptekkel csoszogott a konyha felé; egyik kezével a falat tapogatta, mintha beteg lett volna. A konyhaajtóban visszafordult, és ránézett anyámra. Arca szigorú volt, megnyúlt és sárga, mint a sáfrány.

– Imádkozz a bűneidért! – mondta neki rekedt kriptahangon a vén bűnös, noha, szerintem, neki több oka lett volna a bűneiért imádkozni… aztán eltűnt. Anyámat a cselédek mosták fel ájulásából a konyhafolyosón. Mikor magához tért, rögtön elmondta nekem az élményt.

Bosszús voltam és elkeseredett. Hogyan világosítsam fel? Mintha amúgy is nem eleget böjtölt, vezekelt, imádkozott volna. Most életre keltette magában a kérlelhetetlen dogmát az öreg Pétion alakjában, kivetítette, hogy fokozhassa vele szenvedését.

Magyarázatom haragot és babonás ijedtséget keltett benne;

– Hallgass! Hallgass! Akármit beszélsz, láttam őt! Szólt hozzám… tudom, hogy ő is az én bűneimért beteg és nyughatatlan!

– Ugyan, anyám! Éppen eléggé nyughatatlan lehet a saját disznóságai miatt! Te mesélted, hogyan szerezte a vagyonát, nagyanyámat pedig korai halálba kergette, olyan rosszul bánt vele!

– Csönd! Az Istenért! A halottak meghallják, ha gyalázzák őket, és bosszút állnak!

Sápadtan köpdösni kezdett maga körül, aztán a szokásos litániába kezdett:

– Óh, ti fehér és fekete lelkek és holtak, akik visszajártok, eszelős ez a gyerek, nincs mit hallgatni rajta! Isten szegény együgyűje, nem tudja, mit beszél, nevessetek rajta, szánakozzatok szegény bolondon, és siessetek el innen! Majd én, én az anyja megteszem helyette a ti részeteket. Mindent megteszek és mindennél többet…

Tehetetlen voltam.

Az öreg Pétion megjelenése után sanyargatni kezdte magát. Bezárkózott a szobájába, és ütlegelte meztelen testét. Ruhája alatt szöges övet hordott Annyit böjtölt, hogy saját árnyékává fogyott. Nem tisztálkodott. Soha annyi misét nem mondtak a templomban, mint akkor, Pétionért. De az öreg nem tágított. Egyre gyakrabban kereste fel a házat, sőt vendéget is hozott magával, mégpedig furcsa következetlenséggel, vejét, bordélyházban leszúrt apámat, akinek tetteiért legalábbis a pokol tüzén kellett volna rotyognia, eltekintve attól, hogy életükben nem ismerték egymást.

Pompásan összedolgoztak az öreggel. Szegény anyámat sikerült maradék eszétől is megfosztaniok. Birtokba vették a szobákat. Már nappal is ott terpeszkedtek a karosszékekben, szekrénysarkokban, folyosókon; mindenütt, anyám szeme előtt, nyomában, s ünnepélyes hangon egyre szigorúbb parancsokat közöltek vele. Tourzelt is heves erényesség fogta el attól kezdve, hogy Lolette miatt átkéselték a másvilágra. Soha nem lakott jól imával, vezekléssel, s szerencsétlen özvegye akárhogy erőlködött, ráadásul a pokol tüzével fenyegette. Életében is ellenszenves alak volt, de halála után egyike lett a legundorítóbb kísérteteknek. Ölbe tett kézzel kellett tűrnöm, amint szegény anyám pusztul, fogy, megzavarodik saját képzeleteinek, gondolatteremtményeinek üldözésétől. De vajon az én helyzetem nem volt-e hasonló az övéhez, annak ellenére, hogy én már tudtam, mi az, ami körülvesz? Nekem sem volt hatalmam saját lázadozó erőim fölött

*

A helyzet lassanként tűrhetetlenné vált házunkban, s egy napon kirobbant a tragédia.

Anyám már szánalmas ronccsá omlott össze. Hangosan beszélt magában, arcába lógó, zilált haján át egy üldözött állat pillantásával lesett körül, fejét kapkodta, hadonászott, a bútorokról apró ördögöket kergetett, akik újabban – nyilván a két házikísértet meghívására – benépesítették a szobákat. Ahogy nekem panaszolta, ezek a pokolfiókák enni se hagyták. Belepiszkítottak ételébe, és amikor meztelenül ostorozta magát, trágár, förtelmes szavakat kiáltoztak imádságába.

Egy hajnali órán felrántotta szobája ajtaját és ijesztő, sovány meztelenségében, repdeső, lebomlott hajjal, fültépően kiáltozva kirohant az utcára. Olyan váratlanul történt, hogy ágyamból kiugorva már nem tudtam visszatartani. Mikor néhány ruhát magamra kapkodva utánaeredtem, a hajnali csendben áthasító sikolyaiból, az ablakon kihajló, felháborodottan, kíváncsian csoportosuló emberek sorfalából rögtön tudtam, a templomtér felé rohant. Siettem, ahogy lábam bírta. A templom kapujában kaptam el. Be akart törtetni a hajnali misére. Embertelenül visszataszító, szánalmas látvány volt sebhelyes, szürke, petyhüdt testével. Egy ablakon kihajított takaróval be akartam burkolni, de nem tűrte. Dulakodott velem, karmolt, harapott, rekedten átkozódott, és rám sújtott a kezében tartott korbáccsal, amellyel "vezekelni" szokott. Egészen kimerültem, mire néhány embernek a bámészkodók közül eszébe jutott segítségemre jönni. Nagy nehezen lefogtuk, takaróba csavartuk, és hárman felemeltük. Úgy vonaglott szorításunkban, mint egy óriáskígyó. Beteg, démoni erő csavarta tagjait, s közben szünet nélkül szitkozódott, jajgatott, sikoltozott. Egész processzió kísért a házunkig, köztük a pap is, aki a misét éppen befejezte, a jegyző, a szenzációtól felfuvalkodott polgármesternő, a minden lében kanál patikus, bizonyos Bayon, akiről még szó lesz később.

Anyám közben elcsendesült; hosszan, kinyúlva tűrte, hogy vigyük, s mikor ágyba fektettük, merev, szálegyenes testtel, fennakadt szemmel, viaszsápadtan, mozdulatlanul maradt. Azt hittük, meghalt. Nagy nehezen előkerítettük az orvost. A bőr nagy fokú érzéketlenségét, a test és a pupillák teljes merevségét konstatálta, de azt is, hogy a szív gyengén működik. Anyám élt, szerencsétlensége azonban nyilvánosságra került, s ezzel megkezdődött kilátástalan küzdelmem az egyház és a hatóságok ellen. Egyik az egészet az ördögnek tulajdonította és hókuszpókuszaival még jobban megőrjítette volna; a másik a Salpétriére-be akarta záratni. A hatóság győzött. Az egyre gyakoribb rohamokban vergődő anyámat hatósági kényszerrel, megkötözve szállították el a Salpétriére-be, 1710-ben.

Monsieur Bayon

Mikor a varennes-i házban egyedül maradtam néhány elszemtelenedett, hanyag cseléddel, tizenhét éves voltam.

Noha a hangzatos Louis de la Tourzel nevet viseltem, a de la Tourzel rokonság mereven elzárkózott tőlem; legjobban szerették volna, ha apámnak magva szakad. A város elöljárói persze nem is gondoltak arra, hogy békén hagyjanak. Kétségbeejtően sokat törődtek velem. Bayon, a patikus, nagylelkűen elvállalta a gyámságot fölöttem, testi-lelki jólétem ápolását és vagyonom kezelését nagykorúságomig. A vagyont illetően eléggé jól jártam vele, mert komikus becsületsznob volt, aki állandó mámorban úszott saját erkölcsi emelkedettségétől, és minden tettét képzelt pódiumon vitte véghez láthatatlan, de teljesen elbűvölt közönség előtt.

A Pétion-házat bezártuk, a cselédséget szélnek eresztettük, és én egyiket sem bántam. Kellemes emlék nem fűzött ehhez a kényelmetlen, rideg hodályhoz. Annak nem örültem, hogy Bayonékhoz kellett költöznöm, egy túlzsúfolt, szentképes, imazsámolyos szobába, amelynek télen füstölt a kályhája, s ablakai rosszul záródtak; de tudtam, türelmesen meg kell várnom szabadulásomat. Elég tapasztalat volt mögöttem ahhoz, hogy értékelni tudjam a szabályos, alkalmazkodó módszereket, amelyek némileg elleplezhették az én nagyon is szabálytalan, furcsa sorsomat. Várhatok. Időm van bőven.

Bayonék házában végigélvezhettem egy önelégült, ostoba házizsarnok családi életének nevetséges komédiáját. Láttam, ha egy ember görcsösen törekszik rá, hogy tiszteljék és elismerjék, menthetetlenül elvész a tekintélye, ingerült gúny céltáblájává válik, még saját, legszűkebb környezetében is.

Bayonnak rendkívül csúnya felesége volt, aki látszólag szolgálta és imádta, mint egy halványt. Egyetlen fiuk, Étienne megilletődött figyelemmel, sápadtan leste ajkáról a szót odaköltözésem estéjén, mikor első, hatalmas öndicséretáriáját eldalolta előttem. Együtt rebegte vele az imádságot, és más szava nem volt hozzá, mint: "Igen, édesatyám!" "Köszönöm, édesatyám!". Hideg futott végig a hátamon ennyi tökéletességtől. A cselédek rajongó alázattal szolgálták urukat. Az asztalon ragyogott az abrosz, és a családfő megáldotta a kenyeret. Egyáltalában minden keze ügyébe eső dolgot megáldott szégyentelenül, hangos, dagályos szavakkal, és hamar könnyezett. Ocsmány, hegyes állú, fogatlanul hemmegő felesége lebegő orrlyukkal bólogatott hozzá, kezét kezére tette, s szinte, megköszönte, hogy él neki. Étienne is belezengett égy: "Köszönöm, édesatyám!"-at, mint színpadi szereplő a végszót, és én felszisszentem belül: jóságos Isten, miért "atyám?!" Hirtelen elfogtam Étienne-nek egy gyors oldalpillantását, s azt hittem, rosszul látok. Háta mögött az egész ház Bayonon köszörülte nyelvét. A cselédek gusztustalan testi szokásait tárgyalták, a nálam két évvel fiatalabb Étienne mindjárt másnap elárulta, hogy apját rajtakapta a sötét folyosón, ahogy a konyhalány szoknyája alatt kotorászott, és vékony hangon vihogott hozzá. Nem beszéltek róla semmit egymással, de azóta, ha egyedül vannak, "az öreg nem mer nagyon ugrálni vele". Madame Bayon úgy tele volt epével és sérelemmel, hogy egyetlen érintésre felszökött belőle a gúny- és panaszáradat. Bayon világéletében éhenkórász semmirekellő volt. Madame Bayon hozta a pénzt, a rendet, a jólétet a házhoz, férjét mégis már esküvő után harmadnap bizalmas kettesben találta a szérűskertben egy koszos cigányasszonnyal. Képzeljék csak el a boldogtalan, durván megalázott fiatalasszony gyötrelmeit! Minden szoknya kell neki, s itthon nem átallja erkölcsről prédikálni neki. Még az éjjelin is prédikál. Kíváncsi volna rá, mit sugdos gyóntatója fülébe. Biztosan hazudik neki, és addig áradozik önmagáról, míg a pap feloldozza összes elmúlt és eljövendő vétke alól, csak hogy megszabaduljon tőle. A patikában alig dolgozik, és nem néz semmi után. Ha ő nem törődnék az üzlettel, felkopna az álluk. Bayon örökösen szomszédol, és vég nélkül fecseg; az emberek már menekülnek előle, mert belefulladnak a híg lébe, amely szájából ömlik… és így zúgolódott tovább, minden apróságot kiteregetett, kirakatba rakott gyűlölködő alapossággal.

Madame Bayon hetenként egyszer szövődélutánra hívta meg összes barátnőjét. Rengeteg kalácsot, cukros tejet, mézes lepényt fogyasztottak, és egyfolytában csepülték Bayont. Felidézték szavait, mozdulatait leutánozták, és kegyetlenül mulattak rajta. Bayon erről mit sem tudott; de nem is akart tudni. Ha a csípős, jókedvű gúny előtte lobbant fel véletlenül, nem vette észre, mert teljesen hiányzott a humorérzéke. Étienne, mint nekem bevallotta, szemtelenségből nevezte "édesatyámnak", azóta, hogy a konyhalánnyal meglátta a folyosón. Apja szemrebbenés nélkül tudomásul vette a "ty" betűt, és később, a vacsora végeztével szónoki hévvel fejtegette előttük a szó valódi értelmét, és azt, hogy ő mennyire rászolgál erre a szent csengésű, patriarkális névre.

Hosszú ideig nem értettem, mi késztette Bayon családját arra, hogy eljárja körülötte a hódolat dervistáncát, mikor a pénzt is az asszony hozta a házhoz. Azután rájöttem. Bayon félelmetes tudott lenni, ha a személyét körülvevő szertartások ellanyhultak, a fegyelem meglazult, s ő kénytelen volt bepillantani a szakadékba, amely a valóságot a komédiától elválasztotta.

Emlékszem, akkor gazdagodtam azzal az élménnyel, amely megtanított rá, hogy az emberek cselekvéseinek ne csak két oldalát figyeljem; ne csak hazug, álarcos, fizikai botladozásukat és indulatéletük asztrálsűrűjét mögötte, mert így mindössze megvetni tudom őket, hanem lessek be az átderengő harmadik síkra is, ahol mindennek értelme, megoldása rejtőzik, s amelynek ismeretében már szánni tanulom a fajankó Bayont is.

Bayon egyszer akaratlanul tanúja lett néhány csípős megjegyzésnek, amely felesége asszonydélutánján hangzott el róla. Vissza kellett sietnie a patikából, mert a pénztárkulcsot otthon felejtette. Ha segédjét küldi maga helyett, ahogy tenni szokta ilyen esetben, nem történik semmi baj. De szerencsétlenségére, előzőén összetűzése volt vele, így nem akarta megkérni rá. Hogy mit hallott Bayon önmagáról a betámasztott hálószoba ajtón át, nem sikerült pontosan megtudnom, de nem nehéz elképzelni. Én csak utólag értesültem a botrányról. Hirtelen megjelent a trécselő asszonyok között. Falsápadt volt, szája rángatózott. Ordítva lökdöste, rugdosta, öklözte a sikongó némbereket kifelé. A nyakigláb, hegyes könyökű Étienne-t úgy képen teremtette, hogy annak fél arca feldagadt tőle, de legalaposabban felesége kapta meg a magáét. A cselédek, akik ki akarták szabadítani kezei közül, szintén kaptak egypár ütleget. S ez a nevetséges hipokrata, aki mindig erényeivel akart imponálni, végre valóban lenyűgöző és tekintélyt parancsoló volt hibáival, amelyek elemi erővel törtek elő a rájuk aggatott jámbor maskarák alól. Házasélete alatt mindössze háromszor volt ilyen kitörése, de ezekkel a rohamokkal szerezte meg a tiszteletet magának, amely környezetét legalábbis a látszat fenntartására ösztönözte. Bayon olyannak tűnt előttük, mint a jóllakott, süket, vak alvásba süllyedt óriáskígyó. Fecsegő, gúnyolódó majmok módjára tisztes távolban körülugrálták, ingerkedtek vele, de szemtelenkedésük mögött ott lapult a félelem: egyszer csak felébred, és akkor jaj lesz nekik.

A nagy esemény után komor csend borult a házra; de meglepődéssel vettem észre, Madame Bayon kancsal szemében szorongó gyöngédség és néma csodálat égett, ahogy férjére pillantott. Nyoma sem volt benne tettetésnek. Étienne őszintén megilletődött arca mögül sem lesett ki gúnyos szatír, és a cselédek igazi, halk alázattal buzgólkodtak gazdájuk körül.

Bayon akkor nyert csatát, mikor azt hitte, elvesztett mindent. Mert utólag szánnivalóan bánkódott tette fölött. Szégyenkezett. Nem szólt senkihez, megfogyott, belesápadt az önmarcangolásba. Úgy surrant az utcán, a házak mellett, mint egy megbélyegzett tolvaj. Legkeserűbb szenvedése az volt, hogy önmaga előtt újra kiesett szerepéből. Ezt az alakítást saját egyéniségének kívánta hinni; csodálta, dédelgette magában. Forrón vágyakozott rá, hogy azonosuljon vele. Vágyakozott rá, hogy nagyszerű, tiszteletet parancsoló és erényes legyen, de egyelőre csak tökéletlen külső utánzata volt ideáljának. Bizonyos, hogy lelkét már beoltotta vele. Jövendő születései, sorsa e cél felé terelik majd, és beláthatatlan szenvedéseken át egyszer elérkezik oda, ahová jutni akar. Mintaképe a giccses, felszínes, külső maskara bőrén, húsán, vérén, idegein keresztül maródva lelkében ég, és átformálja jellemét. S e lelki nagyság egyedül hatóképes, mágikus sugárzása megszerzi végül a tekintélyt is, amely akkor már semmit nem fog jelenteni neki.

Jósé de Assis szelleme

1724-ben végre Párizsba költözhettem saját házamba nagykorúságom meghozta teljes anyagi függetlenségemet. Bayon legnagyobb megrökönyödésére pénzzé tettem minden birtokomat; eltéptem a szálakat, amelyek Varennes földjéhez kötöttek. Anyám már nem élt. Legsötétebb emlékeim közé tartozik utolsó találkozásom vele, röviddel halála előtt.

Sikerült látogatási engedélyt szereznem a Salpétriére-be, amelynek szerencsétlen betegeiről több mint száz évvel később szedette le Pinel a bilincseket. Az elmegyógyászat története eléggé részletesen foglalkozik ezzel a szégyenteljes fejezettel, bár szemtanúként állíthatom, a valóság túlszárnyalt minden feljegyzést. A Salpétriére-t akkoriban Hospice de la Vieillesse-nak hívták. Mintegy 10-45 épület sorakozott egy magas kupolájú templom kőül. Óriási udvarai közül a külsők szépen gondozott fákkal, szabályos fűágyakkal voltak beültetve, de beljebb kerülve már egyre több visszataszító, tragikomikus gyógyeszköz zavarta meg a kertek szelíd méltóságát. Mesterséges tavacskákon átívelő, buktató hidak, középen pagoda-szerű kalitkával a negativisztikus apatikus betegeknek, hogy egy halálos ijedtség emóciója felrázza őket. Forgatószékek, amelyeken rémült állatokként üvöltő szerencsétleneket szédítettek, hogy a centrifugális erő kiűzze fejükből a zavaró képzeteket, de legfeljebb gyomruk tartalmát ürítették körbe a szörnyű kínzástól. Taposómalmok, forgó kerekek letargikus betegek élénkítése céljából; és még számtalan torz építmény, amelyet a tehetetlen tanácstalanság hozott létre. Úgy festett az egész, mint egy nagyvásár kóklernegyede.

Az épületek közös termeiben az úgynevezett "könnyebb betegek" zsúfolódtak össze. Kóros izgalmuk minden pillanatban vad rikácsolásban, leírást nem tűrő rohamokban robbant ki. A munkától agyonterhelt, ragályos izgalmi állapotoktól megfertőzött személyzet nem győzte a rendcsinálás nehéz munkáját, Legtöbbje durva, tudatlan, tompafejű asszony volt, aki fáradtságát és kimerültségéből fakadó dühét a tehetetlen betegeken töltötte ki, vagy egyszerűen úgy bosszulta meg, hegy nem lépett közbe idején. A betegek sokszor súlyosan bántalmazták, megsebesítették, undorítóan bepiszkolták egymást. Váratlan szexuális kitöréseik ott játszódtak le egymás előtt, és mindenkit magukkal sodró, infernális bacchanáliává lángoltak fel; s még ijesztőbbé fokozta a dolgot, hogy elmebajos gyermekek is sínylődtek közöttük.

Anyámat egy két lépés hosszúikét lépés széles, dögletes levegőjű, ablaktalan cellában találtam meg. Szétfeszített karját a falhoz, lábát a padlóhoz, derekát hosszú láncokkal a mennyezethez bilincselték. Földhöz erősített, támlátlan padon ült. Szájából a hírhedt szájkörte csúcsos vége állt ki. A fontoskodó, fiatal orvos, aki hozzá vezetett, hamis részvéttel a fülembe súgta, hogy állapota rossz, igen rossz, egyik roham követi a másikat, azért kellett ezt a "sajnálatos végső fékezést" alkalmazni. Szívem összeszorult. Utálkoztam, és legszívesebben belevertem volna kövér, piros, ostoba fejét a szerencsétlen piszkába, amely sebesre marta csontvázzá aszalódott testét. Felkiáltottam a haragtól, kétségbeeséstől és szánalomtól. Könyörögtem, engedjék haza, én gondoskodom róla, tisztán tartom, és vigyázok rá. Egy gonosztevővel különbül bánnak, mint ezzel a szegény asszonnyal, akinek csak annyi a bűne, hogy beteg!

Megsértődtek. Minden kérésem, követelésem, fenyegetésem olaj volt a tűzre, végül is kereken elutasítottak, és erőszakkal távolítottak el az épületből.

Évekig betege voltam a képnek, amelyet magammal vittem anyám cellájából. A széttárt csontvázkarok, foszlánnyá tépett ruha alól kibukkanó, sebes, penészes bőr, eltorzult, haldokló arc és rémülettel tele, fennakadt szempár álmatlanná, étvágytalanná üldözött. Megkönnyebbülést éreztem, mikor haláláról értesültem. Mintha saját bilincsbe feszített, mocsoktól mart testemet oldották volna le a cella vaskarikáiról, hogy a hullapadon kinyújtóztassák végre.

*

1724 Párizsa a kétkedő nyugtalanság állapotában várakozott. Az 1715-ben elhalálozott Napkirály túl sok robbanóanyaggal telítette az országot, s XV. Lajos kiskorúsága alatt Fülöp orléans-i herceg régenssége erkölcsi romlottságával és szerencsétlen pénzügyi rendszabályaival sokkal mélyebben megingatta már a nép türelmét, semhogy könnyen hihettek volna a fiatal király sokat ígérő indulásának, noha Fleury bíbornok békés, okos, kiegyezéseket kereső politikája vezette már a zilált államügyeket. Ő sem tudta azonban a gyökeréig rothadt, elöregedett rendszert meggyógyítani, mert maga is a régi világhoz tartozott, s legfeljebb kendőzni próbálta a dolgok felszínét; míg a mélyben ott erjedt az ijesztő antitoxin: a forradalom, amely nem egyezkedni akart, hanem rombolni, hogy a pusztulásból új élet fakadhasson. Fleury bíbornok időt nyert a Bourbonoknak. Meghosszabbította a beteg haldoklását, s a rokokó pirosítójával, rizsporával az egészség illúzióját varázsolta petyhüdt arcára.

A fiatal király egyénisége még nem nyert határozott körvonalakat. Tunya, felelőtlen bujasága, érzéketlensége minden sürgető probléma iránt, vak kényelemszeretete és gőgje, amellyel az abszolút uralkodó légüres terébe zárkózott, elrejtőzött az ifjúság simulékony, puha viaszába s Fleury határozott, ügyes alakja mögé. A remény halhatatlan, s míg egy uralkodóról nem bizonyosodott be, hogy semmivel sem különb zsarnok elődjénél, a nép megszépítő legendák füzérét szövi köréje önmaga vigasztalására. Sohasem várták még annyira a reformert; tehát néhányan a lelkesedők közül felruházták a fiatal XV. Lajost a reformer elszántságával, a humanista megértésével, s azt remélték, ő lesz az, aki megváltoztatja és kiegyenlíti majd a francia társadalom sértő és tarthatatlan egyenlőtlenségeit. A többség azonban gyanakvó rosszhiszeműséggel figyelte az udvar körül változatlanul folyó tülekedést, zsíros hivatalok, javadalmak sültgalamb röptét az "Isten által kiválasztottak" szájába a születési jog alapján, anélkül, hogy tekintetbe vettek volna érdemet vagy rátermettséget.

*

Egy Jósé de Assis nevű különc portugál örököseitől vettem meg különös házamat teljes berendezéssel a Faubourg St.-Germain egyik kis zsákutcájában, amely azóta nyomtalanul feloldódott az időben.

A magas, repkénnyel futtatott kőkerítés és sűrű fák mögé zárkózó vöröstéglás épület mindjárt, ahogy megpillantottam, barátként kínálkozott fel nekem; mert nemcsak a múlt rezzent ismerős húrokat a lélekben, hanem a jövő színhelye is, amely vázlatában készen várakozik, hogy a szükségszerű történések kulisszája legyen.

Egy öreg szolgát is kaptam a vételárért: a kimért modorú, bogaras Maurice-t. Úgy odatartozott, mint a sajátos légkörrel körülszőtt tárgyak a kevés bútorral berendezett, diófa burkolattal borított szobákban. Maurice féltékenyen vigyázott, nehogy elmozdítsak valamit a helyéről. Ha egy-egy könyvet szórakozottságból más polcra tettem a falat borító állványon, másnap újra régi helyén találtam. Makacs, néma küzdelem zajlott le így közöttünk, amely végül is Maurice győzelmével végződött. Akkor már hiányzott az erőm és meggyőződésem az ilyenfajta harcokhoz, amelyet csak a pillanat emberei vívnak végig olyan fontoskodó kitartással. Egy szállodai szobát sem kívántam volna átrendezni, mert tudtam, másnap vagy egy hét múlva továbbutazom. Tehát barátságos megadással belenyugodtam Maurice kívánságába, és vigyáztam, nehogy megsértsem benne a de Assis-dogmát. Harminc évig szolgálta urát, és az átitatta babonás hitével, hogy ő teste pusztulása után is élni fog teljes öntudattal, visszatér majd, és jelet ad Maurice-nak. Az öreg szolga sohasem beszélt erről. Maga volt a diszkréció és hűség. A könyvtár álbúvárkodása alatt állítottam össze elődöm jellemképét a könyvek margójára írt kusza jegyzeteiből.

Érdekes, különc módon összehordott könyvtára volt okkult könyvekből, teológiai munkákból. Az erotikus sorozatok mellett meglepett az inkvizícióról írott kötetek nagy száma. Sencia: Fra Giorgia da Casale, II. Gyula pápa inkvizítoráról írt könyvét csaknem végig vaskos tusvonalak jelölték, s margóján röpködtek a kérdő- s felkiáltójelek. Helyenként lázasan odavetett szavak zsúfolódtak a nyomtatott sorok mellé; rohanó gondolatáradat kiragadott töredékei, amelyeket a képzelet és intuíció kiegészíthetett, megidézve így egy torzult eredeti koponya belső világegyetemét. A könyv első oldalát Casale ismeretlen festő által készített portréja díszítette. Sápadt, horpadt arcú, nagy szemhéjú, gonosz szájú aggastyánt ábrázolt, s alatta de Assis feldúlt betűi tántorogtak: "Igen! Ő az. Így néztünk szembe a tükörben! Emlékszem, és egyre jobban emlékezni fogok, ha egészen szétfeszítem a kaput!" Majd később Casale ifjúságának leírásakor: "Ez tévedés! Milyen kevéssé látnak az emberek a tettek mögé! Giorgio azért tett meg valamit, mert félt meg nem tenni. Gyáva volt, és félelmében vált kegyetlenné. Istenem. Uram. A tavaszi fák Veronában. Egy asszony jön a sárga úton tömör kék fák sorai között. Testére nehéz bársony csavarodik, és keble kiduzzadt a fátyolszövettel elfedett, mély kivágásból. Giorgio! Giorgio! – hangjának érintése fáj, mintha kést szúrnának a lágyékába és mégis… jaj… csupa pattanás a torz kamaszarc, és az imádság laza sorai közé vad ábrák tolulnak… Ez a kép biztos… világos… éles… A kolostorfolyosó nagy, vörös kőkockái és a cella falán a megfeszített Krisztus szenvedő, megbámult arca… igen, biztos, egészen biztos!"

De Assis tehát harcolt az emlékeiért, amelyek csaknem minden ember eszméletén átsuhannak a pillanat ezredrészében. Módszeresen ostromolta önmagában a tilos kaput, amely elzárja a múltat. Talán kivételesen erős átütközések történtek nála, vagy egyszerűen a magányos, figyelő, gondolkodó ember minden esetben bekövetkező felfedezései ragadták magukkal; hiszen a dolgok vannak bennünk és körülöttünk, csak érzékenyen, nyitottan, előítéletek nélkül összpontosítanunk kell rájuk; kérdeznünk kell, és ők felelnek.

Egy primitív rajzokból összeállított erotikus sorozat tükör előtt tetszelgő, telt idomú, parázna némberének testén át- meg átírt hullámzó sorokat: "…A gonosz asszonyok húsa hideg és dércsípte szamócaillatú… Akik csak álmomban jártok hozzám, és megrabolták férfierőmet… Síkos bőrű succubusok… a legszebbek és szörnyűek… emlékszem…"

Az Ótestamentum pergamenlapú, elefántcsont kötésű, hatalmas kötetének utolsó oldalán találtam a következő feljegyzést, szinte gyermekes szeszéllyel, tükör-írással írva:

"Maurice várni fog… Maurice jelet kap majd, ha én már… ha eljön az idő… Maurice volt Veronában is… Akkor…"

*

Első ismerősöm Párizsban Péloc doktor volt, akit a nehéz légzésű Maurice-hoz hívattam el, az öreg heves tiltakozása ellenére. Elhanyagolt külsejű, középtermetű ember volt. Láthatólag egy cseppet sem zavarta foszlott, kék bársonyfrakkja, ingfodrának foltos étlapjellege és a harisnyáján villogó kisebb-nagyobb szakadások. Friss, barátságos légkört hozott mindenüvé, ahová beperdült szorgalmas, derűs kis alakja. Szüntelen mosástól, keféléstől vörösre mart, felpattogzott bőrű kezét olyan izgatott tettvággyal és elszántsággal dörzsölgette össze, hogy a betegségtől leterített páciens rögtön érezte: ez az apró David biztosan győzelmet arat majd a kórság bármilyen hatalmas Góliátja fölött. Maurice-t is rögtön meghódította, nemcsak azzal, hogy különféle füvekből összeállított füstölőszere valóban nagy könnyítést okozott légzésében, hanem mert Pélocot egyszerűen szeretni kellett. Tökéletesen személytelen volt. Csak a mások ügyeiben, bajaiban, örömeiben és problémáiban élt. Evés, ivás, alvás gyors, szórakozott, elsietett műveletek voltak nála. Kabátot télen is csak olyankor viselt, ha ráhúzta valaki. Csodálkoztam, hogyan győzi rengeteg munkáját. Az emberek megérezték benne az isteni szolgát, terhek elhordozóját, a lelkes meghallgatót, és köréje gyűltek panaszaikkal. Igénybe vették éjjel-nappal, gyakran fillér ellenszolgáltatás nélkül. Gazdagabb páciensei jól megfizették – nálam is bőséges honoráriumban részesült –, de pénz nem maradt meg a zsebében. Egyik helyen kapta, a másikon, ahol szükség volt rá, odaadta. Az ilyenfajta ember mindig mágikus központtá válik, hiszen igen kevés van belőle. Legtöbben annyira elteltek önmagukkal, hogy más életéből szemernyi sem fér beléjük.

Péloc volt az első szál, amellyel kiemeltem jövőm sötéten hallgató víztükre alól a dús hínárszövevényt, új életem kísérleti anyagát.

Péloc kopott kis alakja rendíthetetlen, kíváncsi jósággal végigvonult egy sereg embersors belső termein; nyomortanyákon, polgári lakások szűk, pállott hétköznapiságán, művészek, fantaszták, szélhámosok, prostituáltak hevenyészett tanyáin, papok, nemesek és főnemesek szűrt levegőjű, tükörfalas palotáin. Ő minden viszonylatban egyforma volt; kutató szeme előtt a keret leolvadt, semmivé vált az ember körül, aki testi vagy lelki sebeit mutatta. Hiányzott belőle a világboldogító forradalmár gőgje is; ő a gazdagot, előkelőt éppen úgy szánta, értette, és segítette, mint a piszokba ragadt koldust. Mindegy volt neki a szó legigazabb értelmében. Talán ez a mértéktelen lekötöttsége és megterheltsége tartott vissza tőle, hogy valóban mély, értékes barátságunkat a teljes őszinteségig fejlesszem. Nem akartam még a magam szikláját is rágördíteni. Annyira fáradt volt, mikor kandallóm tüze mellett megpihent néha egy fél órára! Álmatlanságtól égő szeme le-leragadt az áradó melegben, és mikor saját, apró horkantására felriadt néhány perc múlva, bocsánatkérő mosollyal mentegetődzött:

– Szegény Madame Lacroix, a pékné, tudja, akiről már beszéltem. Ikreket szült az éjszaka. Este hétkor kezdett vajúdni, és hajnalban ki kellett operálni mindkét kicsinyét holtan. Pedig mennyit beszélt róluk… Valamit tennem kell érte, hogy áthidaljuk ezt a nehéz időt, míg újra gyermeket kaphat. A melle feszül a tejtől, a bölcső meg üres, amelybe olyan szép atlasztakarót hímzett… Borzasztó ilyenkor az asszonyoknak… Mit gondol, Monsieur de la Tourzel… ha egy kosár kismacskát szereznék neki valahonnan?… Igen-igen… azt hiszem, az jó lesz! – és már csupa eleven gond és részvét volt, anélkül, hogy saját fáradtságát észrevette volna.

De Assis különös, elmúlt alakja erősen érdekelte; csak azt panaszolta, hogy nincs elég ideje foglalkozni vele. Ennek ellenére sokat olvasott, ha máskor nem, éjszaka. Tiszta, tágas koponyájában minden területen szintézis született. Világos áttekintése volt az alchimiáról; biztos kézzel emelte ki az értékes valóságot a csalás és fantazmagóriák ingoványából. Ismerte Paracelsus jelentőségét, és ezen a vonalon gyógyított nagy eredménnyel.

Egyszer megkérdeztem tőle, mit gondol, adott-e már jelet de Assis Maurice-nak? Én nem akarom firtatni az öregnél, hátha elriad tőlem, hiszen nem sejti, hogy tudok erről a transzcendens ígéretről.

– Még nem jelentkezett – mondta Péloc.

– Honnan tudja? – csodálkoztam.

– Megmondta nekem.

Halvány neheztelés támadt fel bennem, aztán eloszlott. Persze. A magamfajta, sötét problématömb erőlködhet éveken át; az öreg, zárkózott Maurice Palócnak mondja el titkát, mert Péloc olyan, mint az univerzális kulcs: minden lelket kinyit.

Maurice úgy táplálta Péloc doktort, mint anya a gyermekét. Egyszer csak becsoszogott, tele tálcát rakott le eléje, és zsörtölődött, ha meghagyott valamit:

– Hiszen ez már bele se fért volna a gyomrába a doktor úrnak, annyira elszokott az evéstől. Csupa erő a zöldségleves, tessék csak meginni! Szeretném tudni, ki gyógyít meg egy orvost, ha beteg lesz, he…?!

Engem is ellátott minden jóval, és szívelt a maga módján, de a tiszteletteljes távolságot szigorúan megtartotta közöttünk. Pélocot imádta. Palóchoz senki sem volt tiszteletteljes. Az ő jelenlétében elillant minden feszesség, s az emberek álarc nélkül tárták eléje titkolt gyermeklelküket.

Valamelyik látogatása alkalmával Péloc felmutatott egy képre a vitrin fölött. Ezt a szép, napos olasz tájat ábrázoló festményt mintha szándékosan helyezték volna ebbe az előnytelen, árnyékos sarokba. Egyszer megkíséreltem máshová akasztani, a szalon filigrán, aranyozott, rokokó nippasztala fölé, ahol balról kaphatta bőven a beömlő fényt, de másnap újra ott találtam a vitrin fölött féltékeny homállyal fedve.

– Mit ábrázol ez a kép?… Nem látom jól – kérdezte Péloc.

– Egy veronai tájat, Monsieur – felelte Maurice.

– Mindig ez volt a helye? – kérdeztem közbevetve.

– Nem. A másik oldalon függött a nippasztal fölött.

– Hát akkor miért… – ránéztem hirtelen. Szája zárt, rideg vonallá keményedéit. Elhallgattam. Maurice várt egy ideig, azután nesztelenül kiment.

*

Az alchimia a XVIII. század elején már a teljes hanyatlás tüneteit mutatta. Mindaz, ami homály, tévedés, kapzsi, mohó tudatlanság volt benne, ellene tanúskodott. Az új "felvilágosodás!" áramlat megrészegültjei, akik soha még csak meg sem sejtették ennek az évezredes tudománynak titkos, belső lényegét és igazságait, győzelmi tort ültek, hogy felfedezéseik valóban frappáns részleteredményeivel sikerült agyonverniük az ősi szó első két betűjét. A fiatal kémia megszületett. Megindult az egyszerű, tehát újabb alkotórészekre nem bontható testek sorozatos felfedezése, és ezeknek elemek gyanánt való felismerése. A kísérleti tények bizonysága előtt "semmivé törpült" mind a régi arisztotelészi felfogás, amely a földet, vizet, levegőt és tüzet hirdette minden testek alapanyagául, mind az újabb kori alchimista nézet, amely szerint minden test a higany, kén és só összetétele. Kiderült, hogy mind a levegő, mind a víz összetett testek, sőt alkotórészeik viszonylagos mennyiségét is meghatározták. A kémiai elemzési eljárások finomságának és megbízhatóságának növelésével sikerült pontosan megkülönböztetni az aranyat és ezüstöt a hozzájuk hasonló színű ötvözetektől, s így már nem lehetett a külső tulajdonságok hasonlóságán alapuló jóhiszemű tévedéseket vagy rosszindulatú csalásokat elkövetni. De nemcsak a tudományos haladás és kísérleti bizonyítékok szerepeltek az alchimia sírásói közt. Igen sokan vállalkoztak, hogy végére járnak a dolog történeti hátterének. Még gyökereit is ki akarták irtani az alchimia "korhadt fájának". A gúny és lekicsinylés nyílesője csak úgy záporozott Hermes Trismegistos, Geber, Basilius Valentinus, Paracelsus és a többi alchimista múltba merült titáni alakja körül. A fiatal győzelemittas harcosok végül is azt hitték, hogy végérvényesen elintézték a mágikus fényforrásokat, pedig csak úgy jártak, mint az elkápráztatott ember, aki tenyerét szeme elé emelte, s azt képzelte, ezzel kioltotta magát a napkorongot.

Péloc doktor kétkedéssel figyelte a nagy sürgés-forgást; az új vallás hangos türelmetlenségét, amely semminek sem kegyelmezett, ami régi volt. Sokat beszélgettünk erről a szellemi forradalomról mi ketten, passzív szemlélői a hatalmas színpadnak, amelyen egy társadalmi és lelki átalakulás véres színjátékának előkészületei folytak.

– Nem a munkájukat és felfedezéseiket gáncsolom – mondta Péloc. – A kémiai kísérletek nagyszerűségét magam is átéltem már, és látom jelentőségét. Tudom, hogy a kémia kitágítja és átformálja majd az egész világképet. Mindössze a fiatalok tudákosságától, mindent letorkoló, összetákolt elméleteitől érzek némi bosszúságot. A kezdetén vannak valaminek, és a beérkezettség pózában kérkednek. Azt hiszik, mivel egy új területen lerakták jövőjük alapköveit, joguk van a múlt klasszikus remekműveit gyűlölködve lerombolni, noha e remekművek titkába és bölcsességébe soha bele nem hatoltok. Az egészséges jelen csak a múltból fakadhat, mint szülője ágyékából a gyermek. A kémia ma azon van, hogy apagyilkosságot kövessen el. Mindig voltak korszakok, amelyek valamely forradalmi külső vagy belső tényező hatására megtagadták és elveszítették múltjukat. Hatalmas, fejlett kultúrákat zúztak össze, temettek el, süllyesztettek feledésbe fizikai és szellemi kataklizmák. A megmaradottak és újonnan jöttek azután visszazuhantak a kezdet primitív sötétségébe. Vajon mit tudunk ma például Chaldea és Egyiptom fölényes csillagászati tudományáról, matematikájáról, hieroglifákba rejtett, szimbólumokba zárt misztikus hagyományairól és lenyűgöző filozófiájáról? A tiszta és szépséggel teljes görög szellemiség csillogó felszíne elkápráztat bennünket, de hol vagyunk a mélyétől; az eleusisi misztériumok, Orpheusz, Pitagorasz való átélésétől és megértésétől? Az alchimia igazi hivatása az ezoterikus hagyományok őrzése; s a mesterséges homály körülötte nem egyéb, mint szentélyvédő szörnyetegek. Senki sem vádolhatja érte az Adeptusokat. Elég példa mutatja az emberi elfogultság történetében, micsoda halálos veszélyek ellen kellett védekezniük. Az alexandriai könyvtár elégetése és Savonarola fanatikus vandalizmusa pregnánsan megmutatja, hogy az örök értékű és érvényű hagyományok legpusztítóbb ellenfele mindig a fanatizmus; mindegy, vallási fanatizmus-e vagy a tudományé. Valójában a tudomány és a hagyomány oppozíciója csak időleges lehet, ha mindkettő képviseletében elfogulatlan, Igazi papok kerülnek szembe egymással. A tudomány meg nem alkuvó szolgája, aki becsületesen végigjárja az utat, legfeljebb nagyobb kerülőt tesz, míg elérkezik a felismeréshez, hogy minden út a Teremtő Szellem misztériumához vezet. A hagyományok beavatottja eleve ebből indul ki. A tudománynak előbb fel kell bontania a sűrű anyagot szubtilissá, s a szubtilis anyagot addig redukálni, míg szellemi elvvé válik. A mai kémia megkezdte ezt a folyamatot, s egyelőre népszerű, közérthető neveket ad az anyag tulajdonságainak, amelyeket az igazi alchimia éppen úgy, sőt mélyebben ismert, de rejtett képnyelvbe öltöztette. A kémia a maga lassú, tapogatódzó kísérleti módszerével küzdi ki eredményeit az okozatok világában. Az alchimia nagy analógiái az okokat rejtik magukban. Nem kell különösebb jóstehetség előre látni azt, hogy a kémia, valóban jelentős és közérdekű felfedezései mellett még jó néhány évtizedig, ha nem évszázadig, nem fog gyógyszereivel olyan sikeresen beteget gyógyítani belső bajaiból, mint Paracelsus, az alchimista gyógyított. Paracelsus az okokat küszöbölte ki, különös tekintettel az ember egész szervezetére, lelki és testi struktúrájára. A mi kémiánk még sokáig specialistákat fog nevelni, s bonyolult összetételű gyógyszereit egy-egy szervnek címezi majd, nem számolva azzal, hogy a másikat esetleg megmérgezi vele.

– Szóval, maga Péloc, csak a Doktor Universalisban hisz?

– Feltétlenül. És abban is hiszek, hogy a kémia és a rátámaszkodó orvostudomány újra elérkezik majd Paracelsushoz, s rajta keresztül az évezredes, bölcs hagyományok tiszteletéhez.

A "bárányok" követe

Péloc doktor hozta el hozzám Jean Lepitre-t. Nem akarta szegény feje; esze ágában sem volt, de nem tudott nemet mondani neki. Bűnbánattal telve, dadogva vallotta be, hogy őrülten kíváncsivá tette különös házamra, könyvtáramra, s azóta Lepitre mindenáron jönni akar. Már megkísérelte, hogy lebeszélje, de Lepitre nem olyan ember, akit el lehet ijeszteni valamitől. Kicsikarta tőle az ígéretet, hogy legalábbis szóvá teszi előttem a dolgot.

– Miféle ember ez a Jean Lepitre? – tértem ki óvatosan a válaszadás elől.

– Hát… kissé bogaras, de… alapjában derék fiú. Talán valamivel több a rögeszméje, mint az embereknek általában. Kis kegyszerüzlete van a Rue Saint Honorén. Régi könyveket, kéziratokat Is árul. Egy sokkal idősebb asszonnyal lakik együtt. Úgynevezett lelki egyesülésben élnek, mert testi kapcsolat nincsen közöttük. Rengeteget imádkoznak. Alapítottak néhány bibliamagyarázó társaságot, ahol előadásokat tartanak, reggeltől estig mások ügyes-bajos dolgaiban futkosnak, testvérnek szólítják egymást, a külsejükkel nem törődnek, húst nem fogyasztanak, állandóan a mámoros emelkedettség állapotában lebegnek, és hitük szerint fokozatosan átélik a szentté válás két grádusát.

– Hű… ez igen bonyolultan hangzik!

– Szeretném, ha nem ijedne meg tőle. A valóság mindenesetre különbözik az eksztatikus világképtől, amelyet képzeletükben megteremtettek. Lepitre tüdőbaját kezelem. Véleményem szerint e különös pár valóban szép és tiszteletre méltó törekvéséből hiányzik a mérlegelés és az őszinteség. Elsősorban önmagukat áltatják, aztán egymást, végül tanítványaik körét. A szentté válás legmagasabb emberi fensége másfajta eksztázist kíván. Jean Lepitre és Rosalie Bault túlságosan szenvedélyesek, de erről nem akarnak tudni. Veszedelmes dolog az alsótest és az ösztönvilág kétségtelenül élő, erős vadállatait hátunk mögé engedni azzal, hogy tagadásba vesszük őket. Rosalie Bault halálosan szerelmes volt a fiatal, hektikás Lepitre-be, s csak később változott éhező testű asszonyból eszmékhez alkalmazkodó, rajongó tanítvánnyá. Lepitre-t a tüdőbaj hideglelős lázai forralják. Mindketten föld alatti tüzekre borítottak erőszakkal fedőt, s én robbanástól tartok.

Nevettem.

– Egyet mindenesetre elért nálam, doktor. Felkeltette érdeklődésemet irántuk, bár az a gyanúm, meg akarnak téríteni… Mikor jönnek el hozzám?

– Vasárnap…

*

Péloc szavai után természetesnek találtam, hogy Lepitre-vel együtt Rosalie Bault is beállított hozzám vasárnap délután. Furcsa pár volt, az bizonyos. Lepitre sovány, magas, hajlott alakján papos, divatjamúlt posztókabát feszült. Lábának szánalmas vékonyságát leleplezte a szoros térdnadrág és a harmonikázó, fekete pamutharisnya. Vadul felmeredő, szinte egy tömbnek ható, kékesfekete, gyapjas haja talán sohasem látott fésűt. Keskeny, szürkés, zsírosan fénylő arcán a pofacsontoknál kétoldalt láz eres, vörös foltjai égtek. Nagy, húsos, törött orra, lapos, vastag, formátlan ajka volt, amelyen állandó elragadtatott mosoly remegett. Fejét hátrahajlítva, sötét, csillogó, domború szemhéjú szemét mindig félig lehunyva tartotta, mintegy lelki kéj önkívületének odaadásában. Rosalia Bault arcán ugyane kifejezés részegült visszfénye ragyogott. Ritkán láttam elhanyagoltabb külsejű nőt, bár később rájöttem, sokkal műveltebb Lepitre-nél. Zilált, ősz fürtjeinek, pattanásos, lógó húsú arcának, beteg fényben úszó szemének, színtelen szájának és fakó, rongyos ruházatának látványa visszataszító volt az éles nappali fényben. Talán egy ember nem járta erdő barlangjában tiszteltem volna ezért, Párizsban azonban gyanakvással töltött el: a külső túlságos bizarrsága mindig a többi teremtmény fölé való kerekedés vágyából fakad, akár a fokozott luxus, akár annak ellenkezője felé hajlik.

Lepitre megragadta a kezemet, magához húzta, és hosszasan szorongatta olyan megdicsőült arckifejezéssel, mintha látásom a mennybe ragadta volna. Halk, fedett hangon beszélt, inkább sugdosott felém: rendkívül hevesen vágyott rá, hogy megismerjen, és kiváltságos örömöt okoz neki, hogy házam fedele alatt tartózkodhat.

Az ilyen modor roppantul meghökkentő és zavarba ejtő. Kissé szégyelltem magamat helyette, és úgy tettem, mintha semmi szokatlan nem történnék. Szerettem volna, ha abbahagyja a kézfogást is, mert tenyere tapadós verejtéket izzadt. Szájából lázas, romlott lehelet csapott orromba. Egy pillanatra az a rémes gyanú suhant át agyamon, hogy forró testvéri csókot akar arcomra tapasztani, de szerencsére nem tette. Mindenesetre kissé felborult lelki egyensúllyal tessékeltem a szalonba őket, és nehezteléssel gondoltam Pélocra, micsoda embereket engedett hozzám. Később beláttam, Péloc csak eszköze volt a hozzám irányított dolgoknak, amelyek nélküle más módon értek volna el.

*

Lepitre mindjárt az első szavak után közölte velem, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, s ilyenformán testvérek. Alapjában nem ellenkezett véleményünk; de édeskés, virágos, erőltetett hasonlatokba burkolt kinyilatkoztatásai felkeltették bennem az ellentmondás vágyát. Mindig szégyenkezést és taszítást érzek, ha valami emelt, érzelmes hangon "a mi édes, malaszttal teljes Mennyei Atyánkról" és a "jóságtól illatozó Krisztus drága vére hullatásáról" beszél, noha Krisztus igen közel áll hozzám, és tisztelem a magányban elmondott, egyszerű imádságot, Lepitre és Rosalie olyan izgatott, szenvedélyes élvezettel görgették szájukban a legémelyítőbb szavakat, mint az ínyencfalatokat. Rosalie arcára és petyhüdt nyakára szederjes foltok ütköztek ki, ajkát nedvesre nyalta, szemébe könnyek gyűltek, hangja elcsuklott, Lepitre percről percre bizalmasabb nyilatkozatokat tett. Bevallotta, hogy Rosalie-val szüzességben él együtt, csak lelkeik érintkeznek, sokszor órákon át tartó önkívületben.

– Érdekes – mondtam csendes undorral. – És… hogyan hozzák létre ezt az… érintkezést?

Lepitre készséggel részletezte. Agyaik a szoba két falánál állnak, távol egymástól, függönnyel elválasztva. Este, mikor lefekszenek, kioltják a fényt, hanyatt fordulnak, kinyújtóznak, és forró szeretettel, állhatatosan egymásra gondolnak, míg elömlik rajtuk a mennyei gyönyör borzongása. Sokszor annyira elviselhetetlenné fokozódik ez a lelki nász, hogy hangosan kiáltoznak, sírnak, nevetnek és imádkoznak boldogságukban.

Pélocra néztem. Szemét lesütötte, és olyan képet vágott, mintha néhány hegyes szögön ülne, de nem tartaná illőnek beszélni róla.

Rosalie villámgyorsan előrehajolt, és kezemre tette érdes, hideg tenyerét:

– El kell jönnie – mondta. – El kell jönnie összejöveteleinkre. Lehet, hogy közülünk való, csak még nem tud róla. Az Úr összegyűjti az ő bárányait az örök életnek, ő a farkasokat átengedi a pusztulásnak. Tűzeső, dögvész, kínhalál, vízözön, tengerrengés nyitja meg a pokol kapuját. A paráznák, az értelmükre gőgösek, az új tudomány művelői, a hidegek, a gúnyosak, az imádságmulasztók és káromlók, a részegesek és dúskálók, a tagadó papok, a pogányok, eretnekek és zsidók, mind-mind a nagy kerékbe kerülnek, amely összeőrli bűnös húsukat és lángoló ölüket egyetlen véres tömeggé, így köpültetnek az idők végezetéig a sátán eledelévé, élő, vonagló, gyötrelemtől sikongó, örökké érző és örök halálba taszított kárhozottakká… Rosalie hangja megremegett az áruló, utálatos kéjtől. Száj szöglete lefelé rángatózott, alsó ajka előretolult. Arcán, lebenyes nyakán a foltok sötéten égtek. Ijesztő volt és ellenszenves.

– Mi figyelmeztettük… mi megtettük kötelességünket… – vágott közbe fedett hangon, tapadó mosollyal a duett másik tagja, Lepitre. – A bárányok várják önt…

Hát így állunk – gondoltam.

Lepitre cédulát csúsztatott az asztalra pontos címmel.

– Okvetlenül… majd elmegyek… persze… majd… igen…

Szerettem volna már kívül tudni őket az ajtón. Úgy búcsúzkodtak, mintha tetőtől talpig ragasztóval lettek volna bekenve; minden testrészüket külön szakították el tőlem.

– Bocsásson meg – súgta oda nekem Péloc boldogtalanul.

– Soha! – feleltem én is súgva, de mosolyogtam.

*

Abban a pillanatban nem is álmodtam róla, hogy valóban el fogok menni Danjou márkiné palotájába, a "bárányok" főhadiszállására.

– Hogyan bírja elviselni őket? – kérdeztem Pélocot, aki másnap a szokott esti időben beállított, – Magát nem akarták akolba terelni?

– Halasztást kértem tőlük, és nekem kivételesen, megadták – mondta sok ráncba futó imposztormosolyával Péloc. – Megígértem, hogy az utolsó pillanatban biztosan felkapaszkodom lélekmentő bárkájukra, most azonban nincs időm rá. Azt gondolom, Lepitre és Rosalie hallgatólagosan elvállalták a közbenjárást értem szigorú, vérszomjas uruknál, s rengeteget imádkoznak érdekemben. Kérem, higgye el, nem olyan reménytelen szörnyetegek, mint amilyennek mutatkoztak önnek. Hitükben van valami megrendítő és szánnivaló. Valóban jót akarnak, és rettegnek a legkisebb botlástól. Olyan uralkodót emeltek maguk fölé, aki mérhetetlenül kicsinyes és egyáltalában nem megértő. Állandóan ijesztgeti őket, erényeik fölött szórakozottan elsiklik, és csak hibáikat tartja számon. Amellett ezer kétség között hagyja őket, s azt a képzetet kelti népes szektájuk minden apró csoportjában, hogy egyedül ők vannak az igazság birtokában, míg a másik csoport hanyatt-homlok zuhan a pokol felé hamis értesülései miatt. Állandó az ellentét közöttük. Vitáik megközelítik a zsinatok szenvedélyességét. Lepitre-nek, de még inkább Rosalie-nak nagy keserűséget okoz, hogy az általuk elindított mozgalom csoportjai csaknem kivétel nélkül választottak egy-egy önálló véleményű vezért és prédikátort, aki a Bibliát teljesen önkényesen magyarázza. Vannak köztük olyanok, akik kétségbe vonják Lepitre elhivatottságát, és aljas gyanúval szennyezik be együttélését Rosalie-val. Vannak, akik nem hisznek a szeplőtelen fogantatásban, ismét mások a testben való feltámadást tagadják. Primitív, de állandóan tevékeny koponyák bábeli nyelvzavara ez. Egyetlen fogalomban nem tudnak megegyezni egymással, annál is inkább, mivel konok gyűlölettel gyűlölik az értelmet, és csak az érzelmekben hisznek. Fellázadtak hajójuk kapitánya, az ész ellen, vízbe hajították a kormányost, és egyedül a széljárásra bízzák sorsukat. Izzó áhítatuk trópusi nyarán át- meg átzúg az érzékiség és indulatok sirokkója. Az odaadó áldozatnyújtás toronymagas hullámcsúcsáról a másik pillanatban már hullámvölgybe bukfenceznek: acsarkodva megszólják egymást. Sírásig lelkesednek, és ijesztő dührohamokat kapnak egy-egy szó miatt. Folyton egymás életét lesik, vitatják, kifogásolják. Szüntelenül ugrásra, beavatkozásra készen állnak a prédikációk tüzes ostorával, de a testvér, akin végigvágnak vele, olyan sértődött ellentámadást indít azonnal, mint egy ágyúkkal telerakott erőd. Duzzogó prófétákként járkálnak így egymás között, méltatlanul üldözöttekként, ámde heves dörgedelmekre felajzottan a másik veszendő lelkének megmentése érdekében…

Nevetésem elfojtotta szavát, és őt is magával ragadta.

– Ha nevetek is, tagadom, hogy ügyük nevetséges volna! – tiltakozott aztán. – Képzelje csak el, Istennek milyen nehéz dolga van velük. Az ő esetük talán a legnehezebb dió az egész teremtésben. A hitetlenek tagadásukkal állítják Istent, a kétkedők szívósságukkal megidézik, az egyszerűek alázatosságukkal eljutnak Hozzá végül, de egyik sem határozza meg Őt ilyen Lepitre-féle reménytelenül antropomorf szörnyetegnek. Régi hitem, hogy a szkeptikusok előbb látják meg a mennyek országát, mint a fecsegő ügynökök, akik mindenkit odacsábítanak ugyan magas jutalék reményében, de azután jó néhányukról kiderül, hogy titokban az ördög portékáját vásárolják. Ne higgye, hogy puszta szofizma, amit mondok. A szektáriánusok lelke szűk tér, amely zsibárusboltként telve van tömör és kényelmetlen bálványokkal. Csak a szellemnek és igazságnak, tehát Istennek nincsen helye benne.

Figyelmesen néztem rá. Péloc társasága végtelenül lebilincselő és mulattató volt. Elhatároztam, vallomásra bírom e végső és szemérmes emberi titokról, amely minél mélyebb és közösebb, annál inkább magánüggyé válik.

– Isten… ön olyan határozottsággal és hévvel beszél róla, Péloc, hogy iriggyé tesz. Szegénynek és tapogatózónak érzem magamat célzásainak ereje előtt.

– Azt hiszem, bármiféle viszonylatról könnyebb beszélni, mint a Vele való kapcsolatról – mondta Péloc maga elé nézve. – Én talán sohasem beszéltem róla, annál is inkább, mivel ez a fogalom állandó alakulásban van bennem. Az én Istenem egy régi gyermekidőben a föld felett függő, csillagos kulisszák mögött lakott; hosszú, vattás szakálla volt, és trónuson ült. Unalmas, távoli öregúrnak tűnt előttem, akivel egyszer, ha meghaltam, vétkeim miatt esetleg kínos ügyeim lesznek. Azután később, egy nagyon nehéz kamaszórában közelrohant hozzám; süket, sötét vádlóvá változott, de semerre sem mutatott kiutat. A válságot leküzdöttem, és Isten összezsugorodott, egészen mellékessé törpült, mint egy fakó régiség a padláson. Egy piétikus fellobbanásomban újra elővettem. Különféle tulajdonságokkal ruháztam fel. Fétist csináltam belőle. Hízelegtem neki, mert hiú volt, és imádkoztam hozzá, hogy megvesztegessem, de még mindig rajtam kívül izolált előkelőség volt, akinél rövid, tisztelgő látogatásokat tettem. Fiatal férfi koromban egyszerre izgatni kezdett valódi kiléte. Körültapogattam, megmértem, arcába néztem. Rájöttem: hozzám hasonlít. Tökéletlen, véges és tehetetlen, mint én vagyok. Akkor megöltem. Sokáig halott volt. Most kísértet. Kívül nincs többé. Valahol bent bolyong testetlenül, körvonalak nélkül, megfoghatatlanul, egészen mélyen. Nincs hangja, csak impulzusai vannak, amelyek a gondolat küszöbéig érnek, mégis több minden gondolatnál és szónál, több a látható formavilágnál, amely körülvesz, a káprázatoknál és fájdalmaknál, a félelemnél és a halálnál. Több mindennél, amit ismerek és ami megismerhető.

Hallgattunk. Elhalkuló, utolsó szavai visszhangoztak bennem, és megidézték az én halottamat is, akit Homonculus precíziós műszerei végeztek ki. Létének különös alakulását lelkemben hasonlónak éreztem Péloc átéléseihez. Különös volt, hogy saját, valószínűtlen külső körülményeim között hányódva, belső és egyedül lényeges relációmat Istennel mennyire ugyanezekkel a szavakkal mondhattam volna el.

Kis, zavart csend időzött közöttünk. Szédülve kerestük az utat visszafelé a láthatatlanba nyíló pallóról, amelyről már nem vezet emberi lépés tovább.

– Igaz… miféle hölgy ez a Danjou márkiné, akihez Lepitre meghívott? – kérdeztem.

– El akar menni hozzá?

– Isten őrizzen tőle… De mindig érdekeltek a csodabogarak.

– Óh… Danjou márkiné egészen más, mint a buzgó pár, amely annyira elijesztette önt. Ápolt és művelt dáma. Özvegyasszony. Férje halála terelte a bárányok közé. Élete addig nem különbözött a többi, kasztjabeli előkelő asszonyétól, legfeljebb annyiban, hogy az udvar felfogása szerint botrányosan nagy és hű szerelemben élt az urával tíz éven át, annak korai haláláig. A tragikus esemény után megkísérelte követni szerelmesét, aki egész életkedvét magával vitte. Öngyilkosságtól csak mély vallásossága tartotta vissza, bár kísérletei felértek egy-egy öngyilkossággal. A februári szél jeges hidegét engedte rá fürdéstől párolgó, meztelen testére. Járványos betegeket látogatott, és titokban megkereste ajkuk helyét a csészén, amelyből ittak, de a halál még csak egy könnyű hűlés vagy felületes fertőzés reményével sem kecsegtette. Egészséges és erős maradt. Végül is egy álom győzte meg terve helytelenségéről, meg arról, hogy élnie kell két gyermekéért és valami hivatásért, amelyet még nem ismer, de amely el fog érkezni hozzá. Nem sokkal ezután a gyermekekkel és azok nevelőnőjével, Jeanne Girard-ral együtt az eső beterelte őket a Rue Saint Honorén lévő kis boltba, Jeanne Girard volt egyébként az, aki a jelentős álmot látta. Lepitre, a kegyszerei között, haladéktalanul hozzálátott a lélekhalászathoz, és sikerült is a legnagyobb halat kifognia. Igaz, Jeanne Girard, az álomlátó és minden lében kanál Jeanne közreműködésével. Danjou márkiné a bárányok gyámolítója és anyagi bázisa lett. Kissé csodálkozva, kissé rezerváltan, de hálás engedelmességgel szolgálja őket azért, mert úgy hiszi, Istennek tetsző, fontos célt talált. Penitenciának fogja fel, amely után örökre egyesülhet majd férjével.

– A márkiné sorsa valóban meghat – mondtam Pélocnak –, de nem egészen értem, hogy győzhetett meg egy művelt, előkelő dámát élénk képzeletű szolgálójának jóindulatúan egzaltált vagy befolyásra számító fecsegése?!

– A márkiné elbeszélése szerint az álomban olyan intim utalások fordultak elő, amelyek kétségtelenné tették, hogy férje üzent neki Jeanne álmán keresztül. Ezeket a dolgokat csak férje és ő ismerték.

– Egy szemfüles cseléd sok mindenről tudhat, ha tudni akar!

– No igen, de Jeanne a márki halála után került a házba, öt évvel ezelőtt. Úrnője férjét személyesen sohasem ismerte. Álmában egy bizonyos mohazöld frakkban látta Danjou márkit, melyet az Versailles-ban, a márkinéval való találkozásuk és szerelmük lángba borulásának színhelyén viselt egy fogadáson. Ez a frakk valamelyik utazása alkalmával, több más holmival együtt, még házasságuk előtt elveszett. A láda, amelybe csomagolták, a rázkódástól észrevétlenül leoldódott a hintóról egy rozoga hídon, és a sebes folyású vízbe gurult. Festmény nem készült róla. Nem volt jellegzetes ruhadarabja a márkinak; sem színe, sem szabása nem jellemezte őt, de a márkiné, érthetően örökre szívébe rögzítette emlékét. Jeanne leírta a gombok színét és formáját. A mellény brokátjának mintáját, a nyakfodor csipkéjének szövését, s magát a frakkot is teljes pontossággal. A márki egyik kezét kardján nyugtatva, lábát keresztbe rakva szökőkút káváján ült, és lábfejét idegesen rázogatta: várakozott valakire. A lábrázogatás a márki jellegzetes szokása volt, de erről sohasem esett szó halála után. Az álom folytatásában Jeanne a szökőkút vizét látta, amelynek habzó, örvénylő felszínén sárga papírcsónak táncolt. A márki várakozásában apró kavicsokat szedett fel a földről, és egyenként belehajigálta a csónakba, míg az lassan el nem süllyedt. Ez az álomkép a valóság pontos másolata volt. Így történt annak idején. Akkor azonban a márkiné figyelte egy fa mellől a márki várakozó alakját, ahogy a kis sárga papírcsónak fölé hajolt, és kavicsokat dobált bele. Ezen a találkozón, amely csak két nappal követte megismerkedésüket, vallották be egymásnak hirtelen támadt, minden illemkódexet elsöprő szerelmüket. Ez a szerelem valóban a síron túl is tartott. Az álom szerint Jeanne lépett oda a márkihoz, aki érthetően csalódottnak látszott. Jeanne ugyanis kicsi, kövér, disznószemű nő. A várakozó türelmetlenül felugrott, majd csüggedt mozdulatot tett: "Nem jött! Megint nem jött el! Az Istenre kérem, mondja meg neki, ne Bírjon annyit! Nem tudok hozzáférni a kétségbeesésétől!" S ugyanakkor közölte vele mindazt, amit már említettem.

– Mindenesetre… érdekes.

– Igen. Bár, ha ismerné Jeanne-t…

– Nos?

– Egy túlvilág! üzenetnek különb postaládát képzelnék el… de az ember rövidlátó, és Isten útjai kiszámíthatatlanok. Danjou márkiné persze esküszik az álomlátó nevelőnőre, mindenben tanácsát kéri, lesi az álmait, és elhalmozza ajándékokkal. Pedig Jeanne, furcsa álmaitól és megérzéseitől eltekintve, ravasz, önző, bután hiú cseléd, aki alaposan kihasználja előnyös helyzetét. Annyira igényli közönségének elismerését, akár egy balerina, s mindannak, amit tesz, egyre inkább produkció jellege van gyanús mellékzöngékkel.

– Vallja be Péloc, egyenesen… csalónak tartja?

– Neem… illetve félig. Zavaros terület ez, ahol a határok elmosódnak. Jeanne-nak vannak érdekes képességei, figyelemre méltó álmai, de… és mindig ezen bukik el az ilyenfajta jellem… ritkán és váratlanul nyilvánulnak meg. Rendelni, irányítani nem lehet őket. A buzgó Jeanne azonban érdekből és hiúságból kitölti a szüneteket bizonyos primitív emberismeret alapján összetákolt históriákkal, amelyekkel szép sikereket arat úrnőjénél és a bárányoknál, hiszen tudjuk, hogy a csalók táboránál csak a hiszékenyek tábora nagyobb. Jeanne álmainak "belső hangja" valóságos divattá vált; egész udvar rajongja körül. Egy bizonyos Cortey, a tartományi tanács tagja, életét teszi Jeanne-ra, isteni elhivatottságára. Izgága félbolond, aki mámoros ebként kullog a primadonna nyomában. De számtalan embert táncoltat pórázán. Hívei már mozdulni sem tudnak dodonai tanácsai nélkül. Danjou márkiné féltékenyen őrzi és kényezteti, mint egy egzotikus csodamajmot.

– És a gyermekekkel ki törődik közben?

– Corinna már tizenöt éves, és ő ügyel fel hatéves öccsére a nagy kavarodásban. Nevettem.

– Most akár oda se kell mennem, Péloc. Olyan eleven képet festett róluk, hogy jellemzőbb vonásokat akkor sem fedezhetnék fel bennük, ha évekig járnék a házukba.

– Ebben erősen kételkedem. Elfelejti, hogy az asszonyokról festett képek mindig hiányosak, mert ők annyifélék, ahány emberben tükröződnek.

– Maga ért az asszonyokhoz is, Péloc? Erről az oldaláról még nem ismerem!

Sovány, okos, személytelen arcát szelíd gúny mosolya derítette fel:

– Apage Satanas! Annyit tudok róluk, hogy okos dolog távol maradni tőlük. Barátjuk vagyok, ismerem hálószobájuk nyomorúságos és sokszor hajmeresztő titkait, sajnálom és gyógyítom őket, de egyébként… vannak mérgek, amelyeket jobb üvegben tartani ledugaszolva, halálfejes cédulával az oldalán.

– Ilyen rossz vélemény a nőkről, doktor, legalábbis nagy tapasztalatból született életbölcsesség!

– Tőlem nem fog pikáns kalandokat hallani, barátom! Nőkről, férfiakról egyformán vélekedem e tekintetben. Az egész ügy roppantul szegényes és csúnya a természet kerítő részegsége nélkül, s én, valami tévedés folytán, kimaradtam az egyetemes berúgatásból. Józan vagyok. Kicsit furcsállva nézem a kipirult arcú kurjongatókat, de megértem őket sajátos állapotukban, és ha elkövetkezik a hányás ideje, tartom a fejüket. Ennyi az egész.

Maurice csoszogó lépte hangzott fel. Beesett, ráncos arcára kezében tartott gyertya lángja vetett kísérteties fényt. Sorra gyújtogatta a dolgozószoba gyertyáit, míg a könyvek hála és a bútorok hajlatai ragyogni kezdtek. Péloc ásított, és tenyerével megütögette száját.

– Mégis sajnálom, hogy nem ismeri Danjou márkinét.

– Szép asszony?

– Szép? Nem tudom. Inkább anyás és megnyugtató. A lánya ellenben…

– Nos?

– Furcsa kis kompozíciója Erosnak. Egyelőre csak izgatóan lehetséges vázlat, de azt hiszem, csinos kavarodásokat fog okozni később…

Mikor Péloc eltávozott, egy ideig tűnődtem még az özvegy márkinén, az álomlátó Jeanne-on és Corinnán, aki csinos kavarodásokat fog okozni később, de arról sejtelmem sem volt, hogy éppen az én életemben kezdi meg sokat ígérő pályafutását…

Asztrálhullámok

Ahogy Péloc belépett, rögtön láttam, valamit tartogat magában. Légköre izgatott, zavart volt, torkát köszörülte, nyugtalanul járkált, és láthatólag nem tudta, hogyan kezdjen mondókájához. Megsajnáltam.

– Beszéljen, doktor… kezdje el, aztán menni fog!

Megállt, és rámbámult:

– Honnan veszi azt, hogy…?

– Nem mindegy?

– Nem… illetve… – bűntudattal pislogott. – Igazán nem akartam belekeverni. Meg is mondtam: én nem közvetítek semmit…

Féloldalt fordított fejjel néztem rá mosolyogva és gyanakodva:

– Lepitre?

– Nem-nem! – hevesen rázta a fejét. – Jeanne. Álmodott valamit önről. Igazán restellem…

Felnevettem.

– Sohase restellje! Az álmait elvégre nem kormányozhatja az ember?

Grimaszt vágott:

– Nna! Jeanne-nak külön vitorlája van hozzá!

Kis kíváncsiság mozdult meg bennem:

– Nem mondaná el végre, hogy mit álmodott?!

– Higgye el, nem könnyű dolog. Jeanne legtöbb álma olyan, mintha könyökig egy kád szirupban vájkálna két szem cseresznye után… Nagy tengeri kikötőt látott, amelyből két hajó készült kifutni. Az egyik természetesen fehér, a másik fekete. Mindkét hajó fedélzetén élénk volt a nyüzsgés. A fekete hajó korlátjáról… Jeanne-nak néha határozottan festői a képzelete… szőrös, fekete ördögök hajoltak ki, csiklandósan vihogó, anyaszült meztelen némbereket karolva magukhoz, akiknek fehér teste bűnös bujasággal vakított. A fehér hajón a bárányok csoportja állt, talpig fehér köntösben. A csoport élén világosan felismerte Danjou márkinét, mint akit e hely a mennyei társadalmi szabályok szerint is megillet. Szorongva néztek a part felé, ők is a korláthoz szorulva, és mindkét hajóról zúgott a kiáltás: "Louis… Louis de la Tourzel! (hogy tévedés ne essék) Louis… ide… ide!" parton magas, karcsú, sápadt férfi állt sötét köpenyben, és tanácstalanul tétovázott a két palló között. Ekkor egy világoskék selyemcsuklyás nőalak siklott mellé. Arcát nem lehetett látni. Megfogta a férfi karját, és a fehér hajó felé mutatott. Jeanne, mintha a közelükben állt volna, hallotta a nő szavait: "Miért menekülsz a sorsod Jelöl?!" "Ah!" – mondta a férfi meglepetten. "Én egy harmadik hajót vártóm, egy kéket, de ha te mondod, égi küldött…"

Péloc rámpislogott, és észrevette, hogy nevetéssel küzdők. Ellenállhatatlan humorral adta elő a dagályos históriát.

– Várjon kérem… ez igen megható jelenet, és még nincsen vége. A magas férfi engedelmes gyermekként hagyta vezetni magát a fehér hajó felé, amelyről az örömujjongás tiszta zsoltára szárnyalt fel e pillanatban, a fekete hajóról pedig rekedt káromkodás és átkok özöne. A fehér hajó, amint a férfi ráérkezett, gyorsan elindult, de csak egy ideig úszott a víz felszínén, azután levegőbe emelkedett, és szárnyat bontott, mint egy nagy madár. A fekete hajó lángba-füstbe borulva süllyedni kezdett, majd sötét örvényt kavarva elnyelte a mélység sírás, jajgatás és fogcsikorgatás kíséretében.

– Egy mélyen vallásos és boldogságosan együgyű templomfestő ecsetjére méltó kép! – bólintottam elismeréssel. – Amint látom, Lepitre alaposan tájékoztatta Jeanne Girard-t testem és lelkem állapota felől.

– Inkább társadalmi helyzetéről és vagyoni viszonyairól mondott egyet-mást. Jeanne gyengéje a nemesség, különösen ha teljes aranyfedezettel párosul. Igazi buzgalommal csak őket szolgálja ki, nekik álmodik legszívesebben, a pórokat és polgárokat eszközül használjál fel. Szerintem titkos reményeket ápol, hogy valamelyik előkelőbb hívét sikerül majd az elvont területekről kézzelfoghatóbb dolgok felé terelnie, s egy házassági szerződéssel állandósíthatja így szereplését a felsőbb régiókban, ahol mindössze vendégjátékot folytat eddig. Az emberek mindenesetre annyira elvakultak körülötte, hogy szép kilátásai vannak. Cortey gőznemű állapotban párolog a csodálattól, s legszívesebben kisajátítaná házi orákulumnak. Kora reggel már ott ül az ágya szélén, hogy mindenki más előtt hallhassa meg az első kinyilatkoztatást. Nos… Jeanne elég ügyes ahhoz, hogy az apró távolságot az ágy szélétől az ágyig áthidalja egyszer, és valódi medrébe irányítsa azt az eksztázist, amelynek tárgya és kiváltója végeredményben ő; s utána rávezesse szegény póruljárt Józsefet az egyetlen kibékítő megoldásra. Óh, igaz! Valamit kifelejtettem az álomból… Mikor a fehér hajó elrepült, és a fekete elsüllyedt, a világoskék köpenyes nő a parton hátravetette a csuklyát a fejéről, és Jeanne akkor megismerte benne tanítványát, Danjou márkiné leányát. Hozzásietett és megszólította:

– Corinna!… Hogy kerül maga ide, drágám?! Késő van. Jöjjön, hazakísérem.

Corinna idegenül és csodálkozva nézett rá:

– Nem tudom, kicsoda ön… sohasem láttam. Az én nevem nem Corinna. Engem Mariettának hívnak – azzal elfordult, és tovasietett a parton.

*

Elképzelhető a hirtelen izgalom, öröm, kétely, remény és zavar, amely áthullámzott rajtam. Nem értettem, hogyan vegyülhetett ilyen visszataszító és szándékosságoktól rikító szövevénybe annak az asszonynak a leve, aki anyám és szabadítom volt, akit minden más élőfénynél közelebb éreztem magamhoz, s életem megoldásának hittem. Kék selyemköpenyben látta Jeanne, a szellem tiszta azúrszínébe burkolva, s ez a szín őt jelentette… de miért éppen ennek a számító, csalásokba tántorodó lakájléleknek az álmán keresztül adott nekem jelt?! Mennyiben volt Jeanne alkalmasabb eszköze ennek, mint láz én sóvárgó lelkem? Nem értettem semmit belőle, de ujjongó, nagy harangzúgás indult el bennem:

Corinna… Marietta…

Marietta… Corinna…

*

Danjou márkiné pénteken fogadott. Az alig másfél évtizede épült Danjou-palota korának dús, túldíszített stílusát tükrözte. Pompás volt, tömör és elragadó; úgy hatott, mint egy királyi megjelenésű, ragyogó rokokó dáma, aki selymei, ékszerei, parókája alatt mosdatlan maradt. Aranyozott, brokáttal fedett, csiszolt tükrös, berakott padlójú, húszméteres termei voltak, álomszerű gobelinekkel, embermagasságú, hártyavékony kínai vázákkal, piskótaívű, szűk heverőkkel, színezüst ötvözött asztalkákkal, aeolhárfa derekú székekkel, játékszekreterekkel, selyempuffokkal, festett porcelánkandallókkal, karcsú, magas ezüstkandeláberekkel; de az egész palotában nem volt egyetlen fürdőszoba sem. Mint később megtudtam, egyedül Corinna harcolt ki magának egy ülőkádat, amely öltözőszobájában szégyenkezett, nehéz takaróval elfedve, mint a ház legilletlenebb bútordarabja, amelyről aztán igazán nem való említést tenni. A kecses és díszes űrszéken viszont nem volt takaró.

A bárányok egy krémszínű damaszttal bevont teremben gyülekeztek. Mikor Pélockal együtt beléptem, még kevesen jöttek össze, de a nagyszámú, egymás mellé rakott, szaladó lábú, táncosan törékeny szék arról tanúskodott, hogy sok embert vártak. A már megjelenteket felmérve, várakozásomnak megfelelően vegyes és furcsa társaságnak találtam őket. Kis csoportokba tömörülve halkan vagy hangosabban társalogtak. Az amorettes ajtó fele fordult szemük fennakadt, mikor engem, "az új lelket" megpillantottak. A beszélgetés abbamaradt néhány másodpercre. A csupa idegen kérdőjel szétvált hirtelen, és puha szőnyegen Lepitre mámoros alakja lebegett felérni Kezét melle magasságában paposan összekulcsolta, állat fölszegte, fejét ájtatoson félrehajtotta. Mögötte, állandó harcra kész segédcsapatként a rongyaiban felmagasztosult Rosalie ügetett. Menekülésre gondoltam, de már késő volt.

– Drága testvérünk!… Végre…! Végre!

E felsüvítő, ragadósan édeskés hangért csak némileg kárpótolt az, hogy Lepitre elbotlott a szőnyeg sarkában, és különféle vad, egyensúlyozó mozdulatokra kényszerült, kulcsolt kezét szétcsapva, s arcáról leejtve az ájtatot. Egészen emberi és bosszúsan rákvörös volt egy rövid villanásra, míg újra össze nem szedte méltóságának felrobbant tartozékait. Valahogyan túlestem üdvözlésükön, kérdéseiken, bemutató szavaikon, amelyekkel úgy öntöttek le a gyülekezet előtt, mint sűrű mártással egy terítékre került nyulat. Megdicsértek, fölmagasztaltak, meglepő szándékokat tulajdonítottak nekem a jövőben a bárányok mozgalmával kapcsolatban, majd miután átadták istenük üdvözletét és meghívását a mennyországba, végre egy ablakmélyedésbe vonulhattam Pélockal, aki szemérmetlenül mulatott rajtam.

– Én szégyenleném magamat inkább! – súgtam oda neki. – Emiatt úgyis a pokolba fog jutni!

– Lehet. De az ön arcának látványa szegény jó Lepitre szónoklata alatt megér majd egy kis sülést a pokolban.

– Hol van a ház úrnője, az álomlátó Jeanne és Madeloiselle Corinna?!

– Ők későbben jelennek meg, ha teljes a létszám. Illetve Corinna egyáltalában nem vesz részt ezeken az összejöveteleken. Jeanne és a márkiné azzal mentegetik érte, hogy gyermek még, de az én tudomásom szerint unja őket, és egészen másfajta szórakozásokon töri a fejét.

Csalódást éreztem. Azt hittem, rögtön megláthatom Corinnát, beszélhetek vele és… de ez a pár odavetett szó nemcsak ettől a reménytől fosztott meg, hanem elmélyítette a zavart bennem. Azt, amit Péloc sejtetett a kis Corinnáról, sehogyan sem tudtam beleilleszteni a képbe, amelyet én egy régi, gyöngéd és tiszta Mariettáról őriztem… Mindegy! Végére kell járnom, mi van a rejtélyes álomlidérc mögött, amely idecsalogatott.

– Én pedig Corinnát szeretném megismerni… azért vagyok itt! – mondtam hirtelen.

Péloc szemében meglepődés villant, amely rögtön helyet adott a semleges tapintatnak:

– Kérem… nincsen akadálya. Ezeknek az eszmecseréknek mindig van egy forrpontja, amikor észrevétlenül el lehet tűnni a teremből. Sőt. Tanácsos is menekülni, Corinna örül, ha meglátogatom, és velem együtt önt is szívesen látja majd…

Vizsgálódó pillantására elnevettem magamat:

– Nem, kedves Pélocom. Nem vagyok liliomtipró kéjenc, sem szentimentális fajankó! Corinna egyes-egyedül Jeanne álma miatt érdekel, ön valóban kihalászta nekem a kád szirupból a két szem cseresznyét. Két olyan mozzanata volt az álomnak, amely felkeltette kíváncsiságomat a kék köpenyes nő iránt, akiben Jeanne Corinnára ismert.

Péloc dörmögött:

– Ez a Jeanne mindig összezavar engem. Mikor végre megnyugszom benne, hogy csaló, egyszerre produkál valami érthetetlen fenomént; azután újra nyakig a hazugságok mocsarába merül…

Magas, aszkéta külsejű férfi lépett be az ajtón, lobogó, vállára omló, zilált fehér sörénnyel.

– Figyeljen csak – súgta oda Péloc. – Az egyik ellenpróféta. Frederic Boisson, festő. Lepitre és Rosalie egyszerűen az Antikrisztus kémjének nevezik, és mindent elkövetnek, hogy kidobhassák a bárányok közül, de Boissonnak igen nagy tábora van. Sokkal szebben tud beszélni, mint Lepitre, és egyedül él elképzelhetetlenül nagy, puritán nyomorban. Tehetséges művész, tehát rögeszméjét tehetségesebben fejti ki. Danjou márkiné és Jeanne kedvelik őt, ezért nem tehetnek ellene semmit.

– És Lepitre miért gyűlöli annyira? Figyeltem a beesett arcú, ferde homlokú Boissont, amint egy népes csoporthoz lépett. Hívei közrefogták.

– Boisson könyveket ír a világ teremtéséről, János jelenéseiről, a világ végéről, s ezeket a dolgokat meglehetősen önkényes, hóbortos magyarázatokkal látja el, amelyek homlokegyenest ellenkeznek Lepitre ugyancsak önkényes, hóbortos magyarázataival. Mondhatom, szép kis jeleneteket rendeznek együtt. Voltaképpen egymásnak élnek, mint a nagy szerelmesek. Egymásnak tanulnak, dolgoznak, írnak, beszélnek az ellenkezés vad kéjében remegve.

Újabb csoportok érkeztek.

– Itt jön Georges Duflin a híveivel – folytatta tudósítását Péloc. – Ők a szeplőtelen fogantatást tagadják, és ezért Lepitre olyan sértődötten haragszik rájuk, mintha saját erényéről terjesztenének piszkos pletykákat. Egyébként azt is megteszik.

Kis termetű, vastag nyakú, pocakos emberke lépett be széles lúdtalpán a terembe. Szőke volt, szinte albínó. Vastag orra, negédes mosolya, véreres, piros arca paraszti hangossággal ütött el a sok sápadt, beteg színű arctól. Később láttam, milyen hirtelen gurult méregbe. Sziszegve, nyálasan beszélt, s két kezét folyton összedörzsölte, mint kereskedő szerencsés üzletkötés után. Nyomában hatalmas, rozmárszerű felesége szuszogott, aki tíz gyermeket szült neki. Ő csak tudhatta, hogy áll a dolog ezzel a szeplőtelen fogantatással. Két nagy, idétlen leány kísérte őket, legidősebb gyermekeik, akik óriási lábukat és hosszú karjukon függő lapátkezüket félszeg riadalommal viselték. Duflin jómódú aranyműves volt, egy a felkelő csillagú harmadik rendből, XV. Lajos korabeli polgár, aki már egyetemre járt, művészeket pártolt, könyvet vásárolt, kereskedelmet, ipart űzött, pénzügyi műveletekkel tekintélyes vagyont gyűjtött. Ő volt a bourgeois gentilhomme, akiről később Moliére Monsieur Jourdain személyében gyilkos humorú torzképet festett. Péloc szerint Duflint Danjou márkiné szalonjába az arisztokrácia utáni sóvárgás vezette, s ott azután beteges, tudákos hiúsága kitűnő talajt fogott a bárányok társaságának dús, szemetes humuszában. Felfedezte magában a többinél műveltebb prédikátort, született szőrszálhasogatót, díszes, sekélyes szavak ínyencét. Izgatott, tavaszi örömmel pattantak fel korlátolt szellemének rügyei, s a gőgös, gátlásmentes meggyőződés, hogy a világ tanítására hivatott. Harcos vérmérséklete olyan heves élvezettel fogadta az ellenvéleményeket, mint fiatal kutya a verekedést. A mennyország jó befektetés volt neki, amelynek kamatait itt a földön akarta élvezni. El sem lehetett képzelni nagyobb ellentétet, mint Duflint és Lepitre-t az ő Rosalie-jával. Viaskodtak is eleget; Duflin vérvörös, gyönyörteljes pulykaméreggel, sokszor megsemmisítő gúnnyal – Lepitre hektikás színváltozások között, nőiesen sipító hangon, csípős szagú verejtékben fürödve. Boisson ilyenkor a semleges fölény kárörvendő önelégültségébe vonult, hogy a következő pillanatban, mikor egy felsistergő szó személyeskedve megpörkölte, maga is hadonászó, őrjöngő lángpallóssá változzék.

Cigány képű, dülledt szemű, olajos bőrű férfi lépett be az ajtón. Duzzadt, kékesvörös, felhasadozott ajka fölött az erős szőrzet mélykék árnya sötétlett. Állán és homlokán csúnya, gennyes pattanások virítottak. Hegyes ujjú, pirosas, gödrös keze és feltűnően apró lába volt.

– Martin Allais – mondotta Péloc. – Anyja spanyol nő volt. Igen kétes egzisztencia. Nemrég érkezett Párizsba. Állítólag orvos. Azt beszélik róla, hogy papnak készült, de felszentelés előtt egy alig eltusolható szexuális vétség miatt ki kellett ugrania a reverendából. Bizonyos, hogy képzett teológus. Orvosi diplomáját még senki sem látta. Gyanúsan hangoztatott cölibátusban él, bár mindig nők veszik körül, akiknek szánalmát és érdeklődését érzelmes mesével zsarolja ki, mely szerint szívbajos, napjai meg vannak számlálva, és ő derűs, fölényes nyugalommal néz szembe a halállal. Egyébként talán az egyetlen tudatos, gonoszul okos és ravasz koponya a társaságban. Minden valószínűség szerint sarlatán, aki Danjou márkiné szalonját szabad vadászterületnek tekinti. Sok híve van, akiket testileg-lelkileg gyógykezel, valójában teljesen megszédít, és remekül él a hálájukból.

Allais mozgása erősen papos volt.

– Miért nem füstöli ki innen? – kérdeztem.

– Több okból. Először: magam is orvos vagyok, és azt hinnék, a kenyeremet féltem tőle. Másodszor: ismerem ezeket az embereket. Értelmi érvek lepattannak róluk, akár kőfalról a nyílvessző. Ők csak azt látják, amit látni akarnak és a szemüknek kevésbé hisznek, mint az érzéseiknek. És érzésük szerint Allais kiváló ember, gyönyörűen beszél, eredetien gyógyít, úgy, ahogy kivonják tőle. Az érzelmiség talaj és körvonal nélkül való ingoványában élnek mindnyájan, kénes, bugyborékoló gázai között kábult gyönyörrel süllyednek egyre mélyebbre, és sértődötten verik el maguktól a kezet, amely ki akarja húzni őket. Én pedig hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idővel belejön az ember.

Kialakultak a csoportok. Feltűnt nekem a Lepitre körül tömörülő asszonyok és férfiak egzaltált, zilált arckifejezése, testtartása. Szinte teljesen egyforma volt, és ikertestvérekké tette őket. Sötét, komor, elhanyagolt ruházatuk is hasonlított egymásra, mint egy ismeretlen papi rend egyenruhái. Figyeltem, ahogy beszéltek, súgtak-búgtak egymással, tapadós közelnyomulással. Kezük egymásba fonódott, szemük és ajkuk nedves, túláradó fénnyel villant egymásra, mint pubertásos kamaszoknak titkos kéjéig és előtt.

Boisson szintén népes csoportja színesebb, groteszkebb volt. Akadt köztük előkelő egyszerűséggel öltözött, idősebb dáma, akinek arcán az elhaltak utáni bánat mély könnyárkai sötétlenek, hosszú hajú, excentrikusan öltözött fiatal művésznövendék a kicsapongás jeleivel ártatlan gyerekszeme alatt; kendőzött, durva vonású, szobortestű modell, aki nyilván anyaszült meztelenül tért meg a puritán festő előtt; szelíd, bámész fiatal leány szigorú anyjával, Krisztus-szakállas, szandálos különc, szintén Boisson állandó modellje, akit e szerep lassanként rögeszmébe hajszolt, síró-vihogó öregasszony; reszkető fejű, agyonéhezett, eszelős szobrász, aki egyetlen szobron dolgozott egész életében, és sohasem mutatta meg senkinek.

Duflin körül egészen másfajta emberek hangoskodtak. A test és lélek elégült megalkuvói, akik hájas szuszogással terpeszkedtek el a karzaton és nézték az aszkézis versenyfutását a jóleső meggyőződéssel, hogy valójában ők is részt vesznek benne, mint lóversenyen a ló tulajdonosai, s a kézzelfogható eredményt tekintve valójában ők futnak be majd elsőnek a célba, mert az isteni kegyelem nekik juttatja a mennyországi nagydíjat érte. Kövér, felkapaszkodott, tyúkeszű polgárasszonyok rikító öltözékeikben, amelyek paródiái voltak a nemes hölgyek ruházatának – vihogva, rizsporral eltömött pórusaikon át vaskos ételek zsírját izzadva, körülvették a diadalmas Duflint. Madame Duflin impozáns húshegyként cövekéit le mellette; üresen mosolygó, mozdulatlan arca kérődző tehénre emlékeztetett. A férfiak Duflin csoportjában nagyrészt rá hasonlítottak vagy akartak hasonlítani, részben segédeinek riadt, alázatos nyájából kerültek ki, akiket mesterük tekintélye és a fényes, tágas környezet szinte tönkresilányított. A két Duflin leány, két szomorú vízilóhoz hasonlóan, ellepett egy filigrán, támlás heverőt, amely kínjában nagyokat roppant alattuk, önkívületig fokozva ezzel zavarukat. Úgy éreztem, le fognak esni róla, és bevallom, ez a remény feszült, kaján várakozással töltött el, jóllehet sajnáltam is őket lehetetlen testi-lelki halmazállapotukért, serdüléses zavaraikért.

Szüntelenül újabb emberek érkeztek. A levegőt moraj, széktologatás, köhögés, orrfúvás zaja töltötte meg; a tömeg együttes lármája, amelyben van valami kábító. Szakállas, sötét, keskeny arcú férfi tűnt fel nekem az újonnan jöttek közül. Barna, durva darócöltönyében, spárgával felkötött szandáljában hindu vezeklőnek hatott. Péloctól megtudtam, hogy asztalosműhelye van a Pont St. Michel mellett, Charles Banet-nak hívják, ő is vezéregyéniség a bárányok között. Híveit koplaltatja, és teljesen sótlan, hústalan koszttal eteti, mert a só az ördög esszenciája. Ha a szervezetből kifogy a só, a lélek megszabadul a bűntől, és újra angyallá lesz. Ellenpólusa a társaságban inkább Duflin volt, mint Lepitre, Banet-ék dögevőknek, Pilátusoknak, farizeusoknak csúfolták Duflinékat, akik viszont Banet-t azzal vádolták, hogy otthon titokban borsos kolbásszal tömi magát, nőket fogdos a sötét utcán, és gyakran berúg.

Már szédültem a sok benyomástól, felém áradó, egymással összecsapó, harcoló erőáramlástól, indulatrezgéstől. Elszoktam attól, hogy ennyi ember zavaros, támadó légkörével megbirkózzam.

A terem végében kitárult végre a szárnyas ajtó, amelyen át senki sem közlekedett eddig. Magas, telt vállú, kissé erős mellű, sötét ruhás dáma lépett be egy alacsony, köpcös, lapos és durva arcú asszony karjára támaszkodva: Danjou márkiné és divatos orákuluma: Jeanne Girard. Jeanne mellett, mintegy védő és kapzsi féltékenységgel rágörbülve, ötven év körüli, magas, csontos, hátracsúszott parókájú férfi vonult, olyan arckifejezéssel, mintha sírásig meghatódva, gügyögve, csücsörítve dédelgetne valakit. Ez csak Cortey lehetett, Jeanne megigézett báránykája, a rajongástól gőznemű állapotban gomolygó tartományi tanácstag. Jeanne álmai állítólag kigyógyították egy csúnya betegségből. Péloc megsúgta, hogy könyvet ír az új Pythiáról, és saját költségén fogja kinyomatni.

Danjou márkiné még mindig szép, ápolt, barna bőrű volt, szelíd, szív alakú arccal, kissé vastag, érzékeny és érzéki ajakkal, nagy, kávészínű őzszemmel és vontatott, színtelen hanggal. Jóindulat, megtörtség, puha befolyásolhatóság sugárzott róla; az olyan lények gyámoltalansága, akik alázatosan odakínálkoznak minden erélyes egyéniségnek: jöjj, intézkedj, akarj helyettem! Jeanne Girard törtető lénye megértette ezt a felszólítást.

A bárányok hódolattal, nyúlós hízelgéssel vették körül a ház asszonyát, de udvarlásuk legalább annyira szólt Jeanne-nak, a kegyencnőnek, mint a márkinénak. Cortey féltékeny elutasítással, duzzogó, gyengeelméjű gyermekként acsarkodóit Jeanne körül. Csökönyösen védte, nehogy hozzáférjenek… rossz kisugárzásukkal megterheljék Jeanne érzékeny lelkét, és heves kívánságaikkal elszívják drága erejét! Sokszor kiállhatatlan, házsártos, futóbolond volt, de egyben megható is reménytelen és méltatlanra pazarolt imádatával.

Lepitre figyelmeztette rám a márkinét. A csoport szétvált, és utat engedett hozzá. Keze fölé hajoltam, így közelről megláttam arcán a magányos élet nyomát. Idősebb volt, mint először gondoltam. Barátságos, anyás mosollyal fogadta udvarias szavaimat. Meghívott, legyek állandó vendége összejöveteleiknek. Pillantása mögött a képzeletükben élő, emlékeikben bolyongó nők tétovasága ködlött. Úgy rezzent fel néha a valóságra, mintha álmából ébrednék.

Jeanne türelmetlenül leste, mikor foglalhat le magának: s bármennyire visszataszított külseje, egyéniségének kiáradása, én is vártam már a vele való beszélgetést. Szinte elolvadt, mikor kezet csókoltam neki is, mintha főrangú hölgy lett volna. Nem tudta elrejteni a heves pirulás, ideges, idétlen nevetés és egy szükségtelen karrázás reflexét. Azután felülkerekedett benne szemtelen elszántsága és gyakorlata. Állat felszegve arcomat kezdte vizsgálni, majd ellentmondást nem tűrő, egyben fennkölt kifejezést öltött, és emelt hangon kijelentette:

– Igen… igen. Őt láttam! Ő az! Louis de la Tourzel!

Szavait borzongó moraj fogadta. Cortey szeme elködösödött, azután gyanúsan csillogni kezdett. Zavart undorral láttam, hogy arcán két kövér könnycsepp gördül le.

Jeanne apró, ravasz állatszeme és az egész gyülekezet hódoló megtérésem beismerését várta. Éreztem, ha kitérek vagy diplomatikus mérséklet középalagútjába menekülök, várakozásuk dühvé változik, és Cortey esetleg kiveri néhány fogamat. Fanatikus embereknél sohasem lehetünk eléggé óvatosak. Arról sem a szelíd Krisztus tehet, hogy a zsinatokon annyi fejet törtek össze az Igével. A konc a kezemben volt, és én odavetettem a mohó nyájnak. Ünnepélyesen újra meghajoltam Jeanne előtt:

– Bevallom, Mademoiselle, az ön álma mélyen megrendített, és nagy változást hozott életembe. Remélem, ha Danjou márkiné látogatásával megtiszteli szerény házamat, önt is vele üdvözölhetem!

Válasza buzgó, gyors és közönséges volt.

– Feltétlenül! Feltétlenül elmegyünk, Monsieur de la Tourzel! Sokat hallottunk már az ön különös házáról, könyvtáráról meg az inasáról… haha…

Jellemző volt, ahogy kérdezés nélkül intézkedett a márkiné helyett, aki a maga ernyedt módján helybenhagyta minden szavát.

A két asszony továbbvonult Cortey testsátra alatt, és helyet foglalt a dobogón, amelyen már ott várakozott Lepitre. Az első sorban, szemben vele, Rosalie vörhenyes, lebenyes arca égett zsíros fénnyel. Szemgolyója alján összegyűlt és kibuggyanni készült a nedvesség. Arca most is tükre volt Lepitre arcának. Bálványa emelt fejjel, felhúzott szemöldökkel és félig hunyt szemmel lenézett a gyülekezetre, amely nagy széktologatások és beszélgetés közben foglalta el helyét. Péloc doktor és én az ajtó közelében ültünk le. Szorosan Rosalie mellett a rongyos, piszkos, részeg mosolya lepitre-isták helyezkedtek el. A mögöttük lévő két sort Frederic Boisson és tarka nyája foglalta le. Boisson gúnyos és eleve visszautasító arccal hajolgatott össze híveivel. Egy félhangos megjegyzésére Rosalie hirtelen hátrafordult, és gonosz karvalyarccal éleset pisszegett. Mire visszafordult, arcán már újra ott honolt a dicsfény. Boissonék mögött Duflinék következtek. Kövér, kétoldalt kidudorodó testük alatt rémülten nyögtek a kecses, apró székek. Martin Allaist nők szoros gyűrűje vette körül az utánuk következő sorban. Mind feléje hajoltak és lesték a duzzadt, kékes ajkáról ömlő szót. Charles Banet üresen hagyta a széket, és a földre telepedett. Hívei követték példáját. Komor, büszke és nevetséges arccal ültek ott igen kényelmetlenül.

Lepitre végre megrázott egy ezüstcsengőt. Erre a jeladásra hirtelen felállt az egész gyülekezet, és néma csend támadt. Lepitre óvatosan maga elé helyezte a csengőt az asztalra, két kezének ujjbegyeit könnyedén összeértette.

– Dicsérjük Istent! – mondta halk, mélyre fojtott hangon, aztán nyakát kinyújtotta, előregörbítette, mint a kukorékolni készülő kakas és meglepő, magas magányos falzettben énekelni kezdett:

"Szentháromság Atyja,

Szerelmetes Atyánk,

Nagyharagú, dicsőséges Isten,

Halleluja!"

A gyülekezet csatlakozott az először magányosan cserkésző hanghoz, és a halleluját olyan félelmetes kitöréssel bömbölte, hogy engem szorongás fogott el. Úgy hangzott, mint egy fenyegető csataüvöltés. Mintegy tíz strófa következett az első után behízelgő, édeskés és a bűnösökkel kapcsolatban igen vérszomjas szöveggel. A teremnyi ember szoros egységbe olvadt ezalatt, és szinte elázott az áhítattól. Néztem önfeledt, boldog, ragyogó arckifejezésüket. Volt benne valami meghatóan együgyű, lángoló naivság. Ezek veszekednének, acsarkodnának egymással? Alig tudtam elképzelni az égi szenvedéllyel zúgó zsoltár alatt. – s ami utána következett, az felül is múlta minden elképzelésemet.

Lepitre kezdte a beszédet a szokásos havi bevezetővel, amelyből megtudtam, hogy "immár negyedik esztendeje tereli őket össze az Úr e kedves és áldott akolba". Lopva Danjou márkinéra pillantottam, vajon mit szól az akolhoz, de a márkiné béketűrően mosolygott. Szemén látszott, hogy valójában nincs is jelen, titkos túlvilági randevún időzik elhalt szerelmesével. E nyájas csendélet – amely fölé Lepitre halk, rekedtes, fojtott hangja szürke álomködöt szitáit – megdöbbentő váratlansággal felborult hirtelen, s olyan vijjogó, visító boszorkányorgiává változott, amelyet csak az asztrálvilágban észleltem eddig. Közben kicsit elszundíthattam, így hosszú időn át nem sikerült megtudnom, min háborodhattak fel annyira. Rajtam is erőt vett a pánik, és felálltam, hogy meneküljek, de pillantásom a rendületlen nyugalommal mosolygó Pélocra esett. Szemével hunyorított egyet. Visszaültem.

– Mi történt?! – kérdeztem ordítva, mert az általános üvöltésben, csapkodásban, lábdobogásban nem értette meg másképp.

– Semmi különös – tagolta. – Lepitre arról beszélt, hogy a Szentlélek neki Rosalie-n keresztül kinyilatkoztatta a szentté levés hét igazságát. Duflin erre közbeszólt, hogy legközelebb talán azzal jön majd, hogy Rosalie nem más, mint Jezsaiás próféta. Boisson ettől nagyon megsértődött, mert szorosabb hívei egy idő óta azt rebesgetik, hogy mesterük újratestesülése a prófétának és…

Megfogtam a fejemet.

Rosalie szétdúlt gorgófeje emelkedett az ordítozó, kikelt arcok fölé. Szája mozgott, de nem lehetett hallani, mit mond. Hirtelen eltűnt, mintha lehúzták volna. Lepitre kitárt karral, vérvörösen kiáltozott, majd felragadta a csengőt, és rázni kezdte, de csak a zajt növelte vele. Boisson mély basszusa fúrta át a sűrű lármatengert:

– Ti láttátok őt, és nem ismertétek fel! Jaj nektek, képmutató farizeusok!

– Kit?!

– Kit láttunk?!

– Kit nem ismertünk fel?!

Boisson szikár alakja felegyenesedett. Arcát eszelős gőg és vad elragadtatás torzította el:

– Jezsaiást! – bömbölte.

Csend támadt egy pillanatra, azután Rosalie hápogása hallatszott:

– Hát… hát ez… hallatlan!

Vastag röhejkórus zúgott fel Duflin csoportjából.

– Elközelgett pedig a ti nehéz órátok, így szólott hozzám az Úr. Szálljatok magatokba, mert az utolsó ítélet harsonái zúgnak, megnyíltak az égnek és pokolnak kapui…

– Most aztán… slussz! Slussz!

Banet csoportja toporzékolva dobogott a lábával. Később megtudtam, hogy Banet Keresztelő Jánosnak sejtette önmagát, és féltékeny volt minden más prófétára.

– Antikrisztus! Le vele! Űzzétek ki a farkast a bárányok közül! Nem szabad megtűrnünk a konkolyt!

Egy sötét ruhás, sápadt öregasszony feltartott kézzel, rémülten könyörgött:

– Békesség, testvérek! Csak nem támad bárány bárány ellen?!

– Az Úr is korbáccsal űzte ki a templomból a kufárokat – üvöltötte Duflin.

Péloc hozzám hajolt:

– Bámulatos, hogy minden erőszakos fráter milyen hamar ráakad erre a példázatra! – intett a fejével. Megértettem. Felálltunk, és kisurrantunk az ajtón.

A fekete Eros

A nagy, tükrös, kanyargó folyosókon még sokáig utánunk ömlött a zaj, de egyre csendesedett, s mikor a kis almazöld szalonba léptünk, olyan volt, mint a méhzümmögés.

A nap már eltűnt. Ezüstszürke, némi rózsás emlékfénnyel színezett alkonyat nézett be a hatalmas ablakon, amelyen túl az ápolt park gömbölyűre nyírt, még téliesen kopasz fái unatkoztak.

Corinna felhúzott térddel ült a hajló derekú kereveten, rajzfüzettel és krétával a kezében. A kisfiú, Christian egy nagy fóliáns színes képeit nézegette hason fekve a szőnyegen.

Corinna kerevete fölött egy élő színű gobelin a meztelen, karcsú, vadászó Dianát ábrázolta kíséretével.

Belépésünkkor a két gyermek örvendezve felnézett, s csak akkor villant fel szemükben a fiatal lények félénksége, mikor Péloc mögött engem is észrevették.

Nehéz visszaidéznem a pillanatot, mikor először megláttam Corinnát. Ez a kifejezés "először" nem is fedi a valóságot Minden vonása, vékony, fiús testének kissé szögletes, izgató hajlatai, mozdulatainak félszeg, mégis kacér és romlott bája a felismerés megrendülésével hatottak rám, mint mikor egy nem is tudatosított, de hatalmas hiányérzet megtalálja tárgyát. A szerelem addig, egész tudatos pokoljárásom alatt nem sokat jelentett nekem. A Charlotte Brüggendorffal történt, kielégülés nélkül is csömörben végződő epizód csak arról győzött meg, hogy távol kell tartanom magamat az érzékek asztrálingoványától. Kivert, magányos farkas voltam mindig. Társtalan. Transzcendens becsvágyammal és később bűnös titkommal komoran egyedüljáró. Mohó versenyfutásom az elixírért, s később meddő kiútkeresésem elhasználtak, elégették minden erőmet; nem jutott belőle asszonnyal való kéjes játékokra. Ez a terület látensen szunnyadt bennem; fehér folt volt belső térképemen. Nem ismertem a másik lényben feloldódni kívánó, esztelen önfeláldozást, gyötrő féltékenységet, önutáló megalázkodást, a szenvedélyt, amely olyan, mint a gyűlölet, a másik elborult, dühhöz hasonló marcangolását, a kétségbeesett küzdelmet az eggyéválásra valakivel, aki cudarul és megfoghatatlanul más, mégis halálosan nélkülözhetetlen. Nem ismertem a gyöngédség millió arcát, a vágyódás narkotikumának tűzijátékát, amely köznapi dolgokat megrendítő, lázt gyújtó szépséggé vagy elbírhatatlan fájdalommá torzít; nem éltem át, míg össze nem találkoztam Corinnával, a gonoszul szép, öntudatlanul rossz, felelőtlen, hazug, romlott és naiv eszközével a sötét Erosnak.

Mikor felegyenesedett a heverőn és rám mosolygott félénk, mégis tetszelgő mosolyával, vad izgalom viharzott át rajtam. Ostoba kölyöknek éreztem magamat előtte, pedig fejletlen volt még, olyan, mint egy elragadó maláji siheder: hosszú tagú, keskeny csípőjű, széles vállú, bársonyosan kreolbőrű. Sötét, sűrű, zöld szalaggal átkötött haja dús, csillogó fürtökben vette körül keskeny, különös bájú arcát. Vékony, keleti ívű szemöldöke alatt ferde metszésű, zöldes fényű szempár ragyogott a szempillák selymes árnyékában. Szeme kimondhatatlanul sóvár és gyöngéd kifejezésű volt, puha fényű, gyönyört kérő, s úgy hatott arra, akire nézett, mint egy borzongató érintés. Arccsontjai kiálltak kissé. Orra rövid volt, de merész ívű, cizellált, mint egy ékszer. Telt, duzzadt, piros szájának vonala legörbült valamelyest, s ez, mikor komoly volt, arcának fájdalmas, édes kifejezést adott. Ha nevetett, előtűnt hófehér, recés ragadozófogsora, és kifejezése csúfondárossá, kihívóan szemérmetlenné változott. E vad perditanevetés és a megindító, legörbült szájú tragikus álarc között volt egy szelíd és végtelenül vonzó gyerekmosolya, mikor arcán apró gödröcskék csecsemőárnyéka kísértett… de még rengeteg arca volt ezenkívül Corinnának, mint magának a csábító, üzekedésre hajszoló természetnek. És milyen éhes volt. Milyen telhetetlenül éhes a szerelemre, a sokféle, kimeríthetetlen ölelésre, s az apró játékokra körülötte! Milyent félelmetesen tanulékony és ötletes volt, milyen lelkiismeretlen és rettenthetetlen. Nem ismert gátat és nem ismert határt. A bűntudat árnya sem vetődött lelkére sohasem. Játszott és élvezett. Mindegy volt, ki az, akit lángba borít és micsoda tűzvész, gond, szerencsétlenség támad a nyomában. Ebben az érzéki érzéketlenségében, minden zűrzavaron átcsengő, gondtalan, csiklandós nevetésében volt valami ijesztő, valami nem emberi. Az asztrálsík érzéki fantázialigeteiben vihorászó nimfák ilyenek, a nimfomániás földi nőstények sugalló démonai, akik mocsokkal szórják be a szelíd, fehér Isis-anya alakját és földi követőit, a küzdő, hűséges asszonyokat, a férfiak örök szülőjét, dajkáját és szenvedést megosztó társát. Ezek teszik hangos győztesekké a paráznákat, mert szörnyű kulcs van a kezükben: etika, szánalom, skrupulus nem terheli és nem köti őket. Csak a személytelen kéjt szolgálják, sohasem az embert. És mégis, akaratukon, szándékukon túl tanítómesterek ők is, mint minden, ami nagy gyönyört és óriási szenvedést okoz. Így vált Corinna tanítómesteremmé.

Christianról tudomást sem vettem egy ideig. Általában, attól kezdve, hogy Corinnát megismertem, a dolgok és emberek körülötte csak ködös, elsikló árnyakként örvénylettek hosszú-hosszú hónapokon át, míg a durva megrázkódtatások vissza nem adlak plasztikus látásomat, öreges, komoly arcú kisgyermeknek rögzítettem Christiant utólag, s arra gondoltam, anyja akkor hordta méhében, mikor férje elvesztésével a szörnyű csapás érte.

Még kapkodva keresgéltem szavak után kétségbeejtően kiürült fejemben, mikor Corinnában a félénkség első fellobbanását elmosta már a férfi megjelenésének örömteljes izgalma. Később bevallotta, rögtön belém szeretett, s akkor én hiún, ostobán ujjongtam érte. Még nem tudtam, milyen egészen és őszintén tudja ő érezni ezt a vágyat, csak éppen rövid ideig, és mindig más iránt. Ha későbbi kalandjaira visszatekintek, azt kell mondanom, bámulatosan sokáig kitartott mellettem, s eltántorodásai után is újra meg újra visszatért hozzám. Több voltam neki, mint a férfiak általában, akiket tönkretett, de ebben persze semmi vigaszt nem találtam.

Corinna szólt hozzám először, kíváncsi, kihívó, mégis félszeg bájjal:

– Louis de la Tourzel, ugye?

Némán meghajoltam, és elfogadtam keskeny, finom kezét. Corinna felnevetett:

– Sokat kellett dolgoznia szegény Jeanne-nak, míg idevarázsolta magát! Egészen jól festette le nekem az álma szerint: "magas, sápadt, romantikus külsejű fiatalember…" – hangja csúfondáros volt és kötekedő.

– Mademoiselle hízeleg nekem azzal, hogy már beszéltek rólam!

Corinna cinkos pillantással hunyorított:

– Szörnyen kíváncsi voltam magára! – bökte ki gyerekes meggondolatlansággal.

A szívdobogás szinte elfojtotta szavamat:

– Miért?

– Péloc doktor annyit áradozott magáról…

– Pardon, a Mademoiselle beszéltetett mindig! – vágott közbe Péloc zavartan, de én meg tudtam volna ölelni azért, hogy Corinna érdeklődését felkeltette irántam,

Corinna félrehajtott fejjel, számító magakelletéssel nézett fel rám:

– Ugye megmutatja nekem azt a szép öreg házat, meg a könyveit, a szolgáját és mindent – mondta éneklő, kérő hangon. Teste íja hozzám görbült, mint egy hízelgő macskáé. Dadogva biztosítottam róla, hogy egész házam rendelkezésére áll, boldog leszek, ha anyjával és Jeanne-nal együtt meglátogat. Mikor a rajz után nyúltam, amellyel belépésünkkor foglalkozott, szabadkozva a háta mögé dugta:

– Nem… neem… rossz vacak, és különben is… – aztán hirtelen elővette, és megmutatta. Meztelen, nagy mellű nő gyerekes rajza volt, ahogy ágyában fekszik takaratlanul, és egy hosszú lóarcú férfi hajol föléje.

– Megismeri? – kérdezte. Mikor tűnődve a fejemet ráztam, krétával nagy, dülöngélő betűkkel ráírta a nevüket: "Jeanne és Cortey". Aztán széles, gonoszkodó faunnevetésben tört ki, és körültáncolta az asztalt.

*

Találkozásom Corinnával bennem is ugyanazokat a hullámköröket kavarta, mint bármelyik más, szerelmes bolondban. Töprengve, kétellyel és reménnyel telve néztem szembe a tükörben Louis de la Tourzel hórihorgas alakjával, sápadt arcával, amelyet apámtól örököltem; de a fizikai burokban Sophie Pétion érzéki érzelmessége is benne rejtőzött. Testem évszázadok óta elmosódó, gyorsan átsuhanó, ellenséges árny volt különféle tükrök csillogó lapján; tudatom teljes intenzitással csak belső kínzókamrámat szemlélte addig, míg váratlanul felfedeztem de la Tourzel testét, mint az érzelmes elragadtatás, hiú tetszelgés és fájdalomig fokozódó gyönyörök eszközét. Divatos ruhákat csináltattam, parókámat udvari fodrász szállította, új, díszes fogatot, telivér arabs méneket vásároltam, s lovagolni tanultam. Néhány hét telt el így. Közben Corinna és közöttem – noha csak futó, rövid találkozások alatt érintkezhettünk – egyre sűrűbbé vált a vágyakozás mágikus szálszövevénye. Verset és virágokat küldtem neki titokban, s ő, amikor órákon át bolyongtam ablaka alatt, az elhúzott függöny mögül leintegetett nekem. Danjou márkiné, illetve Jeanne Girard végre elszánták magukat egy látogatásra. Nem volt nehéz elintéznem, hogy Corinnát is magukkal hozzák. Tervem különben is készen volt már. Tudtam, ha Corinna érzései felém hajolnak, csak Jeanne segítségét kell elnyernem ajándékokkal, pénzzel, hízelgéssel – és simán összeálmodja házasságunkat.

*

Furcsa, április végi nap volt; nyugtalan, erjedő, ideglázas melódiatöredékekkel tele szerda délután. Az égen bolyhos felhők rohantak s elborult zord árnyék és tavaszi fény szeszélyes fátyoltáncába vonták a napot. Szél fújt Port kavart fel és távoli virágillatot, de valami jeges érintés is érződött benne.

Feldíszített, dús lakomára előkészített szobáimban is hintázott a nap, és aranycsillámos nyilakat szórt be a vázákban vörösen égő, hosszú szárú rózsákra, amelyeket vagyonért szereztem be egy melegházból. Maurice higgadt pontossággal intézett mindent, s pedáns undorral dirigálta a kisegítő személyzetet.

Danjou márkiné gyermekeivel és Jeanne Girard-ral hat óra felé érkezett meg egy nagy, előkelő, sötétkék batáron, amelynek aranycirádás oldalán a Danjouk címere ragyogott, s belsejét nehéz, rezedaszínű brokát borította. Danjou márkiné kezénél vezette komoly, öreges arcú kisfiát, s mentegette magát azért, hogy elhozta; Christian sírt, toporzékolt, mindenáron el akart jönni. Megnyugtattam, végtelenül örülök, és nem is képzeltem másként. Igen… végtelenül örültem mindennek, mint a részeg vagy eszelős, hiszen Corinna cizellált, gyönyörű kis kobrafeje ott világított a közelemben, bársonyos, sóvárgó mandulaszeme szemembe mélyedt, és felém villantotta gödrös, halvány mosolyát, amely e pillanatokban angyali lénnyé varázsolta. Vékony, hajlékony teste kényesen ringott a nagylányos, antik csipkedíszes, vörös bársonyruhában. A keblére tűzött aranyliliom kelyhében igazgyöngy harmat csillogott. Kecses, fél szemére húzott barettjéről vörös toll kanyarodott a vállára. Olyan szépnek, titokzatosnak és elérhetetlennek láttam így, s annyira kívántam, hogy belső reszketés rázott meg; alig tudtam uralkodni ujjaimon, mikor a hölgyek keze fölé hajoltam. Ahogy tüzelő ajkam rásütött Corinna csuklójára, láttam, amint meztelen karját könnyű libabőr felhőzte be.

Péloc doktor, a kedves Péloc segített át ügyefogyott állapotomon. Ezer dolgától eltépte magát, hogy jelen lehessen fogadásomon. Ismerte érzéseimet Corinna iránt, és komoly szándékomat is, hogy feleségül akarom venni, amilyen gyorsan csak lehetséges. Szédületemben nem sokat törődtem hümmögésével, kertelő figyelmeztetéseivel, félénk célzásaival, amelyekkel aggodalmát próbálta tudtomra adni. – A világért sem óhajt dolgaimba avatkozni – mondta –, csak arra kér, gondoljam át jobban ezt a fontos lépést, s főleg az általa már jól ismert megfigyelőképességemmel tanulmányozzam egy kissé érzelmeim tárgyát. Sohasem árt – kereste a szavakat óvatosan –, ha a szerelmes házasság előtt megismeri partnerét. Egy-egy ember tulajdonságai önmagukban kiválóak lehetnek, mégsem képes velük hozzásimulni egy másik jellemhez. A nemi kívánság semmit sem igazol, legfeljebb ideig-óráig.

Szavai úgy peregtek le rólam, mint olajos bőrről a víz. Végül már kissé ingerültté tett szokatlan kitartása, amellyel ha tapintatosan is, de elterelni igyekezett Corinnától.

– De az Istenért, doktor, mi kifogása van Corinna ellen?! Előkelő, jóin évelt úrihölgy, s egy csecsemő nem lehet ártatlanabb, tapasztalatlanabb nála! – törtem ki egyszer.

– Ön mondja ezt, Monsieur? – nézett rám rezignált mosollyal. – Corinnát, ha másképp is, de előbb szerettem és ismertem, mint önt. Mondhatnám, ismertem és szántam. S ma is csak félteni tudom… önmagától. Nos, hogy teljesen nyílt legyek, ahogy barátságunk megérdemli… önt meg tőle, a ma még ártatlan, tapasztalatlan gyermektől!

– De miért? Miért?

– Emlékezzék, mit mondtam róla legelőször. Ígérem, utoljára történik, hogy ilyen irányban beszélünk róla. Nem fogom idegesíteni többé, de magamnak tartozom vele, hogy teljesen feltárjam a veszélyt és boldogtalanságot, amelyet Corinna bírása jelentene. Corinna nem kisajátítható. Corinna maga az izgalmas kaland, a pillanatnyi kéj, a felelőtlen gyönyör. Csak a perchez lesz hű és önmagához. Corinna vágyai tiszavirág-életűek, meghalnak és újraszületnek szüntelenül. Minden játékszere, gondolata, mozdulata, fellobbanása ezt a szeszélyes lángot tükrözi, amely mindenkit felgyújt, s azután kilobban, hogy más irányban lángoljon fel újra. Corinna ma még gyermek, de testének szokatlanul, veszedelmesen vonzó burkában valami mágikusan s ősi módon kísértőt, öntudatlanul romlottat, valami sátáni elemet őriz, amely romlást és tragédiát kavar maga körül. Aki belekerül e lefelé szívó örvény szédületébe, az megrokkan vagy elpusztul, míg ő maga, az örökké éhesen és telhetetlenül sötétlő örvény rendületlenül és felelőtlenül működik tovább, hacsak egy kataklizma meg nem szünteti.

Különös hatást tettek rám Péloc szavai. Mintha fújtatóval élesztette volna a tüzet bennem; sötét célzásai édes; élesen nyilalló korbáccsá lettek érzékeimben…

– Szeretem – ismételtem makacsul –, és ha tudnám, hogy holnap karóba húznak miatta, akkor is szeretném. Magát költővé tette Corinna; lángol, mint Jeremiás próféta. Talán az Úr szól a szájából, talán valami más, amit örökre elnyomott és pokolra száműzött a testéből. Mindegy. Lehet, hogy már ott keringek az örvény sötét öle körül, s ha magábaszív, belepusztulok. De bele kell merülnöm, át kell égnem rajta, vissza nem fordulhatok. Mikor Corinnát először megláttam, tudtam: nem menekülhetek el a sorsom elől.

Meghökkenve néztünk egymásra. Mindketten Jeanne álmára gondoltunk, amelyben a kék selyemcsuklyás nő ugyanezeket a szavakat mondotta.

De mi köze az éteri Mariettának Corinnához? Micsoda szemfényvesztő játék vagy mély misztérium azonosította e két alakot a jeladásban, amely eljutott hozzám?

Péloc búsan és zavartan félrenézett, aztán kis szünet után, keresgélve a szavakat, csendesen megszólalt!

– Persze… ez… így… egészen más. És akkor nekem igazán nem lehet más szerepem, mint hogy… segítsek, ha elfogadja… hogy rendelkezésére álljak minden erőmmel, feltéve…

Megnyugtattam, hogy számítok rá, kifejeztem hálámat jó tanácsaiért, és kértem, ne haragudjék, ha nem követem őket.

*

Nagy, ezüstkandeláberekbe tűzött gyertyák fényét szalon csiszolt tükrei verték vissza. Az élő lángok nyugtalan lobogása benne tükröződött Corinna nehéz bortól ködös szemében. Danjou márkiné és Jeanne Girard Péloc szavain mulatott, aki, szegény, mindent elkövetett, hogy szabaddá tegyen Corinna számára. Christian indiai elefántcsont sakkommal szórakozott.

Corinnával egész idő alatt titkos játék folyt közöttünk. Rajzokat, rézmetszeteket, könyveket mutogattam neki, hogy föléje hajolhassak és megérinthessem. Mindenben elém jött, segített nekem. Az asztalnál egész testemen átfutó remegőssel megéreztem hosszú, karcsú lábszárát, ahogy szorosan lábamhoz simult. Mikor már átvonultunk a szalonba, hirtelen felugrott, és szeszélyes, mámoros hangon kijelentette, hogy még egyszer hallani akarja az ebédlő zenélőórájának menüettjét, mert elfelejtette a melódiáját. Készségesen, remegő térddel követtem. A sötét folyosón szomjasan hozzám simult, rám tapadt, mint a folyondár. Átöleltem testem minden hajlatához szégyentelen elvakultsággal hozzápréselődő, izmos testét, és megcsókoltam kínálkozó, forró, szétnyíló száját. Tompán felnyögtem, mert érzéseim fokozódását, érzékeim feszültségét nem bírtam tovább elviselni, szúró fájdalmat okozott:

– Te… te… – dadogtam – menj… menj el tőlem… bántani foglak… Corinna… Corinna, te még nem tudod…

Átkulcsolta a nyakamat:

– Csókolj… még… még… még… – hangja suttojó, ziháló és követelő volt.

Sötétpiros örvénybe buktam elvakultan. Csókoltam egyre mohóbb száját, nyakát, vállát, amelyről lesiklott a ruha. Ajtó csapódása ugrasztott szét bennünket. Az ebédsurrantunk be hirtelen. Megindítottam a zenélőórát. Corinna ügyes kézzel igazgatta helyre ruházatát, haját lesimította, arca ijesztően hamar változott hűvös álarccá, míg engem tovább rázott a tüzes áram. Mögéje álltam, és remegő kézzel végigsimítottam nyakát, vállát, derekát.

– Corinna… Szeretlek…! Szeretlek…!

Fejét hátrahajtotta:

– Igen – mondta halkan. – Én is. Ahogy megláttalak, azt kívántam, hogy megcsókolj…

Mikor visszatértünk a szalonba, a ránk szegeződő szemeket Corinna elfogulatlan mosollyal magára vonta azzal, hogy tiszta, csengő hangon énekelni kezdte a menüettet.

– Végre megtanultam – mondta közben, aztán tovább énekelt. Én egy ablakmélyedésbe húzódtam, hogy elrejtsem felindulásomat. Az ablakon túl már a zorddá vált esti szél süvített, és apró kavicsokat szórt az üvegre. Becsengettem Maurice-t, hogy húzza össze a függönyöket. Mikori arca a hétágú gyertyatartók éles fénykörén átvonult, egy pillanatra feltűnt nekem, milyen viaszosan sápadt és fáradt. – Szegény öreg – gondoltam szánakozva. – Nagy megterhelés lehetett neki ez az este…

Christian vékony gyerekhangja hallatszott hirtelen a Maurice bejövetelekor támadt csendben:

– Ugye nem mindenki hal meg, Mamán, csak az, aki akar?

Ezt a meglepő kérdést néhány hosszú másodpercig nem követte felelet. Maurice, aki az ablaknál állt, háttá a társaságnak, heves mozdulattal megfordult. Furcsa feszültséggel telt meg a szoba. Úgy néztem a gyermek hosszú, kreol arcára, tompa fényű, nagy sötét szemére, mintha először látnám. Ennek az arcnak nem volt kora. Komoly volt, szinte komor.

– Honnan veszed ezt, fiacskám?! – tört ki az igézetből Danjou márkiné riadt hangja.

Jeanne Girard szólt közbe fontoskodó kenetteljes seggel:

– Mindenki meghal, Christian, de a tiszta lelkek feltámadnak.

Christian szemébe és ajkára konok kifejezés mélyült Hangját felemelte:

– Én nem akarok meghalni, Mamán, és nem fogói meghalni… szemét felvetette, azt hittem Maurice-ra néz, aki merőn rábámult, aztán észrevettem, hogy az öreg szolga feje fölé figyel. Követtem pillantásának irányát, és kikötöttem a vitrin fölé függesztett képnél.

– Én mindig is éltem – dünnyögte Christian csökönyösen.

– Megijeszt ez a gyermek! – állt fel hirtelen Danjou márkiné.

Nyugtató szavakat kerestem, bár engem is lenyűgözött a levegő kimondhatatlan baljós feszültsége:

– Ön éppen eleget beszél a halálról, Madame…

– De mit ért abból egy kisfiú, Monsieur de la Tourzel!?

Danjou márkiné kézenfogta Christiant, hogy magával vonja, a kisfiú azonban odacövekelte testét:

– Emeld fel a gyertyát, Maman, azt a képet akarom látni – mondta makacs hangon.

– Christian!… Azt ígérted, ha elhozlak Monsieur de la Tourzelhez, szép csendben fogsz játszani egész idő alatt!

Maurice nehéz, csusszanó léptekkel, bútorokra támasztodó ujjakkal jött előre, és remegő, öreg karjával felemelte íz egyik súlyos gyertyatartót.

Christian váratlanul felnevetett, és éles kiáltással a karokba akasztott festményre mutatott, amely most a gyertyák hosszúra nyúlt, lobogó fényében nyugtalanul élőnek látszott:

– Corinna!… Nézd… nézd, a tavasz Veronában… Igen, megismerem… Ez az, amit…

Zuhanás hallatszott. Maurice arccal előrebukott a szőnyegen. Kezéből nagy zajjal kiesett a gyertyatartó, és lángok mohón nyaldosni kezdték a szőnyeget. Péloc melléje ugrott hirtelen, és hanyatt fordította. Én és a praktikus Jeanne a tüzet tapostuk el, míg Danjou márkiné és Corinna dermedten álltak. Aztán Christian szepegő, rémült sírása hangzott fel:

– Maman… Maman…

Péloc felállt a mozdulatlan test mellől.

– Vigyék ki a gyermeket – mondta halkan és nyugodtan.

– Él? – kérdeztem súgva.

Péloc nemet intett.

*

Corinnától megtudtam, hogy ennek a festménynek színes rajzmásolata benne volt egy albumban, amelyet Christian gyakran nézegetett. Corinna fel szokta olvasni neki a képek aláírását. A magyarázat kézenfekvő volt, mégis… hogy a láncszemek így kapcsolódtak össze, és eljuttatták egy öreg, fáradt szolgához halott urának üzenetét, a látóknak többet jelentett véletlennél. Nem tudom bizonyosan, maga de Assis volt-e Christian testében, aki egy pillanatra áttörte a gyermekkor vak öntudatlanságát, vagy csak szelleme kapcsolódott hozzá, s kormányozta viaszpuha egyénisége, terhelt idegrendszerét… mindegy!… Christian aurája okkult izzással világított a baljós pillanatban és egy, a gyermeki körvonalakon túlnövekvő hatalmas lény alakja árnyékolta be mint apró palackot a belőle kiemelkedő rab szellem. Maurice megértette az üzenetet amelyre várt, s azután, mivel nem volt mire várnia többé meghalt.

*

Meggyászoltam furcsa, bogaras szolgámat, mert a maga különcségében szívemhez nőtt. A hasonlóság törvényénél fogva mindig szokatlan, magányos, zárkózott emberekhez vonzódtam. A nyájemberek idegenebbek voltak nekem a halaknál vagy bogaraknál. Mégis, Maurice halála egy elég kényes problémától szabadított meg. Házasodni készültem, és tudtam, Corinna ragyogó luxuslényének fényében Maurice öreg, molyos szárnyú keselyűnek hatna, és én magam sem tudtam elképzelni őt a gyors lábú, pikáns arcú komornak seregében parancsnoknak. Különös volt, hogy éppen a küszöbig kísért, mikor elhagyni készültem magányosságom celláját.

*

Jeanne ravasz cselédfeje gyorsan felfogta szándékomat, amely – utólag egész valószínűnek tűnik előttem – előbb volt az ő szándéka, mint az enyém. Ajándékaim szemmel láthatólag hevesen inspirálták. Szép, színes álmok rohanták meg a vég brokáttól, gyűrűktől, amelyeket elküldtem neki, s mikor egy kétsoros igazgyöngy nyakéket csúsztattam kezébe, megálmodta végre Danjou márki beleegyezését is házasságunkba. Igénybe vettem őt, noha émelyegtem ettől az undorító, hazug cinkosságtól. Tudtam azt is, amit ő még nem sejtett, hogy olyan erőkkel játszik, amelyek majd ellene fordulnak, de nem törődtem vele vak szenvedélyemben. A rövid, lopott találkozások alatt napról napra növekvő vágyam Corinna után eltompították lelkiismeretem hangját.

*

Eljegyzésünket, amely kívánságomra csak egy hónapjai előzte meg esküvőnket, Danjou márkiné palotájában ültük meg csendben, a családtagok és néhány barát jelenlétében, akik között elsősorban említem Pélocot. Jelen volt természetesen Cortey is. A bárányok közül vagy valamennyi vezért meg kellett hívni vagy egyiket se, mert forradalom tört volna ki közöttük. Jeanne igazította el ügyesen a dolgot azzal, hogy az esküvőre meghívta az egész gyülekezetet, hogy "megszenteljék és megáldják az éteri, szent álomból született házasságot". Ez a meghatározás hűségesen tükrözte viszonylatukat a valósághoz: épp olyan óriási szakadék választotta el őket tőle, mint amekkora a mi házasságunk és az éteri szentség fogalma között tátongott.

*

Házamat teljesen átalakíttattam. De Assis szelleme – a könyvtárat leszámítva – kiköltözött belőle, s bevonult helyette a könnyed, kecses, púderes Párizs; XV. Lajos romlott, beteg, kicsapongó Párizsa. Szobáim falát a komor faburkolat helyett bő redőjű, csillogó brokát és ezüstfényű tükrök borították. Corinna kreol szépségéhez csalhatatlanul kiválasztotta a gyöngéd pasztellzöldét és napsárgát. Fáradhatatlanul vásárolt, és én boldog voltam, hogy minden szeszélyét teljesíthettem. Megvásárolta egy száműzött arisztokrata vert ezüst szalonját és fogatait. Gobelineket, vázákat, drága szőnyegeket, szobrokat, nehéz szöveteket, valódi csipkéből készült, vagyont érő hetéra-fehérneműket, hegyes, ékköves cipőket, különféle divatos udvari fodrászoktól emeletes parókaszörnyetegeket, ékszertartó ládikákat, kenőcsös tégelyeket, gyertyatartókat, illatszereket, füstölőket küldetett házamba; szeszélyesen, gyerekesen, terv nélkül dúskált a kínálkozó holmikban, s míg otthon erényes, szórakozott anyja előkelő, szolid kelengyét készített elő neki, addig ő, Jeanne leplezése alatt, úgy járta az üzleteket, mint egy paráznaságtól megszállott az örömházakat. Ez a titkos bujálkodás elterelte egy időre a szerelmeskedés iránti mohóságtól; alig volt ideje a számomra.

Nem akartam, hogy elhatalmaskodjék rajtam a rossz előérzet szorongása; folyton új és új szavakkal torlaszoltam el nyugtalanságomat és Péloc figyelmeztetéseinél emlékét.

– Gyerek még – védekeztem. – Teste érett, de szelleme alszik. Rám vár a feladat, hogy felébresszem. Majd azután, ha az első tűzvész ellobog közöttünk, majd akkor ha… de nem tudtam túlgondolni ezen a tűzvészen, mert a lángok elborítottak. Csak az volt bennem és semmi más.

*

A hajszás, zaklatott hónap hamarosan eltelt. Mivel Danjou márkiné férje halála után teljesen visszavonult a társadalmi élettől, nem érintkezett az osztályabeli arisztokrata családokkal, és az udvartól is távol tartotta magát, esküvőnkön csak a bárányok vonultak fel teljes számmal. Megtöltötték a Rue St. Micheli kis kápolnát, azután fogatokban és gyalogosan átvonultak Danjou márkiné palotájába, ahol bőséges ebéd várta a vendégeket. Az egész képet álom és ébrenlét határának ködös párája mögött őrzöm. Nem tudtam teljesen jelen lenni. A képek valószínűtlenségbe szédülő lázhullámokba burkolództak, távolodtak és közel nyomultak, mint az asztrálvilág formái. A bárányok tarka, rikító vagy ápolatlan nyájából egy-egy arc megvillant a ködben, karomon éreztem Corinna fehér kesztyűs kezének könnyű érintését, ránéztem merész, ingerlő profiljára, amely egy-egy pillanatra dermesztőén távolinak és ismeretlennek tűnt előttem. Azután átvillant rajtam, hogy láz éjszaka meztelenül karomban tarthatom majd, és ez a gondolat az orgona bús, ünnepélyes zúgásában rettentő bűnösnek, aljasnak, mégis fullasztóan kívánatosnak tűnt előttem. Danjou márkiné könnyektől nedves, anyás csókjai érték arcomat, a bárányok közel tülekedtek, s kezem érdes, puha vagy nedves kezekkel érintkezett. Corinna megszorította karomat, és hozzámhajolt:

– Rosalie ma erősebben izzad, mint máskor és sajnos meg fog csókolni. Mit gondolsz, szoktak Lepitre-rel csókolódzni?!

Nevetnem kellett volna, de elfojtottam.

– Csak a lelkeik csókolódznak – súgtam. Corinna kis fintort vágott:

– Kíváncsi vagyok, ha Rosalie csinosabb volna… – angyali arccal nyújtotta oda homlokát Rosalie-nak, aki zsíros, szürke gorgófejével valóban közel viharzott az oltárhoz, és hervadt falevél szájjal "felkente" Corinnát. Lepitre hozzám közeledett aggasztó módon magasztosultan, de még idejében közénk rántottam Pélocot, akinek így bal arcát érte a szenvedélyes csók, amellyel engem vett célba. Corinna belevihogott fátyolzsebkendőjébe; Jeanne részvéttel átölelte:

– Csak sírj, sírj, lelkecském… Síró menyasszony, boldog asszonyt jelent…

Szavaitól Cortey-n csukló zokogás vett erőt. Takaratlan arca eltorzult, mintha kínosan vigyorgott volna. Szája rángatódzott, szeméből, orrából patakzott a könny, miközben vinnyogó, vékony hangokat hallatott: hühühm mham… mham… mham.

Corinna egész teste rázkódott már, rádőlt Jeanne-ra, és fuldokolt a nevetéstől, s mikor könnyáztatta, piros arcát felemelte, valóban úgy hatott, mintha sírt volna.

Később, a palotában a bárányok zsoltárokat énekeltek, és tikkadt, gyors, nagy falatokkal nyeltek a finom ételekből, visszautasító, sértődött arccal, s miközben kéjesen ettek, mohón figyelték a másikat, mit töm magába, hogy nemsokára zordul fejére olvashassák, mennyire anyagias Jeanne úgy intézte a dolgot, hogy a bárányok egyetlen vezére se mondjon külön felköszöntőt, mert abból parázs veszekedés támadt volna. Fáradozása mégis kárba veszett! mivel a vezérek felköszöntő nélkül is összecsaptak. A pezsgő, amelyet egymás előtt rejtegetve ablakmélyedésekben és a folyosóra kiugorva nyeltek magukba, jócskán alájuk gyújtott. Egyedül Duflin, felesége és két leánya ettek-ittak leplezetlen kitartással; félelmetes adagokat tüntettek el módszeres összmunkával. A lányokat koszorúslányi díszekbe feszítették. Szemük kidülledt a szoros fűzőtől. Piros, pattanásos arcukat púderes, rózsákkal tűzdelt paróka felhőzte körül. Selyemderekuk a lehetőség végső határáig megfeszült vastag testükön – de ők jóval a lehetőségeken túl ettek, s így történt, hogy mikor Duflin nejéhez és leányaihoz hajolva valami gúnyos megjegyzést tett Banet-ra, az egyik leányon a kibuffanó nevetéstől hangos reccsenéssel felrobbant a ruha. A végigszakadt két rész rögtön úgy elugrott egymástól, hogy mindenkinek ámulnia kellett azon, hogy ezek valaha is összehozhatok voltak. A leány szegény, megkínzott teste lágy elégedettséggel szétterült, szétfolyt és előbuggyant a réseken, mint a medréből kiszabadult, felduzzadt folyó. A nevelés, sikongás, sírás és sajnálkozás hangjai vad összevisszaságba vesztek. Madame Duflin vastag karjával átölelve, minden lépésnél nagyot löttyenő szaladással vitte ki megszégyenült leányát, miközben kezével hasztalan igyekezett összeterelni és összefogni a csüngő, dagadó és dudorodó hatalmas bájakat. Corinna nevetőrohamának nem akart vége szakadni. Kivezettem a sárga szalonba. Rám támaszkodott, átölelt, és nevetett, nevetett, én meg csókolni kezdtem, és csókoltam addig, míg elkomorodva, lihegve, fulladtan kérlelni kezdett: – Gyere… gyere innen… menjünk haza… hozzád!

*

Ami annyira hozzáláncolt Corinnához, megszállottjára, rabszolgájává tett, egy pillanatig félszeg ügyellenségbe nem tévedő zsenialitása volt az ölelésben. Még nem találkoztam olyan szerelmesekkel, akik a bizalom elmélyüléséire! be ne vallották volna, hogy nekik a tikkadt szomjúsággal várt első éjszaka – ha partnernőjüknél valóban cipők voltak – fájdalmat, ügyetlen próbálkozásokat és lehűlt csalódást hozott. Corinnánál a fájdalmat legyőzte a gyönyör, rögtön, előszörre is, és találékonysága órákra nyújtotta el a pillanatokat. A kéj sötét papnője volt ő, egy asztrális, buja vallás küldötte, aki igéit készen hozta magával. Mikor nászéjszakánk után másnap rávetette magát de Assis pornografikus gyűjteményére, úgy olvasta a föld minden fajtájának erotikus szokásait, mint aki hazatér a rég áhított zsoltárok közé. Mivel én voltam, az, aki feltörtem e veszélytől terhes, gyönyörű test pecsétjét, s ezzel kaput nyitottam a démonnak, amely rajta keresztül megnyilvánult, én bűnhődtem legtovább és legsúlyosabban mellette a szenvedély asztrálsűrűjében. Rajtam élesítette ki fegyvereit, eszköze voltam gyakorlatainak, tanítómesteremmé lett, s én bábja ennek az egyre erősödő szexuálmágiának.

A maláji siheder fejletlen kamaszbája eltűnt hamarosan, és helyet adott az örökké éhes, követelő, gátat nem ismerő asszonynak, akinek teste, testének minden hajlata szerelemre felajzolt íj és buja ígéret volt. Olyan aggodalmas gonddal és szerelemmel ápolta magát, mint az egészen nagy hetérák. A személyzet megrökönyödésére mindennap kétszer fürdött, testét illatszerekbe áztatta, és tiszta, sima üdeségtől párolgó bőrét síkos púderrel hintette be. Haja könnyű, jó szagú sátor volt; parókát csak akkor viselt, ha színházba, bálba, látogatóba mentünk, vagy később, mikor titkos útjaira osont a csöndes, alvó palotából.

Corinna imádta az álarcokat. Egész gyűjteményt hordott össze belőlük, és minden alkalmat megragadott, hogy viselhesse őket. Szeretett ragyogó meztelenségében szobámba osonni este, arcán csipkés fekete vagy fehér selyemálarccal. Kezében magasra emelt, égő gyertyát hordott. Idegen hangon köszönt, mintha nem ismernénk egymást. Úgy jött, mint egy üldözött asszony, aki menedéket keres nálam.

– Az Istenért… Monsieur! Bocsásson meg, hogy betörtem ide, de nem tehettem mást… Rejtsen el… rejtsen el, könyörgöm… üldöznek… – lihegte rémült hangon.

– De kicsoda ön, Madame… és hogy kerül ide éjszaka a szobámba egy szál álarcban… – mentem bele a játékba.

– Ne kérdezzen… nem mondhatok többet… jönnek… hallom… Hová meneküljek?!

– Ide… az ágyamba… ha tetszik…

– Mindegy! – s egy ugrással már ott termett mellettem az ágyban, s úgy tett, mintha félénken elhúzódnék, de hátának és csípőjének meztelen íve felém kínálkozott. S így lett az enyém minden éjszaka más alakban, más ízű szenvedéllyel, új álarcban és új hazugsággal.

Fiatal, éhes, meddő teste nem fáradt el az ölelésben, én azonban, akit újra és újra felgyújtott, magával kényszerített, és könyörtelenül kisajtolt, kezdtem belerokkanni Messalinám szenvedélyességébe. Erősen lesoványodtam, hátamban szúrásokat éreztem, kivert a verejték, köhögtem, és járás közben szédülés fogott el. Ha Péloc közbe nem lép, állapotom hamarosan egészen komolyra fordul.

Először hallani sem akartam arról, hogy elválasszanak Corinnától. Ő egy ijedt, elkeseredett kislány arcával dörgölődzött hozzám azután, hogy Péloc beszélt vele, és esengve kérdezte, igaz-e, hogy szerelmével beteggé tesz engem? Mit felelhettem egy ilyen kérdésre? Letagadtam mindent, megöleltem, és biztosítottam róla, hogy ő nekem az egészség, a boldogság és az egész élet. Könnyen, gyorsan megnyugodott, és éppen úgy kizsarolta belőlem gyönyöradagját, mint addig. Azután, mikor egyszer elájultam, ő maga kezdte sürgetni elutazásomat a tengerpartra. Komoly arccal Pélocra hivatkozott, sőt ketten vettek pergőtűz alá; Péloc minden érvet felvonultatott ellenem: éppen, mert szeretem Corinnát és még éveken át boldog akarok lenni vele, ki kell gyógyíttatnom magamat kezdődő tüdőbajomból. Corinnának tartozom ezzel. – Corinna hevesen, csatlakozott hozzá. – Egy percig sem élné túl esetleges halálomat. Sírt, könyörgött, bizonygatta, mekkora áldozat neki néhány hónapra elválni tőlem, mégis kívánatosabb, mintha egész hátralévő életünkre elszakadnánk egymástól. – Szorongva láttam auráján, hogy hazudik, de azt gondoltam, Péloc alaposan ráijesztett, és el akarja titkolni előttem a valót. Kisugárzásának zavaros örvénylésén égővörös, érzéki hullámok vonultak át, s azzal hízelegtem magamnak, hogy ezeket a hullámokat az én személyem kavarja fel benne. Hivatkozott anyja keserű sorsára, kérlelt, ne kárhoztassam korai özvegységre. Meghatott, elragadott, lenyűgözött és… meggyőzött. Abban a pillanatban nem sejtettem még, hogy életem meghosszabbítását valójában egy csinos, göndör hajú, hatalmas termetű lovászfiúnak köszönhetem, akit Corinna nemrég fogadott szolgálatába, s aki Párizs alvilágából cinikus, durva érzékiséget és hajmeresztő tapasztalatokat hozott magával. A fiúnak merész sasorra, duzzadt, nőies ajka volt. Szeméből a még alvó szellem zavaros bárgyúsága ós a későbbi zsaroló alattomos romlottsága lesett ki; de Corinna más feltételek alapján osztályozta az embereket. Marcel a gyönyörök új változatát jelentette neki, s e szép hím robusztus egészsége imponáló erővel bírta a fárasztó szerelmi harcokat.

Corinna lelkiismeretére egy pillanatig nem borult töprengés vagy megbánás árnyéka. Öntudatlanul, egy fiatal állat természetességével adta össze magát mindenkivel, akit telhetetlen étvágyában megkívánt, s mikor hevesen kérdőre vontam, csak azért hazudott nekem elkeserítő, soha meg nem törhető makacssággal, hogy megnyugtasson és megvigasztaljon, mint egy gyermeket, akinek lehetetlen kívánságait mesékkel hárítják el. Tombolásomat eleinte szinte csodálkozással figyelte: mit akarok? Csak nem képzeltem komolyan, hogy beéri egyedül velem? Szeret és fontos támasza vagyok, de a szerelmi párharcban alulmaradtam. Az ő testének kívánságai, ruhán átsütő szépsége, művészete az ölelésben új meg új eszközöket, közönséget, végtelen változatosságot igényel. Az a tápláléka, életfeltétele, levegője. Őt bírni, élvezni lehet, de kisajátítani soha. A megtestesült gyönyör, amelyet az asztrálvilág kéjéhes démonlégiója materializált magának a kiélés masinájául nem szorítható erkölcsi kordon mögé, mert lényege a szabálytalanság, a gáttalanság és az ösztön diadalmas uralma. Körülbelül ez volt gondolattá sem formálódó igazi tartalma belsejének, miközben szemrebbenés nélkül, simán, egyenletesen hazudott, közhelyeket recitált, hűségéről, ártatlanságáról biztosított, s azt követelte, bízzam meg benne akkor is, ha a látszat bűnösnek tünteti fel. Sima volt, mint az angolna, ügyes, erős, megfoghatatlan és megrendíthetetlen.

*

Egyévi házasság után először hagytam magára, hogy nyomorult testi és lelki állapotban Korzikára utazzam. Porto Vecchio környékén béreltem ki egy primitív parasztházat a naptól szikkadt, sárgára égett sziklás tengerpart közelében, hogy a tüzes sugarak kiolvasszák testemből a kórt. Ha nem lettem volna a szenvedély nyársára húzva, szép és boldog időszakot töltök el ott. Nyitott verandán aludtam, hogy a város bűzös fülledtsége teljesen kimosódjék tüdőmből, pórusaimból. Homonculus módszere volt ez is, jól emlékeztem rá.

Soha be nem teltem a tenger és az ég káprázatjátékával; e két szeszélyes, hatalmas művész mindig új változatban fellobbanó és a pillanattal elmúló remekműveivel. A gyöngyszürke, párás hajnalok függönye mögül mindennap más színkísérettel siklott elő a napkorong királyi bárkája, s szemem előtt változott át vérpiros, óriási lampionból fehéren izzó, távoli fénygolyóvá, amely bágyasztó kemencévé fűtötte fel a levegőt. S a tenger kitárt tükre tárt, gigászi asszonyszemként tükrözte ezt az égi misztériumot. Az alkonyat mindig meghűvösödött, ahogy utolsót lobbant a nap és a felhők hajából is kihullt az arany, piros és lila tüzű kölcsöntiara. Hűs szél indult el a tenger felől, amely mogorván, sötétzölden nyugtalan lett, és éles, sós szagokat ontott magából. A hőségtől leterített lények éledni kezdtek. A lápisz lazuli színű égen kigyúltak a csillagok, s a konyhában kint halkan énekelni kezdett Clara, a szelíd arcú, tehénszemű parasztasszony, aki takarított, főzött, mosott rám. Jó hallással, biztos melódiavezetéssel énekelt egy ősi, édes ízű szerelmi dalt, egyikét azoknak, amelyek csak ott, a Földközi-tenger környékén teremnek meg. Az én testemben a hőemelkedés alattomos, hideglelős borzongása emelkedett ilyenkor, s elhozta verejtékes ágyamba Corinna emlékét. E kínzóan kívánt test fantomja olyan volt karomban, mint egy gonosz kéjt nyújtó succubus. Összetört, kiszívta erőmet. Hiába váltam el tőle, velem volt. Hosszú, epedő leveleket írtam neki, amelyekre rövid, gyerekes ákombákommal válaszolt egy iskolás lány engedelmes stílusában. Leveleinket futár hozta és vitte. Nem sajnáltam a pénzt, és őrjöngtem a türelmetlenségtől az összeköttetés lassúsága miatt. – A futárnak – páviánképű, fontoskodó, buta fráter volt, bizonyos Vernier, egy párizsi! suszter mihaszna fia – külön megbízást adtam rá, hogy mindent megfigyeljen: jó színben volt-e a Madame, mit beszélt, mit üzent élőszóval, milyen öltözéket viselt, mit mondanak a cselédek, nem szomorkodik-e, ha egyedüli van? – Az ostoba fickó alaposan meg akarta érdemelni! a pénzt, amit adtam neki, s széles mosollyal megnyugtatott; Corinna kitűnő színben van, sokat jár el hazulról, igen díszes öltözékben, Jeanne Girard kíséretében délutáni és este is; ha egyedül van, nem szomorkodik, hanem énekel. Komornájával, a csinos, kacér kis Josette-tel könnyekig nevetgél. Akármilyen későn fekszik le, már reggel korán kilovagol Marcellel, az új lovásszal. Élőszóval csak annyit üzent, vigyázzak magamra, ne siessem el a kúrát, hogy egészen meggyógyuljak neki.

A szerelmes, boldogtalan gyötrődés ellenére a szabad levegő és napfény kioltották lassan tüdőm, vérem beteg lobogását. A tengeri fürdő, kiadós úszás jólesőn kifárasztott, megjavította étvágyamat, Clara bőséges, egyszerű, ízletes kosztján telni kezdtek szikár tagjaim. Bőrömet a nap és a szél bronzossá edzette. Nagy sétákat tettem, s egyre mélyebben beúsztam a tengerbe; a visszanyert egészség, a testi egyensúly derűssé, magabiztossá tett. Négy hónapja voltam már távol Corinnától, s bár szenvedélyesen szerettem, türelmetlenül sóvárogtam utána, állapotom mégis sokat veszített tűrhetetlen feszültségéből. A jó étvágyú, jó álmú, pihent ember könnyebben szabadul féltékeny rémlátásaitól, mint a leromlott, beteg idegzetű. Ezzel a javulással párhuzamosan különös változást tapasztaltam asztrális környezetem viselkedésében. Hosszú ideig nem akartam tudomást venni róla, s ha szúró, ijedt nyugtalanság formájában értelmem küszöbéig ért, sietve elmenekültem… Hóhéraim visszavonultak, eltávolodtak, vésztjósló várakozással figyeltek, kaján röhej előtti visszafojtott lélegzettel lestek rám távolról, és velem együtt hallgatták la közelnyomulását valaminek – éppen úgy, mint Straurbingban, mikor hiúságom fajankó módjára foglyul ejtett Anton Brüggendorf hálójában. Ez a furcsa kettősség tartott vissza attól, hogy hazasiessek. Tétováztam. Vágytól reszkettem a gondolatra, hogy megújult erővel ölelni fogóra Corinnát, s ugyanakkor féltem is. Gyávaság fogott el. Megfutamodtam. Nem akartam semmit kockáztatni, nem akartam biztosat tudni, és előre küldtem Vernier-t a hírrel, mikor érkezem.

Mégis Vernier előtt érkeztem haza teljesen váratlanul. Vernier-t útközben Toulonban leütötték és kirabolták. Eszméletlenül került kórházba; hetekig élet-halál között lebegett, nem tudott életjelt adni magáról.

Ostoba, gyermekes kísérlet volt elhárítani akarni valamit, amit a Sors felém irányított. Ha Vernier előttem érkezik Párizsba, néhány nappal később tudom meg azt, ami nem is nagyon leplezte magát. Óh, nem a Marcellel való kalandot. Marcel addigra már mocskos, veszett ebként acsarkodóit Corinna ellen valamelyik tömegszálláson, fenyegető leveleket íratott neki, s mikor Corinna nevetve tűzbe dobta őket, hozzám fordult, először levélben, azután személyesen.

Nemcsak pénzvágy vezette ezt a zsarolót abban, hogy részletesen feltárja viszonyukat, Corinna kívánságait, telhetetlenségét, perverz aljasságát, hanem a megbántott, tönkretett, megsebesített hím féltékeny bosszúja is. Corinna közeléből egyetlen férfi sem szabadult halálos sérülés nélkül. Egy pillanatig szinte keserű elégtétellel láttam, mi lett a duzzadó izmú, illatszerektől bűzlő, cinikus, "szép" Marcelból. Táskás szeme, duzzadt orra, reszkető keze és rekedt hangja átdorbézolt, átivott éjszakákról tanúskodott. Ő is a primitív ember narkotikumához, az alkoholhoz folyamodott, hogy megölje, kimarassa testéből, agyából, érzékeiből Corinna meztelenségének, illatának, kéjes feljajdulásainak és sürgetéseinek emlékét. Hajlott, lesoványodott alakján szakadt, piszkos ruha lötyögött; testéből áporodott szagok gőzölögtek. Pedig vele mindössze néhány héten át játszadozott Corinna. Természetesen kiutasítottam, s mikor erőszakoskodott, kidobattam. Később még hallottam róla. Teljesen lezüllötten, rablásból élt, aztán bérgyilkosságot követett el, és halálra ítélték.

Csodálkoztam rajta, hogy ez a mindenre elszánt, gyökeréig romlott és féltékeny bosszútól megszállott apache miért nem bántotta soha Corinnát, romlásának meglódítóját? Pedig hónapokon át leste minden lépését, körülötte csapongott, mikor gondtalanul kilovagolt, kikocsizott és sétáját végezte; sőt álarcos éjszakai kiruccanásait is nyomon követte, de sohasem merte megszólítani. Egyszer már eléje toppant lerongyoltan, alkoholtól dülöngélve a Bois de Boulogne fái közül, de mikor Corinna nyugodtan nevetne a szemébe nézett, és megkérdezte, mit akar, egy hangot se tudott kinyögni, s elkullogott, mint egy megigézett vadállat.

*

Amikor Korzikáról hazaérkeztem egy szokatlanul meleg, október eleji éjszakán, nem Marcelt találtam közös hálószobánk széles ágyában, helyemet bitorolva, hanem egy Alfred Le Coeur nevű hatodrangú színészt, egy sima tagú, rózsás bőrű, hisztérikus kanmajmot, aki csaknem elájult ijedtében, mikor meglátott, és piros selyemnadrágját maga elé szorítva fel-alá szaladgált a szobában, anélkül, hogy megtalálta volna az ajtót. Én talán még nála is zavartabb voltam. Egészen kábult és néma: fejem csaknem az eszméletlenségig üres és tanácstalan. Egyedül Corinna őrizte meg hidegvérét. Élesen rászólt szűkölő szerejtőjére, hogy a kijárat jobbra van, menjen már a fenébe, míg meg nem ölöm, aztán felkelt – még pongyolát sem borított meztelen testére –, odalépett hozzám, és nyugodt, szinte kihívó hangon megkérdezte:

– Te persze azt hiszed, megcsaltalak?! Azért lopództál laza éjszaka, váratlanul, lábujjhegyen, hogy gyáván rámless, rámbizonyíts valamit, ahelyett, hogy itt lennél mellettem, ahogy minden szerelmes férj ott van a felesége mellett, megvédi a kísértésektől, erős karjába öleli, ha ölelésre éhezik, csókjaival torlaszolja el ajkát, hogy más férfi le érjen hozzá, nem hagyja egyedül aludni hideg ágyban, tüzes gondolatokkal, ó, ne szólj! Már régen hazajöhettél volna – hangja egyre vádlóbb, élesebb lett. – Erős, egészséges vagy, mégis ottmaradtál heteken, hónapokon át, és én vágyakoztam utánad… – most már halkan beszélt, és közelebb nyomult hozzám. – Éhes voltam… Minden pillanatot végigéltem, amelyet a karodban töltöttem, és nem jöttél, nem jöttél… A férfiak, akik a nyomomba szegődtek, a fülembe duruzsoltak… nem bírtam tovább! Itt volt ez a viaszmaskara, ez a puhány… aki nem is férfi olyan, mintha herélt volna… elhatároztam, hogy megbolondítom a meztelenségemmel, a közelségemmel, azzal hogy nem adom oda magamat neki… Felolvastam neki azokból a könyvekből… vinnyogott… mellém feküdt! és… akkor ezzel a kínzással kielégültem anélkül, hogy bűnt követtem volna el, anélkül, hogy megcsaltalak volna és…

Pofonütöttem. Csak akkor eszméltem rá, mit teszek, mikor kezem ellendült, mint az ostor. Azután undortól és kétségbeeséstől hajszolva kirántottam az ajtót, hogy elrohanjak; el ebből a bűnszagú, förtelmes, meggyalázott hálószobából, el a gúny paroxizmusában felvijjogó, kielégült asztrálkíséretem elől… de Corinna meztelen karjai rámfonódtak, mint a mocsár mélyének szívós liánjai, és elgáncsoltak. Karját, szorító combjait kiáltozva, szitkok és ütlegek közt szaggattam le magamról, de ő ijesztő erővel kulcsolódott hozzám, nyakamba, vállárába harapott, és ziháló szavainak bűvöletébe vont:

– Szeretlek… szeretlek… Szeretem a kezedet amellyel megütöttél… Csak téged… Milyen erős lettél… A bőröd barna és sima… Még sohasem… kívántalak így… Nem… nem engedlek… Óh, gyere… gyere… Te vagy az első… az egyetlen… önáltatás nélkül pillantottam egyéniségének reménytelen alvilágába, tudtam, hogy hazudik, és láttam, mivé leszek általa; erőszakos szenvedélye mégis, túlharsogta ön becsülésemet, utálatomat, erkölcsi sokkomat, és felgyújtott újra. Az ágyra zuhantunk. Hagytam, hogy a piros örvény elragadjon, süketítő, vakító zúgással mélyen-mélyen ölébe szívjon, és elveszítsen.

*

El kellett volna kergetnem Corinnát. Mindenki, akit nem borított el soha ez az érzelmi dögvész, csodálkozó felháborodással kérdezte volna, miért tűröm meg magáim mellett, úgy, ahogy kettéhasadt énem jobbik fele is szabadságért sóvárgott, de a másik fogoly volt. A fogvacogtató, térdgyengítő szenvedélytől, kéjes szokások és emlékek égő himlő foltjaitól borított asztrálén fogollyá lett az asztrálsíkon Corinna boszorkányölének kötése által, ugyanúgy, ahogy elmúlt életemben Francesco Giuseppe Borri fogollyá lett a matéria legmélyebb síkján Homonculus sátáni szövetsége által.

*

Még az a mentségem sem volt meg önmagam előtt; hogy Corinnának sikerült elhitetnie velem ártatlanságát, és azért játszom vele végig a kibékülés fogadkozásokkal, könnyekkel dramatizált majomszínházát. Nem. Tisztán láttam és értettem őt. Tudtam, mi történik benne és körülötte. Undorodtam tőle, megvetettem, gyűlöltem. Megrendülésem nem tudott visszatartani attól, hogy felháborodásomban, tehetetlenségemben újra és újra kezet ne emelnek rá. Megütöttem, hajánál fogva végighurcoltam a szobákon, noha azelőtt sohasem tudtam elképzelni, hogy férfi megüthet egy nőt. De minél durvábban bántalmaztam, Corinna annál alázatosabban kúszott vissza hozzám, és annál lebírhatatlanabb erővel zúzott össze testének ellenállhatatlan kísértésével. Semmi nem okozott nagyobb élvezetet neki, mint ha egy férfi saját akarata ellenére, átkozódva, gyűlölettől megszállottan tette magáévá a düh és a kéj elvakult indulatában. Érzékein egyre jobban eluralkodott a fekete Erős mágiája. Már nem kereste az egyszerű, erős, fiatal testeket; a tavasz primitív báját és természetes potenciáját. A bonyolult, romlott, bizarr, rothadt és perverz gyújtotta fel; a tragikus és veszélyes.

Láttam, hová sodródik, és nem tudtam megmenteni tőle. Állandó szörnyülködésben éltem Corinna és magam fölött a verekedés és kibékülés egyre sűrűbb kataklizmáiban.

Elutaztam tőle, és visszasiettem hozzá. Elrohantam hazulról, bordélyokat kerestem fel, hogy más nő testével torlaszoljam el testének emlékét, de a beteljesedés pillanatában az ő nevét kiáltottam. Belém ivódott illata, hangjának árnyalatai, minden testrészének színe, tapintása, formája, mozdulatainak rezzenései, nevetésének sokszínű, forró korbácsa. Érzékeim csak az ő testének és testi emlékének varázsigéjére tüzesedtek át és vontak a kéj vágy kínpadjára.

Minél többször és minél mélyebben buktam el kicsapongásai, aljassága teljes ismeretében, démona annál élőbb és elpusztíthatatlanabb lett, nemcsak vérrel telt fizikai valóságban, hanem az én asztrálkörnyezetemben is, amelyben szenvedélyemmel megteremtettem és a legnagyobb hatalommá növeltem őt. Az a komplexum azonban, amely ott duzzadt élővé a másik világban, a küszöbön túl, nem hasonlított ahhoz a szépséggé hazudott álruhához, amelyet Corinna viselt; zsírosan puha, püffedt húsú, leffegő ajkú, dülledt szemű hüllő volt az önmagáért való kéjelgés nyálkás sikamlósságával, amelyet csak a nemi izgatottság perverziója bűvöl néhány percre kívánatossá. Az örökké éhes csápokkal tárgyat kereső szörnyeteg állaga egyre nőtt a sperma és a romlott vér bűnös omlásától, amelyből test nem épülhetett, élet nem támadhatott Corinna meddő méhében. Az emberek nem sokat tudnak a vér és a sperma misztériumáról. Azt hiszik, a terméketlen, hajszoló szenvedéllyé lett kéjelgés lámpásának ez a szörnyű olaja következmény nélkül ömlik el két szeretkező ember boszorkánykörén belül. Pedig minden sötét eksztázisból sötét élet fakad; a fertőzött, aljas ágyékokból succubusok és incubusok születnek, az asztrálvilág elementáris vámpírjai, akik magányos ágyakba látogatnak el, pattanásos kamaszok, didergő szűzlányok, tüzes álmú özvegyek, beteges hajlamú szégyenkezők erőit szívják magukhoz éjszakánként az álom vagy a magány kísértő perceiben, és ezek a perverz üzekedéstől reszkető kezű, üres hátgerincű, süppedt szemű roncsokká változnak… A feketemisék sátáni papjai ismerték e titkot. Annak idején azt rebesgették, hogy Diana de Poitiers-nek egy abbé celebrálta a hírhedt "spermamisét", amelynek förtelmes, szertartás közben megigézett démona az idézés törvénye szerint engedelmeskedni tartozott szülőjének és idézőjének. Ez a szerelmi varázslat volt állítólag titka a fiatal II. Henrik haláláig tartó szenvedélyének egy asszony iránt, aki kora után az anyja lehetett volna.

*

Josette, Corinna első komornája férjhez ment. Corinna egy szikár, magas, szőrös állú, parancsoló modorú asszonyt fogadott szolgálatába. Ezt az asszonyt, Germaine Régnier-t valami titkos kártyaklubban szedte fel, amelyet tudtomon kívül, gyakran látogatott.

Germaine Régnier nem a komorna, hanem a bizalmas barátnő és beavatott cinkos jogait gyakorolta Corinna mellett. Fölényes hangon homályos célzásokat ejtett el magas származásáról, amelyet "jó okból" rejtve kellett tartania. Kapcsolatokat emlegetett arisztokrata és főpapi körökkel, olyan ismeretek birtokában lévőnek mondotta magát, amelyekkel "kiemelhetné sarkaiból akár a királyi palotát is". Elszánt, tudatos szélhámosnő volt, és tehetséges is hozzá. Corinna zavaros, ösztönös romlottságát valósággal megszervezte.

Germaine valódi hajlamát első pillantásra elárulta külseje, férfias modora és különcül felemás ruhái, amelyek erősen emlékeztettek engem Krisztina svéd királynő meghökkentő öltözködésére.

Rabszolgája s egyben uralkodója lett Corinna hálószobájának, amelyből különféle agyafúrt ürügyekkel kizártak engem. Dühöngtem, fenyegetőztem, lelepleztem Germaine valódi kilétét, szándékait; követeltem, hogy azonnal távolítsa el a házamból, mert nem akarom, hogy a férfiak sora után asszonyokkal is megalázzon – de Corinna hajthatatlan maradt. Sírt. Rámvillantotta ártatlan gyermekmosolyát, panaszkodott, hogy halálra üldözöm olyan dolgokkal, amelyeket meg sem ért. Germaine szegény, előkelő nő, aki megmentőjét látja benne. Inkább ő is vele megy a nyomorba és züllésbe, semhogy elkergesse a házból. Mindenütt és mindenkiben rémeket látok, életét pokollá teszem, féltékenységembe lelkileg már belebetegedett; amennyire kívánta, annyira iszonyodik most az együtthálástól. A múltkor apjával álmodott, aki azt ajánlotta, legyen apáca. Megfogadtatta vele, hogy két hónapig szűzi életet folytat, és eljár a templomba. Ez az igazi oka annak, hogy nem enged hálószobájába. Ügyes növendéke volt Jeanns Girard-nak. Álmodni is megtanult tőle célja érdekében. Egy pillanatra olyan düh fogott el, hogy azt hittem, bezúzom a koponyáját. Megrémülve saját indulatomtól, kimenekültem a szobából. Mire visszatértem, az ajtót zárva találtam, s Corinna esdeklő hangon kiszólt, hagyjam magára, ne erőszakoskodjam, megőrül a fejfájástól Tudtára, hogy Germaine mellette fekszik az ágyban. Belerúgtam az ajtóba, és tehetetlenül otthagytam őket.

Péloc teljes szívvel segíteni akart rajtam. Ő volt az egyetlen, akinek feltártam sebeimet, önutálatomat, tehetetlenségemet. Meglepően okos tanácsokat adott, hogyan igyekezzem megszabadulni érzelmi rabszolgaságomból, hogyan változtassam görcsös, égő állapotomat hűvös közönnyé az önszuggesztiónak, a tudatos kiábrándításnak sajátos módszerével. Keressem össze gonddal mindazt, ami Corinnában ellenszenves, gondoljak szívósan arra, ami az emberi testben általában visszataszító; gondoljak a hindu tanításra, mely szerint "az asszony nem egyéb, mint vizelettel és bélsárral töltött edény" –, de amikor alkalmazni akartam ezt a módszert, rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Mindaz, ami önmagában visszataszított, Corinnával kapcsolatban izgatóan hatott, vagy az undorító képzetet egyszerűen nem tudtam összekötni vele.

*

Germaine kiszolgálta telhetetlen úrnőjét minden felhajszolható gyönyörrel és bűnnel. Corinna asztrálkörnyezete egyre szörnyűbb, fülledtebb és zsúfoltabb lett. Minden kicsapongásánál újabb démon csatlakozott a légióhoz; a romlásnak e kiéhezett hadseregéhez. Már a feketemisék pokoli ízét is megízlelte. Huszonegy éves volt, és öt szörnyű éve a feleségem, mikor Jeanne-nak sikerült végre Cortey-t a házasság jármába fognia.

*

Jeanne esküvőjén láttam viszont Lepitre-t és Rosalie-t. Lepitre még soványabb, hajlottabb és lobogóbb lett, Rosalie pedig egzaltáltabb, csúnyább, ápolatlanabb, mint valaha. Ezen az ünnepségen észrevettem, hogy Corinna sóvár, perverz képzelete a hektikás próféta felé fordult, aki egy soha ki nem elégülő érzékiség máglyáján emésztődött, és pórusaiból a reménytelen aszkézis gyilkos éhségét árasztotta. Corinnát és láthatatlan környezetét megcsapta, fölajzotta ez a gyanútlan zsákmány, ez az önmarcangolással visszafojtott, penitenciákkal eltorlaszolt és bebalzsamozott szexuális energia. Azonkívül ott volt Rosalie is, a szerelmes, öreg fúria; a karvalyujjakkal kapaszkodó, szomjas őrjöngő, akitől el lehetett orozni egyetlen istenét. Micsoda változatai a mazochisztikus és szadisztikus kéjnek, veszélynek, tragédiának! Tudtam, Lepitre elveszett. Nem menekülhet, mert Corinna szexuálmágiája felé irányult. Ha valóban tiszta és szent lett volna, úgy pattan vissza róla a kísértés, mint falról a gyermek nyílvesszője. De Lepitre asztrálisan fertőzött volt. Tisztázatlan, zavaros viszonya Rosalie-val állandó hevületben tartotta érzékeit, végletek között hányódó lázas érzelmességét.

Jeanne Girard fonák, tragikomikus esküvője felidézte bennem saját esküvőm emlékét a narancsvirág-koszorús, fátylak dicsfényével övezett Corinnával. Micsoda csapda volt; hová ragadott el magával ez a gyermekmosolyú ördögi szűz, akiben a mennyországot akartam megölelni!

Jeanne lapos, rizsporos arcát az öröm egzaltációja még durvábbá és kirívóbbá tette. A fehér, tornyos paróka kiemelte bőrének petyhüdtségét és vonásainak otrombaságát. A valódi ékszerek, amelyeket "álmaival" összeharácsolt, olcsó színpadi díszeknek hatottak püffedt, vörös keblén és húsos ujjain. Hangos, egyensúly talán modorán, amelybe lakájalázat vegyült a bizalmaskodó cseléd szemtelen fölényével, máris tükröződni kezdett a társadalmilag beérkezett nő leereszkedő tartózkodása. Hosszú versenyfutás, könyöklés, hazudozás, verejtékes és feszült idegmunka után célhoz ért; most kábult volt kissé, üresen csodálkozó és fáradt, mint a beérkezés és teljesülés pillanatában minden ember, aki fizikai dolgokért tülekedett. Ebbe az érzésbe az öröm és diadal rakétáinak elpufogása után mindig vegyül valami csalódás és rezignáció; öntudatlan megérzése annak, hogy betelt, tehát meghalt valami: maga a cél, amellyel terhesek voltunk, amely tartalmat adott és izzásban tartott hosszú időn keresztül.

Cortey sírós áhítattól szétpuhult arcán gyengeelméjű gyermekek együgyűsége fény lett. Cortey boldog volt – és Jeanne is boldog volt. Ugyane szó a kettőnél micsoda végleteket takart! Soha nem éreztem át mélyebben a szavak reménytelenségét, azt, hogy csak ellepleznek, álruhába öltöztetnek valamit, de igen ritkán fedik fel a valóságot.

Anyósom, Danjou márkiné, méltóságteljesen, szórakozottan öregedett. A szakadék a világ és közötte egyre mélyebbé vált. Réveteg mosollyal, a titkos, rögeszmés tudás tétova kis eszelősségével tekintett át e szakadékpart túlsó feléről az emberekre, nézte, de már alig látta őket. Isten szép álmokkal látogatta meg őt magát is, imádságok hosszú ostroma után. Megsimogatta ezt a szelíd, hűséges gyermekét, aki annyira gyanútlanul lábalt át Jeanne és a bárányok hitének veszélyes árterületén. Minden éjszaka férjével találkozott, így kárpótolta őt a sors Jeanne-ért, akit házassága miatt el kellett veszítenie. Úgy élte nappalait, mint aki álmodik, s csak éjszaka ízlelte a valóságot férje karjában. E magába zuhant lényt soha, egyetlen pillanatra meg nem érintette kétely Corinna jellemét, házasságunkat illetően, s én nem is tudtam, és nem is akartam betömi hozzá a légüres téren át, amely elválasztotta minden valóságtól.

Corinna pasztellzöld brokátruhát öltött az esküvőre. Mély, négyszögletes kivágású, szűk dereka feltornyozta hegyes mellének két, alig takart, gyöngyfényű halmát. Merész ívű, ideges orrát, ferde szemét, sötét, kínai tusvonalhoz hasonló szemöldökét és piros, gúnyos ajkát valószínűtlen szépségbe burkolta a fehér, selymes paróka és a füléiben ragyogó, kéken szikrázó briliánskövek csillogása. Nehéz, édes keleti parfümöt használt, amelyet vagyonért vásárolt egy öreg török bérelttől, aki valami rejtélyes bűn elől szökött Párizsba. Nyugtalanító, erotikus izgatószerként hatott rám ez a parfüm, ha megéreztem keserű, féltékeny düh és szúró vágy fogott el. Kezében hatalmas, fekete velencei csipkelegyezőt forgatott, amely légáramlatával megsokszorozta és szétpermetezte ezt az illatot.

Amint beléptem a sárga szalonból nyíló kis olvasószobába, az ablakmélyedésben Corinnát láttam meg Lepitre társaságában. Lépteim neszét puha szőnyeg nyelte el. Fejüket sem fordították felém. Transzban voltam. Corinna arckifejezése, testtartása, a körülöttük izzó piros örvénylés egy villanással felfedte előttem, mi készül. Lepitre beszélt, félig hunyt szemmel, két arcdudorán az eres, vörös, hektikás foltokkal, halkan, fojtottan, szenvedélyesen – és Corinna figyelt rá. Mennyire ismertem ezt az arcát; szelíd, mohó gyermekmosolyát, amellyel látszólag a hozzá intézett szavakra hallgatott, valójában azonban mögéjük hallgatódzott feszülten, saját érzékei echójára. Felmérte a szemben állót, arcát, hangját, szemérmetlenül az aktus pillanatában képzelte el, és a más irányba csordogáló, szürke mondatok leple alatt meztelenre vetkőzött, vetkeztetett és felkínálkozott.

Egy magas támlájú karosszékbe telepedtem a félhomályos szobában.

Lepitre térítette Corinnát, ez kétségtelen. Még önmagának sem tűnt fel, milyen szokatlan, lendületes hévvel és gyönyörrel. A szavak új ízzel gördültek elő szájából, ereiben vérhullámok kergettek egymást; költővé vált e baljós lángolásban, amelynek visszfényét a mennyországban hitte, pedig démonok fűtötték lent, mélyen a tudat küszöbe alatt, a tagadott, lefojtott, éhségtől és indulattól vonagló ösztönszférában. Corinna, mintha önfeledten, lenyűgözötten csodálkozott volna, felvonta vállát, és közelebb nyomult Lepitre-hez meztelen keblével, testéből felszálló illatával. Előrehajolt, hogy egyenesen Lepitre szájából igya fel az igét nyílt, duzzadt, mohó ajkával. Biztos voltam benne, hogy Lepitre egy pillanattal előbb nem is álmodott róla, sőt, szent felháborodással utasította volna el a gondolatot, hogy megcsókolja Corinnát. De egyszerre, a legmagasztosabb mondat közepén ajka rázuhant az ajkára, és ott állt vele összefonódva; s míg Corinna teste izmos polipként hozzátapadt és tovább korbácsolta, tompa nyögést hallatott, mint egy sebzett állat. Aztán hirtelen szétváltak. Lepitre szeme tág iszonyattal bámult Corinna hevült arcába, majd néhány értelmetlen szót dadogva megfordult, és kirohant a szobából. Corinna kéjes hetéramozdulattal lesimította ruháját, felrántotta vállára a lesiklott derekat, majd félfordulattal elindult… és észrevett engem a karosszékben, ahogy, mintegy páholyban, dermedt és feldúlt nézőként ültem vele szemben. Nem vesztette el lélekjelenlétét. Nyugalmából sohasem láttam kizökkenni. Felkacagott.

– Láttad?! – mondta, s egyre jobban elhatalmasodott rajta a nevetés. Úgy intett felém összecsippentett szemmel, vásott gamine-ként, mintha egy igen jó tréfa beavatottja lettem volna. – Szép kis próféta, mondhatom! És a prédikáció kellős közepén… Kár, hogy Rosalie nem látta! – fuldokolt a nevetéstől. – Azt hittem, leharapja a fejemet!… Ha nem lenne olyan őrjítőén komikus, most botrányt csinálnék… – kezét az oldalára szorította, kebléből áttetsző zsebkendőt vont elő, és könnyeit törölgette vele.

Komor némaságom idegesíteni kezdte:

– Miért hallgatsz?! Miért bámulsz úgy rám, mint hóhér az áldozatára kivégzés előtt?! Talán bizony erről is én tehetek? Gyanútlanul hallgatom itt a halleluját a szájából, majdnem elalszom az unalomtól, és hirtelen rámveti magát, mint egy vadállat. Te meg itt ülsz, és nézed – hangja támadó és vádló lett – Ahelyett, hogy megvédtél volna! Ahelyett, hogy pofonütötted volna!… Tőled akár erőszakot követhetnének el rajtam a szemed előtt!… Te… te…

Felálltam, és ő hátrálni kezdett:

– Igen… engem meg tudsz ütni… Engem igen!… Ismerlek! – sziszegte fojtottan. Az ajtó felé menekült, és hirtelen kisiklott a szobából.

*

Elképzelhető, hogy Rosalie rögtön észrevette Lepitre-en a változást. De lehet az is, hogy a megrendült ember saját maga vallotta be bűnét eléje térdelve, mellét verve, könnyek között könyörögve, hogy segítsen leküzdeni a sátánnak ezt a legnagyobb kísértését.

Péloc mindvégig bizalmasa maradt e tragikus emberpárnak. Ő mesélte el válságuk részleteit, mégpedig azért, hogy lelki operációt hajtson végre rajtam; Corinna mérhetetlen, embertelen, vakon öntudatlan romlottságának s következményeinek feltárásával kitépje lelkemből az életemet apasztó szenvedélyszörnyeteget. Szegény Péloc!

Ha Rosalie szavakkal meg is bocsátott, belsejében forradalom tört ki. Bálványa nem omlott össze ugyan, de visszazuhant az alvilágba, Hades föld alatti templomába és félelmetesen élő, kívánatos vér és hús lénnyé lett lebukottságában. Rosalie égivé torzított szerelme szempillantás alatt követelő, féltékeny, sértődött és őrült testi szenvedéllyé változott. – Lepitre az övé. Nagyságában, megtisztultságában éppúgy, mint testi gerjedelmében. Senki sem veheti el tőle. Mennyben és pokolban összetartoznak. Együtt szárnyaltak a menny felé, most égjenek együtt a pokolban is! – Felajánlotta Lepitre-nek, hogy próbáljon, általa szabadulni sötét gerjedelmétől, így mégis sokkal kisebb a bűn, mintha egy más férfi feleségével követné el. Aztán majd együtt vezekelnek. Csak egyszer… egyetlen-egyszer. Lepitre azonban visszarettent sóvár-beteg vágyától, amely rásütött és… csúnyaságától, ápolatlan szagától, öreg, petyhüdt, zsíros bőrétől, zacskószerű taplómellétől amelyet kétes, vad áldozatkészséggel feltárt előtte. Lepitre-t már megmérgezte Corinna szépsége, illata, ajkának íze, teste ruganyos tapadásának emléke. Rosalie megértettél a sivár valót, és a visszautasítás maró epévé, beteg gyűlöletté változott benne Corinna, Lepitre… és önmaga! iránt. Agya végképp összezavarodott a rászakadt dolgoktól. Közös lakásuk együvé zárta őket, nem akarták a bárányok és ellenpróféták előtt nyíltan feltárni életük csúnya fiaskóját, de ketrecbe zárt két vadállathoz hasonlítottak, amelyek közül az egyik rejtőzik, menekül, takar, kitér, a másik les, dühöngve fülel, és apró jelekből sötét rögeszmét növel. Ágyaik, égi gyönyöreik e bölcsői kínpaddá váltak, mert a mágikus híd, amelyet e lelki feketemiséken egymáshoz építettek, továbbra is közvetített, de most tehetetlen taszítást, gyanakvást, szúró gyűlöletet, égető vádakat és a megvetés mérgét.

Egy percig sem kételkedtem benne, hogy Corinna keresni fogja a találkozást Lepitre-rel. Jeanne egy elszólásából tudtam meg, aki házassága után férjével együtt lerótta nálunk a kötelező látogatást, hogy Corinna Lepitre boltjából értékes, régi könyvekkel lepte meg volt nevelőnőjét. Corinnának szeme sem rebbent. Könnyedén más témára siklott át. Akkor már nem szóltam neki. Belefáradtam. Mit mondhattam volna? Egyetlen rés sem nyílt lelkén szánalom és megértés számára. Sima lap volt. Könyörtelen, tudatlan, testetöltött asztrállény a szenvedés minden tapasztalatán innen. Úgy éltem mellette, mint az elítélt, aki büntetését tölti, s szüntelen új bűnbeeséssel hosszabbítja büntetését.

Ha ágyától, testétől távol voltam, gyűlöltem. De nem tudtam sokáig távol maradni tőle, ha annyira nem is alacsonyodtam le, hogy én kezdjem az ostromot. Remegve, önmagámtól utálkozva vártam, mikor kívánja meg újra a velem való infernális nászt, mikor tör be szobámba szemérmetlen meztelenségében, hogy kihívjon, fehér izzásig feldühítsen, s végül üzekedő állattá alázzon testének mágiájával. Időről időre szüksége volt rám, arra, amit csak tőlem kaphatott meg: feltétlen hatalmának szadisztikus kielégülését egész erkölcsi valóm fölött. Hajtóvadászata Lepitre és Rosalie ellen szintén e mérges gyökérből táplálkozott, amelyet a testén túl feszülő démonikus hajtóerők öntöztek állandóan.

A szerencsétlen Lepitre és Rosalie jámbor, szenvedélyes, önáltató hazugságaikkal megértek az asztrális pokol tüzére. Közeledett a robbanás, az összeomlás pillanata. Sajnáltam őket, de ha rövid villanásokra szabaddá lehettem saját betegségem tudatától, tisztán láttam: Corinna csak eszköz ebben. Valaminek el kell pusztulni bennük, ami romlandó, téves és elvakító, hogy a romokon túl valódi önmagukhoz jussanak. S ilyenkor, távolról, elsüllyedt, boldog álmokból átszűrődő melódia-töredékként azt is megéreztem, hogy annak, amit gyötrődve átélek most, értelme, feloldása van valahol. Át kell haladnom rajta, mint valami noviciusnak a beavatás templomának szuroksötét folyosóján: botorkálva, bekötött szemmel, az ismeretlentől való jeges szorongással Ezek azonban csak elrohanó percek voltak. Napjaim, éjszakáim, a hetek és hónapok szürke, vigasztalan pókhálóként szövődtek körém, fojtogattak, gúzsba kötöttek. Úgy éreztem, mocskos a levegő, amelyet beszívok, és vastag, sáros rétegként tüdőmre rakódik. Verejtéktől, piszoktól ragadósnak, fülledtnek éreztem testemet, hiába fürdettem meg a paráznaság előcsarnokául épített, zöld márvány fürdőszobánkban.

Lélegzetem egyre nehezült. Erőm fogyott. Tüdőbajom újra elővett. Köhögtem. Éjszaka rossz lázak lüktettek bennem. 1736 tavaszán vért köptem. Szegény, jó Péloc vitte keresztül emberfeletti kitartással, hogy újra elutazzam.

Ezúttal Svájcba mentem; föl a hósipkás, szűrt levegőjű hegyekbe, ahol a lefutó hegyi patak ágyában rezgő meztelen faág csillogó jégkéreg ruhát ölt hajnalra. A tüzes napfény, amelyet hószagú, zord alkonyat vált fel, furcsa, intenzív közelségbe hozta a dreisesselbergi keselyűvár emlékét, amelynek toronyszobájába hasonló táj küldte be hozzám idegen színeit és páráit. A csillagok ugyanolyan közel, éles briliánsfénnyel ragyogtak a kis vadászház nyitott ablaknégyszögében. Állapotom akkor is krízis volt; s azóta se hagytak el a különféle fizikai és asztrálkórok kibomló lázai.

Corinnától nem köszöntem el. Nem jött haza két napon keresztül, és ezzel könnyebbé tette válásunkat. A felháborodás lendülete magasra lángolt bennem; ki kellett használnom, mielőtt jelenléte újra siralmas rongybabává roskaszt össze. Néhány sort hagytam hátra neki. Ez volt a búcsúnk.

*

Utazásom menekülés volt tulajdonképpen. Azt reméltem, ha lefoszlik rólam Louis de la Tourzel elhasznált teste, megszűnik a kötés is, amely Corinnához láncol.

Egyedül akartam meghalni. A magaslati nap óriási alchimistakemencéje nem tudta a csodát véghezvinni, hogy újra egészségessé transzmutáljon, mert hiányzott belőlem egy fontos feltétel: ahhoz az élethez való akarat, amelyet folytattam.

Ernyedten útjára engedtem magamban a felbomlás erőit. Alázatosan feküdtem az éjszakák olvasztótégelyében, verejtékké és vérré oldódva. De Corinna nem tágított mellőlem. A sötét asztrálcsürhe fanatikus összeesküvő hordaként közvetítette hozzám az emlékek lassan ölő Borgia-mérgét; orromba varázsolta parfümjének szúróan édes illatát, fülembe zengette dadogó, kéjes szavait, felkiáltásait, sikolyát, és lehunyt szemem képterére lángoló színekkel felfestette meztelen testének káprázatát. Hatalmuk zenitjét ünnepelték ők is, az ordasok, tüdő vésztől szított érzékeim kilobbanás előtti lángja fölött. Tombolva táplálták, körültáncolták ezt a máglyát, mint a részeg, éji bogarak.

*

Gyengülő állapotom ellenére megnyugtató leveleket küldtem Palócnak, és kértem, tudósítson mindenről, ami Corinna körül történik. Corinna nem fáradt levélírással. A futárral üzent néhány szeszélyes, hazug szót; kedveset vagy marót, aszerint, milyen hangulatban volt.

Péloctól tudtam meg, hogy Germaine korlátlan úr a házban. Ő vezeti a háztartást, dirigálja a cselédeket és rendezi a fogadásokat, amelyeken nagy tétekben folyik Corinna elhatalmasodó szenvedélye, a kártyajáték. A résztvevőket társadalmi szempontból nem rostálják. Bárki bejöhet, akit Germaine valamilyen szempontból érdekesnek vagy szórakoztatónak ítél. Semmittevő arisztokraták, gyanús jövedelmű léhűtők, hamisjátékosok, beteges hajlamú nők és férfiak, színészek, félvilági nők vonultak át éjszakánként a játékszobává átalakított zöld szalonon, amelyből Corinna hálószobája nyílik. Tolvajlási, csalási, szexuális botrányok, verekedések váltják egymást, amelyeket csak egy-egy magas rangú és kegyekben részesített rendőrtisztviselő tusol el nagy nehezen. Aki betér, eszik-iszik, amennyit akar, az én költségemre. Péloc, mint mondottam, tudatosan értesített így mindenről. Gyógyszernek szánta, a kiábrándítás gyógyszerének. Azt hitte, a gyűlölet és megvetés kigyógyíthat Corinnából. Pedig a gyűlölet csak másik arca a szenvedélynek. Akkor szabadulhattam volna fel, ha közönyössé tudok lenni iránta, ha nem törődöm vele, hogyan él, és milyen mocsokban mártja meg testét.

Távollétem harmadik hónapjában Rosalie megölte Lepitre-t, s azután önmagával végzett. A gyilkosság módja figyelemre méltó volt, és feltárta az eszelős indulatot, amely ebben az öreg, szerelemtől és féltékeny gyanútól őrült asszonyban tombolt. Valósággal ízekre vagdosta halványát, aki már az első szúrásoktól meghalhatott, de a szerencsétlen megszállott mindenért fizetni akart, s kielégülni a sok visszagyűrt vágy, híggá vált könny, egzaltált, közös lelki onánia és csúfos, megalázó bukás után. Tépte és szabdalta Lepitre-t, vérében fürdött, mert imádta és nem ölelhette, mert hitt benne és minden mértékben, az elbírhatón túl csalódnia kellett. Aztán felvágta két karján, lábán, nyakán az ereket, a kivérzett, összezúzott holttest mellé feküdt, görcsösen átkulcsolta, és ebben a szörnyű, utolsó és egyetlen szerelmes ölelésben várta be a halált.

Péloc megrendült sorai juttatták el hozzám a hírt. Ő talált rá a holttestekre. Corinna a temetés napján házikoncertet adott egy új csillag, bizonyos René Gillet hárfaművész tiszteletére. Gyakran látni most Martin Allais, a sarlatán társaságában, aki háziorvosaként szerepel.

E levél után ágynak estem, és testemet nem is kényszerítettem többé felkelésre. Minek? Tüdőm fullasztó köhögési rohamokban darabokban szakadt ki. Csonttá soványodtam. A szenvedély bacilusai erőm maradékát pusztították.

Utolsó, rövid levelem Pélocnak szólott. Megköszöntem barátságát, az egyetlen értéket, amelyet nyomorult életemből magammal viszek…

…de a végső, hörgő lélegzetvétel Corinna nevével együtt szakadt ki mellemből.

Harminchat évet éltem Louis de la Tourzel boldogtalan, szenvedélyből épült és túlfűtött érzelmességgel terhelt testében.

A zöld ablak

Ezután következett el utam legkülönösebb, legkifejezhetetlenebb szakasza. Megkísérlem szavakkal megközelíteni, noha a szavak szilárd határai közé nem férnek be a határtalan színek, árnyalatok, s a dolgoknak az az ijesztő intenzitása, amely lényege az asztrálvilág alacsonyabb síkjainak, ahol a szenvedélyek, elnyomott ösztönök gyökerei terjengenek. Az asztrálvilág magasabb síkjairól, ahonnan az értelem hívja elő gyöngéd, csodálatos duálpárját, s nászukból az intuíció s a művészetek remekművei születnek, majd később szólok.

Tudatom és egész valóm a halál pillanatában, mintha megfeszült lánc végéről szabadult volna fel, visszapattant Corinna mellé. Foglya voltam még mindig vágytól fekélyes asztráltestemmel, amelyben az érzéki éhség emberi fizikum számára elképzelhetetlenné fokozódik, az érzékek emberi idegzeten túli millió voltos áramkörökké lesznek. Ez az asztráltest az anyaggá sűrűsödött, véges és labilis világ morzsáiból táplálkozik örökké kielégületlenül.

Odaláncolódtam tehát a légióhoz, amely Corinna testének hőt árasztó, vörösen parázsló kohóját gyűrűzte körül, tüzet a vágy olajával táplálta, és karmos ujjakkal, gyűlölködve osztozott a rajta át zsákmányolt gyönyörkoncon.

Láttam Corinna életét. Egyetlen pillanatától nem tágíthattam, akkor sem, ha szörnyülködve el akartam fordulni tőle. S hozzámkötve, velem járta e pokoli vitustáncot gondolataim, vágyaim, bűneim démonná lett ordasserege.

Jelen volt már e fekete boszorkányfarsangon a szép Marcel is, akit az akasztófa kötele szorított ki testéből és kékesfehér, iszonyú hullaarccal, mérhetetlen kétségbeeséssel ott keringtek rabbá lett alvilági holdakként Lepitre és lelkének szerencsétlen társa, Rosalie is.

Corinna sorsa pornografikus rémregényként pergett előttünk, minden részletében megvilágítva a fizikai lét hatalmas színpadán, öltözött, vetkőzött, álarcot öltött, kacagott, sikoltozott, hazudott, pusztított, szeretkezett, ivott, kártyázott, marakodott, minden pocsolyába belehemperedett, minden romlásból, minden indulatból kéjt harácsolt testének; de a fogantyúkat a rámeredő démonok kezelték, mint marionett-figurák végtagjaihoz kötözött vékony szálakat a bábjátékos. Az összjáték egyre tökéletesebb lett. Corinna szívós teste jól bírta a kicsapongást, mert lelke még tetszhalott volt benne. Vagyona, szeretői bármennyire támogatták, ijesztően leapadt az eszeveszett kártyacsatákban és a szerelmi vámszedők keze alatt. Méhe teljesen meddő volt, élet és kapcsolódás elől eltorlaszolt kapu. Évei sorra lángoltak fel, és ellobogtak, mint a szalmaláng.

Martin Allais szívósan kitartott mellette, és ő is szívesen megtűrte, mert elszánt, semmitől vissza nem rettenő romlottságában megérezte rokonát.

Allais sohasem vett részt testileg a szeretkezésben, csak jelen volt. Dülledt, olajos, vörös párában égő pillantása mindennél jobban felkorbácsolta Corinnát. Belevonta a legaljasabb bacchanáliákba, hálószobájába zárkózott vele egyedül, és testével, mocskos szavakkal, de Assis pornografikus könyveinek mérgező mondataival ingerelte, de Allais szilárd maradt. Ez a vérmes ínyenc, ez a hamisjátékos, aki külön romboló elméletet gyártott a bűn szépségéről és egyedül üdvözítő szükségességéről, aki mindent kigúnyolt és mindenen nevetett, áttörhetetlen falként állta Corinna ostromát. Addig biztatta, hízelgett neki, bírálta, tanácsokkal látta el, megzsarolta, nem tágított mellőle; ha fürdött, minden testrészérül ügyes, cinikus, de gyújtó verseket rögtönzött – míg Corinnát kezdte őszintén érdekelni, jobban érdekelni mindenki másnál.

Allais félelmetesen okos csirkefogó volt. Mindent meg akart nyerni, s ezért nem sajnálta évek kitartó munkáját, fegyelembe törte heves, latin vérmérsékletét, elfojtotta sóvárgását Corinna iránt, legyőzte bosszúvágyó féltékenységet és irigységét. Végül elérte, amire törekedett. Tévedhetetlen módszere és teljesítménye imponáló volt, még akkor is, ha rossz cél érdekében vitte véghez. Corinna, a kiéheztetett, lenyűgözött, megbabonázott Corinna, aki Allais oly sokáig megtagadott ölelésében sohasem ízlelt csemegét sejtett – lépre ment. Alázatosan kihajította Germaine-t, kevésbé veszélyes rossz-szellemét, aki a maga módján feltétel nélkül hű volt hozzá –, és nyilvánosan összeköltözött Martin Allaisszal. Kiszolgáltatta neki hálószobája és kasszája kulcsait.

Allais néni maradt adósa meglepetéssel. Tudta, szép ragadozó ketrecének kapuját őrzi, amely ha feleszmél, ki akar törni szabadabb vadászterületekre. Amilyen módszeresen, szívósan bekerítette és leigázta Corinnát, olyan tervszerűen tartotta rabságban. Pénzét, ruháit elzárta. Barátait kiutasította. Ha Corinna tombolva lázadozott, majd módját ejtette egy-egy rövid szökésnek, brutálisan, könyörtelenül megverte, annyira, hogy Corinna napokig az ágyat őrizte utána, csodálkozva, megrettenve és – titokban elbájoltan.

Allaisnak nem voltak illúziói. Tisztában volt vele, hogy egyetlen férfi, ha még olyan szenvedélyes és ötletes is az ölelésben, nem lehet elegendő Corinnának; tehát perverziók olyan mélységeibe ragadta magával, hogy Corinna nyöszörögve, összezúzva kegyelemért könyörgött.

Második és legijesztőbb meglepetése Corinna vérének megfertőzése volt. Allais csúf pattanásai nem keltették fel a gyanúját annak, aki sohasem szemével és agyával figyelte az embereket. A betegség azután rést ütött lelkének érzéketlenségén.

Mikor a kór roncsolása eluralkodott külsején, alig múlt negyven esztendős. Eszeveszett életmódja amúgy is gyorsabban égette, mint bármelyik asszonyt, de míg egészséges volt, megvívott az idővel.

Rohamos elöregedése, bomlása a bőrénél kezdődött. Feszessége meglazult, száraz, vörös foltok, kiütések ütköztek elő rajta. A szeme alatt sötéllő, kéjes árnyék kék zacskóvá duzzadt. Keblét már nem mutathatta hivalkodó leplezetlenséggel, mert tartóizmai elpetyhüdtek. Szemében a tudatos szépség parázsló örömét fakó, zavaros ijedtség váltotta fel. Gyullatag ínyében megmozdultak, majd sorra kihulltak a fogai. Foghúsa, mandulái gennyedni kezdtek. Hangja rekedtté kopott, s hollófeketén fénylő, az élet villamosságától pattogva szikrázó haja szürke, halott kóccá vedlett. Kikopott vagyonából is… Allais, akit szintén fogatlan, kopasz, sebes nyakú aggastyánná rombolt a luesz, pénzének és ékszereinek utolsó roncsaival megszökött tőle, egyedül hagyta nyomorával és tanácstalan vakrémületével.

De nemcsak ő ejtette el mohó tolvajkezéből a szépségtől, egészségtől, vagyontól megfosztott, üres hüvelyt. Démonai is elfordultak tőle, mint egy végképpen kihasznált, szemétdombra hányt géproncstól.

Corinna senkinek se kellett többé. Undorral vegyes borzadással kerülték el az italtól tántorgó, fekélyes koldusasszonyt, aki rekedt hangon alamizsnáért könyörgött. Kilencvenéves anyókának látszott, pedig ötvenedik évét sem töltötte be. Csak a szép Marcel nem tágított mellőle. Rejtélyes, eltéphetetlen szálak kötözték rothadástól foszforeszkáló teste mellé. Lepitre-t és Rosalie-t sorsuk külön törvénye kilendítette valahová a hűlő tűzgóc mellől, hogy új testekben tovább keressék a vezeklést, egymást, önmagukat és a megváltást. Én pedig…

Megrázó átélés volt és – szeretném ezt a szót megtisztítani minden rátapadt salaktól – magasztos. Csak Homonculustól való szabadulásom élménye hasonlított hozzá, bár ez a folyamat lassúbb volt, emberi számítás szerint évekig tartott. Corinna szépségének, szexuálmágiával átitatott testének széthullásával egyidejűleg siklottak le rólam a szálak, amelyek hozzá s e vak szenvedélyhez kötöttek. Nem csupán azért, mert elvesztette fizikai varázsát, hanem mert előttem lejátszódó elevenen való elrothadása egy ógörög beavatási misztérium lápiszvasaként égett a lelkemben. A múlandóságnak, minden forma szétesésének, a legdiadalmasabb szépség ronccsá válásának tragédiája felrázott asztrálkábulatomból. Megértettem a testi gyönyör, az önmagáért való kéj reménytelenségét és káprázatát. Megértettem az érzelmek, az érzelmességek izzó tűzijátékának halálos veszélyességét, anyagnemző, mélybe húzó, sátáni lényegét. Megértettem – de ez csak egy szó, erőtlen és mindenkinek mást jelent –, úgy értettem meg, hogy ezzel a felismeréssel lehámlott rólam a kötés, amely csak addig bilincselt gúzsba, amíg hittem benne; ellenszegülve, megfélemlítve, de hittem, erősebben, mint Istenben. Ez a tévhitem összeomlott. A hő remegő fata morganáját széttépte a megismerés hűvös, tiszta szélrohama; mert minden szenvedés, kötés, szerelem, rémület, nyomor; betegség és halál csak képzet. Addig van ereje, míg hitünkkel, gondolaterőnkkel anyagot, testet adunk létéhez. Felismertem, megértettem lényegében és minden konzekvenciájában – s ezzel kimondtam valódi nevét az asztrális szenvedélynek, mint ahogyan kimondtam egykor Homonculus valódi nevét, s ezzel úrrá lettem fölötte.

*

A fizikai és asztrálsík alacsonyrendű kötelékei leszakadtak rólam. E két világban szabaddá váltam. Corinna testében, amely az asztrálsík legmélyebb pontja volt, feloldottam a csomót, amelyhez vakon, bekötött szemmel kell elbotorkálnia mindenkinek. A dolgokat egyedül belülről lehet átélni. Azonosulni kell velük, hogy minden lehetőségükkel, veszélyükkel magunk mögött hagyhassuk őket. Aki áthaladt az alvilágon, az megszabadult a pokoltól. Aki azt hiszi, egy vékony pallón átsétálhat fölötte, az mindig belezuhan. A bárányok, Lepitre, Rosalie, Bánét, Boisson és a többiek mind ott egyensúlyoztak szédülve, de hetvenkedve e lebegő, hajmeresztő hídon, s úgy gondolták, meg sem állnak a mennyországig. Tévedtek. Lepitre és Rosalie hanyatt-homlok beleestek a legtüzesebb katlanba. Szánalom fogott el, ha arra gondoltam, micsoda átéléseken át találják meg majd a kivezető utat

Varázslatos állapot volt ez. Annak a kegyelemnek pillanata, amelyhez annyi téves és nevetséges emberi elképzelés fűződik. A kegyelem egyetlen értelme; a törvény, amely a rosszat gyógyszerré változtatja, amely a bűn, a halál, a fájdalom mélypontját kiindulássá teszi a megvilágosodás felé. Egyetlen lépést nem tehet, egyetlen tartozást nem takaríthat meg, egyetlen terhet nem vehet le az ember válláról még Isten sem a többi közül való szeszélyes kivételezéssel, mert akkor a meg nem járt út szakasza fehér folt marad a lélek térképén, átéléssel ki nem töltött veszedelmes rés, amelyen bármikor újra benyomulhat a sötétség.

Két kulcs a kezemben volt. Hermes két kulcsa. S hiányzott a harmadik.

Az asztrálvilág démonai nem ijesztettek és nem bírtak le többé – mert nem féltem tőlük. Tudtam, létük tőlem függ. Én vagyok teremtőjük és uruk. Nem futnom kell előlük, hanem feléjük nyomulnom, s akkor összezsugorodnak, semmivé válnak, felszívódnak, mint a pára. Az út hosszú volt, míg idáig értem, de megért minden áldozatot. Belátom, semmit ki nem hagyhattam belőle, azóta, hogy elindultam Rochard szétzúzott koponyája mellől, a Nagy Arkánumot rejtő, lopott aranyszelencével.

Félni valamitől annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára. Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás.

*

A részvét még Corinna mellett tartott egy ideig. Azután a felismerés, hogy szenvedése, rémülete, nyomora nem egyéb, mint szülési fájdalom, amelyben felsőbb világokkal való kapcsolat nélkül tengődő, szerencsétlen démonból emberré születik, akiben azután a szenvedés fénnyé lehet – megszabadított ettől a meddő tétovázástól is. Elhagytam őt, csöndes, teljesen feloldott érzésekkel, mivel még nem tehettem érte semmi mást.

Egytónusú, szelíd, kívülről észrevétlen, befelé terjeszkedő életre volt szükségem, hogy kipihenjem a máglyát, amelyről leszálltam végre, és erőimet összegyűjthessem a legnehezebben meghódítható sík, a mentális sík ostromára. Csupa hamu és csupa fáradtság voltam. Asztráltestemet alig hegedő égési sebek borították. E kialudt, szürke, salakos alchimista kemencét egy másfajta tűzzel kellett most a szellemi katarzis fehérizzásáig felhevítenem.

*

Mielőtt továbbnyomulnék az időben, Jeanne Girard-ról kell még néhány szót szólnom, mert sorsa figyelemre méltó ábrája a sötét erőkkel való dilettáns kísérletezés veszélyének. További életét, amely átvonult néha Corinna szemléletén, a túlsó partról figyeltem a Zöld Ablakon át, sokkal áthatóbban, mint testben tehettem volna, annak ellenére, hogy bűnöm felfeszítette homlokomon a harmadik szemet, az atlantiszi mágikus ember szellemi szervét. A test mégis helyhez és időhöz kötött, falakkal vett körül, ami most, a küszöbön túl nem korlátozott. Ha érdeklődésem feltámadt Jeanne – Madame Cortey iránt, a gondolaterők terjedésének gyorsaságával hatoltam el hozzá, s úgy nyilvánult meg előttem külső és belső folyamataival, mint röntgennel átvilágított akváriumban egy egzotikus hal.

Mivel valóban voltak okkult képességei, de hazug, alacsony önérdekkel átitatott lénye a lét sűrű mélyrétegébe húzta le, ott vált az asztrálmélyvíz villamos árammal átitatott, hatalmas félszegúszóinak, halálos hideggel telített szörnyeinek kivilágított átjáróházává. A fény a mélységben leküzdhetetlenül vonzó, de pusztító hővé alakul át; az isteni ragyogás bús, távoli visszatükröződésévé. Azért lappang körül minden tüzet a legelhomályosultabb élet is a vadállatoktól a bogarakig, félelemmel és sóvárgó, szédült vágyakozással. Ez az ő néma, öntudatlan, kétségbeesett imádságuk.

Jeanne lelke terhessé vált az elementálszörnyekkel. Egyre több akaszkodott rá és hatolt be lelki-testi szervezetének boszorkánykonyhájába az életműködés hajszálszerkezetei közé. Minden fogantyút más dilettáns karom rángatott benne, míg a nála mohóbb, erősebb akarás odébb nem taszította. Jeanne, a mai orvostudomány szerint, a szkizofréniának egy sajátos, súlyos állapotába került. Számtalan egyéniséggé robbant széjjel. Különféle hangok, törekvések, ijesztő indulatok váltakoztak benne. Egymást mindig acsarkodva gyűlölő, rombolóan ellenséges idegenek rikácsoltak ki szájából. Néha mindkét kezével különböző szöveget írt, és a szájával egészen más szöveget mondott. A legkülönfélébb tevékenységekre kényszerítették. Egyszer arra, hogy órákig a falnak fordulva álljon, ne fogadjon el táplálékot, ne tisztálkodjék, és szükségleteit a szőnyegre végezze. Máskor minden keze ügyébe kerülő dolgot eldugdostattak vele lehetetlen helyekre, melyeket aztán nem tudott megtalálni. Legtöbbjük fajtalan, undorító ajánlatokkal üldöztette a riadozó cselédeket és a siránkozó, zavarodott Cortey-t. Eleinte, míg társaságba jártak, megszállói hangosan trágár, istenkáromló szavakat mondattak el vele, vallomást tettek bűntényekről, amelyeket állítólag elkövetett. Állapota egyre súlyosodott. Gyújtogatni, törni-zúzni, rombolni kezdett, majd férjét fojtogatta, aki alig tudott élve megszabadulni görcsös ujjai közül. Végül ugyanoda került, ahová szegény anyám: a Salpetriére-be.

Egyszer, kimerült, rövid, szabad pillanatában féléber, lázas álomban meglátott engem. Révetegen, kételkedőén nyújtotta felém a karját, és kábultan, dünnyögve megszólított:

–… Maga az… Louis… Monsieur de la Tourzel?… Üzen… valamit a kicsi Corinnának?… Nem fogom megmondani, milyen sebes és szürke… majd… majd mondok valami szépet… hogy örüljön…

Hirtelen összerezzent, hangosan, hosszan felsikoltott, mint aki ráeszmél nagy szerencsétlenségére:

– Segítsen nekem!… Segítsen nekem, Monsieur, az Isten irgalmára kérem!… Maga nem közülük való… El kell torlaszolni a kapukat!… Míg nem késő… Ellopják az életemet… Széttépnek… Csukják be… csukják be!… Oltsák el a lámpát… oltsák el!… – De tudata már félresodorták és letaposták más, tülekedő erők, s szájából mély, rekedt röhögés buffant fel.

Harmadik könyv

A főnixmadár felrepül

"Óh, vak lélek! Fegyverkezz fel a Misztériumok fáklyájával, s a föld éjszakájában megtalálhatod fénylő másodtestedet, isteni lelkedet!

Kövesd ez égi vezetőt!

Legyen Géniuszod! Ő az, aki elmúlt és eljövendő testesülésed kulcsát őrzi."

(Az Egyiptomi Halottak Könyvének felhívása a beavatottakhoz)

"Figyeljetek önmagatokba. Pillantsatok a tér és idő végtelenségébe! Onnan zeng elő a csillagok éneke, a számok beszéde és a szférák harmóniája. Minden napkorong Isten gondolata, és minden bolygó egy-egy kifejezése e gondolatnak.

Az isteni gondolatok megismeréséhez, óh, lelkek, szálljatok fel és alá a hét bolygó útján ét a hét bolygó hét egén.

Mit zengenek a csillagok? Mit mondanak a számok? Mit nyilvánítanak ki a szférák? – Oh, ti elveszett vagy megmentett lelkek, a csillagok, számok és szférák a ti sorsotokat beszélik, éneklik, nyilatkoztatják ki!"

(Fragmentum Hermes után)

A vízöntő jele

Az asszony, akinek teste befogadott új célommal együtt, szelíd volt és egyenletes, mint az igazi alchimista kemence tüze.

A helyet, ahol egy szürke alkonyatkor megszülettem 1760. február 17-én, a titkos tudományok misztikus sugárzása hatotta át. Apám, Cornelius von Grotte, Károly hessen-casseli grófnak udvari zenésze, bizalmasa és rendtársa volt. Ügyesen kezelte az ecsetet és a tollat is, de izzó fantáziáját és művészi vénáját az életében már csak egyetlen fókuszra irányította; a Nagy Mű létrehozására, amely minél teljesebbé válik befelé, annál inkább eltűnik, láthatatlanná válik a külső világban. Festményei, írásai nem e világnak készültek. A Rend titkos könyvtára őrzi őket, csak olyanoknak hozzáférhetően, akik értik a szimbológia háromsíkú nyelvét.

Grotte várát a sötéten zúgó, sűrű ölyvek erdeje ölelte körül. Magas, szegletes tornyának ablakai a Fulda folyó csillogó ívére, északi ablakai Karls Aue parkjának habzó szökőkútjára, az Orangerie-kastély gyöngéd körvonalaira és bizarr szépségű márványfürdőire nyíltak.

A várban csend lakott és elmélyedés – a meditáció mély hallgatása. Tiszta, nagy, félhomályos termeiben önkéntelenül lábujjhegyre emelkedtek azok is, akiket nagy ritkán vendégül láttunk. A tárgyakból lenyűgözően áradt klauzúra elutasító tilalma, s a látogatóknak az az érzése támadt, hogy feszült munkába merültet vagy szendergőt zavar fel; megtör valami dermedt varázst, amely szelíd kábulatba vonta e helyet.

A halk beszélgetések, amelyek az esték gyertyafényében lefolytak vagy a hangok, melyek a nagy, beépített orgonából hömpölyögtek elő bús, fenséges zsongással, nem szakították szét e varázslat fátylát, hanem a művészet szépségének kíséretét szolgáltatták neki.

Anyám – magas, gótikus alak volt, valószínűtlenül keskeny ujjakkal, átlátszó, finom arccal és magas, nemesen formált homlokkal – a legszótlanabb nő volt, akivel életutamon találkoztam; de szótlansága mindenhez hozzásimuló, nyugalmas és kifejező volt. Az, aki beszélt hozzá, sohasem érzett közönyt vagy elzárkózást benne. Mosolya, szeme, értő és sürgető hallgatása még azokat is megnyilatkozásra késztette, akik félénkek, zárkózottak voltak. A hallgatás ereje áradt belőle. Művelt és végtelenül okos volt; a háttérbe húzódva ugyan, de apámmal együtt járta meg a Rend fokozatait, írásainak első olvasója és bírálójaként, széljegyzetei elárulták eredeti, minden magasságba felszárnyaló intuícióját. Talán a legjobb kifejezés, ha azt mondom rá: maga a koncentrált erő volt, amely már semmit el nem ömleszt mellékes irányokba. Apám rengeteg erőt kapott ettől a nyugodt, kiegyensúlyozott asszonytól; mert apám művész volt, égő, csapongó, zseniális, szélsőséges és gyakran csüggedő. Hogy nekem mit jelentett, arra kevés az emberi szó.

Készült a fogadásomra. Szüleim mindketten tudták, ki fog náluk megszületni. Többet tudtak rólam, mint én magam, akinek harmadik szemét csak a gyilkossággal szerzett elixír nyitotta fel újra, de egy föld alatti börtönben, amelybe belezuhantam. A Rend azonban régebben számon tartott – néhány évezred előttről –, és várta érkezésemet a Vízöntő jelében. Nem kellett semmit titkolnom, és nem kellett semmiről beszélnem. Míg csecsemő- és néhány évig növekvő gyermektestem nem tudta szellememet teljességgel közvetíteni, addig ahhoz mérten érintkeztek velem, de később, alig tíz-tizenegy éves koromban a legnagyobb természetességgel kezeltek úgy, ahogy a többi Juniorest a Rendben: felnőttként, de még nem beavatottként.

Ismerték célomat, és tudták, rájuk vár a feladat, hogy feléje vezessenek. Szerettek és vártak – ők és a társaik. Mélyebben szerettek és örvendezőbben vártak, mint más szülő a gyermekét és más barátok az újszülöttet, mert tisztában voltak vele, milyen messziről érkeztem, micsoda utat jártam meg, s a pokolnak micsoda mélységéből kapaszkodtam elő. A tékozló fiú tért meg hozzájuk, lerongyoltan, sebesülten, gyengén – de krízis után.

Aki egyszer beavatott volt és elbukott, az elveszti az ősi Emlékezetet. Csak emésztő sarkallásként, soha ki nem elégülő hiányérzetként ég benne a labirintusban való bolyongás közben e legnagyobb veszteség homályos sejtelme, századokon, évezredeken át. Mindig az okkult fény felé törekszik, kábán és vakon, mint az éji lepke. Megperzselődik, lehull, hogy új testben újra felszálljon, és megkísérelje a misztikus tétel fikcióját: "Égesd el testedet gondolataid tüzével." E meddő kísérletnél teste mindig elég ugyan, de az asztrális vágy tüzében, amely e tápláléktól erős és élő marad. E tűzmagból megint csak halandó test növekszik. A gondolat transzcendens hideg fénye ott lobbant fel bennem Corinna rothadó, szétbomló teste mellett, amely mintegy fókuszba, magába gyűjtötte minden asztrális nyugtalanságomat, szenvedélyes vonzódásomat a formák szépségének káprázatához és beteg, önbecsülés nélkül való, öncélú kéjelgéssé züllött teremtő erőmet. Magába gyűjtötte, vérébe, húsába szívta, formáinak láncára fűzte, s mikor testének mágikus formulája széttört, feloszlott, e kötéssel együtt elpusztult vágyam, nemcsak iránta, de az asztrálmocsarak lidércvilága iránt is. A gondolat mentális tüzében második, szenvedélyből épült, gúzsba kötött, sziderikus testem is ellobbant, és előtűnt a harmadik, a még dermedten szunnyadó, tudatlan, amnéziás és gyakorlatlan Juniores, készen az indulásra, az ébredés, megismerés és megvilágosodás felé.

*

Míg testem és agyrendszerem kifejlődése tartott, nem vettem részt semmiféle összejövetelen. Anyám és apám szellemi gyakorlatokra fogott, s főleg, bármilyen nehezen törtem bele, rendszerre szorított. A napnak bizonyos óráiban – kivétel és halasztás nélkül mindig ugyanazokban az órákban – el kellett végeznem a rám bízott feladatokat: írásmunkát, nehéz szövegek fordítását franciából németre vagy, ami a legnehezebbnek tűnt, latin betűkkel írt, ismeretlen keleti nyelven szövegezett könyvrészleteket kellelt betanulnom. Később az idegen írásjelű egyiptomi, héber, arab, szanszkrit, tibeti, kínai nyelveket tanultam. Nyugtalan, kapkodó, hamar fáradó gondolkodásképességemet izmosították így, kényszerítették, hogy figyelemmel összpontosítson és kitartson akkor is türelemmel, szorgalommal, ha nem köti le és nem érdekli az, amit csinál. Ez még csak a tanulás előszobája volt. E száraz gyakorlatokért bőségesen kárpótoltak más órák, amelyekkel misztikus érzékszerveimet ébresztgették, az intuíció finom csápjait tornásztatták, amelyek a gondolaton – időn és téren túl – tapogatóznak az éteri Akasa-krónikában.

Az okkult zene és okkult költészet voltak mesélő dajkáim, amelyek átitattak a misztériumok borzongó, holdas fényével: felgyújtották képzeletemet, és megtanítottak a szimbólumok értelmére.

A Hold temploma

Sok-sok nyugalmas, védetten körülpárnázott éven át tértek vissza ezüstszürke, estébe hajló alkonyatok apám dolgozószobájában, amelyek mintha ugyanazok lettek volna a megállt idő állandóságában. A kiduzzadó idomú, hatalmas orgonasípok rézszínű hátán ugyanazok a fények csillogtak tompán, és az orgona nyitott, nevető hármas fogsora ugyanúgy terült apám csontos, mozgékony keze alá. Megrendezték nekem a transzcendens költészet fizikainál magasabb rendű szépséget, éppúgy, ahogy az eleusisi éjszakákat teremtette újjá Orpheusz, az isteni művészet legáldottabb és később legfélreértettebb tolmácsolója.

A történetnek, amelyet elmondani készült, előbb mindig az orgonán festette meg érzéstartalmát dús, búgó és különös színekkel. Feloldatlan, igézetes, misztikus akkordokat ütögetett le, amelyek a látó szem előtt csodálatos, világító színörvényeket kavartak a szobában, és élő szimbólumokként kiformálták a történetet, amelyet apámnak sima, halk, kellemes hangján a szavak nyelvére kellett csak lefordítania.

Első története így hangzott:

"Úr városában, ahol az emberek az éjszaka szülöttek szelíd holdarcát viselték, élt Bel-Salti-Nannar hercegnő, Nebunaid lánya. Úrnak, Ábrahám városának utolsó idejében történt ez, a nagy Nebukadnecár halála után. Bel-Salti-Nannar hercegnő szemében a magas, tiszta vonalú Holdtemplom visszfénye tükrözött és a teleholdas éjszakák hűvös árnyéka, amely sötétbe vonja a falak egyik sima síkját. Bel-Salti-Nannar szép volt, és mindenkihez idegen. Társnői elhúzódtak tőle, mert érezték, fiatal testében mérhetetlenül öregebb náluk, a férfiak kerülték, mert érzékeikkel tudták, szüzessége mögött nem a vágyakozás éhes tüze lobog, hanem szörnyű, elmúlt tapasztalatok hamuja hallgat szürke, könnyű halomként, így lett Bel-Salti-Nannar a Holdisten és Nin-gal, a Holdistennő templomáé, a templom és a Zikkurat lépcsős tornya fölött nyitottan kitáruló égbolté s a holdkorongé.

Bel-Salti-Nannar szerette és ismerte a hagyományt. Úr városának szent, dicsőséges múltjáról fáradhatatlanul vallatta a földet, s mint kutató értelmű apja, ő is elolvasta a szobrokon, kőtáblákon a régiek titkos üzenetét. Tűnődő, nyugtalan, kérdező szellem volt – bátor szellem –, a kérdéseivel nem riadt vissza Nannar, a Holdisten és sugárzó hitvese, Nin-gal előtt sem. Őket is kérdezte, szüntelenül ostromolta; őket is érteni akarta, nemcsak hinni és szeretni.

A kilenc öreg pap szelíd, mindent tudó mosollyal nézte keskeny, magas alakját, amint az esti Hold vonalán könnyű léptekkel haladt a szent területet keresztülszelő Szent Úton, és befordult a kilenc oszlop folyosójára.

A kilenc pap azután csendben a kisebb szentélybe vonult, és meggyújtotta Nin-gal, a fátyolos istenasszony trónja körül a négy olajmécsest.

Bel-Salti-Nannar felhaladt négyszer hét lépcsőfokon, és a csillagnézők négyzet alakú tornyában szemben állott a teleholddal. Kék köntösének puha anyagát éles ezüstderengésbe vonta a fény, és árnyékát tömören mögéje vetette.

– Itt vagyok – mondta hangtalanul a fénykorongnak –, hívtál és itt vagyok, hogy szolgáljalak. Testem és arcom fénylő a Te fényességedtől, mint ahogy a Te arcod a Naptól sugárzik; de mögöttem sűrű árnyék esik a földre, mögötted sötét árnyék vetődik az égre, és akármit közvetítesz hozzám, és akármit közvetítek én Tőled tovább, mindennek égre és földre vetődő árnyéka van. Ezért, ha továbbszolgálok, mert szolgálnom kell a Te fényláncaidra fűzve, sírva teszem, mert nem értelek Téged, és nem értem önmagamat.

Hét éven át beszélt így Bel-Salti-Nannar a teleholdhoz, és a telehold hét éven át hallgatott, és hallgatva parancsolt a vizek, a vér és a nedvek néma nyelvén. Bel-Salti-Annar azonban nem lankadt és nem fáradt el, figyelmét nem fordította másra, nem kérdezte a kilenc öreg papot, akik a négy mécsest mindig meggyújtották Nin-gal trónja körül a kis szentélyben; mert tudta, az ő tudásuk benne csak akkor válhatik az élet megtartó és megújító varázsitalává, ha maga merít a titkos forrásból, amelyet a kilenc pap szintén magányosan és egyenként keresett fel.

A hetedik év hetedik hónapjában azután a telehold beszélni kezdett Bel-Salti-Nannarhoz:

– Aki kitartóan kérdez, az mindig feleletet kap. Az emberek ritkán várják be, míg kérdésük megtestesül, nyíllá sűrűsödik, amely surranva berepül céljuk középpontjába, és feltöri a hallgatás mágikus pecsétjét. Te bevártad. Megkapod a feleletet. Halljad, zárd magadba, és csak annak add tovább, aki hozzád hasonlóan megszolgált érte: A határtalanban és végtelenben, amely Ő, az igazságban, tökéletességben, örökkévalóságban, amely Ő, nem lehetnek korlátok. Mindennek, ami van, tehát az igazságnak, tökéletességnek, örökkévalóságnak, végtelenségnek az ellenkezője is lehetséges. Ha nem így volna, akkor csak fikció lenne az Ő szabadsága.

Így állhatott tehát az örökkévalóból kiáradó szabad lény előtt a Tudás fája: a nagy analógia, így állhatott előtte a rossz, ellentétes, halálos és boldogtalan különút, a vágy által létrehívott anyag világ vonzó, kéjes, szép és kárhozatos tűzijátéka, amelytől az Örökkévaló intése óvta, de nem zárta el.

A földi ember sem adhatja át élettapasztalatát a fiatal tapasztalatlannak. Mint fent, úgy – lent. A dolgok újra és végtelenségig ismétlődnek, mint a vízbe dobott kőnél a körülötte képződő körök egyre szélesedő gyűrűi.

A lénynek tapasztalnia kellett a különutat, a rosszat, a halál formavilágát, hogy ne higgye, elfogadja, hanem teljesen átégve a megismeréstől tudja, hogy Nála a helyes út. Vele párhuzamos, Benne a megváltás.

Az isteni dualitás: az Örökkévaló és mindannak az ellenkező lehetősége, ami Ő, látensen: Nin-gal. A fátyolos Istenasszony, aki már az elsüllyedt őshazában is uralkodott a kisebbik szentélyben, akit az elmúlt és eljövendő népek más és más néven imádtak és imádnak majd, aki ura a föld minden bűnös és áldott asszonyának, aki uralkodik rajtam alázatos szolgálóján, titkos nevemen, mely Sin, a közvetítő, aki uralkodik a bolygókon, naprendszereken, az egész Kozmoszon, akinek fátyla a Tejút és a hatalmas csillagködök. Ő atyáid istennője s az elsüllyedt őshaza tündöklő asszonya: Istar – az atlantiszi Isis.

Nin-gaiban szunnyad a vágy. Nin-gal a kísértő. Ningalban lobbant fel a tükröződés vágya.

Az örökkévaló, a nemző. Nin-gal a megtermékenyített Nagy Anyaméh, amelyből a harmadik: a Lény előárad Nin-gal halálos vágyának terhével és az Örökkévaló halált összezúzó megismerésével.

Nin-gal létbe lépett az Ő igenje által, de Ő maga meg nem nyilvánult maradt.

Nin-gal magzata: a Lény elindult.

És elindult a nagy törvény: mint lent, úgy fent.

A Lény, mint a nagy Anya és Apa, kettészakadt, a különút vágya és kíváncsisága miatt. A kettészakadás megszülte a taszítás nyomában keletkező ikererőt, a vonzást. A kettőből megszületett újra a három, és a három megint utánozta szülőit, így ömlött elő Nin-gal méhéből a lények végtelen sokasága, s külön-külön mindegyik, távolodó ismétlődése, szétáradó vízgyűrű köre a fent lejátszódó, csodálatos Istendrámának.

Ő kimondta az Igent. Mert a vágynak orvossága a kielégülés, rossznak a szenvedés. És ahol a vágy látensen szunnyad, ott szunnyad a veszély is, amely csak a létbelépés, a teljes kiélés mindenségen végigfutó köreivel hárítható el.

Ő meg nem nyilvánult maradt, de része minden lénynek, mint meg nem nyilvánult, megsemmisíthetetlen belső lényeg.

Ennek az isteni Énnek nincs szüksége tapasztalatra, ezt nem érheti változás és nem érheti halál.

Nin-gal vágyakozik, ég a megtermékenyülés gyönyörében, szüli verejtékben magzatát, ujjong az idő káprázattáncában, és a múló, rothadó anyagból örök szépséget próbál formálni, újra meg újra szörnyű fiaskóval, mint a szobrász, aki hóból alkotja remekműveit.

Nin-ga tapasztal, csalódik, szenved és pusztul a lét izgalmas kalandjában – és ő igyekszik vissza türelmes, néma, mindentudó isteni párjához a fájdalom tüzes kohóján át, hogy Benne feladhassa önmagát. De ehhez a háromból kettőnek és a kettőből Egynek kell válnia.

A Lény visszatér Nin-galhoz, és Nin-gal Hozzá.

És mivel minden lény belső lényege a mindentudó, türelmesen várakozó isteni Én, tehát külön-külön minden lényben, a létbelépés drámai analógiája mellett Ningal keserű csalódásának, belátásának és isteni párjához való visszatérésének vágya is lejátszódik:

Az Egyetlen, Meg Nem Nyilvánult, örökkévaló felé emelkedő, érettebb Nin-gal meditációja, megismerése és kiábrándulása az anyagból.

Nin-gal vágysikolya ma is hangzik a Mindenségben.

Nin-gal keserű megbánásának jajkiáltása ma is hangzik a Mindenségben.

A gyönyörsikoly lefelé, a Lét sűrűjébe hajszol.

A megbánás jajszava visszahív az örökkévalóhoz. Így folyik a szüntelen bukás és szüntelen felemelkedés két egymás mellett futó spirálforgása.

Minden menyasszonyban a fátyolos Nin-gal siet kéjes, boldog izgalommal a vágy és formateremtés veszélyes kalandja elé.

Minden papnőben Nin-gal tesz szüzességi fogadalmat és szegül a szenvedést szülő vágyak és szenvedélyek ellen.

Minden anyaméh Nin-gal új hite és kísérleti műhelye.

És minden koporsó Nin-gal keserű kudarca, amelyből megbánás és megismerés fakad.

Ahhoz, hogy valami feltámadjon, meg kell halnia, el kell rothadnia előbb.

Ahhoz, hogy Nin-gal örökre feltámadjon Benne, neki és a belőle kiszakadt lényeknek át kell haladnia a halál és rothadás kapuján.

Mint fent, úgy lent.

Bel-Salti-Nannar csendesen kinyújtózva állt a csillagnézők négyzet alakú tornyában, szemben a nagy, lomha vonalú, homokhalmok mögött lesikló holdkoronggal. Lélegzete lassan, mélyről szakadt fel melléből. Sin sápadt, titokzatos arca eltűnt, maga után vonta hosszú tejútfátylát, és helyet adott a szürkületnek.

Bel-Salti-Nannar nem várta be a piros örömök nappali lámpását, a Napot. Lelépkedett a négyszer hét lépcsőfokon, végigsietett a kilenc oszlop folyosóján, amelyen hosszan, kérőn utánanyúlt a hajnali Nap fénycsápja, de ő nem fordult meg. Elhaladt a kilenc öreg pap mellett, akik a kis szentély ajtaja előtt sorakoztak kétoldalt, s mikor odaérkezett, elvonták előtte a függönyt.

Bel-Salti-Nannar belépett a szentélybe. A négyzet alakú trónemelvény négy szegletén négy olajmécses égett, és derengő fénybe burkolta az Istennő elfátyolozott alakját. Bel-Salti-Nannar lekuporodott a trón elé, füstölőt szórt a rézserpenyőbe, meggyújtotta az illatos füvet, azután a kék füstkígyón át felnézett oda, ahol a fátylak mögött az Istennő arcát sejtette.

A szentély eksztázis csendjével telt meg. Csak az őrködő papok számolták a napokat a kapu előtt.

Hűs és néma omlással hulltak le a fátylak Nisn-gal alakjáról. Bel-Salti-Nannar a negyedik napon, a negyedik próba után már látta térdének, derekának és karjának lágy körvonalait. Az ötödik napon megpillantotta kezét s benne az élet kulcsát, a hatodikon, az utolsó fátyol lehullásakor meglátta végre az Istennő arcát…

…amely saját arca volt, mintha tükörbe pillantott volna.

Ekkor megértette minden dolgok káprázatát, az anyaggá sűrűsödött tévhitet, amely szétbontja Azt, ami Egy. Megértette, felismerte a lények világának és benne saját magának tragédiáját, de a feloldódás és szabadulás mérhetetlen messzeségbe tűnt előtte, valahol a Világnap felszívódásának legvégén, s ez elgyötört fáradtság, csüggedés keserűségével telítette belsejét:

– Óh, Nin-gal, szegény, csöndes, csalódott anyag, Ningal, boldogtalan anyja a világnak! Itt kell maradnunk tehát, míg az utolsó vágy elég a Kozmoszban, míg az utolsó indulat fárosza kilobban, míg az utolsó kíváncsiság hamvába hull, míg az utolsó halál buborékja elpattan az Időfolyam tetején… Itt kell várakoznunk a Nagy Spirál táncát járva, a körtáncot, amelyet fáradhatatlan csont fuvolák kísérnek…

… És arcán könnyek folytak végig, szemben az Istennő meztelen arcával, amelyen saját könnyeinek visszfénye csillogott.

Hetedszer töltötte fel a négy olajlámpást a trónszék! négy oldalán, és a rézserpenyőbe új füstölőt vetett.

A hetedik nap hajnalán, a lassan múló éjszaka után, felszáradtak az istennő könnyei. Arcán titokzatos mosoly ragyogott; a menyasszony mindent sejtő mosolya, és mögötte kivilágosodott hirtelen az ajtó, amely a Nagy Szentélybe, Nannar szentélyébe vezet. A legöregebb pap állt a küszöbön. Fehér köntösét a Vízöntő halványzöld és aranyszínű jele díszítette. Kezét némán Bel-Salti-Nannar felé nyújtotta, akinek arcán most az Istennő mosolyának reménykedése áradt szét. Felállt, és követte a legöregebb papot a Nagy Szentély bejáratán át…"

A Nagy Szentély

Egy másik estébe hajló alkonyaton Apám így folytatta elbeszélését:

"…A Nagy Szentély belseje sötét volt, mint a legmélyebb kontempláció bársonyos belső tere. Bel-Salti-Nannar úgy érezte, nyitott szeméhez odatapad ez a sötétség, mint valami sűrű szövet. Egyenesen előrement, és kezét tapogatódzva, félénken előrenyújtotta. A szentély hosszú volt, lefelé lejtett és szűkülni kezdett. Az út síkosan csúszott a lába alatt. Fejét már meg kellett hajtania, mert homloka a mennyezetbe ütközött. A levegő fojtóvá lett; nyirkos, elutasító, idegen szag töltötte be töményen.

Bel-Salti-Nannar fülébe tompa, lüktető hang hatolt, alaktalan és fenyegető, amely szinte elébe állt láthatatlan torlaszként. Térdre ereszkedve kúszott tovább az ellenszegülő dolgok között. Szorongás osont mögötte fekete bagolyként, szárnyának suhogása megérintette bőrét, és a rémület borzongásának apró gyöngyeivel verte ki. Már úgy érezte, a lehetetlenbe hatol. Teste hosszan elfeküdt a szűk gyűrűben, körmei kaparászva kerestek támpontot, hogy megkapaszkodva maguk után húzhassák a súlyos terhet.

Közvetlenül szeme, verejtékes arca előtt két, sötétzöld fénypontot pillantott meg hirtelen. Megbabonázva meredt e két lidércre, s iszonyat jeges kígyója kanyarodott szíve köré. A két fénypont látóterét egészen betöltő arcból nézett rá; két hideg, gúnyos, gyűlölködő szem fókuszából.

– Állj! – parancsolta Bel-Salti-Nannarnak a két szem, amelyek körül lassan, zöldes fényben kivilágosodtak a vonások. Bőre pikkelyes, nyálkás, rothadás fényében foszforeszkáló hüllőbőr volt. Tömpe, lebenyes orra mélyen benyomódott e puha, szétfolyó, állandóan változó állagba. Bel-Salti-Nannar borzadva látta, hogy homloka közepén nagy, beteg szemhéjú, lehunyt, halott szem van; egy harmadik szem, amely alól véres genny szivárog. Üreges szája sötét odvában sajátos nyüzsgés rémlett; zöld hátú, feketén gyűrűző testű, vérszínben csillogó férgek dolgoztak benne falánk tülekedéssel. De e feloszló szörnyetegfejben gonosz, erős élet parázslóit. Bel-Salti-Nannar érezte, mint nyomulnak az Arc mocsaras, leszívó gondolatai szelleme köré, mint fonják át meg át a gúny és kétely liánkarjai, hogy magukkal vonják az asztrálhüllőktől nyüzsgő mélybe, az állati lét szétszakadt tudatának nyomorúságába.

– Nézz és láss! – sugározta az Arc némán. Minden Bel-Salti-Nannar agyában szóvá lett közlés mögött elmondhatatlan emlékek, érzések torlódtak. – Megismersz-e végre, évtízezredek után engem, akit letagadtál, elvetéltél, megöltél, aki elől az anyag hétszeres fátyola mögé menekültél, aki miatt az emberhangok forró ólmát öntötted füledbe, aki miatt szemedet a föld fényeivel megvakítottad? Futottál és kiáltoztál, lerészegültél és ölelkeztél; idegen templomok istenei elé vetetted magadat szisztrumok, fuvolák, gongok zúgásában, hogy elűzd az én arcom emlékét, hogy elodázd ezt a pillanatot, mikor újra szemtől szembe állunk: gyilkos és áldozat, te meg én. Ha tudtad volna, hogy felém sietsz a Kis Szentélyen és a Nagy Szentély csapdáján keresztül, ha tudtad volna, hogy én hívlak, vonlak, csalogatlak, s hogy e szörnyű út végén nincsen megvilágosodás és megváltás, csak én, egyedül én, akkor inkább levetetted volna magadat a Zikkurat tornyából, hogy agyad, ez a vaksötét labirintus széttörjön a templom lépcsőjének kövein. De nem tudtad. A felejtés bűne ellened fordult, és te jöttél; legyengülten, örök hiányérzettől szomjasán, jöttél, hogy kiszolgáltasd magadat annak, aki a várakozásban, gyűlöletben és a te határtalan félelmedben erőssé lett, aki verejtékedből, véredből, könnyeidből táplálkozik, és most megvív veled saját szabadságáért; a különútért, a hatalomért fölötted és ellened.

Bel-Salti-Nannar megmeredt testében az emlékek gőzei szálltak fel lassan, és didergő gondolatként lecsapódtak agyának belső falán. Már tudta, ki ez a háromszemű szörnyeteg: az ő levetett, elárult hite volt, a pokolra taszított szentség, a fehér mágiából feketére mocskolt erők koncentrációja az Időben, amelyet iszonyodva, lopva levetett magáról, mint ahogy az asszony bűne titkos gyümölcsét rakja le valahol idegen küszöb előtt, hogy nélküle jobban boldoguljon. Régen volt ez, az őshazában, a nagy pusztulás előtt, a harmadik szem hatalmának idején, mikor a lények a három világ paradicsomában éltek, és ezért nem félték a halált. A harmadik szem, a mágikus látás és hatalom kapuja az ember homlokán, amely az ellenszegülés és bukás pokoltorkává lett, mikor a Titánok ereje egymás ellen fordult, a bölcsesség kígyója lesiklott a fejből a hátgerincen át az ágyékba, és szenvedéllyé vált az ösztönök alvilágában. A szenvedély forró teste alatt kikeltek aztán az önzés, kirekesztés, ártalom, erőszak és pusztítás kobratojásai. A Titánok látták a szellemvilágot, de nem tapasztalták a halállal mérgezett, kéjes és kísértő anyagot; újszülöttek voltak a matéria labirintusában, és eltévedtek. A harmadik szem készülékével a Kozmoszból levonzott erők egyre sűrűbbek, rombolóbbak lettek, mert a másik boszorkánykörét kellett vele megostromolni, a másiktól kellett elragadni velük valamit, melyet az irigy érzékek megkívántak. A fénylő Napok tiszta sugárzása elfordult a földtől, és kilobbant kísértetbolygók mindent elnyelő és összezúzó vámpírcsápjai hatoltak le a meghasonlott lények transzcendens szervén, a homlokszemen át a világba. A felavatott papnőt is elsodorta a mágikus vihar. Lelkében elsüllyedt a templom, tetejét gaz nőtte be, kulcsa elveszett, s a szentélyben bent, a föld alatt, a pusztulásra ítélt, elárult Eszme keserű, rothadó; szörnyű kísértetté vált, hatalmas démonná a Küszöb előtt. Mikor a Kozmosz bírái elérkezettnek látták az időt a pokoli színjáték megszüntetésére, a kis Hold lezuhant, tűz és víz törölte sima táblává a földet. A lázadó Titánt kiűzték a szellem örök paradicsomából. Homlokszemét elvesztette, csak helye maradt meg homályos sejtelmek gócaként a homlokcsont szemfedője alatt, kicsiny, rejtélyes miriggyé zsugorodva. A Titán emberré lett. Megismerte a bűnt és a szenvedést. Elvesztett szellemlátása, harmadik szeme helyett agytekervényeket fejlesztett magának; tétován tapogató, kauzális gondolatujjakat, amelyekkel a természet részlethieroglifáit ügyetlenül körültapogatta, de semmi fogalmat nem nyerhetett többé az Egészről, a csodálatos szintézisről.

Az Ég bezárult, és az emberre rázuhant teljes, elbírhatatlan súlyával a halálfélelem. Gondolatujjai sötét semmibe tapogattak szánalmas tehetetlenséggel. Félelemből formált istenei halandó kényurak voltak, akik csak fenyegették, ijesztették, de vigasztalásuk hatástalan maradt az anyagi lét súlyos csapásai között. Világtalan két szeme nem látott túl a bölcső és a sír börtönfalain. A fejéből hátgerincén át az ágyékába siklott kígyó pedig új és új, élő, vérrel telt kéjáldozatot követelt. A világtalan halálraítélt vak gyermekeket nemzett a halálnak.

Felszárnyalt Gilgames, a hanyatló Titán hatalmas eposza a halál első megrendüléséről, halandóvá lett barátja holtteste mellett:

"Enkidu, drága barátom, mezők párduca te,

Azután, hogy a Mindent elértük,

lábunk alá a Nagy Hegy csúcsa lendült,

legyőztük az Égi Kost, és mélybe vetettük Humbabát,

a cédruserdő lakóját,

micsoda álom ragadott meg téged?

Arcod sötét, és hangomat sem hallod…

Óh, nem emeled fel többé szemedet…

Szívét megérintette, de az nem lüktetett. Megállt.

A hű barát letakarta a mozdulatlant,

mintha menyasszonya feküdne ottan,

és feljajdult, mint az oroszlán,

ordított, mint nőstény oroszlán, amelytől elrabolták a fiát,

s a holtra borulva kínjában megszaggatta haját."*

[*Töredék]

Az emlékezés vizei alatt pedig, a tenger iszapos medrébe süllyedve ott várt, hallgatóit az Elfelejtett Templom, amelynek kulcsa elveszett, és befalazott szentélyében a bukott papok és papnők halott istene kísértett szörnyeteggé váltán.

Bel-Salti-Nannar már tudta, hogy az Elfelejtett Templomban van újra. Rábukkant a múltba merült folyosóra, amelyet már megjárt egyszer, és amelynek emlékét a Bírák keze kitörölte lelkéből. A börtönné lett szentély ajtaja előtt torpant meg, amelynél őrt áll a megtagadott, kicsúfolt kultusz; saját mágikus formuláinak, alvadt hitének erőiből testesült démon.

Bel-Salti-Nannar félt. Kimondhatatlanul. S ahogy félelme rémületté, majd jeges iszonyattá duzzadt, úgy izzott egyre élőbben a rothadás foszforeszkáló fényében a Küszöb őrzője. Ez a minden érzést meghaladó, vad elszörnyedés már-már pánikban, tébolyban, az őrület rikácsoló üvöltésében tört ki belőle, mikor mélyből felvetődő hajóroncsként előbukkant benne hirtelen a templom egyik oszlopára vésett diagram képe, amely a Küszöb őrzőjét ábrázolta és a papot, aki úrrá lesz rajta azáltal, hogy rávilágít; a lámpással, és szívét tőrrel szúrja át. Ekkor Bel-Salti-Nannar már tudta a formulát. A félelemdagály elült benne, s a figyelem feszült, sima szintjévé változott. A lámpás derengeni kezdett… s a szörny arca halványodott. E bús félhomályban szólalt meg Bel-Salti-Nannar belső hangja, amely felemelt tőrként villant meg a démon arca előtt:

– Hogyan akarsz legyőzni engem, te szegény árnyék, engem, aki teremtőd és urad vagyok?! Hogyan győzhetné le a teremtmény az ő alkotóját, és az alkotó hogyan adhatna szabadságot saját kezének, hogy az tetszése szerint cselekedjék? Nálam a felelősség, és nálam a megváltás. Saját lényem egy darabjával találkoztam most benned, amelyet régi bűnöm lealjasított, de én meg akarom tisztítani. A bennem lévő istenben akarom szabaddá tenni, nem kívüle és ellene. Megváltalak, Őrző, azzal, hogy nem gyűlöllek, hanem sajnállak, nem taszítlak, hanem magamhoz vonlak, nem futok előled, hanem feléd nyomulok, és magamhoz ölellek. Megérintem és megmosom sebeidet, hogy a sötét, gennyes fekélyek fehér fénnyé oldódjanak, s a megalvadt Idő végtelenséggé áradjon széjjel. Jöjj…

S az Arc fakóvá hamvadt. Nyálkás, duzzadt pikkelyei száraz hamuvá lettek, leperegtek a lámpás fényében. A két szem kialudt. A porként lehulló anyag mögött a csontkoponya szilárd váza rémlett fel egy pillanatra, azután az is szétesett, semmivé vált, mint a pára. Az őrző helyén kis gombostűnyi, fehér fénypont maradt, és Bel-Salti-Nannar szívében felzúgott az áhítatos öröm: a Nagy Szentély oltárának egyetlen lángja intett feléje, a soha ki nem alvó "Öröktűz" az alabástromkehelyben.

Bel-Salti-Nannar kiegyenesedett a széttágult térben. Szeme ámulva siklott végig a hatalmas oszlopok sima testén, fel a bársonykék égbolt csillagos kupolájára.

Nyolc terem következett egymásra, mindegyik nagyobb a másiknál. A nyolcadik terem oltárán állott az alabástromkehely az egyetlen lánggal. Az oltár mögött a lét határtalanná vált.

Mikor szeme hozzászokott a gyöngéd derengéshez, meglátta az oltár előtt a koporsót; ott tátongott előtte nyitottan. Bel-Salti-Nannar élettől forró, fiatal teste borzadva sejtette a kő hideg, halálos érintését. Arcába kibontott sírkamrák dohos szaga csapott. Testében kis, erőlködő, rémült kiállásokat hallott, mintha minden paránya külön életre kelve vészsikolyt hallatna, mintha vére, húsa, izmai, idegei a halálfélelem pánikjában elnyújtottan üvöltöző lázadókká változtak volna. Az életösztön e forrongó! húzták, taszították, rángatták el-el a nyitott koporsótól. De Bel-Salti-Nannar állva maradt. Tiszta szellemi tudatát kitépte az uszítok közül, s a Szent Cél magaslatáról hallgatást parancsolt mindeneknek.

A lárma elült. Csend támadt. Mély, dermedt, várakozó csend. Bel-Salti-Nannar lassan beszállt a koporsóba.

Hanyatt feküdt, s hosszan elnyújtózott a kő jeges karjai között.

Teste fokozatosan lehűlt, és merevvé vált.

Szeme néhányszor furcsán, kattanva lehunyódott, majd fennakadt.

Még érezte, amint álla elernyed, szája kinyílik, majd hirtelen, mintha óriási erő taszította volna meg, zuhanni kezdett befelé szédítő irammal…

Eszmélete, amelybe görcsösen kapaszkodott, kihagyott. Sötétség ömlött át rajta, mint fuldoklón a vízár. Tudta, nem szabad elvesztenie önmagát, és tájékozódnia, emlékeznie kell… – Hol is?… Nem… nem jő… Jelenben kell gondolkodnia… A fény az oltár előtt… és mögötte a tér kitágul… Óriási belső tér… mélyül és szűkül, mint a tölcsér… A tölcsér torka keskeny…

Most érezte, hogy fejjel lefelé zuhan a tölcsér torka felé. Tudata szűkülni kezdett, mérhetetlen kicsi ponttá vált…

… S átsiklott a szoros gyűrűn.

Hatalmas, gigászi, zengő, zúgó, fénylő, rohanó, örvénylő, keringő világegyetem véráramába került bele, az alvilági Kozmoszba, melyben a halál és megújhodás szüntelen táncát járták a bolygók, napok, naprendszerek, tejútrendszerek és kavargó csillagködök.

Mérhetetlen gyönyör, a hatalom részegítő kéje öntötte el; az Abszolút önmagában központosított érzete, ahogy tudata nőtt, növekedett, és áthatotta a Kozmoszt.

Az ő erői voltak ezek! Benne, általa, körülötte és érte keringtek, örvénylettek, születtek, izzottak, meghaltak és újjászülettek a csillagok, napok, naprendszerek. Ő volt hatalmas össztudata, szintézise; Titánja, istene ennek a világegyetemnek. A zúgó, zengő, fénylő, égő és izzó élettől áthatott örvénylés őáltala, benne játszódott, és általa nyert értelmet.

Minden harmonikus volt, törvényszerű, lenyűgöző szépségű rendbe fogott; végtelen mozgástól és kimeríthetetlen erőtől áthatott.

Elégedettség és büszkeség fenséges akkordjai kondultak meg benne a szférák ujjongó összecsengésének kíséretével.

Magasztos, mérhetetlen magasságban trónolt a dolgok felett, és ahogy lenézett a világra, felszakadt benne a teremtés másnapjának boldog kinyilatkoztatása: "Minden imé igen jó!"

És így tartott ez végtelen-végtelen időkön át a végtelen forgás, örvénylés, ismétlődés szüntelen egyenletességével; így zengett, zúgott, lángolt, izzott körülötte, benne és általa az egész világegyetem…

…Míg lassan – végtelen időkön és végtelen ismétlődéseken át – megszületett benne az elernyedés, a fáradtság.

Ez a fáradtság fokozatosan fásult közönnyé, fakó unalommá vált, majd türelmetlen elégedetlenséggé lobbant fel.

Mást már nem diadalmas Titánnak, a boldog világegyetem boldog istenének érezte magát, hanem fogolynak. Fogolynak, egy érctörvények láncával átfont, befalazott börtönben. Végső oka és össztudataként egy egész világegyetemnek, magánya jeges és megoszthatatlan volt. Ekkor ebben a tűrhetetlen egyedüllétben, ebben a megoldatlan, kietlen magányban közelhajolt, közelnyomult belső világegyetemének parányaihoz, hogy lényeket keressen, akikben hiányérzetével tükröződhetik.

Az egységes kép töredékekre robbant széjjel. Sok-sok zárt egyet látott mindenütt saját képmásaként, ahogy rohantak egymás felé és el egymástól, ahogy összeütköztek, harcoltak, szeretkeztek, imádkoztak, átkozódtak, szülitek, születtek, betegségekben sínylődtek, elpusztultak, és pusztult minden forma körülöttük, amelyet létrehoztak. Létükben meglátta ugyanazt a forgást, örvénylést, amely az ő belső kozmoszában ismétlődött, és meglátta külön-külön minden zárt egyben a belső mikrokozmoszt, amelynek parányai szintén magukban viselték ugyanezt a törvényt végtelen-végtelen ismétlődéssel. És akkor a borzalmaknak, reménytelenségeknek, halálos bánatnak és tehetetlen kínnak megrendülése rázta meg, mert felismerte az anyag csapdájának lent és fent mindent átható és eltorlaszoló, démoni lényegét, és egész tudata egyetlen kétségbeesett, sóvárgó törekvésben összpontosult: szabadulni!

De van-e kiút abból, ami kör befut? Ki lehet-e kerülni a farkába harapó kígyó szorításából?

Kívánkozása a szabadulásra mind erősebbé, szilárdabbá, egyre hatalmasabb erőgóccá koncentrálódott; a tudata egyetlen éles, átható fénycsáppá szűkülve eggyé vált, azonosult ezzel a törekvéssel. Ez a tőrré feszült, hajlíthatatlan, törhetetlen varázsvessző találta meg azután az egyetlen rejtett rést, melyen át a körbefutó spirállabirintusból kijuthatott Valahová.

Azt az állapotot, amelybe elérkezett: a Messiások Előcsarnokának nevezik.

Messiások Előcsarnoka

Itt már csak a forma nélkül való feszültség volt. Az átmenet derengése. A szeplőtelen fogantatás jelene, melyben a Meg Nem Nyilvánult a Lét felé nyomul.

Ez volt az Ige Kapuja. Itt ömlött át minden kinyilatkoztatás lényege, mielőtt Nin-gal világában a Szó anyagi leplébe öltözött volna.

És itt vált Bel-Salti-Nannar tulajdonává a teljes tudás és a felszabadulás titka.

Innen kellett visszatérnie utoljára a titkos úton, mint ahogy a Messiások Előcsarnokából minden lénynek vissza kell térnie utoljára, mert terhessé vált az Igével.

Mikor Bel-Salti-Nannar a Nagy Szentély oltára előtt feltámadt koporsójából, már ott állt körülötte a kilenc öreg pap, mögöttük sorakozott kilencven tanítványuk, majd mindazok, akik lélekben az Igazi Templomhoz tartoztak, Várták, hogy szóljon hozzájuk, és megjelentse nekik, amiért visszajött.

A legöregebb pap mélyen meghajolt előtte, és nevén szólította:

– Visszajöttél hát, Bel-Salti-Nannar?

– Visszajöttem – mondta csendesen az isteni néven szólított. – Visszajöttem, hogy szóljak hozzátok! Figyeljetek! Amit mondok, nem jegyezheti fel írás, és nem őrizheti kép. Amit mondok, az Út maga, a Tett maga s a tevékenység megszüntetése. Amit mondok, az a végső lépés. Amit mondok, azt hallani annyi, mint tenni, annyi, mint távolodni, mint magányosan és megoszthatatlanul alámerülni az elkülönültbe, melynek tölcsére az örvényből, a szétszakítottból, az Egység felszabadulásába vezet. Nem hely az, ahonnan jövök, mert minden hely ott ér véget, s a szó, hogy vég, az is megszűnik. Csak küszöbtől küszöbig kísérhet a beszéd fonala, a küszöbön túl megszakad:

A titok az ember!

Az ember istenképmás.

Tükrözi Nin-galt.

És magában rejti az örökkévalót.

Nin-gal csak a Nagy Világalkony beszívódásában válthatja meg önmagát, akkor, ha a méhéből támadt utolsó lény is visszatért hozzá.

De az ember külön útra térhet.

Az ember megválthatja önmagát.

Az emberben megvan a kivezető kapu: Isten. A Nemző. A Meg Nem Nyilvánult.

Figyeljetek a Messiásra. A Küldöttre, aki újra és újra megjelenik, hogy lejátssza a misztériumot. Végigjárja az utat, és maga után hív a szabadulásba.

Végigjárja az utat körbe-körbe… aztán rátér a rejtett ösvényre, amely a titkos kapuhoz vezet.

Figyeljetek!

Egy asszony méhe megtermékenyül. Mindig és mindenütt, egymástól messze, egymásról nem tudva, elszigetelt fajok között, évezredek és óceánok távolságában felröppen a legenda: szeplőtelenül fogant!

Szeplőtelenül fogant, úgy, ahogy a lét szeplőtelenül fogant meg Nin-gal méhében Istene által.

A pillanat, mikor az Isteni gyermek megjelenik a földön, sötét és feszült.

Bolygók fülledt, gyilkos közelállásban, borzalmakkal telítik a világot. Állócsillagok nyomasztó kisugárzása árad. Éjszaka fényuszályos üstökös szántja az eget. Napfoltok, mágneses zivatarok rázzák az idegpályák hálózatát, a földet és vizeket. Minden válság kirobban. A betegség akuttá válik, a mánia tébollyá, a harag bosszúvá, a viszály háborúvá, és a háború megállíthatatlan vértengerré.

A mikro- és makrokozmosz feszültségektől rázott, gyászkórussal ébren tartott, vérrel öntözött három síkja remegve figyel a fontos szereplőre, aki most színre lépett, és elindult…

A gyermek férfivá növekszik. Egyelőre mások lábnyomába lépked, emlékezik, készül; de a dolgok körülötte máris fölborzolódva figyelnek, és ellenszegülnek. Veszélyt éreznek. Mindennél nagyobb és mindennél rombolóbb veszélyt. Idegenség, a forró, rohanó életárammal ellenséges princípium dermeszt benne. Csempészárut hordoz; halálos veszélyű robbanószert, amely felbontja az anyagot.

S az anyag eléje áll. Eléje áll benne, a saját testében, saját vérében, érzékeiben, húsában, idegeiben, és gyötörni kezdi. Gyötri gáncsokkal, nevetségességgel, leküzdhetetlen akadállyal, rágalommal, éhséggel, nyomorral, betegséggel; gyötri kétellyel, szépséggel és a gyönyör sokarcú kísértésével.

E kísértésekből azonban tisztító, erősítő próbatétel lesz, s a Messiás továbbhalad.

Léptei gyorsulnak. Már új úton, a maga útján jár. A lábnyomok elmaradtak. Ő vág ösvényt, Ő rak le nyomot és jeleket.

Színt vallott. Magányos alakja körül gyűlölködő moraj kél. Felismerték: Ő az!

Magányos alakja körül őrült sóvárgás és vad reménykedés lángol. Felismerték: Ő az!

Magányos léptei után erőtlen lábak topognak. Felismerték: Ő az!

A körbefutó áram vad erővel örvénylik; magával tépi la pillanatlények kapaszkodó kezét, elmossa az utakat, feloldja és újra formálja az örökké áradó anyagot. Forog, forog a lét kereke, kápráztat, szédít, elvakít…

…A Messiás előtt azonban szétnyílnak a forgástól tömör árnyékfalak, és ő átkel a létesülés áradatán. Az örvény fénybe borul egy vakító pillanatra a figyelő három világ előtt, és megmutatkozik a Kapu. Hiába ront rá az anyag, hogy letiporja, megcáfolja, elmossa. A Messiás kínhalálából mártírium lesz, és a mártíriumból kulcs, mely a szabadulás kapuját nyitja.

A Misztérium lejátszódott a nézők előtt. A kinyilatkoztatás megtörtént. A Szó elhangzott. Égnek a jelzőtüzek, és derengve utat mutatnak a lábnyomok: az Út a szenvedésen, halálon át a Megváltáshoz vezet.

A csarnokban csend támadt az elhangzott szavak után, Bel-Salti-Nannar karcsú alakja egyre sápadtabban derengett a végtelenné tágult csarnok holdaskék hátterében.

A pillanat, mikor eltűnt, megfoghatatlan volt.

Először a legöregebb pap követte, azután követte a többi nyolc, majd kilencven tanítványuk lépkedett nyomukban és mindazok, akik lélekben az Igazi Templomhoz tartoztak: a titkos, világi papok, a szent tudomány művelői, az igazat álmodok és bölcsek. Így történt, hogy amikor Úr sorsa beteljesedett, a templom, Nannar temploma üres héj volt csupán, melyet lelke elhagyott.

A templom elnémult. Csarnokaiból nem zengtek elő többé Nannar és isteni hitvesének himnuszai; oszlopai közül nem kanyarodott elő a körmenet színes kígyója magasan lengő szent jelvények sátra alatt, hárfák és lantok pengésében. A vihar, amely régóta készült keleten, a hatalmas szellemi erők eltávozása után kitört nemsokára. Belzacárt, Bel-Salti-Nannar fivérét, aki atyja helyetteseként működött, a betörő perzsa hadsereg legyőzte és megölte. Nabunaid fogságba jutott, Babilon országai Nagy Kürosz kezére kerültek. A nép, amely tudatlan gyermek módjára élt a templom körül, furcsán fázni kezdett, elárvult a halott kultusz teteme mellett. Hiányérzetében továbbvándorolt, elszéledt, hogy újabb fényforrást keressen, mint a téveteg bogarak raja. Nannar templomának falai között felállította lassan őrlő malmait az Idő. A perzsa királyok ekkor már felvették Zoroaster vallását, teljesen új hitükhöz pártoltak, s így képrombolás is gyorsította Úrban a természetes, lassú pusztulást. A népes városból csak romhalmaz maradt, még a nevét is elfelejtették. A Zikkurat nyílásaiban baglyok fészkeltek, sakálok rejtőzködtek. Beduinok ütöttek tanyát a Szurokhalom árnyékában, nem sejtve, hogy a porladó homok és kőtörmelék alá temetett szentély végső és legszentebb csillagkikötő volt egykor, amelyből a Felszabadultak keltek útra a Messiások Csarnoka felé…

"A férfi, aki nem hal meg"

Tizennyolc éves koromban a teoretikusok csoportjából, vagyis a második fokozatból átkerültem a harmadikba, a praktikusokhoz. A laboratóriumi munkát apám vezetésével teljesen újnak és izgalmasan szórakoztatónak találtam. E csendes, elmélyült órák alatt ismertem meg az anyag valódi természetét, tulajdonságait és az anyag mögött működő isteni életerő hatalmas törvényét. Burrhus, a szegény, vak tévelygő, csak játszott ezekkel a jelenségekkel, mint gyermek a robbantószerrel. Homonculus már sokat tudóit, mégis nyomorultul kevesebbet egyetlen működő, élettitkokkal telített sejtnél, amely egy-egy szervezet parányaként pillanatonként végrehajtja a transzmutáció csodáját.

A Rend, amelyhez tartozom – tagjait nevezték légyen Rózsakereszteseknek, Templáriusoknak, Trinosophusoknak – lényegében egyenes folytatása volt a hagyományőrző és a legmélyebb bölcselettel foglalkozó ősi közösségeknek. Pitagorasz iskolája éppúgy ennek a szent Öröktűznek őrzője volt, mint az Esseusok Rendje Judeában, amelyben Jézus készült Krisztusi feladata betöltésére. A Szabadkőmíves Páholyt szándékosan nem említem e helyütt, noha hosszú időn keresztül ugyanazt jelentette, mint a felsorolt másik három; később azonban eltért eredeti céljától, és a világ dolgai felé fordult.

A Rend két központja a XVIII. században Hessei Károly kastélya és a Schleswigben lévő louisenlundi misztikus iskola volt. Vezetője a tömegek előtt hírhedt, az előkelő körök által félt, félreértett és csodált, s a választottak állal mélységesen tisztelt St. Germain gróf, Hessei Károly barátja volt, "a férfi, aki nem hal meg". A titokzatos varázsló. Tudós, művész és mágus. Évezredek szemtanúja, a Titkos Testvériség légrejtélyesebb küldötte.

A hermetikus, alaptételeiben és szertartásaiban egyiptomi eredetű Rend Rosenkreutz Keresztély keresztény misztikáját is magában foglalta.

Rosenkreutz Keresztély 1388-ban született. Német nemesember volt. Kolostorban nevelkedett. Egy szentföldi zarándokútja alkalmával, Damaszkuszban néhány tudós arab beavatta őt a titkos tudományok misztériumaiba. Három évig maradt Damaszkuszban, azután az afrikai Fezbe utazott. Ott további ismereteket gyűjtött a mágia és a makro- és mikrokozmosz összefüggéseinek tudományában. Ezután Spanyolországon keresztül visszatért Németországba. Alapított egy kolostorszerű közösséget Sánctus Spiritus néven. Oda vonult vissza, és folytatta tanulmányait. Később annak a kolostornak, amelyben nevelkedett, néhány szerzetesét tanítványául fogadta, és megalapította a Rózsakeresztesek első társaságát. Ezek kutatásaik eredményeit könyvekben fektették le, amelyek még ma is a Rózsakeresztesek birtokában vannak.

Rosenkreutz sírját halála után 120 évvel fedezték fel. Lépcső vezetett egy föld alatti sírboltba, melynek ajtaján felírás volt:

"Postannos CXX patebo."

A sírboltban fény égett, mely abban a pillanatban kialudt, mikor beléptek. A sírboltnak hét oldala, hét sarka volt; minden oldala öt láb hosszú és nyolc láb magas. Felső része az eget, alsó része a földet szimbolizálta. A tetőzet háromszögekre, az oldalak kvadrátokra osztódtak.

Közepén oltár állt. A mérősített rézlemezre az A. C. R. C. betűket és a: "Hoc Universi Compendium vivus mihi Sepulchrum feci" szavakat vésték, Az oltárt négy alak vette körül. Mindegyiken felírás volt:

Nequam Vacuum

Legis Jugum

Libertes Evangelii

Dei Gloria Intacta

Az oltár alatt megtalálták Rosenkreutz holttestét, amelyen az enyészetnek nyoma sem látszott. Kezében pergamentekercset tartott, a tekercs oldaláról arany "T" betű világított.

A Rózsakeresztes Rend tagjai fogadalmat tettek, amelyek között elsőként a titoktartás kötelezettsége szerepelt.

Rosenkreutz valójában küldetést teljesített, s a távoli Mesterek utasításait hajtotta végre, akik elérkezettnek látták az időt "szellemi nagykövetségek" létesítésére. A "Fraternitas roseae crucis" külső története ma már eléggé ismert ahhoz, hogy ehelyütt ne térjek ki rá; St.-Germain személye azonban annál zavarosabb találgatások céltáblája. Nyilvánosság előtt megmutatkozó élete annyira meglepő, egyénisége oly szokatlan, lenyűgöző és elragadó volt, hogy sem meghatározni, sem átlagos emberi értelemmel megérteni nem lehetett. Utazásai, univerzális képességei, ismeretlen eredetű gazdagsága, átható, minden dolog lényegét azonnal felismerő okossága, szellemessége szorongást, nyugtalanságot, gyanút keltett. Kalandornak, szélhámosnak nevezték azok, akiknek mindenre cédulát kell ragasztaniuk ahhoz, hogy nyugodtan élhessenek tovább szűk dimenzióik között, noha egyetlen szélhámosságon, egyetlen sarlatán kísérleten nem érte rajta senki, aki ismerte. Kétségtelen az is, hogy uralkodók, filozófusok, tudósok, művészek nagyrabecsült tanácsadója és barátja volt.

Húszéves voltam, mikor megismertem. Váratlanul látogatott el Grotte várába. Akkor már sokat hallottam róla. Engedélyt nyertem arra is, hogy a titkos könyvtárat látogathassam, amelyben nagyrészt St.-Germain híres és bámulatosan teljes okkult könyvtárát, ritka, értékes kéziratait őrizték. Világi barátai, akik tudtak ezekről a kincsekről, hiába kutattak utánuk színleges testi halála után, De ismertem festményeit is, amelyeket olyan ragyogó, saját maga által kevert színekkel festett meg, hogy elkápráztatták a nézőt. Köztudomású volt, hogy Vanloo, a francia festőművész könyörögve kérte, árulja el neki színkeverésének titkát, de St.-Germain a kérést visszautasította. Versailles-ban hegedűhangversenyeket adott, szimfonikus hangversenyt vezényelt vezérkönyv nélkül, dalokat és operát írt.

Nagy Frigyes, Voltaire, Madame de Pompadour, Rousseau, Chathan és Walpole, mindazok, akik ismerték, kíváncsiságtól hajtva versenyeztek, hogy származását felfedjék. Általában Rákóczi erdélyi fejedelem fiának tartották, később a Theozófia magának Rákóczi Ferencnek hitte, aki helyett, a világ előtt való elhalálozásakor, más valakit temettek el. Voltak, akik azt állították, hogy különböző országokban más és más nevek alatt bukkant fel, így Velencében Marquis de Montferrat, Comte Bellamare vagy Avmar; Pisában Chevalier Schvening, Milánóban és Leipzigben Chevalier Weldon, Genuában és Leghornban Comte Soltikoff, Schwalbachban és Triesdorfban gróf Trarogy, Drezdában Rákóczi, Párizsban, Hágában és Szentpétervárott St.-Germain neve alatt. A misztikus írók közül néhányan kapcsolatba hozták személyét a rejtélyes Gabalais gróffal, aki megjelent Villiers abbé előtt és néhány, a submundán szellemekről szóló értekezést nyújtott át neki. Mások szerint azonos volt azzal a nevezetes Signor Gualdival, aki Hargrave Jenningset arra késztette, hogy "A Rózsakeresztesek, azok szertartásai és misztériumai" című könyvében róla írjon. Ugyancsak azonosnak gyanították Count Hompeschsel, aki a Máltai Lovagrend utolsó nagymestere volt. Életének ez a szédítő sokfélesége méltán megzavarhatta az emberek ítéletét, noha bizonyos, hogy nem ő rejtőzött a felsorolt nevek mindegyike mögött. A világ óriási volt még akkoriban, és a távolságok nagyok. St.-Germain gróf híres, ragyogó személye nem egy kalandor képzeletét gyújtotta fel, aki azután országok távolságában alaposan visszaélt a nagy egyéniség nimbuszával, így történt ez a másik beavatott, Cagliostro esetében is, akinek törekvéseiben tiszteletre méltó alakját a történelem teljesen eggyé olvasztotta Joseph Balsamónak, a kókler szélhámosnak személyével, holott magam meggyőződtem róla, hogy Cagliostro és Balsamo nem egy, hanem két ember, mégpedig egymástól alaposan különböző egyéniség.

Aki azt hitte, hogy St.-Germain gróf sokféle megjelenési formája egyetlen köznapi, gyarló célt takar, azt ugyanis, hogy anyagi előnyökhöz jusson általa, alaposan tévedett. Festmény- és drágakőgyűjteménye páratlan volt a világon. Pompadour asszony írásos tanúsága szerint a király kincstárát Velasquez- és Murillo-képekkel gazdagította, a Marquise-nak legnemesebb és felbecsülhetetlen értékű drágaköveket ajándékozott. St.-Germain mindig pártfogó volt, és sohasem pártfogolt. A legkisebb mértékben sem élt soha vissza a bizalommal, amellyel kitüntették. Gyümölcstelen maradt minden olyan törekvés, amely vagyonának eredetét és nagyságát akarta meghatározni. Sem bankokkal, sem bankárokkal kapcsolata nem volt, mégis olyan légkört támasztott, mint akinek korlátlan hitele van.

XV. Lajossal baráti viszonyban volt. Kémiai tudása lenyűgözött mindenkit. XV. Lajos kérésére az udvarnál gyémántok és smaragdok foltjait távolította el. Meglepő eredményeket ért el drágakövek színezésében olyan módon, hogy saját találmánya színeit porrátört gyöngyházzal keverte össze. A király hálával és csodálattal vette körül. Az udvar életét egészen felforgatta. Izgalmas, új tónust, misztikus, friss légáramlást vitt az arisztokrácia merev formalizmusába. Mindenütt csodát vártak, alchimiáról, jövendölésekről, St.-Germain különös leveleiről és kijelentéseiről tárgyaltak. St.-Germain sok ezer évre visszamenőleg tökéletesen ismerte az eseményeket. I. Ferenc udvarának jeleneteiről úgy beszélt, mint aki személyesen ott volt, leírta a király külsejét, utánozta hangját, modorát – de Babilonról Nagy Kürosz uralkodása idején éppen ilyen részletes adatokat, bizalmas apróságokat közölt. Az embereket elképesztette. Voltak, akik beteges hazudozónak, feltűnést hajszoló sarlatánnak minősítették, noha el kellett ismerniök előadásainak közvetlen természetességét, adatainak pontosságát, minden vonatkozásban káprázatos tudását, s azt, hogy szavai meggyőzően hatottak. Géniuszát nem utolsósorban jellemezte mélyreható áttekintőképessége, mellyel az európai helyzetet felismerte és a tökéletes ügyesség, amellyel politikai ellenfeleinek vágásait kivédte. Mindenkor olyan ajánlólevelei voltak, amelyek megnyitották előtte a kapukat Európa legfelsőbb köreibe. Nagy Péter uralkodása idején Oroszországban tartózkodott, az 1737 és 1742 közötti időben pedig a perzsa sah udvarának megbecsült vendége volt. De Perzsiától Franciaországig, Kalkuttától Rómáig ismerték és tisztelték. Nyelvtudása már természetfeletti volt. Olyan folyékonyán beszélt németül, angolul, olaszul, portugálul, spanyolul, piedmontes-i kiejtéssel franciául, görögül, latinul, szanszkritul, arabul és kínaiul, hogy minden országban, amelyet meglátogatott, valóságos bennszülöttként fogadták. Mind a két kezét egyforma ügyességgel használta, olyannyira, hogy ugyanazt a szöveget egy időben mindkét kézzel leírta. Amikor később a két papírlapot egymásra fektették és átvilágították, a két írás sorai és betűi tökéletesen fedték egymást. De képes volt két kezével különböző szöveget is írni; egyikkel szonettet, s a másikkal misztikus verset.

A transzmutációt a nyilvánosság előtt kétszer hajtotta végre. Ifjító, szépítő elixírjeiért, orvosságaiért valósággal tülekedtek mindenütt, ahol megjelent.

Engem, őszintén szólva, megzavart az, amit hallottam róla. Nem abban kételkedtem, hogy képességei rendkívüliek. Ha valódi mágus és beavatott volt, akkor birtokában kellett hogy legyen ez a sokféle tudás is. Azon lepődtem meg, s az keltett bennem ellenérzést, hogy ilyen nyíltan, szinte hivalkodóan, káprázatos vagyon csillogó keretében ágál vele csodáló, szörnyülködő vagy gúnyolódó fajankók előtt. Miért kellett egy Adeptusnak két komornyik, négy, tubákszínű, aranysújtásos formaruhába bújtatott lakáj? Miért utazott akkora és olyan díszes ruhatárral, mint valami kurtizán? Miért változtatta hetenként az ékszereit és évenként a nevét?

Apámnak szóvá is tettem kételyeimet. Mosolygott.

– St.-Germainnek éppen annyira nem kell ez a keret, mint neked, vagy nekem. Ez életből már nincsen több igénye, mint egy remetelak a Himalája szívében, ahonnan jött, ahonnan a nála hatalmasabb erők a világba küldték, hogy egy meghatározott missziót betöltsön; s ahová feladata elvégzése után visszatér majd. Tudnod kell, hogy a legdúsabb lakomában sem nyúl soha ételhez, csak a saját receptje szerint készített sovány, hústalan étrendet fogyasztja. A keleti ezoterizmus alapelvein épült koncentrációs, meditációs gyakorlatait lankadatlanul elvégzi a kora hajnali órákban, és asszonnyal nem érintkezik. Mivel a silány kövek drágakővé változtatásának titka éppúgy birtokában van, mint az aranycsinálásé, igen egyszerű dolog neki megszerezni azt a tetszetős álruhát, amelyben a világ inkább elfogadja és figyel rá, mintha sárga köntösű, borotvált fejű szerzetesként jelennék meg. Sokféle kápráztató képessége nem egyéb, mint az orvos ügyeskedése, mellyel a beteg gyermekek képzeletét leköti, mialatt vizsgálja őket; keserű orvosságot csempész a szájukba, esetleg veszélyes kelést távolít el róluk. Ez a beteg és szellemi egészsége forrásától teljesen elszakadt, erjedő világ nem értené meg a Mágust a maga hatalmas egyszerűségében. Finnyásán, túlbonyolultan, rögeszmésen sodródik a krízis felé. St.-Germaint is, mint minden megbízottat, remegő talajú, zord alkonyaiban küldték ki, hogy felállítsa a lélek mentőállomásait. De micsoda gongot kell vernie, micsoda harangokat kell zúgatnia, micsoda színeket, soha nem látott fenoméneket kell mutatnia annak, akire az anyagba vakult és siketült szerencsétlenek, beteg gyanakvók föléreznek. Királynak kell lennie a királyok között. Krőzusnak a dúslakodók között, és mágusnak a filozófusok között. Értenie kell mindenki nyelvén, látnia kell mindenki szemén, hallania kell a titkos hangokat, melyek a látható események mögött suttognak, hallania kell a hívást falakon, országokon át, és át kell hatolnia a falakon is.

– De hát ki ő valójában? Mióta él egyetlen testben?! – kérdeztem fellobogó kíváncsisággal.

Apám okos, értő szeme szelíden pihent rajtam:

– Ugyanezt kérdeztem én is sok évvel ezelőtt, tőle magától. Akkor én is a praktikusok csoportjába tartoztam, mint most te.

– És mit felelt? – kérdeztem mohón.

– Azt, hogy apja a Titkos Tudomány volt, anyja a Misztériumok.

– És… te beérted ezzel a felelettel? – kérdeztem csalódottan.

– Akkor mindjárt nem. Később beláttam, hogy felelete mindazt kimerítette, amit egy igazi Adeptus mondhatott önmagáról.

Esteledett, mikor felmentem a parkból apám dolgozószobájába. A parkban, egészen addig, míg a szürkület be nem szőtte a látható formákat és színeket, természetfigyelő és szimbólumfejtő gyakorlataimat végeztem. Különös alakú, csiszolt kavicsokat szedtem össze az öreg fák között tovasiető patak medréből, amelyeknek finom, áttetsző testét erővonalak erezték ősi hieroglifákként, és furcsa üzeneteket közvetítettek Lilithtől, a természetanyától. Szenvedő, vágyakozó, lázadó sikolyok bomlottak elő a néma vonalakból, csak olvasni kellett őket. Nyüzsgő hangyabolyt figyeltem egy hatalmas, görcsös ujjgyökerekkel földbe kapaszkodó platánfa tövében, törzsén és levéléin; egy valóságos hangya-metropoliszt szorgos, lenyűgöző munkájába merülten a közösségi ösztön rabjaiként. E bolyt figyelve megvilágosodott előttem a tömegesítés kísérletének örök fiaskója, amely a külső felszabadulás délibábjáért a legnagyobb rabság körketrecébe zárja magát. Fenntart és szolgál egy életformát, amely sehová nem vezet, őröl mag nélkül, óriási erőfeszítést végez tartalom nélkül, mechanizmusát precíziós mesterművé fokozza cél nélkül, míg csak a millió töredékre szétszilánkolódott démonikus össztudat ki nem tépi magát e zseniális és szörnyű sejttársadalom örvénylő poklából, hogy egyetlen, öntudatos individuummá születhessen.

Esténként beszámoltam apámnak eredményeimről. Ezúttal is – szép, langyos, szeptemberi nap volt – leraktam zsákmányomat, a kavicsokat íróasztalára, ahol dolgozott. Láttam, írását befejezte éppen, és várt rám. Figyelmesen meghallgatott. Előadásomhoz hozzáfűzte csendes megjegyzéseit, amelyek sokszor egész gondolatkomplexumokat vontak éles fénybe, bátorítottak és inspiráltak. Mikor beszámolóm véget ért, elköszöntem tőle, hogy vacsorához készülődjem. Visszatartott.

– Maradj még. Látogatót kapunk.

– Látogatót?!

Csodálkoztam. Tudtommal nem érkezett hozzánk híradás, lovas küldönc levéllel vagy futár.

– Kit?

A szobában már eluralkodott a homály. Hirtelen megéreztem, hogy rajtunk kívül jelen van valaki… aki néhány pillanattal előbb még nem volt ott. Apám velem egy időben észlelte a jelenséget. Felállt. Tekintetének irányát követve én is megfordultam. A jövevény az ablak selymesszürkén derengő négyszögében állt, és most előbbre lépett:

– Talán lámpát gyújthatnánk már, Cornelius – hangja végtelenül megnyerő volt, szóejtése csiszolt és kellemes.

– Isten hozott! – szorította meg kezét apám bensőséges örömmel.

Akkor már tudtam, kicsoda, és lámpalázas izgalom hullámzott át rajtam, amely mozdulatlanná nyűgözött, mialatt apám a borszeszégővel bajlódott. A szétömlő, kékesfehér fényben St.-Germain hozzám, lépett. Kezét nyújtotta, és fürkészőn arcomba nézett.

– Ő az hát! – mondta apám felé intve, baráti mosollyal. Erős, száraz, jó érintésű tenyerének szorítása feloldotta zavaromat.

– Hosszú idő óta végre… de nem először… jó estét! – mondta halkan, szemével szemembe kapcsolódva.

– Jó estét – köszöntem vissza felszabadultan s egyben önmagámról megfeledkezve, ahogy belevesztem e rejtélyes férfi arcának szemléletébe. Én is úgy éreztem, nem először látom. Emléke valahol mélyen-mélyen szunnyadt bennem. "Hosszú idő óta… végre… de nem először…" Igen. Ő tudta, hol, a múltnak milyen szédítő távlatában találkoztunk, rajtam csak az emlékezés árnyéka suhant át. Szeme sötét volt, titkos, szelíd, okos humortól csillogó, átható, fürkésző s egyben mindent értő. Arca hosszas, orra finom, vékony, kissé hajlott; szájszögleteiben szemének okos, megnyerő mosolya bujkált. Ha nevetett, nemcsak tökéletes fogsora szépítette meg, hanem egy, az egész arcán eluralkodó, végtelenül vonzó, tiszta, derűs kifejezés. Bőre kissé barnás, haja fekete volt. Középmagas, arányos termetén egyszerű, sötét, de nagyon finom szövésű ruhát viselt. Formás, izmos lábszárára feszes selyemharisnya simult. Korát nem tudtam megállapítani.

Neve nem hangzott el közöttünk. Szokatlan volt az is, hogy megismerhettem, hiszen a Rend alsóbb fokozatában lévők nem ismerhették magasabb rangú társaikat, csak azokat, akik egy fokozattal fölöttük állottak. Az én helyzetem születésemtől fogva kivételes volt. Apám akkor már a nyolcadik fokozathoz, tehát az utolsó előttihez tartozott: Magister volt. Utána már csak a Mágus következett. Ő irányította első gyakorlataimat, és mesteremmé lett. St.-Germaint, ha váratlanul meg is jelent a Rend összejövetelein Rotenburgban, senki sem szólította világi nevén, mint ahogy a Rend minden egyes tagjának más neve volt a közösségben, mint amelyet a világban viselt. St.-Germain neve a Testvériségben "Tempo aperto" (nyílt templom) volt. De amikor a titkos beavatási szertartásokat vezette, Hierophantnak nevezték. A Rendnek tehát kilenc fokozata volt. A Junioresek, a Theoretikusok, a Praktikusok, a Philosophusok, a Minoresek, a Majoresek, az Adeptus extempusok, a Magisterek, végül a Mágusok csoportja képezte az alsóbb fokozatokban eléggé népes, feljebb azonban egyre magányosabbá váló okkult hierarchiát, amelynek végső pólusa a mágikus kilences szám után Isten volt: a 10-es. Vagyis 1: Isten és a világ: 0 dualitása.

E kivételes lehetőség nem ölembe hullott kegyelem volt. Megszolgáltam érte valamikor. Fokozatosan, a beavatás mélyülő csendjében szakadt fel bennem később az emlékezés. Bukásom előtt, sok-sok évszázadon át a Közösség tagjaként eljutottam egészen a végső próbák küszöbéig. Tehetséges voltam, értelmes és fegyelmezett, de csak emberi mértékig. A tudatos halál és újraszületés görcsös krízisében megtámadtak gyengeségeim: a nem egész ismeretből származó félelem, a hiányos tapasztalásból eredő kíváncsiság és a ki nem élt érzelmességből fakadó szenvedélyesség. Pedig ideáljaim magas ideálok voltak, és elméletben sokat értettem meg a lét titkos szimbólumaiból, igazságaiból. Visszatérésem mély, bensőséges örömet okozott rendtársaimnak s a Mágusnak, aki soha nem szűnt meg számon tartani a Rend tagjaként. Ez időbeli visszaesés valójában – minden egyéni nyomorúság ellenére – gyakorlati próba volt egy, a misztikus beavatás belső terében elhangzott tételből, melyet kívül, a szövevényes, egymásnak ütköző, zűrzavaros anyagi valótlanságok között kellett jól megtanulnom, megértenem és örökké élővé tennem.

A beavatás misztériuma mindig kétszer történik. Egyszer, mikor a föld szférájába alámerült lény, tapasztalaton innen, de a másik világ még el nem homályosult tudatával belép a Misztériumok Templomába. A próbák, amelyeken magányosan, a sűrített időben és összeszűkült tér csendjében átég, néhány markáns vonallá koncentrált, el nem törölhető vázlatként a lelkébe maródik, mert ezek a próbák a lét minden későbbi kísértésének, lehetőségének, veszélyének és valódi értelmének szimbólumát rejtik. A vázlatot a lélek őrzi. Vonalai az egyre sűrűbbé váló testruhán is átderengenek, ha megfejtésüknek kulcsát el is vesztette a gyengülő emlékezet. Ez az égő-sajgó derengés, amely átszövi a nyugtalan éber álmokat, és helyről helyre, élményről élményre hajszol a nappali világ barikádjai között. Ez az örök elégedetlenség, az ájult előrenyúlás az Időben pillanatcélokért, amelyek mögött mindig ez a chimaera, ez a szent lidércláng csalogat tovább, szenvedélyen, becsvágyon, emberi tudáson, halálon, születésen, új és új életformákon túlra, egyre messzebb és mégis kiszabott pályán a térkép szerint, vissza a kiinduláshoz. És itt következik el a második beavatás. A végső. Az út végén. A tüzek kilobbanása után. A megélt tapasztalatok után. Az élővé lett elmélet megrendülésében. Az első misztérium templomának kapuja befelé, a második misztérium kapuja kifelé nyílik. Aki azonban belépett egyszer a kapun, nem találhat a kijáratra addig, míg végig nem járta az út hatalmas körívét kaputól kapuig.

*

St.-Germain megjelenése Grottéban nagy változást hozott életembe. Apám közölte velem, hogy a gróffal együtt Párizsba utazom. Éreztem feszült figyelését, hogyan fogadom ezt a lehetőséget. Örömmel? Izgalom gyanús hullámzásával? Szorongással vagy tisztázatlan nyugtalansággal? Becsületesen szembenéztem önmagámmal, és nem féltem kitárni előtte a kiégett, behamuzott csendet, amely ezt a területet elborította bennem. Tudtam, ha küldenek, mennem kell, megtanultam, hogy minden elém jövő vagy szándékosan elém helyezett esemény sajátos, csak engem érintő része feladatomnak. Engedelmesen meghajoltam a határozat előtt.

– Mit kell tennem Párizsban? – kérdeztem halkan.

– A gróf titkára, famulusa leszel. Figyelni, tanulni fogsz, és mindenben követed az ő utasításait.

– Meddig kell távolmaradnom?! – lobbant fel bennem a fájdalmas, gyöngéd sóvárgás szüleim, az öreg park s békés munkába mélyedt napjaim után.

– Amíg küldetésed véget ér – mondta apám szilárdan, s én elszégyelltem magam mohóságom, kíváncsi éretlenségem miatt.

Anyám mellette állt. Keskeny, sápadt arca annyi élő biztatástól sugárzott, hogy átöleltem.

– A távolság nem köti a szellemet – súgta fülembe. – Fontos vizsgák előtt mindig át kell lapozni az előző tananyagot, nincs-e valahol hézag az ismeretben. Eredj csak békével, Cornelius…