PAUL HAUCK A féltékenység

HÉTKÖZNAPI PSZICHOLÓGIA
A féltékenység
PAUL HAUCK
Tartalomjegyzék
1. Mi a féltékenység? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3
A kisebbrendűségi komplexus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4
Az úr-szolga mentalitás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5
Az önveszejtő magatartás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6
A felelősség elhárítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
Önzés és éretlenség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
A kishitűség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12
Szükségszerű-e a féltékenység? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13
Tisztázzuk a fogalmakat! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14
Ted és Amy esete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
2. A magunk féltékenysége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18
A féltékeny ember irracionálisán gondolkodik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
Na és ha partnere megcsalja? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27
Leplezze féltékenységét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28
Ne vegye mások viselkedését személyes sértésnek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
3. Az ideális partner . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
A feltétel nélküli szeretet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38
A különélés és a válás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39
Tűrni — de zúgolódva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41
A hátulütő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43
Nyerni vagy veszteni? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44
Az érzelmi zsarolás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45
A szerelemhez idő kel l . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46
4. A mások féltékenysége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48
Ne tűrjék a faggatást . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48
Ha a szép szó nem használ, jöjjenek a tettek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51
A féltékeny ember partnere is négy megoldás közül választhat 52
Ne sajnálja társát, ha meg akarja változtatn i . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
"Mindig is ilyen volt" . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
Szeretet — csak feltételekke l . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58
Összeillik — nem illik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59
Féltékenységgel a féltékenység ellen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59
A válást választotta . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
Összefoglalás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66
2
1. Mi a féltékenység?
A férfi fiatal volt, harmincon innen, markáns, jóképű. Amikor először járt nálam,
próbáltam kitalálni, mi a problémája, de ha agyonütnek, se tudtam volna
megmondani. Aztán elmesélte, miben szorul segítségre, s milyen óriási szüksége
van rá, nekem pedig leesett az állam.
Ilyen féltékeny férfit még életemben nem láttam, pedig összeakadtam már
egynéhánnyal. Volt páciensem, aki a feleségét csak orvosnővel engedte
megvizsgáltatni. Akadt olyan is, aki ellenőrzésképpen ragaszkodott hozzá, hogy
hitvese naponta többször hívja föl telefonon. Abner mellett azonban mind elbújhatott.
Ez az ember egyszerűen a poklok poklán ment keresztül a szerelme miatt. Ha a
barátnője, Ruby nem hívta föl a megbeszélt időpontban, Abner otthagyta a
munkahelyét, és elment megnézni, kivel hentereg. Városszerte a sarkában járt, még
akkor is, ha Ruby a barátnőivel találkozott. Két szót váltott egy férfival a tekepályán?
Abner tüstént kinyomozta az illető kilétét, s előbb-utóbb felelősségre vonta miatta a
barátnőjét.
Rubynak tilos volt szóba állnia férfiakkal, rájuk se mosolyoghatott. Még arra is
vigyáznia kellett, mennyire törődik az előző házasságából származó gyerekeivel,
nehogy a barátja kínvallatásnak vesse alá. Márpedig az nem volt babazsúr. Késő
éjszakákig tartott, mígnem a zokogó Ruby már bármit hajlandó volt bevallani, csak
hogy vége legyen. Ha viszont beismerő vallomást tett, akkor Abner taktikát
változtatva újabb és újabb részletek miatt nyaggatta: kivel mit csinált, "mikor lesz már
végre őszinte" hozzá.
Mi lett a dolog vége? Szakítás. Abner dühöngött rám, mert nem tudtam elintézni,
hogy az ő kis Rubyja jobban szeresse. Keresett magának egy másik pszichiátert, de
az se ment vele többre, mint én. No és hová fajult az ügy?
Abner börtönbe került, mert összevert egy férfit, akivel Ruby valamelyik este
randevúzott. Még a rendőrnek is nekiment, amikor az őrizetbe akarta venni. A végén
elvesztette az állását is, a barátnőjét is, meg a szabadságát is. Most az állami
fegyház megtört szívű lakója.
Vegyünk szemügyre egy másik esetet, ezúttal olyat, melyben a partner
kisajátításának vágya nyilvánul meg. Sylviának nem kellett nyugtalankodnia, hogy
férje más nőkkel mászkál: Ralph hűséges férj volt. Sylviának az volt a baja, hogy ő
akarta irányítani férje életét; azt szerette volna, hogy Ralph állandóan vele legyen.
Nemigen értettem, miért akarja örökké a szoknyája mellett tartani a férjét, hiszen
csinos asszony volt, tele barátokkal. Valahol a lelke mélyén Sylvia nem érezte magát
biztonságban, ha nem ő irányította Ralphot, és veszélyt sejtett, ha a férje jobban
érezte magát mások társaságában.
Többéves házasságuk során Sylviának sikerült állandó függőségben tartania
férjét. Nemigen bátorította, hogy egyszer-egyszer főzzön magának, vagy rakjon be
egy adag ruhát a mosógépbe, vagy vasalja ki az ingét, vagy írja ki a csekkeket.
Imádott anyáskodni fölötte, Ralph meg, aki észre se vette, mennyire pelenkázzák,
még alá is játszott, mert többnyire jólesett neki a kivételes bánásmód és kényeztetés.
Az évek múlásával azonban Ralph egyre több szabadságra vágyott. Időnként
megkísérelte, hogy Sylvia jóváhagyását ki se kérve egyedül járjon el ügyeiben, sőt
be se számolt neki a terveiről. Ettől viszont Sylvia hideglelést kapott, s úgy reagált rá,
hogy visszaparancsolta Ralphot a helyére, és megszigorította az ellenőrzést.
Ruth könyvében áll: "Mert ahová te mégy, odamegyek." Hát ez lehetett volna
Sylvia jelszava is. Ralph lélegzetet se vehetett az engedélye nélkül. Sylvia
3
választotta ki a ruháit, még a fürdővizét is ő engedte meg. Legutóbbi értesüléseim
szerint ez a házasság még él. Ralph megtanulta, hogy ne ugráljon, hanem tegye,
amit mondanak neki. Sylviát ez nagy megelégedéssel töltötte el, és megnyugodott.
Mindketten hálásak voltak, hogy nem engedtem szétesni a házasságot. Lelkem
mélyén azonban úgy éreztem, akkor sikerült volna a terápia, ha elválnak.
A féltékeny ember gyakran a megtestesült magabiztosság benyomását kelti.
Végtére is úgy viselkedik, mint egy generális, aki épp rajtaütni készül az ellenségen.
Semmitől se riad vissza. Minden jel szerint pontosan tudja, mit akar, s úgy küzd érte,
mint egy oroszlán. Parancsolgat a partnerének, mint valami kisgyereknek. Éjszakába
nyúló vitákban fejti ki álláspontját. Mondhatnak neki akármit, ő csak a magáét
hajtogatja. Ha cseng a telefon és nem szól bele senki, ő azonnal tudja, hogy valami
suskus van mögötte. "Szóval ezért késtél tizenöt percet a munkából hazajövet." Nála
nincsenek véletlenek. Az ilyesmi már bizonyíték a szemében. És a féltékeny,
kisajátító ember tökéletesen meg van győződve igazáról.
Sejtik-e, milyen személyiségjegy húzódik meg az efféle viselkedés mögött?
Mamutméretű kisebbrendűségi komplexus. Lehet, hogy a tünetek rejtve maradnak, a
féltékeny és kisajátító embernek mégis mindig az alsóbbrendűségi érzet a legfőbb
jellemvonása. A féltékeny és kisajátító személyiség jellemző tulajdonságai közt
nagyjából hat fontosabb jegyet különítek el, de mind mögött ez a titkos rugó, ez
működteti őket.
A kisebbrendűségi komplexus
Ha valaki féltékeny, még ha kicsit is, akkor majd minden esetben bebizonyosodik
róla, hogy lebecsüli magát. Megtanult egy helytelen lélektani aktust, amit viszont
remekül gyakorol. Hogy mi ez? Az önvád.
Az ilyen ember a cselekedeteivel, az eredményeivel, a teljesítőképességével, a
barátaival, a javaival méri magát. Szentül hiszi, akkor különb másoknál, ha
csinosabb, okosabb, gazdagabb vagy tehetségesebb. Az ő szemében ember és
magatartás elválaszthatatlan. Ha előléptetik (ami természetesen szakmai
kiválóságának fényes bizonyítéka), hirtelen, csodával határos módon azt is elhiszi,
hogy különb ember lett belőle. Ha meg kirúgják az állásából vagy anyagi
veszteségek érik, vagy megcsúnyul, akkor arra a következtetésre jut, hogy
kevesebbet ér emberileg.
Nem is nagyon tehet mást, ugye? Ha ugyanis abból indul ki, hogy az emberek
oszthatatlan egységet alkotnak mindazzal, amihez közük van, mi sem logikusabb,
mint hogy a külső körülményektől függően fel- vagy leértékelődnek.
Az önvád, ahogy a szót én lélektanilag értelmezem, azt jelenti, hogy az ember
kétféleképp is megtámadja magát: (a) mert nem szerzett se sikert, se pénzt, se
szeretetet; és (b) ebből következőleg egész emberi mivoltában hitvány, alacsonyabb
rendű. így születik meg és így tartja fönn magát a kisebbrendűségi komplexus.
Önértékelésében a féltékeny ember akkor alkalmazza az egyik
legszerencsétlenebb mércét, ha azt nézi, mennyire szeretik. Ez esetben ugyanis a
szeretett személy tetszése vagy nemtetszése az neki, ami a gladiátornak a római
császár hüvelykujja a Colosseumban: ha felfele áll, megmenekült, ha lefele, akkor
halál fia.
A visszautasítás a nagy szörny, a nagy mumus, a kísértet: ezzel ijesztgeti magát a
féltékeny ember. Pedig éppoly ártalmatlan, mint amilyen ártalmatlanok gyerekkori
félelmeink voltak. Ha az embert felnőtt korában nem szeretik, az lehet kényelmetlen,
4
kellemetlen, vagy szomorú. De semmi oka a pánikra, semmi oka rá, hogy erőszakoskodjék,
hogy bánatát italba fojtsa.
Okosabban tenné, ha energiáit önveszejtő lelki mechanizmusainak
megváltoztatására fordítaná: többre megy vele, mint a féltékenykedéssel. Fogadja el
magát olyannak, amilyen, s akkor majd nem számít, hogy más elfogadja-e, vagy
sem.
Az úr-szolga mentalitás
Ha a kisebbrendűségi érzés a féltékenység fundamentuma, a féltékeny
személyiség sarkköve minden bizonnyal az úr-szolga mentalitás. Ritka az a féltékeny
vagy kisajátító ember, aki csendben viseli el az érzelmi viharokat. Többségük
hangosan és közérthetően kinyilvánítja sérelmeit. Üvöltözik a partnerével, ide-oda
lökdösi, gyalázatosan zaklatja. A házaspárok hangerő-vetélkedőt rendeznek, ha
valamelyikük úgy érzi, a másik elhanyagolja. Panaszaiknak nagyobb nyomatékot
adandó, a férfiak aprófát hasogatnak a bútorokból és kidöntik a falat, a feleségek
tányért törnek és nyakon öntik férjüket a levessel.
Az ilyesmi persze többnyire csak pillanatnyi érzelemkitörés; a harcban álló felek
néhány perc vagy óra múltán lecsillapodnak, s nyugodtan, megfontoltan a
tárgyalóasztalhoz ülnek. A mélységesen féltékeny és birtokolni vágyó emberrel már
közel sem ilyen egyszerű boldogulni. Az ilyen embernek veszélyes és
antidemokratikus filozófiája van, amelynek jogosságáról ráadásul tökéletesen meg is
van győződve. Röviden összefoglalva, ez a filozófia a diktatúra és a rabszolgaság
filozófiája, ahol is a féltékeny ember a diktátor és a rabszolgahajcsár. Kételkednek?
Azt hiszik, túlzásokra ragadtatom magam a poén kedvéért? Tessék, kérem,
meghallgatni, mit mesélt nekem egyszer egy asszony.
TERAPEUTA: Mondja, Mabel, milyen érzés együtt élni egy féltékeny emberrel?
PÁCIENS: Állandóan meg kell küzdenem a kisebbrendűségi érzéseivel. Még
attól is begurul, ha templomba megyek a gyerekekkel, merthogy nem vele
maradok otthon. Azt akarja, hogy csak vele törődjek.
T: És maga mit csinál?
P: Kipróbáltam, hogy mindig otthon maradok, de a férjem engem más
mércével mér, mint saját magát, ő akkor megy el, amikor kedve tartja, én
meg persze csak legyek otthon, amikor ő haza méltóztatik érkezni.
T: És hova szokott eljárni a férje?
P: Ahova eszébe jut — bárokba, vidékre. Van úgy, hogy egy egész hétre, vagy
még többre is eltűnik.
T:Otthagyja magát meg a gyerekeket?
P: Igen. Eleinte még bocsánatot kért, és mindig meg is bocsátottam neki.
Gondoltam, majdcsak kinövi. Hát nem. Egyre rosszabb.
T: Hogy-hogy?
P: Most már a barátnőimmel se jöhetek össze, föl se hívhatom őket. Kiveszi a
kezemből a kagylót. Mindig tudni akarja, miről beszélgetünk telefonon, vagy
mit írt a bátyám a levelében. Azt hiszi, állandóan csak róla beszélek.
Csinálhatok akármit, mindig én húzom a rövidebbet.
T: Hogy-hogy?
P: Ha elismerem a vádjait, dühbe gurul, és megesik, hogy fel is pofoz. Ha
tagadom, akkor is dühbe gurul és fölpofoz. Harmadik eset nincs.
5
Értik a lényeget, ugye? A féltékeny ember a szó legszorosabb értelmében
árucikknek, magántulajdonának tekinti társát, akivel azt csinálhat, amit akar. Azt
hiszi, úgy bírja a másik embert, ahogyan egy kocsit lehet birtokolni.
Mit sem törődik ő mások érzelmeivel: csak a magáé fontos. Filozófiájában kétféle
szabályrendszer működik; az egyik önmagára érvényes, a másik meg a többi
emberre. És nem kell lángésznek lenni, hogy kitaláljuk, ki parancsol, és ki tartozik
engedelmességgel.
A rabszolgatartó szerint a rabszolgának nincsenek jogai, gazdájának azonban
istenadta jogai vannak; bármit megkövetelhet, s jogait szükség esetén erőszakkal is
érvényesítheti.
Fel tudják fogni, mekkora igazságtalanság ez? A rabszolgaságot már vagy száz
éve minden civilizált országban törvény tiltja, furcsamód azonban a házaséletben
meglehetősen gyakori.
Az önveszejtő magatartás
A féltékeny, a mások kisajátítására hajlamos személyiség egyik legelképesztőbb
tulajdonsága a lélektani vakság. Pedig az ilyen ember nemegyszer okos, művelt,
iskolázott és szép. Élete sok területén tehetségesnek bizonyul. De amint a
szeretteiről van szó, olyan viselkedést produkál, amellyel jószerivel kimeríti a
szellemi visszamaradottság ismérveit.
Tegyük fel, példának okáért, hogy valaki nem tudja kifizetni a lakbérét, s épp ki
akarják lakoltatni mindenestül. Egyszer csak talál egy nagy zacskó pénzt. Mihez
kezd vele? Ha van magához való esze, és nem akarja mindenáron hurokba dugni a
fejét, akkor gyorsan kifizeti a lakbérhátralékot, a maradékot pedig beteszi a bankba.
De mi van akkor, ha fogja az égből pottyant kincset, óriási mulatságot rendez belőle,
vagy eljátssza a lóversenyen, netán elutazik valahova, és nem rendezi a lakbérét?
Okos viselkedésnek titulálná ezt a kedves olvasó? Igen? Nos, barátom, akkor önnel
valami baj van.
Az önveszejtő viselkedés a féltékeny és birtokolni vágyó személyiség jellemző
vonása. Az ilyen ember önmaga legnagyobb ellensége. Hogy miért? Mert épp azokat
üldözi el maga mellől, tévedhetetlenül és óriási energiával, akiknek a szeretetére
éhezik. Nemcsak arról van szó, hogy bizonyos cselekedeteivel bosszantja a
partnerét. Hanem határozottan terhessé válik társa számára, nyafogó, sírós,
toporzékoló kisgyerekké, aki a fejébe vette, hogy kerül, amibe kerül, neki meg kell
kapnia azt, amire vágyik. Noha a jobbik eszével tudja, hogyan kellene
megszerettetnie magát, mégis pontosan az ellenkezőjét műveli.
Egy pillanatra se szeretném, ha azt hinnék, pálcát török az ilyen ember fölött,
amikor ilyen erős szavakat használok. Én a lelkialkatától függetlenül minden embert
nagyon tisztelek. Senki se tökéletes, így aztán nem is várok el tökéletes viselkedést
senkitől. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a féltékeny ember ostobán
viselkedik, amikor meg kell birkóznia problémáival.
Vegyük például Jimet. A felesége egy évvel azelőtt ment vissza dolgozni, hogy
felkerestek. A gyerekek egész nap az iskolában voltak, ő meg ki akart szabadulni a
házból, emberek közé vágyott. A munkahelyén remek társaságot talált. Együtt jártak
ebédelni, péntek délutánonként munka után beültek valahova, megittak egy pohár
italt, ünnepekkor pedig partit rendeztek.
Jim viszont úgy viselkedett, mint akinek elment a józan esze. Annyira megrémült
attól, hogy a felesége kapcsolatba került másokkal (nőket is beleértve), hogy ott
akarta hagyatni vele az állását. Állandóan gyötörte, meggyanúsította minden
6
férfikollégájával, láthatólag minél nagyobb bűntudatot akart kelteni benne. Még azzal
is megfenyegette, hogy megcsalja, hogy leissza magát, elhagyja, öngyilkos lesz,
illetve elválik. Mivel a felesége úgy érezte, ártatlan, mint a ma született bárány, nem
teljesítette férje követeléseit.
A foglalkozások során megpróbáltam beláttatni Jimmel, hogy ha így folytatja,
egyszer csak azon veszi észre magát, hogy gyanúja igazolódik. "Minél jobban
gyanúsítgatja a feleségét, annál kevésbé fogja szeretni magát", figyelmeztettem.
"Hallgassa el a gyanúját. Elmondta már, mit érez. Ne mondjon többet. Ha a felesége
nem hagyja ott a munkahelyét, maga meg rájön, hogy megcsalja, akkor váljon el tőle,
ha jobbnak látja — de csakis akkor. Addig viszont vakon bízzon benne."
Nem hallgatott rám. Képtelen volt lazítani. A házasság a szemem előtt ment
tönkre. Nem telt bele sok idő, az asszonyt hidegen hagyták a panaszok. Férje iránti
szeretete gyorsan apadt. Az meg, ahelyett, hogy visszakozott volna, még
komiszabbul bánt vele.
"Ha nem hagyja abba, elveszíti a feleségét", figyelmeztettem Jimet újólag. "Minél
jobban erősködik, annál kevésbé fogja szeretni magát."
"Az nem lehet, hogy ne szeressen. Még a gondolata is elborzaszt, hogy
elveszíthetem. Ő a mindenem."
"Akkor legyen hozzá kedves és gyengéd. Mert ha nem, akkor egyenest egy másik
férfi karjaiba taszítja — nem mintha a felesége mindenáron erre vágyna, hanem mert
magát egyszerűen nem lehet szeretni."
A dolog pofonegyszerű. Ostobaság szeretetet várni valakitől, akivel rosszul
bánunk, akivel komisz, aljas, rosszindulatú vagy erőszakos módon viselkedünk.
Pedig Jim éppen ezt művelte. Addig festegette az ördögöt a falra, amíg a felesége ki
nem ábrándult belőle.
Mi a vakság, mi az öngól, ha nem ez? Hallgassák, mit mondott egyszer a
feleségének:
"Halálos rettegés fogott el, hogy nem jössz haza. Amikor megérkeztél, akkor meg
magamra voltam dühös, amiért nem bízom benned. Milyen ostoba tud lenni az
ember! Te vagy az egyetlen, akihez közel akarok kerülni. Azt akarom, hozzám gyere,
ha segítségre van szükséged. Kétségbeesetten szeretlek, s megrémülök a
gondolatától is, hogy elveszítelek. Te vagy a legnagyszerűbb lény, akivel összehozott
az élet. Nélküled semmi vagyok. Segíts! Bocsáss meg!"
A felelősség elhárítása
A féltékeny és kisajátító ember egyik legkülönösebb személyiségjegye az, hogy
rendkívül nehezen vállalja a felelősséget féltékenysége miatt. Majdnem mindig a
társát vádolja, aki tönkreteszi az életét, felzaklatja, mert mással megy el táncolni,
másokkal beszélget, bókokat mond, sőt, bámulja őket. Csak ritkán látja be baja
valódi okát: hogy problémáiért többnyire ő maga, féltékenységé miatt pedig kizárólag
ő a felelős.
Ha kettejük közül ön a féltékeny fél, vajon illik-e önre a következő jellemzés?
Mindenekelőtt szilárd meggyőződése, hogy érzelmi zavarait a partnere okozza. Noha
jó ideje már mások is cáfolják, ön egyre csak azt hajtogatja, hogy partnere ad okot a
féltékenységre. Ha történetesen ön feleség, őrjöng, amikor a férje másokkal szóba
áll. Ha férj, belebetegszik a féltékenységbe, amikor felesége a szabadidőklub
elnökével társalog telefonon. És így tovább.
Micsoda baklövés! Ha nem hagyná, akkor se venne önön erőt a féltékenység, ha
a felesége a szeme láttára szeretkezik a régi szerelmével. Meglehet, a felesége nem
7
éppen példás magatartást tanúsít. Tökéletesen érthető, ha ön helyteleníti, s
elszomorodik miatta. De haragra gerjedni, gyilkossággal fenyegetőzni már neurotikus
tünet. És ezért kizárólag ön a felelős.
Milyen az egészséges reagálás? Ha úgy gondolja, partnere nem szereti, próbálja
kitalálni, mit vár el öntől. Aztán, ha ki tudja elégíteni társa legbensőbb vágyait és
szükségleteit, tegye meg, s figyelje, ettől változik-e a helyzet. Ha nem, akkor
meglehetősen hiteles bizonyítékot szerzett afelől, hogy társa egyszer s mindenkorra
kiábrándult önből. így is, úgy is jobban jár, mint ha belebetegedne a féltékenységbe.
A legtöbb féltékeny embernek azonban nincs ekkora önkontrollja. Köti az ebet a
karóhoz, hogy (a) ismerje be a másik fél, mennyire kiborítja őt; hogy (b) nem neki kell
tennie róla, hogy féltékenységét eloszlassa, hanem társának, minekutána (c) ő majd
szépen visszanyeri lelki nyugalmát.
Ez a logika tótágast áll. Először is, senki más nem okolható azért, mert ön
féltékeny. Féltékenységének oka ugyanis nem az, ahogyan partnere viselkedik,
hanem ahogyan ön vélekedik erről.
Másodszor, miért nem ön tesz róla, hogy féltékenysége megszűnjék? Miért hárítja
partnerére a felelősséget? Ha ennyire szenved ettől az érzelemtől, azt hinném,
kapva kap minden alkalmon, hogy megszabaduljon tőle. Ezzel szemben ön
kizárólagos megoldásokat szorgalmaz: partnere maradjon otthon, ne mosolyogjon
másokra, sose késsen, mindig azt tegye, amit ön akar. Így aztán nem vállalja a
felelősséget a tulajdon lelki nyugalma miatt, noha önnek van problémája, s a társára
hárítja, pedig neki nincs. Miért nem keres valakit, aki tanácsot tud adni, hogyan
birkózzék meg féltékenységével?
Ne várjon a másiktól olyasmit, amit maga sem tesz meg. Ha annyi fáradságot se
vesz, hogy szembenézzen saját problémájával, miért várná el mástól?
A féltékeny és kisajátító személy örök siráma, hogy házastársa, partnere vagy
szerelme megbízhatatlan. Ezért van mindig akkora hűhó akörül, hogy ki kivel áll
szóba. A dolog nyitja a bizalmatlanság: a férj mélyen meg van győződve róla, hogy
felesége fejét bárki elcsavarhatja, csak nadrág legyen rajta; a feleséget nem lehet
lebeszélni azon hitéről, hogy férje minden szoknya után bolondul
A bizonytalan ember ritkán sejti meg, hogy bizalmatlansága voltaképpen
kétirányú: nemcsak a társának szól, hanem önmagának is. A féltékenység oka az
önbizalom hiánya, nem pedig a partner iránti bizalmatlanság.
Meglehet, bizonyos esetekben a féltékeny embernek igaza van, egyesek valóban
megpróbálják tönkretenni szerelmi életét, de azért ez leggyakrabban képzeletének
szüleménye. Hányunknak van olyan házastársa, akit a fél ország lihegve el akar
csábítani? Csak nem hiszi, hogy mindenkinek olyan az ízlése, mint önnek? Ne hízelegjen
ennyire önmagának. Nyugalom. Aki önnek a szíve közepe, az más szívének
igen nagy valószínűséggel a kissarkában se kapna helyet.
Említhetek azonban még egy okot rá, hogy szerelme iránti bizalmatlansága
többnyire megalapozatlan. Huszonhét éves klinikai pszichiáteri pályafutásom során
megfigyeltem egyet s mást, s tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom: két
elkötelezett ember között még ma is a hűség a norma. Szexuális forradalom ide vagy
oda: a legtöbb ember a szíve mélyén arra vágyik, hogy egyszerre csak egy valakivel
legyen tartós viszonya. A szexuális forradalom óta az változott meg, hogy az
emberek sokkal könnyebben keresnek más partnert, ha úgy érzik, hogy adott
szerelmi viszonyuk megromlott. Csak akkor, sőt inkább csak utána keresnek más
kapcsolatot. Ez a tendencia a féltékeny, birtoklásra hajlamos emberek partnereire a
legjellemzőbb. Nem csoda.
8
Mellesleg az emberek általában nem szokták kitörő örömmel és élvezettel
megcsalni a szerelmüket. Akár egyetlen éjszakáról van szó, akár viszonyról vagy
válásról, az efféle bonyodalmakat sok-sok álmatlan éjszaka, bánkódás, végül pedig
lemondás előzi meg. Mire egy új kapcsolat gondolata komolyan megfogan, addigra
már ezer és ezer álmot tiport sárba az a szerető, aki tapintatlan, vagy aki komoly
erőfeszítések ellenére sem tud örömet szerezni társának.
Ha ez a jellemzés nem illik szerelmi viszonyára, akkor meglehet, az ön partnere
olyasvalaki, akinek bizonyos időközönként váltogatnia kell szeretőit. Az ilyen ember
szexuális életében a változatosság a fűszer. Ez esetben ön okkal bizalmatlan.
Viszont nagyjából ez az egyetlen eset, amikor a bizalmatlanság indokolt.
Egyébként bizalmatlansága abból a mélyről jövő, rendíthetetlen meggyőződéséből
fakad, hogy ön nem szeretetre méltó. Mert hát, ugye, hogyan is tarthatná a partnere
vonzónak, ha ön úgy érzi, hogy szinte mindenki vonzóbb önnél? Hát ez az ön
problémája. Ha nem tekinti magát értékesnek, akkor könnyen érthető, miért hiszi,
hogy mások is kedvezőtlen fényben látják.
Feladata tehát az, hogy legyőzze féltékenységét, de nem úgy, hogy kikényszeríti
másokból, hogy jobban szeressék, hanem úgy, hogy kevésbé gyűlöli önmagát. Nem
könnyű, az biztos. Mindazonáltal nem lehetetlen. Jobban mondva: ez az egyetlen
ésszerű megoldás, mert ha sikerül, akkor csodákat művel.
Jelenlegi módszere — a szeretett személy ellenőrzése, állandó vádaskodás,
tányérok falhoz vagdosása és bútorok rongálása — eddig se vált be, s eztán se fog.
Önzés és éretlenség
A súlyosan féltékeny személyiség ötödik leggyakoribb jegye az önzés. E címszó
alá seregnyi más jellemvonás is tartozik, s mind összefüggésben van az önzéssel.
Mielőtt rájuk térnék, először fontos disztinkciót kell tennünk önzés és önérdek között.
Az önző ember érvényt kíván szerezni akaratának, tekintet nélkül a másik
vágyaira és igényeire. Ez azonban zsákutcába vezet. "Te csak adj, adj, mindig csak
adj! Neked semmi se jár. De ami nekem jár, azt meg kell kapnom." Az ilyen embertől
idegen a kölcsönösség fogalma.
Lelkivilága olyan, mint azé a gyereké, aki nem tanulta meg, hogyan kell
osztozkodni, hogyan kell viszonozni egy szívességet, s mások kívánságait az
ésszerűség határán belül szem előtt tartani. Ez. neurotikus érzelem.
Az önérdekűség azonban egészséges. Abban nyilatkozik meg, hogy magunkat és
céljainkat olykor a másokéi elébe helyezzük. Mindezt azonban annak tudatában
tesszük, hogy egyszer viszonoznunk kell a szívességet. Az önérdekű személyiség
tudja, hogy nincs potyázás. Ha barátja meghívja vacsorára, a bevett társadalmi
szabályok ismeretében ő is vacsorára hívja vissza a barátját, nem pedig egy pohár
sörre vagy egy kávéra.
Az önérdekű személy mások szemében önzőnek tűnhetik fel, ha valamely
elképzelése nem tetszik a társának. Ilyen például az a feleség, aki férje kívánsága
ellenére ragaszkodik hozzá, hogy munkába áll. Viszont tudja, egy szava se lehet, ha
legközelebb a férje szerez érvényt valamely elhatározásának.
Akit azzal vádolnak, hogy önző, hasznosnak találhatja az alábbi tesztet. Hajlandóe
(a) viszonozni a kapott szívességet, (b) elfogadni, hogy a másik fél is hasonló
előnyt élvezzen, mint amilyet ön kér? Ha igen, akkor ne legyen semmi bűntudata,
hisz elmondhatja magáról, hogy teljesen igazságosan jár el Ha nem, akkor ön
valószínűleg önző.
9
És ha ön a féltékeny fél, ön akarja kisajátítani a másikat? Az a baj, hogy
tulajdonképpen mindig akkor önző, amikor valami nem stimmel a szerelmi életében.
Millió más esetben meggondolt, nagylelkű, okos, érett emberként viselkedik. Ha a
szerelmét baj éri, ha sír a gyereke, vagy ha a szomszéd kölcsönkéri a fűnyírót, ön
éppolyan figyelmes, mint akárki más. Bezzeg ha szerelme érdeklődést tanúsít (nem
többet: érdeklődést) valaki vagy valami iránt, miáltal elterelődik önről a figyelme, akár
csak rövid időre is, menten felüti rút fejét a 'zöldszemű szörny", a féltékenység.
Ilyenkor nem törődik más javával, csak a magáéval. Volt egy férfi páciensem, akinél
önzőbb, korlátoltabb partnert keresve se lehetne találni.
Elvárta volna, hogy felesége szemlesütve járjon, mint egy apáca, hogy ne álljon
szóba a kollégáival, ne legyen barátságos senkivel,' ne legyen udvarias még a
telefonban sem. Azt szerette volna, ha kizárólag a kolléganőivel beszélget, és
egyedül ebédel. Még azt is megtiltotta neki, hogy az apja és anyja csókjait és
ölelését elfogadja. Követelte, hogy szakítson a régi barátaival, az autóban ülve egyenest
előre meredjen, s még egy sereg hasonló nevetséges és ostoba kérésnek
tegyen eleget.
Amikor felesége megkockáztatta, hogy ez talán nem egészen észszerű
viselkedés, férje úgy nézett rá, mintha hottentottául beszélne. Meg se fordult a
fejében, mennyire önző, követelőző és éretlen viselkedést tanúsít.
Ha elfogja a féltékenység, próbáljon legalább udvarias maradni. Szenvedjen
csendben neurózisától, s ne akarja ráömleszteni azokra, akiktől ön szerint úgyis csak
visszautasítást kap. Aztán, miközben súlyos sérelmeit ápolgatja, tanulja meg, hogyan
kell felülkerekedni rajtuk, legyenek ezek akár az önvád vagy az önsajnálat
depressziós érzelmei, akár a bosszúvágy dühe, vagy különféle félelmek, szorongás,
feszültség vagy idegesség. Azt is tanulja meg, hogyan kell több szeretetet adni, s
akkor majd társa is úgy érzi, jobban megértik egymást, kompatibilisebbek. Tanulja
meg elfogadni önmagát, függetlenül attól, hogy partnere (vagy bárki más)
viszontszereti-e vagy sem. Akkor nyomorúsága legalább már csak önmagát érinti
(ami áldásos dolog), s elindult az öngyógyítás útján. Ez rosszat a legkevésbé sem,
annál több jót tehet önnek.
Sajnos azonban, a féltékenységtől, birtoklásvágytól szenvedők nem szokták véka
alá rejteni érzelmeiket. Ha kocsmában jön rájuk a roham, minden lelkiismeret
furdalás nélkül óriási jelenetet rendeznek. Mit számít, ki látja - rokonok, barátok vagy
idegenek. Az ilyen alakok úgy vetik be magukat érzelmi kapcsolataik pusztításába,
mint öngyilkos lemmingek a tengerbe.
Miért teszik? Miért zaklatják föl a gyerekeiket, miért keltenek rettegést társukban
hajnalok hajnalán, s miért készek elzokogni bánatukat bárki vállán, aki csak
odatartja? Mert dühösek, mert az hiszik, partnerük hitvány alak, akit meg kell
büntetni. Meg vannak róla győződve, hogy őket sose szabad visszautasítani,
frusztrálni, vagy bármiféle módon sakkban tartani. Őszintén úgy érzik: másnak nincs
joga megváltoztatni az elhatározásait, s ha egyszer szerelmet vallott, meg kell
tartania szavát minden körülmények között.
De hát ki mondja ezt? Miért kellene az embernek úgy viselkednie, ahogy ígérte?
Miért nem vonhatja vissza a szavát? Mert ez erkölcstelen és etikátlan? Ezért?
Ostobaság. Persze, ha egyszer szavunkat adtuk valamire, helyes és jó dolog meg is
tartani. Sajnálatos módon azonban időnként az ember elkerülhetetlenül etikátlanul és
erkölcstelenül viselkedik. Más szóval: mindenkinek jogában áll tévedni, akár tetszik
nekünk, akár nem. Mellesleg szólván, kapóra jöhet ez még, amikor mi tévedünk
nagyot, amikor mi viselkedünk ostobán.
10
Dühöt akkor érez az ember, amikor az egészséges kívánságokból neurotikus
követeléseket gyárt. Ilyenkor pontosan úgy viselkedik, mint a gyerek, aki nem kapja
meg, amit akar. Nyalókára vágyik, de az anyja nem engedi. Erre a gyerek rögvest
követeléssé változtatja kívánságát, és dührohamot kap. Miért? Mert nem kapta meg,
ami hiányzott? Dehogyis. Hanem mert nem kapta meg, amit követelt
Ön is ezt teszi, valahányszor megharagszik. A harag a felnőtt ember dührohama.
Persze nem nyalóka vagy fagyi miatt következik be. Azért jön ki a sodrából, mert
nem kap annyi szeretetet és figyelmet, amennyit — tévhite szerint — igényel. Az ön
nyalókája az, hogy társaságban partnere szóra se méltassa régi barátait vagy
barátnőit, hanem egész este ön mellett üljön. Ha csak szeretné, hogy így legyen,
még elmegy. De követelni már egészen más dolog.
A féltékeny ember gyakran tökéletesen normális, ésszerű és józan kérésekkel áll
elő. De amikor elkeseredik, és dühbe gurul, mert nem teljesül a kívánsága, akármi
legyen is az, akkor úgy viselkedik, mint egy kisgyerek: nemcsak bosszantónak tartja,
ha nem kapja meg, amire vágyik, hanem egyenesen elviselhetetlennek.
Az itt következő beszélgetés során egy fiatal anya elmeséli, hogyan reagált a
férje, amikor bejelentette neki, hogy boldogtalan. Tessék jól megfigyelni, mennyire
elvakult a férj a tulajdon viselkedését illetően. Egy pillanatra sem ködlik föl agyában:
azok után, hogy felesége megmondta neki, már nem szereti annyira, viselkedésével
óhatatlanul még jobban megutáltatta magát.
PÁCIENS: Állandóan azt kérdezgette, miért vagyok boldogtalan. Végül
megmondtam neki, hogy úgy érzem, már nem szeretem annyira. Házasságunk
hét éve alatt történt egy s más, és eljutottam odáig, hogy már nem tudom,
érdemes-e folytatni, vagy sem.
Nagyon kiborult. Rajtám meg a gyerekeken töltötte ki a haragját. Aztán
megpróbált lecsillapodni, sétálni mentünk, beszélgetni próbáltunk. De mikor
eljött a lefekvés ideje, megint csak kiborult.
Féltem tőle. Féltem, hogy megver. Végül aztán kilökött az ajtón. Azt hajtogatta,
hogy szedjem a cókmókomat, ha nem, akkor majd ő összepakol.
Felhívtam a szüleimet, és mondtam nekik, hogy náluk alszom. Mire másnap
reggel felébredtem, a verandán nagy kupacba oda volt szórva az összes
ruhám. Ömlesztve az egész, alig tudtam kiszedni valamit, amiben a boltba
mehetek.
Első dolgom volt betelefonálni a munkahelyemre, hogy nem megyek be, mert
nem érzem jól magam. Aztán hazamentem, de a férjem ott állt a ház előtt, nem
akart beengedni. Azt mondta, menjek csak szépen vissza az anyukámhoz, és
maradjak ott. Azt válaszoltam: „Nem. Látni akarom a gyerekeket.” Bement a
házba, én meg utána. Akkor betelefonált az irodába, hogy elintéznivalója van,
kicsit késik. Aztán fölhívta a szüleimet, s megkérdezte, hazahurcolkodhatom-e.
Mondtam neki, hogy nem megyek vissza hozzájuk, ez az én házam is.
TERAPEUTA: Erre ő?
P: Azt mondta, hogy nincs mese, ha csak ügyvédet nem hívok, el kell hagynom a
házat. Mondtam, hogy nem kell, és nem is fogom. Azt válaszolta, hogy majd
kicseréli a zárakat. Eszembe jutott, hogy ha nem tudok bejutni, amilyen őrült,
azt állítja majd, hogy elhagytam őt is, a gyerekeket is. Hogy, mittudomén, nem
kellenek nekem a gyerekek. Úgyhogy azt mondtam: "Szó sincs róla, nem
megyek el." ő meg egyfolytában azt kérdezgette: "Miért nem szeretsz már? Ha
nem szeretsz, akkor menj el. Itt nem maradhatsz." Azt mondogatta: "Miért? Kell,
hogy oka legyen. Hogyhogy most egyszerre csak nem érdekellek már?" Akkor
11
elmondtam neki, hányszor megbántott, mert nem törődik se a gyerekekkel, se
velem, csak önmagával. Még jobban földühödött. Magyaráztam neki: "Hát nem
látod? Erről van szó. Félek tőled. Nem szeretlek. Hogyan is szerethetnélek?"
Erre úgy pofon ütött, hogy elestem. Ekkor határoztam el, hogy elhagyom.
T: Tisztában van vele a férje, hogy mindezt ő idézte elő?
P: Most már igen. De akkor nem volt.
A kishitűség
A féltékeny ember arról is megismerszik, hogy hajlamos a legártatlanabb
eseményben is reá leselkedő veszélyt látni. Ezeknek a máskülönben kedves,
értelmes embereknek bármitől beindul a fantáziájuk.
Akármilyen mintaszerűen viselkedik a családjuk, a baráti körük, a szerelmük. Ők
határtalan képzelőerővel veszélyt sejtenek minden ártatlan eseményben.
Vegyünk szemügyre két példát. Az elsőben az asszony új ruhát vásárol. A férje
még nem is látta. Este készülnek elmenni hazulról; csengetnek. A férj épp
nyakkendőjét köti, tehát az asszony megy ajtót nyitni. Megérkezett a házaspár,
akikkel majd együtt töltik az estét. Alighogy belépnek, a férfi megdicséri a
háziasszony ruháját. Ártatlan kis udvariasság.
De nem a férj szemében. Ő teljesen félreérti a jelenetet. Aggódik — feleslegesen
—, hogy a barátja kikezdett a feleségével, s még órák múltán sem lehet lebeszélni
erről a meggyőződéséről.
A második példa szereplője egy asszony, akit férje karrierje egészen addig nem
zavart, amíg az olyanokkal érintkezett, akik sem műveltebbek, sem előkelőbbek nem
voltak nála. Mindig mindenben férje mellett állt. Segítette, amíg az elvégezte az
egyetemet, partikat rendezett, amikor férje előmenetele úgy kívánta. Minden jel
szerint kiegyensúlyozott személyiség volt, aki pontosan tudja, mit akar. Házassága
idillinek tűnt föl, különösen, amikor egy napon a férje közölte vele, hogy előléptették.
A sors iróniája, hogy ez a nap egyúttal a feleség minden bajának kezdetét is
jelentette. A férje most már jobban öltözködött, a vezetők ebédlőjében étkezett, és
sikeres, művelt, világlátott emberekkel érintkezett. A feleség kezdte úgy érezni, hogy
férje "kinőtte". Miközben a férje "fejes" lett, ő "csak egy feleség", akire a férjnek már
nincs szüksége.
Tehetett a férj bármit, felesége lelki nyugalma nem tért vissza. Mivel az asszony
önértékelésének mércéje az volt, hogy férjének mennyire van szüksége őrá, most
megrémült, mert férje sikereiben veszélyt szimatolt.
Hát nem szomorú? Mindketten évekig küszködtek, hogy valóra váltsák álmaikat, s
akkor a feleség túlérzékenysége miatt az álmok lidércnyomássá változnak.
A féltékeny ember tulajdonképpen, ha azt nézzük, milyen apróságok miatt képes
megsértődni, paranoid személyiség. Ki mást tudna földúlni az például, hogy partnere
lefogy? Pedig milyen gyakran előfordul a kishitű, aggályoskodó férfiaknál és nőknél.
Minél vonzóbbá válik a partner, annál nyugtalanabbak. Folyvást erősödik bennük az
érzés, hogy képtelenek versenyezni mindazokkal, akik szemet vetettek partnerükre,
és el akarják csábítani.
Sok olyan házaspárral foglalkoztam, akiknek súlyos problémát okozott az, hogy
egyikük más osztálybeli emberekkel próbált összejönni. A féltékeny fél így
vádaskodott: "Mit gondolsz, ki vagy te? Mrs. Rothschild?" "Mit képzelsz, majd pont
olyanokkal akarnak összejárni, mint te meg én?" "Elfelejted, ki vagy? Ne fuss olyan
szekér után, amelyik nem vesz föl."
12
Az efféle megjegyzések egyetlen célja a versenyhelyzet elkerülése. Ilyen kishitű a
féltékeny ember. Rögeszméje a rivalizálás, és a szeretett lény elveszítésének
lehetősége. Olyan, mint aki bűnt követett el, és azt hiszi, rendőr lesi minden sarkon.
Vagy olyan, mint akit gyerekkorában mumussal ijesztgettek, és sohasem tudja
legyőzni a szellemektől, a kutyáktól vagy az egyedülléttől való félelmét.
A visszautasítástól, a szeretethiánytól, következésképp a leértékelődéstől való
rettegése olyan erős, hogy egész életében szenved tőle. Hogy teljesebb képet adjak
arról, mennyire meg tudnak rémülni egyesek, ha azt hiszik, hogy nem szeretik őket:
íme egy beszámoló, melynek szó szerinti közreadásához hozzájárulást kaptam.
"Nem is tudom, hol kezdjem, mert csak annyit tudok mondani: «Segítség!»
Nem bírom tovább, az összeomlás szélén vagyok. A lelkembe ivódott a félelem,
olyan mélyen, hogy a kínok kínját állom ki. Annyira mardos és gyötör, hogy
majdnem belehalok.
Ha a barátom ránéz egy másik nőre, elönt a düh, és ez a leküzdhetetlen düh
tőrként hatol belé, engem meg belülről marcangol, mintha a sátán lakozna
bennem.
Nézi azokat a gyönyörű nőket a tévében, ott fekszenek meztelenül, ekkora
mellekkel, én meg majdnem belepusztulok. Vagy amikor szexmagazint nézeget:
őrjöngök. Ha belegondolok, hogy ezeket a nőket bámulja, kívül-belül csúnyának
érzem magam.
Kértem a Jóistent, segítsen rajta, de az Úr csak azokat segíti, akik segítenek
magukon, én meg nem tudok. Már nem élvezem az életet. Valamikor mindenkire
rámosolyogtam, akivel csak összetalálkoztam. Most meg, mint aki a sír szélén áll.
Kérem, kérem, könyörgök, segítsen, ahogy tud."
Nem törvényszerű, hogy idáig jusson valaki. Bárhol bukkan föl, a féltékenység
mindenütt egyforma: (a) neurotikus vágy az elismerés, a jóváhagyás után és (b)
intenzív kisebbrendűségi érzés. Aki úrrá tud lenni rajtuk, az sose lesz féltékeny, még
akkor sem, ha társa lefekszik valakivel. Sőt, partnere rendszeresen és többekkel is
lefekhet, ön mégsem érez féltékenységet, amennyiben nincs kisebbrendűségi érzete
és neurotikus igénye mások helyeslésére.
Szükségszerű-e a féltékenység?
Sokan állítják, hogy a féltékenység természetes emberi magatartás, mivel annyira
gyakori jelenség. Megtalálható mindenütt a világon. A művelt európai gyakran éppoly
féltékeny, mint a kanadai prémvadász. Az egyetemi tanár éppúgy megretten a
feleségének szánt bóktól, mint a kikötői rakodómunkás. A szépeket épp annyira fölzaklatja
a partnerüknek szentelt figyelem, mint a csúnyákat.
A féltékenység nemcsak a felnőtt férfi-nő kapcsolatban fordul elő. Gyakran
megnyilvánul testvérek között is. A testvér-versengés leghíresebb példája Káin és
Ábel története. Gyakran előfordul a családban, hogy a legidősebb gyermek féltékeny
a legfiatalabbra, akit sok esetben el is kényeztetnek.
Kevésbé gyakori, de nem annyira, hogy időnként ne találkoznék vele, a szülő és
gyermek közti féltékenység. Egyik esetben a szülő féltékeny gyermeke fiatalságára,
szépségére. Más esetben a gyermek féltékeny a szülő befolyására és műveltségére.
Egy régi páciensem írja levelében:
13
"Megkísérlem a legjobb tudásom szerint elmesélni, mit figyeltem meg a
lányomnál. Körülbelül tízéves koráig ő volt a legédesebb kislány a világon. Amint
azonban serdülni kezdett, valami történt vele. Annyira megváltozott, hogy alig
ismertem rá. Nyilván minden gyerek változik, nála azonban valahogy másképp
történt. Gyűlöletet láttam a szemében. Gyakran voltak dührohamai ellenem. Nem
engedte, hogy megcsókoljam és átöleljem. Elhalmoztam ajándékokkal, de az sem
segített.
Tizenöt éves korában fölvette azt a szokást, hogy mindenben hozzám
hasonlítgatta magát, és úgy érezte, sovány és csúnya, és sose fog úgy kifejlődni,
mint én. Idővel valódi szépség lett belőle, mégis folyton talált valami kivetnivalót
magában, hol a szemöldöke nem tetszett, hol a foga, hol más.
Ha bókot kaptam a családtól vagy a barátaitól, rám dühödött meg.
Megtanultam, hogyan kerüljem el a bókokat, nehogy veszélyeztetve érezze
magát, de ez se segített. Most már férjnél van, de még jobban elhidegült a
kapcsolatunk. Sokszor kértem tőle magyarázatot, de nem kaptam. Azzal tudott
csak megbántani, hogy kiiktat az életéből, és ezt meg is tette. Még kárörömét is
kimutatta. Nyilvánvalóan úgy érzi: végre felülkerekedett."
Van San Franciscóban egy fiatalokból álló kis csoport, Kerista Village-nek nevezik
magukat. A csoport jelenleg öt nőből és három férfiból áll. Szabadon és önszántukból
rendszeresen lefekszenek egymással. Egyikük sem féltékeny. Ezt mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy kilenc éve működnek zavartalanul.
Új jelentkezők csak a tagok beleegyezésével csatlakozhatnak a csoporthoz. Ha
csak egyiküknek is ellenérzései vannak, a jelentkezőt elutasítják.
Amit meg tudnak csinálni kilencen, azt mért ne tudnák kilencven millióan? (Itt nem
arra gondolok, hogy kommunában kell élni, hanem arra, hogy féltékenység nélkül.)
A mormonok évekig így éltek. Brigham Youngnak sok felesége volt. Lehet, hogy
némelyik féltékenykedett, de nyilván nem mind.
És a hajdani afrikai törzsfők és számos feleségük? Ha ők el tudtak jutni a
kifinomultság ilyen fokára, mi mért nem? (S itt megint- csak nem a többnejűségre
gondolok, hanem a féltékenység legyőzésének képességére.)
Tisztázzuk a fogalmakat!
Az átlagolvasó nem érti pontosan, mit is jelent a négy fogalom: "féltékenység",
"birtoklási vagy kisajátítási vágy", "irigység" és "gyanakvás". Általában ennek
mindaddig nincs is jelentősége, ameddig valaki nem esik az első kettő hibájába —
vagy áldozatául. Ez esetben viszont nem árt tisztázni ezen érzelmi állapotok mibenlétét
és egymástól való különbségét. Vegyük hát szemügyre őket, kissé eltérő
sorrendben.
Az irigység egészséges érzés is lehet, mert olyan célok elérésére ösztökél,
amelyeket máskülönben nem vennénk észre.
1980 tavaszán együtt ebédeltem két pszichiáterrel; mindketten szenvedélyes
futók. Ebéd közben megtudtam, hogy a mérföldet rendszeresen 7 perc 15-20
másodperc közt futják, én viszont 10, 9, legjobb esetben 8 perc alatt. Fiatalabbak
voltak nálam, de nem sokkal. Azon helyt megirigyeltem állóképességüket,
gyorsaságukat és fizikai felkészültségüket. Elhatároztam, ha egy mód van rá, én kétszer
is 7 perces mérföldet futok. Eddig már sikerült kétszer hét és fél percen belül
futnom, és még sok van bennem. Nagyszerű érzés, büszke vagyok rá. Nem vagyok
14
féltékeny a kollégáim eredményére, csak szeretném, ha én is képes lennék rá. Ez az
irigység.
A féltékenység. Ha kollégáim futóeredményei bosszúságot okoztak volna, ha én
akarnék az egyetlen jó futó lenni, az féltékenység lett volna. A féltékeny ember
mindig mindent meg akar tagadni a másiktól, amire az vágyik. Kizárólagosságra
törekszik, mert csak így érzi magát biztonságban: csak az övé legyen, csak neki
sikerüljön, minden helyzetben és kapcsolatban csak ő maradjon a terepen. Amíg ez
meg nem valósul, az ilyen ember nagyon rosszul érzi magát.
Aki bosszankodik, mert a felesége mással táncol, az féltékeny hajlamairól tesz
tanúbizonyságot. Azt hiszi, a feleségének csak ővele szabad élveznie a táncot. Nem
nevethet más férfiak viccein, nem élvezheti a társaságukat, csak az övét. Ez már
féltékenység. Ha irigység lenne, azt mondaná magának: "Hűha, milyen jól fest az a
pasas a táncparketten. Egészen szép pár a feleségemmel. Bárcsak úgy tudnék
táncolni mint ő."
De nem, ő nem bízik saját magában. Annyira bizonytalan, hogy azt hiszi, bárki
jobb időt fut nála. Akkor aztán előbújik belőle a diktátor, és mindenféle tilalmakat állít
föl a feleségének, csak hogy elnyerje osztatlan figyelmét, és megnyugodhassék: ő az
egyetlen és kizárólagos férfi az életében. A féltékenység mindig neurotikus érzelem.
A birtoklás vagy kisajátítás vágya hasonlít a féltékenységhez, ebben az esetben
viszont nincs harmadik fél. Az ilyen ember igényt tart partnere állandó figyelmére és
társaságára, de nem azért, mert fél, hogy elveszíti és más lép a helyébe, hanem
mert azt hiszi, társa szeretete nélkül ő kisebb ember.
A kisajátításra hajlamos emberek nem tudnak mit kezdeni magukkal. Ha egyedül
maradnak, olyan elhagyatottnak érzik magukat, mint a gyerek, akit elhagytak a
szülei. Ez nyilvánvalóan fájdalmas érzés, de ugyanabból a forrásból fakad, mint a
féltékenység, azaz túlzott szeretetvágyból. A kisajátító személyiség azt hiszi, csak
akkor ér valamit, ha a másik szereti és ennek tanúbizonyságául minden figyelmét
neki áldozza.
A féltékenység és a kisajátítás vágya olyan érzés, amellyel az ember maga alatt
vágja a fát. Míg az irigység valamely cél elérésére ösztökél, az előbbiek célt
tévesztenek. Minél kényszeresebbé válik a szeretetvágy, annál valószínűtlenebb,
hogy beteljesül. Az elfojtás, a düh, a diktatórikus irányítás, és mindenekelőtt a
szembeszökő kisebbrendűségi érzés, mely meghúzódik mögöttük, igazán senkit sem
tesz az Év Házastársává.
A következőket egy kisajátító természetű asszony mondta: "Azt szeretném, ha
állandóan velem lenne. Megőrülök, ha nincs otthon. Azt akarom, hogy mindent együtt
csináljunk. Amikor elmegy, feszült leszek, ideges és dühös, s előre tudom, hogy ez
csak gyűlik bennem, s kéthetenként veszekedésben robban ki. Első házasságomban
is ilyen voltam. Nekem kéthetente robbannom kell. Nem tudom, miért. Lehet, hogy
nem kapok elég figyelmet. Éreznem kell, hogy szeretnek. Ha kiabál velem, legalább
tudom, hogy szeret. Próbának vetem alá. Ha elhagy, azzal bebizonyítaná, hogy nem
szeret. De ha marad, vitatkozik, és elfogadja a kritikámat, azt bizonyítja, mégis
szeret."
A gyanakvás. Ha egy nő azt hiszi, hogy szerelme belebolondult az ő legjobb
barátnőjébe, az még nem jelenti, hogy féltékeny. Nincs kizárva, hogy igaza van.
Egyre több időt tölt a férfi házon kívül? És mintha kevesebb pénze lenne?
Szexuális étvágya csökkent az utóbbi hónapokban? Többször cseng a telefon, de
15
nem szól bele senki? Ez mind valódi jele lehet annak, hogy komoly bajok vannak a
kapcsolatukban. Mégsincs szükség rá, hogy a nő kinyilvánítsa féltékenységét.
Amennyiben nem válik féltékenykedéssé, a gyanakvást fel lehet fogni éles
megfigyelőképességnek, intelligens találgatásnak, dörzsölt nyomozómunkának. Mint
ilyen, egészséges érzelem, mert jelzi a veszélyt. Nem lehet elintézni egy
kézlegyintéssel. De nem is szabad féltékenységgé változtatni.
Ted és Amy esete
Az alábbi dialógusból a féltékeny ember minden jellemző jegye világossá válik.
PÁCIENS: Tegnap este sétálni mentünk Amy-vel, és összefutottunk egy régi
szerelmemmel. Köszöntem neki, és váltottunk egy-két szót."Ki ez?",
kérdezte Amy, én pedig megmondtam, hogy egy régi barátnőm. "Minek álltál
szóba vele?", kérdezte. Mondtam, csak barátságos akartam lenni. Erre ő:
"Jó, eztán majd én is ezt teszem." "Csinálj amit akarsz, nem izgat", mondom
neki. Azt mondja: "Vége az eljegyzésünknek." Mire én: "Ne hülyéskedj. Hisz
már majdnem összeházasodtunk. Nem akarom elhinni." Másnap pocsékul
éreztem magam. Eldobna mindent, egy készülő házasságot is, csak mert
féltékeny? Nehezen tudom fölfogni. Most éppen nem nagyon akaródzik
nősülnöm.
TERAPEUTA: Gondolja, ha összeházasodnak, megváltozik a menyasszonya?
P: Nem tudom.
T: Ezzel az érzéssel akar együtt élni?
P: Nem hiszem.
T: De megkaphatja.
P: Vasárnap elmentünk a barátnőjével együtt meginni valamit. Amy féltékeny
volt, mert Sue is a kereskedelemben dolgozik, van közös témánk. Azt
mondta utána: "Miért nem vele jársz?" Nekem semmi kedvem Sue-val járni.
De kétszer is meg kell gondolnom, mit mondok Amy előtt, hogy ne zaklassa
föl.
T: Van jó pár kellemetlen probléma, ami miatt nincs értelme összeházasodni
olyannal, aki ilyesmivel küszködik.
P: Gondolja, hogy Amy boldog lesz valakivel? Vagy mindenkivel így
viselkedne?
T: Azt tudom csak mondani, hogy aki féltékeny, az általában azért féltékeny,
mert nincs önbizalma. Azt hiszi, mindenki le akarja győzni. Mindenkinél
alacsonyabb rendűnek érzi magát, ezért veszélyt sejt minden mosolyban,
minden kézmozdulatban, minden megjegyzésben.
P: Tudom, hogy Amy-nek kisebbrendűségi érzései vannak, mondta is, hogy "ő
csak gyárban dolgozik". Talán ez az oka, hogy nem érzi magát fontosnak.
T: így van. Nem tartja önmagát sokra. Ezért hiszi, hogy maga nem szereti
igazán. Nem tudja elhinni.
P: Nem gondolja, hogy megjön az önbizalma, ha összeházasodunk?
T: Cseppet sem. Mi köze ennek hozzá?
P: Biztonságot ad.
T: Már adott biztosítékot neki afelől, hogy szereti, hogy törődik vele, s a többi.
Mégse győzte meg a menyasszonyát, hogy szeretetre méltó?
P: Nem tudja elhinni.
16
T: Na látja. Nem tudja elhinni, hogy őt lehet szeretni. Itt van egy okos, szép,
kellemes teremtés, csak egy bökkenő van: ki az, aki nem hiszi el?
P: Ő maga.
T: így van. Ha maga nem tudja rávenni, hogy elhiggye, akkor senki se tudja.
Látnivaló, hogy Amy esetében tipikusan súlyos féltékenységről van szó. Érzékeny
ember. Ted egy régi barátnőt se üdvözölhet anélkül, hogy Amy ne érezze magát
veszélyeztetve. Dühös és indulatos: igazi diktátor. "Ha kedves vagy a régi
barátokhoz, nem megyek hozzád." Valószínűleg ő maga fél ettől a legjobban, ennek
ellenére gyakorlatilag eltaszítja magától Ted-et. Értéktelenebbnek érzi magát: ha Ted
szóba áll egy nővel, legyen az a lehető legártatlanabb ismeretség, Amy már rákezdi.
Amy a vesztébe rohan. Ő az oka, hogy Ted már nem szereti, ez olyan biztos, mint
ahogy a nap felkel.
Láthatják azt is, hogy Ted-től várja el mindazokat a változásokat, melyektől ő
megkönnyebbülne. Eszébe sem jut, hogy neki van olyan problémája, melyet
orvosolni kéne. Ehelyett a másikra hárít minden felelősséget saját hogylétéért.
Mondanom sem kell, ez a kapcsolat sem valami életképes.
17
2. A magunk féltékenysége
Sokan nem szívesen fordulnak pszichiáterhez, mert félnek attól, amit esetleg
kiderít. De nemcsak attól. Megrémülnek, hogy ha a tanácsadás során valami
"szörnyűség" kiderül, nem tudnak majd segíteni rajta. Nem csoda hát, ha az emberek
kerülik az önismeretet.
Szerencsére nem sok igazság van ezekben a hiedelmekben. Először is, amit az
ember a tanácsadás során megtudhat magáról, abban általában nincs semmi
rendkívüli. Talán ráébred, hogy érzékeny, hogy fél a visszautasítástól, hogy
maximalista, s a többi. Na és? Nyilván van valami baja, hisz ha nem lenne, akkor
már rég angyalszárnyakon röpködne odafent.
Másodszor: ki állítja, hogy nem lehet segíteni a bajon? Lehet, hogy évekig
küszködünk egy érzelmi problémával, ez azonban nem jelenti azt, hogy egy életen át
kell küszködnünk vele.
Nem igaz, hogy a viselkedés megváltoztathatatlan. Van persze néhány szokás,
melyen nem lehet változtatni. De gondoljunk csak azokra az ismerőseinkre, akik
naponta több doboz cigarettát szívtak, s mikor az orvosuk megtiltotta nekik, egyik
napról a másikra abbahagyták. Ugyanez megtörténik olyanokkal is, akik hosszú ideig
alkohol vagy kábítószer rabjai voltak. Ne becsüljük le ezeket az eredményeket. Az
efféle szokásokkal nagyon nehéz fölhagyni.
Miért ne lennénk hát képesek a személyiségből eredő szokásainkat is
megváltoztatni? Ez a pszichiáter dolga: ő megtanítja a pácienseinek, hogyan
változtassanak efféle szokásaikon. A dühöt, a depressziót, az aggályoskodást, a
halogatást és a féltékenységet mind le lehet győzni.
Ne feledjék: amit az ember megtanul, azt el is tudja felejteni. Ha megtanultak
valami kellemetlen viselkedésmódot, ez pusztán annyit jelent, hogy jó tanulók, csak
rossz tanártól tanultak. Akkor tanultak tőle, amikor még kellő ítélőképesség híján
fenntartások nélkül elfogadták oktatójuk szavait. De most már más a helyzet. Most
már felnőttek. Önállóan gondolkodnak. Nem szabad elhinniük mindent, amit
fiatalkorukban tanultak.
Használják az eszüket, és ne higgyenek a következő állításokban: (a) hogy aki
nem tökéletes, az értéktelen; (b) hogy csak az értékes, akit szeretnek; (c) hogy
mások viselkedése közvetlenül felzaklathatja az embert.
Amint belátják, milyen ésszerűtlenek ezek az elképzelések, a szokásaik is
megváltoznak — előnyükre.
Megtanulták, hogyan viselkedik a féltékeny és kisajátító természetű ember. De
nem annak születtek. És "természettől fogva" sem ilyenek. Sose mondják: "Ilyen
vagyok, ilyen a természetem. Nem tehetek róla. Mindig is féltékeny voltam."
Inkább azt mondják: "Azt tanultam, hogy osztályozzam, hogy a viselkedésemmel
minősítsem magam. Elhittem, hogy nekem kell a legkülönbnek lennem. Megtanultam
azzal mérni magam, hogy mások mennyire fogadnak el. Tehát ha elemzem ezeket a
gondolatokat, és meggyőződöm róla, milyen butaságok, elvetem a féltékenység
rossz szokását."
Ugye, hogy van remény? Látják, hogy a lelki béke karnyújtásnyira van? Hogy is
veszíthetnék el bátorságukat ilyen felismerések birtokában? A pszichiáter számtalan
emberrel találkozik, aki esküszik rá, hogy korábban neurotikusán féltékeny volt, de
már nem az. Nem lep meg, mert ugyanezt hallom másoktól a dühvel kapcsolatban:
18
azt hitte, sose tud úrrá lenni rajta ("mert vörös hajú, mert ír"), vagy a lustasággal
kapcsolatban ("mert sose tudta fegyelmezni magát").
Igenis tudunk változtatni a viselkedésünkön. A féltékenység pedig viselkedésmód.
Szokás. Meg tudjuk változtatni, csak ismernünk kell az okait, és ha fel akarjuk venni
vele a harcot, meg kell dolgoznunk érte.
Ne féljenek, közeleg a szabadulás órája!
Ha szeretnének megszabadulni a féltékenységtől és a kisajátítás vágyától, meg
kell tanulniuk, mit mond a modern pszichológia a legfrissebb technikákról. Először is
tudniuk kell, hogyan lettek féltékenyek, és tudniuk kell azt is, mit tegyenek vele: csak
ekkor nyerhetik vissza lelki nyugalmukat, csak így gyógyulhatnak be a féltékenység
okozta sebek. Ehhez viszont meg kell tanulniuk az érzelmi élet ábécéjét. Lehet, hogy
olvastak már az érzelmi élet zavarairól, de nem árt, ha felfrissítik emlékezetüket. Baj
nem származik belőle.
Alapjában véve kétféle fájdalmat észlelünk: fizikai és lelki fájdalmat. A fizikai
fájdalom közismert és látható módokon nyilvánul meg: törött csontok, kifolyt vér,
felhorzsolt bőr s más hasonló jelek kísérik. A lelki fájdalom mélyen bennünk lakozik,
és nincs a fentiekhez hasonló, fizikai megnyilvánulása.
Ha ököllel támadnak valakire, meg tudja állapítani, ki okozta a sebesülést. Nem
saját maga tette, nem én sebesítettem meg, nem is a nagynénikéje. Hanem az a
pasas. Fájdalmát egy ököl okozta, s nemigen tud mit kezdeni vele, legfeljebb ellátja a
sérülést, s várja, hogy az idő meghozza a gyógyulást.
Tegyük fel viszont, hogy nem ököllel támadnak rá, hanem szavakkal. Mondjuk,
szitkokat szórnak rá. Hogy esik neki? Fáj? Valószínűleg. Ezt már lelki fájdalomnak
nevezzük, hisz fizikailag nem esett baja. Nem vérzik, nem tört csontja, nincsenek
zúzódásai.
De ha nem a csúnya szavak okozzák a fájdalmat, akkor mi? A saját szavai, a
saját gondolatai, az önreflexiói okozzák. Ha a becsmérlő megjegyzéseket követően
bizonyos fájó megállapításokat tesz, akkor ezek a fájó megállapítások nagy lelki
fájdalmat okozhatnak neki, ami depresszió, bűntudat, kisebbrendűségi komplexus,
düh, félelem vagy féltékenység formájában nyilvánul meg.
Vizsgálják meg ezt a megállapítást alaposan, mert megváltoztathatja az életüket.
Ha elhatározzák, hogy nem hisztérikusan gondolkodnak, hanem ésszerűen, a
logikus, racionális gondolkodás védelmet nyújt az efféle lelki fájdalmak ellen.
A féltékeny ember irracionálisán gondolkodik
1. Csak akkor vagyok valaki, ha szeretnek.
Ostobaság. Ki állítja ezt? Csakis ön, a féltékeny ember, más nem. Pedig ha
elfogadja magát olyannak, amilyen, védettséget nyer, még akkor is, ha mások nem
fogadják el. Hát kisgyerek ön, hogy szeretetre van szüksége? És ha a partnere
meghalna, mi történne önnel? Elpusztulna? Nem lenne képes — a gyász
természetes idején túl — továbblépni? Dehogynem. A gyermekkor után már nincs
szüksége szeretetre — ami nem jelenti azt, hogy a szeretet nem szépíti meg az
életet.
Aztán meg miért hiszi, hogy épp annak a bizonyos személynek a szeretetére van
szüksége? Hiszen élete nagyobb részét úgy élte le, hogy nem élvezte ezt a
szeretetet. Ha huszonegy éves korában lett szerelmes, fel kell-e tételeznünk, hogy
előtte végig szerencsétlennek érezte magát? Valószínűlég évekig jól megvolt, mielőtt
19
szerelme feltűnt az életében. S ha netán most elhagyná, még évekig jól fogja magát
érezni.
Végezetül pedig, miért ragaszkodik hozzá, hogy mással bíráltassa el, mennyit ér?
Netán olyan szakértő lett a szeretett lényből, aki az ön érdemeit, értékeit hivatott
elbírálni? Egyetemi diplomát szerzett az emberi lények osztályozásából? Nem
ismerek ilyen tantárgyat.
Ha alaposan belegondol, abbahagyja ezt a neurotikus szöveget: "Senkise vagyok,
ha nem szeretnek."
2. Enyém vagy, tedd, amit parancsolok.
A féltékeny és kisajátító emberek egyik legveszélyesebb tévhite az, hogy ha
valakivel egyszer kölcsönösen kifejezésre juttatták szeretetüket, akkor ez az ember
jóformán már személyes tulajdonuk. Ha pedig egyikük ráébred, hogy érzései
megváltoztak, máris felbukkan ez az infantilis, beteges gondolat — mármint hogy az
egyik fél birtokolja a másikat ("összeházasodtunk, tehát enyém vagy").
"Én váltottam ki a jogosítványt, én etetlek, én ruházlak, én fizetem a lakbért, az
orvost, én keresem a pénzt. Testestül-lelkestül az enyém vagy." így a férj.
"Gyerekeket szülök neked, főzök, mosok, takarítok rád, föláldozom magam érted
meg a gyerekekért. Igenis jogom van a társaságodra, a hűségedre, a keresetedre, és
a szeretetedre. Más nőnek nincs joga hozzád." így a feleség.
Senki se birtokolja a másikat, még ha az ország törvényei lehetővé teszik is. Az
ilyen törvény rossz, mindig is az volt. Sajnos a rabszolgaság fogalma még nem halt
ki, s talán nem is fog. Oly könnyű azt hinni, hogy az oltárnál tett eskü életfogytiglani
ítélet. De nem az, és ne is legyen.
Az érzelmi kapcsolat nem több és nem kevesebb, mint két egyén megállapodása,
akik bizonyos feltételeket teljesítenek a kapcsolat fönnmaradása érdekében.
Szerződés, amelyben kötelezik magukat, hogy egymás mélyről fakadó vágyait és
szükségleteit kielégítik, amíg mindkettejük így akarja. Ha valamelyik fél fel akarja
bontani a szerződést, senki és semmi meg nem akadályozhatja. A működőképes
házasság című könyvemben ismertetem elméletemet a szerelem kölcsönösségéről
és a házasság üzleti alapjairól. A lényege az, hogy a házasság hasonlít a
munkavállaláshoz, és hogy mindenkinek jogában áll otthagynia a munkahelyét akkor,
amikor akarja.
Mindegy, mennyit adott bele a kapcsolatba, akkor sincs joga megkövetelni a
másik féltől, hogy fenntartsa. Nem számít, hogy éveket áldozott rá, nem számít, ha
megcsalták, ha el akarnak válni öntől: akkor sincs erkölcsi jogcíme arra, hogy
megakadályozza a kapcsolat felbontását. Nem kötelező jónak lenni. Nincs igazság a
földön, s a partnerének nem kötelező tisztességesen viselkednie. Ha önt becsapták,
ne hajtogassa azt, hogy ilyen nincs, nem ezt érdemelte. Inkább kössön
kompromisszumot a helyzetet előidéző frusztrációkat illetően, vagy költözzön el,
vagy váljon el. Minek ragaszkodik olyan alkalmazotthoz, aki nem akar önnél
dolgozni? Miért erősködik, hogy partnere nem hagyhatja el, mikor annak semmi
kedve maradni? Jobb megszabadulni az ilyen embertől: ön is jobban jár, meg a
partnere is.
Nem hiszi? Nos, mit szólna hozzá, ha valaki azt mondaná: "Ha nem lehetsz az
enyém, inkább senkié se légy. Ha elhagysz, megöllek"! Ezek nem puszta szavak. Ez
már életveszélyes fenyegetés.
Ha így gondolkodik, akkor súlyos a baj, s jobb lesz, ha komolyan veszi. Ne higgye,
hogy úgy birtokolhatjuk embertársainkat, ahogy házat, ruhát vagy kocsit lehet
birtokolni.
20
Ne higgye, hogy az ilyén neurotikus ragaszkodás kedvessé teszi annak
szemében, aki szabadulni akar öntől. Partnere nagy valószínűséggel azért akarja
elhagyni, mert ön agyonnyomja, kisajátítja, uralkodik rajta, mint egy börtönőr. Nem
csoda, ha a kapcsolat felbomlik.
Ne higgye, hogy — a gyermekkorból kinőve — szüksége lenne bárkire.
Természetesen a partnere fontos önnek. De ésszerűtlen azt állítani, hogy (a)
meghal, ha elveszíti szerelmét, (b) partnere nélkül ön értéktelen ember, és (c) sose
talál másik szeretőt.
Ha az effajta tévhitet nem veszi készpénznek, akkor talán elindul azon az úton,
hogy ismét értelmes lényként viselkedjék, akit szerelme ismét vonzónak talál, és vele
akar maradni.
3. Meg kell kapnom, amit akarok. Engedelmeskedj nekem, mert így igazságos és
jogos.
Nem, nem szükséges, hogy mindig önnek legyen igaza. Természetesen
megérdemli, hogy méltó jutalmat kapjon. Ez viszont nem jelenti azt, hogy
szükségszerűen jár önnek az igazság. Például helyes és illő, hogy házastársa
értékelje az önfeláldozását. Helyes és illő elvárás, hogy erőfeszítéseit értékeljék.
Hisz ön senkivel sem szokott kikezdeni társaságban, és nem nézi levegőnek a
partnerét, ha az együttlétre vágyik. Következésképp úgy érzi, a másik fél köteles
mindent ugyanígy viszonozni.
Ez követelés, és ez már neurotikus. Miért kellene a szerelmének is
tisztességesnek lennie, csak mert ön is az? Vajon nem áll-e jogában bárkinek, hogy
éretlen és önző legyen? Valamennyiünknek szíve joga, hogy ne legyen igaza, hogy
ostoba, tapintatlan és tökéletlen legyen. Nem valami szép dolog, viszont
mindenkinek joga van emberinek lenni.
Vajon ezzel azt sugallom, hogy amennyiben nem tiltakozik hevesen az efféle
viselkedés ellen, akkor el kell fogadnia a tapintatlan viselkedést?
Szó sincs róla. Nem kell elfogadnia. De ne dühödjön föl az illető önző viselkedése
miatt, hanem csillapodjék le, aztán tegyen határozott, ésszerű lépéseket a probléma
megoldásának érdekében.
Tegyük fel, hogy férje fölveszi a telefont, és nem mondja meg, kivel beszél. Ne
haragudjon meg érte, adja meg neki a jogot, hogy ilyen bután titkolózzék. Csinálja ön
is ugyanezt. Vagy menjen ki a szobából, vagy ne is törődjék vele. Vagy csináljon
valami mást. De ne pukkadozzon a féltékenységtől. Ennél rosszabbat nem is tehetne.
A féltékenység legyőzésében kulcsszerepet játszik a düh, a bosszúság és a
felindultság kordában tartása, olyannyira, hogy e komoly érzelmeket illetően
részletesebb magyarázattal kell szolgálnom. A dühöt az önvád után a második
legsúlyosabb problémának tartom. Ha úrrá akar lenni ezen a pusztító érzésen,
kétfajta készséget kell elsajátítania. Először is béküljön meg önmagával (ne gyűlölje
magát a gyengeségei miatt, bármily súlyosak, bocsássa meg magának). Másodszor,
bocsássa meg mások gyengéit.
Tanulja meg, hogy sose vádaskodjon. Se magát ne vádolja, se másokat. Az
önvád az, ha valaki nem fogadja el a hibáit és egyben önmagát mint emberi lényt
sem. Ez minden esetben (1) bűntudathoz, (2) kisebbrendűségi érzéshez és (3)
depresszióhoz vezet.
A mások elleni vád az, amikor visszautasítjuk tarthatatlan viselkedésüket, de
egyben őket magukat is, mint emberi lényeket. Ez (1) dühhöz, (2) bosszúsághoz, (3)
gyűlölethez és (4) gyakran felsőbbrendűségi érzéshez, beképzeltséghez vezet.
21
Ha megszabadul a vádaskodástól, akkor mindezen fájó érzésektől is
megszabadul. Tanulja hát meg ezt a leckét, és tanulja meg jól. Ez egyike a
legfontosabb lélektani ismereteknek, melyet elsajátíthat.
A düh kifejlődésének hat fokozata van. (Részletesebb magyarázatát lásd:
Nyugalom! Hogyan kezeljük a frusztrációt és a dühöt című munkámban.)
(1) "Akarok valamit. A teljes odaadásodat akarom. Nagyon fontos akarok lenni
neked."
Eddig rendben is lenne. Nincs semmi baj. Kívánni egészséges és kellemes.
(2) "Nem kaptam meg, amit akartam, ezért csalódon vagyok. Szerinted nem én
vagyok a legkiválóbb ember. Mások társaságát éppúgy vagy még jobban élvezed,
mint az enyémet. Ez nem tetszik."
Még ez is rendben van. Még nem jelent meg a düh. Volt egy kívánsága, ami nem
teljesült, tehát ön csalódott, de nem dühös. Ilyesmi már sokszor megtörtént az
életében, példának okáért eleredt az eső, amikor kirándulni ment, vagy nem bukkant
kincsre, vagy nem lett világsztár.
(3) "Szörnyű és borzasztó, hogy nem kapom meg, amit akarok. Utálom a
konkurenciát. Ha elveszítem a jóindulatodat, az rosszabb, mint a halál. Ha nem én
vagyok az életedben a nagy ő, akkor senki vagyok."
Ez már a kritikus pont, itt vált át a normális, egészséges viselkedés neurotikusba.
Pedig ha nem tartaná csalódását elemi csapásnak, akkor nem volna ennyire
fölzaklatva. Gondolja át alaposan, s majd belátja, hogy nincs szüksége teljes
jóváhagyásra, és hogy a konkurencia voltaképp jót tehet a kapcsolatuknak.
(4) "Ne húzd keresztül a számításaimat. Muszáj, hogy az történjék, amit én akarok.
Ne érdekeljen senki és semmi más. Elvonják a figyelmedet. Nem érdekel, mit
akarsz. Csak az érdekel, amit én akarok."
Most már kezd elviselhetetlen diktátorrá válni, mivel azt hiszi, igaza van. Úgy
viselkedik, mint egy kisgyerek, aki összetéveszti az akarom-ot a szükségem van rával.
(5) "Rossz vagy, mert csalódást okozol nekem. Ha ilyen rosszul viselkedsz, ha
megcsókolsz másokat, ha táncolsz és nevetgélsz velük, sőt, velük is ebédelsz,
nemcsak azt vetem el, amit csinálsz, hanem téged, magadat is. A cselekedeteid
és te: egy és ugyanaz."
Akármekkora csalódást okoz önnek valaki, attól még nem szabad rossznak
kikiáltania. Az emberek azért viselkednek rosszul, mert: (a) gyarlóak (s nem tudják
elsajátítani a helyes viselkedést); (b) tudatlanok (s alkalmuk sem volt elsajátítani a
hibátlan viselkedést); vagy (c) fel vannak dúlva (és zaklatott állapotban nem tudják
hasznosítani a tanultakat).
22
(6) "A rossz ember büntetést érdemel. Verést, szidást, szigorú büntetést érdemelsz,
hisz rossz vagy. Ha majd én is rosszul bánok veled, talán megjavulsz."
Az erőszakos viselkedés nem vált ki szeretetet és megbecsülést. Általában ki nem
állhatjuk azokat, akik rendre esztelenül viselkednek. Más az erély, és más a
brutalitás, a kegyetlenség vagy a szigorú kritika. Akitől megtagadjuk az érzelmi
fejlődés alapvető szükségleteit, attól nem várhatjuk el, hogy erős, szilárd
egyéniséggé fejlődjön.
Valahányszor elveszíti hidegvérét, tekintse át ezt a folyamatot, s próbálja
mihamarabb megállítani. Minden egyes dühös incidens után tanulmányozza ezeket a
fokozatokat, s ha arra kerül a sor, hogy nemtetszését kell kinyilvánítania valakivel
vagy valamivel kapcsolatban, akkor tegye méltányosan, nemesen és határozottan.
4. Bolondot csináltál belőlem.
Ilyen nincs. Bolondot csak abból lehet csinálni, aki annak hiszi magát. Ne érezze
magát nevetségesnek, ha a barátai kinevetik, mert a felesége megcsalja. Ön semmi
rosszat nem tett. Akkor hogy lehetne bolond? A feleségének kell önvizsgálatot
tartania, neki kell szembenéznie a lelkiismeretével. Ez az ő problémája. Ne feledje:
csak azt lehet felzaklatni, aki hagyja magát.
Ha férje minden jól esztergált boka vagy jól kitömött pulóver láttán füttyent egyet,
ne vágja a szemébe, hogy bolondot csinál önből. A legtöbb ember szemében saját
magát járatja le. De ne izgassa föl magát az ő otrombasága miatt. Engedje el a füle
mellett, vagy csinálja vele ugyanazt, vagy szép nyugodtan szálljon ki az autóból és
menjen haza taxival. Menjen az esti programra a saját kocsiján, így ha szükséges,
menet közben is lehet módosítani a programon.
De bármit is tesz, ne veszítse el a hidegvérét, s ne alacsonyítsa le önmagát azzal,
hogy azt hiszi, férje hülyét csinált önből. Ha tiszteli önmagát, akkor sérthetetlen lesz
mások kicsinyes és aljas cselekedeteivel szemben.
5. Sose leszek többé szerelmes.
Amikor észreveszi, hogy szerelme eltávolodik öntől, nyomós érvet talál a
feldúltságra: attól fél, hogy egész életére egyedül marad és eztán már senki se fogja
szeretni. Igaz, hogy ez fölöttébb kellemetlen lenne, de vajon olyan tragikus is, mint
ahogy legtöbben képzelik? Ilyeneket szoktak mondogatni maguknak az emberek:
"Évek óta nincs senkim. Lassan már azt is elfelejtem, hogyan érintkezzem az
emberekkel. Aki hozzám illene, az már mind foglalt. Csak olyan van, aki senkinek se
kell. Hogyan találjak új, vonzó társat most, hogy már elmúlt a fiatalságom? Nem
vagyok mai csirke, s az emberek sima bőrű, jó alakú, fiatal partnerre vágynak."
Nem csoda, ha megriad, amikor feszültségek támadnak a házasságában. És ha a
jövő valóban ilyen sivár, nincs kizárva, hogy kisebb összeroppanással kell számolnia.
De várjon! Nézzük csak meg közelebbről az efféle megállapításokat.
Évek óta nem volt randevúja, és kijött a gyakorlatból. Talán nehéz lesz
visszakerülni a forgalomba, de ha szán rá némi időt, akkor meg tudja szervezni a
társas életét. Találkozik egy sereg emberrel — munkahelyen, barátoknál, klubokban,
társaságban, vagy véletlenül. Nem az a fontos, hogyan, a lényeg az, hogy találkozik.
Az elvált emberek többsége néhány éven belül újra házasodik. Ezt ne feledje, s
akkor majd nem érez olyan pánikot, ha társa otthagyja.
6. Mindenki nős (férjnél van), aki hozzám illene.
23
Ez csak a látszat, de nem a valóság. Végül is manapság a házasságok 30-50
százaléka válással végződik. Az elváltak általában csak néhány évig élnek egyedül.
Tehát ha keresi a kapcsolatokat, előbb- utóbb találkozik majd valakivel, aki éppolyan
szeretetre méltó ember, mint ön. Gondolt már rá, hogy a többi elvált valószínűleg
ugyanígy érez, és épp önről képzeli, hogy egyike az elérhetetleneknek?
7. Már nem vagyok fiatal. Hogy tetszhetnék valakinek, amikor már oda a
hamvasságom, a csinosságom?
Bizonyos mértékig igaza van. De ez az érvelés nem áll meg a lábán, legföljebb
csak kivételes esetekben. Ami az elmúlt években megesett önnel, az megesett
másokkal is. De ha aggasztják a felesleges dudorok, fogjon bele egy jó kondicionáló
programba, és fogyókúrázzon. Könnyen megeshet, hogy olyan karcsú és
egészséges lesz, amilyen még fiatalkorában sem. Verje ki a fejéből, hogy naftalinba
kell tennie magát, mivel elmúlt negyven- vagy ötvenéves. Ismerek olyanokat, akik
elmúltak már ötvenévesek, mégis hét percen belül futják a mérföldet, és
egyvégtében lenyomnak ötven fekvőtámaszt. Többen közülük fiatalabb korukban
nem voltak képesek rá.
Amit vesztett fizikai vonzerőben, bizonyára pótolja annál sokkal vonzóbb
személyiségvonásokkal. Mivel idősebb, valószínűleg bölcsebb, türelmesebb,
megértőbb. És minden bizonnyal tapasztaltabb, mint valaha. Többet utazott, jobban
tud alkalmazkodni, járatosabb az élet és a világ dolgaiban. Sok mindenről kiválóan el
tud beszélgetni, és most már nevet, nem vihog. ízlése érettebb, olyannyira, hogy
még ha megpróbálná is, nemigen érezné magát jól egy sokkal fiatalabb partnerrel.
8. Nincs, aki pótolhatná a régi partneremet.
Valóban? Ezt meg honnét a csudából veszi? Kristálygömbből jósol?
Jövendőmondó képességekkel rendelkezik?
Ennyi erővel mondhatná azt is, hogy új szerelme minden eddigit felül fog múlni.
Nem garantálhatom, hogy így lesz. De vajon nem javulnak-e az esélyek a
gyakorlattal és a tapasztalattal egyenes arányban? Ez a szabály a magatartás majd
minden vonatkozásában érvényesül, miért ne érvényesülne itt is?
Ez mind ön mellett szól, s mégis depressziós? Pedig most többet tud nyújtani a
partnerének, mint bármikor. Bárki jól járna önnel, keresve se lehetne jobbat találni,
és még facér is.
Képzelje el, hogy épp most csábították el a szerelmét. Nagyon szomorú és
féltékeny. Nem tud se enni, se aludni, se dolgozni, mert gondolatait teljesen kitölti ez
a tragédia. Semmi se hoz megkönnyebbülést: se az ital, se az utazás, se a sírás, se
az, hogy kiönti a lelkét a legjobb barátjának. Rögeszmésen egyre csak azon jár az
esze, hogy mennyire megalázták, hogy sose fogja már szeretni senki, s hogy
belebolondul. Nincs olyan órája a napnak, amelyben ne foglalkoztatnák ezek a
boldogtalan gondolatok. Ilyen a rögeszme természete.
A rögeszme olyan gondolat, amelytől nem tudunk megszabadulni. Lehet kellemes
természetű is, például amikor valaki állandóan arról fantáziál, hogy valamely vágya
beteljesül. De lehet fájdalmas is, mint amilyenekről az imént szót ejtettem. Mindkét
fajta rögeszme annyira bele tudja magát fészkelni az ember gondolkodásába, hogy
nincs ideje a bevásárlással vagy millió egyéb napi teendőjével törődni. Szétszórt
lesz, dolgozni se tud jól, hisz az ilyen gondolatok harapófogószerűen szorítják az
agyát.
Két módon lehet úrrá lenni az efféle lelki folyamatokon. Először is gyökereiben
nem lehet támadni azt a mélyben megbúvó irracionális filozófiát, amely tápot ad az
24
aggályoskodásnak, a vészmadárságnak. Először próbálkozzon meg ezzel a
módszerrel, s alkalmazza gyakran, nehogy erőt vegyenek önön az efféle gondolatok.
Ezt azonban sokan nehéz feladatnak érzik. Egy másik, újabb keletű módszer, mely a
tanuláslélektan területéről származik, nem a gyökereinél veszi célba a problémát,
hanem a tüneteit irtja. Először ez utóbbi módszert ismertetem, melyet
gondolatstopnak nevezhetnénk, majd elmagyarázom, hogyan lehet hiedelmeink
rendszerének egyes elemeit megváltoztatni.
Debora Phillips a Hogyan ábránduljunk ki szerelmünkből című könyvében
kifejezetten a féltékeny személyiségre alkalmazza a gondolatstop technikáját.
Valahányszor erőt vesznek önön az efféle lehangoló gondolatok, azonnal mondja
magának: "Stop." Mondja gondolatban, vagy mormolja halkan, de ha azt hiszi,
hatásosabb, mondja hangosan. Utána azonnal gondoljon valami kellemes jelenetre,
kedves emlékre, vagy boldog ábrándra. Idézze föl részletesen, míg jobban nem érzi
magát, aztán térjen vissza napi teendőihez. Ha a rögeszme rögtön visz- szatér,
ismételje meg az eljárást. Csinálja egész nap, valahányszor gyötrő gondolatai
támadnak. Vezessen feljegyzéseket. Látni fogja, hogy a napi összesítések rendkívül
eltérő képet mutatnak. Ne csüggedjen el. Folytassa csak a figyelemelterelés
technikáját, s majd meglátja: néhány héten belül már javulást észlel.
Mellesleg, ha csak egyetlen kellemes gondolat tölt el bennünket, az könnyen
unalmassá válik. Legyen kéznél legalább féltucat kellemes rögeszméje, hogy
változatosságot vigyen álmodozásába.
Milyen a kellemes rögeszme? Bármi lehet, attól kezdve, hogy előkelő étteremben
vacsorázik, odáig, hogy hűvös tavaszi reggel fehér lovon lovagol a zöld mezőn
valahol Írországban. Vagy mit szól egy olimpiai bajnoksághoz, vagy ahhoz, hogy az
eső szemerkélését hallgatja az erdő közepén? Mindig megkérem pácienseimet,
válasszanak ki egy-egy békés jelenetet, s tudják, mi a leggyakoribb? A nyaralás.
Gyönyörű vidéken autóznak, tengerparton süttetik magukat. Ez azonban egyéni
dolog. Válassza ki, ami önnek legkellemesebb. Nehéz elveszíteni a béketűrésünket,
ha valami kellemes tárgyra összpontosítjuk gondolatainkat. Nem lehet egyszerre
megnyugtató és örömteli, illetve rémisztő dologra gondolni.
A féltékeny ember önmagát kínozza azzal, hogy szeretete tárgyát száz méter
magas piedesztálra emeli. Ez bálványimádáshoz vezet. Még ha kivételes emberekről
van is szó, nem érdemlik meg, hogy istenek és istennők közt tanyázzanak. És persze
ha így történik, elvesztésük bizony kínzó fájdalmat okoz.
Hogyan lehet csillapítani ezt a fájdalmat? Ha őszinte önmagához. Legyen realista.
Nincs tökéletes ember, senki sem annyira szép vagy annyira nélkülözhetetlen,
amilyennek ön a partnerét hiszi. Ez képzeletének szüleménye. Szállítsa le a földre, a
többi közönséges halandó szintjére. Hagyja abba a dicsőítést: ki hiszi, hogy partnere
félisten, akinek semmi hibája nincs, aki sose kicsinyes?
Legyen őszinte hozzá is, önmagához is. Nézze valódi mivoltában, s ne csak szép
és csodálatra méltó vonásait lássa. Szerelme is csak ember, s nincs ember, aki ne
osztozna fajtája fogyatékosságaiban, ostobaságaiban és esendőségében.
Ha hűtlen szerelmét ilyen szemmel nézi, akkor önkéntelenül is kisebbnek érzi a
veszteséget. Ha viszont nem válik be ez a módszer, menjen egy lépéssel tovább. Ne
csak a negatív tulajdonságait vegye számba, hanem képzelje el nevetséges
szituációkban is.
Partnere ad a külsejére, szeret öltözködni? Akkor képzelje el, hogy hasra esik a
sárban. Nézze csak, ahogy fölkászálódik, csöpög a sár az orra hegyéről, szép ruhája
rátapadt, csorog belőle a mocskos lé.
25
Vagy partnere a társaság lelke? Fontoskodik, előadja magát? Vagy gáncsoskodó,
állandóan hibát keres önben is, másokban is? Akkor képzelje el, ahogy a képébe
vágódik egy habostorta. Mulatságos? Hát persze! Ártatlan szórakozás, hisz csak az
ön képzeletében játszódik le.
Előbb már rámutattam, hogy a féltékeny, birtokolni vágyó ember egyik legnagyobb
baja, hogy kishitű. Ha versenyhelyzetbe kerül, akár rokonokkal, akár barátokkal, sőt,
akár a gyerekeivel, a féltékeny ember mindig biztosra veszi, hogy veszít. Röviden:
nincs önbizalma, így nem hiszi el, hogy akár a leggyöngébb ellenféllel szemben is
győzni tudna.
A kishitűség abból fakad, hogy nemigen tiszteli önmagát. Ha jobban tisztelné,
kevésbé félne másoktól. Egyik legsúlyosabb problémája tehát az, hogy nem tudja
elfogadni magát olyannak, amilyen.
Hogyan lehet ezt megtanulni, hogyan lehet megbékélni a görbe orral, a
karikalábakkal, a kopaszsággal, a kiálló fogakkal, a gyerekes dühkitörésekkel, az
egyszerű neveltetéssel és kismillió egyéb hibával? Úgy, hogy önmagunktól mint
személyiségtől különválasztjuk ezeket a vonásokat, tulajdonságokat és sajátságokat.
Ahogyan elvetjük a lyukas cipőt, de nem a lábunkat, ugyanúgy elvethetjük egyes
vonásainkat, de nem egész mivoltunkat.
Megtörténhetne-e, hogy hiányzik önből az önbecsülés, ha nem minősítené le
önmagát oly gyakran? Ugye, nem? Nos, próbálja ki!
De közelítsük meg a dolgot másfelől is. Akik könnyen megijednek, akik bűnösnek,
alsóbbrendűnek érzik magukat, azok majdnem mindig kétféle osztályzatot adnak
minden megnyilvánulásukra. Az elsővel azt osztályozzák, amit cselekedtek, a
másodikkal önmagukat mint embert. Az elbizonytalanodást, a féltékenységet mindig
a második osztályzat okozza.
Például ha rosszul táncol, nagyon helyesen úgy ítéli meg, hogy táncból bukásra
áll. Ha bosszantja a gyerekét, ha kiabál vele, s ezzel megkeseríti a napját, akkor
joggal adhat magának elégtelen osztályzatot szülői minőségében is.
Ha most elhatározza, hogy kijavítja a jegyeket, és táncórákat vesz, vagy megtanul
türelmesebben bánni a gyerekével, akkor szép lassan először elégségesre, aztán
közepesre vizsgázik, végül elérheti a legjobb osztályzatot is.
Iskolai éveiből már ismerős ez a rendszer. Néha jelentős javulást ért el, néha
semmit. Végül a kapott osztályzatból megtudta, hogyan áll olvasásból, helyesírásból
vagy matematikából.
Sajnos, a legtöbben nem elégszenek meg ennyivel. Úgy döntenek, hogy egész
emberi mivoltukra is jár osztályzat. S itt kezdődik a baj. Mert ha valaki azt hiszi, hogy
elégtelen tánctudása miatt emberként is bukásra áll, akkor nem érzi jól magát a
bőrében. S ha nincs megelégedve önmagával, mert gyerekeivel nem úgy bánik,
ahogy szeretne, akkor bűntudata, kisebbrendűségi érzete támad. Azok a jegyek
bizonytalanítják el, melyeket emberi mivoltára ad magának. És ha nap nap után
győzködik, hogy őbenne nincs semmi jó (ahelyett, hogy csak annyit állapítana meg:
vannak bizonyos fogyatékosságai), akkor óhatatlanul elhiszi, hogy mások is értéktelennek
tartják.
Hagyja abba az önosztályozást. Sose legyen önmaga bírája. Mindig csak a
cselekedeteit bírálja, függetlenül attól, hogy mások is ezt teszik-e vagy sem. Akkor
sose gyűlöli meg önmagát.
Fogadja el magát hibáival együtt — persze, ha egy mód van rá, változtasson
rajtuk. Ha viszont nem tudja kijavítani őket, akkor fogadja el önmagát tökéletlennek,
akit azonban nem szabad pocskondiáznia fogyatékosságai miatt.
26
"Szeresd felebarátodat mint tenmagadat" — erre oktattak bennünket mindig. Az
emberek többsége azonban, ha valóban úgy szeretné felebarátait, mint önmagát,
akkor nekiállna és jól ellátná a bajukat.
Mindig a cselekedeteit bírálja — akár jóról van szó, akár rosszról —, s ne
önmagát. Nincsenek a földön jó vagy rossz emberek. Csak emberek vannak, akik jól
vagy rosszul cselekszenek.
Ezt jelenti önmagunk elfogadása. így tudunk felépíteni egy önképet, mellyel együtt
lehet élni.
Na és ha partnere megcsalja?
Egyszer egy asszony megkérdezte, tudok-e segíteni azokon, akik felfedezték,
hogy társuk hűtlenkedik. Mert vele ez történt, és szeretné tudni, "normális-e, hogy
depressziós vagyok, hogy elbizonytalanodtam, hogy úgy érzem, megaláztak,
lealacsonyítottak". Mint elmondta, olyan biztonságban érezte magát a
házasságában, hogy most elveszítette önbizalmát és önbecsülését is. Bizalma
elpárolgott, azt fontolgatja, hogy kölcsönkenyér visszajár, úgy érzi, elárulták, sérelem
érte, és féltékeny.
A fenti beszámoló nagyon is ismerős. A hölgy teljesen normálisan viselkedik.
Csakhogy ezzel a viselkedéssel öngólt rúg. Azt tanácsoltam neki, hogy legyen
kevésbé normális, viszont egészségesebb. Hogy miképpen: íme a recept.
Először is nem szabad önmaga fölött a társa cselekedeteinek fényében ítélkeznie.
Miért érzi magát hirtelen értéktelennek? Mennyire változott meg ő maga? Mit tett ő,
ami ennyire helytelen? A férjének van viszonya, nem őneki. Miért kínozza hát magát
olyasmiért, amit a férje tett?
De mi van akkor, ha ő hajszolta bele a férjét? Nem valószínű. Lehet, hogy éveken
át csalódást okozott a férjének, de bizonyosra vehetjük, hogy férje is frusztrálta őt.
Nyilván időnként lehetetlenül viselkedett, a felesége torkára fojtotta a szót,
viselkedéséből áradt a visszautasítás. Az asszony mégsem birkózott meg a
problémával úgy, ahogy a férje tette.
Másodszor, a feleségnek nem szabad azt hinnie, hogy értéktelenebb, mert a férje
egy ideig mást szeret. Legtöbben kisebbrendűnek érzik magukat, ha szerelmük
elpártol tőlük. De miért? Aki azt hiszi, ez az asszony értéktelenebb azért, mert férje
mást szeret, az a férjet teszi meg a feleség bírájának. De mért határozná meg a férj a
feleség értékét azzal, hogy visszautasítja-e vagy sem? Netán szakértő lenne az
emberek megítélésében? Ki hatalmazta föl, hogy ő nyilatkoztassa ki felesége
érdemeit?
Valójában a feleség hordozza magában ezeket az ítéleteket. A másik nőhöz
hasonlítja magát, s tévesen úgy dönt, hogy ha a férje azt szereti, akkor ő nyilván
csökkentértékű. Ha használná az eszét, ennyi erővel arra a következtetésre is
juthatna, hogy a férje ízlése romlott el, amennyiben mást részesít előnyben. Mi a
bizonyíték rá, hogy nem így van?
Harmadszor, ezt az egész sajnálatos élményt orvoslásra szoruló problémaként
kell tekintenie. Nem szabad a szívére vennie férje viselkedését, hanem rá kell
ébrednie, hogy valami baj van a házasságával, oda kell figyelnie. És persze
majdnem mindig erről van szó. A harmadik fél felbukkanása általában a következő
két ok valamelyikének tulajdonítható: az egyik házastárs vagy megunta partnerét és
változatosságra vágyik, vagy pedig annyira frusztrálja a házassága, hogy másutt
keresi a boldogságot.
27
Utóbbi esetben az asszony hamarosan végére tud járni a dolognak, ha beszél
férjével, s megtudja, miért boldogtalan. Akkor megpróbálkozhat vele, hogy
visszanyerje férje tetszését, míg meg nem szűnik frusztráltsága. Ez nagy
valószínűséggel fokozza a férj szeretetét, s meggyorsítja a szerető kiiktatását.
Végül pedig az asszonynak meg kell tanulnia, hogy ne sajnálja magát, amiért ilyen
mostohán bánnak vele. Ha megtanulja, hogy ne dühöngjön és ne érezzen
bosszúvágyat férje hűtlensége miatt, akkor nagymértékben enyhíti kínjait. Ezt a célt
kell kitűznie maga elé. így fájdalma nem fokozódik, s a probléma pusztán a
hűtlenségre korlátozódik. De ha nem ez történik, akkor a feleség nemcsak a
csalódást okozó férjtől szenved, hanem még saját érzelmi zavaraitól is (depresszió,
düh, féltékenység). Jó, tudom, nem könnyű befolyásolni ezeket az érzelmeket, de ha
sikerül* az áldásos hatással lesz egészségére és lelki nyugalmára.
Leplezze féltékenységét
A féltékeny ember állandó panaszkodásával mérhetetlenül sokat ront a dolgán.
Nem elég, hogy rémületében még azt se tudja elviselni, ha partnere egyetlen
pillantást vet a másik nem valamelyik képviselőjére — képzeljék csak el, mennyivel
rosszabb, ha minden számba jöhető jelölt felbukkanását kommentálja.
Miért nem tudta ez az asszony elhallgatni gyanúját? Muszáj volt kifejeznie
érzéseit, pusztán csak mert voltak? Dehogyis. Valószínűleg minden áldott nap le kell
nyelnie egy csomó ostobaságot — a háztulajdonostól, a szüleitől, sőt még a
barátnőitől is. Ha érzéseit minden egyes alkalommal kifejezésre akarná juttatni, akkor
már rég kidobták volna a lakásából, kitagadták volna a szülei, és elhagyták volna a
barátnői.
Ugyanaz az ember, aki minden második ismerősével szemben — noha csak múló
érdeklődéssel viseltetik iránta — újra meg újra csodálatra méltó önfegyelmet tanúsít,
szitkokat szór arra, akit a legjobban szeret, vádaskodik, és csípős megjegyzéseket
tesz rá. Az itt következő beszélgetés másik résztvevője egy vonzó, de féltékeny fiatal
nő.
PÁCIENS: Elege m van abból, hogy tönkreteszem az életemet.
TERAPEUTA: Hogyhogy?
P: Nem tudok normális viszonyt kialakítani a férfiakkal. Borzalmas
féltékenységi rohamok jönnek rám. Teljesen kifordulok önmagamból.
Rendszerint van önuralmam, de mikor fel vagyok zaklatva, odáig fajul a
dolog, hogy valótlanságokkal vádolom őket, s noha tudom, hova vezet, nem
vagyok képes abbahagyni.
T: Mondjon rá példát. Mivel szokta őket vádolni?
P: Hogy más nőkkel szórakoznak. Hogy nem szeretnek. Hogy mással akarnak
foglalkozni — bármivel, ami eltereli a figyelmüket rólam —, s aztán ezen
lovagolok. Többen mondták már, hogy keresem a bajt, és ha nem találok,
akkor csinálok magamnak. Kutatok a barátom holmija közt, nyomokat
keresek. Alig várom, hogy valami rossz hírt halljak. Lehet, hogy nincs is
semmi rossz, de én megkeresem.
T: S akkor miket csinál?
P: Megvizsgálom a telefonszámlát. Kinyomozom, mikor telefonálhatott más
nőknek. Idegen számok után kutatok. Idegen üzenetek után.
28
T: Úgy érti, ha cseng a telefon és ő veszi föl, maga mindig azt hiszi, hogy egy
másik nő telefonál?
P: Igen, sokszor így van.
T: Es még milyen módon mutatja ki bizonytalanságát?
P: Ha egy férfi flörtölni kezd egy nővel, kijövök a sodromból.
T: Bárki legyen is az a férfi?
P: Ha a barátom.
T: És mit kell tennie ahhoz, hogy maga azt higgye, flörtöl?
P: Nehéz megmondani. Elég, ha úgy beszél, hogy fölzaklat.
T: Még az se kell hozzá, hogy a barátja megfogja a kezét valakinek, vagy
megcsókolja, vagy táncoljon vele?
P: Még az se, elég, ha csak több figyelmet szentel a másik nőnek, mint
nekem, ha túl sokat bámulja, meg ilyesmi, és akkor arra gondolok: miért
nem engem néz?
T: Hány barátját veszítette el így?
P: Ahogy visszaemlékszem, valamikor húsz-egynéhány eves koromban
kezdődött. Középiskolás koromban még két-három évig jártam egy fiúval,
míg meg nem untam. Aztán húszéves korom után másokkal kezdtem járni,
és akkor alakult ki ez a minta.
T: Milyen minta?
P: Hát, hogy összejövök valakivel, találkozgatunk, s végül elég komolyra fordul
a dolog. Aztán körülbelül egy hónap múlva elmegyünk egy házibuliba, s ott
ő valami olyasmit csinál, amitől fölborzolódnak az idegeim, kijövök a
sodromból, és elkezdek üvöltözni.
T: Ott, a társaság előtt?
P: Igen, még ott is. Aztán utána nekimegyek. Ezután az incidens után egy
hónappal megint történik egy ilyen, s nem telik bele fél év — ha addig
egyáltalán kibírta —, már az őrületbe kergetem. Nem múlik el hét, hogy ne
akadnék bele valamibe.
Az a fiú is, akivel utoljára jártam jó két évig, és össze akartunk házasodni —
vele is ugyanezt csináltam. És akkor ő tanácsolta, hogy forduljak
szakemberhez. Azt mondta: "Nem érdekel, mi lesz velünk, azt akarom, hogy
keress egy pszichiátert."
Már jó ideje tudom, hogy ezt kell tennem, de nagyon nehezen szántam rá
magam. Pedig szerettem volna. Emlékszem, már húszegynéhány éves
koromban is akartam, és most is, tegnap este azt mondja a barátom:
"Mindegy, mi lesz, ha szakítunk, az se számít, de neked szerintem élet-halál
kérdése, hogy tanácsot kapj valakitől."
T: Eljegyezték egymást ezzel a fiúval?
P: Tizenöt hónapja élünk együtt, az utóbbi hónapokban több megszakítással.
Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném. Gondoltam, elköltözöm,
lemondok róla. Nem vagyok benne biztos, hogy hozzám való. Olyasmit
csinált, amit akkor is kifogásolnék, ha sikerülne rendbe hozni magam. De
tudom, ha most elköltöznék, mert nem vagyok boldog, akkor megint
összeakadnék valakivel, és ugyanúgy végződne az is. Belefáradtam.
T: Hány kapcsolata bomlott így föl?
P: Legalább tíz.
T: Tíz, amióta elmúlt húszéves? Az évente átlag egy. Nyilván egy darabig
biztatónak látszottak ezek a kapcsolatok, aztán mind ugyanúgy ért véget:
féltékenységével és kisajátító törekvésével elriasztotta a férfiakat?
29
P: Igen. És épp azokat, akikkel komoly az ügy. Jártam már olyanokkal, akik
nem érdekeltek igazán, s végül abba is maradt a dolog. De akikkel folytatni
szeretném, akik érdekelnek, azokkal mindig így járok.
T: Tehát minél jobban szeret valakit, annál féltékenyebb, ugye?
P: Igen, így jártam Benny-vel is, akivel most együtt élek. Először nem nagyon
érdekelt. Amikor összejöttünk, eleinte azt gondoltam: mit akarok én ettől a
pasastól? Nem is izgat nagyon. De azért találkozgattunk. Elég rendesnek
látszott. Mind vonzódik hozzám, míg rá nem jön, hogy valami nem stimmel
nálam.
Most hallgassák meg, mit mondott ez a lány, amikor már hatodszorra járt
nálam.
P: Azóta, hogy utoljára itt jártam, nem is nagyon éreztem féltékenységet. Nem
tudom, mért, talán kezd összeállni, amit mond. Most már nem foglalkozom
annyit azzal a témával, hogy Benny meg a többi nő.
Péntek este együtt mentünk társaságba. Volt ott egy csomó lány, akikkel
beszélgetett, de láttam, hogy pontosan úgy kezeli őket, ahogy a férfiakat,
szóval, tudja, beszélgetőpartnerként. És én is beszélgettem másokkal, és
nagyon jól éreztem magam.
T: És mit mondott magának, amitől kevésbé veszedelmesnek érezte, hogy
Benny másokkal cseveg? Azelőtt nem így csinálta volna, ugye?
P: Hát ez valószínűleg attól függ, mit tapasztalok. Amikor legutóbb féltékeny
voltam, akkor is ebben a társaságban voltunk, és Benny fölállt, hogy kimegy
a fürdőszobába, én meg hozni akartam valami italt a barátnőmnek meg
magamnak. Elmentem Benny mellett, aki épp egy másik lánnyal
beszélgetett, és átölelték egymást. Nyilván már régen nem találkoztak.
Akkor tényleg nagyon féltékeny voltam, és feldühített, hogy csak fel kell
állnom a helyemről, máris rajtakapom valamin. De hát Benny már rég nem
látta a lányt, és csak barátok voltak, az ölelés is baráti volt, és tulajdonképpen
nem is izgatott.
T: Ez mikor történt? A közelmúltban?
P: Nem, van már három vagy négy hete. Akkor felhúztam magam, és össze is
szólalkoztunk miatta. Megkérdeztem tőle, mi az ábra. De ahogy most
visszagondolok rá, nem nagyon izgat.
T: Jó. És ha ma történne, hogyan reagálna?
P: Ó, hát azt mondanám: itt van egy lány, akit már régen nem látott. Jó
barátok. Nem nagy ügy.
T: Ezt gondolná?
P: Ezt.
T: És még mit kellene mondania, hogy egészen biztosan ne legyen féltékeny?
P: Nem tudom; nem hiszem, hogy még mást is kellene mondanom
magamnak.
T: Hát, ha megint elfogná a féltékenység, csak egy picikét — mondjuk, hogy
így van —, még mit kellene mondania magának, hogy kikeveredjen belőle?
P: Jó, átölelte azt a lányt —, na és? Vonzónak találja — na és? Nem nagy ügy.
Annyi vonzó ember van a világon.
T: "Nincs szükségem erre az emberre."
P: Úgy van. Kezdem ezt mondogatni.
T: Jó. "Nem halok bele, ha szakít velem és beleszeret ebbe a lányba."
30
P: így igaz.
T: így érzi már?
P: Igen.
T: "Nem lenne szép tőle, csalódást okozna, szomorú lennék." Igaz?
P: Aha.
T: De bele is halna?
P: Dehogy.
T: És azt jelentené, hogy többé már senki se szeretné?
P: Dehogy.
T: Akkor hol a nagy ügy?
P: Hát igen.
T: Lehet, hogy a barátja néha valóban a kelleténél jobban érdeklődik egyes
nők iránt. Bár többnyire nyilván ártatlan. De van, amikor tényleg vágyik
utánuk, jobban, mint maga után. És én azt szeretném, ha maga akkor se
lenne féltékeny.
P: Igen.
T: Ez a próbája. Szeretném, hogy ha a barátja netán valóban szakít magával,
akkor túljutna rajta, s meggyőzné önmagát, hogy nem dől össze a világ,
mert otthagyták. Hogy magával minden a legnagyobb rendben van,
függetlenül attól, hogy ... na?
P: ...hogy Benny szeret-e vagy sem.
T: Hogy szereti-e vagy sem, igen.
T: De az utóbbi időben nem is igen fordult elő olyasmi, ami felkeltette volna a
gyanúmat, úgyhogy talán ez nem is jó próba.
T: Nos, reméljük, nem is kerül rá sor. De ha mégis, hát akkor így kell kezelni
az efféle kételyeket. Belátja?
P: Igen.
T: "És ha jobban tetszik neki az a lány, mint én, hát túlélem, és kész. Attól,
amit ő csinál, én még nem leszek hitványabb. Nem vagyok liba. Túlélem.
Nem vagyok rossz nő." Mondja ezt magának, és akkor minden várható
visszautasítást kibír. Ha így gondolkodik, nem borul ki, nem lesz féltékeny.
Hogy is lehetne?
Ne vegye mások viselkedését személyes sértésnek
A féltékeny ember paranoid személyiségjegyeket mutat föl. Rendkívül érzékeny;
hajlamos arra, hogy mindig mást hibáztasson, magát soha; mások viselkedésébe
olyasmit magyaráz bele, amit senki más; feltételezett sérelmeit túlreagálja, s ez a
reagálás annyira nincs arányban kiváltó okával, hogy túllő a célon — mindez a
paranoid személyiséget fémjelzi. Aki ezt nem tartja ijesztőnek, az nagy bajban van.
Akárhogy is, sokkal több megértést kell tanúsítania mások iránt is és önmaga iránt is.
Nem a barátnőjét, a férjét vagy bárki mást kell pszichiáterhez küldenie. Elsősorban
neki van rá szüksége. A partnerének is segítségre van szüksége, de közel sem oly
mértékben, mint neki. Ha ezt belátja, azzal őszinteségről és érettségről tesz
tanúbizonyságot, nem pedig gyengeségről és sérült lelkivilágról. A tanácsadás során
az első lecke, melyet a lélektan tárgyköréből el kell sajátítania, az lesz, hogy nem
szabad mindent személyes sértésnek vennie.
Egy valamit értsenek meg: az emberek ugyanúgy viselkednek önökkel szemben,
mint bárki mással, akivel hasonló kapcsolatban állnak.
31
Ha valakinek pletykál a barátja a háta mögött, ne sértődjön meg. Legyen iránta
türelemmel, s hamarosan tapasztalni fogja, hogy más barátairól ugyanúgy pletykál.
Ha a felesége azt mondja, hogy útközben ne nézzen se jobbra, se balra, csak
egyenesen előre, akkor ne guruljon dühbe, inkább sajnálja. Az exférje vagy a régi
udvarlói is ilyen bánásmódban részesültek. Nyilvánvalóan egy meghatározott
magatartásminta érvényesül nála, s csak azt csinálja, amit szokott. Amikor az ilyen
személyiség a házastársával van együtt, féltékenysége azon csattan. Amikor az
anyjával, az apjával, a testvéreivel, a barátjával, a vőlegényével vagy az exférjével,
akkor rajtuk csattan az ostor.
Így van ez egyéb alkalmakkor tanúsított viselkedésével is. Ugye, mindenkinek
tetszik, ha az első találkozáskor partnere kedves és barátságos? Nos, ez is egy
magatartásminta. Természetes, hogy másokkal is barátságosan viselkedik. Ilyenek a
barátságos emberek. Nem azért viselkednek így, mert bizonytalanságot akarnak
kelteni a partnerükben, hanem mert ilyenek. Persze meg is változhatnak. Egyelőre
azonban el kell fogadni őket bosszantó hibáikkal együtt, aztán lehet csak okosan,
higgadtan változtatni rajtuk.
Például, akit idegesít, hogy felesége barátságos telefonbeszélgetéseket folytat a
férfikollégáival, ne vegye személyes sértésnek. Ne higgye, hogy szerelmi románc
szövődik. Vegye számba felesége magatartási mintáit, s akkor látni fogja, hogy
mindenkivel barátságosan beszélget.
Először is mondja meg a feleségének, hogy nem tetszik neki ez a haverkodó
hangnem, és szeretné, ha változtatna rajta. Ha ez nem vezet eredményre, akkor a
"kölcsönkenyér visszajár" elve alapján mutassa meg az asszonynak, milyen az, ha a
férje cseveg így el más nőkkel. Ha a feleség nem veszi rossz néven, annál jobb, hisz
esetleg a férj rájön a dolog ízére, és máskor is követi a mintát. De ha a férj
mélységesen elítéli az effajta bizalmaskodást, tekintse a feleségét neurotikus
esetnek, aki nem tehet róla, hogy kacérkodik és kihívóan viselkedik (amennyiben a
férj a viselkedést ilyennek tartja).
A férj feladata a továbbiakban most már az, hogy megtanulja, hogyan éljen együtt
egy neurotikus emberrel. Értse meg, hogy rossz szokásról van szó, s a felesége
akkor is így viselkedne, ha a férjet mással helyettesítenénk. Nagy valószínűséggel
nem változna a magatartása. Ilyenek a kacér nők. Ilyen a kihívó típus. Ha a feleség
nem lenne kacér és kihívó, nem így viselkedne.
A férj tehát ne tartsa felesége cselekedeteit személye elleni megnyilvánulásnak,
és számítson rá, hogy felesége eztán is bizalmaskodó hangnemben fog
telefonálgatni. Arra is számíthat, hogy felesége egyenesen hízelgőnek találja az
ilyesmit. Lehet, hogy ez az ő korában éretlen és buta viselkedés, de mit lehet várni
egy szeretetre méltó teremtéstől, akinek megvan ez a bosszantó tulajdonsága? Ne
feledje a férj, hogy neki is van egy sor egyéb hibája, amelyek közt is a legrosszabb
az a neurotikus hajlam, hogy elzöldül a féltékenységtől, valahányszor a feleségét
kérik a telefonhoz.
Hallgassunk partnerünkre
Ugye ismerik a szólást: "Nem látja a fától az erdőt"? A féltékeny szeretőre és
partnerére ez bizony ráillik.
Amikor partnerüktől azt hallják, milyen ostobaság ez az állandó gyanakvás, ne
vessék el a vádat automatikusan. Az esetek nagy részében partnerüknek igaza van,
önöknek pedig nincs. Ne feledjék, hogy paranoid vonásaik, mélyről fakadó
bizonytalanság- és kisebbrendűségi érzeteik gyakorlatilag belehajszolják önöket
abba, hogy ott is rossz szándékot szimatoljanak, ahol nincs. Ennek ellenére
32
próbálják partnerük szemével nézni a dolgokat, és szenteljenek komoly figyelmet
azon vádnak, hogy képzeletük sokszor elhallgattatja a józan ész szavát.
Sokszor a barátok és a szomszédok pontosabban rá tudnak mutatni érdemeinkre
és hibáinkra, mint magunk Még gyerekeinkről is lehetnek olyan meglátásaik, amelyek
a mi figyelmünket elkerülik. Nem olyan elfogultan nézik a dolgokat, mint mi.
A féltékeny ember ítélőképességét annyira befolyásolják előítéletei, hogy mások
viselkedésének megítélésében nem bizonyul megbízható kalauznak. Ha valaki e
tekintetben kétségbe vonja tulajdon meggyőződését, akkor már kezében van a
leghathatósabb eszköz arra, hogy segítsen magán. Ha elismeri, hogy tévedhet, óriási
lépést tesz a helyes irányban. Ahogy egy anya sose tudja elfogadni, hogy fia
börtönbüntetést érdemelt, mert befolyásolják érzelmei, ugyanígy a féltékeny ember is
elveszíti tárgyilagosságát, mert befolyásolják félelmei.
Ne mondják tehát partnerüknek, hogy téved, amikor túlérzékenységgel vádolja
önöket. Ugyanis valószínűleg igaza van.
Megértem, hogy félnek, hogy fel vannak zaklatva, és nincs önbizalmuk, nem merik
elhinni, hogy sutba vághatják gyanakvásukat. De akkor se feledjék, hogy a
féltékenység a paranoia egyik első tünete. A paranoid ember pedig általában nem
hisz másoknak, csak a saját elgondolásaiban hisz. Ezért aztán többnyire téved, bár
időnként igaza is van. Jobban járnak tehát, ha az esélyeket a maguk hasznára
fordítva komolyan fontolóra veszik, hogy képzeletük csúfot űz ítélőképességükből.
Gyakrabban fogadják hát el mások véleményét. Ha így tesznek, talán sokkal jobban
boldogulnak
33
3. Az ideális partner
Az előbbiekben főként arról írtam, milyen módszerekkel tud a féltékeny ember
változtatni önmagam. És ha megváltozik, az valószínűleg pozitív hatással lesz
partnerére is. Most viszont nézzük, milyen módokon tudja befolyásolni a másik felet.
Mivel a féltékeny ember számára partnere elvesztésének veszélye okozza a
legnagyobb aggodalmat, bármitől megkönnyebbül, amivel csökkentheti ezt a
veszélyt. Először is alapvető, hogy megértse, mi is a szeretet. A szeretetről és a
szerelemről számos hamis és valótlan közkeletű elképzelés létezik. Amit most el
akarok magyarázni a szeretetről, azt hosszú évek során, sok-sok töprengés, olvasás
és tanácsadás alapján alakítottam ki, és napról napra erősebb a meggyőződésem,
hogy a szeretet kölcsönösségéről szóló elméletem életképes (lásd A működőképes
házasság című munkámat).
Ne értsenek félre: nem nagyon tetszik a felfedezésem. Bárcsak más volna az
emberi természet. De nem más. Félre hát a költői és romantikus elképzelésekkel, és
nézzük a témát tárgyilagosan.
A szeretet az az erős érzés, melyet az iránt érzünk, aki kielégíti legbensőbb
vágyainkat és szükségleteinket.
Az emberek akkor szeretnek valakit, és csak akkor, ha az örömet szerez nekik. A
szeretet éncentrikus érzés. Itt csak olyan, egyének közötti szeretetről beszélek,
amilyennel két ember kapcsolatában, a házasságban, a családban, barátságokban
találkozunk. Nem foglalkozom az emberiség iránti szeretet fogalmával, vagy azzal,
mely arra sarkall bennünket, hogy atyánkfiainak őrizői legyünk. Ezeknél nincs
szükség kölcsönösségre. Amikor segélycsomagot küldünk egy távoli ország éhező
családjának, akkor nem tudjuk és nem is nagyon érdekel bennünket, ki kapja. És
nem várunk viszonzást. Ez egyértelműen nagylelkű és szép cselekedet.
A meghitt szeretet és a szerelem azonban viszonzást vár. Valamennyiünknek
vannak mélyről fakadó vágyai és szükségletei, és ha ezeket nem elégíti ki a
kapcsolat kellő mértékben, akkor szeretetünk elmúlik. Ez ilyen egyszerű. Nemes a
feltétel nélküli szerelem és szeretet gondolata, de a gyakorlatban nem válik be. Nem
felel meg a valóságnak. Aki erőfeszítéseiért nem vár elismerést, az vagy (a) szent,
vagy (b) neurotikus. A legtöbb ember azonban nem szent.
Lehet viszont, hogy neurotikus, mégpedig azért, mert hagyja, hogy rosszul
bánjanak vele, és eltűri a méltánytalanságot. Magával nem törődik eléggé, így
partnerét annyira rászoktatja az önzésre, hogy nem lehet már együtt élni vele.
Sokéves praxisomban még egyetlen olyan emberrel se találkoztam, aki azért
ábrándult volna ki partneréből, inert az tökéletes. Általában mindkét félnek van egy
hosszú panaszlistája. Tapasztalataim szerint akkor tudok enyhíteni a feszültségeken,
ha a visszautasított féllel meg tudom értetni, milyen frusztrációk gyötrik partnerét, és
sikerül ezeket kiiktatni. Ha a szeretet nem halt ki egészen, akkor ezzel a módszerrel
rendszerint fel lehet szítani a pislákoló lángot.
Döntő fontosságú, hogy ezt a féltékeny ember megértse. Ha úgy érzi, szerelmese
érdeklődése lanyhul, ne tagadja meg tőle legbensőbb vágyait és szükségleteit.
Márpedig amikor támadásba lendül, amikor birtoklásvágya túlteng, amikor kimutatja,
milyen bizonytalan, akkor ezt teszi. Társa nem azért kötött vele házasságot, hogy
egész nap kritizálják. Azt várja, hogy boldoggá tegyék, és hogy jó legyen együtt élni
partnerével.
34
Tehát ha a férj tisztább otthonra vágyik, a feleség takarítson ki. Jobban fogja
szeretni érte a férje. Ha a feleség többet szeretne társaságba járni, a férj engedje.
Erősíti a házasságukat. Ha a férj minden nőt meg akar táncoltatni, a feleség ne
tiltakozzon. Többre megy vele, mintha jelenetet rendez miatta.
Gondoljanak bele: nem közvetlenül a másik embert szeretjük, hanem azt, amit az
tesz értünk és nekünk. A cselekedeteit szeretjük, nem őt magát.
Igen ám, de mi legyen, ha a férj új kapcsolatra vágyik? Engedje a feleség, s
cserébe várja el, hogy férje jobban szeresse? Dehogyis. Van egy határ, ameddig el
tudunk menni, amikor a másik kedvét keressük. Nevezzük ezt az érzelmi
elégedettség küszöbének.
Tegyük fel, hogy napi ezer kalóriára van szükségünk ahhoz, hogy egészségünk
még épp ne károsodjék. Ennyi kalóriát mindennap elhasználunk, de tudjuk is pótolni
minden nap újabb ezer kalóriával.
Most tételezzük fel, hogy elhasználjuk a napi ezer kalóriát, de csak kilencszáz
kalóriát kapunk. Harmincöt nap múlva már háromezer-ötszáz kalória lesz a hiány, s
emiatt fél kilót fogytunk. Ilyen tempóban néhány év múlva csont és bőr leszünk, s
elérjük az éhezési küszöböt.
Amiképp fizikai egészségünk megőrzéséhez — többek közt — meghatározott
mennyiségű kalóriára van szükségünk, ugyanúgy érzelmi táplálékra is szükségünk
van, különben lelki egészségünk és elégedettségünk sínyli meg. Ezt az érzelmi
táplálékot nevezem lelki simogatásnak. Lehet ez egy érintés, egy simítás az arcon,
egy ölelő kar a vállon, egy csók, egy mosoly, egy bók, valami szívesség vagy
ajándék.
Mondjuk, naponta minimum tíz ilyen lelki simogatásra van szükségünk, ennyi még
épp kielégítő számunkra érzelmileg. Tegyük fel, hogy rendre csak kilencet kapunk.
Amire leginkább vágyunk, az partnerünk figyelme. Szeretnénk magunkat fontosnak
érezni, s ha elhanyagolnak bennünket, akkor lelki éhségérzetünk támad. Ha ez az
állapot hetekig, hónapokig eltart, eljön a nap, amikor érzelmileg annyira kiéhezünk,
hogy kénytelenek vagyunk megállapítani: alatta maradtunk az elégedettségi
küszöbnek.
Ez minden kapcsolat kritikus ideje. Ha valaki tartósan a küszöb alatt marad, akkor
az esetek többségében hármas következménnyel kell számolni. Először is
elkedvetlenedik és boldogtalan lesz, mert állandó frusztrációban él. Másodszor, kezd
kiábrándulni szerelméből. És harmadszor, kezd kiábrándulni a kapcsolatból.
A féltékeny ember számára életfontosságú, hogy megeméssze ezt az információt.
Egészen egyszerűen arról van szó, hogy ha boldogtalan a partnerével, ne
erőszakolja a változást, különben magát a partnert is elveszíti.
Ha megtiltja, hogy mással is táncoljon, akkor a kapcsolaton belül az elégedettség
összmennyisége csökken valamelyest. Ha erősködik, hogy ne sörözzön a
haverokkal, vagy ne ebédeljen a barátnőkkel, az együttélés előnyeinek
összmennyisége tovább zsugorodik.
Vigyázzon, mert partnere hamarosan az érzelmi elégedettségi küszöb alá kerül,
zaklatott lesz, szeretete apad, s házasságától is elmegy a kedve.
Mi történik, ha a féltékeny fél továbbra is boldogtalan? Változásokat követelt
társától, s megkapta. Többre vágyik, de tudja, hogy az további súrlódásokhoz vezet.
Mit tegyen hát?
Ha boldogságának a másik látja kárát, akkor, ha egy mód van rá, visszakozzon, s
nyugodjék bele, hogy a vártnál kevesebbet kap. De ha nagyon boldogtalan, mert az
elégedettségi küszöb alatt marad, vegye fontolóra a különélést vagy a válást.
35
Jobb, ha a féltékeny ember tisztázza magának, meddig mehet cl, mielőtt a
szeretet helyébe elutasítás és gyűlölet lépne. Ha valóban meg akarja tartani társát,
ha el akarja mondani: "Még elégedett vagyok, szeretek melletted lenni, nem izgatom
magam túlságosan, örülök, hogy a házasság megmaradt", mindennap lehetőséget
kell adnia neki, hogy elégedett legyen. Ha nem képes rá, akkor ő maga is meg a
kapcsolat is komoly bajban van.
Úgy tűnik, a házasságra lépő embereknek, de különösen a féltékeny és kisajátító
hajlamúaknak nem sok fogalmuk van a házasság valódi természetéről. Azt hiszik, a
házasságok az égben köttetnek, s amikor az ujjra felkerül a karikagyűrű, az orrba is
fűznek egy láthatatlan karikát. Igazán szép gondolat, hogy a házastársaknak ki kell
tartaniuk egymás mellett jóban-rosszban, de nem mindenki veszi komolyan.
Aki tudja, milyen alapokon nyugszik a házasság valójában, az nem hiszi örökké
tartó állapotnak. A féltékeny ember nagyon is szeretné, ha házastársa ezt hinné, hisz
akkor büntetlenül kiélhetné magát.
Az egyik legszörnyűbb zsarnok, akivel találkoztam, az a férfi volt, aki
féltékenységében még azt sem engedte, hogy felesége szóba álljon a
szomszédokkal. Csak köszönnie volt szabad. Ha valaki a létező legártatlanabb
bókkal illette az asszonyt, férje addig zaklatta, míg az asszony legközelebb elkerülte
az illetőt. A válás ellen viszont hevesen tiltakozott. Nem nehéz megérteni, miért.
Ameddig felesége elhitte, hogy a boldogító igen kimondásával férje tulajdonává vált,
addig a férj tetszése szerint zaklathatta, s nem izgatta magát, mi lesz. A jelek szerint
a férj nem értette meg, hogy a házasság sok tekintetben olyan, mint az üzlet.
Házasságkötésük előtt az asszony úgy érezte, boldogabb lesz a férjével, mint
nélküle. így hát hozzáment, és boldog együttélésre számított. Amikor a férjén az
eszelős féltékenység jelei mutatkoztak, az asszony szerelme elszállt, mert férje már
nem elégítette ki legbensőbb vágyait és szükségleteit az elégedettségi küszöbig.
Mégis elviselte, hiszen a férje.
Szerintem minden házasember előtt nyitva az út, hogy felbontsa házasságát,
éppúgy, ahogy mindenkinek ott szabad hagynia egy nem megfelelő állást.
Tegyük fel, hogy valaki olyan munkahelyen dolgozik, ahol külön juttatásokra
számított, de nem kapja meg őket. Bűnösnek érez- né-e magát, mert felmond?
Dehogyis. Nos, miért lenne a házasság más? Ha házastársuk évek óta megkeseríti
az életüket, kövessenek el mindent, hogy megváltozzon, de ha nincs változás,
vegyék fontolóra, hogy ne küldjék-e el úgy, ahogyan egy alkalmazottat szokás. Mert
azok vagyunk: cégtársak a Kovács és Neje cégnél. Ameddig a társas viszony az
érzelmi elégedettség küszöbe fölött elégíti ki önöket, tartsák fönn. Ha megromlik,
hagyják ott, adják el érdekeltségüket, és kezdjék elölről másutt.
Miért lenne a házasság más? 1980-ban Amerikában egymillió házaspár vált el
hasonló okokból. A féltékeny természetűeknek meg kell tanulniuk, hogy partnerük
éppúgy felmondhat nekik, mint főnök az alkalmazottainak. Ez talán kicsit durván
hangzik, de így áll a helyzet.
Egy üzlet sikerét azzal mérik, mennyi hasznot hoz. A házasság sikerét azzal
mérik, milyen boldogok vagyunk benne. Ha valaki nagyon bizonytalan, s házastársa
nem boldog vele, vigyázzon, ne akarjon mindenáron változtatni, mert mire észbe
kap, már elváltak tőle. A féltékeny emberrel ilyesmi könnyebben megtörténik, mint
másokkal. Az a baja, hogy nem fogja fel, mi a hasonlóság házastárs és alkalmazott
között.
Ha a családban, a munkahelyen, barátok közt vagy a házasságban olyan
viselkedést tapasztalunk, amely számunkra elfogadhatatlan, négyféle megoldás közt
választhatunk. Az első három ésszerű, egészséges megoldás, a negyediket viszont
36
nem tudom ajánlani. Aki ideális partner akar lenni, annak meg kell értenie, hogy társa
előtt is ugyanez a választási lehetőség áll, s ha őt rákényszeríti a választásra, akkor
maga jár pórul — különösen a második és a harmadik, s kisebb mértékben a
negyedik megoldás esetében.
1. megoldás: Zokszó nélkül tűrni. Aki felnőtt és van józan esze, tudja, hogy nem
szabad pánikba esnie, ha csalódás éri. Aki féltékenységre hajlamos, annak
különösen ajánlhatom ezt a megoldást. Tűrje a feleségének szóló telefonokat. Viselje
el, ha férje együtt ebédel az üzleti életben megismert pályatársnőkkel. Legyen
toleráns, ha felesége kihívóan viselkedik a barátaival, s összecsókolózik velük, ha
találkoznak. Nézze el, ha férje ellenállhatatlan vágyat érez, hogy más nőket bámuljon
és szexmagazinokat böngésszen. Győzze meg magát, hogy semmi se forog
veszélyben. Még szerelmi háromszög esetén is jobban jár, ha határozott, de
kellemes emberként néz szembe vele, mint ha kellemetlenkedne.
Az 1. számú megoldás mellett elsősorban azért teszem le a garast, mert általában
a legtöbb eshetőség, melytől tartunk, nem következik be. S mennyivel okosabb és
könnyebb olyan problémával foglalkoznunk, amely nem is olyan életbe vágó!
Egy fiatalember — nevezzük Marknak — évek óta szerelmes volt egy lányba. A
középiskola után a lány egyetemre ment, a fiúból meg belvárosi üzletember lett.
Először sűrűn leveleztek, aztán egyre ritkultak a levelek. A lány már más iránt
érdeklődött.
Mark magánkívül volt a féltékenységtől. Depressziós lett, düh fogta el, megrettent
az egyedülléttől. Eleinte minden este fölhívta a lányt. Aztán minden hétvégén
meglátogatta. Végül mindenféle módon sajnáltatni akarta magát vele. Ezután
keresett föl engem, hogy tanácsot kérjen.
Azt kértem tőle, vizsgálja meg, miért van ennyire feldúlva, ő persze erősködött,
hogy azért, mert a lány ki akarja adni az útját. Elvetettem ezt a magyarázatot, mert
hiszen Mark saját magának köszönhette, hogy odalett a lelki nyugalma.
Az mondtam neki, inkább üljön nyugodtan, ne csináljon ügyet abból, hogy a
lánynak van valakije. S ha kiadják az útját, vészelje át. Megnyugtattam, hogy ha
kiegyensúlyozottan, felnőtt módon viselkedik, kivívja barátnője elismerését, sőt talán
visszanyeri szerelmét is. Lehet, hogy barátnőjének csak egy kis kísérletezgetésre
volt szüksége. Ez még jót is tehet a kapcsolatuknak.
A fiú megnyugodott. Az elkövetkező hat hónap során nagyon figyelmes volt a
lányhoz, s végül sikerült visszahódítania. Az i számú megoldás meghozta az
eredményt.
Tegyük fel, a szeretett személy olyan bosszantóan viselkedik, hogy azt már nem
lehet szó nélkül hagyni. Akkor mit lehet tenni? Azt tanácsolom, hagyjanak föl az
elfogadó magatartással, és álljanak ki jogaikért. Addig ne adják be a derekukat, amíg
valami engedményt ki nem csikarnak. Ha ugyanis nem ezt teszik, akkor elégedettségi
szintjük az egészséges küszöb alá süllyed, zaklatott állapotba kerülnek,
ha kicsit is, de kiábrándulnak partnerükből, s magát a kapcsolatot illetően is kételyeik
támadnak.
Joggal kérdezhetik, meddig lehet elmenni az igazság keresésében?
Azt ajánlom, küzdjenek érte, míg célhoz nem érnek, olyan állhatatosan, ahogyan
csak tudnak. Ne engedjenek a negyvennyolcból, s meglátják, milyen jótékony
hatással lesz ez a kapcsolatukra — ég és föld a különbség. Ha nem tudnak minden
kívánságuknak érvényt szerezni, akkor tartsanak ki addig, amíg elviselhető
kompromisszumot el nem érnek. Bármilyen kicsi eredmény is jobb a semminél. Azon
fölül hosszú távon is hasznos lesz, ha nem adják föl a küzdelmet, mert partnerük
megtanulja belőle, hogyan bánjon önökkel.
37
A 2. számú megoldásnak a sztrájk avagy hidegháború elnevezést adtam. Azt
hiszem, találó, kifejezi a lényeget. Ez egészséges, életképes taktika egy házasság
működtetésében. A gyengélkedő házasság vagy kapcsolat gyakran megjavul tőle,
mivel a két fél közti frusztrációkülönbséget remekül ki lehet vele egyenlíteni.
Ilyenkor meg szokták kérdezni tőlem: "Jó, de mi történik, ha hiába erőszakolom a
változást, semmire se megyek vele? Sőt, rosszabbul sül el? Akkor mit tegyek?"
A helyzet majdnem mindig feszültebbé válik, ha úgy döntünk, nem leszünk többé
balekok. Ki szeret lemondani olyan viselkedésmódokról, melyeket kedvelt, s melyek
kielégítették? Változás többnyire csak akkor következik be, ha valamelyik fél
ultimátumot kap vagy megfenyegetik.
Nem kell megijedni tőle. Ne feledjék, már így is épp eléggé boldogtalanok. Lehet,
hogy egy ideig még rosszabbul érzik magukat a bőrükben, de ezt az árat kell
fizetniük a kapcsolat hibáinak korrigálásáért. Hadd buzdítsam önöket arra, hogy
állják a sarat, küzdjenek jogaikért mindaddig, amíg elvárásaikat az elégedettségi
küszöbig ki nem elégítik.
E cél érdekében makacsolják meg magukat, s addig ne tegyenek semmi
engedményt, amíg maguk nem kapnak. Kövessenek el mindent, amit etikusnak
tartanak. Ne kooperáljanak. Legyenek nyugodtak, kedvesek, de ne adják be a
derekukat. Arcizmuk se ránduljon, ha önökre próbálják kenni a felelősséget; akkor se
adják meg magukat. Hadd mondják csak önökre, hogy őrültek, akkor se adják föl. Ha
fontos az egészségük, a társuk iránti szeretetük, és ha szeretik a családjukat, ne
torpanjanak meg. Ha elégedettségi szintjük nem emelkedik a kritikus küszöb fölé,
akkor továbbra is szenvedni fognak, s önökkel együtt szenved majd házastársuk is
és a gyerekeik. Egy boldogtalan férj vagy feleség semmilyen kapcsolatban nem
használható. Álljanak ellen az átmeneti megkönnyebbülés kísértésének, különben
hosszú távon sínylik meg.
"Komolyan mondja?", kérdik.
Soha komolyabban. Ha a dolgozók elégedetlenek munkakörülményeikkel,
sztrájkba lépnek — ez így van az egész világon. Elégedetlen felek közti vitás
kérdések eldöntésében a sztrájk ismert, bevett módszer, az évek folyamán sok
javulást hozott a munkások életében. Ugyanezt hozhatja meg a szerelmesek
életében is.
A feltétel nélküli szeretet
Nemzedékről nemzedékre, szülőről gyerekre hagyományozódik a gondolat, hogy
egy kapcsolat, például a házasság megőrzésének legbiztosabb módja a feltétel
nélküli szeretet. Mindegy, hogy mit művel a másik, mindegy, milyen rendetlen a
lakás, mindegy, hányszor töri össze a berendezést — ha elegendő szeretetet kap,
rögvest felhagy ezzel a viselkedéssel. Legalábbis a közhiedelem szerint.
Emberek sokasága sziklaszilárdan hisz abban, hogy a viszonzást nem váró
szerelem és az önmegtagadás csodákat művel. Adni, egyre csak adni, kéretlenül, és
még többet adni, hogy már fáj; szeretni, és elfogadni minden agressziót- — ehhez
már jószerével egy szent állhatatossága kell. Ha valaki nem képes feltétlen
szeretetet nyújtani, ne érezzen bűntudatot. Többek véleményével ellentétben én nem
hiszek abban, hogy az ilyen szeretet kívánatos lenne.
A feltétel nélküli szeretet csak akkor szolgálja jól nemes célját, ha tárgya olyan
személy, aki profitálni tud az áldozatból: a gyermek vagy az érett felnőtt. Többnyire
csak ők nem élnek vissza mások nemeslelkűségével és kedvességével. A kisgyerek
38
még nem tud pszichológiai játékokat játszani, az érett felnőtt pedig csak ritkán
folyamodik hozzájuk.
Ha a férj segít feleségének a takarításban, szeretettel viszonozza annak
hanyagságát. Ha egy hónapon át minden hétvégén megteszi, a feleség, amennyiben
érett személyiség (s amúgy képes a házimunkát elvégezni), megbecsüli a férj
gondoskodását, s ráébred, milyen kedves hozzá. Iránta való szeretete növekszik, s
hogy elnyerje tetszését, máskor idejében elvégzi a házimunkát, hogy a hétvégét
együtt élvezhessék.
Tegyük azonban föl, hogy a feleség elvárja a férj segítségét. Nagyon is tetszik
neki, amit a férje csinál, nagyszerű társnak tartja. Később már elfogadja a segítségét
a mosásban is, a mosogatásban is, és így tovább. Ez már visszaélés. Kihasználja
férje szolgálatkészségét. A férj feltétlen szeretete tehát nem vezet jóra, ugyebár?
Ha a feleség ugrik, valahányszor a férj üvöltözik, s azt reméli, ettől lesz házassága
erősebb, akkor csak arra tanítja férjét, hogy még többet üvöltözzön. Egy érett férfi
viszont ilyenkor azt mondaná: "Ne haragudj, édesem, hogy kiabáltam. Köszönöm,
hogy megtetted nekem a szívességet, eztán én is segítek neked." Az éretlen férfi
megideologizálja a helyzetet, úgy érzi, jogos volt a kérése, feleségének nincs oka
panaszra.
Feltétel nélküli szeretettel partnerünk magatartását jutalmazzuk, ami — attól
függően, kivel állunk szemben — lehet érett vagy éretlen. Egy átlagos ember
esetében ez sose válik be. Ha minél komiszabb az egyik, annál rendesebb a másik,
akkor miből tudja meg a partner, mely cselekedetei elfogadhatatlanok? Abból, hogy
udvariasan fölemlítjük? De hisz épp ide akarok kilyukadni. Csak az érett, felnőtt
személyiség képes belátni hibáit akkor, ha gyengéden változásra ösztökélik. Az önző
embert szembesíteni kell a magáétól eltérő nézetekkel. Az ellenvélemény határozott
kinyilvánítása pedig nem felel meg a feltétel nélküli szerelem ismérveinek.
Aki igazán szereti társát, az nem hagyja, hogy önző, tapintatlan ember legyen
belőle. Ha szeretetünkhöz meghatározott feltételeket szabunk, megtanítjuk
partnerünket arra, hogy adni is kell, nem; csak elfogadni. Emlékeznek? "Szeresd
felebarátodat, mint tenmagadat." Az igazán toleráns ember csak mások javát nézi.
Véleményem szerint az érzelmileg éretlen felnőtteket móresre kell tanítani, hogy
tartsák tiszteletben partnerük legbensőbb szükségleteit és vágyait, éppúgy ahogy
egy gyereket is móresre kell tanítani. így magunk is boldogabbak leszünk,
önbecsülésünk erősödik, partnerünk pedig olyan személyiséggé válik, akit tudunk
szeretni.
Akár hiszik, akár nem, több házasságot lehet megmenteni, több idegösszeomlást
lehet elkerülni a 2. számú megoldással, mint nélküle.
Fontos tudnivaló: először legyünk kedvesek, legalább egy hónapig, s csak aztán
folyamodjunk szigorúbb eljáráshoz. Minél nehezebb ember a partnerünk, annál
kedvesebbek legyünk hozzá. Ezzel a stratégiával a leglehetetlenebb embert is
készséges együttműködésre késztethetjük.
De ha nem válik be, akkor húzzuk szorosabbra a gyeplőt, makacsoljuk meg
magunkat. Aki nem akarja úgy érezni magát, mint akin átment az úthenger, az ne
nyújtson társának feltétel nélküli szeretetet.
A különélés és a válás
A 3. megoldás a különélés vagy a válás. Ha nem vagyunk képesek zokszó nélkül
elviselni társunk viselkedését (1. megoldás), és ha megpróbáltunk keményebben
39
föllépni eme viselkedés ellen, de sikertelenül (2. megoldás), akkor ki lehet próbálni a
3. számú megoldást: a különélést vagy a válást.
Ha a férj évekig tűrte felesége nyakló nélküli költekezését, valószínűleg eszébe
jutott már, hogy bajain elköltözéssel vagy válással segítsen.
Ha a feleség évekig szemet hunyt férje gyatra munkahelyi eredményei fölött,
valószínűleg megfordult már a fejében, hogy különéléssel vagy válással oldja meg
problémáját.
Az emberek általában nem szokták félvállról venni ezeket a megoldásokat. Én is
csak akkor javaslom, ha az első két megoldás már kudarcot vallott. Akkor viszont —
és csakis akkor — már nincs más megoldás. A házassági tanácsadó szakemberek
véleménye azonban ezen a ponton megoszlik. Vannak, akik azt javasolják a
házastársaknak, akárhogy is, de maradjanak együtt. Jóllehet másodnaponként
kínvallatásnak vagyunk kitéve, és szép lassan belebolondulunk, egyes szakemberek
mégis azt állítják, jobb, ha egy életen át tűrjük partnerünk féltékenységi rohamait és
gyanúsítgatásait, hiszen erre tettünk fogadalmat a házasságkötéskor. Ezért aztán sokan,
akik a 3. számú megoldás gondolatával foglalkoznak, végül elvetik. Bűntudatot
éreznek, mert nem tartják be fogadalmukat. Én viszont ezt nem tekintem
szószegésnek.
Amikor valaki esküt tesz, hogy házastársát nem hagyja el, sem örömében, sem
bánatában, sem egészségében, sem betegségében, általában bizonyos (bár talán
kimondatlan) fenntartásokkal él, melyek érvényteleníthetik ígéreteit. Lehet, hogy
hajlandó ápolni társát, aki fél lábát vesztette, vagy részleges bénulást szenvedett,
vagy átmeneti érzelmi zavarokkal küzd. De ugyanilyen elbírálás alá esik-e az esténkénti
veszekedés, a gyakori tettlegesség, a hűtlenség, a durva bánásmód a
gyerekekkel, a szegénységbe taszító hazárdjáték, a vérfertőzés vagy a nemi
betegség is?
Minden gondolkodó ember hallgatólagos korlátokat szab annak, mit képes eltűrni
partnerétől. Ajánlatos a határvonalakat meg a házasságkötés előtt kijelölni. De akár
szóba kerültek, akár nem, ezek a határvonalak léteznek. Gyakorlatilag senki se hiszi
igazán, hogy mindig mindent el kell tűrni.
Amennyiben és amikor szükségesnek látszik, a különélés és a válás egészséges
megoldás. Fennáll a remény, hogy az a partner, akivel másképpen nem lehetett
dűlőre jutni, idővel észhez tér. Némelyeknek két vagy három válásra is szükségük
van, hogy felébredjenek, mint ahogy egyesek csak akkor tanulják meg, hogyan
boldoguljanak a munkájukban, ha már vagy féltucat állásból rakták ki őket. A
különélést vagy válást szorgalmazó házastárs egy ideig depressziós és magányos,
az összképet tekintve azonban jobban érzi magát.
A különélésnek két speciális előnye van a váláshoz képest. Az első az, hogy
mindkét félnek bőven van ideje kitapasztalni, milyen lenne a válás. Lehet, hogy ez
nagyobb kompromisszumos készséget alakít ki bennük. Sok házasságot láttam már
jelentős mértékben javulni attól, hogy a felek hónapokig külön éltek. Egyik esetben a
férj — felesége nem kis megrökönyödésére — otthagyta a családját. Időnként
találkoztak, együtt vacsoráztak, beszélgettek, s figyelték, nem történt-e lényeges
változás; Amikor érezhető javulás állott be, megegyeztek, hogy új szabályok szerint
folytatják az együttélést.
A különélés másik nagy előnye az, hogy a házasság formális felbontása nélkül
lehetővé teszi a tárgyalásokat, vitákat és kísérletezést. Kisebbek a költségek, és
kisebb az egész családra kiterjedő érzelmi hatás is. A válás olyan, mint egy nagy
sebészeti beavatkozás, égy amputálás. A különélés olyan sebészeti megoldás,
40
amellyel meg lehet menteni a végtagot. Ez pedig óriási különbség. De akármilyen
fájdalmas, a 3. számú megoldás még mindig jobb, mint a negyedik.
Tűrni — de zúgolódva
A 4. megoldást — tűrni, de zúgolódva — nem ajánlom senkinek. Ha egy mód van
rá, jobb (1) keserűség nélkül tűrni, vagy (2) nyomást gyakorolni partnerünkre,
mígnem lényegi változások következnek be, vagy (3) külön élni, illetve elválni. E
három megoldásnak van értelme, és esélye is, hogy csökkenti a feszültséget és a
kapcsolat javulásához vezet. A 4. megoldás azonban nem ilyen. Emberi kapcsolatainkban
sose válasszuk ezt az utat.
Ha zúgolódva tűrünk valamilyen helyzetet, akkor önmagunknak ártunk. Ha csak
rövid ideig tart ez az állapot, semmi baj. De ha hónapokig, az már más.
Senkinek se használ, ha hosszú ideig tolerál egy áldatlan helyzetet, s közben
neurotikussá válik. Senki se nyer az ügyön.
Ha tűrjük a frusztrációt, de neheztelünk miatta, akkor befele fordítjuk haragunkat.
Ha szeretnénk érvényesíteni akaratunkat, de mégsem tesszük, azzal egy sereg
olyan problémának adunk tápot, mint például alvászavarok, táplálkozási zavarok
(fogyás vagy hízás), ingerlékenység, düh, türelmetlenség, depresszió, rosszhiszeműség,
fejfájás, gyomorfekély, bőrrendellenességek és csökkent ne- mi vágy. Ezek
mind a megbántottság elfojtásának jellegzetes következményei.
Minél tovább tart ez az állapot, annál jobban megsínyli a házasság. Lehet, hogy
valamelyik fél úgy érzi, jól mennek a dolgok, de egyikük sem ébred rá, hogy a
frusztrált partner valamikori szép érzéseit mennyire kikezdi a keserűség. Ebben a
helyzetben a nyertes voltaképpen a vesztébe rohan. Valamelyes látszatjavulást talán
kivív, de a kuktában fokozódik a gőz nyomása. Lehet találgatni, mikor következik be
a robbanás. De hogy bekövetkezik, az biztos.
Aki átmenetileg partnere kedvét lesi, közben azonban neurotikusán füstölög
magában, abban elhal a szeretet. Akkor inkább válassza az 1. vagy a 2. megoldást.
Az 1. megoldás eseten a zúgolódó toleranciát zokszó nélküli tolerancia váltja föl.
Ez óriási javulás, mivel meg kell tanítanunk magunknak, hogyan keveredjünk ki a
zaklatott lelkiállapotból. Lehet, hogy sikerül elérnünk, hogy ne érezzünk haragot a
kapcsolat méltánytalansága miatt, azonban még mindig kellemetlennek, zavarónak
érezzük, s nem akarjuk tűrni frusztrációit.
Ez esetben válasszuk a 2. megoldást, a sztrájkot. Ettől rögtön rosszabbra fordul
minden — nemegyszer lényegesen rosszabbra. A sztrájk azonban önszabályozó
technika. Kifutja magát, aztán vagy zokszó nélküli tolerancia lesz belőle (1.
megoldás), vagy különélés, illetve válás (3. megoldás). Ha nem vigyázunk,
visszaeshetünk a 4. megoldásba, a zúgolódó toleranciába. Ilyenkor mozgásba lendül
a körhinta: további sérüléseket szerzünk, a gyerekek szenvednek, s társunknak
végezetül egy zavart, beteg személyiséggel kell számolnia, aki becsapottnak,
sebzettnek érzi magát, akinek szeretete múlóban van.
Van-e épeszű ember, aki ha belegondol a következményekbe, ezt választja?
A következő beszélgetés világosan példázza, mi történik, ha valaki megmarad egy
csalódásokkal teli kapcsolatban, amelyen nem tud változtatni. A páciens vonzó,
harminc-egynehány éves asszony, aki úgy érezte, becsapták, kihasználták,
megsebezték, elvették az életkedvét, mégis tovább vívta a vesztes csatát. Sokkal
jobban járt volna, ha új partnert keres, de ő inkább tűrte régi partnere hazugságait és
41
alattomosságát, közben pedig egyre jobban kiborult. Esete tipikus azokra nézvést,
akik a 4. megoldást választják.
TERAPEUTA: Mióta tart a kapcsolat?
PÁCIENS: Négy éve.
T: És szerette ezt azt embert?
P: Sajnos, azt hiszem, még mindig szeretem, pedig nem szabadna.
T: Nős, vagy egyedül él?
P: Egyedül él. Szükségem volt valakire, akivel beszélgethetek, akivel együtt
lehetek, s akkoriban neki is szüksége volt rám. Most nincs senkim. Nehéz
lenyelni a keserű pirulát. Azt hiszem, magához is ezért jöttem. Elmondhatok
mindent, s maga nem válaszolhat akármit. A barátnőimmel, akármilyen
jóban vagyunk, nem tudom megbeszélni. Ha valakim lenne megint, azzal
meg tudnám. De a barátokkal nem tudom megosztani. Túl sok ilyet láttam
már, semmi értelme.
T: Jól gondolja. Mikor jött rá, hogy a barátjának van valakije? Először is
nevezzük el valahogyan.
P: Legyen Jake. Körülbelül egy éve tudtam meg.
T: Tehát akkor szerzett tudomást róla, hogy mással is találkozgat?
P: Igen. De én továbbra is együtt akartam maradni vele. Ez a keserű pirula:
hogy ilyen nagy szükségem volt rá, s készségesen hittem neki, pedig látnom
kellett volna... Nem volt hajlandó bizonyítékát adni, hogy fontos vagyok neki,
fontosabb, mint a másik, pedig szerettem volna. Kénytelen voltam levonni a
konzekvenciát: már nem vagyok neki olyan fontos, mint a másik. Hogy volt-e
köztük valami, nem számít. Én persze azt hiszem, volt.
T: Amikor azt hitte, Jake másnak udvarol, hogyan viselkedett vele?
P: Mintha fal választana el bennünket, hűvösebb lettem, nehezemre esett
kommunikálni vele. Éreztem, nem tudok önmagam lenni, nem tudok
természetesen viselkedni. S amikor ez a depresszió beindult, már semminek
se tudtam örülni, nem tudtam nevetni olyasmin, ami azelőtt megnevettetett.
Nagyon rossz a lelkiismeretem emiatt. Az aranyos kislányom nem kap egy
igazi mosolyt. Annyira félek, hogy észreveszi. Nem mintha fel tudná fogni,
vagy valami. És haragszom is. Rövid az élet, élvezni kellene, ahogy csak
tudom.
T: Azt mondta, a bolondját járatta magával.
P: Igen, úgy éreztem, hülyét csinált belőlem.
T: Magyarázza meg ezt.
P: Amilyen ostoba vagyok, elhittem, hogy szeret. Azt mondtam neki: "Jó,
rendben, ha ezt meg ezt megteszed, akkor minden úgy lesz, mintha mi sem
történt volna." Aztán megint átvert valamivel. Erre én újabb feltételeket
szabtam, és kezdődött elölről. Kijelentettem, hogy szóba se állok vele,
szakítok. Aztán visszavontam. Amikor együtt vagyunk, nem tudok olyan jól
érvelni. Jól érzem magam vele, megnyugszom. De amint elmegy, minden
visszajön, pedig azelőtt sose volt így.
T: És mire szokott gondolni, amikor elképzeli, hogy a másik nőnél van? Mivel
idegesíti föl magát?
P: Elképzelem, mit csinálnak együtt, hogy mindent megosztanak, hogy
beszélgetnek, élvezik az életet, s ettől kiborulok. Meg attól, hogy én nem
élvezhetem. Semmit se teszek, csak ülök, és szenvedek.
T: És amikor féltékeny volt, akkor kisebbrendűnek is érezte magát?
42
P: Nagyon is. Ugy érzem, ez teljesen demoralizált. Azt hiszem, mindig is sok
bizonytalanság volt bennem, aminek több oka van, de most ez fokozódott.
Mi az oka, hogy bizonytalannak érzem magam? A korom. Ez lelki válságot
okoz. Látom a szaporodó ráncokat, meg hogy az alakom, az orrom már nem
olyan, amilyennek lennie kéne. Nincs olyan házam, nincsenek olyan ruháim,
amilyeneket szeretnék. Ettől alacsonyabb rendűnek érzem magam, mert ha
az ember okosan megtervezte volna az életét, és több pénzt keresne,
mindenfélét megengedhetne magának. Emiatt érzem magamat
hitványabbnak.
T: És nem gondolja, hogy épp a kisebbrendűségi érzete okozza a
féltékenységét?
P: Ez nagyon valószínű.
T: Hogyan látja ezt?
P: Elnézem azt a másik nőt, és látom, hogy tud valamit, amit én nem, s amit
talán én is megtanulhatnék, ha fegyelmezném magam. Azt hiszem
csinosabb nálam — tudja, az alakja, az arca, minden —, és ettől is
hitványabbnak érzem magam. Meg talán izgalmasabb is nálam. Nem tudom,
de nagyon nagy kétségeim vannak.
T: És most mit vár Jake-től?
P: Csodákat. Hogy azt mondja, ez csak rossz álom volt. Persze mit tudom én,
képes lennék-e még egyszer hinni neki? Be kellene bizonyítania, hogy
szeret..
T: Azt akarja, hogy Jake tanúbizonyságát adja mély és tartós vonzalmának?
P: Igen, és nem hiszem, hogy megkapom.
T: Milyen érzések gyötrik leginkább? Harag, depresszió, félelem?
P: Mind a három. És nem is tudom, melyik a legerősebb közülük.
A hátulütő
A házassági tanácsadás során sok mindent megtanultam az emberi természetről.
Volt azonban egy visszatérő szituáció, melyet hosszú időn át képtelen voltam
megérteni.
Hitem szerint azt az erős érzést nevezhetjük szeretetnek, melyet olyan emberek
iránt érzünk, akik (a) kielégítették, (b) kielégítik, vagy (c) ki fogják elégíteni
legbensőbb vágyainkat és szükségleteinket. Ha ezek a vágyak hosszabb, nehéz
időszakon át kielégítetlenül maradnak, akkor a házasságban feszültség támad. Ha a
feszültséget csökkenteni szeretném, meg kell tudnom, mik ezek a kielégítésre váró
vágyak, s meg kell mutatnom a házaspárnak, miként tudják jobban kielégíteni őket.
Elméletem szerint, ha a kiábrándulófélben levő személy szükségletei újból
kielégülést találnak, ismét meg kellene szeretnie társát. Gyakorta viszont nem így
történik. Sokan, akiknek vágyait receptem szerint kielégítették, nem válaszoltak
rögtön melegséggel és hálával. Még messzebbre sodródtak, még dühösebbek lettek,
még kevésbé szerették társukat.
Nemcsak én álltam értetlenül ez előtt a jelenség előtt, hanem pácienseim is.
Amikor végre megértettem, elneveztem hátulütőnek. Okai a következők:
A békülni vágyó házastárs valamelyest megenyhül, s ilyenkor természetesen a
másik fél haragja, megbántottsága könnyebben tör felszínre. Felgyülemlett benne a
gyűlölet és á keserűség, s ezeket az érzéseket ki kell adnia magából, hogy képes
legyen újból szeretni. A harag intenzitásától függően ez a folyamat napokig, hetekig,
43
sőt hónapokig is eltarthat. Minél hamarabb kibeszéli magából a sértettséget, annál
gyorsabban tud megszabadulni tőle.
Előfordul, hogy valaki azért lesz indulatos, mert társa a házassági tanácsadóval
való néhány találkozás után megváltozik. Ez az élmény nyilván sokszor nagyon
keserű. Évekig vitatkozott partnerével. Érvelt, sírt, tiltakozott — mindhiába. Aztán
társa néhányszor elbeszélget egy pszichiáterrel, s egyik napról a másikra megérti az
aggályokat, és jelentős változás megy végbe benne. Nem csoda, ha a változást
szorgalmazó fél csalódottnak érzi magát, még ha örül is, hogy bekövetkezett.
A csalódottság hosszú hónapjai vagy évei alatt valószínűleg sokat fantáziált azon,
mihez kezd majd a válás után. Vagy hogy kivel fog együtt élni. Új életet tervezgetett,
s most ezeket a terveket mind föl kell adnia. Ez nyilván újabb érthető indok a
bosszankodásra és sértődöttségre. Lehet, hogy élvezi a házasság feléledését, viszont
azt az árat fizeti érte, hogy elveszít egy szebb reményekkel kecsegtető jövőt.
Ekkor következik be az ellenhatás, ez a dolog hátulütője. Erre föl kell készülnünk,
amikor megpróbáljuk helyrehozni szerelmi kapcsolatunkat. Lehet, hogy hónapokig
tart. Hagyni kell, hogy kifussa magát. Ne küzdjünk ellene. Ilyenkor az ember
legmelegebb közeledése is szidalmakat, ridegséget vált ki, és rég elfeledett sérelmek
fölemlegetését.
Legyenek türelmesek. Azt javaslom, hogy legalább három-hat hónapig ne
csináljanak mást. Ha szerelmesükből még nem veszett ki minden érzés, ennyi idő
alatt újból fellobbanhat a pislákoló vonzalom. Ha viszont három-hat hónap alatt sem
éled fel a szerelem, noha kielégítették társuk legbensőbb vágyait és szükségleteit,
akkor — de csakis akkor — biztosra vehetik, hogy a szeretet minden valószínűség
szerint elszállt.
Nyerni vagy veszteni?
Aki csak a maga feje után megy, abból sose lesz ideális partner. Általában senki
se szereti a mohó, tapintatlan, elkényeztetett embereket. Pedig ilyen lesz az, aki nem
akar kompromisszumot kötni, aki mindenben keresztül viszi az akaratát, magasan az
elégedettségi küszöbe fölött.
Az elégedettségi küszöb kulcskifejezés annak megértésében, mekkora kényszert
kell alkalmaznunk, hogy győztesként kerüljünk ki a küzdelemből. Nyerni rendkívül
fontos dolog. Ez kétségbevonhatatlan. Azt hiszem, mindenki szeret győzni, hogy
egészséges és boldog legyen. De mint már említettem, az egyik fél teljes győzelme
rendesen a másik fél vereségét jelenti. Ha a férjnek sikerül meggyőznie a feleségét,
hogy a családi költségvetésből futja egy vitorlás hajóra, remek. Ha a feleség
beleegyezését csak úgy nyeri el, hogy előtte hetekig rágta a fülét, akkor az ugyan
totális győzelem a férjnek, viszont komoly vereség a feleségnek. Végső soron
azonban a férjnél is veszteségbe csap át.
Ha a férj a szíve mélyén úgy érzi, hogy a hajó tulajdonképpen nem élet-halál
kérdése, próbáljon odahatni, hogy a javaslatát elfogadják, de ha nem sikerül, felejtse
el. Különben túllépi az ésszerűség határait.
Honnét tudja az ember, hogy kérései ésszerűek és elfogadhatók-e vagy sem?
Vizsgálja meg az érzéseit. Ha elkeseríti a gondolat, hogy nem kapja meg a hajót,
akkor ne engedjen a negyvennyolcból, tartson ki. De ha gyakran él ezzel a
módszerrel, a végén elveszíti azok szeretetét, akikre rákényszeríti akaratát, s
hamarosan megtanulja, hogy ne legyen olyan követelőző. Ezután érettebben fogja
megítélni, mi ésszerű és mi nem. Az élet szolgáltatja azokat a visszajelzéseket,
44
melyek segítségével lemérheti hibáit és tévedéseit. De ha csak követel, egyre csak
követel, mert szent meggyőződése, hogy igaza van, és semmi kompromisszumot
nem képes kötni, akkor vigyázzon! Közeleg a bukás!
Tegyük fel, hogy a férj azt állítja, joga van megtiltani a feleségének, hogy esti
egyetemre járjon. A feleség tiltakozik, de a férj azzal győzi meg, hogy kijelenti, akkor
a feleség elhanyagolná a gyerekeket. Győz a férj, a feleség pedig veszít.
Aztán azt is megtiltja neki, hogy részt vegyen egy politikai párt munkájában, és
hogy az esti gyűlések után elmenjen a többiekkel egy bárba este 11-ig vagy 12-ig. A
feleség tiltakozik, de férje annyira feldühödik, hogy az asszony inkább kapitulál.
Megint ő veszít, s a férj győz.
A férjnek nem tetszik, hogy társaságban a felesége feltűnően viselkedik. Puszikat
osztogat, simogat — ahogy manapság oly általános. Férje állandóan megvádolja,
hogy féltékennyé akarja tenni őt, s követeli, hogy előírásosan viselkedjék. A feleség
harcol, de miután férje részegen jön haza és hajnali háromig vitatkozik, föladja. Győz
a férj, veszít a feleség.
A feleség saját kocsira vágyik. Állásban van, ő is hozzájárul a család
jövedelméhez. De ha nem így lenne, akkor is szeretne egy saját kocsit. Évek óta
vágyik rá. A férj nem akarja kiadni a gyeplőt a kezéből, nem akar nagyobb
szabadságot adni feleségének. Minél szorosabbra húzza a gyeplőt, annál nagyobb
biztonságban érzi magát. Tehát megint keresztülviszi az akaratát, s azt hiszi, nem
lépte túl az elfogadhatóság szintjét. Megint ő győz. A feleség vereséget szenved.
Nem nehéz kitalálni, hogy ez a nyertes végül el fogja veszíteni felesége szerelmét,
s házassága tönkremegy. Épp a sok győzelemtől lesz szomorúbb és bölcsebb, s
akkor talán (feleségével vagy egy új partnerrel) már ésszerűbben viselkedik, alább
adja elvárásait, s hagyja, hogy társa is az elégedettségi küszöb fölé kerüljön.
Aki ideális partner akar lenni, legokosabb, ha győz, amikor teheti, de gondoskodik
róla, hogy partnere is győzzön. Azzal senkit se lehet más karjaiba taszítani, ha
sportszerűen bánunk vele. Nincs szükség parfümre, divatos kocsira* csinos
tánclépésekre. Jó, ezek is fontosak. De ha igazságos, megértő és belátó, az egy
fillérbe se kerül, mégis ezerszer jobban beválik.
Az érzelmi zsarolás
A győzelem-vereség stratégiához szorosan kapcsolódik az érzelmi zsarolás. Aki
ehhez folyamodik, az gyorsan dűlőre visz egy ügyet, s azt hiszi, ezzel megerősíti a
kapcsolatot. De a győzelem ára megint csak nagy, s végső soron visszafelé sül el.
Miért is ne? Álljunk meg egy pillanatra, s vegyük szemügyre az érzelmi zsarolás
következő, tipikus példáit, majd tegyük fel a kérdést magunknak: hogyan esne, ha
valaki ilyen zsaroló technikákat alkalmazna velünk szemben.
Példa: Alice-t bosszantja, hogy Brad sokat foglalkozik a gyerekekkel. Ha
megkapja, amit akar, és rá is elegendő figyelem irányul, akkor nem bánja. Brad
szeret foglalkozni a gyerekekkel, még másokéval is. Alice őszintén szereti Bradet, de
ha nem kap elég figyelmet, akkor olyan kényszerítő taktikákat alkalmaz, amelyek
képletesen szólva övön aluliak: a gyerekeken éli ki tehetetlen dühét. Hirtelen szigorú
lesz velük, s a legcsekélyebb ok miatt is korán ágyba dugja őket. Gyakran rájuk
kiabál, vagy megveri őket olyasmiért, amit máskor észre se vesz. Utána meg
nekiesik a férjének, fejére olvassa, hogy minden munkát ráhagy, nem bánik vele
rendesen, hisz "soha sincs egy percnyi nyugta".
45
Az üzenet világos és közérthető: több figyelmet kérek, különben a gyerekek isszák
meg a levét. Ez érzelmi zsarolás. A férj szorult helyzetben van, s tudja is. Ha azt
csinálja, amit ő is meg a gyerekek is szeretnének, akkor ők nyernek, a felesége meg
veszít. Ha a feleségére több figyelmet szán, akkor a gyerekekkel együtt ő a vesztes,
Alice pedig a győztes. Brad a lelke mélyén bosszankodik emiatt, mert úgy érzi, Alice
tisztességtelen játékot űz. A kisajátítósdit ízléstelennek tartja, s valahányszor ilyen
helyzetbe hozza a felesége, apránként lohad iránta való szeretete. Mire Alice minden
csatát megnyer, elveszíti a háborút. Ilyen magatartással senkiből se lesz ideális
partner.
Egy másik példa: Floyd-nak nem tetszik, hogy felesége azt szeretné, ha többet
lenne otthon, és házuk igazi meleg családi fészek lenne. Floyd viszont a golfpályára
vágyik, a barátok közé, akikkel a játék után meg is szokott inni valamit, ősszel meg
vadászni jár hétvégén, amikor csak teheti.
Felesége ellenvetései bosszantják. Ha megelégelte az asszony szájalását, akkor
elmegy otthonról, s késő éjszaka részegen jön haza. Ez néhányszor megismétlődik,
mire a felesége megtanulja, milyen jelekből következtethet a közelgő lázadásra, és
visszakozik. Tudja, hogy zsarolás áldozata, ráfogják, hogy kiborítja férjét, és az inni
kezd. Floyd taktikája bevált, s egyik menetet a másik után nyeri. Végezetül azonban
ő is vereséget szenved, mert felesége már nem tiszteli, s elválik tőle. Ilyen
módszerrel senkiből se lesz ideális partner.
Aki ideges, dühös, és öngyilkossággal fenyegetőzik, az nemigen tudja rendbe
hozni a szénáját. Az emberek ösztönösen megérzik, ha manipulálják őket. Lehet,
hogy sikerül meggyőznie partnerét, hogy ő az oka az efféle érzelmi magatartásnak,
idővel azonban megszűnik a jelentősége. Partnere esetleg arra a következtetésre jut,
hogy nem tudja önt boldoggá tenni, s emiatt el akarja hagyni. Vagy pedig átlát önző
indítékain, s emiatt ábrándul ki.
Aki jó szerető akar lenni, az legyen kellemes társaság. Tegye az együttélést
könnyűvé és kellemessé. Ne irányítsa társát se bűntudattal, se okos érvekkel, se
színlelt szívrohamokkal, se erőszakkal. Mert lehet, hogy ilyen eszközökkel hosszú
időn át keresztülviszi akaratát, s kielégülést érez. A végén azonban azt éri el, hogy
nehéz, önfejű, önző embernek tartják, akit nem érdekel, hogyan kellene
megszerettetnie magát.
Vigyázzon, ne tiltakozzon sokszor, mert elrontja a kapcsolatot. Csak akkor
ellenkezzen, ha indoka olyan súlyos, hogy a különélés vagy a válás az egyetlen
elfogadható alternatíva. Ha nincs más kiút, akkor harcoljon céljaiért. De ha az ügy
kevésbé fontos, akkor mosolyogva hódoljon be. Minek hadat üzenni? Szeressen, ne
hadakozzon.
A szerelemhez idő kell
Akármilyen meglepően hangzik, klinikai tapasztalataim azt mutatják, hogy a
szerelemhez idő kell. Nélküle a szerelem elhervad, mint víz nélkül a virág.
Ha visszaemlékezünk, mit éreztünk az udvarlás idején, akkor nem is olyan
meglepő ez. A szerelmesek keresik egymás társaságát. Kézen fogva járnak,
ráérősen ballagnak, s bizalmasan beszélgetnek. Együtt mennek moziba, ráülnek a
telefonra, s aki eközben megzavarja őket, arra megneheztelnek.
ügy tűnik, erre van nagy szükségük a szerelmeseknek: időre, hogy
megismerhessék, felfedezhessék egymást. Ha az emberek nem szánnak egymásra
időt, nem jutnak el a szerető meghittségig, csak ismerősök maradnak. Ami időt két
46
ember együtt tölt, az olyan, mint az enyv. Kettejük közös története — csak ez tudja
fölvenni a harcot a kalandok, a háromszögek, a válás ellen, ez tudja legyőzni őket.
Nem csoda hát, hogy az időhiány a házasságok boldogtalanságának gyakori oka.
Vigyázzanak, ne furakodjanak be olyan elemek a házasságba, amelyek távol tartják
önöket egymástól. Ha nem találkoznak elégszer, akkor nem is gondolnak egymásra
eleget. Azt hiszem, pontosabb megfigyelés tükröződik abban, hogy "nem látni annyi,
mint elfeledni", mint amikor a szerelemmel kapcsolatban "megszépítő messzeségről"
beszélünk.
Hogyan lehet ezt a fontos kelléket, az időt, elpusztítani? A férj munkahelyi vagy
karrierjével kapcsolatos tervei könnyen tönkretehetik a házasságot. Ha napi nyolc
órát dolgozik, aztán esténként még papírjai fölött görnyed, mi jut belőle a
feleségnek? Fáradt teste este tízkor? Kinek kell az?
A fiatal férjek különösen ki vannak téve ennek a veszélynek. Karrierjük elindítása
miatt rendszerint sokat dolgoznak. A fiatal, vezető állású férfiaktól elvárják, hogy
annyit dolgozzanak, ameny- nyi a munka elvégzéséhez szükséges. Ismerek
olyanokat, akik napokon át átlag tizennyolc órát dolgoznak. El tudják képzelni, milyen
hatással van ez a szerelmi életükre? A várható viharos érzelmek közül még
legenyhébb a házastárs dühe és féltékenysége amiatt, hogy egy karrierhez ment
feleségül.
Azok a férfiak, akik a munka rabjai, vagy akik vállalatuknál az igazgatóságig
akarják vinni, idejében, még a házasságkötés előtt beszéljék meg munkahelyi
terveiket menyasszonyukkal. Jövendőbelijüknek joga van tudni, mire számíthat. Ha
olyan társat keres, aki minden este otthon vacsorázik, akkor jobb, ha stornírozza az
esküvőt.
A gyerekek is csökkenthetik a két ember szerelmének ápolásához szükséges
időmennyiséget. Minél több gyereke van a házaspárnak, annál kevesebb idejük jut
egymásra. Csodálatosak a gyerekek, de nagyon sok figyelmet igényelnek. Előfordul,
hogy az érzékeny, féltékeny ember rossz néven veszi házastársától, hogy több
figyelmet szentel gyerekeinek, mint neki.
Mindenképpen kell időt szakítaniuk egymásra. Időnként fektessék le a gyerekeket
jó korán, hogy kettesben, gyertyafénynél, finom vacsorát fogyaszthassanak. Az ilyen
percek aranyat érnek, s feltöltődik a gyengéd érzések akkumulátora.
A váltott műszak különösen nagy megpróbáltatást ró a szerelmi életre. Ha a
házastársak egyike délelőtti műszakban dolgozik, a másik meg délutániban, akkor
csak hétvégeken jut idejük egymásra. Amikor az egyik hazaér, a másik elmegy
otthonról. Gyakorlatilag annyi idejük van, hogy a kapuban puszit adjanak egymásnak.
Akár a munkáról van szó, akár a gyerekekről, a műszakról, vagy más egyébről,
például hobbiról, a haverokkal való sörözésről, golfról, teniszről, kertészkedésről,
ügyeljenek, hogy ezek a tevékenységek ne szakítsák el házastársuktól. Másképp
megeshet, hogy az átmeneti távollét állandóvá válik.
47
4. A mások féltékenysége
Elérkeztünk a legfontosabb problémához: hogyan bánjunk a féltékeny emberrel?
Aki ilyen emberrel él együtt, jól tudja, hogy ez nem gyerekjáték. Véleményem szerint
a féltékeny emberrel a legnehezebb együtt élni, mivel (a) olyan rémült vagy
indulatos, hogy nem hallgat a szóra, (b) szinte mindig úgy érzi, neki van igaza, és (c)
tagadja a zavarai miatti személyes felelősségét. Köti az ebet a karóhoz, hogy az
változzon meg, aki szerinte hibázott. Amikor az ember ilyen kombinációval találja
magát szemben, ráfér a segítség.
Ne tűrjék a faggatást
Első tanácsom a következő: ne válaszoljanak arra a kérdésözönre, melyet
féltékeny partnerük zúdít önökre, különben valahányszor késnek egy órát munkából
hazajövet, táplálják ezt a szokást. Hallgatásuk bizonyosan felháborodást okoz, de
csak tűrjék. Ha egyetlen kérdést is válaszra méltatnak, újabbat váltanak ki.
"Miért késtél egy órát?"
"Elakadtam a hídon."
"Mi történt?"
"Nem tudom, nem lehetett látni."
"Baleset volt, vagy útjavítás?"
"Igazán nem tudom. Az előttem lévő kocsiban ülő pasasnak se volt fogalma róla."
"Milyen pasasnak?"
Látják, hogy működik a mechanizmus? A féltékeny képzelet kielégíthetetlen. Ha
valami új mozzanat kerül szóba, amelyet korábban nem említettek, akkor még
intenzívebb kihallgatás kezdődik. Vagy ha az előző beszámolóhoz képest egyetlen
kis részlet is változik, a féltékeny ember komputeragya azonnal kijelzi a hibát, és
csapdát állít.
Ha a gyanakvó kérdésekre nem válaszolunk, azzal tulajdonképpen fokozzuk a
gyanakvást. A féltékeny partner ilyesféle következtetésre jut: "Ha semmi
takargatnivalód, akkor mért nem válaszolsz? Akinek tiszta a lelkiismerete, az nem tér
ki. Ha nem válaszolsz ártatlan kérdéseimre, akkor biztosan el akarsz titkolni valamit."
Ha partnerünk nemcsak gondolja, hanem ki is mondja ezeket a gondolatait, ne
törődjünk vele. Ne válaszoljunk, mert a kérdés nem méltó a válaszra, mint ahogy
bármely hasonló abszurd kérdés sem érdemel választ. Mi lenne, ha a partner teljes
komolysággal azt kérdezné: "Te ölted meg Lincoln elnököt?" Akkor egy pillanatra
sem méltatnák válaszra érdemesnek a kérdést, ugye? Ne védekezzenek vég nélkül
a gyanúsítgatások ellen, inkább szoktassák le partnerüket az efféle
kérdezősködésről. Legokosabban teszik, ha egyszer-kétszer udvariasan válaszolnak,
aztán abbahagyják.
"Meg kellett állnom a trafiknál, szívem. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig tart."
"Hogy a csudába kellett hozzá egy óra? Egy filmet öt perc alatt meg lehet venni."
"Az igaz. De tudod, hogy van, nagy a forgalom, nehéz parkolni, mifene."
"Akkor se kell hozzá egy óra."
48
Rendben van, kétszer is válaszoltak. Mire mentek vele? Hagyják abba a
védekezést. Két dolgot tehetnek: vagy elhallgatnak, vagy a féltékenységre
koncentrálnak. Ha úgy döntenek, hogy a továbbiakban ki se nyitják a szájukat, akkor
lehet, hogy a partner feldühödik, s kétszer olyan hevesen kérdezősködik. De önök
csak hallgassanak. Akkor se válaszoljanak, ha tettlegességgel, válással, érzelmi
zsarolással fenyegetőzik. Egy ideig nem lesz könnyű dolguk, de ha következetesek,
akkor néhány héten belül partnerük már nem bízik a vallatósdiban, és abbahagyja.
Ne feledjék: ha egy magatartásmód nem eredményes, akkor megszűnik. Azért
használja partnerük a keresztkérdéses módszert, mert önök megtették neki azt a
szívességet, hogy válaszoltak a nyakukba zúdított kérdésekre. A dolog iróniája az,
hogy szerettek volna véget vetni a faggatózásnak, voltaképp azonban még több
kérdést csiholtak ki. Ha ezt el akarják kerülni, akkor maradjanak csöndben.
Vagy fordítsák a figyelmet a féltékenységre. Úgy válaszoljanak, hogy partnerük
jobban felismerje ezt a problémát, fokozódjon a felelősségérzete miatta, s arra
késztesse, hogy megszabaduljon tőle. Válaszoljanak valahogy így: "Nahát, szívem,
már megint itt tartunk? Féltékenykedsz, gyanakszol. Igazán csinálhatnál már valamit
ez ügyben, tudod? Mondtam már, hogy beszélj egy szakemberrel, aki tanácsot tud
adni. Még nem kerestél? De ha nem akarsz, akkor mért nem olvasol valami
szakirodalmat, ami segít, hogy tisztázd érzelmeidet? Vagy jobban szeretnél egy
magnókazettát a féltékenységről? Hallottam egy barátomtól, hogy van ilyen, biztosan
ki lehet nyomozni, hol kapható."
Ne nevessenek. Legalább olyan jól tudom, mint önök, hogy a feléig sem jutnak a
mondókájuknak, máris dühödt és felháborodott sértések özöne zúdul a nyakukba.
Nem baj. Helyes úton járnak. Ha úgy érzik, biztonságosabb abbahagyni, tegyék. De
ne változtassanak a stratégián. Ha legközelebb vallatósdira kerül a sor, megint a
féltékenységre tereljék a figyelmet.
További alkalmakkor ne mulasszák el a tanácsokat kiegészíteni a következő
megjegyzésekkel:
1. "Drágám, mért hajtogatod azt, hogy én teszlek féltékennyé? Tudod, hogy csak
azt lehet kihozni a sodrából, aki hagyja. Az emberek csak fizikailag tudják
bántalmazni egymást, érzelmileg nem."
2. "Kérlek, szívem, hagyd abba a vádaskodást, hogy féltékennyé teszlek, mert
nem szentelek mindig teljes figyelmet neked. Nem az zavar téged, hogy másokkal
beszélgetek, hanem az, amit te beszélsz be magadnak: hogy nem törődöm veled. Ha
féltékenykedsz, mert másokhoz figyelmes vagyok, vajon én nem féltékenykedhetnéke,
amikor másokkal foglalkozol? Mikor láttál engem kiborulni azért, mert másokkal
beszélgetsz? Ugye, soha? Akkor hogyan állíthatod, hogy kiborulsz attól, hogy
másokkal beszélek, mikor engem nem zavar, ha te ugyanazt teszed?"
Ha még nyomatékosabban akarnak érvelni, a következő példával illusztrálják a
mondottakat: "Ha kiránduláson elkap bennünket az eső, mindketten bőrig ázunk,
mivelhogy az eső fizikai jelenség, s akár tetszik, akár nem, mindkettőnket eláztat. De
hogy kiborulunk miatta, az már teljesen attól függ, ki-ki hogyan gondolkodik. Ha
bebeszéled magadnak, hogy elázni tragikus dolog, hogy igazságtalan, vagy hogy
tüdőgyulladást okoz, akkor nyilván kiborulsz. Ha én azt mondom, hogy csak
frusztráló, csak bosszantó, csak sajnálatos eset, akkor se tetszik jobban, de legalább
nem borulok ki tőle. Minden attól függ, hogyan értelmezed az elázást, illetve — a te
esetedben — azt, hogy nem kapsz annyi figyelmet, amennyit szeretnél."
Ne várják, hogy az ilyen racionális érvelés azonnal hasson partnerükre, s
meglehet, falra hányt borsó marad. De ha nem próbálkoznak meg vele, sose
győződnek meg róla, hogy kitartó nevelőmunkájuknak van-e foganatja.
49
3. "Drágám, azt mondod, nagyon szeretnél megszabadulni a féltékenységtől; de
ha tényleg így van, akkor mért nem csinálsz valamit te, hogy megszűnjön? Hagyj
engem ki belőle. Azt hajtogatod, hogy nekem ezt meg azt kéne tennem, hogy
visszanyerd lelki nyugalmadat. Te viszont édeskeveset teszel a saját problémád
megoldásáért. A féltékenységed, a kisajátításra való hajlamod a te problémád, nem
az enyém. Mit tennél például, ha nem a féltékenység gyötörne, hanem a fogfájás?
Nyilván nem várnád tőlem, hogy én menjek helyetted fogorvoshoz, vagy én szedjek
be fájdalomcsillapítót, igaz? Semmi lényegeset nem tudnék tenni a fogfájásod
megszüntetése érdekében, ugye? Ugyanígy van a féltékenységeddel is. Ha itthon
ülök, elhalmozlak a figyelmemmel, az égvilágon senkihez se szólok, s mérhetetlen
együttérzést mutatok a szenvedésed iránt, akkor se változik meg az, ami a
féltékenységet okozza benned. Egy ideig talán jobban érzed magad, de a
bizonytalanságod később megint föltámad, megint veszélybe sodor, mert semmit se
tettél annak érdekében, hogy megszűnjön a saját kisebbrendűségi érzésed, s az a
gyerekes követelőzés, hogy mindent megkapj, amit szeretnél."
Persze ritkán adódik rá alkalom — vagy talán soha —, hogy ezeket a hosszú lére
eresztett válaszokat olyan nyíltan és közvetlenül elmondhassuk, ahogyan leírtam. De
talán ez a három bekezdés ad némi ötletet, mivel lehet előhozakodni, még ha
egyszerre csak a töredékét tudjuk is elmondani. A féltékeny partner nem fog rajongani
ezekért a megjegyzésekért, mivel a változtatás felelősségét arra hárítják, akire
tartozik. És mivel a féltékenységből adódó problémák mélyek és bonyolultak, az
eredmény várat magára. Legyenek türelemmel. De ne hagyják magukat eltéríteni
ettől a stratégiától, különben a helyzet csak rosszabbodik.
A következő beszélgetés olyan férfival zajlott le, akinek van egy kolléganője,
valamint három olyan férfikollégája, akiket felesége elítél laza szexuális erkölcseik
miatt.
PÁCIENS: Egyszer társaságban Joe odaszólt nekem valamit, amit a
feleségem nem hallott jól. Később megkérdezte, hogy Joe nem valamelyik
kolléganőmre tett-e megjegyzést, de én nem emlékeztem rögtön, melyik
megjegyzésre célzott. Amikor Emma már ötödszörre vagy hatodszorra
nyaggatott miatta, akkor eszembe jutott. Na, ettől aztán belelendült. "Ha
most emlékszel rá, akkor az előbb miért nem tudtál visszaemlékezni?",
kérdezgette. Ilyesmi gyakran előfordul. Esküszöm, emlékszik minden beszélgetés
minden egyes szavára. Ha válaszaim a negyedik, ötödik vagy hatodik
ismétléskor a legcsekélyebb mértékben is eltérnek az elsőtől, akkor beleköt
a legkisebb módosulásba is, és kezdődik minden elölről.
TERAPEUTA: Sose fogja kielégíteni felesége kíváncsiságát. Ezért szeretném,
ha nem válaszolna. Mert ő csak egy valamit hisz el: ha maga beismeri a
bűnösségét. Az igenlő válasz az egyetlen, amit elhisz. Ha megkérdi:
"Nézegeted a nőket? Utálsz engem? Más nőkön járatod az eszed? Mást
akarsz elvenni? Megcsaltál?", az igent fogadja el egyedüli válasznak.
P: Adtam neki egy tippet. Azt mondtam: "Ha ez téged boldoggá tesz, én
beismerek mindent, amit csak akarsz. Begurulsz, megbocsátasz, aztán túl
vagyunk rajta." Mondtam, bármit bevallók, ha ettől megoldódik a dolog. De
ezt se fogadja el.
T: Mert ezt sem hinné el.
P: A másik probléma az, hogy van egy kolléganőm. A feleségem képtelen
elhinni, hogy nem érdekel, mint nő. Nem azt akarom mondani, hogy minden
úgy van jól, ahogy én csinálom, a feleségemnek meg sosincs igaza. Ennek
50
még a látszatát is szeretném elkerülni. De én még a régi iskolához tartozom.
Nem szoktam flörtölni, nem csipkedem a nők fenekét, s nem hiszem, hogy
az a nő jut előbbre a munkahelyén, aki ilyesmit megenged.
T: Oké, de hát ebből is láthatja, hogy a felesége csak a beismerő vallomást
fogadja el.
P: Úgy látszik, tényleg csak az elégíti ki.
T: Én azt mondanám a maga helyében: "Idehallgass, ha neked semmi válasz
nem jó, csak a beismerő vallomás, akkor minek kérded?"
P: Néha olyasmit is elmondok neki, ami tudom, hogy fölzaklatja, mert nem
akarom, hogy hazugságon kapjon. Például erősködött, hogy ne járjak
ebédelni Joe-val meg Abe-bel. Néha azonban elmegyek velük, és meg is
mondom a feleségemnek, pedig tudom, hogy jelenetet csinál miatta. Egy-két
napig pokollá teszi az életemet, de mindig megmondom.
T: Ha rám hallgat, továbbra is ezt teszi. Ne hagyja, hogy az ő idegessége és
féltékenysége diktáljon magának, különben élve befalazza magát. Ne
engedje, hogy a felesége irányítsa minden lépését, és tönkretegye az életét.
Ne feledje, ez az ő problémája, neki kell megoldania, és ha nem oldja meg,
akkor nézzen szembe a következményekkel. Maga meg beszélgessen csak
más nőkkel. Éljen normálisan, erkölcsösen. Ha a felesége tudni akarja, mi az
ábra, mesélje el neki. De az már az ő dolga, hogyan reagál rá. Ne izgassa
föl magát azért, mert neki nincs önbizalma. Azt mondja a felesége, hogy
nem bízik magában. Mese habbal. Önmagában nem bízik. Dobja neki vissza
a felelősséget, és mondja meg neki: "Szívem, neked valami bajod van. Azt
akarod, hogy én oldjam meg, de nem tudom. Nem tehetek róla, hogy
féltékeny vagy. Tehát, ha ezt az egészet magadnak köszönheted, a
féltékenységednek meg a kishitűségednek, akkor mért nem csinálsz valamit,
hogy rendbe jöjj?"
Ha a szép szó nem használ, jöjjenek a tettek
Gyakran a legésszerűbb érvek is süket fülekre találnak. Az ember előbb-utóbb
szeretne nagyobb nyomást gyakorolni partnerére, hogy megoldást találjon a
féltékenység problémájára. Már javasoltam egy módszert, amellyel jelezni tudják,
hogy nem hajlandók végrehajtani a kért változásokat: hallgatnak, s pár udvarias és
kedves mondaton túl nem válaszolnak a faggatózásra.
Megtehetik még, hogy kimennek a szobából, sétálni indulnak, beülnek a kocsiba,
sőt, ha mód van rá, egész éjszakára vagy hétvégére elmennek otthonról. Ez
különösen akkor ajánlatos, ha a tettlegesség veszélye áll fönn. Ezért a nőknek
mindig azt tanácsolom, legyen egy kis összegyűjtött pénzük, vagy tartsák
hitelkártyájukat a kezük ügyében, hogy egy pillanat leforgása alatt elmehessenek egy
szállodába, egy csendes szobába, amíg lecsillapodnak a kedélyek.
Ez először növeli a súrlódást. Ezen nem tudok segíteni. A dolgok sokszor
rosszabbra fordulnak, mielőtt javulás állna be. Ha valaki a 2. megoldást választja,
akkor sztrájkot hirdet, az pedig kellemetlen tud lenni, amíg tart. Viszont olyan hatásos
lépés, hogy a partner nagy valószínűséggel ráébred, nem űzheti tovább kisded játékait,
s ha visszavágyik a kellemes kapcsolatba, meg kell változnia, különben még
rosszabbra számíthat.
Aki ezt a megoldást választja, annak mindenféle vádat vágnak majd a fejéhez,
elmondják tisztességtelennek, kegyetlennek, szeretetlennek. Megkapja, hogy önző,
51
hogy társára kényszeríti akaratát, hogy szívtelen módon tönkreteszi a házasságot,
hogy megzavarja a gyerekek nyugalmát, hogy feminista liba, illetve feudális kényúr.
Ne törődjenek vele. Tegyék fel maguknak a kérdést őszintén, vajon igazak-e a
vádak, vagy sem. Ha igazak, kérjenek elnézést, és kapituláljanak. Ha hamisak, akkor
fütyüljenek rá, csinálják azt, ami belátásuk szerint a leghelyesebb.
A vád, hogy úgy viselkednek, mint egy elmebeteg, további kommentárt kíván. Ha
ezt hallják, vegyék a haladás jelének. Ha lelkük mélyén tudják, hogy maguknak van
igazuk, örüljenek, hogy a partner azt állítja, meghibbantak. Végtére is hogyan lehetne
vitatkozni egy őrülttel? Társuk persze nem gondolja komolyan, hogy megbolondultak,
csak azt, hogy nem lehet értelmesen beszélni önökkel, tehát nem érdemes folytatni a
harcot. Ez pedig még azt is jelentheti, hogy önök győztek. És ha elvárásaik nem
ésszerűtlenek, akkor mindketten győztesek. Jobbat nem is kívánhatna az ember.
A szavak erőtlenek, a tettek beszélnek, s a határozott tettek beszélnek
leghangosabban. Ezért aztán, ha az enyhébb tiltakozó akciók nem váltják ki a kívánt
hatást, próbáljanak határozottabban fellépni.
Akit tettlegességgel fenyegetnek, vigyázzon, ne öntsön olajat a tűzre. Ha megütik,
nem kell föltétlenül visszaütnie. Várja meg, míg társa eltűnik a színről, s akkor
nyugodtan kihívhatja a rendőrséget. Követelje, hogy tartóztassák le támadóját. Úgy
bizony! Mert ha hagyja, hogy az ilyen viselkedés büntetlen maradjon, akkor újból
megkaphatja. Ne törődjön vele, mit szólnak a szomszédok. Élete, egészsége
fontosabb, mint a véleményük.
Mi történik, ha társa visszajön a rendőrségről, s megint önre támad? Vonuljon
biztos helyre, és jelentse föl testi sértés miatt. Vagy helyreáll a kapcsolatuk, vagy
véget ér, de ezt a kockázatot vállalnia kell, mert ha semmit se tesz, az még rosszabb.
Mi történik, ha a rendőrök kijelentik, nem avatkoznak családi perpatvarba? Sajnos,
gyakran így van. De akkor is, legalább megmutatta, meddig képes elmenni, az pedig
kijózanító hatással lehet partnerére.
Ha szükséges, még mindig folyamodhat a legvégső megoldáshoz: elköltözhet,
vagy elválhat. Először rendszerint a különélést szoktam ajánlani pácienseimnek,
mert ezzel megmutatják partnerüknek, mennyire súlyosnak ítélik a helyzetet. De aki
azt akarja, hogy a különélés hatásos legyen, annak hónapokig is ki kell tartania. Ha
elmegy egy hétre, aztán visszatér, anélkül, hogy meggyőződne, vajon végbementeke
alapvető változások a partnerében, akkor a helyzet hamarosan ismét olyan
áldatlan lesz, mint annak előtte.
A féltékeny ember partnere is négy megoldás közül választhat
Nemcsak a féltékeny fél számára kínálkozik négy megoldás arra, hogyan bánjon
partnerével: ez utóbbi is választhat négy lehetőség között. Ha például a féltékeny fél
arra kéri társát, ne maradjon ki sokáig a golfparti után, s ha utóbbi gyanítja is, hogy a
kérést a féltékenység motiválja, ha nem esik nehezére, feltétlenül teljesítse, s így
elejét veszi a vitának. Ezzel tehát az 1. számú megoldáshoz, a zokszó nélküli
toleranciához folyamodik.
Nem biztos, hogy a féltékeny fél minden kérése automatikusan ésszerűtlen. Bár a
féltékeny ember sokszor neurotikussá válik, ha úgy érzi, elveszítheti szerettei teljes
figyelmét, száz meg száz másféle szituációban ésszerűen, megbízhatóan viselkedik.
Ismerek számos olyan nagyvállalati vezetőt, aki maga a megtestesült higgadtság,
kedvesség, finomság és humor, aki úgy él, hogy tekintettel van másokra — de ha
arról van szó, hogy felesége vagy barátnője más férfiakat is kitüntet figyelmével,
52
elveszti a fejét. Mindenkinek van valami gyenge pontja, s ez arra figyelmeztet
bennünket, sose feledjük, hogy emberek vagyunk. Ne legyünk hát merevek, ha
partnerünk valami lehetetlen kéréssel áll elő. Oly sokszor előnyére szolgál egy
kapcsolatnak, ha engedünk. Nemegyszer annyira megnyugtatja a féltékeny felet,
hogy legközelebb már nem hozakodik elő kérésével.
May vonzó, barátságos természetű lány volt. Mielőtt hozzáment Joe-hoz, volt
néhány szerelmi kapcsolata, melyek végül barátsággá változtak. Szerette volna
megtartani ezeket a barátokat a házasságkötés után is, de Joe hallani sem akart
róla. May minden logikus érvet fölsorakoztatott neki is, nekem is, mondván, hogy
joga van nemcsak barátnőkkel, hanem barátokkal is érintkezni. Többször
emlékeztette Joe-t arra, hogy már a házasságuk előtt is tudott ezekről a
kapcsolatokról, és azt is tudta, hogy ő barátságos, társaságkedvelő ember. Akkor mi
jogon avatkozik bele a házasságkötés után?
Tökéletesen egyetértettem May-jel. Ennek ellenére kértem, gondolkodjék, nem
tudná-e bosszankodás nélkül teljesíteni Joe kérését, még ha az indokolatlan is.
Szerencsére úgy döntött, megteszi. Joe megkönnyebbült, visszatért a bizalma, s
végül is enyhült a görcs, többé nem érezte, hogy veszély fenyegeti, ha May
valamelyik ex-lovagjával ebédel. Az 1. számú megoldás megmentette az ügyet.
Csak akkor érzi az ember, hogy szóban vagy tevőlegesen tiltakoznia kell, ha
túlzott és irreális követeléseket támasztanak vele szemben. De még ha olykor az
elégedettségi küszöb alá kerülnek is, azt ajánlom, ne lépjenek rögtön sztrájkba. Ha
viszont úgy érzik, hogy a partner rendszeresen visszaél ezzel a megoldással, akkor
— de ne előbb! —, javaslom, ezzel a hatásos módszerrel nyilvánítsák ki akaratukat.
Persze ne valami triviális ügy kapcsán üzenjenek hadat. A 2. számú megoldást nem
szabad félvállról venni, a sztrájkba lépés súlyos következményekkel járhat. Várják ki,
míg olyan rossz bánásmódban nem részesülnek, hogy jogosan lázadnak föl. Ekkor
lesz hatásos a 2. megoldás, sőt, már csak ez vezethet célra.
Ugyanezt javasolhatom a különélés vagy a válás kapcsán is. A különélés kivált
alkalmas rá, hogy a követelőző partnert észhez térítse. De ha nem kellően indokolt, a
csalódás és a bizalom megrendülése nagy fájdalmat okoz, s olyan mély sebeket ejt,
melyek nem gyógyulnak be egyhamar.
Ha a 4. megoldást, a zúgolódó toleranciát el akarjuk kerülni, jó adag józan észre
és lélektani tudásra van szükségünk. A legtöbb ember mindkettőnek híján van. Az
első hiány pótlása végett újra kellene élnünk a gyerekkorunkat más szülőkkel, más
testvérekkel, más barátokkal — márpedig ez képtelenség. A másodikat viszont
orvosolni tudjuk, ha "segíts magadon" jellegű pszichológiai munkákat olvasunk. A
továbbiakban azokkal az érzelmi gátlásokkal foglalkozom, amelyeknek megértése
elengedhetetlen a féltékeny és kisajátító partner megfelelő kezelésének sikeréhez.
Ne sajnálja társát, ha meg akarja változtatni
Ha szerelmi kapcsolatukban valamilyen változást akarnak elérni, de a tapintatos
megbeszélés nem vezet eredményre, akkor időről időre hatékonyabb módszerekhez
kell nyúlniuk. Ez nem könnyű feladat. A súlyosan féltékeny partner személyében a
világ legmerevebb személyiségével kerülnek szembe. Ha csak egyszer is ellágyulnak,
hátrányba kerülnek, és ezt le kell dolgozni. Ilyenkor végképp nincs szükségük a
másik sajnálatának lélektani problémájára.
Magyarán ez annyit tesz, hogy megesik a szívünk a másikon. Ezt nem szabad
összetéveszteni az együttérzéssel. Az ember nem közömbös a másik fél fájdalma
53
iránt, miközben megpróbálja befolyásolni a magatartását. De egészen más dolog az,
ha megszánjuk. Ha sajnálunk valakit, akkor oly mértékben törődünk nehéz helyzetével,
hogy megfeledkezünk a magunkéról. A mi esetünkben azonban nincs helye
neurotikus nagylelkűségnek.
Nemrégiben egy fiatalemberrel beszélgettem, aki zokogva mesélte, hogy
féltékeny apja már harmadszor rakta kórházba passzív anyját. A gyerekek évek óta
mondogatták anyjuknak, hogy vagy jelentse föl az apát, vagy hagyja ott, vagy
csináljon bármit, csak ne tűrje ezt a bánásmódot. Valahányszor azonban az anya
eljutott odáig, hogy elkészült a válókereset, az apa rimánkodni kezdett, hogy vonja
vissza döntését. Ilyenkor bevetett minden stratégiát, ami a nagykönyvben írva van:
"Te vagy az oka."
"ígérem, többet nem bántalak."
"Azok után, amit tettem érted, tartozol még egy lehetőséggel."
"Öngyilkos leszek."
"Gondolj a gyerekekre."
A feleség pedig sosem tudott ellenállni ennek az önsajnáltató, bűntudatgerjesztő
tüzérségi támadásnak. Gyengesége tönkretette élete legszebb éveit.
Az ilyen áldozatokból hiányzik az önérvényesítés készsége. Amit
nagylelkűségnek, szeretetnek neveznek, az voltaképpen gyávaság. Oka: félelem,
mégpedig ötféle dologtól — kettő közülük fizikai, a másik három pedig lelki —: (1) a
fizikai bántalmazástól, (2) az anyagi veszteségtől, (3) a tévedéstől, (4) a másik fél
érzéseinek meg- bántásától és (5) a visszautasítástól.
1. A tettlegesség. Bizonyos mértékig érthető, ha valaki fél attól, hogy megverik. A
feleség bántalmazása nem vicclaptéma, és súlyos aggodalomra ad okot. A józan ész
azt diktálja, hogy adja be a derekát, ha frusztrált társa rátámad.
De miért hátráljon meg, ha az erőszaknak való behódolás semmit sem old meg,
ha megkeseríti az életét, s nincs remény, hogy a helyzet megjavul? Akkor is verést
kap, ha meghúzza magát, akkor is, ha nem. Akkor már inkább vállalja a kockázatot, s
álljon ki magáért. Mi veszteni valója lehet? Amikor már a testi épség forog kockán,
akkor vagy harcolni kell, vagy otthagyni a terepet.
Pácienseim szerint ilyenkor beválik néhány módszer: vissza lehet ütni, vagy
kihívni a rendőrséget, vagy elmenni egy válóperes ügyvédhez.
Sok férj közli a feleségével: "Ha nem tetszik, csomagolhatsz." Gyakran azonban
ugyanezek a kemény fiúk síró, rémült kisgyerekké változnak, ha látják, hogy
feleségük a szavukon fogja őket, és elmegy. Ha a feleség felfogja, mennyire megijedt
a féltékeny férj, nem lepődhet meg, ha ilyenkor férje hátraarcot csinál. Sok nőt
meglep, hogy máskor kíméletlen férjük milyen hamar kezdi hazahordani a
virágcsokrokat, ha rájön, hogy ennek már fele se tréfa. Az ilyen férjnek sokkal
nagyobb szüksége van a feleségére, mint annak őrá. Hölgyeim, akkora hatalmuk
van, amekkoráról álmodni se mernek! Használják ki, és tátva marad a szájuk, milyen
hamar fordul a kocka. Sok nőpáciensem mondta később: "Már évekkel ezelőtt véget
tudtam volna vetni a zsarnokságnak, de nem mertem. Legszívesebben pofon ütném
magam."
Csakhogy kényes ám ez a manőver. Noha a legtöbb nő nagyobb tiszteletet és
szabadságot vív ki magának, ha fellázad az erőszak ellen, be kell vallanunk, hogy
némely esetben a lázadás még hevesebb tettlegességet vált ki. Érdemes vállalni a
kockázatot, de ne feledjék, rosszul is elsülhet a dolog.
54
2. Az anyagi veszteség. Ettől is a nők szoktak félni, mivel rendszerint a férfiak
kezében van a családi kassza kulcsa. Sok nő ésszerűbbnek tartja, ha némán tűr a
boldogtalan házasságban, mert fél, hogy egy fillér nélkül az utcára kerül. A férfi
gyakran épp ezt helyezi kilátásba, s ráadásul azzal is fenyegeti, hogy elveszi tőle a
gyerekeket.
Ez javarészt blöff. Nem a férj dönti el, hogy ki kapja a gyerekeket, vagy hogy
földönfutóvá teszi-e a feleségét. A nőknek e tekintetben is több joguk van, mint
hinnék, különösen amióta társadalmi megítélésük változóban van.
Szerintem, hölgyeim, önök hazudnak, ha azt mondogatják maguknak és
másoknak, hogy azért nem válnak el, mert "még mindig szeretik". Jobban törődnek
anyagi biztonságukkal, mint érzelmi életükkel. Menjenek el egy ügyvédhez, s tőle
kérdjék meg, ne férjüktől, mik az esélyeik a gyerektartás és a gyermekek elhelyezése
ügyében. Ez tanulságos és hasznos erőfeszítés.,
3. A tévedéstől való félelem. Szóval nincsenek meggyőződve, hogy joguk van
nyomást gyakorolni partnerükre bizonyos dolgok miatt. Na és? Ha arra várnak, hogy
biztosak legyenek a dolgukban, sose fognak cselekedni. Inkább tegyék fel maguknak
a kérdést: vajon a frusztrációtól (a) neurotikus zavaraik vannak-e, (b) kiábrándultak-e
szerelmükből, vagy (c) olyannyira meggyűlölték a kapcsolatot, hogy menekülni
akarnak belőle. Ha a válasz csak egyetlen kérdésre is igen, jobb, ha megbeszélik
magukkal, hogy nem szabad partnerük vágyait és szükségleteit olyan fontosnak
tartaniuk. Ideje, hogy társuk érzéseitől függetlenül saját elégedettségükért harcoljanak.
H
a házastársuk inkább válni akar, semmint önöket legalább az elégedettségi
küszöbig juttatni, akkor egyezzenek bele. Ha nem teszik meg, eljön az idő, amikor
annyira elegük lesz, hogy önök akarnak válni.
És még egy fontos dolog: mi bajuk történik, ha tévednek? Vajon nem a saját
kárunkon tanulunk-e mind? A feleség se habozik keresztülvinni az akaratát, pedig
lehetetlen bebizonyítani, melyiküknek van igaza. Akkor a férj mért ne vállalhatna
ugyanilyen kockázatot? De ha úgy gondolja, nem jogos elvárni feleségétől, hogy állandóan
otthon üljön, gondolja meg a dolgot, kérjen tőle elnézést, és adjon neki
nagyobb szabadságot.
Tegye a feleség is ugyanezt, ha férjének eléggé el nem ítélhető módon sose
hagyott időt kedvteléseire. Csak akkor bizonyosodhatunk meg igazunkban vagy
tévedéseink felől, ha cselekszünk. Vállaljuk hát a kockázatot. Emberek vagyunk, nem
lehetünk tökéletesek. A pudingnak is az a próbája, ha megeszik. Veselkedjen neki, s
lássuk, mire megy.
4. A másik bántásától való félelem. Mint már mondtam, senkit sem lehet
érzelmileg bántani, csak fizikailag. Felnőtteket érzelmeikben sosem bánt senki, mert
nem is lehet. Ha a féltékeny társ sír, duzzog, depressziós vagy dühös, sose vállaljuk
érte a felelősséget. Igaz, mi okoztuk frusztrációját. A feleség nem szentelt elegendő
figyelmet a férjnek, a férj nem mondta a feleségének, mennyire szereti, és így
tovább. Ez csalódást okozott. De hogy a frusztrációból érzelmi zavar válik-e, az teljes
mértékben attól függ, ki hogyan éli meg a frusztrációt. Aki azt mondja: "én szegény",
az depressziós lesz. Aki azt mondja: "nem állhatom, ha nem az történik, amit
akarok", az dühös lesz. Aki meg azt, hogy "ez rémes, nem bírom", az ideges, és
szorong.
Figyeljék meg, ezeket mind a társ mondja önmagára. Önök csak közvetve
felelősek érte, amennyiben önök szállították a frusztrációt. De nem lehet önöket
55
vádolni, ha a frusztrációból érzelmi probléma lesz. Ez ugyanis nem szükségszerű,
nincs előírva, hogy a partner mellre szívja.
Aki úgy gondolja, neki van igaza, legyen állhatatos. Ezt megkönnyítendő,
mondogassa magában: "Ez az ő problémája. Ha nem tetszik a lelki fájdalom, ne
beszéljen be magának ostobaságokat. Ne engem vádoljon azért, amit ő csinál
magával."
5. A visszautasítástól való felelem. Ez nagy valószínűséggel a legerősebb félelem
(lásd Miért felünk? című könyvemet). Hihetetlen, mennyire meg tudnak rémülni
egyesek attól az élménytől, amely az esetek nagy részében voltaképp nem több,
mint kellemetlen, sajnálatos és szomorú. Mégis szerte a világon meglett férfiak és
nők gyerekesen viselkednek, ha azt hiszik, nem szeretik őket. Depressziósak,
dühösek, féltékenyek, vagy halálra vannak rémülve. Miért? Mert az, aki kedves
nekik, nem szereti őket egy ideig vagy soha többé. De ez csak akkor fáj, ha hagyják.
Attól lesz olyan leverő élmény, hogy bebeszélik maguknak. Ki-ki vizsgálja meg jól,
milyen valótlan elképzelései vannak arról, hogy szeretik-e vagy sem. Nincs
egészségesebb dolog, mint elfogadni magunkat erényeinkkel és hibáinkkal együtt.
Nem utolsó érzés, ha szeretik az embert, de semmi se fogható ahhoz, ha valaki
megbékél önmagával. Nem önimádatot prédikálok, az már önértékeléssel jár,
melynek során minden cselekedetünket jóváhagyjuk. Ez nem jó. Aki egészséges
akar lenni, tanulja meg elfogadni önmagát, akár jól cselekszik, akár rosszul. Csak így
tud megbízható énképet kialakítani.
Másképpen fogalmazva: az embert nyugtalanítja a gondolat, hogy nem szeretik,
mert számára ez azt jelenti, hogy nem is méltó rá. Úgy gondolja, hogy ha méltó lenne
rá, akkor szeretnék. Mi, racionálisan gondolkodó, érzelmekkel foglalkozó terapeuták,
állítjuk, hogy csak az esik igazán kétségbe a visszautasítás miatt, aki nem tudja
elfogadni önmagát. Ez a probléma gyökere. Bár másoktól elvárja, hogy barátsággal
közeledjenek feléje, ő nem barátja saját magának. így viselkedik a féltékeny ember.
Megtagadja magát, mert más nem szereti. Nem szeretnünk kell önmagunkat, hanem
csak elfogadnunk, ennyi az egész. Ez a nyitja a belső erőnek. S ez nem azt jelenti,
hogy bele kell nyugodnunk hibáinkba. Azt jelenti, hogy ha képtelenek vagyunk
változtatni rajtuk, el kell fogadnunk őket, most és mindörökké. Aki alacsonyabb
termetű, mint szeretné, a méreteivel legyen elégedetlen, de ne önmagával. Ezt jelenti
önmagunk elfogadása. Lehet, hogy másoktól visszautasításban részesül a termete
miatt. Ha így van, nem csoda, hogy szomorú, de ezért még ne érezze magát
kevesebbnek. Ha azt hiszi, hogy alacsonyabb rendű, mert kicsi, mert kövér, mert
csúnya, mert tehetségtelen, mert fekete bőrű, fehér bőrű, sárga bőrű, mert nő, és így
tovább, akkor megbántódik, valahányszor ezen tulajdonságai miatt visszautasítják.
A visszautasítás már akkor sem tűnik olyan vészesnek, ha ki-ki belegondol,
hányszor szakított már, és idővel mindig rendbejött.
Végül pedig, hogyan is hihetik komolyan, hogy partnerük nélkülözhetetlen, amikor
nyilvánvalóan nem halnak bele, ha elveszítik? Amire szükségük van az életben —
táplálék, hajlék és ruha —, az valószínűleg már megvan. Csodálatos dolog szeretni
valakit, de nem létkérdés. Táplálék, hajlék és ruha nélkül elpusztul az ember.
Szerelem nélkül viszont tud élni.
Ha alaposan belegondolnak a visszautasítás problémájába, legyőzik félelmüket,
sőt, öntudatos és magabiztos emberré válnak.
56
"Mindig is ilyen volt"
Mindahhoz, amit a tűrhetetlen magatartás elleni föllépéssel kapcsolatban eddig
elmondtam, arra a szilárd meggyőződésre van szükség, hogy az ilyen akció
eredményes lehet. Mindenekelőtt ez a meggyőződés jogosít fel bennünket arra, hogy
társunkra nyomást gyakoroljunk. Vannak azonban bizonyos ellenhatások, melyek
meggátolhatják a cselekvést, s köztük is legerősebb az a hit, hogy a partner
magatartása már gyerekkorában kialakult, ezért nem lehet változtatni rajta.
Aki hagyja, hogy ez az érvelés hasson rá, annak nem sok esélye van a program
megvalósítására. Észre se veszi, s már megsajnálja partnerét, holott épp
keménységre volna szüksége. A feleségnek eszébe jut, hogy férje egyke volt, ezért
jön ki annyira a sodrából, ha nem kap elég figyelmet. Vagy a férj. arra gondol, hogy
apósa alkoholista volt, és különben is jobban szerette a másik lányát, nem csoda hát,
ha felesége kiborul, valahányszor ő más nővel táncol.
Lehet, hogy ez mind igaz. Akkor se engedjék, hogy eltérítse céljuktól. Nem tartozik
ide. Nem számít. Megvilágítja ugyan a probléma hátterét, de nem ad megoldást. Ne
hagyják hát, hogy egy pillanatra is megtorpanjanak miatta, amikor partnerüket
változásra akarják ösztökélni.
Sokan azt állítják, hogy akinek nehéz gyermekkora volt, azzal úgy kell bánni, hogy
kevesebb frusztráció érje. Épp ellenkezőleg: bölcsebb dolog több frusztrációnak
kitenni. Hogy a csudába változnának meg az érzelmi zavarokkal küszködő emberek,
ha nem éreztetik velük, hogy valami nincs rendjén? Az emberek többnyire nem azért
változnak meg, mert meg akarnak változni, hanem azért, mert valaki rákényszeríti
őket. A mi esetünkben minden amellett szól, hogy ne vegyünk tudomást a
neveltetésről. Annak van legnagyobb szüksége korrekcióra, aki a legsúlyosabb
zavarokkal küszködik. Ha nem veszünk erről tudomást, akkor hagyjuk, hogy hitvány,
infantilis, elkényeztetett, defetista és féltékeny maradjon. Micsoda jótétemény az
ilyen?
Aki valóban segíteni akar érzelmi zavarokkal küszködő társának, az ne keressen
örökké mentséget annak cselekedeteire. Ne érezzen iránta se szánalmat, se
részvétet. Ettől csak súlyosbodik a dolog. A más sajnálat mindig erősíti az
önsajnálatot.
Következetesen lépjenek föl a dühkitörésekkel, a sírással, a védekezéssel és a
követelőzéssel szemben. Éppúgy ne tűrjék az ilyen magatartást, mint ahogy az
izzadságszagot se tűrik. Attól nem múlik el a bűz, ha azt mondogatjuk: "nem tehet
róla", meg hogy "mindig is ilyen volt". Egyetlen zuhany viszont megoldja a problémát,
akár önkéntes, akár kierőszakolt.
Az ember meg tud változni. Ha valaki harminc éve küszködik egy problémával, az
még nem jelenti azt, hogy örökre így marad. Pusztán annyit jelent, hogy az évek
során rögzült egy rossz szokása. De amit egyszer valaki megtanult, azt el is tudja
felejteni. Ez vonatkozik a dohányzásra, az italozásra, a körömrágásra, a
teniszadogatás technikájára csakúgy, mint a féltékeny magatartásra.
Ha valaki évekig azt mondogatja magának, milyen fontos, hogy szeressék, akkor
ez beépül pszichés rendszerébe, így csak akkor érzi magát valakinek, ha szeretik.
És valahányszor elismétli magának ezt az ostobaságot, újra meg újra féltékeny lesz
és kisebbrendűségi érzései támadnak.
A féltékeny partner nem azért ilyen, mert fogadott gyerek volt, vagy középső
gyerek, és így tovább. A féltékenység abból származik, amit ma állít e múltbéli
körülményekről. És ha felhagy ennek az ostobaságnak az ismételgetésével, akkor a
57
féltékeny érzés sem tér vissza. Ha változtat azon, amit bebeszél magának, akkor
reakcióit is meg tudja változtatni, akár fokozatosan, akár hirtelen. Mindenesetre
mindkét fél képes a változásra. Ezt sose feledjék, ha neurotikus partnerükön segíteni
akarnak.
Szeretet — csak feltételekkel
Hisznek benne, hogy feltétel nélkül kell szeretnünk? Meglehet, így érezték, mikor
házassági esküt tettek. Ez ugyanis azt sugallja, hogy a szerelemben nincs ha, de és
talán. Vagy mindenestül szeretünk valakit, vágy nem szeretjük. Akik hisznek benne,
hogy a házasságok az égben köttetnek, meg hogy a gyereket a gólya hozza, azok
szerint a vallás tiltja, hogy a szeretetet feltételekhez kössük.
Az én nézetem szerint a szerelem és a szeretet rendszerint feltételekhez kötődik.
Ha valaki kielégíti legbensőbb vágyainkat és szükségleteinket, akkor nagy késztetést
érzünk, hogy megszeressük. Erős önfegyelemre van szükség, hogy ne így történjék.
De mi újdonság van ebben? Voltaképpen semmi. Ezért szokás azt mondani: "A
szerelem vak." Viszont az ellentéte se számíthat meglepetésnek: ha nem elégítjük ki
partnerünk legmélyebb vágyait és szükségleteit, szeretete elsorvad.
Tessék, itt van: a szeretet feltételekhez van kötve. Az emberek többsége így is
gondolja, csak nem vallja be magának. Magyarán ez annyit tesz, hogy "ha örömet
szerzel nekem, szeretlek, ha nem, nem szeretlek". Tehát a szeretet és a szerelem
nagyon is éncentrikus érzés, s teljes mértékben függvénye annak, amit partnerünk
nyújt.
Például kiábrándulunk féltékeny partnerünkből, mert nem tetszik, hogy állandóan
olyasmit hány a szemünkre, amit mi egyáltalán nem tartunk elítélendőnek. A zaklatás
nem szerepel legbensőbb vágyaink és szükségleteink listáján. S ha partnerünk nem
felel meg a feltételeknek, a szerelem elszáll.
Következésképpen ne érezzenek bűntudatot, ha kiábrándulnak. Ha megtörténik,
annak két oka van, s mindkettő érthető: (a) legbensőbb vágyaik és szükségleteik
megváltoztak, és társuk már nem tud megfelelni elvárásaiknak, vagy (b) nem
változtak meg, csak hosszú ideje nem nyertek kielégülést.
Ha meg akarják ezt akadályozni, akkor vagy határozzák el, hogy elfelejtik
csalódásaikat, vagy keményen tiltakozzanak mindaddig, amíg a frusztráló
magatartás meg nem szűnik. Ily módon, szeretetüket feltételekhez kötve, kedvező
irányban befolyásolják partnerük magatartását, s olyan ember válik belőle, akit
tudnak szeretni.
Ne mentegetőzzenek hát, ha meg akarják változtatni partnerüket. Mi szól ellene?
Ha nem kapnak igazi kielégülést a kapcsolatban, akkor jobb, ha változtatnak rajta.
Amikor önöknek szegezik a vádat: "Miért nem tudsz olyannak szeretni, amilyen
vagyok? Ha szeretnél, nem akarnál megváltoztatni", ne figyeljenek oda. Azért kötik
szerelmüket a változtatás feltételéhez, mert úgy gondolják, a szerelem afféle üzleti
tranzakció, melynek szerződése kikötéseket tartalmaz. Ami a második vádat illeti
("ha szeretnél..."), az sem állja meg a helyét. Ezt kivédhetik egy másikkal: "Ha te
szeretnél engem, nem kifogásolnád, hogy azt szeretném, változz meg egybenmásban."
58
Összeillik — nem illik
Minden valószínűség szerint csak az hajtja végre ezt a szigorú programot, melyet
felvázoltam, aki úgy hiszi, házassága megéri. Akkor éri meg, ha a házastársak úgy
érzik, kompatibilisek, azaz összeillenek. Ki akarna eltűrni olyan kapcsolatot, amelyről
nem hiszi, hogy mindkét fél számára boldogságot hozhat?
Hogyan lehet megállapítani, hogy a házastársak kompatibilisek- e? Ki-ki tegyen fel
magának három kérdést, s ha csak egyikre is "nem" a válasz, akkor
inkompatibilisnek tekinthetik magukat, azaz nem illenek össze.
1. Felfogja-e a partnerem, mik a legmélyebb vágyaim és szükségleteim?
2. Képes-e kielégíteni őket?
3. Hajlandó-e kielégíteni őket?
Nem nehéz belátni, miért jelez összeférhetetlenséget akár egyetlen negatív válasz
is. Hogyan tudna boldoggá tenni bennünket az a partner, aki nem tudja, mire van
szükségünk, aki nem képes boldoggá tenni bennünket, de ha képes is, nem
hajlandó? Napnál világosabb, hogy a boldog házassághoz mindhárom feltétel
beteljesülése szükségeltetik. Ha nem így van, akkor valamit tenni kell.
Féltékenységgel a féltékenység ellen
Emlékeznek még a 2. fejezetben említett nőre, aki a féltékenységével legalább tíz
partnert űzött el magától? Nem mindennapos élményben volt része. Egyik lovagja,
akire mindig féltékenykedett, maga is féltékenyen bánt vele. Ez önmagában olyan
hatásosnak bizonyult, hogy a nőnek kinyílt a szeme, s felismerte, milyen irracionálisak
a félelmei. Életében először látta világosan féltékenysége természetét.
PÁCIENS: Egyik este elbeszélgettem egy fiúval, akivel együtt jártam
egyetemre. Benny nem szólt egy szót sem. De amikor később elmeséltem,
hogy egy doboz bonbont kaptam a munkahelyemen, dühöngeni kezdett,
mindenféléket bebeszélt magának. Amikor hazaértem a munkából, azonnal
nekem esett, utálatos hangon: "Na, ma is találkoztál a lovagoddal?" így hívja
ezt a fiút. Meg se kérdi, mi a neve, vagy valami, csak ezt mondja rá, engem
meg megőrjít vele. A végén már nem volt kedvem hazamenni. Egy darabig
azt hittem, kénytelen leszek elköltözni. Próbáltam megértő lenni. Mondtam
neki: "Idefigyelj, nem történt köztünk semmi. Lehet, hogy a látszat más, de
semmi nem történt. Kész, vége. Felejtsd el."
Aztán elvesztettem a türelmemet, már nem tudtam megértéssel kezelni a
dolgot. Ha rákezdte, akkor egyszerűen kimentem a szobából, és nem vettem
róla tudomást. Semmi értelme nem volt, hogy adjam a megértőt. Tegnap
este viszont mintha abbahagyta volna. Nem tudom, miért, de megfeledkezett
róla.
TERAPEUTA: Mit gondol, miért tanulságos ez az eset?
P: Mert megmutatja, hogyan lehet elvadítani valakit, ha olyasmivel vádoljuk,
amit el se követett. Ha így viselkedünk, akkor is szabadulni akar, ha nincs
vaj a fején.
T: Mesélje el, mit érzett.
P: Nem volt kedvem hazamenni. Először feldühített* hogy agyonszekál. És
eleinte rossz is volt a lelkiismeretem, mert azt hiszem, kicsit tényleg
bátorítottam ezt a régi évfolyamtársamat. De később már hányingert kaptam
59
az egésztől. Kész, vége, nem akartam hallani többet. S amikor eljött az idő,
hogy hazamenjek a munkából, és tudtam, mi vár rám otthon, valósággal
rosszul lettem. Ha nem hagyja akkor abba, azt hiszem, kénytelen lettem volna
elköltözni.
T: Szóval belekóstolt, milyen együtt élni egy féltékeny partnerrel. Ezúttal ő
féltékenykedik, nem maga.
P: Igen.
T: Ettől kicsit kinyílt a szeme, ugye?
P: Ki bizony.
T: Gondolja, hogy ettől maga is megváltozik?
P: Most már belátom, el lehet üldözni valakit akkor is, ha semmit se követett el.
A válást választotta
TERAPEUTA: Mesélje el, milyen együtt élni egy féltékeny emberrel: mit csinál
a férje, mit érez maga, s a többi.
PÁCIENS: Azt hiszem, nem érzi jól magát a bőrében. Mert nem tud otthon
tartani. Attól is kiborul, ha templomba megyek a gyerekekkel, mert nem
akarok otthon maradni vele. Azt akarja, hogy csak vele törődjem.
Nyugtatgattam magam, hogy majd kinövi, hiszen olyan fiatalon házasodtunk
össze, de nem. Sose lett jobb, csak rosszabb. Az ilyesmi csak rosszabbodik.
T: Legalább tizenöt éve házasok ugye?
P: Igen.
T: És semmi javulás?
P: Semmi. Sőt, rosszabbodott. Telefonálnom se szabad. Beszélek a
bátyámmal, erre azt kérdi a férjem: "Miről beszélgettetek? Rólam, mi?"
"Dehogy", mondom neki. De akármit mondtam, mindig én húztam a
rövidebbet.
T: Ezt hogy érti?
P: Úgy, hogy feldühödött, amitől én halálra rémültem. Már féltem, hogy egyszer
nekem esik. Ha a bátyámmal beszélgettem, vagy bárkivel, rám fogta, hogy
őt tárgyaljuk ki, pedig nem volt igaz. És mindig hisztizett velem. A végén már
senkivel se mertem szóba állni. Hiába mondtam azt, amit hallani akart: "Oké,
neked van igazad, tényleg úgy volt", azt felelte: "Tudtam, tudtam." Körbekörbe
jártunk. Nem lehetett meggyőzni.
T: Magyarán, akkor is begurult és megverte magát, ha ráhagyta, és akkor is,
ha tagadott, mert meg volt róla győződve, hogy maga hazudik. Magának
viszont sose lehetett igaza.
P: Pontosan. Tehát el akarok válni. Nem látok más megoldást.
T: Jó volna, ha minél hamarabb lépne. Ha nem lép, akkor továbbra is
szorongani fog, nem oldódik meg a problémája, nem szűnik a félelme.
Annak meg semmi értelme. Másodszor, ha halogatja, akkor hamis
reményeket táplál a férjében. Azt hiszi, hogy maga megváltoztatja a
döntését. Nem gondolja?
P: De igen. Azt hiszi, hogy maradok, de én tudom, hogy el kell válnom. Ez
nagyon nyomaszt, ő meg jön, és azt mondja: "Miért nem vonod vissza a
válást? Úgyse tudod végigcsinálni." Nem hisz nekem, de nem is
hibáztathatom érte, hisz eddig még semmit se csináltam. Csak
mondogattam, hogy megteszem. De most már rászántam magam.
60
T: És miért határozta el magát ilyen hirtelen? Hogyhogy most komolyan
gondolja?
P: Mert többet akarok a házasságtól.
T: De hát azelőtt is többre vágyott. Miért most szánta el magát, hogy megteszi
a döntő lépést á válás felé? Azelőtt is szerette volna, mégse jutott el idáig.
Miért épp most?
P: Mert sikerült tisztáznom magamban egy csomó dolgot.
T: Hogyan?
P: Elolvastam a maga könyveit. Magának köszönhetem, hogy beláttam,
mennyire nem vagyunk egymáshoz valók. Állandóan azt mondogattam
magamnak: majd megváltozik, kinövi. Aztán már nem mondtam többet. Nem
kell megváltoznia. Semmi sem indokolja, hogy megváltozzon. Megmaradhat
ilyennek élete végéig. Nekem viszont, gondoltam, csinálnom kell valamit, ha
így nem kell.
T: És akkor azt mondta: "Ha örökre ilyen marad, akkor tennem kell valamit,
hogy megszabaduljak"?
P: Igen. Vártam, hogy megváltozik. Egyfolytában azt mondogattam, hogy majd
kinövi.
T: Szeretném javasolni, hogy ha már egyszer idáig eljutott, és tényleg úgy érzi,
már nem szereti a férjét, a lehető leghamarabb váljon el. A férje ugyanis
veszedelmes ember.
P: Én is azon vagyok, mert a házasság rengeteg szorongást okoz. De félek, ha
beadom a válókeresetet, akkor csak rosszabb lesz.
T: így igaz. Akkor még többet szorong.
P: De tudom, hogy ez nem katasztrófa.
T: Igaza van. Nem katasztrófa. Amíg le nem zajlik, idegesebb lesz. De
könnyebb szembenézni vele, mint elfutni előle. Vágjon bele, még akkor is,
ha egy ideig nagyon feszült lesz a helyzet. Mert mi lesz, ha nem válik el?
P: A férjem nyilván nem fog változtatni a magatartásán. Ezt már közölte velem,
nem szavakban, hanem a tetteiben. Amikor megbánja, amit csinált, akkor
bármit képes megígérni. Ilyeneket szokott mondani: "Ne haragudj rám, soha
többet nem idegesítelek föl." Már előre föl tudom mondani.
T: Tehát nem szeretné, ha ez lenne a jövő? Akkor most vegyen egy nagy
lélegzetet, és tegyen pontot a végére. A kockázatot magának kell vállalnia,
mert én nem tudom, mennyire zaklatott állapotban van a férje. Lehet, hogy
jót tesz neki, ha véget ér a házassága. Lehet, hogy majd azt mondja:
"Tényleg valami baj van velem, valamit csinálnom kéne."
De amíg maga vagy más ki nem áll az igazáért, amíg behódol neki, és hagyja,
hogy megússza az ilyen viselkedést, addig sose hagyja abba. Mert nincs
oka rá, hogy megváltozzon. Tehát azt mondom, menjen ügyvédhez, vessen
véget ennek a házasságnak, mentse, ami menthető.
P: Úgy érti, vágjak bele és szorongjak. De tudom, nem fog megártani, ha egy
darabig nyugtalanabb leszek.
T: Valószínűleg szorongó és zaklatott lesz mindaddig, amíg a válás le nem
zajlik. De ha megtörténik, és a férje látja, hogy komolyan gondolta, és hogy
maga ura a helyzetnek, akkor majd békén hagyja. És maga is megnyugszik,
mert ismét kezébe vette a sorsa irányítását és megoldotta a problémáját.
P: Jó lenne, ha megint én irányíthatnám a sorsomat.
T: Bizony.
61
Hat hét múlva láttam viszont páciensemet. Amit mondott, annyira jellemző a
különélést vagy válást kezdeményező házastárs későbbi állapotára, hogy
beszélgetésünknek ezt a részét érdemes megosztanom önökkel.
T: Most már elvált, ugye?
P: Igen.
T: És mit csinál most a férje?
P: Azt szeretné, ha visszamennék hozzá, és állandóan találkozni akar velem.
Ott akar maradni nálam. Mondtam neki: "Nézd, mi elváltunk. Vedd úgy, hogy
meghaltam, én is ezt teszem." Borzasztó volt nemet mondani neki. A lelkem
mélyén igent mondtam, de az agyamban ez járt: "Semmi pénzért. Felejtsd
el." Mégis úgy éreztem, legszívesebben a nyakába borulnék, és azt
mondanám: "Igen, amit csak akarsz." Vívódom magamban.
T: És mit tud mondani magának, amikor ez jár az eszében: "Hű, de jó lenne, ha
ismét szerethetném ezt az embert"?
P: Már feltettem magamnak ezt a kérdést. Eszembe jut minden jó
tulajdonsága. Hogy milyen nagylelkű, milyen melegszívű, kedves és
gondoskodó. Ezeket mind elsorolom magamnak. Másrészt azonban
megkérdem: "Ebből mennyi vagyok én?" Félek ettől az embertől, annyiszor
megvert már, s egyszer súlyosan. "Tényleg ki akarod adni az útját? Tényleg
ki akarod készíteni?" Sokszor fölteszek magamnak ilyen kérdéseket. S a
válasz mindig ez: "Igen, nagyon vonzó férfi, minden megvan benne, amit egy
férjtől vártam, de bántalmaz engem. Elönti az agyát a vér, én pedig félek a
dühétől."
T: És gondolja, hogy megváltozik?
P: Nem tudom.
T: Tippelhetek? Lehet, hogy negyvenéves korára megjön az esze. De amíg
maga ezt kivárja, abba még belefér egypár bevert orr. Semmi garancia rá,
hogy másképp lesz. Másodszor, ha a férje nem tér észhez magától, akkor
neki is keresnie kell egy pszichiátert. De a féltékeny embernek még ekkor is
nagyon meg kell dolgoznia a probléma megoldásáért. Mert ha nem, akkor
ugyanazt a férjet kapja vissza, akitől elvált. Most kedveskedik, és hízeleg,
édességet meg virágot visz magának. Udvarol, elhalmozza
figyelmességekkel. De semmit se változott. Még mindig féltékeny, még
mindig olyan bizonytalan, mint volt. És ha maga eddig nem szerette
féltékenynek, akkor eztán se fogja szeretni, még ha visszavonja is a válást.
Hagyja, hadd menjenek a dolgok a maguk útján.
P: De annyira nehéz.
T: Megmondom magának, mi a nehezebb. Mondjon igent neki.
P: Hát igen, csakhogy tegnap este nem úgy éreztem, mint most. Tegnap este
könnyebb lett volna igent mondanom.
T: Valószínűleg csak abban a pillanatban lett volna könnyebb.
P: Isteni lett volna — arra az estére. De másnap már bekopogott volna az
ajtón, és megint szobáról szobára járt volna a sarkamban. És ezt már nem
bírom. Illetve bírnám, csak nem akarom.
T: Tehát? Mit akar tenni?
P: Erősnek kell lennem, és nemet kell mondanom.
T: Ha fölhívja magát, mit mond majd neki?
62
P: Nem tudom. Azt hiszem, a gyerekeken keresztül akar manipulálni. Ha nem
leszek hozzá kedves, nem jön el meglátogatni a gyerekeket. Szerintem ez
süket duma. Ha tényleg kíváncsi a gyerekekre, akkor eljön.
T: Ámen. Szóval a gyerekeket is kijátssza maga ellen?
P: Bizonyos értelemben igen. Például nem tudom rávenni, hogy csak a
gyerekekhez jöjjön, s engem ne keverjen bele.
T: Mondja meg neki, hogy ha igazán szereti a gyerekeit, és együtt akar lenni
velük, akkor meglátogatja őket, akár találkozik magával, akár nem.
P: De neki muszáj látni engem is, muszáj beszélgetni velem, muszáj megfogni
a kezem.
T: És mit mond, miért muszáj?
P: Mert nagyon fájna neki, ha csak úgy egyszerűen hátat fordítana és
elmenne.
T: Erről maga már nem tehet.
P: ő azt mondja, sose késő.
T: Jó, eddig rendben, de tesz ő valamit azért, hogy megváltozzon?
P: Semmit. Az apja állandóan azt mondja nekem, hogy jól elbántam vele, meg
mások is mondják, hogy megkínzom. És tényleg vacakul néz ki. "Hogy tudsz
vele így bánni?" De hát ez van, ezt kell szeretni. Jól kiüvöltözöm magam
velük. Hogy nem én bántam el vele, ő bánt el saját magával.
T: Nagyon jó. Kezdi kapiskálni.
P: Ezt mondom nekik, de nem vagyok biztos benne, hogy magam is elhiszem.
T: Nem érdekel, hogy elhiszi-e vagy sem. Csak mondja. Mondja neki is.
Mondogassa magának is, míg annyira hozzá nem szokott a füle, hogy el is
hiszi. Másokat az ember nem tud érzelmileg kiborítani.
P: Ezt tudom a legnehezebben bevenni.
T: Mert megsajnálja a férjét. Maga túlságosan sajnálja az embereket. Nemcsak
törődik velük, hanem sajnálja is őket. Azért tud kifogni magán ez az ember,
mert tudja, hogyan sajnáltassa magát. Pontosan tudja, mit kell tennie. Maga
az a típus, aki mindig a másikat sajnálja, saját magát soha.
P: Kezdem elhinni. De néha, azt hiszem, magamat is sajnálom.
T: Nem ez a fő baja. Az igazi baja az, hogy másokat sajnál. Ha megjelenik a
férje, és jajveszékel, maga mindent megbocsát neki. Ne figyeljen oda rá. Ne
essen meg rajta a szíve. A férje azért sajnál- tatja magát, hogy maga hamut
szórjon a fejére, és fogadja vissza.
P: Meg azért, hogy ne higgyem, hogy nem én bántam el vele, hanem ő maga.
Én nem szoktam másokat megbántani. Bár azt hiszem, abban még mindig
hiszek, hogy mások meg tudnak bántani engem. Tudom, hogy nem igaz, de
nehéz megemészteni.
T: Azért olyan nehéz, mert nem gondol bele. Fizikailag bánthatják magát
mások, de érzelmileg nem.
P: A válásom azért, mit mondjak, elég nagy csapás volt.
T: Inkább a férjének.
P: És mégsem én okozok neki fájdalmat?
T: Nem maga zaklatta föl.
P: Jó, nem én zaklattam föl, de olyan értelemben mégis csak fájdalmat
okoztam, hogy nem tudja megvalósítani az életében azt, amit szeretne, nem
igaz?
T: De igaz, nem éri el a céljait, csakhogy ezek után már ő teszi saját magát
szerencsétlenné. És muszáj szerencsétlenné tennie magát? Muszáj magát
63
felzaklatnia, és muszáj megharagudnia azért, mert nem kapja meg, amire
vágyik? Maga mindig dühös lesz, maga mindig nyomorultnak,
depressziósnak érzi magát, ha nem kapja meg, amire vágyik? Ha maga
csalódik, nem csinál minden frusztrációjából érzelmi zavart, ugye?
P: Hát, általában nem, most ebből nem.
T: Akkor hát kinek a problémája ez?
P: Nem tudom biztosan.
T: Az övé.
P: Én nehezen tudom szétválasztani az ő problémáját a magamétól.
T: Nézze, amit itt szét kell választani, az az, hogy mi a frusztráció, és mi az
érzelmi zavar. A frusztráció...
P:... amiatt van, hogy a törvény segítségével eltávolítottam őt az életemből.
T: Ez okozza a férje frusztrációját.
P: És megsértődik, mert nem éri el a célját. Aztán hagyja, hogy érzelmi zavar
legyen belőle.
T: Rengeteg ember csalódik, mégse lesz lelki beteg. És ha nem betegíti meg a
frusztráció, akkor nyilván nem is a frusztráció a ludas abban, hogy lelki
zavarai támadnak. Akkor pedig azzal van a baj, ahogy a frusztrációhoz
viszonyul, ahogyan értelmezi, ahogyan reagál rá. A maga férje
jellegzetesen éretlenül, dühösen, depressziósán, önsajnálattal reagál a
csalódásra. Ezért olyan zaklatott. "Szegény én" — mondja magának.
P: És azt akarja, hogy én adjam meg neki azt, amit ő nem akar megadni saját
magának.
T: Nevezetesen?
P: Szeretetet, meg ilyesmit. De ő nem hajlandó elfogadni magát.
T: így igaz, nem tud megbékélni önmagával. Magától viszont elvárja, hogy
megtegye, amit ő nem tesz meg saját magának: hogy feltétel nélkül
szeresse. Ezért van annyira megrémülve, amikor maga szóba áll valakivel.
Mert azt hiszi...
P: Mert nem hiszi el, hogy meg tud tartani engem. Elképzelni se tudom, miért.
Mitől fél? Én semmi rosszat nem tettem. Semmi olyasmit nem csináltam,
amiből azt kellett volna hinnie, hogy otthagyom. Semmit.
T: És ennek mi köze az egészhez?
P: Hát, valamit csak el kellett követnem, ami kiváltotta a féltékenységét, nem?
T: Tett is. Hiszen egyszer fölhívta magát egy férfi telefonon. Az ő szemében,
mivel annyira fél, ez már elég. Azt hiszi, itt a világvége. Valószínűleg azt
gondolta magában: "Azt a pasast nyilván jobban szereti, mint engem.
Különben is, mi vagyok én? Egy senki. Nincs is mit szeretni rajtam."
P: Nyilván mindenben veszélyt sejtett, amit én veszélytelennek láttam.
T: A legtöbb férjnek, aki csak egy kicsit is biztos magában, semmi problémát
nem okoz, ha a felesége telefonon beszél egy férfival. Azt se tartja nagy
ügynek, ha a felesége mással táncol, vagy társaságban időnként puszit ad
egy férfinak. A legtöbben jól viselik. A maga férje viszont azt mondja:
"Engem senki se szeret. Semmi jó nincs bennem. A feleségem se szeret,
miért is szeretne?" Nem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről.
P: Pedig mennyit próbáltam. Úgy dolgoztam azért a házasságért, hogy azt
hiszem, kettőnk közül én voltam a dilisebb. Én vagyok a nagyobb bolond.
Annyira megdolgoztam érte.
T: Nem maga volt a dilisebb. Maga csak nem tudta megérteni, hogy az a sok
erőfeszítés mért nem hozza meg az eredményt. Képtelen volt fölfogni,
64
hogyan tudja a férje annyira hitványnak tartani saját magát, hogy maga, ha
megfeszül, se tudja bebizonyítani neki, hogy szereti. Mert a férje nem
szerette... kit nem szeretett?
P: Önmagát. Még ma sem. Bár talán ez most már javult egy kicsit.
T: Jó, én kívánom neki a legjobbakat, és remélem, egyszer még némi
jártasságra tesz szert az "önmagunk elfogadása" című pszichológiai
tantárgyban.
65
Összefoglalás
Szeretnék néhány észrevételt tenni mindkét fél számára: (a) azoknak is, akik a
féltékenység problémájával küszködnek, és (b) azoknak is, akik együtt élnek velük.
Kevés érzelmi zavar tud olyan fájdalmas, hosszan tartó és önpusztító lenni, mint a
féltékenység. Ezt mindenki tudja, akit a "zöldszemű szörny" gyötör. Vannak, akik
letagadják, égre-földre esküdöznek, hogy azt se tudják, micsoda, a lelkük mélyén
azonban tisztában vannak vele, hogy ez csak pszichológiai kozmetikázás. Baj van
velük, lehet, hogy komoly baj, s ezt tudják maguk is meg azok is, akik közel állnak
hozzájuk.
Azt tanácsolom, hogy a féltékeny ember legyen őszinte magához — őszintébb,
mint valaha. Nem szégyen bevallani, hogy nem tökéletes. Joga van hozzá — sőt,
kötelessége —, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, bár féltékeny lelke mást
sugall. Olyan szerencsétlen tévedések áldozata ő, amelyek a személyiség és a
jellem kialakulásakor rögzültek. Most pedig annak áldozata, hogy nem ismeri fel, mi
okozza gyanakvását és indulatosságát. És nem tudja, hogyan győzze le őket.
Szerencsére ma már elkerülhető, hogy a tudatlanság miatt lelki békéje felboruljon
és elüldözze magától szeretteit. A lélektan hatalmas lépeseket tett az emberi
magatartás megismerésében. Ma már nem kell évekig pszichiáterhez járni, hogy a
tanácsok megfoganjanak. A pszichológia tanácsadást manapság a tanulással
egyenértékű tapasztalatszerzésnek tekintik. Az embereknek azért vannak érzelmi
zavaraik, mert ezt tanulták meg. Amit pedig megtanultunk, azt ki is tudjuk iktatni
ismereteinkből. Tapasztalataim szerint az emberek hajlandók és készségesek
megtanulni — ha van kitől —, hogyan irányítsák életüket fölösleges lelki
nyomorúságok nélkül. Ezért írtam meg könyvemet.
És most néhány észrevétel azoknak, akik féltékeny emberekkel élnek vagy
dolgoznak együtt. Azt hiszem, akkor segítenek nekik a leghatékonyabban, ha
megértik a féltékenység természetét, és nem tolerálják.
Remélem, kellőképpen bemutattam, hogy ezt az állapotot el lehet kerülni, ha az
első három megoldást okosan alkalmazzák. Itt a bűntudat és a sajnálat jelenthet
komolyabb akadályt, ezeket el kell kerülni. Ezért éppoly fontos, hogy legyőzzék saját
érzelmi tökéletlenségeiket, mint amilyen fontos, hogy a féltékeny fél is ugyanezt
tegye.
A féltékeny ember partnerének is megvannak a maga ilyen vagy olyan érzelmi
fogyatékosságai, csak mások, mint a féltékeny félé. Egyesek például nem elég
segítőkészek, ezért hosszú hónapok vagy évek próbálkozásai után sem tudnak
boldogulni partnerükkel. Ideje elvetni azt a tévhitét, hogy a féltékeny félre hárul
minden teendő. Ha valaki tolerálja a féltékenységet, akkor gyakran hiábavaló a harc
ellene, nem mutatkozik javulás. Ha ő megváltozik, akkor nagyobb a valószínűsége,
hogy partnere is megváltozik — de előbb nem.
Most már mindkettejük kezében vannak eszközök, melyekkel segíthetnek a bajon.
Dolgozzanak meg érte, ne csüggedjenek el, vegyék elő ezt a könyvet újra meg újra,
és húzzák alá a fontosabb mondatokat. Aztán a tanultakat alkalmazzák a
gyakorlatban, és akkor, remélem, mindketten boldogan élnek, míg meg nem halnak.
66
HÉTKÖZNAPI PSZICHOLÓGIA
A féltékenység
Mi az oka, és hogyan győzzük le
„Uram, vigyázz, hogy féltékeny ne légy!
A zöldszemű szörny csak kacag az étken,
Amelyből él. Ki szarvát tudva hordja,
S a nőbe nem szerelmes, boldog az.
De jaj, mily gyötrő perceket darál, ki
Félt és szeret, gyanakszik és imád!”
- inti Othellót Jago
Othello előtt is ismerték persze a „zöldszemű szörnyet”, a
leggyötrőbb érzések egyikét. A jobb sorsra érdemes velencei
mór tragédiája óta is hányak és hányak vesztét okozta már az
okkal, ok nélkül táplált féltékenység.
Dr Paul Hauck, a népszerű amerikai pszichiáter és lelki tanácsadó
gyakorlati gyógymóddal szolgál a féltékenység elleni annak is, aki
érzi, annak is, aki tűri.
Olvasmányos, szellemesen csevegő formában közli
megszívlelendő mondanivalóját, s remélhetőleg haszonnal
forgatja boldog-boldogtalan!