FORDÍTOTTA SZLOVACSEK ILONA
AMANDA STEVENS
ÖRÖK KÍSÉRTÉS
ATHENAEUM
A fordítás alapjául szolgáló mű
Amanda Stevens: The Restorer
Copyright © Marylin Medlock Amann, 2011
All rights reserved including the right of reproduction
in whole or in part in any form.
This edition is published by arrangement
with Harlequin Enterprises II B.V./S.á.r.l.
A történet szereplői kitalált alakok, csakúgy, mint a helyszínek és az események. Bármilyen egyezésük valóságos vagy halott személyekkel, intézményekkel vagy eseményekkel csupán a véletlen műve.
Hungarian translation © Szlovacsek Ilona, 2012
Minden jog fenntartva.
1
Kilencévesen láttam először kísértetet.
Apámmal éppen az avart gereblyéztük a temetőben, ahol ő temetőgondnokként dolgozott. Kora ősz volt, még nem kellett pulóvert húzni, de aznap délután csípős hideg lett, amint a nap a láthatár alá bukott. A lágy szellő fafüst- és fenyőillatot hozott, és ahogy feltámadt a szél, egy csapat fekete madár röppent fel a fák koronájáról, majd viharfelhőként siklott tova a halványkék égen.
A homlokomhoz emeltem a kezem, úgy néztem őket. Amikor levettem róluk a szemem, észrevettem a férfit. Ott állt egy örökzöld tölgyfa lecsüngő ágai alatt; az ágakon függő spanyol mohán áttetsző fény aranyló zölddé vált, és természetfeletti ragyogást kölcsönzött az alakjának, pedig nem lépett ki az árnyékból. El is gondolkoztam rajta, lehet, a szemem káprázik?
A fény elhalványult és a férfi határozottabb körvonalat kapott: a vonásait is ki tudtam venni. Idős volt, még apámnál is sokkal idősebb, ősz haja a zakója gallérját verdeste, a szemében tűz lobogott.
Apám görnyedten gereblyézte a sírokat, és anélkül, hogy felnézett volna, odasúgta nekem:
– Rá ne nézz!
– Te is látod? – néztem rá csodálkozva.
– Látom. De eleget lazsáltunk!
– De ő kicsoda?
– Mondtam, hogy ne nézz rá! – torkolt le.
Ez meglepett. Egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor emelte fel miattam a hangját, és most nem is tettem semmit, ami ezt indokolta volna. Felkaptam a fejem. Nem bírtam elviselni, ha apám neheztelt rám.
– Amelia!
AMANDA STEVENS 6
A hangjában megbánás volt, és a kék szemében még valami, de csak később jöttem rá, hogy szánalom.
– Ne haragudj, hogy rád förmedtem, de nagyon fontos, hogy most szót fogadj. Nem szabad ránézni! – a hangja máris szelídebbre váltott. – Sem rá, sem a többire.
– Mert ő egy…
– Az.
Végigfutott a hátamon a hideg. A tekintetemet a földre szegeztem.
– Apó – súgtam, mert mindig ezen a régimódi becenéven szólítottam. Magam sem tudom, miért, de illett rá.
Mindig nagyon öregnek találtam, pedig akkor még az ötvenet sem töltötte be. Úgy emlékszem, az arcát már akkor mély árkok szabdalták, csupa ránc volt, mint egy kiszáradt folyómeder, a sokéves hajlongástól a sírok felett a vállai előrebuktak. De görnyedt tartása ellenére mégis méltóságteljes volt a viselkedése, és szeretetteljes a pillantása meg a mosolya. Kilencéves kis testem minden idegszálával rajongtam érte. Ő és a Mama jelentették nekem az egész világot. Legalábbis addig a pillanatig.
Apó arca elkomorult, és lemondóan hunyta le a szemét. Letette a gereblyét, és a vállamra tette a kezét:
– Pihenjünk egy kicsit!
Leültünk a földre, háttal a kísértetnek, és figyeltük, ahogy a parti síkságra leszáll az alkonyat. Reszkettem, jóllehet a lassan kihunyó napfény még mindig sütötte az arcomat. Végül nem bírtam tovább nyugton maradni.
– De ki ő? – suttogtam.
– Nem tudom.
– Akkor miért nem nézhetek rá?
Jobban félek attól, hogy mit mond Apó, mint a kísértettől, gondoltam.
– Hogy ne tudja meg, látod őt.
– De miért ne?
Apó nem felelt. Fogtam egy ágat, rászúrtam egy lehullott levelet és megpörgettem az ujjaim között.
– Miért ne, Apó?
– Mert a holtak egyet akarnak: visszatérni a mi világunkba, a mi erőnket szívni, a mi melegünkben sütkérezni. Ha megtudják, hogy te látod őket, piócaként rád tapadnak, és soha nem szabadulsz meg tőlük. Soha nem élheted tőlük a saját életed.
7 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Fogalmam sincs róla, mindent felfogtam-e abból, amit mondott, de a gondolattól, hogy örökké kísértsenek, megrémültem.
– Nem látja ám őket mindenki. Mi, akik igen, a magunk és a környezetünk érdekében kénytelenek vagyunk elővigyázatosak lenni. Az első és legfontosabb szabály: soha ne vegyél tudomást a holtakról! Ne nézz rájuk, ne szólj hozzájuk, soha ne hagyd, hogy megérezzék, félsz. Akkor sem, ha megérintenek.
Kirázott a hideg.
– Megérintenek?
– Előfordul.
– És azt érezni?
Apám nagy levegőt vett.
– Igen. Érezni.
Elejtettem a botot, felhúztam a térdem és szorosan átkulcsoltam. Már egészen kis koromban képes voltam teljesen nyugodtnak látszani, ha belül kővé is dermedtem a rémülettől.
– A második, amit jól véss az eszedbe – folytatta apám –, hogy soha ne tévedj messzire a megszentelt földtől.
– Mi az, hogy megszentelt föld?
– A régi temető, az megszentelt föld. De másutt is biztonságban lehetsz, például a természetben. Idővel odavezetnek majd az ösztöneid, és tudni fogod, hol és mikor keresd fel őket.
Ezen sokáig elrágódtam. Nem igazán értettem, mi is pontosan a megszentelt föld, még ha azzal tisztában is voltam, hogy a régi temető más, mint a többi.
A hegy lábánál, a terebélyes örökzöld tölgyesek között megbúvó Rosehill árnyas és gyönyörűséges hely volt, békésebbet elképzelni sem tudtam. Évek óta zárva tartották, és néha, amikor – legtöbbször magányosan – arra kóboroltam a dús páfrányok és ezüstösen csillogó mohafüggönyök között, azt játszottam, hogy a porladó angyalkák erdei nimfák, tündérek, és én vagyok a parancsolójuk. Királynő a temetőbirodalmamban.
Apó hangjára riadtam fel:
– Harmadszor pedig, nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek! Ha rád találnak, fordíts nekik hátat, mert rettenetes veszedelmet jelentenek, és ne bízz bennük.
– Van még más szabály is? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék minderre.
AMANDA STEVENS 8
– Van, de majd később megbeszéljük. Későre jár. Jó lesz hazaindulnunk, nehogy anyád aggódni kezdjen.
– Ő is látja őket?
– Ő nem. És el ne mondd neki, hogy te igen!
– Miért ne?
– Mert anyád nem hisz a kísértetekben, és azt hiszi majd, képzelődsz, vagy túl élénk a fantáziád.
– De én soha nem hazudnék a Mamának!
– Tudom. De ez akkor is a mi titkunk. Majd ha idősebb leszel, megérted. Egyelőre elég annyi, hogy ha betartod a szabályokat, akkor minden rendben lesz. Megteszed?
– Igen, Apó.
Megígértem ugyan, de alig tudtam megállni, hogy hátra ne pillantsak. Feltámadt a szél, majd belém fagyott a szusz. Valahogy sikerült megállnom, hogy megforduljak, de tudtam, hogy a kísértet közelebb lopódzott hozzám. Apám is tudta, éreztem, ahogy nő benne a feszültség.
– Egy szót se többet! – morogta. – Ne felejtsd el, mit mondtam neked!
– Nem felejtem, Apó!
A tarkómon éreztem a kísértet fagyos leheletét, és elfogott a remegés. Nem tehettem róla.
– Fázol? – kérdezte apám a lehető legtermészetesebben. – Ebben az évszakban ez egyre gyakoribb lesz. A nyár sem tarthat örökké.
Egy hang nem jött ki a torkomon. A kísértet a hajamba túrta a kezét, és az ujjaira fonta arany tincseimet. Apó talpra ugrott és felrántott engem is. A kísértet hátrahőkölt, de nem tágított.
– Jobb lesz, ha hazaindulunk. Anyád ma rákot főz vacsorára.
A vállára vetette a gereblyéket.
– Dara is lesz hozzá? – kérdeztem szinte súgva.
– Gondolom. Na, gyere! Vágjunk át a régi temetőn! Megmutatom, mit csináltam némelyik régi sírral! Úgyis imádod az angyalokat!
Azzal kézen fogott, bátorítólag megszorította az ujjaimat, és átvágtunk a temetőn. A kísértet a sarkunkban volt.
Apám még a régi temető bejárata előtt elővette zsebéből a kulcsot. Kattant a zár, és a nehéz vaskapu hangtalanul kitárult. A zsanérok jól be voltak olajozva. Beléptünk a félhomályban megbúvó szentélybe, és már nem féltem. Bátorság öntötte el újra a szívem. Úgy tettem, mintha megbotlottam volna valamiben, és ahogy lehajoltam megkötni a cipőfűzőmet, hátrapillantottam a kapura. A kísértet odakinn téblábolt.
9 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Megértettem, hogy ide nem léphet be, és elvigyorodtam. Gyerekes dolog, tudom.
Amikor feltápászkodtam, apám végigmért.
– A negyedik szabály – mondta ridegen –, ne kísértsd a sorsot!
A gyerekkori emlékkép szertefoszlott, amikor a pincérnő kihozta az előételt, a pirított zöldparadicsomból készült levest, állítólag ez az étterem specialitása, és mellé a pekándiós lepényt, amit én desszertnek szántam. Hat hónapja, hogy Columbia városából Charlestonba költöztem, de még nem ettem egyik tengerparti étteremben sem, mivel általában a pénztárcám nem tett lehetővé ilyesmit. De ma különleges nap volt.
Ahogy a pincérnő a pezsgőmet töltötte, kíváncsian, lopva nézett rám. Nem törődtem vele. Attól még, hogy egyedül vagyok, ünnepelhetek.
Vacsora előtt végigsétáltam a Battery parkon, és a félsziget csúcsán gyönyörködtem a naplementében. Mögöttem Charleston városa mélyvörös fényben fürdött, előttem az ég rózsaszín, levendulalila és aranyszínű kaleidoszkóp-képként ragyogott. Mindig lenyűgözött a karolinai naplemente, amíg a közelgő alkonyat mindent szürkére nem festett. A tenger felől felszálló ködpára ezüst koronaként telepedett a fákra. Az étteremben az ablaknál ültem, onnan figyeltem a gomolygó ködfátyolt, és elszállt a jókedvem.
A hozzám hasonlóak számára az alkonyat veszélyforrás. Köztes idő, ahogy a tengerpart és az erdő széle közötti terület is köztes tér. A keltáknak külön szavuk van az ilyen tájra: caol' ait. Vékony mezsgye, ahol a mi világunkat és az eljövendőt csak egy finom ködfátyol választja el.
Elfordultam az ablaktól. A pezsgőmbe kortyolva elhatároztam, nem hagyom, hogy a betüremkedő árnyékvilág tönkretegye az ünneplésem. Végtére is nem mindennap esik meg az emberrel, hogy váratlanul az ölébe pottyan valami, és még a kisujját sem kellett megmozdítania érte!
Rendszerint alulfizetett kétkezi munkát végzek. Ugyanis sírkerteket állítok helyre. Keresztül-kasul utazgatok Délen, és elfeledett, elhagyott temetőket pucolok ki, helyreállítva a tönkrement, összetört sírköveket. Időigényes munka, az embernek időnként majd leszakad a dereka. Egy-egy temető helyreállítása évekig eltarthat, így az én szakmámban nincs könnyű és gyors siker. De szeretem a munkám. Délen mindenki tiszteli az őseit, és
AMANDA STEVENS 10
nekem örömet okoz, hogy az erőfeszítéseimnek köszönhetően a ma élők talán megtanulják értékelni az előttük járókat.
A szabadidőmben blogot írok, Sírásók, melyben a tafofíliában szenvedő temetőimádók és a hasonszőrűek fényképeket, helyreállítási módszereket osztanak meg egymással. Időnként egy-egy kísértetekről szóló történet is felbukkan. A blogolás hobbinak indult, de néhány hónap alatt megugrott az olvasóim száma.
Azzal kezdődött, hogy Samarában, az Északkelet-Georgia-beli kisvárosban nekiláttam a régi temető rendbetételének. A legújabb sír is több mint százéves volt, a legrégibbek pedig még az amerikai polgárháború előtti időkből származnak. A temetőt a hatvanas évek óta nem gondozta senki, amikor is a helytörténeti egyesület kifogyott a pénzből. A sírok megsüllyedtek, belepte őket a gaz, a sírkövek felirata olvashatatlanná kopott. A vandálok sem tétlenkedtek. Azzal kezdtem, hogy eltalicskáztam negyven év szemetét.
Arrafelé régóta beszélték, hogy a kísértetek visszajárnak, ezért a városiak egy része belépni sem volt hajlandó a temetőkapun. Nem volt könnyű segítséget találni, hát még megtartani, noha én biztosan tudtam, hogy a samarai temetőben nem voltak kísértetek.
A vége az lett, hogy jószerivel az egész munkát egymagam csináltam meg, de amikor végre lepucoltam a sírokat, a helyiek hozzáállása is egészen megváltozott. Mintha a városra boruló fekete felhő oszlott volna el, mondogatták. Sőt, egyesek arról is meg voltak győződve, hogy nemcsak a sírkertet állítottam helyre, de a lelkeket is.
Így történt, hogy Athensból egy egész tévés stáb szállt ki, hogy meginterjúvoljon engem. Amikor a felvétel felkerült a világhálóra, valaki kiszúrt az egyik képkockán valamit a háttérben, mely útban a mennyország felé lebegő, elmosódó emberi alaknak tűnt.
Semmi természetfeletti nem történt, egyszerűen így esett a fény, de a felvételt több tucat paranormális jelenségeket kutató weblap vette át, és a videomegosztó oldal majd felrobbant. Csőstül látogatták a Sírásók oldalt, engem meg csak a Sírkertek Királynőjeként emlegettek. Akkora látogatottságot értem el, hogy egy kísértetvadász televíziós műsor producerei is megkerestek azzal, hogy az én oldalamon hirdetnének.
Ezt ünneplem most a pezsgővel és az ínycsiklandó erdei gombás lepénnyel a pompás Pavilion on the Bay nevű étteremben, az öbölben.
Elkényeztet az élet, gondoltam nem kis önelégültséggel, ám ekkor észrevettem egy kísértetet.
11 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Nagyobb baj, hogy a kísértet is észrevett engem.
AMANDA STEVENS 12
2
Nem minden arcot ismerek fel azok közül, akikkel már találkoztam. Időnként előfordul, hogy déja vu-élményem van, mintha futólag ismernénk egymást. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy huszonhét éves vagyok, de még nem vesztettem el senkit a közeli hozzátartozóim közül. Egyszer viszont, még gimnazista koromban, találkoztam az egyik tanárom szellemével. A tanárt Miss Comptonnak hívták, és autóbalesetben vesztette életét. Egy hosszú hétvégén halt meg, de kedden már folytatódott a tanítás. Egy különmunka miatt sokáig bennmaradtam a suliban. Miss Compton kísértete a poros folyosón a szekrényem körül imbolygott. Meglepett, hogy Miss Compton visszajár kísérteni, mert az életben visszafogott és kisigényű nőnek tűnt. Nem gondoltam volna, hogy holtából felkel, és kapzsin az után kapdos, amit egyszer s mindenkorra elmulasztott.
Sikerült megőrizni a nyugalmamat. Felkaptam a hátitáskám, és bezártam a szekrényemet. A folyosón a sarkamban volt, a bejáratnál is a tarkómon éreztem hideg leheletét, jéghideg kezét, ahogy a ruhám után kapdos. Csak nagy sokára csitult el körülöttem a levegő vibrálása. Tudtam, hogy Miss Compton szelleme visszatért az árnyékvilágba. Ezután semmilyen tanórán kívüli foglalkozás miatt nem maradtam benn alkonyat után az iskolában: nem jártam se kosarazni, se bulizni, és még a bankettre sem mentem el – nem akartam megkockáztatni egy újabb találkozást. Féltem tőle, hogy valamiképpen rám akaszkodik, és az életben nem szabadulok tőle.
Az étteremben ülve a kísértetet figyeltem. Személyesen ugyan nem találkoztam még vele, de felismertem: a Post and Courier címoldalán láttam néhány hete. Lincoln McCoy, a sikeres üzletember, aki egy éjszaka
13 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
lemészárolta a feleségét és a gyermekeit. Amikor a kommandósok körbevették a házát, főbe lőtte magát, hogy ne kelljen megadnia magát.
Légies jelenség volt: látszólag nem hagyott rajta nyomot az a szörnyűség, amit családja és önmaga ellen elkövetett – csak a szeme izzott sötéten, mégis dermesztő volt a tekintete. Halvány mosoly jelent meg kísérteties ábrázatán, ahogy az étterem túlsó végéből figyelt engem.
Rezzenéstelen arccal néztem vele farkasszemet. Egy idősebb pár háta mögé bújva lépett az étterembe, és amíg azok a pincérre vártak, hogy leültesse őket, a kísértet le nem vette rólam a szemét. Átnéztem rajta, és úgy tettem, mintha mögötte egy ismerősömnek integetnék.
A kísértet hátrafordult, és ekkor a pincérnő végre észrevett. Intett, hogy egy perc, és jön. Mosolyogva biccentettem, felemeltem a pezsgőspoharam és kibámultam az ablakon. Egy pillantásra sem méltattam a kísértetet, de éreztem, hogy megfagy a levegő, ahogy az idős házaspár mögött elsiklik az asztalom mellett.
Vajon miért ennek a párnak a háta mögé bújik? Ők vajon tudnak a kísértetről? Ha figyelmeztetem őket, elárulom magam – márpedig a kísértetnek éppen ez a célja: ha az élők elismerik a létezését, része lehet a világuknak.
Kértem a számlát. Nem remegett a kezem a fizetésnél, s nem néztem hátra, amikor távoztam.
Az utcán kényelmes tempóban sétáltam a White Point Garden felé. Nem siettem sehová, nem rohantam haza, a menedékbe – amelyik kísértetnek sikerült átbújnia az alkonyat fátylán, már úgyis köztünk van –, ha pirkadatig nem veszítem el a fejem, nincs okom félni a fagyos lehelettől és a gomolygó szürkeségtől.
A parkban sűrű köd ereszkedett a polgárháborús ágyúcsövekre és szobrokra, a sétányról már nem is lehetett kivenni őket, a zenepavilonoknak és az örökzöld tölgyeknek csak a sziluettje látszott, de érezni lehetett a virágillatot, amelyet magamban charlestoni illatnak neveztem: a magnólia, jácint és csillagjázmin keverékét.
A sötétben ködkürt hangzott fel, a világítótorony jelzőfényt adott le a Sullivan-sziget és a Sumter-erőd közötti keskeny csatornán lavírozó teherhajóknak. Megálltam, hogy a fényjeleket figyeljem, amikor nyugtalan érzés kerített a hatalmába. Valaki figyelt a ködben. A rakparton a hátam mögött meghallottam a bőrtalpú cipő félreismerhetetlen, halk kopogását.
Egyszer csak a kopogás megszűnt és kirázott a hideg. Lélegzetvisszafojtva fordultam hátra. Az első pillanatban nem történt
AMANDA STEVENS 14
semmi, de mielőtt azt hittem volna, csak képzelődöm, kilépett a ködfátyolból, és meghűlt bennem a vér.
Magas, széles vállú férfi volt, tiszta feketében – mintha egy gyerekmese álomvilágából lépett volna elő. Nem tudtam kivenni a vonásait, mégis ösztönösen éreztem, hogy csinos és bánatos. A testtartásától, a ködben is megcsillanó fájdalmas pillantásától borsózott a hátam.
Nem kísértet, de számomra ugyanolyan veszélyes. Olyan parancsoló jelenség volt, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Közelebb lépett hozzám. Sötét hajában vízcseppek csillogtak, és a fekete inggallérja egy ezüstláncot rejtett.
A ködben alig kivehetően két áttetsző kísértet, egy asszony és egy kislány szelleme járt a nyomában. Azok ketten is engem figyeltek, de én nem vettem le a szemem a férfiról.
– Amelia Gray?
– Tessék!
Amióta a blogom ilyen népszerű lett, időnként idegenek is megállítottak, mert felismertek a honlapra kitett fényképeim vagy az elhíresült kísértetvideó alapján. Az amerikai Délen, különösen Charleston környékén, sokan bolondultak a temetőkért, de ez a férfi nem tűnt egy mániákusnak. A pillantása metsző, a modora tartózkodó. Nem a sírkövekről akart velem tereferélni, annyi szent.
– John Devlin, Charlestoni Rendőrkapitányság – mutatta az igazolványát.
Engedelmesen szemügyre vettem, de a szívem majd kiugrott a helyéről, staccatóban vert. Egy detektív! Ez semmi jót nem jelent. Biztos történt valami. Talán a szüleim? Idősek már. Ha valamelyikükkel történt valami, vagy megbetegedett…
Megmagyarázhatatlan félelem lett rajtam úrrá. A ballonkabátom zsebébe dugtam a kezem. Nem, ha anyámmal vagy apámmal történt volna valami, valaki már felhívott volna. Nem róluk van szó. Hanem rólam!
Magyarázatra vártam. A két kedves jelenés nem mozdult John Devlin mellől. Az asszony, amennyire lopva ki tudtam venni, gyönyörű volt, széles arccsontja, fitos orra büszkén hirdette kreol származását. Csinos, lenge nyári ruha simult hosszú combjaira.
A kislány négy-öt éves forma lehetett, amikor meghalt. Sötét fürtök keretezték sápadt kis arcát. A férfi közelében lebegett, és egyszer csak kinyújtotta felé a kezét, leguggolt a lába elé és a térdét kezdte ütögetni.
15 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A rendőr arcán nem látszott, hogy tudomást venne jelenlétükről, pedig világos volt, hogy őt kísértik. A szemére ereszkedő súlyos szemhéja ellenére is metsző volt a pillantása – azon tűnődtem, vajon hogyan viszonyul a kísértetekhez.
Az arcát fürkésztem, ő meg az enyémet, de ő gyanakvással vegyes lefitymálással vizslatott – olyannal, ami miatt mindig kellemetlen kapcsolatba kerülni a rendőrséggel, legyen szó akár egy bagatell parkolási jegyről.
– Mit óhajt? – mordultam rá.
Ez nem vallott rám. Én ugyanis kerülöm a konfliktusokat. A kísértetekkel töltött hosszú évek alatt kiveszett belőlem minden spontaneitás – borzasztóan fegyelmezett és visszafogott lettem.
Devlin közelebb lépett, s a kezem ökölbe szorult a ballonkabát zsebében. Fájdalom hasított a koponyámba, és rá akartam szólni, hogy ne jöjjön közelebb, de hallgattam. Felkészítettem magam, hogy megcsap a kísértetek fagyos lehelete.
– Egy közös ismerősünk javasolta, hogy keressem fel magát.
– És ki lenne az?
– Camille Ashby. Azt mondta, maga talán tud segíteni.
– Miben?
– Egy rendőrségi ügyben.
Feléledt bennem a kíváncsiság, s elsöpörte az óvatosságot, ami miatt talán kicsit hülyén viselkedtem.
Dr. Camille Ashby ugyanis az Emersonon tanszéki előadó – ezen a dél-karolinai elit magánegyetemen, ahonnan neves ügyvédek, bírók és üzletemberek kerültek ki. Nem sokkal korábban vállaltam el az egyetemhez tartozó régi temető rendbetételét. Dr. Ashby kérése az volt, hogy addig ne tegyek közzé semmilyen fényképet, amíg nem végeztem a munkálatokkal. Megértettem az aggodalmait: egy elhanyagolt temető nem vetne jó fényt arra az egyetemre, mely az amerikai Dél hagyományait és értékrendjét őrzi. Benjamin Franklin szavaival: Az erkölcsökről sokat elárul, hogyan bánnak a halottaikkal.
Valóban.
Még mindig nem értettem, dr. Ashby miért küldte a nyakamra John Devlint.
– Tudom, hogy az Oak Grove-i temetőn dolgozik.
Ettől kirázott a hideg: az Oak Grove-i temető ugyanis egyike volt azon keveseknek, amiktől szó szerint felállt a szőr a hátamon. Ezt egyetlenegy
AMANDA STEVENS 16
alkalommal tapasztaltam korábban, egy kis kansasi temetőben, ahol állítólag a pokol hét kapujából az egyik nyílik.
– Miről lenne szó? – tűrtem fel a kabátom gallérját. A tarkómon futkosott a hideg.
– Mikor járt ott utoljára? – kérdezett vissza.
– Pár napja.
– Pontosabban?
– Múlt pénteken.
– Vagyis öt napja – morfondírozott. – Biztos benne?
– Hogyne lennék! Hatalmas szélvihar kerekedett, és azóta is egyvégtében esik. Arra várok, hogy felszáradjon a föld.
– Camille, azaz dr. Ashby említette, hogy fényképeket készített a sírokról – megvárta, míg bólintok. – Szeretném megnézni a felvételeit.
A hangja, az egész eszmecsere – vagy a mögötte lévő kísértetek – miatt védekezni kezdtem.
– Megkérdezhetem, mire kíváncsi? És ha elárulná, hogyan bukkant ma este a nyomomra…
– Dr. Ashbynek elmesélte, mit tervez estére.
– Lehet, hogy említettem az éttermet, de azt biztosan nem közöltem vele, hogy vacsora után sétálni lesz kedvem. Mert még magam sem tudtam.
– Mondjuk, hogy megérzés.
Megérzés? Hogy az étteremtől idáig követ?
– Dr. Ashby ismeri a számomat. Miért nem hívott fel?
– Próbáltam. Nem veszi fel.
Tényleg: kikapcsoltam a telefonomat. De ez az egész akkor sem volt ínyemre. John Devlint kísértetek üldözték, ami az én világomban veszélynek számít.
Szívós volt és ösztönös – a legjobb lesz rövid úton lerázni.
– Tudja mit? Hívjon fel korán reggel – próbáltam szabadulni tőle. – Addig biztos ráér.
– Sajnos nem. Ma éjszaka van szükségem magára.
Hangja baljós. Kirázott a hideg.
– Rosszul hangzik. Nézze, ha már így törte magát, hogy megtaláljon, elárulhatná, miért fáradt ennyit.
A hátam mögé nézett. Én is megálltam, hogy hátranézzek.
– Az eső kimosott egy testet az Oak Grove-i régi temetőben.
17 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Előfordul, hogy szétmállik a koporsó, és az eső elmossa róla a földet. Nem nagy ügy.
– Úgy érti, előkerült egy csontváz?
– Nem. Ez friss holttest. Gyilkosság történt – közölte szárazon és közben azt figyelte, hogyan reagálok.
Gyilkosság! Én meg egyedül dolgoztam ott!
– Ezért kíváncsi a fényképeimre. Abban bízik, a fényképeken van valami, amiből kiderül, mikor került oda a holttest.
– Ha szerencsénk van.
Így már világos! Boldogan segítettem:
– Digitális fényképezőgépet használok, de a legtöbb képet ki is nyomtatom. Sőt, van is a táskámban néhány nagyítás, ha lesz szíves odafáradni velem a kocsimhoz – biccentettem abba az irányba, ahonnan jöttünk. – A többit majd elküldöm e-mailben, amint hazaérek.
– Köszönöm. Nagy segítség lenne.
Elindultam, ő utánam.
– Még valami.
– Igen?
– Gondolom, nem kell felvilágosítanom a temetőkre vonatkozó rendelkezéseket illetően, de az Oak Grove-ihoz hasonló régi temetőknél különösen kell ügyelnünk arra, nehogy véletlenül kegyeletsértően járjunk el. Dr. Ashby beszélt bizonyos jeltelen sírokról.
– Ön is tudja, hogy egy régi temetőről van szó. Az egyik parcella 1861 előtti. Ennyi idő alatt elképzelhető, hogy egy sírkő elmozdul a helyéről vagy egyszerűen eltűnik.
– Ilyenkor hogyan deríti ki, hol vannak sírok?
– Ezerféleképpen, attól függően, mennyi pénz áll rendelkezésre: radarral, magnetométerrel, a fajlagos ellenállásból, a vezetőképességből; a külső érzékelő eszközökkel történő noninvazív módszereket preferáljuk. A varázsvesszős sírkeresés is ilyen.
– Varázsvesszős sírkeresés… Az olyasmi, mint a telérkeresés? – kérdezte némileg szkeptikusan.
– Azonos elven működik. Egy Y alakú ág vagy egy inga segítségével határozzuk meg a sír helyét. Tudományos körökben kerek perec tagadják, de akár hiszi, akár nem, működik, a saját szememmel láttam.
– Ha maga mondja! Nos, dr. Ashby szerint már feltérképezte a temetőt, úgyhogy gondolom, sikerült a sírok helyét is meghatároznia, akármilyen módszerrel is.
AMANDA STEVENS 18
– Dr. Ashby csak reménykedik! Rengeteg kutatnivalóm van, míg meg tudom állapítani, hogy hol milyen holttest nyugszik.
Nem vette a lapot.
– De csak van elképzelése!
Volt valami a hangjában, ami nyugtalanított. Megálltam és ránéztem. Először azt gondoltam, hogy a sötét, jóvágású pasasban volt valami, ami egy bukott angyalra emlékeztetett, de most nem láttam benne mást, csak a szívós makacsságot.
– Miért van az az érzésem, hogy maga nemcsak az általam felvázolt térképre kíváncsi?
– Időtakarékosságból és annak elkerülése végett, hogy az exhumálás rossz fényt vessen ránk, jobb, ha van egy szakértőnk. Természetesen megfizetjük a szolgálatait.
– Mivel egy régi sírról van szó, javaslom, keressen meg egy régészt a műemlékvédelemnél. Temple Lee-t tudom ajánlani, én magam is dolgoztam vele. Maga is jó kezekben lesz nála.
– Nem lenne egyszerű még az éjjel iderángatni Columbiából, és mint mondtam, a dolog nem várhat reggelig. Azóta, hogy a holttestet megtalálták, ketyeg az óra: minél hamarabb azonosítjuk, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy megnyugtatóan rendezni tudjuk az ügyet. Dr. Ashby szerint ön már bizonyított – a képességeit bizonyára a bizottság is elismeri.
– Milyen bizottság?
– A helyi műemlékvédők, a helytörténeti társaság tagjai, csupa nagykutya: elég befolyásosak ahhoz, hogy telikürtöljék a világot, ha nem szabályszerűen járunk el. Maga ismeri a temetőt is és az eljárást is. Nincs más dolga, mint szólni, mielőtt valakinek a tyúkszemére lépnénk. Hogy úgy mondjam.
Mintha elmosolyodott volna.
– És kész?
– És kész – Devlin a vizet kémlelte. – Ha felszáll a köd, újra esni fog. Addig be kell fejeznünk.
Be kell fejeznünk. Micsoda nagyképű duma!
– És ahogy mondtam, megfizetjük.
– Nem erről van szó – eszem ágában sem volt kimenni az Oak Grove-i temetőbe sötétedés után, de nem tudtam, hogy magyarázzam ki magam. Polgári kötelességem egyrészt, másrészt per pillanat anyagilag is Camille
19 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Ashbytől függök: nem árt a kedvére tenni. – Nem igazán vagyok úgy öltözve, de ha maga meg van győződve arról, hogy segíthetek…
– Teljes mértékben. Nézzük azokat a fényképeket, és nyomás a temetőbe! – azzal karon ragadott és vitt, nehogy meggondoljam magam.
Különös módon mágnesként hatott az érintése. Vonzott és taszított. Elhúzódtam tőle, és azon kaptam magam, hogy apám harmadik szabályát mantrázom magamban: nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek, nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek…
– Én vezetek, ha nincs ellene kifogása – sandított rám a sétányon.
– Ahogy jólesik. Maga dönt.
A visszaúton végig hallgattunk a szitáló ködben. Az East Bay negyed lakóházainak fényében kivehető volt a kettőnk között lebegő kislány szelleme. Ügyeltem rá, nehogy hozzáérjek, nehogy lenézzek a kezére, amikor a lábam után kapdos. Az asszony is követett minket. Furcsállottam, hogy kettejük közül a kislány a tántoríthatatlan, és azon morfondíroztam, mi közük lehet Devlinhez. Mióta kísértik? És ő vajon felismerte őket? Ismeri az érzést, amikor egy helyen hirtelen lecsökken a hőmérséklet, milyen, amikor éjnek évadján elektromos kisülésekre, megmagyarázhatatlan zajokra lesz figyelmes? Tudja-e, milyen, ha lassan szívják az erejét? A kísértetek nem tudtak ellenállni a Devlin testéből sugárzó melegnek. Hiszen még én sem maradtam közömbös iránta!
A lámpafénynél észrevettem rajta még valamit. A fény elriasztotta a kísérteteket, és ahogy távolabb kerültek tőle, észleltem még valamit, nem többet, mint egy benyomást arról, milyen életerős férfi lehetett valaha ez a John Devlin.
Devlin felkapta a fejét. Nem sejtette, mi jár az eszemben, vagy hogy kísértetek veszik körül. Először azt hittem, a távolban felsíró ködkürtöt hallgatja, de aztán rájöttem, hogy egy sokkal közelebbről jövő hangra figyel. Egy autóriasztóra.
– Hol parkol?
– Arrafelé – böktem egy irányba. Ott szól a riasztó!
Átvágtunk a ködös parkolón, kerülgettük a kocsisorokat, én aggódva lestem, ott áll-e az én ezüst utcai terepjáróm a kültéri reflektor alatt, ahol hagytam. A hátsó ajtó félig nyitva volt, a nedves aszfalton üvegszilánkok hevertek.
– Az az én kocsim! – rohantam volna oda.
– Várjon! – rántott vissza.
Kicsit arrébb felbődült egy motor.
AMANDA STEVENS 20
– Itt várjon! Semmihez ne nyúljon!
Figyeltem, ahogy átvág a csillogó autók között, amíg el nem tűnt a szemem elől, és a léptei hangját sem hallottam már. Közelebb léptem a kocsimhoz: a hátsó ajtó nyitva, bekukucskáltam. Szerencsére a laptopot és a fényképezőgépet otthon hagytam, a telefon és a pénztárcám pedig nálam volt. Egyedül az aktatáskám hiányzott.
A motorbőgés felerősödött, és egy fekete kocsi farolt be a sarkon. A reflektora az arcomba világított, mire a földbe gyökerezett a lábam. A következő pillanatban elöntött az adrenalin, s a kocsim mellé vetődtem. Az autó elhúzott mellettem.
Devlin akkor bukkant elő a ködből, amikor feltápászkodtam az aszfaltról.
– Jól van? Nem sérült meg? – a hangjában aggodalom, de a szemében a vadászat izgalma izzott.
– Nem. Kutya bajom. A megrázkódtatáson kívül.
Devlin futásnak eredt a tömött kocsisorok között, mintha elkaphatná a bűnöst, de hiába. Felbőgött a motor, csikorogtak a kerekek, a sofőr beletaposott a gázba és kihajtott az útra.
Meglódult a fantáziám, az idegeim felborzolódtak, már pisztolylövéseket hallottam, amikor a motor hangja elhalkult, és a többi – néma csönd.
Devlin visszaügetett hozzám. Közben a telefonba hadart valamit, elhallgatott, majd letette.
– Látta a sofőrt?
– Sajnos nem. Olyan hirtelen történt. És maga?
– Én sem voltam elég közel hozzá. A rendszámot sem tudtam kivenni.
– Akkor nem lesz felelős, és én fizethetem az összes kárt! – vizsgáltam kétségbeesetten a törött ablaküveget.
Devlin értetlenül nézett rám.
– Mit vittek el? – fordult a kocsim felé.
– A táskámat.
– A csomagtartóból?
– Onnan.
– Elöl hagyta?
– Nem éppen. A hátsó ülés mögé tettem, csak az vehette észre, aki direkt belesett az ablakon.
– Látta valaki, hogy odatette?
Ezen elgondolkoztam.
21 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Lehetséges – vontam meg a vállam. – Egész délután az egyetemi könyvtárban ültem, így nincs kizárva, hogy valaki kifigyelte, amikor az ülés mögé rejtettem.
A könyvtárból egyenesen idejött?
Dehogy: haza, lezuhanyozni, átöltözni.
– Bevitte a táskát?
– A kocsiban hagytam. Nem szoktam kivenni a kocsiból: nincs benne semmi érték, csak munkával kapcsolatos dolgok.
– Mint például az Oak Grove-i temetőről készített fotók?
Esküszöm, erre nem is gondoltam. Azt hiszem, a szakmám és az egyéb munkák mellett annyira elmagányosodtam, hogy elvesztettem a realitásérzékemet.
– Ugye, nem arra céloz, hogy ennek bármi köze lehet a temetőben talált holttesthez?!
Hallgatott.
– Ugye, a felvételekből készített másolatokat?
– Hogyne. A digitális fényképeket mindig felteszem a netre, ott tárolom. Annyiszor szállt már el az egész merevlemez, hogy semmit nem bízok a véletlenre.
Úrrá lett rajtam a döbbenet, és a bennem lévő nyugtalanságnak vajmi kevés köze volt a John Devlin nyomában járó kísértetekhez. Már nem is láttam őket. Mintha a kocsimat körülvevő negatív energiák visszakergették volna őket az árnyékba. Vagy visszahúzódtak a ködfátyol mögé. Úgyis visszatérnek! Devlin testének sugárzó melege visszacsalogatja a nőt és a gyereket, mert az élteti őket.
Összekulcsoltam a karom magam előtt. Rázott a hideg.
– Most mitévő legyek?
– Tegyen feljelentést a rendőrségen és jelentse be a kárt a biztosítójánál!
– Nem úgy értem… Ha ennek bármi köze van a gyilkossághoz, akkor a gyilkos rólam is tud. És ha ennyire kellenek neki azok a képek, arra is hamar rájön, hogy van belőlük másolat.
– Akkor mielőbb el kell kapnunk.
AMANDA STEVENS 22
3
Húsz perccel később Devlinnel beléptünk az Oak Grove kapuján. A legjobb indulattal is volt valami nyugtalanító ebben a temetőben: ősi, sötét, burjánzó vadság. Bár tipikus 19. századi vidéki temetőnek tűnt a maga kedves, bukolikus egyszerűségében – mégis, a ködbe vesző holdfény kísérteties jelleget adott az omladozó temetőnek. Éreztem, hogy valami nyirkos, hideg és ősi dolog leselkedik rám.
Megfordultam, a sötétséget kémleltem, hátha észreveszek a ködben egy átlátszó alakot, de az Oak Grove-i temetőben nem voltak szellemek. Innen még a holtak is elkívánkoztak.
– Keres valamit?
Szándékosan kerültem a szemkontaktust Devlinnel, mert a férfi mágnesként vonzott. Amikor beléptünk a kapun, még erősebb lett a vonzereje.
– Tessék?
– Folyton a hátam mögé bámul. Keres valakit?
– Kísértetet.
Vajon hogyan reagál?
A viselkedése semmit sem árult el: a kabátzsebéből egy kis kék tubust húzott elő.
– Tessék!
– Mi az?
– Eukaliptuszkenőcs. Nem ígérem, hogy a gonosz lelkeket is elűzi, de a szagot biztosan.
Eszem ágában sincsen olyan közel lépni a tetemhez, hogy a szagok miatt kelljen aggódnom – de mire idáig jutottam a mondandómban már az
23 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
orromat facsarta a bűz, melyet a szomszédos sírokat borító páfrány és mezeijácint-szőnyeg illata sem tudott elnyomni.
– Ne kéresse magát! Fogja!
A viaszos krémbe nyúltam és bekentem vele a felső ajkam fölötti területet. A gyógyír csípte az orromat, és kaparni kezdett tőle a torkom. A mellkasomra szorítottam a kezem.
– Erős – köhögtem.
– Két perc, és megszokja! – azzal zsebre vágta a tubust. Nem is használta. – Készen áll?
– Nem éppen, de már úgysem fordulhatok vissza.
– Jaj, ne legyen már olyan fatalista! Magára nem sokáig lesz szükség.
Reméltem is!
Sarkon fordult, és elindult a fejfák és síremlékek útvesztőjében. Én a nyomában. A sírok közötti utak csúszós, mohos-zuzmós kövein muszáj volt a lábam elé nézni. Nem ide készültem: a cipőm beleragadt a sárba, a csupasz lábszáram összecsípte a csalán.
Egyre erősödő beszélgetésfoszlányokra és a temetői sorok között felvillanó reflektorcsóvákra lettem figyelmes. Kísérteties, valószerűtlen jelenet volt. Azokra az időkre emlékeztetett, amikor a holtakat holdfényben, a sírásók lanternáinak fénye mellett temették el.
Odébb egy csoport egyenruhás és civil ruhás férfi vette körbe a – gondolom, a földből – előkerült holttestet. Ha csak homályosan is, de a sírkő sziluettjét ki tudtam venni. Igyekeztem megjegyezni, hol vagyok, hogy később megjelölhessem a térképemen, ezért a környező síremlékeket is alaposan szemügyre vettem.
Ahogy az egyik zsaru arrébb lépett, megláttam a testet: bőre sápadt, tekintete üveges. Elkapott a hányinger, kivert a víz, remegő lábakkal húzódtam hátrébb az úton. Gyilkosságról hallani egy dolog, de más dolog szembesülni a hátborzongató következményeivel.
Az életem javarészt temetőkben telt – a temetők az én birodalmam, megannyi nyugodt menedék, kerek egész világ, mellettük a városi zűrzavar maga az átok. Aznap éjjel azonban a valóság pusztító erővel tépázta és döngette a kapukat.
Mélyeket lélegeztem. Kellett nekem dr. Ashbyt beavatni a vacsoraterveimbe! Devlin soha nem talál meg, nem értesülök a gyilkosságról, és nem látom azt az üveges tekintetet sem!
Igaz, Devlintől függetlenül is belekeveredtem volna ebbe az erőszakos bűncselekménybe, amikor ellopták a táskámat. Idefelé azzal áltattam
AMANDA STEVENS 24
magam, hogy véletlenül törték fel az én autóm. Valaki kiszúrta a táskám az ülés alatt, és hirtelen ötlettől vezérelve feltörte a kocsit. Ahogy a holttestre néztem, a legrosszabb jutott az eszembe. Ha a gyilkos attól fél, van valami azokon a fényképeken, akkor ösztönösen, önvédelemből cselekedett. És ha a házamba is betör, hogy elvigye a gépet és a számítógépet? Ha rám támad?!
Összehúztam magamon a ballonkabátot. Devlin csatlakozott a többiekhez, és a holttestet figyelte. Én meg – akármilyen zaklatott is voltam – őt, ahogy a kollégáival beszélget. Tisztelik, ugyanakkor mind tartanak tőle.
A zsaruk tisztes távolságban maradtak, amit furcsállottam, Devlin viszont kézben tartott mindent. Elemében volt. A benne buzgó életkedv és az erőszakos haláleset közötti ellentét lenyűgözött. Vagy annak örültem, hogy a szellemek nem kísérték a kapun túl?
Megfordultam és alaposan körbenéztem ebben az árnyékmetropolisban: csupa törött szobor és megrongált kripta. A temetők általában vigaszt nyújtanak, ott az ember elmélázhat és magába nézhet – de Oak Grove láttán sötét gondolataid támadnak.
Apám mondta egyszer, hogy nem attól lesz egy temető ördögi, hogy kísértetek lakják. Hittem neki, mert apám mindent tudott, és gyerekkoromban sokat tanultam tőle, de nem avatott be mindenbe. Az én érdekemben tette, mégis, a titkok éket vertek közénk, mert korábban nem voltak titkaink. A találkozás azzal a szellemmel apámat is és engem is megváltoztatott: apám bezárkózott a saját világába, és ezzel engem is védett. Számomra ő volt a próbakő, a horgony, az, aki megértette a magányom.
Az idős, ősz férfi szellemét nem láttam többé: igaz, jöttek helyette mások. Az évek során seregnyi gyönyörű, lebegő kísértetet láttam: időst és fiatalt, feketét és fehéret, amint átlépnek az alkonyat fátylán. Az amerikai Dél történetét felvonultató kísértetparádé izgalommal vegyes rémülettel töltött el.
Idővel ezek a nem e világi utazók egész egyszerűen részei lettek a világomnak. Megedzettem magam a tarkómra csapódó fagyos leheletükkel és hajamat, karomat birizgáló jéghideg ujjaikkal szemben. Apámnak igaza volt, felkészült és fegyelmezett lettem, de ettől még az engem gyötrő kérdések megválaszolatlanul maradtak. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan lehetséges, hogy apám és én látjuk a kísérteteket, míg anyám nem.
25 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Ez a mi keresztünk – magyarázta apám egy ízben, és mintha a sírt gyomlálná, elfordította a fejét.
Engem nem elégített ki a válasza.
– Az igazi anyám látja őket?
Apám nem nézett rám.
– Az asszony, aki felnevelt, az igazi anyád.
– Tudod, hogy értem.
Soha nem beszéltünk arról, hogy örökbe fogadtak, de már régóta tudtam. Ezzel kapcsolatban is rengeteg kérdésem lett volna, de nem tehettem fel.
Amikor apám szedelődzködni kezdett, én újfent elővettem a kísértet-témát.
– Miért akarnak hozzánk érni?
– Már mondtam. A melegre vágynak.
– De miért? – szórakozottan letéptem egy pitypangot és elfújtam. A magokat felkapta a szél. – Miért, Apó?
– Olyanok, mint a vámpírok – sóhajtott apám –, azzal a különbséggel, hogy a szellemek nem a vérünket, hanem a testmelegünket, az életerőnket, van, hogy az életkedvünket szívják, és belőlünk nem hagynak mást, csak a még élő, lélegző porhüvelyt.
Belecsimpaszkodtam az egyetlen szóba, aminek számomra volt valami jelentése:
– De Apó! Vámpírok pedig nincsenek! – jóllehet tudtam, hogy nem szó szerint érti.
– Lehet, hogy nincsenek – a sarkára nehezedett. Frászt kaptam a távolba vesző, üveges tekintetétől. – De én már láttam ezt-azt. Leírhatatlan gyalázatot.
Megrémültem, ami kizökkentette apámat a borongós mélázásból. A kezemre tette a kezét, és bátorítóan megszorította az ujjaimat.
– Emiatt ne aggódj, gyerekem. Nincs mitől félned, ha betartod a szabályokat.
Ennek hallatán meghatározhatatlan félelem lett úrrá rajtam.
– Megígéred?
Bólintott, de rögtön el is fordult, és gondterhelt arcára titkok árnya vetült.
Az évek során híven követtem apám utasításait. Mindig kordában tartottam az érzéseimet. Éppen emiatt találtam nyugtalanítónak, hogy John Devlin ilyen hatással volt rám.
AMANDA STEVENS 26
A temetőben mögém lépett és a nevemen szólított, de olyan mélyen elmerültem a gondolataimban, hogy meg sem hallottam, csak amikor megérintette a vállam, vettem észre – végigborsózott tőle a hátam, mintha áramütés ért volna. Ösztönösen félreugrottam.
– Elnézést! Nem akartam megijeszteni – szabadkozott.
– Semmi, csak…
– Elég hátborzongató egy hely, nem? De azt hittem, magának már meg sem kottyan.
– Nem minden temető hátborzongató. Sőt. A legtöbb csodaszép.
– Ha maga mondja.
Volt valami a hangjában, valami ridegség, valami tétovaság, amiről eszembe jutottak az őt kísértő szellemek. Vajon kik lehetnek, és mi közük hozzá?
Devlin kíváncsian fürkészte az arcom. Csak most tudatosult bennem, hogy milyen magas. Szabályosan ott tornyosult előttem.
– Biztos, hogy jól van?
– Még az előzőeket sem hevertem ki, erre most ez – böktem a földön fekvő holttestre, és mélyen Devlin szemébe néztem. Nem akartam a tetemre nézni. Nem akartam, hogy egy nap felismerjem az utánam ácsingózó, nyugtalan kísértetben ezt az arcot. – Merő unalom az életem – közöltem minden irónia nélkül. – Nem keményfából faragtak.
– Ezer dolog van, amitől félni lehet, de egy holttest, az ártalmatlan.
A tapasztalat beszél belőle, borzongtam bele. A hangjáról mindenféle sötét hely jutott az eszembe. Kirázott tőle a hideg.
– Biztos igaza van – motyogtam, és a ködöt kémleltem a háta mögött.
A szellemek talán idáig kísérték, talán bejutottak a kapun. Mert ez magyarázat lehetne arra, hogy miért fagyott meg körülötte a levegő, és miért éreztem olyan baljósnak a közelségét.
De nem. Mögötte nem volt semmi a sötétben.
Akkor a hely teszi.
Éreztem a minket folyondárként körbefonó negatív energiát, mint a mauzóleumok falán a repedéseket is benövő borostyán, vagy mint a fatörzsre fonódó japán nyílgyökér, amely lassan megfojtja a örökzöld tölgyeket, amelyekről a temető a nevét kapta. Vajon Devlin is érzi ezt?
Lehajtotta a fejét. A holdsugár az arcára sütött és meglágyította komor vonásait. Kezdtem érteni, milyen férfi lehetett egykor. A hajszálain, szempilláján ködpára csillogott. Markáns arcél, tökéletes szimmetriájú, sűrű szemöldök, ívelt orr és sötét szem, de hogy pontosan milyen színű, még
27 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
nem tudtam kivenni. Devlin jó kiállású, karizmatikus férfi volt, megszállott, legalább annyira foglalkoztatott, mint amennyire nyugtalanított a jelenléte. Kénytelen voltam levenni róla a szemem, mert apám hármas számú szabálya a fülemben visszhangzott: nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek.
Beleszippantottam a párás levegőbe, és megpróbáltam kikerülni Devlin hatása alól.
– Sikerült kideríteni valamit az áldozatról?
A hangomból még én is kihallottam a várakozást. Devlinnek nem tűnik fel, mennyire kényelmetlenül érzem magam a jelenlétében? Biztos hozzá van szokva ehhez, hiszen zsaru. Egy zsaru, akinek a múltja bonyolult, fogalmazódott meg bennem.
– Nem tudjuk, ki lehetett ez az asszony, ha erre kíváncsi.
Szóval asszony.
– És azt igen, hogyan halt meg?
Devlin nem felelt – elkapta a tekintetét, aztán válaszolt.
– Ezzel meg kell várni a boncolást.
Nem az számított, mit mond, hanem az, hogy mit nem mond ki, és hogy miért kapja el rólam a szemét: mit próbál titkolni előlem? Milyen szörnyűségeken mehetett keresztül az a szerencsétlen asszony?
Eszembe jutott, hány órát dolgoztam egymagam ebben a temetőben – és ha a gyilkos épp akkor jár erre, amikor itt tartózkodom?
Devlin mintha olvasott volna a gondolataimban:
– Ezt még elmondhatom. Nem itt ölték meg. Csak idehozták, hogy eltüntessék.
Most vigasztalni próbál?
– Miért pont ide? – kérdeztem.
Vállat vont:
– Épp megfelelt: a temető régóta el van hanyagolva, a sírokat puha föld borítja, könnyű felásni, aztán avarral, törmelékkel beborítani. A gyanútlan szemlélődő soha észre nem veszi, hogy megbolygatták a földet.
– Ha el nem ered az eső.
– Eleredt az eső, és betoppant maga – nézett ismét rám. – És ha a földet nem is mossa el, maga jó eséllyel kiszúrta volna a friss ásónyomokat, amint hozzálát a sír rendbetételéhez.
Lehet, hogy gyáva vagyok, de én ugyan nem bántam, hogy nem itt fogtam hozzá a munkához.
– A holttestet ki találta meg?
AMANDA STEVENS 28
– Diákok másztak át a falakon, bulizni akartak, ők szúrták ki a fejet és a törzs egy részét, ami a felszínre került. Jelentették az egyetemet őrző rendőrnek, dr. Ashby pedig jelentette a rendőrségnek. Ő nyitotta ki nekünk a temetőkaput is – élénkült fel a hangja. – Ő mondta, hogy magának is van kulcsa.
– A szerződéskötéskor adta – bólogattam.
– De ugye, senkinek nem adta kölcsön a kulcsot és nem is vesztette el? Vagy ilyesmi.
– Persze, hogy nem! Csak nem arra céloz, hogy a gyilkos netalántán az én kulcsommal jutott be?!
– Camille Ashbytől is ugyanezt kérdeztem. Ugyanis a zár sértetlennek tűnik, ezért logikus arra következtetni, hogy a gyilkosnak kulcsa van.
– És ha nem is a kapun jött be? Ha mondjuk átmászott a kerítésen?
– Három-négy méteres falak – nézett körül Devlin –, benőve repkénnyel meg csipkebogyóval. Egy üveg whiskyvel vagy egy hatos csomag sörrel talán még át lehet mászni rajtuk, de egy holttesttel? Nem triviális súly.
– Nem segíthetett neki valaki?
– Reméljük, hogy nem!
A hangjában volt valami sötét és borzongató. Vajon mi járhat a fejében? Nagyon alapos, aprólékos és eltökélt embernek tűnt, olyannak, aki minden követ megmozgat azért, hogy megtalálja a megoldást.
Ha már itt tartunk, miért kísértik? Vajon miatta járnak vissza a szellemek?
Apám ugyan a kísérteteket a piócákhoz hasonlította, de én arra jutottam, hogy sokszor egy elintézetlen ügy miatt járnak vissza, legyen szó akár saját dolgukról, akár azéról, aki nem is sejti, hogy kísértik. Igaz, rám nézve ettől még épp olyan veszélyesek, ha nem veszélyesebbek, hiszen a gyakran mindenre elszánt, zavarodott és időnként igen-igen dühös lények még inkább fenyegettek engem.
Hallgattunk. Csendes éj volt, a gyászos ügyben intézkedő rendőrök hangja a ködbe veszett.
Épp meg akartam kérdezni Devlint, meddig van még szüksége rám, amikor megjelent egy rendőr. Halkan beszéltek, így nem hallottam, és semmiképp sem akartam, hogy azt higgyék, hallgatózom, ezért arrébb sétáltam és csendben nézelődtem.
Senki rám sem hederített. Kisvártatva úgy döntöttem, hogy egyszerűen lelépek, úgysem veszik észre. Nagy volt a kísértés. Szép nyugodtan
29 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
hazamenni az én kis vackomba, ez volt minden vágyam, de leküzdöttem. Nem léphetek le csak úgy, hiszen a szavamat adtam Devlinnek! Déli lány vagyok, ahogy anyám is: a kötelesség, az adott szó és a szolgálatkészség nálunk közös személyiségjegy.
Nemcsak apám, anyám is belém vésett egy sor szabályt, melyeket szerinte az életben be kell tartanom. A felszínes dolgokat azóta elhagytam, nem vasalok ágyneműt, és abroszt sem mindig terítek az asztalra, ha egyedül eszem. De megszegni az adott szavam – erre csak halálos veszélyben lennék képes.
Borsózott a hátam, a levegő felkavarodott mögöttem. Rögtön tudtam, hogy ő az, így gyorsan megfordultam, nehogy újra megérintsen.
– A halottkém végzett, hamarosan elszállítják a holttestet. Utána maga is elmehet. Napfelkelte előtt itt már úgysem tudunk semmit sem csinálni.
– Köszönöm!
– Majd szólok, hová küldje a számlát.
– Nem sürgős.
– Miért nem? Megdolgozott érte. Még egy kérésem van. Ha ennek híre megy, az újságírók rá fognak szállni az egyetemre. Ha megtudják, hogy maga szakértett, megkeresik, hogy nyilatkozzék. Hálás lennék, ha addig nem adna ki semmilyen információt, amíg velem nem egyeztetett.
– Magától értetődik.
Egyáltalában nem állt szándékomban a sajtónak nyilatkozni az Oak Grove-i temetőben látott borzalomról! Semmi más vágyam nem volt, mint hazamenni, ágyba kerülni és szépen kialudni ezt az éjszakát.
De nem így volt megírva. Semmi sem maradhatott a régiben. Még apám intelmei sem.
4
A Rutledge sugárúton laktam, egy tipikus charlestoni házban: keskeny, kétszintes, faburkolatú, faszerkezetű ház, az emeleten erkély, a földszinten veranda, elöl kert kovácsoltvas kerítéssel.
De a lényeg: apámtól megtanultam, melyik ház nem kísértetház. Ahogy ez a ház is szentély volt, biztonságos kikötő megszentelt földön, bár fogalmam sincs, mitől volt az. Alig fél éve éltem itt, és még nem jutottam odáig, hogy beleássam magam a ház történetébe: így csak annyit tudtam, hogy a ház 1950-ben épült egy lebontott épület helyén, és hogy a kilencvenes években a tulajdonos bevezette a központi fűtést, légkondicionálót tett be, és leválasztotta az emeleti lakást. Mindkét lakrészhez tartozott egy kis belmagasságú pince – mely még az elbontott épületből maradt; a téglafalán mállott a vakolat –, és egy édes kis hátsó kert. A ház keleti végében egy bokor éjjeli jázmin állt: késő délután, amikor kinyíltak a virágai, mennyei illata volt.
A felső szinten Macon Dawes lakott: orvostanhallgató volt, más egyebet nem tudtam róla. Külön utakon jártunk: Maconnek elég hektikus volt a beosztása a kórházban, így a legkülönfélébb időpontokban járt haza vagy ment el itthonról.
Bíztam benne, hogy amikor hazaérek, ég majd nála a villany, és az öreg Civicje a szokott helyen parkol. A nevén kívül alig tudtam róla valamit, de aznap éjjel örültem volna, ha tudom, hogy otthon tartózkodik: csak ne egy üres ház fogadjon! Ha nem is lakják kísértetek, attól, hogy a túlvilági lények nem tudnak áthatolni a falakon, egy gyilkos még betörheti az ablakot vagy feltörheti a zárat, ha be akar jutni.
Csönd és sötétség a házban, a kocsibejáró üres, a legyezőpálma levelei a kerítés fölött súlyos mozdulatlanságban. Öklömbe szorítottam a
31 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
kapukulcsot. Ahogy beléptem a kertbe, egy járőrkocsi fordult a ház elé, és egy egyenruhás rendőr ugrott ki belőle. Nem estem kétségbe, sőt: megkönnyebbültem.
A verandára vezető lépcső alján ért utol.
– Miss Gray? Amelia Gray?
– Tessék!
– Jó estét, asszonyom! – szalutált. Erős vidéki akcentusa volt, és olyan vontatottan beszélt, hogy közben azon gondolkoztam, vajon hová valósi lehet. A magas, harmincas férfi igen vonzónak tűnt az alapján, amit a sötétben ki tudtam venni belőle, bár az nem volt sok, és különben is, sokkal jobban izgatott, hogy mit találhatott vagy fedezhetett fel a rendőrség, hogy ideküldték.
– Valami gond van? – tettem karba a kezem.
– Nincsen, asszonyom. John Devlin kérése, hogy ma éjjel tartsuk magán a szemünk.
John Devlin – így, teljes nevén olyan hivatalosnak hangzott. Már a temetőben észrevettem, hogy a zsaruk feszengenek a jelenlétében. Vajon mitől tartanak? Helyesebben: én mitől lettem mellette olyan feszült?
A járőr alaposan végigmért, ami nem futó érdeklődés volt a részéről. Hogy csak Devlin kérésének, avagy a szennyes ruházatomnak köszönhető a kitüntető figyelem a részéről, csak találgatni tudom. Előkapta az igazolványát. Azok után, amin az este keresztülmentem, egyből el kellett volna kérnem – korholtam magam.
– Úgy hallottam, volt egy kis kellemetlensége.
– Igen. Valaki feltörte a kocsimat és ellopta az irattáskám – böktem a parkoló autó felé. Mindegy, a bezúzott hátsó szélvédő nem is látszik innen.
– Mostanában gyakori eset. A punkok keresnek valamit, amiből pénzt csinálhatnak. Persze senki nem lát semmit. Talán a temetőben történtekhez is köze lehet – mért végig megint.
Úgy éreztem, választ vár. Vállat vontam.
– Remélem, nem!
– Csak tartsa nyitva a szemét! Biztos, ami biztos. Amíg szolgálatban vagyok, időnként erre kanyarodom – előhalászta a névjegyét és a kezembe nyomta. – Ha bármi különöset lát vagy hall, csak sikítson!
Megköszöntem, eltettem a névjegykártyát, aztán elindultam a verandára vezető lépcsőn. Odabenn ráfordítottam a kulcsot, felkapcsoltam a lámpát és kinéztem az ablakon: a rendőr ott ült a kocsiban, égett a lámpa, így jól láttam, hogy mobiltelefont szorít a füléhez. Vajon Devlinnek jelent? De
AMANDA STEVENS 32
miért érdekel ez engem? Megkönnyebbülést és nyugtalanságot éreztem egyszerre.
Elfordultam az ablaktól. Üres volt a ház. Falikarok világították meg a hosszú, szűk, boltíves folyosót. Jobbra tágas, pazar antik bútorokkal berendezett nappali. Balra egy csigalépcső vezetett a boltíves ajtóhoz, amely mögött a második emeleti lakás nyílott.
A dolgozószobám az üvegezett verandán kapott helyet a ház végében, a konyha után. Reggelente vajsárga fény szűrődött be a hosszúkás ablakokon: jólesett egy bögre teával és a laptoppal odakucorodni.
Aznap éjjel azonban az ablakból semmit sem lehetett látni. Hátat fordítottam a sűrű sötétségnek és leültem az íróasztalhoz. Kinyitottam a gépet, összetömörítettem az Oak Grove-i temetőről szóló mappát, és az összes képet elküldtem Devlinnek.
Kész.
Hátradőltem és nagyot sóhajtottam. A magam részéről lezártam e nyugtalanító összevisszaságban betöltött szerepemet. Mindent megtettem, amivel a rendőrség munkáját segíthetem.
De hiába nyomtam meg a küldés gombot, nem lettem nyugodtabb. A gyilkos nem tudhatja, hogy Devlinnél már ott van az összes fénykép! Továbbra is veszélyben vagyok. Ugyan honnan is tudná, hogy továbbítottam az összes képet, hacsak nem figyel e percben is?
Próbaképpen a hátrafordultam.
Sehol senki, természetesen. Egy szempár sem szegeződött rám a sötétből, egy arc sem préselődött az ablaküvegnek. Sehol semmi, csak a légkondicionálóból csapódott le egy kis pára az ablaküvegen.
Néztem a kísértetiesnek látszó párafoltot: hajszálnyi repedésekjelentek meg rajta. Ebben sem volt semmi természetfeletti: a hideg és a meleg felület érintkezik, semmi komoly.
Az esőkabátom kellemetlen szagot árasztott: ez a temetőszag kelthetett bennem rossz előérzetet. Felpattantam, a fürdőszobába siettem, levetkőztem, és a ruháimat, úgy, ahogy voltak, a szennyeskosárba gyömöszöltem. Aztán lezuhanyoztam, húsz percig sikáltam a bőröm és a hajam, amíg az összes temetői szenny le nem csorgott a lefolyóba.
Fürdőlepedőbe tekertem magam, és a hálószoba felé vettem az irányt. Flanelpizsamába bújtam, vastag zoknit húztam, mert a hajópadló hideg volt. Feltekertem a termosztátot, a konyhába mentem és feltettem egy teát. A bögrével vissza a dolgozószobába. Leültem az íróasztalhoz, és megint felnyitottam a laptopot.
33 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A kiadós zuhany és a kamillaillat elűzte a szorongásom és megnyugtatott. Hozzáláttam egy újabb blogbejegyzéshez: Orgonák a temetőben, avagy a halál isteni lehelete. A temetőszag minden, csak nem isteni, gondoltam magamban.
Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Inkább elővettem az Oak Grove-i képeket.
Egy egész alakos derítőlapot használtam, hogy visszaverjem a fényt, és úgy fényképeztem végig az első parcellát: sikerült is majdnem minden sírt lefényképezni, mielőtt eleredt az eső. Mindig ez az első, a helyreállítás előtti állapot dokumentálása. Ezután következik a kutatás. A sikeres helyreállítás a levéltárban kezdődik: ha nincsen fellelhető temetői nyilvántartás vagy térkép, a megyei halálozási anyakönyvek, egyházi anyakönyvek, családi bibliák végigbogarászása is segíthet, de ez hetekig, olykor hónapokig tart. Bármeddig tartson is, én kitartó vagyok, mert egy jelöletlen sír, az maga a megtestesült magány.
A jpeg-fájlok böngészése révén sikerült meghatároznom a helyet, ahol az áldozatot elásták: a temetőben memorizáltam a különféle emlékműveket és tereptárgyakat. Kinagyítottam a képet és rázoomoltam a sírra. A nagyítóval minden képkockát tüzetesen végigböngésztem.
Semmi nyoma nem volt annak, hogy a talajt megbolygatták volna: a gyilkos csak azután áshatta el a holttestet, hogy én lefényképeztem a sírt, és eljöttem a temetőből. Ez péntek késő délután történt. Aznap éjfélkor kezdett zuhogni az eső.
De találtam egy érdekes részletet.
Előrehajoltam. Annyira belefeledkeztem a képbe, hogy észre sem vettem, hogy a nyakamban lógó csiszolt féldrágakövet dörzsölgetem a hüvelykujjammal.
A sírkő nem a sír felé nézett. Ebben még nincsen semmi különös: a család kérésére így is fel szokták állítani, mert így akkor is olvasható, ha az ember nem lép a sírra. Arról már sejtésem sem volt, hogy a sírkő elhelyezkedésének van-e köze ahhoz, hogy a gyilkos éppen erre a sírra ásta el a testet.
Magam alá húztam a lábam. A következő kép egy közeli a sírkőről: felírtam a nevet, a sírfeliratot, a születési és a halálozási évet, lerajzoltam a sírkövet díszítő plakettet: egy szomorúfűz, a törzsére hajnalka tekeredik, és a sírra egy toll hull.
AMANDA STEVENS 34
Aztán megnyitottam a rá vonatkozó szöveges dokumentumot, és átnéztem minden feljegyzést az elhunytról. Mary Frances Pinckney-nek hívták, és skarlátláz vitte el 14 éves korában, 1887-ben.
Semmi különös. Újra elővettem a jegyzeteimet és újra elolvastam a sírfeliratot:
Ragyogják néma sírja fölött az éjféli égbolt
Menthetetlen gyermek, holtadban is álmodj.
A verset olvasván úrrá lett rajtam a melankólia: ebben sem volt semmi különös. Igen valószínű, hogy a gyilkos találomra választotta ki a sírt. Talán mert messze esett a falaktól is, a kaputól is, így egy véletlen arra járó nehezebben vette volna észre.
Hosszú ideig tanulmányoztam a fényképeket. Aggasztott az ellopott táska, aggasztottak a John Devlin iránt támadt érzéseim. Vajon apám intelmei kérdőjeleződnek meg itt, csak én nem értem, hogyan? De főleg a halott asszony járt az eszemben, hogy elkaparták egy régi sírba, végtisztesség nélkül, jeltelenül. Micsoda érzéketlenség! Az, ahogy elföldelték, legalább annyira foglalkoztatott, mint maga a gyilkosság: a lelkiismeretlensége, embertelensége mélységes rémülettel töltött el.
És ez a szörnyeteg szabadon mászkál odakinn az utcákon, talán már ki is szimatolta, ki lesz a következő áldozat.
Kiszimatolta, ki lesz a következő áldozat…
Annyira lekötöttek a képek, hogy addig észre sem vettem a dolgozószobámban terjengő illatot. Most lehunytam a szemem és beszippantottam.
Nem orgonák, mint a temetőben: ez jázmin. Átható édes illat. Nyitva felejtettem volna az ablakot? A hátsó kert teli volt iszalaggal, olyan émelyítő volt az illatuk, hogy nem lehetett aludni tőle éjjel.
De ez másmilyen illat volt: teltebb, mámorítóbb, és volt benne valami, amin nem akartam gondolkozni.
Felálltam, hogy kinézzek az ablakon. A verandán megcsendült a szélharang.
Fura. Szélcsend van.
Ijedten ugrottam vissza az asztalhoz és csuktam le a laptop fedelét.
Reszkettem a sötétben, és az ablakon tükröződő tükörképem mögött a verandát és a kertet fürkésztem.
35 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A tünékeny ködpárában is kivehető volt a maszlag, a gardénia és a jázmin csillagvirágja a lándzsás kerítés mögött. A kert legsötétebb zugát egy örökzöld tölgy őrizte, göcsörtös ágáról faülőkés hinta csüngött le – gyermekkori emlék.
Finoman lengett, mintha valaki épp most szállt volna le az ülőkéről. Előre, hátra. Előre, hátra. Előre, hátra.
Nyikorgott a rozsdás lánc. A hátamon futkosott a hideg.
Valaki járt a kertben. A vállával meglökte a szélharangot, s finoman meglökte a hintát.
Abban bíztam, hogy Mason Dawes jött haza a kórházból, és most a kertben tesz egy éjféli sétát, hogy levezesse a feszültséget. De akkor hallanom kellett volna a tragacsát begördülni a ház elé!
Valaki vagy valami járt a kertben. Éreztem a jelenlétét, éreztem, hogy engem néz a sötétben.
A mobilomért és a rendőr névjegyéért nyúltam. A telefon kijelzőjének fényében beütöttem a számot és majdnem megnyomtam a hívás gombot, amikor rájöttem, hogy Devlint hívom.
Az ujjam megállt a hívásindító gomb felett. Fogalmam sincs, miért vacilláltam, milyen ösztön vagy baljós előérzet vezérelt, talán megéreztem, mi lesz ebből. Abban a pillanatban nem éreztem mást, mint félelmet. Jeges rémületet, hogy mi vár rám odakinn az ablakom előtt. Mégis képtelen voltam megnyomni a gombot, mert akkor Devlin újra belépne az életembe.
És ekkor megláttam. A halvány holdfényből előbukkanó álomszerű ködfolt: a Devlint kísértő gyerek!
Először azt hittem, képzelődöm, csak túl élénk a fantáziám, és a rettegés miatt van az egész.
Pedig akkor is ott volt.
A sötétben is éreztem a szemében lobogó hideg tüzet.
A hinta és a szélharang most meg sem mozdult. Semmi nesz, csak a szívem rémült kalapálása.
Hogy lehet ez? Ez a ház menedék, mentsvár, mely megóv a szellemek látogatásától. Itt egészen eddig biztonságban voltam. Amíg nem találkoztam Devlinnel.
Erőt vettem magamon, és az ablaknál maradtam: úgy tettem, mintha csak a kertet figyelném. Ha levettem a szemem a szellemgyerekről, éreztem, hogy dühös, hogy nem tetszik neki.
AMANDA STEVENS 36
Még fel sem fogtam, mi történik, amikor ő átsurrant az árnyékból a holdfénybe. Elakadt a lélegzetem. Nála gyönyörűbb, finomabb lényt még nem láttam.
Leheletfinom aurája volt, áttetsző bőre, kócos, hollófekete fürtjei. Édes kis kék ruhát viselt, övébe dugott jázmingallyal, ujjacskáján kis gyűrű csillogott, amit akkor vettem észre, amikor felemelte a kezét és az ablakra bökött.
Én az ablak mögött álltam, remegve.
Félreérthetetlen volt a szándéka.
Tudta, hogy ott vagyok.
Tudta, hogy látom őt.
És világossá is tette, tudja.
Soha azelőtt nem léptem kapcsolatba egyetlen szellemmel sem. Akkor most miért? Hiszen szóról szóra betartom, amit a lelkemre kötött apám!
Semmi sem az, ami régen. Nem érvényesek a régi intelmek, és én azt sem tudom, mi történik.
Zavarosan kavarogtak bennem az érzések. Egy pillanatig tartott az egész, aztán elmúlt a sötétség.
A szellemlény leeresztette a karját, visszalépett az árnyékba, és szertefoszlott a ködben.
5
Másnap hajnalban a derengésre ébredtem. Nem volt még hat óra sem, a vekker csak hétkor ébresztett volna, de már most kikapcsoltam. Az előző éjszaka emlékképei jutottak eszembe: a karommal takartam el a szemem. Talán mert még nem tértem egészen magamhoz, az emlékképek kissé ködösek voltak, köztük a temetőben felszínre került holttest. A gyermek szellemének látogatása. Meg a különös reakciók, amelyeket John Devlin váltott ki belőlem.
Átfordultam a másik oldalamra, és kibámultam az ablakon. Azon gondolkodtam, hogy fel kellene hívnom anyámat. Aggódni fog, ha a hírekből tudja meg, mi történt az Oak Grove-i temetőben. Viszont ha Devlin szóba kerül, a hangom elárul. Hogyan is tudnék anyámnak magyarázatot adni valamire, amit magam sem értek? Devlint szellemek kísértik, így számomra tabu, noha a helyzetnek megvolt a maga varázsa. Vagy többről van szó? Miért bizonytalanodom el mellette akkor is, ha a szellemek nincsenek ott?
Vele álmodtam. Pedig azokkal sem sűrűn szoktam, akikkel jártam. Semmi vad erotika, csak felvillanó, különös képek, amelyek már-már egészségtelen kíváncsiságot keltettek bennem.
Ha bölcsebb lennék, rá sem hederítenék Devlinre. Megtettem, amit kért, nincs miért újra találkoznunk. Mert kénytelen lennék valami hatásos védekezést kieszelni, ha el akarom kerülni a kislány szellemét. És ha legközelebb nem áll meg a kertben, ha átlépi a határt? Már a gondolat is megrémített. Az viszont tagadhatatlan, hogy az előző éjszaka több okból is ösztönzően hatott rám. A Devlinnel való találkozás gyökeresen kiforgatta az én kis világomat a sarkaiból, volt tehát min rágódnom öltözködés közben.
AMANDA STEVENS 38
Behoztam az újságot: az Oak Grove-ban történteket címoldalon hozta a Post and Courier. A konyhapultnak támaszkodva, egy pohár narancslét szürcsölgetve futottam át a cikket: lényegében nem sokat írtak róla, bár ahogy Devlin előre megjósolta, az egyetem hivatalos közleményében Camille Ashby rám hivatkozott mint szakértőre, aki a temető történeti feltárásáért felel. Pillanatnyilag ugyan nem ezzel foglalkozom, de nem járt messze a valóságtól.
Összehajtottam az újságot és félretettem. A szokásos sétára indultam a Rutledge sugárúton. Két háztömb délnek, aztán balra: a felkelő nap sugarai már a láthatárt súrolták, lágy szellő borzolta a pálmafák levelét, és hozott magnóliaillatot a fényes, sötét levelek között nyíló, fészkelő gerlékre emlékeztető virágokból.
Reggelenként a ködfátylon átlebegő szellemekkel Charleston-nál szebb helyet elképzelni sem tudtam. Szent városnak is hívták, mert templomtornyok csipkézték az alacsony háztetők szegélyezte láthatárt. Charleston maga a régi Dél, egy lelkiállapot, az elveszett álmok vidéke. Bármerre mentem, bármerre néztem, körbevett a múlt.
Csak fél éve éltem itt, pedig ebben a városban vannak a gyökereim: anyám ugyanis Charlestonban született és nőtt fel. Négy évtizede hagyta el a gyerekkori otthonát, hogy férjhez menjen apámhoz, de a lelke mélyén mindig charlestoni maradt. Testvérével, Lynrose-zal a történelmi negyedben, kényelmes körülmények között nőtt fel. A nagyszüleim tanárok voltak, olvasott, világot járt emberek, akik hagyománytisztelő mentalitásuk, finom modoruk és középosztálybeli neveltetésük révén a társadalom peremére szorultakkal is megtalálták a hangot.
Apám ellenben az észak-karolinai hegyekben nőtt fel. Ami a charlestoni Broad Streettől délre élő dzsentrik szemében maga a kies ugar. A hatvanas években Charleston még szegregált volt: a tősgyökeres charlestoniak szemében apám, aki a Blue Ridge-hegységből származott, talán csak egy fokkal volt jobb, mint azok a feketék, akikkel St. Michael's-ben kapált együtt. Merthogy ott dolgozott, mielőtt megnősült.
Anyai nagyszüleimhez hasonlóan jó iskolákba jártam, és sokat utaztam: húszévesen diplomáztam a dél-karolinai egyetem antropológia szakán, és – úgysem volt más dolgom a tanuláson kívül – mesterfokozatot is szereztem, ezúttal Chapel Hillen, az észak-karolinai egyetem régészet szakán. A következő intézeteknek voltam a munkatársa: Amerikai Műemlék- és Örökségvédelmi Intézet, Délkeleti Regionális Műemlékvédők Szervezete, Sírkertkutatók Egyesülete, valamint a Szövetség a Történeti Tájak
39 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Védelmére. A magam ura voltam, szakértőnek számítottam a saját területemen, és a videomegosztóknak köszönhetően helyi híresség lettem a charlestoni temetőmániások és szellemvadászok körében. Az elismerések és a felröppent hírnév dacára tudtam, hogy az apám származása miatt a kihalófélben lévő charlestoni úri középosztály soha nem fogadna be.
Ez azonban csöppet sem érdekelt.
Büszke voltam apám örökségére. Az ugyan nem fért a fejembe, hogyan ismerkedtek meg, és szerettek egymásba anyámmal, az őket elválasztó társadalmi szakadék ellenére. Évekig próbáltam kideríteni, de hiába: maximum homályos részleteket tudtam a szüleimből kiszedni, már ha nem zavartak el egyből.
Egyszer kihallgattam anyám és a húga beszélgetését: ez volt minden, amit megtudtam. Akkoriban Trinityben, a Charleston-tól északra fekvő kisvárosban éltünk, ahol apám megyei temetőgondnokként dolgozott. Anyám és Lynrose néni minden áldott este kiült a verandára teázgatni, édes teát szürcsölgettek magas falú tejüveg pohárból. A leszálló est olyan puhán ölelte körül alakjukat, mint a hajukat hátrafogó finom selyemkendő.
Államat a szalon ablakpárkányára támasztva hallgatóztam. Egészen lenyűgözött lassú, dallamos beszédük lírai jellege. Idővel megtanultam kihallani a charlestoni dialektusból a francia hugenotta, és a dél-karolinai feketék által beszélt, angol alapú kreol, gullah nyelvi hatásokat. Anyám soha nem tudta levetkőzni a középzártan ejtett, hosszú magánhangzóit, és egy olyan széltől is óvott gyermeknek, mint én, anyám egzotikus beszéde egyszerre hatott elbűvölőnek és misztikusnak.
Amikor egyik este az ablaknál kihallgattam anyám és a nénikém merengését, szomorúságot hallottam ki anyám hangjából.
Lynrose néni megfogta anyám kezét.
– Nem minden sikerül úgy, ahogy elterveztük. Abból kell kihoznunk a legjobbat, ami van. Szép életed van, Etta. Szép otthonod, dolgos férjed, aki szeret téged. És ne felejtsd el, Amelia is milyen nagy áldás. A rengeteg borzalmas vetélés után…
– Ajándék? Néha arra gondolok…
– Etta! – szólt rá anyámra a nénikém. – Miért foglalkozol azzal, amit úgysem tudsz megváltoztatni? Tudod, mit szokott mondani anyánk! Kár a múlton keseregni!
– Engem nem a múlt aggaszt – motyogta anyám.
Már régen témát váltottak, amikor én még mindig ott ültem az ablaknál, s érthetetlen rémület és magány töltött el.
AMANDA STEVENS 40
Soha nem említettem anyámnak ezt a beszélgetést. Ahogy az ügyvédek szokták mondani, csak olyan kérdést szabad feltenni, amire tudni lehet a választ vagy számoltunk a következményekkel. Márpedig én nem számoltam velük, ezért nem is bántam, ha homály fedi, anyám miért nem tekintette áldásnak az örökbefogadásom.
Befordultam jobbra a Tradd Streetre, magam mögött hagyva a sötét emlékképeket és a Szent Mihály-templom harangjait.
Ébredezett a város. Kávé- és péksüteményillat szállt fel a sütödékből és az éttermi teraszokról. Sokan jártak ide reggelizni.
A víz közelében a levegőnek kovászszaga lett. Szedtem a lábam: akárcsak előző éjjel, most is a Rainbow Row szivárványszínű házsora előtt haladtam el, majd következtek a Keleti-öböl környékének pompás palotái, ékszerdoboz-kertjeikkel és elegáns verandáikkal.
Kisétáltam a félsziget legdélibb pontjára. Megálltam és a napkeltét néztem. A magasban egy magányos pelikán keringett. Követtem a tekintetemmel, majd a Sumter-erődre esett a pillantásom: ködös körvonalú, omladozó falai a charlestoni kikötő kellős közepén az amerikai Dél történetét jelképezték.
A szemem sarkából láttam, hogy valaki a korláthoz lép. Azzal fordultam meg, hátha John Devlin az. Vele egyforma magasságú, egyforma testalkatú, egyformán visszafogott alak, és akaratlanul is eszembe jutottak Devlin kísértetei. Az idegennek éppolyan tejeskávészínű bőre volt. Talán félvér származású. A tartása egyenes, ha nem is királyi, vonásai csinosak, ha nem is egzotikusak, már ha jól láttam a napszemüveg mögül. Ruhája kopott. Nem hajléktalan, és nem is turista.
Épphogy csak egy pillantást vetett rám, mert a vizet nézte, belefeledkezve figyelte a kikötő előtti hatalmas víztömeget.
Felkaptam a fejem. Körülöttünk néma csend. Túl korán volt ahhoz, hogy bárki idetévedjen. Aki feltörte a kocsimat és ellopta az irataimat, még szabadlábon volt. Ahogy annak a szegény asszonynak a gyilkosa is, akinek a holttestét az Oak Grove-i temetőben megtalálták.
Vajon véletlen, hogy az idegen épp akkor tévedt ki ide a Batteryre, amikor én a reggeli sétámra indultam?
Feltűnés nélkül arrébb húzódtam. Nem szívesen fordítottam volna neki hátat.
Mintha megérezte volna bennem a nyugtalanságot, az idegen megvárta, amíg felkel a nap, aztán sarkon fordult és elballagott. A White Point Gardensig kísértem a tekintetemmel, ott eltűnt a buja növényzet között.
41 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Hazaindultam én is. Útközben beugrottam egy kávéra és egy bagelre. Ahogy közeledtem az otthonom felé, egyre zaklatottabb lettem. Lassan úrrá lett rajtam a rémület: hogyan léphetett át a Devlint kísértő gyermek a határon, s lökhette meg a hintát? Mit tegyek, ha visszatér?
Otthon az első utam a kertbe vezetett. A felkelő nap melegében már elnyílt az illatos maszlag és kinyílt a hajnalka. A sötét rózsaszín csatavirág-ágyás mellett oda mentem, ahol éjjel a kislány szellemét láttam. Fogalmam sincs, mégis mire számítottam. Emberi nyomra, mondjuk, lábnyomokra éppen nem. De hátha hagyott itt valamit.
Egy kis gránátköves gyűrűt találtam a puha földbe taposva. Ha nem kutatok annyira a kísértetjárásra utaló bizonyíték után, meg sem találom.
A gyűrű úgy nézett ki, mint ami régóta a földbe temetve várt. Talán ezt is a múltkori nagy eső mosta a felszínre, mint az Oak Grove-i temetőben azt a holttestet. Biztos az előző lakó vesztette el, győzködtem magam, de sajnos nem tudtam nem észrevenni az éjjel, hogy a kis szellemlány ujján is csillogott valami, amikor az ablakra bökött, ahonnan őt figyeltem.
Letérdeltem, és a combomra tettem a kezem, úgy néztem a gyűrűt.
Üzenet lenne? Figyelmeztetés?
Képes ilyesmire egy kísértet?!
Tapasztaltam már, hogy a hajamban motoznak, mint egy pók, éreztem már a jeges leheletüket a tarkómon, de soha nem találtam tárgyi nyomát a jelenlétüknek. Mostanáig. A gyűrű ott hevert előttem, ahol a Devlint kísértő szellemek közül az egyik a ködbe veszett.
Nem tudtam otthagyni a gyűrűt a földön, félig a porba temetve, de a házba sem akartam bevinni, pláne nem az ujjamra húzni. Már így is túl szoros a kapcsolat ezzel a lénnyel. Eszemben sem volt akár csak akaratlanul is előidézni egy újabb látogatást.
Kisvártatva felálltam és előkerestem az antik ezüst ékszerdobozt a szekrényemből, meg egy kosár kavicsot és kagylót, amit még a rosehilli régi temetőben gyűjtöttem, gyerekkoromban. A tárgyak megszentelt földből kerültek elő, ahogy a csiszolt kő is, amelyet az ezüst nyakláncomon viseltem. Hogy megvédett-e bármitől, fogalmam sem volt. De szerettem azt hinni, hogy igen.
Fogtam egy ásót, és visszamentem a kertbe. Az ásó hegyével óvatosan kipiszkáltam a gyűrűt a nedves földből, az ezüstdobozba tettem és elástam, aztán kavicsokból kiraktam rá egy szívet.
Sietve és elmélyülten dolgoztam, teljesen kizártam az utca hangjait a szomszéd süvítő sövénynyírójával egyetemben. Egyszer csak lépésekre
AMANDA STEVENS 42
lettem figyelmes, felkaptam a fejem, de késő volt: John Devlin közeledett felém a járdán.
Az volt az érzésem, már régóta figyelhetett a vaskerítésen keresztül. Pedig éreztem a jelenlétét, csak nem akartam tudomást venni róla.
Csak amikor már rám vetült az árnyéka, akkor néztem rá. A szívem majd kiugrott a helyéről.
– Újabb halott? – kérdezte.
6
– Dehogy! – válaszoltam könnyedén, miközben csak úgy kalapált a szívem. Az arcomról sem olvashatott le semmit. Nagy gyakorlatom volt abban, hogy ne áruljam el az érzéseimet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy az arcom ideges rándulása vagy a szemem villanása elárulja a kísértetnek, hogy tisztában vagyok a jelenlétével.
Apropó, kísértetek: Devlin ezúttal egyedül volt. Ami nem csoda, hiszen a nap magasan a láthatár fölött járt már: a földöntúli kísérői valószínűleg eltűntek a ködfátyol mögött, és most a szürkületet várják, hogy egy köztes időben és köztes helyen újra felbukkanhassanak.
Hirtelen rám szakadt az idő, gondoltam, kertészkedem. Máskor ilyenkor már rég a temetőben vagyok, hogy elkerüljem a hőséget.
– Egy gyilkosság a legjobb számításokat is keresztülhúzza – ironizált. – Mit jelképez a szív? – bökött a kavicsból kirakott rajzra.
– Semmit. Dekoráció. Vagy éppen bármit: békét, szeretetet, harmóniát – hunyorogtam.
Még nem láttam Devlint nappal; hol fiatalabbnak, hol idősebbnek tűnt, mint addig gondoltam. Az arcbőre sima volt, csak a szemét övezte néhány szarkaláb, a szája szegletében néhány ránc, de rövidre nyírt haja dús volt és sötét. Az elválasztásban és a frizurájában úgy általában volt valami él, ahogy a nadrág szabásában vagy testre szabott ingének fazonjában is. Látszott, hogy ad a megjelenésére, s volt is mire: nagyon csinos férfi volt, erősen tűnődő alkat, amitől minden nőnek megdobban a szíve. Az enyém is.
Úgy saccoltam, a harmincas évei elején járhat, ugyanakkor, ha úgy esett a fény, vagy olyan szögből nézte az ember, a szeme alatti karikák és a beesett arca miatt egy jó tízessel idősebbnek nézett ki. A pillantásában is
AMANDA STEVENS 44
volt valami nyugtalanító. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez a férfi tudhat egyet s mást, láthatott egy-két sötét dolgot.
De az efféle morbid gondolatoknak nem volt helye a kertben: a szomszéd magnóliafái illatoztak, és a fák koronáján átszűrődő napsütés tarka árnyékot rajzolt a fűre. Devlin nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, én vonakodva, de elfogadtam. A karomon végigfutott a hideg, kihagyott a lélegzetem, mintha megállt volna a földgolyó.
Elhúztam a kezem. Vajon észrevette? Vagy teljesen hidegen hagyta, vagy éppolyan mesterien leplezte az érzéseit, mint ahogyan én?!
Ahogy oldalra fordította a fejét, vettem csak észre, hogy érdekes módon lüktet egy ér a homlokán. Talán… talán mégsem olyan közömbös pasas, mint amilyennek mutatja magát!
Álljunk csak meg egy percre! Tegyük fel, hogy így van: ettől én jobban vagy rosszabbul érzem magam? Kétségtelenül izgatott. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgyhogy mélyeket lélegeztem.
Félszegen a rövidnadrágomba töröltem a kezem.
– Mi járatban errefelé korán reggel? Nem lett meg a táskám, ugye?
– Nem, sajnos. Másról szeretnék magával beszélni – mutatta meg a képeket, amelyeket az éjjel átküldtem neki. A legelsőn az a sír volt, amelyik fölé az áldozatot elásták. – Megnézte ezeket?
– Meg. Azt, amit mutat, nagyítóval is áttanulmányoztam, de semmi nyomát nem láttam annak, hogy a sírt megbolygatták volna.
– Mikor fényképezte le?
– Múlt pénteken. Hogy pontosan hány órakor, meg kellene néznem, de a sír helyéből kiindulva valamikor délután. Azzal a résszel három óra tájt végeztem. Épp indultam volna a régi parcellába, amikor beborult az ég, besötétedett, így összepakoltam, és még négy előtt eljöttem. Segítettem az időkkel?
– Kiindulásnak jó.
Devlin a képet nézte, én meg az erős, szép kezét, s még mindig éreztem a melegét. Erről sok minden más is eszembe jutott. Ha ilyen hevesen reagálok egyetlen érintésére, mi lenne velem, ha megcsókolna?
Az soha nem fog előfordulni. Nem hagyom, hogy megtörténjen. Még akkor sem, ha Devlin maga kezdeményezné.
Komor tekintettel nézett rám. Örültem, hogy ő nem tud olvasni az illetlen gondolataimban, bár sokat adtam volna érte, ha tudom, mi jár a fejében.
45 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Szóval, nem látott semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy a sírt megbolygatták. De mást látott? Bármi szokatlant vagy oda nem illőt akár ezen, akár a többi képen?
– Például micsodát?
Lehajoltam a kagylós-kavicsos kosárkáért. Néhány darab kiszóródott, Devlin lehajolt összeszedegetni őket. Ekkor vettem észre a nyakában lógó ezüstláncot, rajta egy sötét medállal: ahogy előrehajolt, kibukott a gallérja alól.
Devlin felegyenesedett, és a medál visszacsúszott a helyére.
– Maga a szakértő.
– A többi képet már nem volt érkezésem olyan alaposan szemügyre venni, így nem mondhatok semmi biztosat. Az egyetlen szokatlan dolog ezen a síron a sírkő elhelyezkedése: a sírfelirat nem a sír felé néz.
– Honnan tudja? – vett elő egy másik képet. – Összevissza állnak a sírok, nem szabályos sorokban, és az egészet úgy benőtte a növényzet, hogy a sírköveket is alig látni.
– Mert azt a képet délután csináltam, nappal szemben, és a következőn a sírkő a sír felé fordul, és én a napnak háttal állok.
– És akkor?
– Ha a sírfelirat a sír felé néz, akkor a sír nyugati tájolású. Érti már? – elkértem a képet, hogy megmutassam, miről beszélek. Arra azért ügyeltem, nehogy a kezéhez érjek. – Errefelé, Délen a régi temetők úgy vannak tájolva, hogy a sírok keletre nézzenek, a felkelő nap irányába. Sokan ezt keresztény hagyománynak tartják, pedig az ókori Egyiptomból ered.
– Ez a kelet-nyugati tájolás köztudott, vagy csak a magához hasonló szakértők veszik észre?
– Hát, nem titok, az biztos. És mindent megtalál az interneten, nem bonyolult. Azt viszont kétlem, hogy az emberek sokat törődnének azzal, hogy a temető, legyen régi vagy új, milyen tájolású – mondtam, majd szórakozottan kivettem egy kavicsot a kosárból és a hüvelykujjam meg a mutatóujjam között forgattam. – Maga szerint a gyilkost érdeklik a temetők?
– Inkább csak nem zárnám ki ennek a lehetőségét. Annyi sírból miért éppen ezt? Mi a jelentősége annak, hogy a sírkő nem a sír felé néz?
Vállat vontam.
– Általában ízlés dolga. Van, hogy a temető tájolásából következik, hogy a sírok merre néznek, de az Oak Grove-i temető esetében erről szó sincs. Aztán ott van a régi babona: eszerint a sírnak háttal álló, kifelé
AMANDA STEVENS 46
fordított sírkő azt mutatja, hogy ott egy boszorkány van eltemetve; de én nem hiszem, hogy itt erről lenne szó. Itt – pillantottam a képre – egy tizennégy éves lány nyugszik, akit a 19. század végén elvitt a skarlát. A halála körülményeit tekintve semmi különöset nem találtam sem a megyei nyilvántartásban, sem az egyetemi levéltárban.
– És a sírfelirat? Vagy a sírkövön található motívumok? Azok mit jelentenek?
– A sírfelirat egy szokványos Viktória korabeli sírvers, de a motívumok tágan értelmezhetők: ha öt szakértőt kérdez meg, öt különböző választ fog kapni. A jelentés évről évre, helyről helyre is változhat. Ha a sírfeliratból és az elhunyt korából indulunk ki, szerintem a szomorúfűz a megtört család fájdalmát jelképezi, a ráfonódó hajnalka pedig a feltámadást. A hajnalka a fiatalság és a szépség jelképe.
– És a tollpihe alul?
– Az a lélek utazására utal, igaz, nem annyira egyértelmű, mint a galamb vagy a szárnyas alak.
– Milyen szárnyas alak? – kapta fel a fejét.
– Egy szárnyas arckép vagy koponya. Lélekképmásnak, halálfejnek is hallottam már említeni. Főleg a New England-i régi temetőkben talál ilyet. A puritán kőfaragók sokkal morbidabb, direktebb ábrázolásmódot követtek. Koponya, keresztbe tett lábszárcsontokkal; halálfej, holttest a koporsóban, csontváz… – elhallgattam. – Bocsánat – néztem rá. – Nyugodtan állítson le!
– Semmi gond, érdekes, amit mond. Folytassa csak! – semmi sem utalt arra, hogy türelmetlenül fogadná csapongó gondolataimat. Ez imponált nekem.
– Csak a századfordulón kezdtek éteribb, jelképesebb, többféleképpen értelmezhető motívumokat használni, mint azt ez a sírkő is jól mutatja.
– Úgy érti, hogy ezeknek a jelképeknek az értelmezése a befogadón múlik? – gondolkodott el.
– Előfordulhat – dobtam a kavicsot a kosárba. – De jöjjön be! Ha a sírkőfaragás szimbolikája érdekli, van pár könyvem, ami a hasznára lehet.
Nem volt jó ötlet beinvitálni a házamba, de ha egyszer segítségre volt szüksége, és különben is, a kísértetei abban a pillanatban még a ködfátyol mögé húzódtak.
A kert szélén futó kis ösvényen a konyhán keresztül a dolgozószobába vezettem. A nap lágyan sütött be a felső ablakszemeken, a sárga fénysugárban csillogtak a porszemek.
47 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Kiválasztottam néhány kötetet a gyűjteményemből, és Devlin kezébe nyomtam, de ő csak a bekeretezett fényképeket nézegette a falon. Az egyiket közelről is szemügyre vette:
– Ezt maga fotózta?
– Én.
A kíváncsisága idegesített. Attól a néhány fotótól eltekintve, amit a Sírásók oldalára kitettem, nem mutattam még a képeimet senkinek.
– Egymásra exponálta a régi temetőket és a várost: érdekes sorozat. Határozott téma és látásmód, és van benne rejtett üzenet is, ha jól értem.
– Nincsen – álltam mögé. – Csak tetszenek a sírkövek és… az értelmezés a befogadón múlik.
Alaposabban szemügyre vette a fotókat:
– Olyan… magányosak. Gyönyörűek, de kifejezetten magányosak. Nyugtalan leszek tőlük – pillantott rám. – Bocsánat! Remélem, nem bántottam meg!
– Dehogy! Örülök, hogy érzéseket váltanak ki magából.
Nem vette le rólam a szemét.
– Maga szereti a temetőket, igaz?
– Belőlük élek – vontam vállat.
– Ennél azért többet jelentenek magának, nem? – vonta fel a szemöldökét. A képek felé fordult. – Ott is van egyfajta elszigeteltség-érzés. Mármint nem a temetőkben, hanem a városokban. Az emberek között. Ez a képek üzenete. Szerintem.
Elfojtottam a borzongást. Devlin észrevételétől csupasznak, sebezhetőnek éreztem magam.
– Túl sok mindent lát bele. Egyszerűen csak szeretek komponálni, különböző technikákat kipróbálni. Semmi mélyenszántó jelentésre nem törekszem.
– Nem értek egyet magával! De majd máskor folytatjuk a beszélgetést!
7
– Tessék! – nyújtottam felé a könyveket. – Nyugodtan lapozza át őket, addig én kezet mosok.
Azzal leültettem a sarokban álló díványra. Amíg az egyik kötetet lapozgatta, én végigrohantam a folyosón, be a fürdőszobába.
Megmostam az arcom, a kezem, s meghúztam a lófarkamban a gumit, aztán tiszta pólót vettem fel. De nem is néztem a tükörbe. Általában túl szigorú vagyok magamhoz, pedig tudom, hogy jól nézek ki, és hogy csinosnak tartanak: szőke haj, kék szem, csinos pofi és telt ajkak. Vékony vagyok, de izmos és ruganyos: a sok évi kemény munka a temetőben megteszi a hatását! Jólesik, ha elismerően megnéznek, de isten ments, hogy egzotikus vagy kirívó legyek, mint az a nő, aki Devlint kísérti. De miért foglalkozom ezzel? Inkább nem is gondoltam bele…
Tíz percet sem töltöttem távol, de mire visszaértem a dolgozószobámba, Devlin a díványon elnyúlva, a könyvvel a hasán, mélyen aludt. A másik könyv mellette a földön.
Erre igazán nem számítottam.
Közelebbről is megfigyeltem. Egy fekete tincs a homlokába hullott. Legszívesebben kisimítottam volna onnan.
Még csak az kéne, hogy megérintsem! A nevén szólítottam, de nem reagált.
Szabályosan beájult. Megijesztem, ha felébresztem. Ami nem lenne okos dolog: mégiscsak egy detektív fegyverrel.
Nem tudtam, mitévő legyek. Hagyjam aludni? Biztos kimerült, és olyan békésen alszik. De akkor is fura ez az egész. Ilyesmiben nem volt gyakorlatom.
49 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
De ha már így adódott, végigmértem tetőtől talpig. Az alsó ajka alatt felfedeztem egy kicsi, de mély heget: valami éles tárgy sérthette fel a bőrt. Talán egy kés. Ha csak belegondoltam, kirázott a hideg.
A tekintetem lejjebb csúszott a nyakában lévő kis gödröcskében megbúvó ezüstmedálra. Közelebb hajoltam, hogy jobban lássam, mi van rávésve, de ekkor egy újabb furcsaság történt, még a lélegzetem is elakadt tőle. Nem az izgalom vagy a félelem miatt verdesett a szívem, hanem a döbbenettől. Mozdulni sem bírtam. Elállt a lélegzetem. Hátrahőköltem és a szívemre szorítottam a kezem. Hűha! Devlin morgott valamit álmában, én hátrébb ugrottam, de beleszaladtam az íróasztalba és remegő térddel a karosszékbe zuhantam. Idegesen tűrtem a fülem mögé a hajam, és le nem vettem róla a szemem.
Mi történt?
Nem akartam túlreagálni. A mellkasom fájdalmasan szorított. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel az egésszel.
Amikor újra lélegzethez jutottam, úgy döntöttem, hogy csak az idegeim űznek tréfát velem, vagy túl élénk a fantáziám. Valahogyan sikerült levennem a szemem Devlinről, felnyitottam a laptopom, hogy megnézzem, milyen hozzászólások jöttek a múlt heti blogbejegyzésemre. „Detektív a sírkertben: a holtak nyomában” volt a címe. Előre tudtam! A következő téma viszont nyugtalanított. „Szex a temetőben – sírkerti tabuk” lett volna a címe.
Újfent Devlinre sandítottam. Mélyen aludt.
Csak egy óra múlva tért magához. Kinyitotta a szemét, és zavartan pislogott körbe. Amikor észrevette, hogy figyelem, gyorsan felült, letette a lábát és megdörgölte az arcát.
– Sokáig nem voltam magamnál?
– Úgy egy órát.
– A fene vigye el! – az órájára nézett, majd borzas üstökébe túrt. – Elnézést! Nem szokott velem ilyesmi előfordulni. Fogalmam sincs, hogy történhetett.
– Nagyon kényelmes ott sütkérezni a napfényben. Én is mindig elálmosodom, ha odakuporodom.
– De én nem elálmosodtam, hanem úgy aludtam, mint akit kupán vágtak. Nem is tudom, mikor volt, hogy én ilyen mélyen aludtam… – harapta el a végét. Homlokát ráncolva elfordult.
Azon gondolkoztam, vajon mit akart mondani.
– Későn feküdt le. Fáradt.
AMANDA STEVENS 50
– Nem, ez a hely teszi – rázogatta a fejét, hogy magához térjen. – Olyan nyugalom van itt! – nézett rám, és minden idegszálam bizsergett. – Évek óta nem pihentem így ki magam!
Talán csak én láttam így, de ahogy a napsugárban ült, Devlint mintha tényleg kicserélték volna. Eltűntek a szeme alól a karikák, nyugodtnak, kisimultnak tűnt az arca. Egészen megfiatalodott.
Ezzel szemben én alig álltam a lábamon. A mellkasom ugyan már nem szorított annyira, de a hasamat kellemetlenül üresnek éreztem, és egy számomra ismeretlen letargikus érzés kerített hatalmába. A szoba két sarkából méregettük egymást. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy amíg aludt, Devlin kiszívta belőlem az életerőt.
Ami persze lehetetlen. Devlin nem kísértet. Sőt, most éppen majd kicsattan az energiától.
– Jól van? Sápadtnak tűnik! – érdeklődött.
– Igen? – nyeltem egy nagyot.
– Talán csak a fény sápasztja – szedte össze a könyveket a padlóról, és felállt. – Kölcsönadná ezeket néhány napra? Vigyázok rájuk!
– Hogyne, szívesen! – s remegő térddel feltápászkodtam. – De árulja el, mikor mehetek vissza dolgozni a temetőbe.
– Ma délután még egyszer átfésüljük az egészet. Nagyon örülnék, ha ott tudna lenni.
Eszembe jutott, mit mondott apám, de elhessegettem a gondolatot.
– Nem leszek láb alatt?
– Ellenkezőleg! Senki nem ismeri úgy a terepet, mint maga! Ha valami nem stimmel, maga lesz az első, akinek feltűnik.
– Nem tudom, ráérek-e.
– Ha ez pénzkérdés…
– Dehogy! Attól függ, szabaddá tudom-e tenni magam.
– Egy órakor megfelel? Néhány óra alatt végzünk!
Kikísértem, amerre bejöttünk, aztán visszarohantam a házba, elhúztam az utcai szoba ablakán a függönyt, hogy lássam, mikor elmegy.
Devlin megkerülte a házat. Előbb még ruganyos léptei lelassultak. A kísértetek, amelyek a sarkában vannak, biztosan most is ott mennek mellette, egyik az egyik, a másik a másik oldalán, soha nem eresztve őt – csak most nem látszanak a napsütésben.
Mert akár látszott, akár nem, a kísértetek mindig Devlinnel voltak, amitől Devlin számomra a legveszélyesebb férfi lett Charlestonban.
51 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Aznap már semmi különös nem történt, legalábbis a nap legnagyobb részében.
A kocsit elvittem egy szerelőhöz, hogy kicserélje a szélvédőt, és amíg a szerelőre vártam, egyre csak Devlinre gondoltam. Eszembe jutott, hogy Apó a szellemeket a vámpírokhoz hasonlította, és hogy a kísértetek nem a vérünket, hanem az életerőnket szívják. Éppen így éreztem magam én is, teljesen leszívták az erőmet. Csakhogy nem szellem járt a dolgozószobámban, hanem Devlin.
Ha tényleg az én életenergiáimat szívja, akkor vajon ugyanúgy hozzá leszek kötve, mint a vámpírhoz az áldozata?
Őrült gondolat, de a körülményekre tekintettel megengedtem magamnak a vad gondolatokat. Egy idő után azonban belefáradtam, hogy megpróbáljam megérteni, mi történt, ezért nem foglalkoztam vele többet, hanem inkább beültem az autóba, és vidékre, egy régi rizsültetvény helyén található családi sírhoz hajtottam. Az új tulajdonosok kértek tőlem árajánlatot a rendbetételre. Legalább addig se gondolok Devlinre.
Ha már Trinity közelében jártam, gondoltam, beugrom a szüleimhez. Anyámat már egy hónapja, apámat még régebben nem láttam.
Anya és Lynrose néni a csinos fehér kis házikónk előtt éppen limonádét hörpölt a verandán, amikor beálltam a ház elé.
Izgatottan kiáltozva siettek elém a lépcsőn, és az udvaron összeölelkeztünk.
A szokásos finom illatuk, az ismerős, mégis egzotikus hely, a lonc, a szantálfa és az Estéé Lauder White Linen illatának friss elegye fogadott. Mindketten magasabbak voltak nálam, nyílegyenes tartásuk, karcsú alakjuk volt – mintha csak most ballagnának a St. Ágnes gimnáziumból.
– Nahát! Ez aztán a meglepetés! – öleltem át a nénikém derekát.
– Rossz pénz nem vész el! – paskolta meg az arcom. – Szégyen-gyalázat, hogy a világ végére ki kell bumliznom, hogy lássam az egy szem unokahúgomat, miközben öt percre lakik tőlem Charlestonban! – a város nevét elnyújtotta.
– Elnézést! Pedig már meg akartalak látogatni, csak nagyon sok a dolgom.
– Remélem, egy új udvarló foglal le!
– Sajnos nem. A munka és a blog mellett nem marad időm társasági életet élni.
– Szakíts rá időt, különben úgy jársz, mint a kedvenc nagynénid: vénlány maradsz!
AMANDA STEVENS 52
– Az nem olyan rossz! – mosolyogtam.
Gyengéd pillantást vetett rám.
– Akkor is: ideje van a munkának, és ideje a szórakozásnak.
– Hagyd már békén, Lyn!
– Én hagyjam békén, Etta? Nem látod, hogy néz ki a lányod? A bőre rézvörös, és tiszta szeplő! Mivel kened éjszakára?
– Ami a kezembe akad.
– Gyermekem! – csettintett rosszallóan. – Ismerek valakit a piac utcájában, az övénél jobb arckrémet a világon nem kapsz!
Fogalmam sincs, mit tesz bele, de isteni az illata és hatásos! Legközelebb adok egy tégellyel.
– Köszönöm!
– Most mutasd a kezed!
Odatartottam, hogy megvizsgálja. Nagyot sóhajtott.
– Mindig hordj kesztyűt, mindig, ha a szabadban dolgozol. Ez nagyon fontos! A kezed elárulja a korodat!
Kérges tenyeremre pillantottam: tényleg megviseltnek tűnt.
Anyám közben egy nagy pohár limonádét hozott a házból. Amikor a felső lépcsőről a verandára léptem, a kezembe nyomva közölte velem:
– Itt is vacsorázol.
Imádtam, ahogy ezt mondta.
Mivel nem kérdés volt, hanem tényközlés, rábólintottam.
– Mi lesz a vacsora?
– Zöldséges rakott csirke csőben sütve, tört krumplival, leveles káposztával, paradicsomsalátával, grillezett kukoricával. Desszertnek szedres kanalas sütemény.
– Már csorog a nyálam! – a szó szoros értelmében. Különösen a saját konyhakerti zöldségeinkre fájt a fogam.
– Bezzeg az én rántott csirkém egy fabatkát sem ér! – morgott Lynrose néni, azzal hátradőlt a zöld fém hintaágyon, és hipnotikusan ringatózott az álmosító hőségben. – Ez művészet, tudod? Százféle receptet kipróbáltam, párizsiasan, kukoricalisztbe forgatva, amit csak akarsz. Végül feladtam. Ha rántott csirkecombra vágyom, veszek valahol, de az nem ugyanaz – sóhajtott. – Hiába, a főzőtudományt Etta örökölte.
– Te meg a beszélőkét! – tette hozzá anyám.
Lynrose néni cinkosan rám kacsintott. Elmosolyodtam. Senki más nem tudta komor anyámból előcsalogatni csípős humorát. Gyerekkoromban
53 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
imádtam, ha Lynrose látogatóba jött. Anyám olyankor mindig olyan gondtalannak tűnt!
Egy hónapja találkoztam velük: a születésnapján anyám bejött Charlestonba, és egész hétvégén Lynrose néninél maradt. Hármasban elmentünk vacsorázni. Kicsit be is csiccsentettünk a bortól, és betegre nevettük magunkat valami nevetséges játékon, amit a nagynéném erőltetett. Anyámat ennyit bolondozni még nem láttam. Míg élek, nem felejtem el: aznap lett hatvan, de sem ő, sem Lynrose néni nem nézett ki többnek negyvennél. A legszebb nők a világon, gondoltam mindig, akkor és most is.
Anyám arcát fürkésztem. Talán most is felfedezek rajta valamit abból a kislányos ragyogásból, amit a születésnapján láttam rajta. De most törékenynek és komornak látszott. Milyen fáradt! A szeme alatt a karikák láttán John Devlin jutott az eszembe. Kirázott a hideg.
Elkaptam a tekintetem.
– Apó hol van?
– Rosehillen. Szeret ott szöszmötölni, pedig a megye tavaly felvett egy teljes állású temetőgondnokot.
– Az angyalokkal végzett?
Anyám szája mosolyra húzódott.
– Végzett. És nem is akármilyenek lettek, igaz, Lyn? Ha már itt vagy, le kell menned megnézni őket!
– Jó.
– Ha már az angyaloknál tartunk – mondta lustán a nagynéném –, emlékszel te még Angel Peppercornra? Magas lány volt, elég szerencsétlen, kiálló fogakkal. A múltkor összefutottunk a Church Streeten a kis teaboltban. Tudod, melyikben, Amelia. Ahol sárga-fekete csíkos napellenző van! Mindegy. Beszélgetünk, erre kiderül, hogy a fia, Jackson filmes lett. Állítólag híres hollywoodi rendező, de azt csiripelik a verebek, hogy amolyan felnőtteknek szóló filmeket forgat. Nem lepett meg különösebben. Abban a fiúban mindig volt valami romlottság – jegyezte meg epésen.
A nagynéném tovább csacsogott, én meg kikapcsoltam: elhessegettem anyám egészségét illető aggodalmaimat és az Oak Grove-i temetőben szerzett sötét emlékképeket. Kellemesen telt a délután, tereferéltünk a verandán, csak akkor tápászkodtunk fel, amikor anyám felállt, hogy tálalja a vacsorát. Lyn nénivel segíteni akartunk, de nem hagyta:
AMANDA STEVENS 54
– Egyikőtök kétbalkezesebb a konyhában, mint a másik. Csak láb alatt lennétek ott nekem! – hagyott faképnél minket.
A veranda korlátjának dőlve hallgattam, ahogy a nénikém újabb történetbe kezd. Amikor egy pillanatra elhallgatott, mellékesen azt kérdeztem:
– Lynrose néni, ismer Devlineket Charlestonban?
– A Broad Streettől délre laknak?
A Broad Streettől délre eső városrész, egészen a félsziget csücskéig, Charleston történelmi belvárosa, igen előkelő környék.
– Nem hiszem. Az a Devlin, akivel én találkoztam, zsaru.
– Hát akkor valószínűleg nem közülük való, vagy csak távoli rokon. Sok Devlin élt errefelé, a tizenhetedik századig vezetik vissza a családfájukat. Kihalófélben lévő család. Bennett Devlin egy szem fia és a menye egy csónakbalesetben vesztette életét. Az unoka a nagyszülőkhöz került, de aztán összekaptak valamin. Ha jól emlékszem, a fiú valami balhéba keveredett, vagy ilyesmi.
– Milyen balhéba? – kaptam fel a fejem.
– A szokásos. Rossz társaságba keveredett vagy rangon alul nősült. A részletekre már nem emlékszem – vont vállat.
Azon tűnődtem, láttam-e Devlin ujján karikagyűrűt. Mert a nyakamat rá, hogy észrevettem volna.
– Azt mondod, az a Devlin, akivel találkoztál, zsaru? Csak nem keveredtél bele valamibe? – piszkált.
– Nem egészen. A charlestoni rendőrkapitányság kért fel szakértőnek.
– Szent ég, ez aztán a komoly dolog! – nem is leplezte a kíváncsiságát.
– Tulajdonképpen ezért is ugrottam be ma. Én akartam elmesélni, nehogy anyám mástól hallja először. A temetőben, ahol most dolgozom, holttestet találtak. Gyilkosság.
– Uram irgalmazz! – kapott a szívéhez Lyn néni. – És te, gyerekem, te jól vagy?
– Én jól. Nem is voltam veszélyben – az ellopott irattáskáról persze hallgattam, mint a sír. – Mellékszereplő vagyok a történetben, de a ma reggeli Post and Courier név szerint említ a cikkben. Hogyhogy nem olvastad?
– Tegnap éjjel már itt aludtam, kezembe se vettem az újságot.
– A lényeg, hogy Devlin felügyelő kérésére vállaltam, hogy jelen leszek az exhumáláskor.
– Kiássák? Idenézz! – mutatta a karját. – Tiszta libabőr lettem!
55 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Bocsánat!
Ekkor vettem észre anyámat az üvegezett verandaajtó mögött, ahogy egy ideje minket hallgat.
– Mama? Mit segítsünk?
– Eredj, keresd meg apádat, és szólj neki, hogy vacsora!
– Megyek.
Ahogy az előkerten át a kocsihoz mentem, hallottam, hogy becsukódik az üvegezett ajtó. Hátrapillantottam: anyám kiült a nagynénémhez a verandára, és úgy sutyorogtak, mint kiskoromban. Biztosra vettem, hogy én vagyok a téma.
Nem az autóúton mentem, hanem átvágtam az erdőn, mely egyenesen a régi temetőhöz vitt. A temetőkapu be volt zárva, de tudtam, hol tartja apám a pótkulcsot. Kinyitottam a kaput, majd bezártam magam mögött, aztán elindultam a szelíd lejtőn, amíg a páfrányok szegélyezte utak mentén, a sűrű, ezüstszínű spanyolmoha-függönyök között az angyalokhoz nem értem.
Ötvenhét darab volt belőlük.
Ötvenhét angyalka őrizte az ötvenhét aprócska sírt, az 1907-es tűzvészben leégett árvaház kis lakóiét. A környékbeliek gyűjtést szerveztek, és abból állíttatták az első angyalt, aztán minden évben egy újat, kivéve a két világégés és a nagy gazdasági világválság idején. Mire az utolsó angyalt is felállították, az elsők az időjárás vagy rongálás áldozatai lettek. Apa hosszú évek óta azon dolgozott, hogy türelemmel és néhány ősrégi kőművesszerszámmal mind az ötvenhetet restaurálja.
Kiskoromban nem volt más társaságom ezeken az angyalokon kívül: a környékünkön nem voltak gyerekek. Mégsem hiszem, hogy a magánynak köze lenne ahhoz, hogy egyedül érzem magam: ez az érzés szorosan hozzám tartozott, és amióta a kísértetek megjelentek az életemben, állandósult.
A nap lassan a láthatár alá bukott. Találtam egy csokor lóherét, és leültem a földre, szorosan átkulcsoltam a térdem, és vártam.
A nyárillatú prelűdöt követő pillanatban megállt levegő.
Akkor történt.
A nap remegő ragyogással merült alá: a haldokló nappal kilehelte a lelkét, de még utoljára bearanyozta a fák koronáját, és egy tegeznyi aranynyilat lőtt szét a levelek között. A kövekről letáncolt a fény, és a pillanat törtrészére az angyalok életre keltek: elállt a lélegzetem.
AMANDA STEVENS 56
Aztán az alkonyat dunyhája betakarta az angyalokat. Hiába vártam Apóra. Végül visszaballagtam a temetőkapuhoz, melynek túloldalán megláttam valakit. Megszólítottam.
Csak ekkor jöttem rá, hogy nem az apám, de ismerem. Annak az idős embernek a szelleme volt, akit kilencévesen pillantottam meg először. Mivel megszentelt földön álltam, közvetlen veszélyt nem jelentett, de attól még a frászt hozta rám. Hogy annyi év után egyszer csak megjelenik! A baljós jelenés felbukkanása arra utalt, hogy a szépen berendezett kis birodalmamban vége a nyugalomnak.
Épp olyan volt, ahogy az emlékeimben élt: magas, ösztövér, vállig érő fehér hajjal, mely a kabátja hajtókáját verdeste. Jeges tekintet, enyhén vészjósló magatartás.
Nem volt egyedül. Hátrafordultam. Apám állt a hátam mögött. Ő is ősz volt. Haja rövidre nyírva, a tekintete homályos, viselkedése távolságtartó, de korántsem fenyegető.
Tekintetét egy távoli pontra függesztette. Tudtam, hogy felfigyelt a kísértetre.
– Apó, te is látod, ugye? – súgtam, és a kapura meredtem.
– Rá ne nézz! – rivallt rám, ami ugyan meglepett, de nem mutattam.
– Nem nézek.
– Erre! – karon fogott és az angyalok felé fordított. – Üljünk csak le egy pillanatra!
Lekuporodtunk a földre és hátat fordítottunk a kísértetnek – éppúgy, mint kilencéves koromban. Jó ideig egyikünk sem szólt egy árva szót sem, mégis éreztem, hogy apám feszült, és talán fél is. A leszálló sötétségben fázósan felhúztam a térdem és rátámasztottam a fejem.
– Apó, ő kicsoda? – kérdeztem végül.
Apám le nem vette a szemét az angyalszobrokról.
– Előfutár, hírnök. Fogalmam sincsen.
Meghűlt az ereimben a vér. Minek az előfutára? Kinek a hírnöke?
– Máskor is láttad már? Mármint azóta?
– Nem. Miért tért vissza? És miért éppen most? Annyi év után!
– Talán egy figyelmeztetés.
– Mire?
– Ezt én kérdezem tőled, gyerekem – fordult felém lassan apám. – Történt valami?
57 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Abban a pillanatban én is rájöttem. Valami történt. Valami kizökkent a világban és a másvilágon is. Amióta John Devlin elém lépett a ködben, semmi sem az, ami régen volt.
Átkulcsolt lábbal ültem a földön, és reszkettem.
Apám szelíden a vállamra tette a kezét.
– Mit tettél, Amelia?
Most én kerültem az ő tekintetét.
– Találkoztam valakivel. Egy bizonyos John Devlin nyomozóval. Két szellem is kísérti, egy asszony és egy kislány. Múlt éjjel a kislány a kertemben járt. Apó, a kislány tudta, hogy látom őt! Kommunikálni akart velem. Aztán ma reggel találtam egy kis gyűrűt a kertben. Ott, ahol köddé vált.
– Mit csináltál azzal a gyűrűvel?
– A földbe temettem, ott, ahol találtam.
– Meg kell szabadulnod tőle – közölte olyan furcsa hangon, ahogy még nem hallottam beszélni. – Vissza kell juttatnod.
– Visszajuttatni? – kérdeztem döbbenten. – A kísértetnek?
– Vidd oda, ahol az a gyerek meghalt. Vagy vidd ki a sírjára. De szabadulj meg tőle! És ígérd meg, hogy soha többé nem állsz szóba azzal az emberrel!
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Nagyon is egyszerű. Ha megszeged a szabályokat, meglakolsz. Te is tudod – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
– Hiszen én nem is szegtem meg a szabályokat! – védekeztem.
– És mi van azzal, hogy nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek? – idézte fel. – Meg azt, hogy ha rád találnak, fordíts nekik hátat, mert rettenetes veszedelmet jelentenek, és ne bízz bennük?
Eszembe jutott, hogy Devlin a dolgozószobámban szunyókált, és kiszívta belőlem az erőt. Ezt említeni sem mertem apám előtt.
– Nem engedheted be azt a férfit az életedbe! – figyelmeztetett. – Ne kísértsd a sorsot!
– Apa!
– Hallgass ide, Amelia! Vannak olyan lények, amilyeneket még nem láttál. Erők, amelyekről beszélni sem merek. Jegesebb, erősebb, éhesebb lények, mint amilyeneket elgondolni bírsz.
Elakadt a szavam.
– Mégis miről beszélsz? Kísértetekről?
AMANDA STEVENS 58
– Magamban Másoknak hívom őket – ember szájából ilyen rémületet és kétségbeesést még nem hallottam.
A Mások. A szívem fájdalmasan kalapált.
– Miért nem látom őket?
– Adj hálát az égnek, hogy nem látod őket! És vigyázz arra, hogy be ne engedd őket! Ha egyszer az ajtó kinyílik – többé nem lehet becsukni.
– Apa! Te láttad őket? – suttogtam.
– Láttam – hunyta le a szemét. – Én láttam őket.
8
Ahogy apám a Másokat jellemezte – hidegebb, erősebb, éhesebb lények, mint amilyeneket csak el bírok képzelni –, rémisztő volt. Még hazafelé is azon gondolkoztam a kocsiban, hogy miért éppen most osztotta meg velem ezt a tudást. Miért mostanra időzítette, hogy beszéljen nekem a kísértetek eddig számomra ismeretlen birodalmáról. Talán apám a tiltott dolgok erejétől félt, a tabu igézetétől? Vagy úgy döntött, alaposan rám ijeszt, hogy így tartson távol Devlintől?
Talán sikerrel is járt volna, ha másnap Camille Ashby nem telefonál.
Én legalábbis erre fogtam.
Végül is Camille nemcsak a megbízóm, hanem az egyik legbefolyásosabb ember Charlestonban. Amellett, hogy az Emerson Egyetemen tanít, szinte valamennyi történeti vagy műemlékvédelmi társaság elnökségének is tagja. Az én pályámon szabályosan aranybányának számít, ha Camille támogat. Úgyhogy amikor felhívott azzal, hogy menjek ki a temetőbe, tudtam, hogy nem utasíthatom vissza.
Ideges voltam, hogy találkoznom kell Devlinnel, pláne, hogy apám külön figyelmeztetett, de a gondolatát is elhessegettem annak, hogy Devlin kiszívta volna belőlem az erőt, míg a dolgozószobámban aludt. Az ember vitalitását csak egy kísértet szívhatja le, márpedig Devlin nem jelenés volt, hanem hús-vér ember, méghozzá jóképű és baljósan karizmatikus. A jelenlétében tapasztalt gyengeség a részemről nem más, mint az iránta érzett vonzalom megtestesülése – győzködtem magam.
Mert vonzónak találtam. Ha apámnak nem is vallanám be soha, magam előtt nem titkolhatom. Titokzatos pillantása, mélabúja erős bájitalként hatott egy magamfajta titkos-romantikus hajlamú nőre. Volt benne valami régi vágású. Byron, Bronté és Poe bódító elegye egy csipet modernitással.
AMANDA STEVENS 60
Az említettek képzelt hiányosságaihoz hasonlóan Devlinnek is megvolt a maga halálos gyengéje. A kísértetei.
Nyilvánvaló okokból rám eddig leginkább a kísértet-kislány volt hatással, de eszembe jutott az asszony is. Nem tudtam eldönteni, mi köze lehet a kislányhoz. Volt köztük egy bizonyos távolság, egyfajta szakadék, amitől viszonyuk egyáltalán nem tűnt anya-lánya kapcsolatnak. Nekem az asszony inkább tetszett a kislány gyámjának vagy egyfajta pótanyának.
Nagyon misztikus volt, és csak úgy kergették egymást bennem a kérdések:
A kislány miért egyedül jött el a kertembe? Ha nekem hagyta ott a gyűrűt, mit üzent vele? Igaza lenne Apónak? Vissza kellene juttatnom valahogy a gyűrűt?
A látogatása óta eltelt egy kis idő, így már nem is tűnt olyan rémisztőnek a gondolat, hogy kísértetekkel kommunikáljak. Ez már önmagában ijesztő volt, mármint az, hogy képes vagyok azon morfondírozni, vajon miért engem nézett ki magának. Méginkább zavarba ejtő volt, hogy valahol kíváncsi is voltam arra, mit akar tőlem, ahelyett, hogy elzárkóztam volna előle.
Mint minden rémálom, nappal ez sem tűnt olyan rettenetesnek. Ahogy feltámadt a bennem élő természetes kíváncsiság, kénytelen voltam emlékeztetni magam az első és a négyes számú szabályra: soha ne vegyél tudomást a holtakról, és soha, de soha ne kísértsd a sorsot!
Miért is szegtem meg a szabályokat? Miért is nem hallgattam apámra?
Egyelőre azonban azon a balzsamos délutánon nagyon is könnyű volt elhessegetni az első rossz érzéseket, miközben beálltam a rendőr- és civil autók sora mögé.
Az Oak Grove temető igen félreeső helyen feküdt. Valaha egy kis ösvény vezetett a kapukhoz, de a járásokat rég benőtte a bozót, vadszőlő és tüskés jukka pálma sűrű szövevénye – noha ez utóbbit eredetileg épp azért ültették bizonyos sírok köré, hogy a kísértetek ne tudjanak szabadon járkálni a temetőben. Idővel aztán a tüskés növényzet kiszabadult a falakon kívülre, és most csak arra volt jó, hogy távol tartson minden kíváncsiskodót – csak épp a gyilkosokat nem.
Lehúztam a szandálomat, és elővettem a hátsó ülésről a bakancsom. Még nem untam bele, hogy temetőkben grasszáljak, még ha ez nem is volt veszélytelen. A megsüllyedt sírok, kidőlt sírkövek kiváló rejtekhelyei lettek a gyémánthátú viperának. Apám mesélte, hogy egyszer egy egész
61 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
viperafészket talált a Trinity melletti kis temetőben. Huszonhármat pusztított el egyetlen nap leforgása alatt!
A helyreállítás mindig azzal kezdődött, hogy ki kellett pucolni a sírokat, s ilyenkor rendszeresen kígyókba, gyíkokba és szalamandrákba botlottam. Az ártalmatlan csúszómászók hidegen hagytak, nem sokat törődtem velük. A mérges kígyókkal és pókokkal viszont annál inkább. A lábam elé néztem, ahogy a magas fűben a kapu felé igyekeztem.
Egyenruhás rendőr állta el a bejáratot. A megbeszélt találkozó Camille-lal még odébb volt, és nem is láttam sehol, hát megkérdeztem, merre találom Devlint.
– Vár engem – közöltem a rendőrrel.
– Maga a temetőszakértő, ugye? A kapu nyitva áll! De ne térjen le az ösvényekről, és ne lépjen be a kordonnal lezárt területre!
Egyetértően bólintottam.
– Nem tudja véletlenül, merre találom?
– Nem, de síri csönd van. Ha elrikoltja magát, biztos meghallja!
Megköszöntem, majd beléptem a súlyos vaskapun. Körülnéztem: sehol senki. Eszem ágában sem volt a temetőben óbégatni. Apám korán megtanított arra, hogy minden egyes sírhoz úgy közelítsek, mintha vendégségbe mennék. Tiszteld a halottakat, tiszteld a területet! Semmit ne vegyél el, semmit ne hagyj ott!
A kagylókkal és kavicsokkal teli kosárkára gondoltam, amelynek tartalmát még gyerekkoromban gyűjtöttem a rosehilli megszentelt földből. Apó előtt hallgattam a titkos gyűjteményemről, ahogy a devlines jelenetről is a dolgozószobámban. Nekem is megvoltak a magam titkai, nemcsak apámnak.
A nap a felhők mögé bújt, és a sírok felől fúvó lágy szellő beszélgetésfoszlányokat hozott valahonnan a fal tövéből – a rendőrség feltehetőleg épp a nyomozásról tanácskozik. Letérdeltem hát az egyik mohos sírhantra bekötni a cipőfűzőmet, amikor egy női hang ütötte meg a fülem. Az ösvényen egy ismerős bariton követte.
Már a hangjától nyugtalan lettem, de hogy miért, meg nem tudtam volna mondani. Az első gondolatom az volt: el innen, mielőtt észrevesz! De nem hallgattam az ösztöneimre és nem mozdultam – és ez a döntés fordulópontnak bizonyult. Hamarosan magam is rájöttem, hogy az ajtó, amelyről apám beszélt, abban a percben résnyire kinyílott.
9
Devlin közelségére annyira nem voltam felkészülve, hogy beletelt egy másodpercbe, mire felismertem Camille Ashby hangját, és egy másikba, hogy egy magánbeszélgetést hallgatok éppen ki. De amikor rájöttem, sem fedtem fel rögtön, hogy ott vagyok – előbb szépen, komótosan bekötöttem a cipőmet.
– … a családtagok vagy a barátok közül lehetett valaki, akinek hiányzik. És egyikük biztosan jelentkezik is, hiszen a történet címlapra került – vélekedett Camille.
– Reménykedjünk.
Hallgatás.
– Akárki is volt, az Emersonnal nem hozható összefüggésbe! Remélem, megértett. Már csak az kéne, hogy valami minden lében kanál firkász megpróbálja a két gyilkosságot összekötni!
– Mivel mindkét holttestet ugyanabban a temetőben találták meg, be fog indulni a találgatás.
Megborzongtam. Még egy holttestet találtak az Oak Grove-i temetőben?
A hangok közeledtek hozzám. Felálltam, és nagy robajt keltve egy kőre léptem, hogy figyelmeztessem őket. Egy síremlék mögött álltam, ezért nem láttak; de ahogy mögé pillantottak, rögtön elhallgattak.
Nem is értettem, miért vannak ennyire meglepődve azon, hogy látnak, vagy hogy nekem miért esik olyan nehezemre együtt látni őket. Arra gondoltam, ez utóbbira magyarázat lehet, ahogy Camille megérintette Devlin karját, amikor meglátott az ösvényen. Jól ismerik egymást, erről árulkodott a mozdulat, és azért figyeltem fel rá, mert Devlin velem távolságtartó és megközelíthetetlen volt – bezzeg Camille Ashbyvel!
Igyekeztem nem észrevenni azt az érintést, sem a szemük villanását.
63 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Jaj, jó napot! Magukat keresem!
– Ilyen korán? – Camille feszültnek tűnt.
– Egy órát beszéltünk meg, pontosan jött! – pillantott az órájára Devlin.
Bólintottam. Váratlanul ért, de jólesett, hogy a védelmébe vesz.
– Ha jól látom, már munkához is látott! – az égre sandított.
– Felhős az ég. Csipkedjük magunkat, mielőtt elered az eső!
– Akkor tényleg ideje a munkáról beszélni – vágta rá Camille.
– Ne haragudj, szeretnék Ameliával néhány szót váltani.
– Hogyne! – lépett hátrébb Devlin, és a telefonjáért nyúlt.
Szerettem volna Camille-ra figyelni, de éreztem, hogy Devlin le sem veszi rólam a szemét. Zavarba jöttem, és azon kaptam magam, hogy a külsőmön morfondírozok: csinosabb is lehetnék. A lófarkam csatakos a párától és talán használhattam volna más kozmetikumot is, mint a 30-as faktorú naptejet egy kis szúnyogriasztóval megbolondítva. Ha csak egy kicsit jobban adok magamra, temető ide vagy oda, az csodát tenne a megjelenésemmel.
Camille bezzeg sugárzott és összeszedett volt még ebben a hőségben is.
– Elnézést! Nem akartam megszakítani a társalgást!
– Semmi baj! Én köszönöm, hogy ilyen pontos. Mostanában divat lett késni, de én ki nem állhatom az ilyesmit – lassan lejjebb eresztette a szemöldökét, és a hangja is fokozatosan megtelt melegséggel. A beszéde kísértetiesen hasonlított anyáméra és a nagynénémére, bár a magánhangzókat nem nyújtotta meg annyira, és kicsit finomabban ejtette, hogy „én”.
Az irodájában nem így nézett ki. Korábban is csinosnak találtam, de az a Camille Ashby, aki megbízott az Oak Grove-i temető helyreállításával, meghatározhatatlan korú, tökéletes modorú és megjelenésű asszony volt, a jó nevelés és a vagyonos helyzet iskolapéldája.
Fiatalabbnak, frissebbnek és jóval megközelíthetetlenebbnek tűnt ropogós, fehér blúzában, melyet a frissen vasalt farmernadrág derekába tűrt. Szőke bubifrizurája a nedvességtől édes kis loknikba ugrott. Nem volt rajta szemüveg, s a szeme ibolyakéken ragyogott.
Devlinnel jól kiegészítették egymást, mert ő meg magas volt, barna, rövid hajú és lehengerlően férfias. Már tegnap felfigyeltem rá, milyen jól áll rajta az ing, a nadrág, most a szabását is alaposabban szemügyre vettem: a drága szövet arról tanúskodott, hogy Devlin nem tizenkettő-egy-tucat detektív. Volt múltja, családi háttere, s minden találkozással egyre kíváncsibbá tett.
AMANDA STEVENS 64
Nem illettem közéjük, mert se divatos nem voltam, se jól öltözött a buggyos szárú túranadrágomban és a pólómban.
– Több okból kértem, hogy a temetőben találkozzunk – szólalt meg Camille. – Először is, szerettem volna, ha ön jelen van a nyomozáson, hogy ne lehessen megkérdőjelezni, hogy a sírokat a lehető legnagyobb körültekintéssel és tisztelettel kezeltük ebben az egész borzalomban. Másrészt pedig… – tekintetével végigpásztázta a temetőt, és a homlokán ismét megjelent egy árokszerű ránc – az igazat megvallva, attól tartok, ijesztően sok munka van még hátra. Arra számítottam, hogy gyorsabban halad.
– Egy hét kiesett az eső miatt, most meg ez történt – emlékeztettem.
– Az esőtől és egyéb hátráltató körülményektől függetlenül megegyeztünk egy határidőben.
– Tisztában vagyok a határidővel, de addig nem tudok hozzálátni a sírok rendbetételéhez, amíg fel nem térképeztem a terepet, és addig nem tudom feltérképezni a terepet, amíg nem engednek fotókkal dokumentálni a régi temetőt. Addig, amíg pontosan le nem jegyeztem a restaurálás előtti állapotot, semmihez nem szabad sem hozzáérni, sem elmozdítani.
Ezen elgondolkozott.
– Nem hívhat segítséget? Hogy gyorsabban haladjon?
Igyekeztem diplomatikusan fogalmazni:
– Az önkénteseknek mindig örülünk, de őket először fel kell készíteni, ami időigényes. Gyakori tapasztalat, hogy a helyiek, a legnagyobb jószándéktól vezérelve, baltával-láncfűrésszel esnek neki egy régi temetőnek és irtják ki az évszázados vegetációt anélkül, hogy tisztában lennének a növényzet esztétikai vagy szimbolikus értékével.
– Hát igen, ez gond lehet – morfondírozott Camille Ashby.
– Ezenkívül meggyőződésem, hogy aggodalomra semmi ok. Nem akkora a kiesés, és ha végre folytathatom a munkát, hívok segítséget. Ez egy kis temető, a helyreállítás gyorsan megy, ha mindennek megvan a maga helye.
– Maga a szakértő, ne bonyolódjunk részletekbe, csak arra kérem, tartsa észben, hogy az őszi tanévkezdésre készen kell lenni, egy napot sem csúszhat. Az egyetem idén ünnepli a bicentenáriumát, és a bizottság arra pályázik, hogy az Oak Grove-i temető országos műemléki védettséget kapjon.
Így már érthető, miért e nagy sietség, jóllehet előtte évtizedekig szégyenteljesen elhanyagolták.
65 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Sok mindent tudtam volna erre felelni, de nagy bölcsen hallgattam. Ahogy azt sem árultam el, milyen nehézségekkel jár egy temető felvétele az országos jelentőségű műemlékek listájára, még ha olyan régi is, mint az Oak Grove-i. Nyilván Camille Ashby is pontosan tudja, milyen szigorú feltételeknek kell megfelelni a temetők kezelését illetően. Ezért csak bólogattam, és biztosítottam afelől, hogy a felvetődött nehézségek ellenére tartani fogom a határidőt, és nem lépem túl a költségvetést.
Szerencsére kapott egy sms-üzenetet, ami elterelte a figyelmét.
– Valami közbejött – dobta vissza a telefont a retiküljébe –, és vissza kell mennem az irodába. Egy munkatársam rendszeresen érdeklődni fog önnél, hogy áll.
– Nyugodtan! – morogtam. Semmit sem utáltam annyira, mint amikor valaki a hátam mögött áll és noszogat.
Camille Ashby Devlinre nézett, aki még mindig telefonált.
– Mondja meg Johnnak, hogy keressük egymást! És hogy… számítok rá. Érteni fogja – ezzel elrobogott.
Dühös voltam magamra, mert hagytam, hogy sarokba szorítson. Ha másban nem is, a szakmaiságot illetően soha nem merült fel a leghalványabb kétely sem bennem – még az olyan régi temetők, mint az Oak Grove-i esetében sem. A sok évtizedes elhanyagoltság nyomait eltüntetni olyan, mint egy régi festményt restaurálni: türelem, hozzáértés, megszállottság és eltökéltség kell hozzá.
Két éve vágtam bele ebbe a szakmába, és keményen megküzdöttem a szakmai presztízsemért. A tanulmányaimra nem lehetett kifogás, de a korom és a karcsú portfólióm időnként hátrányt jelentett, jóllehet, egész gyerek- és kamaszkoromat azzal töltöttem, hogy apámtól ellessem a temetőgondozás csínját-bínját.
Eltökélt mesterembernek tartottam magam, de az üzleti érzékem azt súgta, hogy Camille Ashby jóindulatára és szívélyes ajánlására szükségem lehet még. Ehhez azonban előbb be kell fejezni ezt a munkát. Ezt a békát most le kell nyelni: csak el ne felejtsem hetente írásban, fényképes dokumentáció kíséretében tájékoztatni arról, hogy állok – magamtól, kérés nélkül, bármennyire is utálom!
Amíg Devlin telefonált, én hátat fordítottam neki, de így is pontosan tudtam, mikor lép mögém. A tarkóm borsózott, így odakaptam a kezem, hogy megmasszírozzam, s aztán fordultam csak felé.
AMANDA STEVENS 66
Visszhangzott a fülemben apám figyelmeztetése: ígérd meg, hogy többé nem találkozol azzal a férfival! Vettem egy nagy levegőt és elhessegettem a gondolatot. Ne haragudj, Apó!
– Camille már elment?
Tegeződnek, ez nem kerülte el a figyelmemet.
– El. Vissza kellett mennie az irodába. De megkért, hogy adjam át: számít magára, és hogy… keressék egymást. És hogy maga érteni fogja.
Ő vállat vont, mintha az üzenet nem is neki szólna, de láttam rajta, hogy idegesíti. Most már tényleg kíváncsi lennék rá, milyen viszonyban vannak Camille Ashbyvel! A keresztnevükön szólítják egymást, úgyhogy biztosan nem futó ismeretségről van szó, ahogy a véletlenül kihallgatott beszélgetés és az is, ahogy Camille Ashby megérintette Devlin karját, erre utalt. Dr. Ashby ugyan idősebb volt Devlinnél, de nem sokkal, és egy ilyen csinos nőt miért érdekelné a korkülönbség?
– Valami baj van? – kérdezte Devlin.
– Hogy? Jaj, elnézést! Elgondolkoztam.
Vajon Devlin tisztában van vele, milyen átható a tekintete? Tudja, milyen hatással van rám? Ki tudja, lehet, hogy az is egy figyelmeztetés, hogy nem tudom róla levenni a szemem, a hatása alatt állok, és még csak nem is hibáztathatom ezért. Egyedül én tehetek róla: nem Camille Ashby miatt siettem ide a temetőbe. Ő csak ürüggyel szolgált. A tiltott dolog utáni vágy űzött ide, és ennél vakmerőbb dolgot még nem műveltem soha az életben.
A temetőt átvizsgálók most felénk tartottak. Igyekeztem lecsillapítani az idegeimet és rájuk figyelni.
– Tűt a szénakazalban – morfondíroztam. – Lehet, hogy az eső elmosta a bizonyítékokat, a láb- és vérnyomokat?
Az évek óta gyakorolt önkontrollnak köszönhetően a hangom nyugodtnak hatott, pedig a szívem majd kiugrott a helyéről.
– Nem mindet. Valami mindig marad. Addig keresünk, amíg meg nem találjuk.
– És ha nem találják meg?
Devlin pillantásától kirázott a hideg.
– Akkor majd a lány elvezet minket a gyilkosához.
– Lány?
– Az áldozat. A holtaknak van mondanivalójuk, csak meg kell hallgatni őket.
67 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Megdöbbentett ez az irónia. Eszembe jutott a szellemkislány, ahogy Devlin nadrágját húzogatja, a lábát ütögeti, hogy felhívja magára a figyelmet. Mit akarhatott mondani neki? Devlin őt miért nem hallgatta meg?
Énhozzám eljött, de nekem jó okom volt arra, hogy elhárítsam a közeledését. Apámnak igaza volt. Pontosan tudtam, mi lesz a következménye annak, ha megszegem a szabályt. Ha mutatom, hogy látom a szellemet, azzal beengedem az életembe, felkínálom neki a saját melegségem és energiám, és végül csak egy két lábon járó, lélegző porhüvely marad belőlem. Teljesen mindegy, mit akart tőlem, mindenáron meg kell védenem magam tőle. Akkor vagyok biztonságban, ha Devlint a kísérteteivel egyetemben távol tartom magamtól.
Mégis megbabonázott a közelsége.
Megfordult, a temetőt figyelte, de annyira elmélyülten, hogy meg is feledkezett a jelenlétemről. Megragadtam az alkalmat, és alaposan szemügyre vettem az arcát: végigkövettem az álla vonalát, epedőn figyeltem az egyébként hibátlan arcán az alsó ajka által vetett érzéki árnyékot az állába ékelődő hegen. Hiába próbáltam elkapni a tekintetem, minél inkább próbáltam, annál inkább vonzott.
– Tartozom egy vallomással – szólaltam meg.
Eleinte azt hittem, nem hallott meg, de aztán megfordult és kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. Várta a beismerő vallomást.
– Véletlenül kihallgattam, amikor dr. Ashbyvel arról beszéltek, hogy találtak még egy holttestet.
Egy arcizma sem rándult, de éreztem, hogy olyan, mint egy vadállat, amikor megérzi a veszélyt.
– Mire kíváncsi?
– Mikor ölték meg?
– Régen – felelte tétován.
Az, hogy vonakodott egyenes választ adni, még jobban felkeltette a kíváncsiságomat, s nem sejthette, hogy ha valamit elhatározok, a konokságom időnként már-már a megszállottság határát súrolja.
– És elkapták a gyilkos?
– Nem.
– Lehetséges, hogy a két gyilkosságnak köze van egymáshoz? Csak azért kérdezem – siettem hozzáfűzni –, mert sokat vagyok egyedül. Ez az egész eléggé nyugtalanít, hogy finoman fogalmazzak.
Elkomorult a tekintete, s az egész viselkedése óvatosságot sugárzott.
AMANDA STEVENS 68
– Tizenöt év elteltével azt mondanám, csak találgatni lehet a kapcsolat természetét illetően, de ennek ellenére nem nagyon javasolnám, hogy egyedül jöjjön ki ide. Hiába belterület, ez a hely eléggé távol esik a várostól.
– Egy városi temető, főleg egy félreeső helyen, mágnesként vonzza a bűnözőket – tettem hozzá.
– Pontosan! Nincs valaki, akivel együtt szokott dolgozni? Egy asszisztens?
– Rengetegen ajánlkoztak, hogy segítenek a temetőt rendbe tenni. Addig is óvatos leszek.
Azt hittem, mondani akar valamit, de csak bólintott és elfordította a fejét.
– Kérdezhetek valamit?
– Igen? – ugyanaz a hezitálás, ugyanaz az óvatosság!
– Hosszú órákat töltöttem az Oak Grove tanulmányozásával, de most hallom először, hogy volt itt egy másik gyilkosság. Hogy lehet ez?
– Lehet, hogy nem a megfelelő helyen vizsgálódott.
– Kétlem. Mindent, ami csak a kezembe kerül, mindent elolvasok a restaurálandó temetőről, a járási iratoktól kezdve a templomi anyakönyvekig. És ugyancsak rengeteg időt töltök a folyóiratok tanulmányozásával.
– Mi célból?
– Nehéz megmondani, hogyan, de a történelemben való elmélyedés új szempontokat adhat. A helyreállítás ugyanis nem abból áll, hogy kigazolom a temetőt és lesikálom a sírköveket: restaurálnom is kell őket!
– Nagyon szenvedélyesen beszél erről.
– Másképp nem tudnám csinálni. Maga nem így van a munkájával?
Végigmért. Egész belepirultam.
– De igen – ismerte be bársonyos hangon.
– És a holttest? – próbálkoztam.
Kerülte volna a témát…
– Megvan az oka, hogy miért nem talált róla semmit az újságban.
– És miért?
– Bizonyos érdekcsoportoknak, így a lány családjának sem állt érdekében nagydobra verni az ügyet.
– De ezt hogyan érték el?
– Ebben a városban az ismeretség sokat számít, különösen a felsőbb körökben. Akinek megvan a kellő hatalma és befolyása, nem szívesen enged közel a tűzhöz másokat.
69 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A hangjából megvetés áradt. Eszembe jutott, mit mondott a nagynéném a Devlin famíliáról, erről a gazdag, előkelő családról, akik a város alapításáig tudják visszavezetni a családfájukat. Ha Devlin történetesen a család oldalági leszármazottja, az magyarázat lehet a megvetésre.
– A gyilkosság idején a rendőrkapitány, a polgármester és a legnagyobb helyi napilap főszerkesztője is történetesen mind az Emersonról került ki. Márpedig ha az iskola területén gyilkosság történik, az tönkreteheti az iskola jó hírét.
Megvakartam a könyökömet: egy szúnyognak ugyanis sikerült felfedezni az egyetlen pontot, amit nem fújtam be riasztóval.
– De az áldozat családjának miért állt érdekében eltussolni az ügyet?
– A Delacourt család igen előkelő. Ha csak egy kicsit is ismeri a város krémjét, tudja, hogy ebben a körben mindenáron kerülik a botrányt. Én már láttam ezt-azt az életben, de mindig meglep, hogy ezek az emberek mi mindenre képesek a család becsületének megvédése érdekében.
– Képesek egy gyilkosságot is eltussolni?
– Ha a gyilkosság megalázó és szégyenteljes, igen. Afton Delacourt tizenhét éves volt, és csak a házibulik érdekelték.
Léha, élvhajhász, kábítószeres, iszákos, és ahogy a verebek csiripelik, az okkult tudományok iránt is fogékony. Elég botrányos volt a viselkedése.
Volt valami a hangjában, az aggodalmat sugárzó tekintetében, ami megdobogtatta a szívem.
– Hogy érti, hogy az okkult tudományok iránt is fogékony? Ouija-táblát használt?
– Ennél sötétebb dolgokról van szó.
– Sötétebb? Hogyhogy?
Devlin hallgatott.
– Hogyan halt meg? – erősködtem.
– Megkímélném a részletektől – válaszolta halkan. – Legyen elég ennyi!
Eszembe jutott, hogy nem nézett a szemembe, amikor az első éjszaka a temetőben a halál oka felől érdeklődtem. Most azon gondolkoztam, hogy vajon a szakmai titoktartás miatt hallgat-e a két – a régi és az új – gyilkosság bizonyos aspektusairól, vagy a személyiségében és a neveltetésében keresendő az oka annak, hogy harapófogóval kell kihúzni belőle. Úgy láttam, a családi hagyomány teszi, hogy ilyen régi vágású, és a rendőrségi nyomozói munkakörből adódó szerepén túl is védelmező.
AMANDA STEVENS 70
Különös módon nem nehezményeztem ezt a kissé régimódi hozzáállást. Talán a kamaszkori álmodozásokra vezethető vissza, amikor magányomban Jane Eyre és Mr. Rochester, vagy Buffy, a vámpírok réme és az Angel-sorozat világában éltem. Ennek ellenére eltökéltem, hogy kiszedem Devlinből a teljes igazságot. Ő is érezhette, mert a legnagyobb meglepetésemre minden nógatás nélkül folytatta.
– Mennyire ismeri az egyetemeken gyakori titkos társaságokat?
– Nem nagyon. A „Koponya és csontok” híre azonban már eljutott hozzám. Azt is hallottam, hogy az efféle társaságok halottakhoz kötődő jelképeket használnak, és hogy ezek az emblémák és szimbólumok gyakran a sírkövekre is felkerülnek.
– Ez a jelképrendszer nagyon ki van találva. Általában az a célja, hogy minél mélyebb értelműnek és félelmetesebbnek tűnjön.
– Általában?
Látszólag nem változott meg az arckifejezése, de a vonásai mégis megkeményedtek, s alig észrevehetően megfeszült a szája és az álla. Az emersonos titkos társaság a Koporsó és Karom Rendjének nevezte magát. Régi hagyományai voltak a campuson, a nemzedékeken át tartó örökösödési vitával együtt. Egyesek szerint Afton Delacourt a halála előtt kapcsolatba került egy úgynevezett Karommal, és az csalta őt ide a temetőbe, ahol valamiféle beavatási szertartás keretében végzett vele.
Párás levegőt hozó szél borzolta az öreg örökzöld tölgyest, baljós hangulatot árasztva, akárcsak egy hideg, nyirkos tapintású holttest.
– És letartóztatták?
– Kívülálló soha nem tudta meg, ki volt a tettes, és a Rendben nem adják ki egymást. Tudja, lojalitás… titoktartás…
– Ó! És ez a csoport még működik?
– A gyilkosságot követően az egyetem betiltotta őket, de egyes vélekedések szerint nem oszlottak fel, hanem földalatti mozgalomként továbbra is sötét árnyékot vetnek az egyetem életére.
Hogy kihallottam-e valamit a hangjából, vagy magamtól éreztem rá, fogalmam sincs, de kezdett összeállni a kép.
– Akikről az előbb beszélt – a rendőrkapitány, a főszerkesztő, a polgármester –, egytől egyig Karmok voltak?
– Hogy a Rendnek, ki a tagja, az hétpecsétes titok.
– De attól még van értelme, amit mondok. Nem az Emerson hírnevét védik, hanem egy másik Karomnak falaznak! – a szavaimat a meggyőződésem fűtötte. – Most már értem, miért toppant be tegnap
71 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
reggel hozzám és kérdezgetett a sírkövek jelképrendszeréről meg az ábrázolásokról. Mert arra gyanakszik, hogy a mostani gyilkosság elkövetőjének, akárki legyen az, köze lehet ehhez a Rendhez.
Már nem tudott válaszolni. Valaki a nevét kiáltotta, s Devlin összerezzent:
– Itt vagyok!
– Találtunk valamit! – kiáltotta a rendőr. – Érdekelni fogja!
– Várjon itt! – vetette oda félvállról, és már indult is.
Én vártam… egész fél percig, de utána nem bírtam megállni, hogy ne induljak el a nyomában az összevissza borult sírkövek között, a temető régi parcellájába.
Amikor beléptem a boltíves kapun, megakadt a szemem egy festett tetőn. A Bedford-mauzóleum volt a legrégibb sírbolt a temetőben: 1853-ban emelték Dorothea Prescott Bedford és utódai emlékére, neogótikus stílusban, a tetején kereszttel. Érdekessége, hogy egy domboldalba vájták. A dél-karolinai parti síkságon már egy bucka is kiemelkedésnek számít, így a földrajzi elhelyezkedése még bizarrabbá tette az Oak Grove-i temetőt.
A félhomályban hűvös volt. A dúsan burjánzó puha moha, a borostyánindák benőtték a zuzmótól amúgy is feketéllő szobrokat és síremlékeket, kizárva a fényt. A gyér fénysugárban a hatalmas könnyezőpálmák levelein kristályként csillogtak a vízcseppek. Mintha egy őserdőbe léptem volna.
Devlint elvesztettem szem elől, de a benőtt ösvény túlsó végéről meghallottam a hangját. A mauzóleum jobb oldalán állt. Gyorsan kiszabadítottam magam a borostyánindákból. Devlin körül egy csapat férfi, átizzadt ingben, sárfoltos csizmában. Egy négyszög alakú sírkő előtt álltak.
Közelebb merészkedtem. Arra számítottam, hogy Devlin megfordul és elzavar. De még akkor sem szólt rám, amikor megálltam a háta mögött.
A fény-árnyék foltok között meresztettem a szemem: az avarban megbúvó tavaszi krókusz nem krókusz volt, hanem egy kéz.
10
Fél órán belül civil- és egyenruhás zsaruk lepték el a temetői utakat: a szúnyogokat csapkodva, az arcukról csorgó verítéket törölgetve törtek át a burjánzó bozóton, hogy alaposan szemügyre vehessék a legfrissebb nyomot. Profik voltak, így tisztes távolságból figyelték, ahogy a Charleston megyei halottkém, a vörös sörényű, apró termetű energiabomba, bizonyos Regina Sparks a maradványokat vizsgálja. Sparks, azaz szikra – rá aztán igazán illett ez a név! A sír mellett álltam és meg sem moccantam, mégis éreztem, hogy a higgadt viselkedése dacára ezt a nőt majd szétfeszíti a megszállottság.
A háttérbe húzódtam, hogy ne legyek láb alatt. Devlin hosszasan elbeszélgetett néhány zsaruval, aztán megkeresett engem a nyüzsgésben.
– Maga jól van? – kérdezte.
– A körülményekhez képest jól – először nem akartam hangot adni az engem gyötrő gondolatoknak. – Ez nem véletlen, ugye? És ha van több is, csak még nem találtuk meg? Ha ez még csak a kezdet? – kerestem a szavakat. – Érti, mire gondolok?
Devlin arcára semmi nem ült ki, de éreztem benne a leplezett nyugtalanságot. Ez nem segített feloldani bennem a rémületet.
– A legokosabb, ha a tényekre szorítkozunk, és nem loholunk ennyire előre. Ha megengedi, feltennék egy pár kérdést az Oak Grove-val kapcsolatban. Alaposan meg kell ismernem ezt a helyet, és ebben egyedül maga segíthet nekem.
Hirtelen hálás lettem, hogy a hasznomat veszik.
– Amikor elvállal egy ilyen munkát, mivel kezdi?
Meglepett a kérdés, de gondolkodás nélkül vágtam rá a választ.
– Előbb szemlézem a temetőt, de még nem fényképezek.
– Akkor nyilván most is így tett. Errefelé is járt?
73 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Igen, jártam. De múlt pénteken éppen nekiláttam a fényképezésnek, amikor beborult.
– Észlelt bármi különöset ebben a parcellában?
A csontváz maradványaira pillantottam.
– Semmi ilyesmit, arra mérget vehet.
– Visszatérve arra a sírkőre, amelyről tegnap beszéltük, hogy nem a sír felé néz. Emlékszik hasonlókra?
– Nem.
– Emlékezne rá? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem feltétlenül. Mondtam magának, hogy az, hogy egy sírkő nem a sír felé van fordítva, magában nem annyira szokatlan, csak az adott kontextusban. A szemlézés alatt inkább az Oak Grove-i temető jellegzetességeire figyeltem fel.
– Mégpedig?
– A hét szarkofágra. A fedele mindnek ép. Nos, az ilyen sírok Dél-Karolinában ritkaságszámba mennek.
– Mi az a… Hogy mondta?
– Szarkofág. Egy vízszintes kőládát képzeljen el. Négy függőleges kőlapból van az oldala, ezeket zárja le a fedőkő úgy, hogy az alján egy vájatba illeszkednek a függőlegesen felállított oldalkövek. Hasonlót én csak Északkelet-Georgiában láttam. Aztán érdekes a Bedford-mauzóleum is – ismét szemügyre vettem az ormokat, csúcsokat, amelyeket még nem nőtt be a buja növényzet –, mert domboldalra épült. Ilyesmit a parti síkságon nemigen látni.
– Mesterséges?
– A domb? Alighanem. De annyira benőtte a japán nyílgyökér, hogy az épületről magáról sokat nem tudok mondani. Szóval, volt egy-két dolog, amire felfigyeltem. De nem emlékszem másik kifelé néző sírkőre. Ettől még lehet, hogy van. Újra végig kell járni a temetőt, hogy biztos lehessek benne.
– Támogatom!
Ekkor lépett oda hozzánk Regina Sparks, kerek arca csak úgy ragyogott a hőségben. Egyik kezével felfogta a haját, a másikkal a tarkóját legyezgette.
– Gatyarohasztó hőség van. Közel százszázalékos a páratartalom – kedvesen mosolyogva végigmért. – Szerintem nem ismerjük egymást. Regina Sparks vagyok.
– Amelia Gray.
AMANDA STEVENS 74
– A temetőszakértő, akiről a múltkor már beszéltem – jegyezte meg Devlin.
Sparks Devlinre pillantott, majd felém fordult. Rá is hatással volt Devlin.
– A Sírkertek Királynője személyesen?
– Mondják, igen. Hallottál már rólam? – egyszerre imponált és hozott zavarba, hogy valaki ismeri a ragadványnevem.
– A nagynéném Samarában él, Georgia államban. Ő küldte el nekem a veled készült interjú felvételét. Ahol a levegőben lebegő „szellemről” beszélsz – macskakörmöt rajzolt a levegőbe. – Negyven éve nem volt ekkora szenzáció! A nagynénémet nem lehet leállítani!
– Kicsi a világ – állapítottam meg.
– Nem viccelek! Hát ha még ezt meghallja! Nem satíroztad át véletlenül valamelyik sírfeliratot pauszpapírra? Amit dedikálhatnál neki? De bármi más is megteszi!
– Ne haragudj, de nem. Én amúgy is ellenzem az ilyen kopírozást, mert kárt tehet a sírkőben.
– Tényleg? Milyen kár! Pedig a nagynéném magánkívül lenne az örömtől.
– Elnézést – vágott közbe Devlin –, ha lennél kedves elmondani, mi volt az első benyomásod…
– Ameliáról? – kacsintott rám Regina. – Helyes lány. Otthonosan mozog a kamera előtt.
– Én a holttestről beszélek – közölte Devlin szárazon.
– Vagy úgy! Az a pasas halott ember – szellemeskedett Regina.
Devlin nem vette a lapot. Őt csak a munka érdekelte, még egy halvány mosolyra is alig húzta a száját. Akiket szellemek kísértenek, gyakran búskomorak. Nem tehetnek róla.
Regina hátrasimította a frufruját, amitől furcsán komoly lett a megjelenése. Nem hiszem, hogy így akart volna bevágódni.
– Nemigen tudok már mihez kezdeni. Még azt sem jelenthetem ki teljes bizonyossággal, hogy behatoltak a sírba. A kéz ugyanis teljesen tisztának tűnik. Se izom, se ínszalag nincs rajta, csak a csont. Akárki is a szerencsétlen, évek óta itt rohad, az biztos.
– Nem pasas. Biztos, hogy nő – ráncoltam a homlokom. – Ha a csontok az eredeti sírból kerültek elő, akkor nagy valószínűséggel egy nő földi maradványaira bukkantunk.
75 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Na ne mondd! – csapott le Regina egy szúnyogot a karján. Egy véres maszat maradt utána, amit szórakozottan a farmernadrágjába törölt. – Rendkívül érdekelne, hogyan jutottál erre a következtetésre. A sírfelirat olvashatatlan.
– Lehet, de a sírkő tetején kivehető egy virágmotívum, egész pontosan egy rózsa, ami szinte mindig női jelkép. Abból következtethetünk az elhunyt életkorára attól függően, hogy bimbó-e, hogy kinyílott vagy elnyílott. Ha bimbó: nem volt tizenkettő. Ha félig kinyílott: kamaszlány, ha kinyílt rózsa és egy bimbó: anya és lánya közös sírban és így tovább. Márpedig ezen a síron csak egy, teljesen kinyílt rózsát láttam.
Regina Devlinre nézett:
– Nem véletlenül hívják a Sírkertek Királynőjének!
– Az biztos!
Devlin szeme az árnyékban szinte feketén ragyogott.
– Még valami?
– Igaz is, és az előző témánkra visszatérve, különös egybeesés, hogy ha alaposabban szemügyre vesszük, egy szárnyas alak körvonalát is ki lehet venni. Nem egy halálfejet, hanem egy kerubot, ami pedig a 19. században volt inkább elterjedt.
– Nem bírom követni – vakarta meg a csípést Regina.
Nem kíméltem.
– A koponya – vagy halálfej – egy komorabb halálképre utalt, halandóság, bűnbánat, míg a kerubok és a többiek megjelenése sokkal reménytelibb kilátásokkal kecsegtetett: azzal, hogy a lélek a mennybe száll.
– A lélek elszáll – gondolkodott el ezen Devlin –, mint a tollpihe azon a másik síron?
Megvan! Ez a kapcsolat a tegnap éjjel talált holttest és az alig egy órája előkerült földi maradványok között! Egyikünk sem szólt egy szót sem, mégis, mindnyájan ugyanott jártunk gondolatban.
– Akkor? – fürkészett Regina.
Devlin röviden összefoglalta neki a mi előző beszélgetésünket.
Regina nagy figyelemmel hallgatta.
– Eddig ugyan soha nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy mikor mit vésnek a sírkövekre, de a szárnyak meg a tollak, meg az egész szárnyaló lélek-téma azért elég megszokott motívum a keresztény temetőkben, nem?
AMANDA STEVENS 76
– Az. Különösen az olyan régi temetőkben, mint az Oak Grove. Koronként különböző jelképeket használtak ugyan, de egyes szimbólumok soha nem mentek ki a divatból, maximum átalakultak.
– Szerinted is van ebben valami? – fordult a lány Devlinhez.
– Amondó vagyok, várjuk ki a végét. Szerintem korai lenne a jelképeknek túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Érdekes megfigyelés, és kész.
– Érdekesnek érdekes – nézett rám Regina. – Van még valami?
– Nem sok: ha a csontok az eredeti sírból kerültek elő, akkor értesítenie kell az Állami Régészeti Hivatalt. Ők foglalkoznak minden száz évesnél idősebb lelettel. Temple Lee-t kell keresni, de fel is hívhatom…
– Ártani nem árt – vont vállat Regina. – Shaw-nak még exhumálnia kell a testet, és nekem beszélnem kell egy entomológussal, hogy segítsen meghatározni a PMI-t.
– Mi az a PMI?
– Post mortem intervallum, azaz a halál beállta és a perfúzió között eltelt idő.
– Azt hittem, Shaw még Haitin van – jegyezte meg Devlin.
Regina kihalászta a telefont a farzsebéből.
– Mindjárt kiderül.
Arrébb sétált, hogy telefonáljon. Újfent kettesben maradtam Devlinnel.
– Regina Ethan Shaw-ra gondolt?
– Igen – lepődött meg Devlin. – Ő az a törvényszéki orvos szakértő, akit az ehhez hasonló esetekhez hívni szoktunk. Akkor maga is ismeri?
– Egyszer találkoztam vele, de csak futólag. Az apját ismerem.
– A szellemvadászt?
– Rupert Shaw több mint szellemvadász: Dél-Karolina állam egyik legelismertebb parapszichológiai intézetének az igazgatója.
– Nem lehet nagyon megterhelő munka. Azt ne mondja, hogy maga hisz az efféle hókuszpókuszban!
– Igyekszem nyitott lenni a világra. Maga is ismeri dr. Shaw-t?
– Futólag.
Volt valami a hangjában, amire felkaptam a fejem.
– Szakmai területről?
– Nézze! Az a gyanúm, nem én vagyok a legmegfelelőbb ember, ha Rupert Shaw iránt érdeklődik. Ha jóindulatú akarok lenni, azt mondanám, futóbolond, ha rosszindulatú, szélhámos. Mégsem vagyok meglepve, hogy
77 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
be tudott futni ebben a városban. A charlestoniak mindig is rajongtak a különcségekért.
– De maga nem!
Elkomorult a tekintete.
Én csak a saját szememnek hiszek.
Éreztem, hogy jobb nem tovább feszegetni a témát, de mégsem hallgattam a megérzéseimre – az utóbbi napokban általában nem hallgattam sem tanácsra, sem a belső hangra.
– És hogy áll az érzelmekkel? A félelem, a magány, a bánat. Vagy a szerelem – ezek sem kézzel fogható dolgok, de mégis léteznek.
Visszahőkölt. Pislogott egyet, s a tekintete megrebbent, elsötétült, és én remegve vártam, míg az arcát beárnyékoló ború, bármi is fújta oda, szertefoszlik.
– Hadd adjak egy baráti jó tanácsot Rupert Shaw-val kapcsolatban! Nem tudom, mi köze lehetett ahhoz az emberhez, de én a maga helyében a jövőben kerülném a társaságát!
– Köszönöm, hogy aggódik értem, de ha nem mond valami konkrét dolgot is azon túl, hogy nem sokra tartja a mesterségét, nem fogom megváltoztatni sem a dr. Shaw-ról alkotott véleményemet, sem a viszonyulásomat hozzá, mert velem mindig nagyon szívélyes volt!
– Tegyen, amit akar! – sziszegte.
A téma lezárva, gondoltam, ám Devlin ekkor karon ragadott és az árnyékba vezetett, hogy senki ne hallja, mit beszélünk. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy éreztem a ruháján a temető illatát. Nem a rothadás halálszagát, hanem a buja, titkos kert érzéki földszagát. Ez nem igazság! A temetőben elvileg én vagyok otthon, akkor most miért megint én kapkodok levegő után? Miért én leszek csupa libabőr ott, ahol megszorítja a karom?
Megérezhette, hogy nem esik jól az érintése, mert elengedte a karom.
– Maga kérdezte, hogy Afton Delacourt ügyében anno letartóztattak-e valakit. Soha senkit nem helyeztek vád alá, de Rupert Shaw-t többször is beidézték.
– Milyen alapon?
– Az Emersonon tanított, szemináriumokat tartott ókori temetkezési szokásokról, primitív rítusokról, satöbbi. Mikor Aftont meggyilkolták, néhány diákja azt vallotta, hogy Rupert Shaw szeánszokat tartott a lakásán, vagy itt a temetőben egy mauzóleumban. Azt is mondták, hogy Rupert Shaw megszállottan keresett bizonyítékokat a halálról szóló elméletére.
AMANDA STEVENS 78
– Ami?
– Ami szerint ha valaki meghal, kinyílik egy ajtó vagy kapu, és a megfigyelő beleshet a másik világba. Minél lassabban áll be a halál, annál tovább marad nyitva az az ajtó, amin a megfigyelő akár ki-be járhat.
Belém hasítottak apám szavai. Ha az ajtó egyszer kinyílik, többé nem lehet becsukni.
Ijedten pillantottam Devlinre.
– És mi köze ennek az elméletnek Afton Delacourthoz?
Ezúttal nem remegett meg a tekintete:
– Úgy kínozták, hogy minél lassabban álljon be a halál.
– Ez borzalmas, de még nem bizonyíték…
– A holttestét pedig abban a mauzóleumban találták meg, ahol állítólag Shaw a szeánszait tartotta.
Erre nem tudtam mit felelni. Kiszáradt a szám.
– Nem állítom, hogy Shaw bűnös – tette hozzá Devlin. – Csak azt mondom, legyen óvatos! Ne nagyon keresse a társaságát, és kerülje a kétes hírű intézetét!
Alig negyvennyolc órája néztem először John Devlin szemébe, és máris a legnagyobb természetességgel üti bele az orrát az én magánügyeimbe.
– Hogyhogy ennyi mindent tud erről az egészről? – kérdeztem nyugtalanul. – Mikor maga mondta, hogy a nyomozást agyonhallgatták, és túl fiatal ahhoz, hogy már akkor is a rendőrségnél dolgozhatott volna.
– A feleségem Rupert Shaw diákja volt – válaszolta halkan, és faképnél hagyott.
11
Kismillió kérdés kavargott a fejemben Devlin feleségével és a kísértetekkel kapcsolatban, de megtartottam őket magamnak. Néztem, ahogy visszaballag Regina Sparkshoz. Talán nem álltam készen a válaszaira. Talán még mindig ott tartottam, hogy ha Devlin idegen marad a számomra, távol tudom tartani magam tőle.
Ami természetesen elég messze állt az igazságtól, mert mindennek dacára a sorsunk már összefonódott. Csak nem tudtunk róla.
Erőt vettem magamon, és igyekeztem elterelni a gondolataimat. Visszabaktattam a kocsimhoz. Fogalmam sem volt, mit kezdjek azzal, amit Afton Delacourt-ról megtudtam, de fel voltam készülve a legrosszabbra. Az nem lehet, hogy a temetőben talált holttesteknek ne legyen közük egymáshoz, függetlenül attól, mennyi idő telt el a megtalálásuk között. Bár ha a csontvázmaradványok abból a sírból kerültek elő, ahová eredetileg a halottat temették, akkor hajlandó vagyok elfogadni, hogy a másik két test – Afton és a tegnap talált holttest – között is csak véletlen összefüggés van. Devlin mondta, hogy a megtalálásuk között eltelt tizenöt év nagy idő, és hogy egy elhagyott temető nem először szolgálna „lerakóhelyként”.
A Devlin által elejtett információkat illetően egyedül abban lehetek biztos, hogy Devlin megveti Rupert Shaw-t. A nyakamat tettem volna rá, hogy egy fatális félreértés az egész.
Shaw-t nem sokkal azután ismertem meg, hogy Charlestonba érkeztem. Valaki elküldte neki a Samaráról szóló videót, és ő megkeresett a blogomon keresztül. Az ő egyik posztdoktori hallgatója révén találtam a lakást a Rutledge sugárúton. Már ezért is jó érzéssel gondoltam rá, függetlenül attól, hogy Devlin mit tartott felőle.
AMANDA STEVENS 80
A magas fűből kiléptem az útra, és kis terepjárómhoz siettem a telefonomért. Az ülés és a telefontartó közé volt beesve. Akkor eshetett ki a zsebemből, amikor felhúztam a bakancsom.
Temple nem volt benn az irodában. Hagytam egy üzenetet a rögzítőjén, melyben röviden összefoglaltam, mi a helyzet. Kértem, hogy mielőbb hívjon vissza.
Éppen a kocsiajtót csuktam be, amikor észrevettem, hogy egy férfi támaszkodik az előttem parkoló autónak. Napszemüveget viselt, pedig borult volt az ég, és úgy tartotta a fejét, hogy először nem is láttam az arcát. Utána egyből felismertem. Őt láttam előző nap a Battery parkban.
Erre most itt van Oak Grove-ban is!
Az utat figyeltem: egy egyenruhás rendőr állt a járőrautó mellett, és a rádióján beszélt. Hallottam a vonal recsegését, tehát ő is hallaná, ha sikoltok, nyugodtam meg.
Amint a kocsi orrához léptem, a jövevény felkapta a fejét.
– Amelia Gray?
Bekapcsolt bennem a riasztó.
– Honnan tudja a nevemet?
– Olvastam magáról az újságban. Tom Gerrity vagyok – mutatkozott be, de nem nyújtotta a kezét, hanem karba tett kézzel, keresztbe tett lábbal állt, hátát az autónak vetve. Hát nem zavartatja magát! Én bezzeg zavarban voltam.
– Ismerjük egymást?
– Nem, de én már láttam magát itt-ott.
– Például a Battery parkban tegnap reggel?
Elvigyorodott.
– Hízelgő, hogy megjegyzett magának.
A zsarut kerestem. Még mindig beszélt, de legalább sikító-távolságon belül volt.
A bőrömet égette Gerrity tekintete. Zavart, hogy nem tudok a szemébe nézni, pedig amit az arcából láttam, az csinos volt. Még Devlinnél is jóképűbb, bár hiányzott belőle az a veszélyes vonzerő: vele nem szegnék szabályt, ő nem jelent veszélyt.
A sors fintora, gondoltam. Az első férfit, aki fellobbantja bennem a vágy szikráját, hát nem kísértetek üldözik?
– Mit óhajt, Gerrity úr?
– Nem teketóriázik! Ez tetszik! Hogy mit óhajtok, Miss Gray? Kapcsolatot a rendőrségre.
81 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Kapcsolatot? – nem is lepleztem a gyanakvásomat. – Mi maga? Riporter? Azt felejtse el, hogy én majd információkat szivárogtatok ki magának a nyomozásról, világos?! Mert erre nem fog sor kerülni.
– Nem vagyok riporter. És nem információt akarok. Csak azt, hogy adjon át John Devlinnek egy üzenetet.
– Benn van a temetőben – böktem arra az állammal. – Személyesen is megmondhatja neki.
– Őrzik a kaput. Sosem engednének be.
– De ha olyan információja van…
– Nem számít. Újabban persona non grata lettem a charlestoni rendőrkapitányságon.
Elhessegettem az arcom előtt búgó legyet.
– És miért?
– Mert a zsaruk és a magánnyomozók kerülik egymást. Devlin nem hajlandó velem találkozni, és nem veszi fel a mobilját, ha hívom. Szükségem van magára, hogy közvetítsen.
– Ugyan miért tenném?
– Mert tudom, ki az áldozat.
Annyira meglepett, hogy megfeledkeztem magamról, és tátva maradt a szám.
– Hannah Fischernek hívták – közölte. – Az anyja bízott meg a felkutatásával.
– A felkutatásával? Miért, eltűnt?
Ő meg sem mozdult, ugyanabban a pózban maradt: karba tett kézzel, keresztbe tett lábbal, oldalra biccentett fejjel állt – hogy a csudában bírja így mozdulatlanul?
– Múlt csütörtökön, a vihar előtt Fischerné arra lépett be a lánya szobájába, hogy az már összepakolt. Mintha napok óta nem aludt, nem mosdott volna. Mint aki bujkál valaki elől, de nem volt hajlandó elárulni, ki elől. Azt mondta, nem akarja az anyját veszélybe sodorni. Pénzt kért, annyit, hogy eltűnhessen. Azt állította, hogy csak így lehetnek mindketten biztonságban. Az anyja odaadta neki minden pénzét és a slusszkulcsot. Hannah elmenekült, én pedig azóta keresem. Pár napja aztán minden nyom kihűlt.
– Honnan veszi, hogy ő az? Az újság nem közölt róla személyleírást.
– Mondjuk, hogy megérzés, ösztön – vonta meg a vállát. – A nagyanyám szerint isteni adomány. Én csak azt tudom, hogy ilyesmiben sosem tévedek. Soha. Ezért is ragadt rám a Próféta név.
AMANDA STEVENS 82
Libabőrös lettem.
– Tudja, hogy ki ölte meg Hannah Fischert?
– Azt magának kell kitalálnia.
– Ezt nem gondolja komolyan, remélem.
– Hannah Fischer holttestét nem véletlenül hagyták azon a síron. Ha rájön, miért, megvan a gyilkos.
– Én nem vagyok nyomozó!
– De ismeri a temetőket. És ez nyomra vezethet.
Nem valami megnyugtató gondolat.
Megszólalt a telefonom, és úgy megijesztett, hogy felugrottam. Nem szívesen vettem le a szemem Gerrityről, de meg kellett néznem, ki az. Temple hívott vissza.
– Ezt fel kell vennem. Van még valami, amit át kell adnom Devlinnek?
– Amikor Hannah-t utoljára láttam, fehér alapon piros és sárga virágos nyári ruhát viselt. Ezt még tegye hozzá.
A fülemhez emeltem a telefont és a kocsim mögé léptem, hogy Gerrity ne hallja, amit Temple-nek el kell mondanom.
– Köszönöm, hogy ilyen hamar visszahívtál.
– Ahogy hallom, nagy szarba tenyereltél.
– Csak annyi biztos, hogy az exhumálás miatt meg kell bolygatni egy polgárháború előtti időkből származó sírt. Gondoltam, ott akarsz lenni te is.
– Akarni akarok, csak… Várj egy percet! – nem értettem, mit mondott ezután, de izgatott kiáltozást hallottam a háttérben.
– Hol vagy? – kérdeztem.
– A világ végén, egy szigeten. Valószínűleg egy sírhalmot találtunk, és feltárás közben előkerült néhány érdekesség. Ma biztosan nem tudok odamenni a temetőbe.
– És holnap?
– Igyekszem. Kivel egyeztessek az ügyben?
– John Devlinnel, a charlestoni rendőrkapitányságról. De felkértek egy bizonyos Ethan Shaw-t is törvényszéki orvosszakértőnek.
– Ethant ismerem. Máris hívom. De este mi is összefuthatnánk vacsorázni, legalább elmeséled, mi van veled mostanában. Azon kívül, hogy gyilkossági ügybe keveredtél.
Megbeszéltük a helyet, az időpontot, aztán letettük. Megkerültem az autóm, de Tom Gerrity addigra felszívódott.
83 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Néztem jobbra, néztem balra, de nem láttam sehol. Elindultam a temető felé. Félúton olyan érzésem támadt, hogy figyelnek.
Hátrasandítottam. Arra számítottam, hogy Gerrity követ, de nem volt ott senki. Minden mozdulatlan, csak a réti perje magjai keringtek a levegőben a fák előtt, mint a karácsonyi üveggömbben kavargó hópihék. Egy percig belefeledkezve néztem, aztán továbbmentem.
Néhány méter után elkapott ugyanaz az érzés.
Feszülten figyeltem, alaposan körülnéztem mindkét irányban. Jobboldalt a periférián észrevettem valamit, amitől felszökött a pulzusom.
Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, megfordultam. Ekkor megláttam valamit a fák között. Egy sötét alak lépett elő a fák közül. A sziluett távolodott tőlem, követtem a tekintetemmel, és amikor utolértem, az árnyalak felemelte és lassan felém fordította a fejét.
Megdermedt a levegő. Egy zsákmánya erejét felmérő vad tétovázik így. A levegőben kavargó perjemagok egy csapásra, akárha egy láthatatlan kasza suhintott volna közéjük, szétváltak és utat nyitottak előttem.
Akármi volt is az, úgy száguldott felém, mint egy tehervonat, és éppúgy tolta maga előtt a levegőt. Ilyen borzongató léghullámot még nem tapasztaltam. Lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanná dermedve álltam. Megbénított a rémálom.
Hóviharként kavargott a levegőben a nyárpihe. Jeges szél fújt a hajamba. Közeledett. Természetellenes nyirkosság ült a bőrömre, de én moccanni sem bírtam.
A szívem majd kiugrott a helyéről. Elöntött az adrenalin. Az ösvény felé fordultam és futásnak eredtem.
Nem hallottam semmit mögöttem, se dobogó lépteket, se visszacsattanó ágakat. Mégis: tudtam, hogy ott ólálkodik a háttérben, és tudtam, hogy sokáig úgysem menekülhetek előle, ez elől… a sötét lény elől. De csak futottam tovább.
A következő pillanatban kiléptem a rétről, és megláttam a nyomozót. Egyedül volt és felém tartott. Az ösztöneimre hallgattam, és egyenesen a karjaiba rohantam. Vitt a lendület, de Devlin könnyedén elkapott. És nem is esett nehezére.
Olyan meleg, olyan erős, olyan… emberi volt. Olyan jó érzés töltött el. Nem húztam ki magam az öleléséből – ellenkezőleg, még inkább hozzásimultam.
– Mi a baj?
Levegő után kapkodtam és remegtem.
AMANDA STEVENS 84
Szorosan átölelt. Jól éreztem, hogy van benne valami védelmező hajlam. Hagyta, hogy a mellkasára borulva megvigasztalódjam, majd hátrébb lépett, karnyújtásnyira eltartott magától és az arcomat fürkészte.
– Mondja, mi történt!
A félelem és a megrázkódtatás hatására gondolkodás nélkül belekezdtem:
– Láttam valamit az erdőszélen.
– Mit látott? Egy állat volt?
– Nem. Egy árny.
Egy lény. Egy árny a Mások közül.
Devlin döbbenten nézett rám.
– Meglátta valakinek az árnyékát? – hámozta ki a mondandómból.
Nem valakiét. Valamiét.
– Nem tudtam kivenni, mi volt az. Amikor utánam eredt, sarkon fordultam és elrohantam.
Megragadta a karom.
– Maga után eredt? Üldözte magát?
– Igen. Legalábbis… Igen.
– Arcot nem látott?
– Nem. Arcot nem.
– Valószínűleg egy egyetemista akarta magára ráhozni a frászt – pásztázta az erdőt mögöttem. – Odamegyek, megnézem.
– Devlin!
Magam sem tudom, mit akarhattam neki mondani, mert hirtelen valami fény jelent meg a vállán. A következő pillanatban, a beköszönő alkonyatban megjelentek az őt kísértő szellemek.
Devlin semmit sem talált az erdőben. Nem lepett meg: a fák között felsejlő alaknak nem volt akkora tömege, hogy akár egy lábnyomot is hagyjon, mégis erőt sugárzott. Sosem találkoztam még hasonló jelenséggel.
Abban a percben azonban más töltött el aggodalommal. Az én kocsim mellett álltunk, és Devlint odáig kísérték a szellemek: a fagyos jelenlétük annyira kimerített, hogy ügyelnem kellett rá, nehogy remegni kezdjek, mert azzal elárulnám magam.
A kislány Devlinhez húzódott, és a lábának támasztotta az állát, de az asszony szelleme ezúttal közelebb siklott. Nyugtalanított a merészsége, és megrémített a jeges tűzzel lobogó tekintete. Természetesen nem mértem végig tetőtől talpig, de jól láttam, hogy gyönyörű, egzotikus, fülledt szépség, akinek még holtában is van kisugárzása.
85 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Biztos, hogy jól van? – fürkészett a nyomozó.
Megfogta a karom, és mintha belém csapott volna a villám: szikrázott a levegő és minden idegszálam feltöltődött elektromossággal.
Az energiahullám a közelembe vonzotta az asszonyt. A Devlintől látott mozdulattal ő is megfogta a karom. A bőrömből még sütött a nap melege: az asszony körüllebegett, végigsimított a karomon, a melegséget ízlelgette. Éreztem, ahogy a hajamba fúrja az ujjait, ahogy a fülembe lehel, ahogy száját a nyakamhoz érinti – az érintése jéghideg suttogás volt, hidegebb már nem is lehetne. Ekkor jöttem rá, hogy nem pusztán a belőlem sugárzó testmeleg vonzza, hanem incselkedik is velem.
Az asszony mögöttem, a nyomozó előttem. Ennél hátborzongatóbb édes hármast elképzelni sem tudtam. Minden erőmet latba kellett vetnem, hogy ne reagáljak a kísértet cirógatására. A férfi mondott nekem valamit, de egy szót sem értettem, bár igyekeztem csak rá figyelni. Az arckifejezéséből ítélve fogalma sem volt a körülöttünk működő erőkről.
– Majdnem elfelejtettem – szólaltam meg, alig zihálva –, hogy találkoztam valakivel. Egy magánnyomozóval. Tom Gerrity a neve.
Minden megváltozott: a kísértetkéz megállt a hajamban, Devlin arca elkomorodott, az asszony szelleme a férfi mellé húzódott és a kislánnyal együtt beleolvadt a háttérbe, mintha a hirtelen a nyomozóban keletkező feszültség taszította volna el őket.
– Mit akart? – vetette oda hidegen.
Leküzdöttem a remegést.
– Hogy adjak át magának egy üzenetet.
– Miféle üzenetet?
Elhadartam mindent, amire a magánnyomozóval folytatott beszélgetésből emlékeztem. Devlin hallgatott, de tudtam, már Gerrity nevének puszta említésétől feszült lett.
– Azt mondta, szüksége van egy közvetítőre, lévén ő persona non grata a rendőrségen. Mégis, mit művelt?
Megrándult az álla.
– Régen zsaru volt. Az egyik eset balul sült el, és egy másik zsaru meghalt miatta.
Éreztem, hogy ezzel nincsen vége a történetnek, de azt is, hogy többet nem fogok belőle kiszedni. Ami nem is baj. Vége a napnak, ideje megszabadulni tőle is, meg a szellemeitől is, kiszabadulni Oak Grove-ból, elmenekülni az erdőből előbukkanó árny elől. Sok minden történt: haza
AMANDA STEVENS 86
akartam menni, hogy az én kis szentélyem biztonságában megpróbáljam megérteni ezt az egészet.
Elhajtottam. Útközben jöttem rá, hogy hiányzik a férfi érintése. Ridegen és reménytelenül mantráztam magamban apám intelmeit.
12
Temple-lel abban maradtunk, hogy a Rapture-be megyünk: a Meeting Streeten álló gyönyörű régi parókiaépületben fúziós konyhát vivő étterem működik. Hogy az épület vagy a föld, amin állt, volt-e megszentelve, nem tudom, de az biztos, hogy azon kevés helyek egyike volt – az egyébként templomokban bővelkedő Charlestonban –, ahol békét-nyugalmat találtam. Aznap éjjel ez jobban kellett, mint egy falat kenyér.
A temetőből hazahajtottam, letusoltam, átöltöztem, és igyekeztem kiverni a fejemből azt a fák közül előbukkanó árnyat, ahogy Devlint is – kísértetestül. Szerettem volna arra fogni, hogy túl élénk a fantáziám, aminek nyilván része volt a nap történéseiben, de órak alatt sem hevertem ki a megrázkódtatást. Gyerekkoromban nem ijedtem meg annyira, mint ma az ösvényen. Apám arra nevelt, hogy tartani kell a kísértetektől, de megtanított védekezni is ellenük. Most mégsem voltam biztos benne, hogy elég, ha betartom a szabályait.
Akármi is bukkant elő a fák közül, ilyet még nem láttam. Hidegebb, erősebb, éhesebb volt minden elképzelhető jelenésnél.
Apám intelmei rémülettel töltöttek el. Vajon mi köti össze a nyomozót kísértő szellemeket az újra felbukkanó idős férfi szellemével és most az árnyalakkal? És mindennek a tetejébe még ott az én bimbózó vonzalmam valakivel, akit kísértenek. Távol kell tartanom magam Devlintől, milyen egyszerű kimondani! Ha nem volt a közelemben, akkor is éreztem, hogy vonz.
Csak az étteremtől néhány utcányira tudtam parkolni. Loholtam a még mindig népes utcákon, és hátra-hátrasandítottam, egyrészt a túlvilági veszélyek miatt, másrészt, mert amíg a gyilkos szabadlábon mászkál, nem árt az óvatosság.
AMANDA STEVENS 88
A szél elállt, a hajam égnek állt, mintegy jelezve, hogy esett a légnyomás: a városra mozdulatlan várakozás telepedett. A vihar előtti baljós nyugalom.
Temple a bárpultnál várt. Meglepett, hogy a vacsorára elhozta Ethan Shaw-t is. Amúgy nem zavart, hiszen karizmatikus személyiség volt, akár az apja. Míg azonban Rupert inkább egy öregedő filmsztárra emlékeztetett, Ethan hétköznapi srác volt.
Az asztalhoz ülve rögtön kiderült, hogy Ethan és Temple még az egyetemről ismerik egymást: mindketten az Emersonra jártak. Hiába égtem a kíváncsiságtól, nem kérdezősködhettem sem Afton Delacourt haláláról, sem a Koporsó és Karom Rendjéről, mert a hírek szerint Rupertnek köze lehetett a gyilkossághoz. Majd ha kettesban maradunk Temple-lel! Kérdezgettem őket az Oak Grove-ban találtakkal kapcsolatban, aztán csöndben kortyolgattam a Cabernet Sauvignonomat és vártam, hogy beszámoljanak egymásnak.
Az asztalunk a boltíves ablak mellett állt. Kiláttam a kertre. A szökőkút mögött a sötét árnyékban egy szellem alakja várakozott.
Nem láttam sokat belőle: egy fiatalember – középiskolás lehetett, amikor meghalt, legalábbis egy bordó sportdzsekit viselt, a mellrészén és az ujján egy arany W emblémával. Mokányvolt, nyaka, vonásai akár egy bikáé. Szétvetett lábbal állt, a karját úgy lógatta, akár egy gorilla. Erőszakosnak tűnt. Ha egy fiatal, főleg ha egy gyerek szellemét láttam, az mindig mélyen megérintett, de vele más volt a helyzet. Volt benne valami viszolyogtató – mármint azon túl, hogy halott – és félelmetes. Mert függetlenül attól, ki hogyan élt, a haláluk után finom és légies volt a szellemük – a srác megtestesülésében azonban semmi szépséget vagy finomságot nem találtam. Sötétségbe burkolózott, és gyűlöletet árasztott. Nem szívesen néztem rá.
Mintha mi sem történt volna, a számhoz emeltem a poharam, és elfordítottam a fejem az ablaktól. Lehet, hogy valakit az étteremben kísért?
Temple addig csűrte-csavarta a szót, amíg ki nem kötöttünk a kedvenc beszédtémájánál: a munkájánál. Csinos volt fehér batiszttunikájában és farmerében, amit egy bohém gyöngysorral dobott fel. Nagyon jól állt neki.
– Két év alatt sem találtam senkit, aki Amelia helyére léphetne! – panaszolta Ethannek. – Aprólékos, precíz, az agyamra ment. Egyszer arrébb költöztettünk egy temetőt, és az utolsó kagylóig mindenről másolatot készítettünk. Akkor majd megőrültem tőle, most bezzeg visszasírom, sőt, kettőt is elfogadnék belőle!
– Te hízelgő – jegyeztem meg.
89 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Ez így van! A rád jellemző lelkiismeretesség kihalt.
– Engem így neveltek.
– Az biztos! – nevetett.
– Apám mondta, hogy te nyerted az Oak Grove-i melót. Gratulálok! – emelte a poharát Ethan.
– Köszönöm! Dr. Shaw honnan tud a szerződésemről? Azt hittem, addig titokban tartják, amíg el nem készülünk.
– Benne van a bizottságban, amelyik rábólintott a projektre.
– Az más! Jólesik ám, hogy bízik bennem, de ha villámgyorsan nem tudok valami eredményt felmutatni, attól tartok, nem sokáig veszik igénybe a szolgálataimat.
– Nem miattad csúszik a meló, ezt a bizottság is tudja.
– A bizottság lehet, de dr. Ashby is?
– Camille Ashby? – horkant fel Temple.
– Honnan ismered te dr. Ashbyt? – néztem rá.
– Ő is az Emersonra járt – homályosított fel Ethan.
– A szobatársam volt – törölte piros rúzsát Temple a szalvétába. –Jóban is voltunk egészen addig, amíg ki nem akart nyírni.
– Mi van?
– Komolyan. – Temple vállat vont. Egy gyilkossági kísérlet neki meg sem kottyan? – Egyik éjjel arra ébredtem, hogy Camille egy ollót tart fölém, és biztosan nem barkácsolni készült.
– Eszem megáll! Miért akart volna kinyírni téged?
Temple nem szokott túlozni, pláne ilyesmit kitalálni, ezzel a gyanúsítgatással azonban elvetette a sulykot. Sok mindenkiről el tudom képzelni, hogy ollóval támad valakire, de Camille Ashby az utolsó a sorban. Már csak azért is, mert ki nem állhatja a felfordulást!
Temple szeme csillogott a gyertyafényben.
– Pirongató történet. Elmondjam?
– Feltétlenül! – helyeselt Ethan, és rám vigyorgott.
Temple boldogan belevágott.
– Szóval: harmadévesek voltunk. Már ismertük egymást másodévről, jártunk együtt szemináriumokra, de rajtunk kívül álló okokból úgy alakult, hogy azonos pályára kerültünk. Egy csomó közös dolog volt bennünk, az önkifejezés szabadsága vagy a kísérletező kedv, nemcsak társasági, hanem szexuális téren is.
– Rögtön izgalmas lett a sztori! – lelkesedett Ethan.
AMANDA STEVENS 90
– Ne éld bele magad! Mint kiderült, Camille korántsem volt olyan szabadelvű, mint amilyennek mutatta magát. Rivalizáló, féltékeny és bosszúálló h.p. volt. Komolyan vette a lumpolást és…
– Lassan a testtel! – Ethan gondterhelt arcot vágott. – Ti lumpoltatok? Nem kéne átugorni a legizgalmasabb részleteket!
– Van képzelőerőd, használd! – vágott vissza Temple. – Szóval, egyik éjjel felszedtem egy srácot, Camille rajtakapott, és csúnya vége lett. Összetörte a számítógépem, csíkokra szaggatta a ruháim, és ordas hazugságokat terjesztett rólam. Én próbáltam menteni a barátságunkat, de az ollós eset után elhúztam a csíkot. Nem láttam évek óta, de nehezen tudom elképzelni róla, hogy sokat változott.
– Még mindig elég kattant – helyeselt Ethan.
– Elég fárasztó lehet – emelte fel a poharat Temple – egész életében valaki másnak mutatni magát! Idővel minden titok borzalmas teherré válik.
Az apámat meg az engem nyomasztó titkokra gondoltam, és elszomorodtam.
– De miért kellene titkolnia a szexuális hajlamait? – kérdeztem naivan. – Ugyan ki a csudát érdekel épp az ő élete?
– Hagyjuk már a hurráoptimizmust! Lehet, hogy az Emerson bölcsészkara liberális szellemiségűnek tűnik, de attól még az öregdiákok meg az egyetemi tanács tök konzervatív! Camille családjáról, pláne az apjáról nem is beszélve! Az öreget megütné a lapos guta, ha Camille előállna a farbával. Ami ugyan nem lenne baj… – sziszegte Temple, mint egy mérges kígyó.
Ahogy elnéztem Camille-t és Devlint a temetőben, én bizony romantikus viszonyra gyanakodtam, bár ezek szerint nem a megfelelő következtetést vontam le. Nem tehetek róla, de megkönnyebbültem.
Eszembe jutott, ahogy karon fogott, ahogy a kísértete cirógatott, és ahogy kirázott a hideg. Az a temetői incidens ezer meg egy okból rettenetesen felkavart. A nyomozó a lehető legelérhetetlenebb volt számomra. Akkor sem lehetne sokkal rosszabb a helyzet, ha ő maga is kísértet lenne. Mégsem tudtam kiverni a fejemből.
Elhallgattunk, mert megérkezett az első fogás. Rákleves Ethannek és Temple-nek, céklás rukkolasaláta nekem. Ahogy a pincér elment, újra megláttam a kísértetet. A tekintetünk összeakadt, fagyos pillantásától kirázott a hideg. Devlinnel való találkozásaimmal ellentétben most ura voltam a helyzetnek. Üvegcsörömpölésre riadtam.
91 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Először azt hittem, a kísértet betörte az ablakot, de aztán rájöttem, hogy a mi asztalunkon tört össze valami. Temple pohara nekiütődött a leveses tálkának és összetörött. Rémülten néztem az ujján lecsorgó bíbor csíkot.
– Temple! A kezed!
– Semmi. Csak bor! Látod? – itatta fel a szalvétával. – Fogalmam sincs, mi volt ez. Az üveg egyszer csak… szétmállott.
Ethan felugrott és odarohant hozzá.
– Biztos? Mutasd!
– Nem vágta el a kezem! – tolta hátra a székét. – Megyek, rendbe szedem magam! Ti egyetek!
Még fel sem állt, a pincérek máris feltűnés nélkül feltörölték a kiömlött bort, és összesöpörték az üvegszilánkokat. Tényleg csak a közvetlen közelünkben ülők észlelhették a történteket. Másik poharat hoztak, bort töltöttek. Ismét kilestem az ablakon. Lassan leszállt a köd. Figyeltem az asztalokon pislákoló gyertyákat, és azon merengtem, vajon a szellem hova tűnt.
Aztán az egyik asztaltól egy férfi Ethanhez lépett. A kollégája lehetett, így nem is figyeltem, miről beszélnek, amíg meg nem hallottam a nevemet. Erre már felkaptam a fejem.
– Elnézést! Elkalandoztam!
– Nem is tudom, ti ismeritek egymást? Danielt Dél-Karolinában az egyik legismertebb történésznek tartják.
– Már aki.
Mosolyában vágyakozás és kishitűség.
– Daniel Meakin vagyok.
– Amelia Gray.
– Ha valamire kíváncsi vagy Charlestonnal kapcsolatban, fordulj Danielhez!
– Ezt megjegyzem!
– Amelia is, mondhatjuk, a történelmet kutatja: temetőket restaurál.
– Nahát! Ez aztán érdekes!
Meakin jobbjával a bal kézfejét fogta: nagyon is tudatos gesztus volt, amellyel mintha a keze remegését akarta volna kontrollálni.
– Imádom a temetőket! A holtaktól annyi mindent lehet tanulni!
Devlin szó szerint ugyanezt mondta, csak más kontextusban.
– Akkor biztos annak is örülsz, hogy a bizottság Ameliát bízta meg az Oak Grove-i temető rendbetételével – Ethan bűnbánó pillantást vetett
AMANDA STEVENS 92
rám. – Elnézést, ha inkább zsákbamacskát árultál volna. De a történtek fényében nem hiszem, hogy ez számít!
Meakin madárarca elkomorult.
– El tudom képzelni, milyen félelmetes lehet ez a munka.
– Borzalmas – helyeselt Ethan. Egymásra néztek.
– Amikor a holttestet megtalálták, akkor már a temetőben dolgozott?
– Csak néhány napja. Épp nekiálltam fotózni.
– Milyen szégyen! – csóválta Meakin a fejét. – Remélem, mielőbb hozzá tud kezdeni a restauráláshoz, és a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba. Akármit jelentsen is ez – jegyezte meg ironikus mosollyal. – Az Oak Grove már hosszú ideje folt volt az Emerson megítélésén. Elképzelésem sincs, hogyan hagyhatták annyi évig ebben az állapotban rohadni! Nem volt rá pénz, gondolom.
– Előfordul az ilyesmi. A temetők karbantartása költséges, és vannak fontosabb dolgok is. Ha egy elhagyott temetőt bezárnak, hamar megfeledkeznek róla.
– De most majd maga életre kelti! – mosolygott rám. Apró fogai ragyogtak a gyertyafényben. – Azt tudja, hogy az Oak Grove igazából két temető? A régebbi parcellában számos történeti érdekesség található, többek között a Bighamek által faragott sírkövek.
– Engem a Bedford-mauzóleum nyűgözött le teljesen. De nem sok mindent találtam a történetéről.
– Ja, a Bedford! – morfondírozott, és megint Ethanre pislantott. – Nagy kedvem lenne még beszélgetni róla, de Ethan mindjárt elalszik.
– Majd máskor, jó?
– Örömmel! A bölcsészkar második emeletén van az irodám. Nézzen be, ha arra jár!
– Köszönöm! Szaván fogom!
– Remélem is! Addig is… jó étvágyat! – lépett hátra, és futott bele az érkező Temple-be.
– Daniel!
– Temple!
Váltottak még néhány szót, aztán Temple az asztalhoz ült és vállat vont.
– Fura alak!
– Daniel? Nem rossz gyerek! – vélte Ethan. – Csak egy kicsit korlátolt.
– Kiráz tőle a hideg. Nem bízom senkiben, aki ennyire sápadt, hacsak nem halott. – Temple kirázta az új szalvétáját. – Azt tudod, hogy öngyilkos akart lenni?
93 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Hogy? Ugyan! Nem az a fajta! – torkolta le Ethan Temple-t. – Honnan veszed?
– A minap láttam kijönni a bioszlaborból. A mandzsettáját igazgatta. Nem vetted észre, hogy nyáron is mindig hosszú ujjú inget hord? De mindegy, mert láttam a heget – az ölébe terítette a szalvétát. – Ami azt illeti, lehetnék megértőbb is szegénnyel. Végül is egyikünk sem fut százzal. Se te, se én, se Camille, se Daniel. Talán az Emerson levegője teszi.
– Mondasz valamit! – csillogott Ethan szeme. – Akkor Amelia az egyetlen normális ember az asztalnál!
Ha ő mondja!
– Apropó – vette át a szót Temple. – Az ott nem John Devlin?
– Hol? – fordultam meg, de az arcomról egyből lelohadt a mosoly.
– Jaj, ne mutasd már ennyire! – gúnyolódott Temple. – Ott! A sarokban.
Devlin egyedül ült egy félreeső asztalnál. Ha más ül oda, észrevétlen marad, de a nyomozó nem az a típus. Az étterem túlsó sarkából is mágnesként vonzott. Rajta felejtettem a szemem…
– Honnan ismered te Devlint? – fordultam Temple-hez. – Tudod mit, el ne mondd! Biztos viharos viszony fűzött hozzá az Emersonon – tréfálkoztam, de komolyan gondoltam.
– De szép is lenne! – válaszolt sokatmondó mosollyal. – Ha Devlin az Emersonra járt is, nem ugyanazokban a körökben forogtunk. A nevére sem emlékeztem volna, ha nem mesélsz róla az este, de most, hogy látom, beugrott az arca. Néhány éve összefutottunk itt, Charlestonban is. Engem egy építési területen talált tárgyhoz hívtak, s ő és a társa volt megbízva a nyomozással. Fiatal volt, akkor nevezték ki nyomozóvá. A tapasztaltabb zsaruk azzal ugratták, hogy a gyilkosság csak néhány fog meg egy csontváz. Nem volt bennük semmi rossz szándék. Aztán betoppant egy fiatal nő – később megtudtam, hogy Devlin felesége –, és felkavarta a levegőt. Nem tudom, hogy mondjam. Mintha megigézett volna mindannyiunkat. Teljesen lenyűgözött minket, ő meg úgy lefetyelte be a figyelmet, mint kiscica a tejet.
Előredőlve hallgattam, nehogy hátranézzek megint a férfira, és némán sürgettem Temple-t, hogy meséljen tovább. Feleslegesen: Temple-t nem lehetett leállítani.
– Devlin odalépett a feleségéhez. Hogy a nő honnan tudta, hol keresse, fogalmam sincsen, és amíg ott volt, én sem tudtam levenni róla a szemem. – Temple az arany nyakláncát babrálta. – Komolyan mondom, ilyen
AMANDA STEVENS 94
ragyogó párt még nem láttam. Még egy parázs vita során is majd felfalta a nőt a szemével. A testük akaratlanul is úgy feszült egymásnak, mintha soha semmi, idő, távolság, vagy a halál sem tudná elszakítani őket egymástól.
Egyre hevesebben vert a szívem, és éreztem, hogy a tarkómat is elönti a forróság. Hiába próbáltam ellenállni a kísértésnek, csak hátrafordultam, s pillantásom a nyomozó tekintetébe ütközött.
13
– Mariamának hívták – jegyezte meg halkan Ethan. Temple-lel egymásra néztünk. Felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett Ethanre:
– Milyen furcsa név! És feltűnt ám, hogy múlt időt használsz!
Ethan bólintott, de nem adott magyarázatot.
– Apám ismerte Mariamáékat, és ő hívta a lányt az Emersonra is. Nagyon okos volt, de nehezére esett a személyes meggyőződését a tudománnyal összeegyeztetni.
– Miféle személyes meggyőződését? – firtatta Temple.
– Babona és vallásosság keveréke. Metodista vallás, és boszorkányság némi vudu-misztikával. Az ősei a dél-karolinai kreol nyelvet, a gullah-t beszélő feketék voltak.
– Akkor azért volt olyan gyönyörű a bőre és a haja! – állapította meg Temple.
Nem nagyon ismertem a Floridától Georgia államon át Dél-Karolináig ívelő part menti szigetlánc fekete lakosságának történelmét, de azt tudtam, hogy a nyugat-afrikai rizstermelő vidékekről hurcolták be őket rabszolgának, és hogy még néhány évtizeddel ezelőtt is a dél-karolinai és a georgiai csoportjaik olyan társadalmi elszigeteltségben éltek, hogy a szóhasználatuk, a neveik és a dalaik is közvetlenül Sierra Leone-i jegyeket mutattak. A boszorkányság is Afrikában gyökerezett.
– Érdekes, hogy pont egy rendőrnyomozóval kötötte össze az életét! – jegyezte meg Temple. – Ezt nevezem kulturális különbségnek!
– Hát még ha tudnád, Devlin honnan származik! Osi charlestoni család sarja, akárcsak Camille Ashby. Az ilyen emberek nem választanak leszbikus szeretőt, sem kreol feleséget. De John nem tartotta sokra a hagyományt. Már azelőtt ő lett a fekete bárány a családban, hogy Mariama felbukkant az életében.
AMANDA STEVENS 96
– Na, mesélj! – hajolt előre Temple, a tenyerébe támasztva az állát.
– Hogy mereszted a szemed! Közel sem olyan botrányos történet, mint amiket te szoktál produkálni.
– Kár!
Ethan vigyorgott.
– John kiszállt a családi ügyvédi irodából és beállt a rendőrséghez. A két terület látszólag nem áll messze egymástól, de az ő családjában ez összeegyeztethetetlen volt a hagyománynyal és a vele szemben támasztott elvárásokkal. Szerintem a nagyapja azóta nem állt szóba vele, mióta John kikerült a rendőrakadémiáról.
Temple hátradőlt.
– Mégis, honnan ismered ilyen jól? Talán a barátod?
– Az – mosolygott Ethan a pohár széle fölött. – És ne feledd, Charlestonban vagyunk: mindenki ismer mindenkit!
Hallgattam. Tiszteletlen dolognak találtam ilyen részletességgel kibeszélni Devlin magánéletét. Ugyan messze ült tőlünk, és elég nagy zsivaj volt az étteremben, így tudtam, hogy nem hall minket, mégis kényelmetlenül érintett ez a beszélgetés. Bezzeg Temple-nek és Ethannek nem voltak skrupulusai. A két pletykafészek!
– És mi lett a feleségével? – kíváncsiskodott Temple.
– Borzalmas baleset volt – borult el Ethan tekintete. – Átszakította a korlátot a kocsijával és a folyóba zuhant. Nem tudott kimenekülni a kocsiból, és ott fulladt.
Eszembe jutottak a Devlint kísértő szellemek.
– Egyedül volt? – magam is meglepődtem, hogy megkérdezem.
– Nem. Szörnyű, de a négyéves kislányuk is vele volt. John majd beledöglött. Egy fél évre eltűnt. Senki nem tudta, hova ment, de az a pletyka járta, hogy bevonult valami magánklinikára.
– El ne higgy már minden szóbeszédet! De ez valóban érdekes fordulat.
A levegő megtelt elektromossággal. Szerettem volna hinni, hogy csak képzelem, de tudtam, hogy a nyomozót kísértő szellemek jelen vannak. Vagy a kertben csatlakoztak a másik szellemhez és ott várják, hogy a gazdájuk végre átlépje az őket elválasztó határt.
Rám is ez vár, ha nem vigyázok.
Hátralöktem a székem. Felálltam.
– Ne haragudjatok. Ki kell mennem.
97 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Átvágtam a zsúfolt éttermen, útközben egy pillanatra megálltam, és Devlinre pillantottam. A mosdóban hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és megvizsgáltam magamat a tükörben.
Teljesen rá vagyok kattanva Devlinre, ez így nem mehet tovább! Veszélybe sodrom magam, még nem késő kiszállni! Megálljt kell ennek parancsolnom! Visszahúzódom a szentélyembe, majdcsak felszívódik a szellemeivel együtt! Csak egy kis józan belátás meg egy nagy adag akaraterő kérdése az egész! Normális esetben egyikből sem szenvedtem hiányt.
Szárazra törölgettem az arcomat, kihúztam magam, és kiléptem a mosdóból.
A mosdóhoz vezető beugróban ő várt. Ha vissza akarok menni az asztalhoz, muszáj lesz elmennem mellette.
Töprengtem, majd megállás nélkül folytattam az utam.
A vállát a falnak támasztotta, karba tett kézzel állt és nézett. Ilyen sötét, mágikus pillantást még sosem láttam. Devlin egy varázsló! Fenséges és megbabonázó!
Abban a pillanatban rájöttem, hogy mindegy, mit teszek, a körülmények miatt a nyomozó és az én sorsom menthetetlenül összefonódott. Ha a gyilkost csak a sírkövekben rejlő szimbolika leplezheti le, nagy valószínűséggel rajtam kívül más nem tudja megfejteni a titkot. A férfinak szüksége van rám. Ez a tudat a kelleténél jobban lelkesített.
A beugró elég szűkös volt. Valaki meglökött, és a következő másodpercben a nyomozó karjai közé estem. A pillanat törtrésze alatt beszippantottam a kölnije illatát, és megcsapott whisky-illatú lehelete. És még valami. Egy csipetnyi, csak rá jellemző mósuszillat.
Arcunk, ajkunk majdnem összeért. Egy pillanatig azt hittem, megcsókol. El is merengtem, hogy fogadnám: már a gondolattól is elállt a lélegzetem. Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy a száját a szájamra szorítja. Hogy a nyakamra teszi a kezét. Egész testemben megborzongtam. Kinyitottam a szemem, de ő még mindig ott állt, mozdulatlanul. Csak képzeltem az egészet. Nem tudtam, hogy a rajtam keresztülfutó érzés a megkönnyebbülésé-e vagy a keserű csalódásé.
Összerezzentem. Hátrébb léptem: távolabb tőle, és távolabb a képzelgésemtől. A szeme mágnesként követett. Az az érzésem támadt, hogy mindegy, hova megyek, vagy mit csinálok, Devlin nem veszi le rólam a szemét.
– Azt hittem, csak futólag ismeri Ethan Shaw-t – jegyezte meg ridegen.
A hangszíne hideg zuhany a forró gondolataimra!
AMANDA STEVENS 98
– Hogy csak az apja révén találkoztak, futólag. Nem ezt mondta?
– De…
– Most meg együtt vacsoráznak.
– Talán tilos Ethan Shaw-val vacsoráznom? – vontam fel a szemöldököm. – Bár nem tartozik magára, de Temple hívta meg. Mint kiderült, régi barátok.
– Jó tudni. Legalább nem veszünk össze a holttesten.
– Legalább…
Milyen különös egy találkozás! Milyen kényelmetlen egy beszélgetés! Ha nem ismerném, azt hihetném, féltékeny. Ami arra utalna, hogy… Félbehagytam a gondolatot. Tilos! A mai nap után pláne. Ma minden, amitől apám óva intett, bekövetkezett. Kinyílt egy ajtó, és valami borzalmas dolog történt. Nagy ívben kerülnöm kell a férfit és az őt kísértő szellemeket, hiszen az ajtó már így is résnyire nyílt!
Mindennek ellenére annyira vonzott, annyira elvarázsolt, olyan hatással volt rám, hogy képtelen voltam elszakadni tőle. A boltíves beugróba beszűrődött a zene. A sötét, nehéz ritmus valami primitív ösztönt hívott elő bennem. Valamit, amit addig nem éreztem.
A nyomozó arcát fürkésztem. Nem is sejtette, mi megy végbe bennem, milyen csata dúl a lelkemben. Nem is sejtette, hogy bizony elrabolta a lelkem nyugalmát.
Sötét pillantásába merültem, reszkettem, míg össze nem szedtem az erőm és kiszabadítottam magam.
– Várnak.
Mire utat nyitott, hogy elférjek mellette, de én nem mozdultam. Saját gyengeségem tartott vissza.
Temple lépett oda hozzánk.
– Hát itt vagy! – ragadott karon. – Már attól féltünk, faképnél hagytál bennünket! – kérdőn nézett rám, majd Devlin felé fordult és bemutatkozott:
– Temple Lee! Egyszer régen már találkoztunk, de biztos nem emlékszik rám.
A nyomozó semmitmondó mosolyából arra következtettem, nem tudja hova tenni Temple-t, és ennek valamiért örültem.
– Örvendek, hogy összefutottunk. Megkaptam az üzenetét. Még nem tűztük ki az exhumálás időpontját, de amint igen, értesítem.
– Köszönöm! – Temple belém karolt. – Várnak minket. Szegény Ethan még azt hiszi, faképnél hagytuk!
99 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Egyetértően bólogattam. Megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy Temple átvette az irányítást.
– De látom, egyedül van. Van kedve csatlakozni hozzánk?
Elállt a szívverésem. Ugye, visszautasítja az invitálást, reménykedtem. Nem voltam felkészülve arra, hogy fesztelen eltereferéljek a társaságában.
– Köszönöm, de sajnos ma nem lennék jó társaság. Túl sok minden jár az eszemben.
Rám nézett és végigmért, mondhatni felbecsült; remegve, de látszólag mozdulatlanul tűrtem. A fülemben csengtek Temple szavai: „majd felfalta a szemével. A testük akaratlanul is úgy feszült egymásnak, mintha soha semmi, idő, távolság, vagy a halál sem tudná elszakítani őket egymástól.”
Később Ethan hazament, de mi Temple-lel leálltunk az étterem előtt diskurálni. Szemerkélt az eső, de egyikünket sem zavarta a nyirkos idő. A falnak vetett háttal az ég felé fordítottuk az arcunkat.
– Imádom az eső illatát! – szippantotta be Temple. – Olyan friss és tiszta, és mindig virágillatot hoz. Az én szememben ez a legmenőbb város egész Délen. Ha New Orleans az éjfél városa, akkor Charleston az alkonyaié. Minden puha, ködös és édes illatú.
– Milyen romantikus lélek vagy! – cukkoltam.
– Csak a gyengébb pillanataimban. Vagy ha túl sokat iszom.
– Temple! Kérdezhetek valamit?
– Hm? – másutt járt az esze.
– Te akkor jártál az Emersonra, amikor Afton Delacourtot meggyilkolták?
Lassan nyitotta ki a szemét.
– Honnan tudsz te Afton Delacourtról?
– Az ő holttestét találták meg Oak Grove-ban, igaz?
– Ki mondta? Ki beszélt neked Afton Delacourtól? – kérdezte keményen, ellentmondást nem tűrő hangon. Mi a csuda!
– Rengeteget kutattam, mielőtt nekiálltam a temető rendbetételének, nem emlékszel?
Nem győztem meg.
– Mire vagy kíváncsi?
– Hallottam, hogy Rupert Shaw-t is kihallgatták. Szerinted lehetséges, hogy köze volt a gyilkossághoz?
– Ki van zárva! Shaw egyik ellenlábasa mozgatta a háttérben a szálakat. Szándékosan sározták be, és majdnem sikerült is tönkretenniük. Ki akarták rúgni az Emersonról, ezt tudtad?
AMANDA STEVENS 100
– Nem lehetett könnyű időszak sem neki, sem Ethannek.
– Egyikünknek sem volt könnyű. A campuson mindenki tiszta ideg volt. Azt gondoltuk, a gyilkos közöttünk jár.
Temple az órájára pillantott. A homlokát ráncolta.
– Ismertél olyat, aki a Koporsó és Karom Rendjéhez tartozott?
– Mi ez? Inkvizíció? Mit akarsz ezekkel a kérdésekkel? Ezer éve történt.
– Először is csak tizenöt, másodszor további két holttest került elő ugyanabban a temetőben. Kettőre még rá lehet fogni, hogy véletlen, de három, az már rendszer.
– Jézusom, Amelia! Rám akarod hozni a frászt? Nem beszélhetnénk valami másról, mielőtt magányosan ágyba bújok? Rémálmaim lesznek!
– Miről akarsz beszélgetni?
– Nem is tudom. Mondjuk, a nyomozóról?
Már a nevének említésére is felszökött a pulzusom.
– Mi van vele?
– Nekem ne add az ártatlant! Láttam, hogy néz rád! És te rá! Mi van köztetek?
– Semmi. Alig ismerem.
– Talán te helyrehozhatnád a dolgokat. Nem is olyan rossz! Egy ilyen pasival megfoghatod az isten lábát!
– Mire célzol?
– Túl sok időt töltesz a holtakkal.
– Bagoly mondja?
– Lehet, csakhogy én tudom, hol találjak örömet. Te viszont mindig elóvatoskodod a dolgot. Felejtsd el a temetőt, és lazulj el! Időnként nem árt egy kis veszély!
– Szerinted Devlin veszélyes?
– Miért, szerinted nem?
– Nem is ismerem.
– Ez nem igaz. Egy csomó érdekes dolgot derítettünk ki róla ma este. Hogy tehetős családból származik. De szakított velük. Hogy egy egzotikus nőt vett feleségül, aki tragikus körülmények között meghalt, és hogy emiatt Devlin talán idegszanatóriumba is került, de ez nem biztos. A pasi veszélyes. Izgalmas, meg kell hagyni, de veszélyes. Pláne, hogy én akcióban is láttam!
– Arra célzol, amikor a feleségével láttad?
101 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Az valóban látványos volt! Nem vagyok kukkoló, de akkor ott mintha belestem volna a hálószobájukba, legalábbis Mariama hálószobájába. Domináns, kirobbanó, féktelen.
Felgyorsult a szívverésem.
– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy érdekel.
– Mert eddig csak málészájúakkal jártál.
Azért sem húzom fel magam!
– Nevezzük őket csendeseknek, jó?!
– Biztonsági játékosokkal. Épp ideje, hogy szélesítsd a látóköröd!
Igyekeztem közömbös maradni, de vitathatatlan, hogy Temple-nek sikerült beindítania a fantáziám. Hanyagul a falnak támasztotta a fejét.
– Mariama! Már a nevétől is kiráz a hideg! Látom magam előtt, ahogy a férfi sötéten, haragosan elé áll, de Mariama kéjes daccal visszautasítja – sóhajtott csukott szemmel Temple. – Aznap fújt a szél. Belekapott a szoknyájába, és a könnyű selymet a testére simította, kilátszott a combja, a… El tudom képzelni!
Hirtelen eszembe jutott, hogy vajon hol lehet most Devlin: otthon ül egyedül, vagy tervezett még valamit ma estére?
– El tudod képzelni, milyen intenzitás törne elő belőle az évek óta tartó önmegtartóztatás után?
– Honnan veszed, hogy megtartóztatta magát? – néztem Temple-re. – Kötve hiszem, hogy a felesége halála óta nem volt senkije.
– Jaj, ne rontsd már el a játékot! Csak fantáziálok!
– Tessék?
– Hadd képzeljem már bele magam!
– Tőlem! Csak engem hagyj ki belőle!
– Ne félj semmit! Nem vagy az esetem! Túl kispolgári vagy, túl visszafogott! Habár… – hízelgett – mindig is éreztem, hogy a vaníliaillat mögött valami más is rejtőzhet. Ami ha jó kezekbe kerül…
– Hagyd már abba!
Igazad van. Rá se ránts! A bortól szerelmes hangulatba kerültem. Szerelmeskedhetnékem támadt. De zárjuk le a témát! Cserébe ígérj meg nekem valamit!
– Még meggondolom. Veled ellentétben én egy hidegfejű, józan ember vagyok.
Temple homlokán függőleges ránc jelent meg, miközben a karomra tette a kezét. Aggódott.
AMANDA STEVENS 102
– Legyél óvatos ezzel a pasival! Flörtölj vele, feküdj le vele, csinálj vele, amit csak akarsz – de legyél óvatos!
– Mire célzol?
– Van benne valami… Nem tudom, hogy mondjam. Ismerem ezt a típust. A felszínen visszafogott, van önuralma, de a megfelelő körülmények között… a megfelelő nővel… – elhallgatott és rám nézett. – Érted, mire célzok?
– Nem.
– Egy olyan nő, mint amilyen Mariama volt, tudja, melyik gombot kell megnyomni rajta. És minden tőle telhetőt megtenne, hogy Devlin elveszítse az önuralmát, mert erre bukik, ez ad neki erőt. De veled…
– Mi van velem?
– Magad mondtad. A biztonsági játékosokra buksz. Ez a pasi minden, csak nem biztonságos. Nem hozzád való.
– Az előbb még azt mondtad, ő kell nekem.
– Egy futó kalandnak. De nem összekötni vele az életed. Ethan viszont illene hozzád.
– Ethan? Ez meg hogy jutott az eszedbe?
– Csak példának hoztam fel. Olyan férfi kell neked, aki…
– Csak azt ne, hogy aki vigyáz rám. Arra vágyom a legkevésbé!
– Valaki, aki a te érdekedet tartja szem előtt. És az nem John Devlin.
– Honnan tudod?
– Lehet, hogy a nőket sem vetem meg, de ismerem a férfiakat. És most nem tévedek. Rengeteg szívfájdalomtól kímélheted meg magad!
14
Amikor éjjel hazaértem, első utam a dolgozószobámba vezetett: fogtam a laptopom, leültem a díványra, mert utána akartam nézni egy-két dolognak az interneten. A kutatás hozzátartozott a munkámhoz, és ha elég idő jutott rá, nagyjából mindent meg is találtam a neten, amire kíváncsi voltam. De aznap éjjel hiába kutattam elszántan Afton Delacourt után, sem az életéről, sem a haláláról nem tudtam semmit előásni. Ezek szerint igaza lehetett Devlinnek, hogy a médiában ez az ügy egy fekete lyuk. Mintha a gyilkosság után az egész életét is kitörölték volna.
Rupert Shaw-ra ez már nem állt. A guglizás egy sor linket dobott ki, amelyek többnyire a Charlestoni Parapszichológiai Intézetben végzett munkájához kapcsolódtak. Zömmel kedvezően írtak róla a cikkekben, tudományos munkásságát emelték ki, és csak futólag említették, hogy különc természetéből adódóan vonzódik a paranormális jelenségekhez. Ez egybevágott a róla alkotott képpel.
Az egyik helyi szellemvadász-weblapon találtam egy video-interjút, melyből egy újdonságot is sikerült kimazsoláznom. A kísértetházaktól kezdve a halálközeli élményekig az égvilágon mindenről szó esett benne, de a végén felfigyeltem egy elejtett megjegyzésre. A kérdező megdicsérte dr. Shaw jobb keze kisujján viselt gyűrűjét. Már a legelső találkozásunkkor is feltűnt nekem az ónixköves ezüstgyűrű a kőbe vésett finom mintával. Dr. Shaw nekem azt mondta, családi örökség, de az interjúban azt állította, hogy egy kollégájától kapta ajándékba. Előfordulhat persze, hogy két különböző gyűrűről van szó, de nem tartottam valószínűnek. Hát, ez nem éppen említésre méltó adat.
Előretekertem.
A Yale Egyetemen működő hírhedt Koponya és Csontok Társaságához hasonlóan a Koporsó és Karom Rendjét is a tizenkilencedik század elején
AMANDA STEVENS 104
alapították, és a dél-karolinai nagyhatalmú elit számos képviselője a tagja volt. 1986-ban feloldották a nőkre vonatkozó tilalmat, és ettől az évtől kezdve évenként két harmadéves hallgatólányt is felvettek a rendbe. Találtam utalásokat obskúrus jelképekre, számmisztikára, titkos helyekre, tiltott beavatási szertartásokra, de egy árva szót sem Afton Delacourt megöléséről. A szervezet hanyatlását is csak futólag említették.
Ekkor Hannah Fischer nevére kerestem rá: több tucat találat jött fel, de csak egy volt köthető Charleston környékéhez. Ez a Hannah Fischer nemrégiben ünnepelte tizenkilencedik születésnapját.
Amikor Tom Gerrity nevét kiejtettem Devlin előtt, az a határozott érzésem támadt, hogy ők ketten ki nem állhatják egymást. Mehetnékem volt a temetőből, így nem forszíroztam a kérdést, pedig most milyen jól jönne, ha sikerült volna kiszednem belőle valamit!
A monitort néztem, a klaviatúra fölött megállt az ujjam a levegőben. Már csak egy személyre kellett rákeresnem:
Mariama Devlin.
Bűntudat lett úrra rajtam, ahogy begépeltem a nevét, és kicsit meg is ijedtem: hiába tudnám megmagyarázni, miért érdekelt, mégiscsak a férfi magánügyébe ütöttem bele az orromat, és semmivel sem voltam különb Ethannél vagy Temple-nél, hiszen éppoly mohón és éppolyan örömmel szedtem ízekre a nyomozó életét, mint az a két dögkeselyű az étteremben. Az, hogy nem szívesen tettem, nem mentség.
Először egy újságcikkre bukkantam, a balesetről szólt, és egyezett azzal, amit Ethan mondott. Ethan ugyan nem említette, hogy mielőtt a kocsi a vízbe csapódott, Mariama a segélyhívót tárcsázta. Még akkor is, ha tudta, a mentőcsapat nem érhet oda időben: sem magát, sem a négyéves kislányát nem tudta kiszabadítani a biztonsági övből.
A széktámlára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Nem kellett különösebben megerőltetni a fantáziámat, hogy elképzeljem a hátborzongató jelenetet. Legelőször is a tompa puffanást, az eltörő csontok hangját. A szélvédőt beborító sáros folyó vizét. Ahogy a kocsi lassan előredől és elsüllyed. Ahogy Mariama a biztonsági övet rángatja, kétségbeesetten harcol a bezúduló vízzel, és közben nyugtatni próbálja a halálra rémült gyermekét.
Aztán a kocsi a meder aljába fúródik, és mindent beborít a sötétség.
„Ne hagyj itt, Mami, ne…”
A fülemben visszhangzott a sikoly, kinyitottam a szemem és körülnéztem. Egymagam voltam. A szívem majd kiugrott a helyéről.
105 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A mellkasomra szorítottam a kezem. Elakadt a lélegzetem.
Devlin vajon hányszor élte át ezt a jelenetet álmában? Hányszor ébredt rémálomból a kislánya kétségbeesett könyörgésére?
Nem csoda, ha időre volt szüksége ahhoz, hogy leküzdje a bánatát.
A bűntudat, a mi-lett-volna-ha felvetések végtelen sora elviselhetetlen szenvedést róhatott rá.
Ha látni nem is látja őket, nem gyógyul be a seb, nem szűnik a kínkeserv, amíg a kísértetek visszajárnak.
Össze kellett szednem magam, hogy folytatni tudjam az olvasást.
A baleset a távoli Beaufort megyében történt, egy Hammond nevű városka közelében. Mariama és a kislány a családjukhoz készültek látogatóba, amikor a tragédia történt. A cikkhez két fotót is mellékeltek: az egyiken az átszakított szalagkorlát, a másik egy nagytotál az összegyűlt bámészkodókról, ahogy a folyóparton lesik a búvármentők felbukkanását. Az arcokat nem néztem meg alaposabban, mert féltem, hogy köztük lesz a férfié is. Nem akartam látni a szemében a rémületet.
A cikk végéhez érve gyászjelentések jöttek fel. Fényképet nem közöltek róluk, de már úgyis tudtam, hogy nézett ki Mariama és a négyéves Anyika.
Anyika.
Ez a név nem illett arra a kislányra, akinek a kísértetét a nyomozó oldalán meg a kertemben láttam.
Majdnem kiejtettem a nevét a számon, amikor eszembe jutott a negyedik szabály:
Soha, de soha ne kísértsd a sorsot!
Azonnal lecsuktam a laptopot. Mára elég a kutatásból!
Oldalra fordultam, a fejem alá tettem a kezem, és becsuktam a szemem. Gondolatok, képek sora kavargott a bennem. Számtalan megválaszolatlan kérdés…
Nem tudtam kiverni a fejemből az autóba szorult Mariama és Anyika képét, ahogy elfogy a levegőjük, és a fejük felett összezárulnak a víztömegek…
Hogy érezhette magát Devlin a hír hallatán? Hogy rohanhatott a legrosszabbtól tartva a helyszínre, és imádkozott, hogy ne legyen igaz? Egy örökkévalóságnak tűnhetett a hazaút. Egy üres ház várta, s a tudat, hogy soha többé nem szoríthatja a kislányát magához…
Magam előtt láttam Afton Delacourt holttestét a mauzóleumban, ahol állítólag Rupert Shaw a szeánszait tartotta. Belegondoltam, hogy a teóriája
AMANDA STEVENS 106
szerint ha valaki meghal, kinyílik egy ajtó vagy kapu, amin a megfigyelő akár ki-be járhat.
Mi van akkor, ha valaki Hannah Fischer halála pillanatában belépett azon az ajtón? Mi van akkor, ha az a valaki magával hozott valamit a ködfátylon túlról? Valami sötét, bűzlő, hideg dolgot, olyat, ami az erdőszélen lebegett?
Eszembe jutott, hogy Temple azt állítja, Camille Ashby ollóval támadt rá, és hogy Daniel Meakin feltehetőleg öngyilkosságot kísérelt meg, mert a csuklóján van egy forradás. Meg ahogy később, már az étterem előtt, nem akart Afton megöléséről beszélni, és legszívesebben hallgatott volna a Koporsó és Karom Rendjéről is. Temple-nek köze lehet a titkos társasághoz? És Ethannek?
A kérdéseket felvillanó arcok sora szakította meg: Camille Ashby. Ethan és Rupert Shaw. Temple. Tom Gerrity. Daniel Meakin. Afton Delacourt és Hannah Fischer megkínzott teste. Mariama és Anyika elmosódó vonásai.
És Devlin. Mindig ide lyukadok ki.
Elálmosodtam, de nem bírtam felkelni és aludni menni.
Odakinn lágy szellőben táncoltak a legyezőpálma levelei, kellemes zizegésükre meg-megrándultak az izmaim.
Meglehetősen hosszú ideig lebegtem ebben a puha, ködös félálomban, mielőtt végképp úrrá lett rajtam a kimerültség. Az összevissza gondolatok furcsa, összefüggéstelen képek soraként villantak fel előttem.
Álmomban az Oak Grove-i temetőben jártam. A Bedford-mauzóleum legalsó lépcsőjén tébláboltam. Temple is ott volt. A legfelső lépcsőn állt és a résnyire nyitott ajtón kukucskált befelé.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
Ugyanolyan tunika volt rajta, mint az étteremben, de keletiesebb díszítéssel. A tunika nyakát díszítő gránátköves hímzésnek még kifinomultabb volt a mintája.
– Pedig nem szoktam kukkolni, de most nem bírom levenni róluk a szemem.
– Kikről?
Ravasz és sokatmondó mosoly ült ki az arcára.
– Gyere és nézd meg a saját szemeddel! Meglátod, megéri!
Így szépen lassan felmentem a lépcsőn és odaléptem az ajtónyíláshoz. Odabenn félhomály, gyertyafény. Mintha egy fátyol takarná el előlünk a látványt.
107 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
És akkor megláttam őket.
Devlint és Mariamát.
A barna és a fehér bőr gyönyörű kontrasztja a gyertyák fényében, a sötét erotika abban, ahogy Mariama megrázta hosszú fürtjeit és kivillant a tarkója, ahogy a férfi a tenyerébe fogta a nő telt kebleit, ahogy a testük ősi ritmusra ringott.
Álltunk Temple-lel és néztük őket. A nő egyszer csak hátrapillantott. Sűrű szempillája, igéző, hívogató ajkai csábítottak és felkavartak.
– Tilosban járunk – hőköltem hátra.
– Ne legyél már olyan mulya! Hiszen tetszik a pasi, jólesik nézni!
Mariama hívogató nevetése végigkísért a lépcsőn. A hátamon futkosott a hideg. Hátrafordultam. Egy sötét árnyat vettem észre a szemem sarkából. Megfordultam és futásnak eredtem, de a kislány kísértete elállta az utam.
Ahogy felemelte a kezét, jázminillat csapott meg. Intett, hogy kövessem. Nem jutottak eszembe apám intelmei. Nem tudtam ellenállni néma parancsának.
Kivezetett a mauzóleumból. A temetőnek ebben a sarkában még sosem jártam. Oldalt emberek gyűltek egy sírkő köré. Amikor meghallották, hogy közeledem, felé fordultak: Camille, Temple, Ethan, Daniel Meakin, sőt dr. Shaw arcát ismertem fel. Rejtélyesen mosolyogtak, én pedig beálltam közéjük a körbe.
Mögéjük kerültem és a földre szegeztem a tekintetem. Mit néznek ezen? Csak egy üres sír!
Aztán valaki hátulról meglökött, én pedig csak zuhantam, zuhantam a feneketlen gödörbe.
A saját síromba…
Levegő után kapkodva ültem fel a díványon. Beletelelt egy kis időbe, míg rájöttem, hol vagyok, és megint egy pár percbe, hogy csituljon a szívem.
A dolgozószobámban nagyon hideg lett, amíg aludtam. Még a vacsoráról hazaérve kapcsoltam be a légkondicionálót, mert egészen fülledt meleg volt a házban, és elfelejtettem bekapcsolni a termosztátot, mielőtt elbóbiskoltam: úgy kihűlt a szoba, hogy még az ablak is bepárásodott.
A horgolt takaró leesett a dívány elé a földre, lehajoltam, hogy felvegyem, de megállt a kezem a levegőben: jázminillat csapott meg. Az alig érezhető, finom illat mintha az álmomból maradt volna hátra.
Tudtam, hogy nem álom. Hogy az asszony szelleme ott van.
AMANDA STEVENS 108
Magamra húztam a takarót, és csak vacogtam a sötétben. A párás ablakon nem láttam ki a kertre, de tudtam, hogy ő odakinn van.
A konyhából beszűrődött a szobába egy kis fény, és megvilágította az ablaküvegen lecsorgó vízcseppeket. Lélegzetvisszafojtva vártam…
Mintha az ablak túloldalán egy láthatatlan ujj rajzolna a párába, megjelent egy rajz.
Egy szív.
Amilyet kavicsokból és kagylóhéjakból én raktam ki a kertben.
Az egyik pillanatban még látszott, a következőben felszívódott a vékony páracsík, és elillant a jázminillat is.
Az alakja is szertefoszlott a ködben. De úgyis visszajön! Addig nem hagy nekem békét, amíg rá nem jövök, mit akar tőlem.
15
Az éjszaka szakadni kezdett az eső. Az exhumálással meg kellett várni, amíg eláll, és a talaj is felszárad annyira, hogy a laza földet át lehessen szitálni.
Kinti munkáról szó sem lehetett, így délelőtt bementem az Emersonra. A temető északi fala mellett egy sor sír várt még azonosításra. Különös módon épp azt a két nevet nem tudtam azonosítani, amelyre egy régi családi biblia lapozgatása során bukkantam.
Az Oak Grove-ihoz hasonló temetők feltérképezése nem könnyű feladat: leginkább egy kirakós játékra emlékeztet. Hiányzó jelölések, elveszett adatok, olvashatatlan sírfeliratok, benőtt sírok – az idő nem kíméli sem a holtakat, sem az élőket.
Annyira belemerültem az előttem álló munkába, hogy sokáig nem is hallottam meg a kaparászást. Amikor igen, mozdulatlanul lestem, hátha egy egér rágja át magát az irattartó dobozokon.
A levéltár az Emerson könyvtárépületének alagsorában kapott helyett: zsúfolt terem sötét beugrókkal és félhomályba vesző folyosókkal, és mindenütt tömött polcok.
Általában nem okozott számomra nehézséget, ha félhomályban, a világtól elzárt helyen kellett dolgoznom, de most, hogy nem jöttem rá, honnan jön a zaj, pánikszerűen tört rám az elszigeteltség érzése. Egyes-egyedül voltam odalenn. Az asztalom széles lépcsőfeljáróra nézett, amely a földszintre vitt. Amióta itt ülök, biztosan nem tévedt le az alagsorba senki.
Sehol semmi – nyugtattam magam. A hely kényelmetlen érzést kelt az emberben, mert mindenféle szagot és hangot őriz a múltból, pedig semmiben sem különbözik az összes többi alagsori archívumtól, ahol a rég
AMANDA STEVENS 110
elhalt emberek életében vájkálni szoktam – ráztam le magamról az érzést, s dolgoztam tovább.
Ekkor megint megütötte a fülem az ádáz kaparászás és utána egy döndülés. Biztosra vettem, hogy az egyik irattartó esett le.
Végigfutott a hátamon a hideg, és ijedten hegyeztem a fülem.
A folyosó végén megjelent egy árny. Elállt a lélegzetem. Csak kisvártatva jöttem rá, hogy nem az Oak Grove-ban látott félelmetes árny, hanem egy ember.
– Ki az?
– Ki az? – kérdezett vissza. – Nem tudtam, hogy találok idelenn valakit. Mióta ül itt?
– Jó néhány órája – meresztettem a szemem a félhomályban. – Nem is vettem észre, hogy lejött.
– A hátsó lépcsőn jöttem. Elkerültük egymást.
Közelebb lépett, de sem a hangjából, sem az arcáról nem ismertem meg. Csak amikor egész közel ért.
– Ms. Gray, ugye? Daniel Meakin vagyok. A Rapture-ben találkoztunk.
– Hát persze! Örülök, hogy újra látom, Mr. Meakin!
– Csak Daniel. Kérem.
– Amelia – bólintottam rá.
– Még mindig az Oak Grove? – vette szemügyre az asztalomon felstószolt iratanyagot és anyakönyveket.
– Az.
Röviden összefoglaltam a sír nélküli nevek és név nélküli sírok problémáját.
– Nagyon szellemes – nyugtázta.
– Az – mosolyodtam el.
– Akkor nem egyeznek az adatok, ha jól értem.
– Sajnos nem. De segíthetne nekem valamiben! Ha jól tudom, az Oak Grove mellett régen állt egy templom.
– Igen, sőt, a temető régi parcellája ahhoz a templomhoz tartozott. Amikor a templomot lebontották, a városvezetőség kapva kapott a lehetőség után, hogy az akkor még félreeső helynek számító területen egy új, parkosított sírkertet nyissanak épp a templomkerttel szemben. Aztán ahogy teltek az évek, el is felejtették, hol volt a határ, és mindkét parcellát Oak Grove néven emlegették.
– Nem tudja véletlenül, hogy a templom lebontását követően a templomi anyakönyvek is elvesztek-e, vagy esetleg megsemmisültek?
111 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– El tudom képzelni. A polgárháborúban nagyon sok régi irat égett el. Az is lehet, hogy elkeveredett vagy becsúszott valahová. Mert nemcsak az Oak Grove-val nem törődött senki, hanem a levéltárral sem. Az egészet sürgősen át kellene szervezni.
– Nem kétlem. Hihetetlenül sok időm ment el arra, hogy feltúrjam ezeket az ósdi dobozokat.
– A kedvenc időtöltésem – humorizált.
– Meg az enyém!
– Hogy bírja a magányt? A levéltárat lehangolónak szokták találni.
– Nem zavar, ha magam vagyok, jól bírom a magányt. De jó lenne meg is találni, amit keresek.
– Azt hiszem, nálam az irodában is van egy-két kötet, amelynek köze lehet az Oak Grove-hoz. Felmegyek és megnézem, hátha van köztük olyan, amit használni tud.
– Megköszönöm! Nagyon kedves!
Meakin a beszélgetés alatt végig a háta mögé rejtette a bal csuklóját. Nem tudtam nem arra gondolni, amit Temple a forradásról és az öngyilkossági kísérletről mondott. Meakin mintha a gondolataimban olvasott volna, hátrálni kezdett a félhomályban.
– Vissza kell mennem dolgozni!
– Csak még egy szót, mielőtt elmegy… Várt.
– A múltkor azon a vacsorán Temple-ék említették, hogy maga is évfolyamtársuk volt az Emersonon. Régóta kötődik az egyetemhez, ha jól értem.
– Túl régóta is – megint az a fura mosoly.
– A kutatás során találtam utalást egy bizonyos titkos társaságra, ami az egyetemen vagy a campuson működött. A Koporsó és Karom Rendje. Hallott már róla?
Nem repesett az örömtől, hogy erről kérdezem. Hirtelen nem is tudta, mit feleljen.
– Hallani már hallottam, de nem hiszem, hogy olyasmit tudnék mondani, ami közelebb viszi a megoldáshoz.
– Gondoltam. De a temetők tanulmányozásához hozzátartozik a különböző jelképekkel és szimbólumokkal operáló titkos társaságok megismerése is. Arra gondoltam, talán rábukkannék valamire velük kapcsolatban Oak Grove-ban is.
– Én nem mondhatok semmit ez efféle szimbólumokról. Nem véletlenül titkosak. Annyit azonban elárulhatok, hogy a rend a huszadik
AMANDA STEVENS 112
századra nagyon más szervezet lett, mint amilyen az 1800-as években, a megalapításakor volt. És ez a változás az én szememben nem volt éppen siker.
– Valahol azt olvastam, hogy a szabályzatot a nyolcvanas években módosították, és a rendnek, nők is tagjai lehettek.
– Akkoriban épp egy felvilágosodott időszak volt. Bár a felvilágosodott nem a legjobb jelző egy olyan szervezetre, amely természeténél fogva a kizárásra épül.
– Jól látom, hogy nem tartja túl sokra az efféle társaságokat?
– Az elitizmust általában. Előbb csatlakoznék a Bastille-t ostromló tömeghez.
Ezen az önértékelésen mosolyognom kellett. Nem tudtam elképzelni Daniel Meakint még egy bicskával sem – nemhogy karddal-muskétával!
– Annak, hogy egy titkos társaság megválogatja a tagjait, egyetlen oka van: hogy fenntartsák és védjék a status quót. Bármi áron.
– Hogyhogy bármi áron?
– Ahogy mondom.
– Maga szerint a rendnek köze lehet Afton Delacourt meggyilkolásához?
A kérdéstől láthatóan feszült lett. Hátranézett, jön-e valaki a lépcsőn.
– Bizonyos körökben ez ma is kényes témának számít. Szerintem hagyni kellene szegény lányt békében nyugodni.
– De most, hogy újabb gyilkosság történt, számos kérdés merül fel.
– Amelyek vizsgálata a rendőrség hatáskörébe tartozik.
– Igen, de…
– Sajnálom, de most már tényleg mennem kell. Elkések egy megbeszélésről – mondta, és már ott sem volt.
A sietős távozásáról eszembe jutott, hogy Temple is hamar lezárta a témát, amikor Afton Delacourt meggyilkolását szóba hoztam. Tizenöt évvel ezelőtt történt, de az eltussolás máig tart.
Néztem, ahogy Meakin eltűnik a folyosó végén, és csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Fogalmam sincsen, Camille Ashby mióta tartózkodhatott lenn az alagsorban és hogy miért nem szólt, hogy ott van. A lépcső mögött állt a sötétben, de hallótávolságon belül. Amint megláttam, hátralépett, és a következő pillanatban már kattant a zár.
Ezek után egy percig sem kívántam a levéltárban tartózkodni. Az alagsor túlságosan is el volt szigetelve az épület többi részétől. Összepakoltam, és elindultam egy kis falnivalóért.
113 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Aznap már nem tértem vissza az Emersonra. Kora délután végre elállt az eső, és én a part menti autópályán egyenesen Beaufort megye felé haladtam.
Amióta csak kiléptem a levéltári teremből, nem tudtam szabadulni attól a morbid érzéstől, hogy muszáj látnom Mariama és Anyika halálának színhelyét.
Nem tudtam megmagyarázni, mi hajt oda. Igaz, az ablakomon lecsapódó párába rajzolódó szívre vagy az Oak Grove-i erdőszélen előbukkanó árnyalakra sem tudtam magyarázatot találni. Bár fiatal nő vagyok, aki kilencéves kora óta szellemeket lát, az én életemben sok mindenre nem könnyű magyarázatot találni.
Lehet, hogy előbb haza kellett volna mennem, hogy apám tanácsát követve kiássam a kertből a gránátköves gyűrűt. De nem mentem. Nem tudtam megmagyarázni, miért akarok kapcsolatban maradni a kislány szellemével, de most, hogy tudtam, kicsoda, képtelen lettem volna a folyóba hajítani a gyűrűt, ahová belefulladt. Túlságosan rideg gesztus, sértő rá is, Devlinre nézve is.
Lehajtottam az autópályáról. Ha a kocsiban nincs navigációs rendszer, biztosan eltévedek a vidéket keresztül-kasul behálózó kétsávos aszfaltutak és mellékutak labirintusában. Szerencsére még azelőtt beprogramoztam a masinát, hogy elhagytam volna Charlestont, és a géphang szépen egyenest az úti célomhoz vezetett.
Félreálltam, kiszálltam, és a töltésen felsétáltam a hídra.
Egész idő alatt egyetlen autó hajtott el mellettem, lassított, a sofőr a lehajtott ablakból megkérdezte, kell-e segítség, mire én intettem, hogy köszönöm, nem, hajtson csak tovább, és figyelmem ismét a folyóra irányítottam.
Alig néhány méterre a híd alatt hömpölygött a víz. Ha magas volt a vízállás, akkor Mariama kocsija valószínűleg nem csapódott akkorát, amikor a vízbe zuhant, bár a végeredményen ez nem változtat.
Miért veszítette el uralmát az autó felett? Talán egy szemből érkező gépkocsi előzés közben áttért az ő amúgy is keskeny sávjába, és azért rántotta félre a kormányt, hogy elkerülje az ütközést? Vagy egy elé ugró vadat próbált kikerülni? A csúszós úton a kocsi kifarolt és átszakította a szalagkorlátot? Kár ezen spekulálni. Soha nem tudhatom meg, pontosan mi történt.
Az ég szürke volt, a levegő párás, sós víz illata szállt a folyó torkolata felől. Körülöttem mozdulatlanság és csönd. Hosszan ácsorogtam ott, de
AMANDA STEVENS 114
kísérteteket nem láttam. Végül visszaballagtam a kocsihoz, s új úti célt adtam meg a masinának. Úgy hajtottam le a hídról, hogy vissza se néztem.
A Chedathy-temetőbe vitt az utam. A temető Hammondtól néhány kilométerre északkeletre terült el. Egy egysávos, köves út vezetett oda, mely felett összeért az örökzöld tölgyek koronája.
Hogy Mariama és Anyika hol nyugszik, a gyászjelentésekből tudtam, csak azt nem értettem, miért akarom feltétlenül felkeresni a sírjukat. Igaz, azt sem értettem, mi vitt ki a hídra. Csak azt tudtam, hogy addig nem nyugszom, amíg nem láttam ezt is, azt is.
Rozsdás, boltíves kapu fogadott. Nem volt leállósáv, nem tudtam hova parkolni. Így megkerültem a temetőt, és a kocsit egy árokparton hagytam. Zöldesfekete víz hömpölygött benne.
A régi sírokat a dél-karolinai fekete lakosság úgynevezett gullah hagyományai szerint díszítették: a halál időpontjában megállított órák, elemes lámpák, hogy a túlvilágon lássák az utat, törött cserépedények – vizeskorsók, tálak, csészék, levesestálak – voltak hivatottak megtörni a halál láncolatát. Egész parcellákat borító fehér homok, védelem a bakulu, a hazajáró lelkek ellen, akik azért térnek vissza, hogy kapcsolatba lépjenek az élőkkel.
A babonák földjén jártam, a dél-karolinai gullah vámpírszerű lényeinek, a boo Egeknek a földjén. Apám mesélte, hogy egy nő varázslással és bűbájossággal foglalkozott. Ha leszállt az éj, átváltozott boszorkánnyá, és úgy járta a vidéket. A boo hagek nem az áldozatok vérét szívják, hanem elszívják előlük a levegőt. Láthatatlanok, de akihez meleg, bőr nélküli vörös testük hozzáér, mintha nyers húst tapintana.
– Akkor nem kísértet! – jöttem rá éles eszemmel. – A szellemek érintése hideg és nyirkos. Olyan, mintha egy sírgödörbe esnék.
– Csitt! – intett Apó. – Anyád meg ne hallja, hogy ilyesmiről beszélünk!
Engedelmesen befogtam a szám. Mindig is zavart, hogy erről anyám előtt nem beszélhetek, bár fontos része volt az életemnek. Ha kísértetet láttam, minden vágyam volt anyám ölébe bújni és átölelni, hozzá menekülni az ablakunk előtt alkonyatkor megjelenő veszély elől.
Amikor először láttam kísértetet, az megváltoztatta a kapcsolatomat apámmal, de a lelkemre madzagolt intelmei tátongó szakadékként ékelődtek közém és anyám közé. Soha nem beszélhettem ezekről a dolgokról előtte, és többé nem kerülhettem olyan közel hozzá, mint szerettem volna.
115 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Apám sem beszélt előtte ezekről a dolgokról, és mindkettőnket nyomasztott a sok titok.
Mariama és Anyika sírja a temető újabb parcellájában állt, a bejárathoz közel. Egymás mellé temették őket egy ősöreg örökzöld tölgyfa lecsüngő és göcsörtös ágai alá. Mariama sírja olyan volt, mint a többi sír, de Anyikáén alig volt valami díszítmény: egy egyszerű sírkő, rajta néhány megkövesedett tengerisün és csigahéj. A születési idején akadt meg a szemem. Ma lenne a születésnapja.
Letérdeltem, és óvatosan lesöpörtem az avart a sírról. Alatta egy kagylóhéjból kirakott szívet találtam. Végigfuttattam rajta az ujjamat és arra a szívre gondoltam, amelyet az ablakomra rajzolt a láthatatlan ujj.
A köves úton autó közeledett. Vártam, hogy elmegy, de lehúzódott, és megállt. Valaki kiszállt.
Gyorsan arrébb sétáltam. Magam sem tudom, miért, de semmiképp sem akartam, hogy a sírnál találjanak. A kocsimhoz már nem értem vissza, ezért egy fa mögé bújtam, és reméltem, senki nem téved arra.
A vastag fatörzs mögül lestem, ahogy a látogató belép a boltíves kapun. Görnyedt tartásáról, lehajtott fejéről azonnal megismertem: Devlin volt az.
16
Ahogy belépett a kapun, felkapta a fejét, és megállt, hogy körbenézzen a temetőben. Mintha megérezte volna, hogy ott vagyok.
Pedig valószínűleg csak kibújt belőle a zsaru: óvatossága az elhagyott helynek szólt. Végül is mindegy: visszaugrottam a fa mögé, és egészen a kérgéhez simultam. Csak akkor lestem ki megint, amikor már nem hallottam Devlin lépteit: Mariama és Anyika sírja között állt, nekem háttal, így nem láttam az arcát, aminek azért örültem. Utáltam magam, hogy kilesem magánéletének pillanatait, de nem tudtam nem odanézni. Vagy nem is akartam. Mentségemre szolgáljon, hogy a kislány kísértete miatt – és tulajdonképpen a férfi miatt – jöttem.
Devlin hosszasan nézte Mariama sírját, majd letérdelt, és Anyika sírjára tett valamit. A temetőben olyan csend volt, hogy úgy éreztem, hallom is, amit mond. Aztán felállt, és határozott léptekkel elhagyta a temetőt. Hallottam, hogy kinn az úton becsapódik a kocsija ajtaja.
A rejtekhelyemen maradtam egészen addig, amíg csak hallottam a motorzúgást. Szégyenszemre – később őszintén meg is bántam – nem indultam azonnal haza a temetőből, hanem megnéztem, mit hagyott a férfi a síron.
A csigahéjszívbe egy antik, kézzel festett, sötét bőrű, abroncsszoknyás miniatűr babát helyezett el: kezében csipkenapernyő, lábán trottőrcipő. Ilyen gyönyörűt még nem láttam.
A halotti áldozat nagyon felkavart. Szememből patakzott a könny, a pislogás mit sem ért. Aztán a fák suhogásához hasonló hang ütötte meg a fülem:
– Shani… – hallottam a nevet.
117 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Először azt hittem, képzelődöm. De amikor felnéztem, láttam, hogy már nem vagyok egyedül. Egy idős asszony és egy tízévesforma kislány figyelt engem a lecsüngő faágak mögül.
– Jó napot! – köszöntem zavaromban, mire az asszony gyorsan felemelte a kezét, és én elhallgattam. Fakóvörös, bokáig érő szoknyát viselt és állig begombolt zöld blúzt. Dús ősz haját a tarkóján tűzte kontyba.
A kislány kiköpött tízéves kori önmagam. Levágott szárú nadrágja és citromsárga blúza kiemelte gyönyörű színű bőrét. Göndör sörény keretezte angyali arcát, világoszöld szeme csak kiemelte szépségét. Élesebb kontrasztot festeni sem lehetett volna. Az éltes arc sem szépségben, sem eleganciában nem maradt el a gyermekétől.
Mindketten mezítláb voltak, de rá sem hederítettek a földre hullott ágakra, tobozokra. Egyenesen a sírok felé tartottak.
Az asszony megállt a két sírkő között és mormolt valamit, de nem értettem. Aztán a zsebéből kis dobozkát vett elő, a tenyerébe szórta és belefújt. Kék fény csillant, aztán a szellő felkapta a csillámport.
Az asszony felém fordult és némán végigmért.
– Amelia… a nevem – törtem meg nagy nehezen a csendet.
A kislány előrelépett, és az asszonyba karolt.
– Az enyém meg Rhapsody. Ő a nagyanyám.
– Rhapsody! Milyen szép név!
– Azt jelenti, hogy rapszódia, azaz csapongó, szenvedélyes, szeszélyes – páváskodott, aztán lehajolt és megvakarta a térdkalácsát. – Te is Shani születésnapjára jöttél?
– Ki az a Shani?
A kislány sírjára mutatott.
– Miért hívod Shaninak? Anyika áll a sírkövön.
– Mert ez a beceneve.
Eszembe jutott, hogy a gullah hagyományok szerint két nevet adtak a csecsemőknek: egy hivatalosat, születéskor, és egy bensőségesebbet, amit csak a család használt. Ezt a titkos nevet még a bölcsőben a babára ragasztották.
Rhapsody egy sötét fürtöt tekert az ujjára.
– Az én becenevem Sia, ami azt jelenti, hogy elsőszülött lány vagyok.
– És a Shani mit jelent?
– Szív – mutatta a kezével is.
AMANDA STEVENS 118
Megremegett a térdem, alig álltam a lábamon. Eszembe jutott az a szív az ablakomon. Shani szerette volna a tudtomra adni, kicsoda. A becenevével akart magához láncolni…
Még nappal volt, csak órák múlva alkonyodott. De abban a pillanatban mégis éreztem a kislány jelenlétét, méghozzá olyan erősen, mintha ott állna mellettem.
Rhapsodynak fogalma sem volt arról, mi megy végbe bennem, és csak csacsogott tovább a családi becenevekről. A nagyanyja belécsípett.
– Aú! Most mi van?
A nagyanyja intésre emelte az ujját.
– Csitt, lányom. Egy szúnyog csípett beléd. Nézzed csak!
Rhapsody befogta a lepényiesőjét. De az összeszorított ajkai is árulkodóak voltak.
– És ne vágj nekem ilyen elkámpicsorodott képet!
– Igenis.
Majd sürgetően rám mordult:
– Jaj, ne! Jöjjön!
– Tessék?
Rhapsody abbahagyta a duzzogást, odalépett hozzám, és megfogta a kezem:
– A nagyi azt akarja, hogy jöjjön velünk!
– Jöjjek… de hová? – nem mondhatnám, hogy tetszett az ötlet.
– Hozzá – a köves út felé fordult. – Odalenn.
A nagyanyja mondott valamit, de egy szavát sem értettem. Rhapsody előzékenyen tolmácsolt:
– Azt mondja, ha Shanira kíváncsi, akkor jobb, ha velünk jön. Én a maga helyében meghallgatnám – pislantott a nagyanyjára. – A nagyi azt mondja, hogy ha nem segít, Shani soha nem hagy békét magának.
Ez rögtön visszautasíthatatlanná tette az ajánlatot.
Együtt baktattunk a köves úton. Vagyis Rhapsody nem baktatott, hanem szabályosan táncolt közöttünk, olyan könnyedén lépdelt, hogy a lába szinte nem is érintette a talajt.
Közben folyamatosan csacsogott, az apjáról, aki hosszú útra ment Afrikába, az atlantai házukról, ami sokkalta nagyobb, mint a nagyanyja kunyhója, mert nekik van úszómedencéjük is, és a barátai is akkor jöhettek át, amikor csak akartak. Bezzeg a nagyinak még tévéje sincsen, kábelcsatornáról vagy internetről nem is beszélve. Ha beszélgetni akar a barátaival, el kell mennie a hammondi könyvtárba, ott van számítógép,
119 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
morogta, de ettől eltekintve kiegyensúlyozottnak tűnt. Látszott, hogy a nagyanyjával nagyon szeretik egymást. A nagyanyját Essie-nek hívták.
Az út végén fából ácsolt kunyhók csoportja, mellettük használt gumiabroncsok, autóroncsok és rozsdás alkatrészek hevertek nagy összevisszaságban. Az egyszintes házikók cölöpökön álltak.
Az első előtt egy tizennégy éves forma lány figyelt minket a leszakadt előtető árnyékából. Rhapsody intett neki, mire a lányka felpattant, és eltűnt a házban.
– Ő Tay-Tay. Nem állja, ha ránézek.
– De miért?
– Fél tőlem.
– Miért fél tőled?
– A nagyi hudu varázsló, és én vagyok az egyetlen lány a családban – mondta rejtélyesen.
Essie morgott valamit az orra alatt – megdorgálta, gondolom –, de Rhapsody rá sem hederített.
– Tay-Tay szerint én tettem valamit a kólájába, hogy kihulljon a haja, pedig nem is. Pedig tudnék ám! – rázta meg csodálatos sörényét olyan büszkén, ahogy csak a tízéves kislányok tudják. Rhapsody is mesterien csinálta.
– Ma este egy kislány nem kap ám vacsorát!
– Ne haragudj, nagyi! – mondta Rhapsody bűnbánóan, majd huncutul rám mosolygott, és Tay-Tayék háza felé rúgott egy követ.
A következő ház előtt az udvaron egy láncra vert kutya velőtrázóan vicsorgott. Essie csak felemelte a kezét, mint én a temetőben, és a dög máris elcsitult.
– Az ott a nagyi háza! – mutatott Rhapsody egy kis fehér kunyhóra az út végén. A legcsinosabb ház volt a környéken: gondozott kert, frissen mosott ruha a szárítókötélen.
Betonlépcső vezetett a fapadlós tornácra – a tornác mennyezete kékre meszelve, mert a gullah hagyomány szerint az égszínkék távol tartja a darazsakat és a szellemeket –, onnan egy szűk előszobába, ahol zsálya és citromverbéna illata szállt. Három dolgot azonnal észrevettem: a tükröt megfordították, és a hátlapjával kifelé akasztották fel. Az ajtóban rögtön egy kis szalmacsokor fogadott, és a kis pad előtt angyalszárny alakú fúrókagylóhéjak voltak ügyesen elrendezve.
Essie a konyhába sietett, és Rhapsodyra hagyta, hogy körbevezessen a nappaliban, ahol a nagyasztal utolsó négyzetcentiméterét is illatos
AMANDA STEVENS 120
szentperjés kosarak borították. – Ilyen szépen kötött szárítottvirág-kosárkákat még sosem láttam – dicsértem meg, de Rhapsody csak megrántotta a vállát:
Sok régi vacak! A nagyi folyton ilyeneket készít!
Mit mondjak, nem volt lenyűgözve. De azt elárulta, hogy a nagyi igazából a dédanyja. Hogy az ő apja Mariama unokatestvére volt, de úgy nőttek föl, mintha testvérek lettek volna, mert mindkettejüket Essie nevelte fel.
– Hogy értsem azt, hogy a nagyanyád hudu varázsló?
– Úgy, hogy boszorkány – felelte ugyanazzal a huncut mosollyal. – És mivel én vagyok az egy szem lány a családban, énnekem kell lenni a segítőjének. Ezért töltöm nála a nyarat. Hogy megtanuljak bűbájoskodni.
– Hé! Hallgass a neved!
Essie olyan nesztelenül lépett a szobába, hogy Rhapsody és én ijedten ugrottunk talpra. Az ajtóban megállt; a kezében tálca, azon teáskanna, benne jeges tea, valamint három teáspohár és egy tál szezámmagos sütemény. Térült-fordult, és mire észbe kaptunk, már el is tűnt a szűk előszobában. A következő pillanatban megnyikordult a szúnyoghálóajtó.
Rhapsodyval utánamentünk a verandára: Essie a nádfonatú hintaszékben ült, és mindhármunknak töltött a jeges teából, de azonnal Rhapsody kezére csapott, amikor a lány a süteményért nyúlt.
Essie egy kistányért nyomott a kezembe. Muszáj volt megkóstolnom, ha nem akartam megsérteni. Meg szerettem is az errefelé benne ivafemek nevezett szezámmagos süteményt, amiről úgy tartják, szerencsét hoz.
A legfelső lépcsőre kuporodtam, Rhapsody pedig a vékony korláton billegett. A tea méz-, citrom- és leheletnyit narancsízű volt. Épp, mint anyámé: édes és finom.
Míg Rhapsodyval a süteményt majszoltuk és a teát kortyolgattuk, Essie az eget kémlelte. Végre kisütött a nap és elállt a szél. Azonnal felszökött a hőmérő higanyszála. A hideg poharat az arcomhoz nyomtam, és azon gondolkoztam, hogyan hozzam szóba Shanit.
Hamarosan elpilledtem a ragacsos hőségben. Előrehajoltam, hogy az üres poharam a tálcára tegyem, amelyet Essie letett a széke mellé a padlóra. Ahogy felegyenesedtem, megfordult velem a világ. Nem kaptam levegőt. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban.
Rhapsody leugrott a korlátról és elém guggolt:
– Mi a baj? – fürkészte az arcomat.
– Szédülök.
121 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A homlokomra tette a kezét.
– Rosszul néz ki, Nagyi. Nem adunk neki az örökéletből? Tűnés innen, gondoltam, de ahogy felálltam, még jobban forgott velem a világ.
Rhapsody a vállamra tette a kezét és visszanyomott a hajópadlóra.
17
Majd szétment a fejem. Már az is nehezemre esett, hogy kinyissam a szemem. Elmosódott arcok néztek rám.
– Lassan magához tér – hallottam. Talán Rhapsody volt az?
Megpróbáltam felkelni, de csak még mélyebbre süllyedtem a zuhanásomat kipárnázó puhaságba.
– Nagyi, biztos, hogy látta őt?
– Egész biztos – ismertem fel Essie hangját, és különös módon most tisztán értettem, mit mond.
Vajon másképp beszélt, vagy hozzászoktam a gullah hatásokat mutató beszédmódjához? Nem tudom.
– Meg tudod gyógyítani?
– Nem, gyerekem. Egy hudu varázsló sem tudja meggyógyítani ezt a lányt. Meg van babonázva. Járt odaát. Járt a köd-fátyolon túl, és most, hogy visszatért, a lelke nem tudja, hova tartozik.
– Ezért látja Shanit?
– Ezért.
Hosszú csönd következett. Ezalatt nekem úgy tűnt, mintha mozogna valaki, mintha valaki az arcom előtt legyezné a kezét. Aztán valami édes, csípős szag csapta meg az orrom, és aztán megint semmi.
– Mi a baja, Nagyi? Mit látsz?
Hosszú szünet. Egy másik illat.
– Valaki érte jött. Valaki, akinek a lelke fekete, akár az éjfél. Aki a holtakkal jár.
Meg akartam kérdezni, mire gondol, de nem tudtam megszólalni. A nyelvem megdagadt, és nem nyílt szóra a szám.
Lecsukódott a szemem, és a hangok elhalkultak.
123 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Amikor legközelebb magamhoz tértem, teljesen éber voltam, és csak a tompa fejfájás emlékeztetett a rosszullétemre.
Azt is tudtam, hol vagyok: Essie házában feküdtem azon az ágyon, ahol egykor Mariama aludt. Felkönyököltem és körbenéztem.
A szoba egyik sarkában mahagóni ruhásszekrény, a másikban a vaskeretes ágy, és ennyi. Egy négyzetekből varrt patchwork-ágyterítőn feküdtem: a 19. században az északra szökő rabszolgák használtak ilyeneket.
A szobának egyetlen ablaka volt. Odakinn még sütött a nap, de az üvegen besütő napsugár már lágyabban világított. Késő délután lehetett. Felkeltem, megfogtam a csizmám, és kibotorkáltam a csendben.
Essie a verandán ült, és egy újabb ágytakaró négyzeteit öltötte össze. Rhapsody az utcán focizott a gyerekekkel. Kisebb és fiatalabb volt a többieknél, de az volt az érzésem, nemcsak védekezni képes.
Essie felnézett és tetőtől talpig végigmért, majd folytatta a varrást.
– Jobban van?
– Köszönöm, igen. Nem tudom, mi volt ez.
– A városi lányok nem bírják ezt a hőséget.
– Nem, nem a hőséggel volt a baj. Hozzá vagyok szokva, a szabadban dolgozom. Mi volt a teában?
– Semmi nem volt a teában. Saját főzet.
Mit mondjak, nem nyugtatott meg.
– Valami más szipolyozza ki magát.
Sokatmondó volt a pillantása. Erről a nyomozó jutott az eszembe.
– Essie, beszélhetünk most Shaniról?
Átbökte a tűt az anyagon.
– Az a kislány nem lel nyugalmat.
– Miért nem?
– Mert nem akarja itthagyni az apját. Addig nem tudja itthagyni, míg az apja el nem engedi.
Essie-re néztem és ping! Valami megcsendült bennem. Eszembe jutott, amikor először láttam meg a Devlint kísértő szellemeket: a kislányé semmi kincsért nem mozdult volna mellőle.
– Nem hiszem, hogy Devlin tudja, Shani itt van köztünk – jegyeztem meg.
– Tudja az – kapta fel ősz fejét Essie, és a szívére tette a kezét. – A lelke mélyén tudja.
Lehunytam a szemem.
AMANDA STEVENS 124
– Mit akar Shani tőlem?
– Hogy mondja meg neki.
– Nem tehetem.
Essie aggódva pillantott rám.
– Lehet, hogy most még nem. De eljő az a nap is. Ő talán nem választott?
– Mi között?
– A holtak és az élők között.
Elfordítottam a fejem. A kerten túl Rhapsody kergette a labdát a barátaival. Végre valami hétköznapi látvány!
Essie felállt a hintaszékből. Két kezébe fogta a két kezem, és valamit a tenyerembe nyomott.
A kék szalaggal bekötött kis szövettasakra néztem:
– Mi ez?
– Tegye ma éjjel a párnája alá! Távol tartja a rossz szellemeket – azzal kivett egy csomó szárított füvet a köténye zsebéből és a kezembe nyomta. – Az örökélet majd gyógyír lesz a bajára.
– Köszönöm!
– Most menjen! – hessegetett el. – Valaki otthon aggódva várja.
Senki nem vár, de ezen nem vitatkozunk. Leültem a felső lépcsőre, és felhúztam a csizmám. Amikor felálltam, Essie aggódva kémlelte az eget.
– Csipkedje magát, kislány. Mindjárt alkonyodik!
18
Rhapsody a barátaival a temetőig kísért, de a kapun belépni már egyikük sem volt hajlandó. Szerény sírkövek mellett haladtam el. Mariama és Shani sírjánál megálltam, és visszanéztem: Rhapsody az út túloldaláról figyelte a lépteim. A szemében aggodalom ült: eszembe jutott, mit beszéltek Essie-vel:
„Valaki ezért a lányért jött. Valaki, akinek a lelke fekete, akár az éjfél. Aki a holtakkal jár.”
Kirázott a hideg, és összeszorult a gyomrom. Minek veszem készpénznek a szavait? – korholtam magam. – Túl nagy jelentőséget tulajdonítok az egésznek. Lehet, hogy Essie ki tud kúrálni valakit a bajából a gyökereivel meg a bogyóival, na meg az örökélet segítségével, de nem lát a jövőbe!
De azért szedtem a lábam, hogy még napnyugta előtt magam mögött hagyjam a temetőt. A nap még a fák koronájának magasságában járt: ahogy a sugarai átszűrődtek az örökzöld tölgyfa levelein, olyan volt, mint karácsonyfán az aranyhaj. Gyerek még az idő, gondoltam, de az általában alkonyatkor érzett nyugtalanság már szétáradt a tagjaimban.
A távirányítóval kinyitottam a kocsit, lefutottam a töltésen, és átugrottam az árkon. De ahogy közelebb értem, visszavettem a tempóból, és magamban káromkodtam.
A kocsi első kereke teljesen leeresztett. Máskor is kaptam már defektet mellékutakon, így mindig volt nálam egy felfújt pótkerék és működő emelő.
Nem hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a türelmetlenség vagy az ijedtség. Előkaptam a szükséges szerszámokat, és munkához láttam. Háttal álltam a napnak.
AMANDA STEVENS 126
Mindig a kerékanyákkal szenvedtem a legtöbbet, majd megfeszültem, mire sikerült mindet meglazítani. Mire sikerült a kocsit felemelnem és levennem a kereket, a nap a fák koronája mögé bukott.
Mögöttem az erdőben egy búvármadár jajveszékelt: rikácsolásától borsózott a hátam.
Ha háttal álltam az erdőnek, sebezhetőnek éreztem magam, ezért a pótkereket feltettem a tengelyre, és gyorsan becsavartam a kerékanyákat, leengedtem az emelőt, aztán megszorítottam az anyákat.
Hátralestem. Sehol senki.
Csak a búvármadár rikácsolt megint, ezúttal tremolóban: Apó szokta mondani, hogy vagy izgatott, vagy fél.
Amikor elkészültem, sietve mindent behajigáltam a kocsiba, bepattantam a kormány mögé, és elhajtottam arra, amerről jöttem. A köves út mellett az örökzöldtölgy-fasor az ágairól lecsüngő spanyol mohával áthatolhatatlan sátorként borult fölém. Automatikusan bekapcsolt a fényszóró, és én időnként megpillantottam egy-egy szempárt, ahogy a kis állatok az aljnövényzetből óvatosan az árokba iszkoltak.
Hiába akartam mielőbb magam mögött hagyni a temetőt, Essie figyelmeztető szavait, a hepehupás úton lassítanom kellett. Amikor az autópályára értem, beletapostam a gázba. Minden kilométernél közelebb ért a nap a lápvidékhez, és ahogy ereszkedett, a fák koronája fölött arany-bíbor színű üstökös csóvát hagyva lángolt.
Jó, ha öt mérföldet megtettem, amikor újabb durranást hallottam.
Nem! Nem és nem! Ez nem lehet igaz! Nem kaphatok megint defektet! Itt nem. Most nem!
Nem eshetek pánikba! Nem veszíthetem el a fejem!
Hajthatok tovább, eljutok, ameddig eljutok, mielőtt a gumiabroncs teljesen leszakad a felniről. De meg is fordulhatok, hátha elérek Hammondig, ami hét-nyolc mérföld lehet innen. De a gumi csattogásából ítélve aligha jutok messzire, akármerre is indulok el.
Kievickéltem a leállósávra. Leállítottam a motort, és megnéztem, van-e térerő. Egyetlen vonalkányit bírtam felfedezni.
Kiszálltam a kocsiból, felmásztam a motorháztetőre, onnan az utastér tetejére, ahol szép lassan körbefordultam, és közben kigúvadt szemmel figyeltem a jelerősséget. A fény egyre halványodott. Köröttem síri csönd. Alkonyati csönd. Mindjárt előbújnak a kísértetek.
Ott van! Még egy vonalka!
127 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Épp sikerült felhívnom az autómentőket, és megadnom a koordinátáimat, amikor a jel elhalványult. Hogy jön-e a tréler vagy sem, fogalmam nem volt. Forogtam körbe, hátha valahol erősebb a jel. Amikor másodszor fordultam körbe, valami megmoccant a fasor mögött. A tarkómon felállt a szőr, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Újra körbefordultam, és a szemem sarkából figyeltem a fákat. Ott állt a sötétben.
Akármi is volt, mindvégig követett. A fák mögül figyelt engem.
Visszafojtott lélegzettel, mozdulatlanul álltam.
Nem olyan volt, mint a többi jelenés, amit eddig láttam. Sem aurája nem volt, sem légies könnyedsége. Sötét volt, nyirkos, de könnyű, mint az árnyék. Mégis éreztem a jelenlétét. A fák mögül lesett rám a gonosz.
Libabőrös lett a karom. Szép lassan le akartam mászni a tetőről, de megcsúsztam és fenékre estem, végigszánkáztam a szélvédőn, leestem a motorháztetőről, és végül négykézláb találtam magam a porban. A kőszilánkok és az üveg megsebesített, de én nem foglalkoztam a horzsolásokkal. Felugrottam, be a kocsiba, és magamra zártam az ajtót.
Mintha ott nem érhetne el!
A zsebemhez kaptam, hogy elővegyem a telefont. Essie amulettje akadt a kezem ügyébe: a markomba szorítottam.
Baljós hideg ömlött be a felhúzott kocsiablakokon keresztül is. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem kalimpált.
Az anyósülés ablakánál észrevettem valamit. Mire odanéztem, már el is tűnt.
Magam felé fordítottam a tükröt. A kocsi hátulját figyeltem. Talán arra számítottam, hogy valami onnan figyel. Nem volt ott semmi.
Vagy mégis…
Kétszáz méterre mögöttem egy kocsi lehúzódott az útról.
Egy pillanatra megkönnyebbültem. Aztán rájöttem, hogy nem hallottam motorzúgást, nem láttam fénycsóvát.
Nagyon furcsa. De inkább félelmetes.
Le nem vettem a szemem a visszapillantó tükörről. Látok mozgást?
Semmi.
Az biztos, hogy a kocsi ott áll, és a sofőr hús-vér ember.
Átmásztam az ülésen, elővettem az emelővasat, majd visszamásztam a helyemre. A visszapillantó tükörből figyeltem. Odamenjek segítségért?
Vártam.
AMANDA STEVENS 128
Egy örökkévalóság volt. Végre észrevettem két halvány fénypontot a horizonton, amely lassan két fénycsóvává változott.
Akárki is ült mögöttem abban a kocsiban, észrevehette a fényszórókat, mert gyújtást adott. A következő pillanatban a jármű elsöpört mellettem, de olyan sebességgel, hogy azt hittem, belém hajt a leállósávon.
Lélegzet-visszafojtva vártam az ütközést, de az utolsó pillanatban felhajtott az útra és elhúzott mellettem. Kivilágítatlanul. Csak annyit láttam belőle, hogy sötét színű, kocka alakú, újabb típusú szedán.
Ahogy a másik jármű közeledett, kiszálltam a kocsiból és reszketve vártam az út szélén. Attól féltem, lehet, hogy nem áll meg, ezért kifutottam az út közepére, teli torokból üvöltöttem, és integettem, mint egy őrült.
A jármű lassított, megállt, és kinyílt az ajtaja, megcsikordult egy cipőtalp az aszfalton.
– Amelia? – hallottam, csodák csodája, a nevemet.
A megkönnyebbüléstől megbicsaklott a térdem.
19
Devlin megkerülte a kocsit. Ekkor láttam, hogy a szellemek most is vele vannak, de már meg sem lepődtem rajta. Leszállt az alkonyat, és mi ott álltunk a semmi közepén, távol minden megszentelt földtől.
A Rapture-ben láttam utoljára. Azóta rengeteg dolgot tudtam meg róla, és ez most mind végig is futott az agyamon. A Devlin család sarja, akit a nagyapja kitagadott, mert nem a kiszemelt hivatást választotta, és nem a megfelelő asszonyt vette feleségül. Sokat elárult arról, milyen ember lehetett a tragédia előtt, és hogy a bánat miért tette olyan tartózkodóvá.
Mennél többet tudtam meg róla, különös módon annál távolabb kerültem tőle. Ami, hajói meggondolom, nem is baj. Így is túl sok minden történt velem azóta, hogy belépett az életembe. A gyereke szelleme megjelent a kertemben, a feleségéé a temetőben, az öreg is megjelent előttem megint, talán hogy figyelmeztessen, és kinyílt egy ajtó, és a kiszökő hideg, félelmetes jelenség a nyomomban volt.
Pozitívum, hogy képes voltam türtőztetni magam, amikor megláttam. Pedig legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, mint ahogy Oak Grove-ban tettem, de a kísértetek miatt visszafogtam magam. A nyomozó épp csak közelebb lépett, máris megéreztem jeges jelenlétüket.
– Mi történt? – fürkészte az arcomat.
– Defekt. Még szerencse, hogy maga éppen erre járt! Nem is tudja, mennyire örülök most magának!
Büszke voltam magamra, hogy csak megkönnyebbülést árult el a hangom, mást nem.
Devlin körülnézett.
– Mit keres maga itt?
Jól hallom, gyanakszik?
– Megnéztem egy temetőt.
AMANDA STEVENS 130
Ami igaz volt, még ha én félre is akartam vezetni.
– Hát maga?
– Magánügy – hangjában annyi volt az élet, mint levegő a defektes kerékben. – Van magánál pótkerék?
– Ami volt, már feltettem. Ez ma már a második defektem, amilyen mázlim van. Valószínűleg szögekbe hajtottam valahol.
Talán csak képzelődöm, de a szokásosnál is mélyebbnek tűntek az árkok az arcán, sötétebbnek a karikák a szeme alatt. Talán érthető is, hiszen a temetőben járt, és ma lenne a lánya születésnapja.
Elkaptam róla a szemem. Nem bírtam nézni. Nem bírtam belegondolni, mit jósolt Essie. Nem bírtam elképzelni, hogy én beszélek neki a kislánya kísértetérői.
– Kétszer is defektet kapott?
– Igen. A segélyhívót hiába hívtam, nem volt térerő. Fogalmam sincs, a telefonkezelő hallotta-e a koordinátáimat. Ha maga nem jár erre… – remegett meg a hangom.
Elárultam magam. Devlin felkapta a fejét.
– Akkor?
– Semmi. Csak egy kocsi mögöttem félreállt, és nem hallottam motorzúgást, nem láttam fényszórót. Csak ott volt. Aztán amikor maga felbukkant, elhajtott. Először azt hittem, belém rohan.
– Ez a vidék nagyon szegény, nagyon elmaradott. Mindennapos a kábítószer, a bűncselekmény.
– Maga szerint egy díler lehetett?
– Nem lepne meg.
Még mindig az emelőkart szorongattam.
– Van magánál emelő is?
– Hogyne lenne!
– Akkor vegyük le a kereket! Ismerek egy autószerelőt Hammondban, talán sikerül rávenni, hogy még ma éjjel javítsa meg mindkét defektes gumit.
– Megköszönöm!
Letérdelt, hogy kilazítsa a kerékanyákat.
– Szívesen! Nem hagyhatom magát itt a pácban!
– Tudom, csak… – az erdőre néztem és kirázott a hideg. – Nem is sejti, mennyire örülök, hogy találkoztunk.
131 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A hammondi szervizes meggyőzhető volt, de megkérte az árát: hatvan dollárral szegényebben, és két megfoltozott belsővel gazdagabban végre a Ravenel-hídon robogtam Charleston felé.
Devlin hazáig kísért. A kocsibejárón még megvárta, hogy végigszaladjak az előszobán, felkapcsoljam a villanyt, és a verandáról kiintegessek neki. Talán ha társaságibb ember vagyok, beinvitálom egy italra, vagy megkínálom egy kávéval. Aznap éjjel, gondolom, neki sem lehetett könnyű egyedül lenni. De a hosszú évek óta gyakorolt óvatosságot és magányt nem tudtam leküzdeni, így csak álltam és néztem, ahogy elhajt.
Az igazat megvallva, féltem volna a férfival kettesben maradni a házban.
Nyugtalanított, hogy amikor a múltkor elbóbiskolt nálam, kiszívta belőlem az erőt, ahogy azt sem tudtam kiverni a fejemből, amit Temple mondott az előző éjszaka: „Van benne valami… Nem tudom, hogy mondjam. Ismerem ezt a típust. A felszínen visszafogott, van önuralma, de a megfelelő körülmények között a megfelelő nővel…”
Mi zavart jobban? Hogy Devlin esetleg elveszíti velem a fejét, vagy hogy nem?
Marhaság! Vannak fontosabb dolgok is.
Bezártam a bejárati ajtót, a fürdőszobába mentem, letusoltam. Ideje ágyba bújni, pokoli este volt, hullafáradt voltam, nem volt semmi más vágyam, csak egy jót aludni.
De nem tudtam kikapcsolni. Amint a párnára hajtottam a fejem, megrohantak az emlékek.
Egyik alkalommal sem mondtam el Devlinnek, mit láttam az erdőszélen, mert magam sem tudtam mire vélni. Mit is mondhatnék? Hogy mert kapcsolatba léptem magával és a magát kísértő szellemekkel, egy árny átlépett a ködfátylon, és fogalmam sincs, hogy az apám intelmei elég védelmet nyújtanak-e ellene?
Egy másik árnytól is féltem, a fekete szedántól, amely azonnal elhajtott, ahogy Devlin fényszórói felbukkantak a láthatáron. Szerettem volna hinni, hogy valamilyen illegális tevékenységnek lettem a szemtanúja, mert az magyarázat lehet a sofőr különös viselkedésére, de kétely máris megjelent ebben az elméletben.
Az a kocsi, amelyik majdnem elgázolt aznap éjszaka a parkolóban, amikor ellopták az aktatáskámat, az is egy fekete szedán volt.
Hiába győzködtem magam, hogy miért vadászna rám a gyilkos, mikor a fényképeket rég átküldtem már a nyomozónak, akkor is, nyugtalanított…
AMANDA STEVENS 132
És ha olyasmit láttam, amiről nem is sejtem, hogy láttam? Ha volt valami azokon a képeken elrejtve, amit csak én tudok megfejteni? Ha egyedül én találhatom meg a kulcsot a Hannah Fischer-gyilkossághoz?
Odakinn feltámadt a szél. A vastag ágak a ház falát súrolták, távol a kertben csengtek-bongtak a szélharangok. Balzsamosmeleg éjszaka volt, én mégis reszkettem a paplan alatt. Kidugtam a kezem, és az Essie-től kapott amulettért nyúltam az éjjeliszekrényen. Az erszénynek van ilyen áporodott szaga! Arrébb akartam lökni, de végül mégis inkább a párnám alá rejtettem.
„Távol tartja a rossz szellemeket.”
Csak legyen igaza Essie-nek!
A szemhéjam megrebbent, és végre elernyedtek az izmaim.
Mély álomba merültem, nem hallottam a kertkapu nyikorgását, a szomszéd kutya vonyítását, és nem láttam a hálószobám ablakából rám meredő tébolyult szempárt sem.
20
A Charlestoni Parapszichológiai Intézet épülete egy zsákutcában található, a történelmi negyed tőszomszédságában. A lepusztult negyedet régebben a polgárháború előtti időkből származó roskatag épületek jellemezték, de az újjáépítési lázban ezek is visszanyerték régi pompájukat: megannyi előkelő, idős dáma!
A környék megújult, és egymás után nyíltak a divatos új üzletek. Galériák, dizájnboltok, régiségkereskedések hirdették magukat: jól megfértek a már húszéves múltra visszatekintő tetoválószalonokkal és a pornótékákkal.
Az intézet a legszebb épületben kapott helyet: fehér oszlopokkal szegett, verandákkal csipkézett háromemeletes, kacér épület, mögötte kialakított zárt belső parkolóval. Kerestem egy árnyékos helyet, és résnyire leengedtem az ablakot, hogy járjon a levegő.
Ahogy visszasétáltam az oldalsó bejárathoz, megakadt a szemem a szemközti ház folyóírásos neonfeliratán. Villódzva hirdette, hogy egy bizonyos Mindentudó Asszony tenyérjósdát nyitott a ház fölé magasodó Charlestoni Parapszichológiai Intézet tőszomszédságában. Van humorérzéke, gondoltam, és egy jót nevettem rajta.
Jártam már az intézetben, úgyhogy ismertem a járást. A bejárati ajtó mellett megnyomtam a csengőt, vártam, amíg kattan a zár, és én végre beléphetek a már délelőtt is fülledt hőségből a kristálycsillárok és selyembrokát tapéták hűvös, visszafogott eleganciájába. Egy ingaóra elütötte az időt. Olyan érzésem támadt, mintha visszaléptem volna a múltba.
A recepciós sietett elém, s nem abroncsszoknyát viselt. Tipikus déli vonásai voltak: aranyhaj, aranybarna bőr, kedves mosoly. Kék szemét
AMANDA STEVENS 134
fekete tussal húzta ki, ezüstgyűrűket és egzotikusan fityegő láncokat viselt, amiktől kicsit titokzatos lett a megjelenése.
Bár amikor utoljára itt jártam, még nem dolgozott itt, mégis ismerte a nevemet. Végigvezetett a folyosón: sorra húzta szét előttem a falba csúsztatható kétszárnyú tolóajtókat, majd az utolsónál bejelentett, és betessékelt.
A ház többi részével ellentétben Rupert Shaw irodáját szerényen rendezték be: szedett-vetett bútorok és egy zajos ablakklíma. Hol meleg volt, hol jéghideg, attól függően, hol ült éppen az ember.
A stílusbeli hiányosságokért kárpótolt a kilátás a hátsó kertre, a hatalmas márványkandalló, és a fa könyvszekrényre, a sarokba, az íróasztal lapjára felstószolt több ezer könyv. Az ősi tudást hordozó dohos, bőrkötéses kötetek mellett jól megfértek a szamárfüles ponyvaregények. Jól is érezhettem volna magam ott, csak ne lett volna az a klíma!
Dr. Shaw elém sietett, és adott két puszit, majd az íróasztalával szemben egy bőrfotelbe ültetett. A szokásos szakadt ruhatárából aznap egy flanelnadrágot, egy tyúklábmintás mellényt és egy világoskék inget választott ki; az ing kiemelte a szemét és dús, hófehér sörényét. Magasabb volt, mint a fia, és szikárabb alkatú, elegáns testtartása arról árulkodott, hogy kopott öltözéke ellenére egész életében jómódban élt.
Leültem vele szemben, és eszembe jutott az első találkozásunk. Valaki elküldte neki a samarai felvételt, ő pedig megkeresett a blogomon, és meggyőzött, jöjjek el az intézetbe, ő szívesen körbekalauzol. Végül az asszisztensével együtt mentünk vacsorázni, aki akkoriban végzett, de állást kapott Európában, és épp bérlőt keresett, aki fenntartja az albérletét. A Rutledge sugárúton lakott. Mivel én amúgy is Charlestonba akartam költözni, de még nem találtam megfelelő lakást, kértem, mutassa meg. Ahogy beléptem a házba, tudtam, hogy itt a helyem, és egy hét múlva már be is költöztem. Amikor az asszisztens értesített, hogy nem jön vissza, amikor lejár a szerződése, bedobozoltam a holmiját, levittem a pincébe, és magam vettem ki a házat. Tökéletes nyugalomban éltem ott egészen addig, amíg a Devlint kísértő kislány meg nem jelent a kertemben…
De most nem ezért jöttem.
Kicsit elviccelődtünk, aztán dr. Shaw az ujjai közé fogta az állát és kérdőn nézett rám.
– Nos, miben segíthetek? Kissé rejtélyes volt a telefonban.
– Abban reménykedem, hogy logikus, vagy legalább bármiféle magyarázattal tud szolgálni arra nézve, amit… mostanában tapasztalok – a
135 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
hangom elcsuklott, nem tudtam, hogyan folytassam. Mert a kísértetekről nem szívesen beszélnék neki.
Apámon kívül senkivel sem beszéltem erről soha, egészen az Essie-vel való találkozásig. Mert bár ez nem volt külön szabály, magától értetődő volt a hallgatás és a titoktartás.
De a jelenés, akit láttam, más eset volt. Még nem találkoztam hozzá foghatóval, és fogalmam sem volt róla, hogyan védjem meg magam tőle.
Hátradőltem a fotelben, hogy megnyugodjak. Mert még egy dr. Shaw-hoz fogható ember előtt is nehezemre esett paranormális jelenségekről beszélni. Kiszolgáltatottnak és nevetségesnek éreztem magam.
– Tudja, hogy az Oak Grove-i temetőben dolgozom, igaz? Nos, Ethan említette, hogy ön is benne van abban a bizottságban, ahonnan a megbízást kaptam. Először is hadd köszönjem meg.
– Az ön munkája magáért beszél – pöckölte meg az egyik ujját.
– Mindenesetre köszönöm a bizalmát.
Előrehajtott fejjel várta, hogy kibökjem a látogatásom célját.
– Biztos hallott a gyilkosságról is, hogy egy holttestet találtak az egyik sírban. Megírták az újságok, benne volt a hírekben…
Hallgatott. Vajon neki is az a másik gyilkosság jár a fejében, mint nekem, ami tizenöt évvel ezelőtt történt ugyanebben a temetőben? A rendőrség őt is kihallgatta Afton Delacourt ügyében, és Temple szerint a szóbeszéd miatt el is bocsájtották az Emersonról.
Ennek ellenére nem féltem kettesben maradni vele, hiszen régebbről ismerem, mint ahogy a gyilkosságról értesültem, és nem az alapján alkottam róla véleményt. A múlt eseményei csak árnyalhatták volna a róla alkotott képemet – kifinomult, kissé bohém, tudós úriember –, de jottányit sem változtattak az első benyomáson: egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy Rupert Shaw-nak bármi köze lehet egy gyilkossághoz, pláne egy olyan kegyetlenhez, amilyennek a nyomozó lefestette.
Rupert Shaw rám emelte kék szemét.
Nehezemre esett összeszedni csapongó gondolataimat:
– Két nappal ezelőtt láttam valamit az Oak Grove-ban, amit képtelen vagyok megmagyarázni. A temetőben a kapuhoz igyekeztem, még mielőtt lemegy a nap, amikor a szemem sarkából észrevettem valamit. Egy sziluettet vagy árnyat az erdőszélen. Megálltam, hogy megnézzem, mi az, de olyan sebességgel és erővel iramodott el, hogy nem lehetett ember. Nem ért hozzám, mégis éreztem a belőle áradó borzalmas hideget, áporodott sötétséget. Az áporodott nem jó szó, nem volt semmilyen szaga.
AMANDA STEVENS 136
Mégis, volt benne valami bűzös, valami rothadt – dr. Shaw reakcióit figyeltem. – Aztán tegnap újra láttam. Alig ötmérföldnyire jártam a Beaufort megyei temetőtől, amikor defektet kaptam. Akkor megláttam… azt a valamit… a sziluettjét… az erdőszélen és aztán a kocsi ablakából is. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem.
– És mind a kétszer alkonyatkor látott egy árnyat az erdőszélen?
Bólintottam. Köztes helyen, köztes időben.
– És mind a kétszer a szeme sarkából pillantotta meg?
– Ez is fontos?
– Fontos lehet – azzal a székével az ablak felé fordult és kibámult az ablakon. – Lehet, hogy olyasvalakivel találkozott, akit árnyéklénynek szokás nevezni. Alaktalan massza, ami emberi alakot is ölthet.
– Mint egy kísértet?
– Nem, ez másfajta jelenés. A kísérteteket ködös, párás jelenségként írják le, kifejezetten emberi alakjuk van, emberi vonásaik és felismerhető öltözetük. Az árnyéklények azonban… nos, van bennük valami rossz érzést keltő, egyes kutatók szerint van valami démoni a természetükben.
– Démoni? – jeges rémület kerített hatalmába. Miféle ajtót tártam én ki?
Dr. Shaw felvett egy kötetet az asztaláról és átlapozta:
– Tessék! – nyújtotta felé a könyvet. – Ilyesmi jelenést látott?
Csak néztem az emberformájú sötét lényt és a vörös szemét.
– A szemét nem tudom – tanulmányoztam egy darabig. – De azt hiszem, igen, ilyesmi lehetett.
– Utólag nem tud róla precíz leírást adni, mert nem is nézte meg alaposan.
– Nem mondhatjuk… – éreztem, hogy valahová ki akar lyukadni. – Mire céloz?
– Rengeteg magyarázat lehet rá.
– A démoni jelenésen kívül? Csupa fül vagyok.
– Az árnyéklény, akit látott, lehetett egy megtestesült egregor is.
– Sejtésem sincs, az micsoda.
– Egregor, avagy figyelő: egy gondolatforma vagy közös tudat jelzésére szolgál. Olyankor jön létre, ha extrém fizikai vagy lelki megpróbáltatás éri az embert.
Mint például egy gyilkosság? – gondoltam magamban.
– Talán úgy lehet a legjobban leírni, hogy egy csoport pszichikai entitása. Ez a gondolatforma akkor jön létre, amikor valakik egy céllal, határozott szándékkal gyűlnek össze. Egyes misztikus szövetségek és
137 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
szervezetek tudják, hogyan lehet szertartásokkal és rituálékkal közös tudatot létrehozni. Aminek azonban megvan az a veszélye, hogy az erősebbnek bizonyul, mint az őt alkotók együttese.
– Komolyan? – nem is hallottam még róla.
Vállat vont.
– Én ugyan még egyet sem láttam, de mint mondottam volt, ez egy lehetséges magyarázat.
– És mi a másik?
– Mások szerint az árnyéklényeket fekete mágiával lehet megidézni.
Abban a pillanatban eszembe jutott az Essie-től kapott amulett. Most is a zsebemben volt.
Dr. Shaw visszafordult és az asztalon összekulcsolta a kezét.
– Sajnos, nem hiszek egyik magyarázatban sem.
– Nem? És akkor hogyan magyarázza, amit láttam?
– Optikai csalódás – legyintett.
Döbbenten néztem rá.
– Vagyis nem láttam semmit?
– Hallott már a pareidoliáxól? A pareidolia olyan illuzórikus érzet, amely véletlenszerű ingereket, hangokat vagy árnyékképeket tévesen konkrétnak, például emberi alaknak tüntet fel, általában akkor, ha a perifériás látótérben vagy rossz fényviszonyok között, mondjuk, alkonyatkor látunk bizonyos képeket.
– Maga szerint csak kitaláltam ezeket az árnyakat?
– Nem, mindig látott valamit. Csak nem azt, amit észlelt.
– Be kell vallanom – toltam hátra a fotelt –, kissé meglepett ezzel a magyarázattal!
– Sajnálom – mosolygott fáradtan –, de a hosszú évek alatt több száz, sőt, több ezer pszichés és paranormális esetet vizsgáltam, de egy kezemen meg tudom számolni azokat, amelyekre nem volt tudományos vagy logikus magyarázat.
Vajon milyen magyarázatot találna arra a sor kísértetre, akiket az évek során láttam?
Előhalásztam a zsebemből Essie amulettjét és elé toltam az asztalon.
– Látott már ilyesmit?
Fogta a kis erszényt, megfordította, az orrához emelte és megszagolta.
– Sár és fahéj – mondta halkan. – Nyugat-Afrikában sebeh vagy grisgris néven ismerik. A rossz szellemek ellen véd. Kitől kapta?
AMANDA STEVENS 138
– Egy asszonytól, aki azt állítja, hudu varázsló. A Beaufort megyei Chedathy-temetőben találkoztam vele.
– Mielőtt vagy miután az árnyéklényt látta? – nézett fel.
– Mielőtt. Különös dolog történt, amíg a házában tartózkodtam. Azt hiszem, tett valamit a teámba – elővettem a gyógynövénycsomót is, és azt is elé tettem. – Szerinte ez az örökélet.
– Régi történet. Egy őszirózsaféle levele, a füstje mérgező hatású, ezért Dél-Karolinában be is van tiltva – a csomagot az orrához emelte és jó mélyet szippantott belőle. – Jó a megfázásra. Gyakorlatilag ártalmatlan.
– Ártalmatlan? Elvesztettem az eszméletem.
– Ettől ugyan nem. Én is ittam már ilyen teát, semmi bajom nem lett tőle. Sőt, kifejezetten élénkített. Kész B-12 vitamininjekció.
– Akkor a teámba tett valamit. Vagy a süteményben lehetett valami… Igaz, ő is, az unokája is evett a süteményből és ivott a teából. Úgyhogy fogalmam sincs, mi történt, de nagyon szürreális volt az egész. Mint egy álom. Hallottam, mit mond, és nagyon különös dolgokat mondott.
– Mint például? – csillant fel a szeme.
– Hogyjártam odaát és hogy a lelkem nem tudja, hova tartozik.
– Érdekes – forgatta az ujjai között agrisgris-t. – Volt halálközeli élménye?
– Nem.
– Gyerekkorában sem?
– Nem tudok róla.
– És még mit mondott az az asszony?
Hogy valaki értem jön. Valaki, akinek a lelke fekete, akár az éjfél. Aki a holtakkal jár. Aztán a kezembe nyomta az amulettet azzal, hogy tegyem a párnám alá, távol tartja a rossz szellemeket.
Dr. Shaw visszaadta az amulettet, s én gyorsan zsebre dugtam.
– Nagyon is lehetséges, hogy igaza van, és az asszony valamilyen enyhe hallucinogén anyagot adott be magának. De az is lehet, hogy átélte a hypnagogiának nevezett jelenséget, ami nem más, mint az alvajárás. Ami akár a maga árnyéklényeire is magyarázat lehet: az ember éber, tudja, hogy hol van, ugyanakkor félálomban is van, ahol a tudatalattija olyan ingereket küld, amelyeket mozgó árnyként vagy különös hangként észlelünk. Ezt az állapotot nem ritkán különböző rossz érzések kísérik, rettegés és paranoia, és egy sor paranormális élményre is magyarázattal szolgálhatnak, mint például a kísértetek, vagy ha valakit elragadnak az idegenek.
139 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Szomorkás mosollyal nyugtáztam a szavait. Visszatettem az örökéletet a táskámba és felálltam.
– Hát ennyit a logikus magyarázatokról.
– Higgye el, legfőbb vágyam, hogy kiderüljön, tévedek – kísért ki. – A megmagyarázhatatlan esetek miatt töröm magam nap mint nap, hosszú évek óta. A parapszichológia sokszor frusztráló, magányos tudomány.
Az ajtóban kezet fogtunk. Ekkor megint megakadt a szemem az ónixgyűrűn a kisujján.
– Nagyon tetszik a gyűrűje. Egészen ritka ez a jelkép, de mintha láttam volna már valahol. Talán egy sírkövön.
– Lehetséges. Nem tudom, honnan van. Egy bolhapiacon szúrtam ki, és azóta hordom.
Szóval bolhapiacon, ingattam a fejem.
– Köszönöm a segítségét.
– Ha hasonló jelenséget tapasztal, azonnal hívjon. Mert ha tévedek, akkor magát tényleg megtestesült démonok látogatják – reménykedett.
21
Nem a megszokott úton indultam hazafelé az intézetből. Az óvárosi piacnál rögtön el is akadtam: a piac az autósok számára rémálom, de a turistáknak maga a paradicsom, a külső standokon és a belső asztalokon a vidék legkülönfélébb csecsebecséit, a pólóktól a fonott kosárkákig mindent be lehetett szerezni. Még afrofonó-stand is volt.
Egy biciklis taxi és egy rozsdás Toyota közé ékelődve araszoltam végig a Church Streeten. Tekintetem a Szt. Fülöp-templom kertjére tévedt: ebben a temetőben állt a város legrégibb és legdíszesebb kovácsoltvas kapuja, és itt helyezték harmadszorra örök nyughelyére John C. Calhoun földi maradványait. A sírkövek kitűnő állapotban voltak, a temető makulátlanul karbantartva – egyedül a kiosztása volt szokatlan: két parcellára volt osztva, az egyik a „Barátok”, a másik a „Gyüttmentek” számára, attól függően, hogy az elhunyt charlestoni születésű volt-e vagy sem.
Azt beszélik, hogy a templomkertben egy fiatal nő kísért, aki a halva született kisbabáját siratja. Többször látták az évek során, turisták, helybéliek egyaránt beszámoltak róla, sőt, egy profi fotós állítólag egyszer még lencsevégre is kapta. Én azonban soha nem találkoztam vele.
A biciklis taxi lelassított, hogy az utasai a mobiljukkal lelkesen fényképezhessenek. Kezdtem elveszíteni a türelmemet: alig vártam, hogy hazaérjek, és felmehessek az internetre. Rá akartam keresni az egregorokra, árnyéklényekre, a pareidolia jelenségére – utána akartam nézni annak, amiről dr. Shaw beszélt.
Korántsem győztek ugyanis meg a nekem előadott optikai csalódások és hypnagógia-elméletek, mert nagyon jól tudtam, hogy a logikát nem egyszer fenntartásokkal kell kezelni. Még akkor is, ha dr. Shaw
141 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
magyarázata sokkal hihetőbb volt annál, hogy valamilyen sötét jelenés jár a nyomomban.
Ezen morfondíroztam a kocsiban, doboltam a kormányon, s vártam, hogy lekanyarodhassak. Ahogy araszoltunk az úton, kinéztem az oldalsó ablakon. Devlin abban a percben szállt ki a kocsijából egy tengeri herkentyűket áruló kis étterem előtt, melynek árnyas lugasa trópusi növényekkel volt beültetve.
Néhány nappal ezelőtt nem is ismertem, most meg mindenhol belebotlok. Furcsa, egyszerre felvillanyozó és nyugtalanító jelenség volt. Egész életemben arra treníroztam magam, hogy ne reagáljak az ingerekre, ne cselekedjek első indíttatásból. Nem ismertem magamra, mert most visszafordultam, szabálytalanul tettem egy kört, és a csikorgó murván leparkoltam az étterem előtt.
Devlin már a teraszon ült. Közeledtemre felnézett az étlapból.
– Elnézést – szólítottam meg kamaszos könnyedséggel, mint aki leszólítja, aki tetszik neki. – Láttam, hogy leparkol, gondoltam, talán van egy kis ideje rám.
– Üljön le!
Az arcára nem ült ki semmilyen érzelem. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarom-e vagy örül nekem, vagy csak közönyösen tűri, hogy odatolakodtam.
A pincérnő megkérdezte, hogy nekem is hozhat-e egy étlapot.
– Csak egy jeges teát kérek.
– Maga nem eszik? – vonta fel a szemöldökét Devlin.
– Nem akartam megzavarni az ebédjét, csak szerettem volna egy kicsit beszélgetni magával, amíg kihozzák a rendelését.
– Ahogy akarja – vetette oda, és a pincérhez fordulva elhadarta, mit rendel: egy tál kagylót, kukoricafánkot és pálmasört.
Amíg a pincérnő felé fordult, a profilját figyeltem. Az orrát, az állát, az állkapcsát – az alsó ajka alatt a horpadás árnyékát. Olyan ismerős volt. A szemem úgy megszokta azt a sebhelyet az arcán, hogy nem is hegnek láttam, hanem titoknak.
Fehér inge kiemelte kreol bőrét. Eszembe jutott az álmom, Devlin és Mariama bőrének a kontrasztja.
Vajon mi jutott rólam az eszébe? Vajon átlát-e az én „visszafogott, józan életű lány” álcámon? Vajon érezte-e, milyen sötét, tőlem egyszerre tiltott és idegen szenvedély dúl bennem? – merültem a fantáziámba.
Mondott valamit, mire én elpirultam:
AMANDA STEVENS 142
– Elnézést, másutt járt az eszem.
– Úgy látom, valami nagyon foglalkoztatja – fürkészte az arcom. – Mi a baj?
Ha az arcát már meg is szoktam, a lágyan búgó hangja még mindig a hatása alá gyűrt.
– Csak meg akartam köszönni, hogy a múltkor megmentett.
– Ugyan már! Maga is ugyanezt tette volna.
– Akkor is. De ha akkor éjjel nem jár arra, ki tudja, meddig ragadtam volna ott.
A megjátszott gondtalanságot egy csapásra elsöpörték az előttem felvillanó képek. Kirázott a hideg.
– Ki tudja, mi történhetett volna.
– Előbb-utóbb megérkezett volna a vontató.
– Talán igen. De az is lehet, hogy addigra már késő lett volna.
A mélyen belógó mennyezeti ventilátor felborzolta Devlin sötét haját. Rám meredt. Az arca most sem árult el semmit, de a szeme villanása igen.
– Arra a kocsira gondol?
– Igen. Arra a fekete szedánra, amelyik leállt mögöttem és aztán elhajtott, amikor meglátta a maga fényszóróit. Mert aznap éjjel, amikor feltörték a kocsimat, akkor is egy fekete szedán húzott el mellettem.
– Tudja, hány fekete szedán van Dél-Karolinában?
– Sok száz, több ezer – vontam meg a vállam. – De akkor is furcsának találom.
Éppen mondott volna valamit, amikor megjelent a pincérnő az italainkkal. Figyeltem, ahogy egy zúzmarás pohárba kitölti a sörét. A kezét figyeltem. Finom, de biztos keze volt.
A terasz korlátja mellett ültünk, a forgalmat előlünk egy sor kínai selyemmirtusz zárta el, melynek bugavirágzatába belekapott a szél, és egy maréknyi szirmot az asztalunkra és az ölembe szórt. Ahogy előrehajoltam, hogy lesöpörjem a szirmokat a ruhámról, a férfi kivett egyet a hajamból.
Érintésére megdermedtem, megállt bennem a levegő. Leszegett fejjel ültem.
Csak egy pillanatig tartott.
Hátradőlve ült a székén, és a sörébe kapaszkodott. Szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy felkavar az érintésével.
– Hol is tartottunk? – kérdezte könnyedén.
De a szeme kigyúlt, tekintete ragyogott. Észrevettem, hogy mennyire tudatosan lélegzik, mintha uralkodnia kellene magán.
143 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Nem tudtam, hova tenni, de a gondolat, hogy úgy kell visszafognia magát a jelenlétemben, felvillanyozott. Valahol meg is ijesztett, de inkább felvillanyozott.
Nyeltem egyet.
– A fekete szedánnál – szórakozottan kavargattam a szívószállal a poharamat, és igyekeztem felvenni a beszélgetés elejtett fonalát. – Azon gondolkozom, hogy talán öntudatlanul is láthattam valamit a temetőben, még ha nem is tudom, hogy mit. Lehet, hogy az egyik Oak Grove-i fotón van valami, amit még nem vettem észre – hallgattam el. Ebből a szélből vihar lesz. – Mert mi van, ha Tom Gerritynek igaza van? Ha az, amit a temetőkről tudok, elvezet a gyilkoshoz?
Devlin épp az ajkához emelte volna a kriglit, de ekkor lecsapta az asztalra. A tekintete megkeményedett. Ekkor jutott eszembe, hogy mit is mondott a magándetektívvel kapcsolatban. Hogy az ügy zátonyra futott, és egy másik nyomozó meghalt Gerrity miatt.
Nem csoda, ha a nevének említésére is így reagál.
– Ha elhiszi, amit Tom Gerrity összehordott, magára vessen!
– De abban igaza volt, amit Hannah Fischerről mondott, nem?
Devlin szeme szikrázott a dühtől. Elfordította a fejét.
– Igaza volt, nem? – erősködtem.
– De. Abban igaza volt. Az anya ma reggel azonosította a holttestet.
Nehezére esett beismerni.
– Szerencsétlen! Iszonyú lehet az embernek a gyerekét holtan látni… – hallgattam el.
Devlin már nem dühös volt, hanem fásult. Vannak tragédiák, amikről nem lehet elmélkedni, vannak dolgok, amiket nem lehet végignézni. Devlin arcából kiszökött az élet, sima lett, kemény, mintha kartonból vágták volna ki. Ha még sokáig üldögélünk itt, gondoltam magamban, az élet utolsó szikrája is kihuny benne. Máris kirajzolódtak a fekete karikák a szeme alatt, és beesett az arca. Kísértetiesen nézett ki: sápadt volt, sovány, élettelen.
Reszketve kaptam el a tekintetem.
Beletelt egy kis időbe, míg mindketten visszazökkentünk a normális kerékvágásba.
– Fischer asszony bejött a kapitányságra, és vallomást tett – mondta feszült hangon.
– Tudott vele beszélni? – bólogattam.
AMANDA STEVENS 144
– Tudtam – kapta fel a sörét és a pohár pereme felett nézett. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne kapjam el a tekintetem.
– És megerősítette Gerrity olvasatát?
– Nagyjából. Hiszen az asszony azért fogadta fel Gerrityt, hogy megtalálja Hannah-t. Az anya elmondta azt is, hogy egy ideje már arra gyanakodott, a lánya egy bántalmazó kapcsolatban él. A bántalmazás, mint kiderült, az apával kezdődött.
– Akivel Hannah járt, máris gyanúsított, igaz? Az anyja elmondta, hogy ki volt az?
– A nevét nem ismeri. Hannah sosem vitte haza, soha nem beszélt róla előtte, mert pontosan tudta, hogy az anyja, ahogy ő fogalmazott, óva intené tőle.
– Hát ez nem sok.
– De elég. Hannah barátain keresztül a nyomára akadtam. Holtbiztos alibije van.
– Mennyire holtbiztos?
– A sitten volt a kérdéses időszakban. A pasas nem egészen komplett, így nem csodálnám, ha Hannah menekült volna előle; de nem ő ölte meg.
– Ott vagyunk, ahol a part szakad. Ha már kiderült, hogy Gerrity igazat mondott – gondolkoztam hangosan –, nem adna hitelt annak is, amit nekem mondott?
Devlin felsóhajtott.
– Nem akarom magát még jobban belerángatni. Gerrity úgyis csak találgat a temetővel kapcsolatban, hiszen nem lát a jövőbe! És zsaruként nem igazán remekelt.
– Biztos zokon venné ezt az értékelést. Különben is, a nagyanyja szerint különleges képességei vannak, nekem legalábbis ezt mesélte. Hogy ezért is ragadt rá a Próféta… Devlin elkapta a kezem, leszorította az asztalhoz, és felém hajolt az asztal fölött. Én mukkanni sem bírtam a döbbenettől.
– Ő kérte, hogy ezt mind mondja el nekem?
A kifejezéstelen arcnak nyoma sem volt: a férfi szeme gyilkos villámokat szórt. Ilyennek még nem láttam.
– Hogyan? Nem. Így direkt nem. Én úgy fogtam fel, hogy minden, amiről beszélt, az egy üzenet része.
– Akkor miért hallgatott erről, mint a sír, akkor éjjel az Oak Grove-i temetőben?
– Kiment a fejemből – húztam ki a kezem. – Nem nagy ügy. Csak egy csúfnév.
145 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Lehet, hogy csak egy csúfnév, csak nem az övé. Azért használta, mert tudta, hogy a fülembe jut.
– Hogyan?
– Az nem számít – zárta le a témát, de láthatóan majd szétvetette a feszültség. Ezt az oldalát még nem ismertem. A kontrollvesztettet.
Kirázott a hideg.
– Olyan haraggal beszél Gerrityről. Mégis mit követett el?
– Az csak kettőnkre tartozik – sötét szeme a forgalmat figyelte. – Zárjuk le a témát! Van még valami, amiről beszélni akart velem?
– Van. Beszélhetnénk még Hannah-ról egy percet? Tudom, hogy bizonyos dolgokat nem árulhat el nekem, de ha a gyilkos történetesen egy fekete szedánnal jár, nagyon megüthetem a bokám. Ezért szeretnék egy-két dolgot megtudni.
– Mint például?
– Hogyan halt meg Hannah?
Devlin elgondolkozott, mennyit árulhat el nekem.
– Kivéreztették. Ezt érti?
– Elvérzett.
– Szabályosan.
– De hogyan?
– Nem árulhatok el részleteket. Ezt nem kell tudnia. – Tiltakozni próbáltam. Devlin lehalkította a hangját. – Jobb, ha nem tudja.
Éreztem a rettenetet a hangján.
– A Delacourt-ügyben is ez volt a halál oka?
– Fogalmam sincs.
– Hiszen maga mondta, hogy úgy kínozták, hogy minél lassabban álljon be a halál.
– Mert nekem is így mondták. Akkor még nem voltam zsaru. Én is, mint mindenki, csak a szóbeszédre hagyatkozhattam.
– De most már zsaru. Kikereshetné az aktát, hogy megnézze, nem?
– Az irat titkosítva lett. Csak bírósági engedéllyel lehet felnyitni az aktát.
– Ez a szokás?
– Ha az ügyben kiskorú érintett.
– Maga szerint ezért titkosították, vagy azért, mert valaki nagyhatalmú nem akarja, hogy az akta nyilvánosságra kerüljön? Maga mondta, hogy egyes fontos emberek mindent megtettek, hogy eltussolják a nyomozást. Ha az a társaság, amit említett, a Koporsó és Karom Rendje tehető felelőssé Afton haláláért, akkor a rend tagjai, akik érintettek voltak a megölésében,
AMANDA STEVENS 146
most jó eséllyel vezető pozíciót töltenek be. Ördögi kör. Örökre eltüntették a rájuk nézve terhelő bizonyítékokat.
– Ezért működnek olyan hatékonyan a titkos társaságok: a tagok védik egymás hátát. Ha egy elbukik, mind vele bukik.
– Akkor hogyan tud bizonyítékot találni? Ők nem terítik ki a kártyáikat, az biztos.
– Ne szaladjunk ennyire előre! – nézett körül nyugtalanul. – Azt sem tudjuk, hogy a rendből bárki bármit elkövetett volna. Akkoriban sok híresztelés kapott lábra, egyebek között több nyugtalanító vélemény Rupert Shaw-val kapcsolatban is.
– Rupert Shaw-val kapcsolatban – söpörtem le egy szirmot az asztalról – azt szeretném mondani, hogy én nem hiszem, hogy Rupert Shaw bármit elkövetett volna. Nem hiszem, hogy bármi köze lett volna annak a lánynak a halálához. Nem tudom elhinni. De – néztem fel – van valami, ami, ha nem is gyötör, de sokat foglalkoztat.
– Hallgatom.
– Rupert Shaw-nak van ez a gyűrűje. Egy szokatlan, feltűnő ónixköves ezüstgyűrű, amibe, ha jól emlékszem, valamiféle szimbólum van belevésve. Fogalmam sincs, milyen szimbólum, de olyan ismerős, mintha már láttam volna valahol. De ami igazán furcsa az egészben, hogy mindig másképp meséli, honnan van az a gyűrű. Először azt mondta, családi örökség. Aztán, hogy egy munkatársától kapta. Ma délelőtt pedig azt mondta, hogy a bolhapiacról van. Butaság volt a részemről egyáltalán szóba hozni, mert biztos semmi különös nincsen benne. De ha már felfedjük a titkokat, ki akartam mondani, ami foglalkoztat.
– Van még valami, ami a szívét nyomja? – olyan kedvesen mondta, hogy eleinte nem is hallottam meg a hangjában az élt.
– Ja, nem. Ennyi volt.
Devlin előbb félretolta a kriglit, majd keresztbe tett karral az asztalra könyökölt.
– És az Essie-vel való találkozás? Ha már a titkok felfedésénél tartunk, miért hallgat arról, hogy tegnap nála járt?
Nagyot sóhajtottam. Eleinte szóhoz sem jutottam. Aztán kapkodva magyarázkodni kezdtem.
– Nem volt betervezve. Nem miatta mentem oda. Nem is tudtam, hogy létezik. A temetőben találkoztunk – kaptam el a tekintetem. – Sajnálom, hogy nem mondtam el magának.
147 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A tekintete elsötétült és fagyos lett – ezt soha nem bocsájtja meg nekem.
– Legközelebb, ha a magánéletemre kíváncsi, azt javaslom, hogy kérdezzen engem, s ne a hátam mögött kutakodjon!
22
Devlin haragja nagyon rosszulesett. Nem szerettem, ha neheztelnek rám, mert folyton mindenkinek meg akartam felelni. Talán azért lettem ilyen, mert örökbe fogadtak? Az is lehet, hogy csak apám szigorát és anyám mélabúját akartam vele kompenzálni.
Végül is mindegy. Tudtam, ha hazamegyek, egész délután csak ténferegni fogok, így késő délután rácsörögtem Temple-re, és elhívtam egy italra.
Egy tengerparti helyben egyeztünk meg. Mire odaértem, Temple már a teraszról figyelte a kikötőbe befutó vitorlásokat.
– Na végre! – mondta, ahogy leültem az asztalához.
– Elkéstem?
– Nem. Én jöttem túl korán – emelte ajkához a magas, zúzmarás poharát; valami ütős koktél lehetett. – Tíz napja egyetemistákat pesztrálok, hidd el, nekem nagyobb szükségem volt erre, mint neked! Igaz is – kapta fel a fejét –, egészen kipirultál.
– Elvégre nyár van, és itt vagyunk Délen. Miért, meglepő?
– Igen, de nem arról van szó, hogy meleged van.
– Mi idelenn ragyogunk, nem emlékszel?
Temple még akkor is engem fürkészett, amikor intett a pincérnek.
– Mi van?
– Valahogy más vagy – vonogatta a vállát. – Nem tudom megmondani, hogyan. – Megvárta, amíg leadom a rendelést, majd közelebb hajolt. – Lefeküdtél Devlinnel?
– Alig ismerem! És a mai nap után – mondtam lemondóan – annak a valószínűsége még kisebb, mint amikor először beszéltünk róla!
– Miért, mi történt?
149 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Butaságot csináltam – dörzsöltem meg a homlokom. – Inkább nem is mondom el.
Temple kezében a pohárral az asztalra könyökölt, és várt.
– Tegnap délután elmentem Beaufort megyébe, megnézni a felesége és a kislánya sírját.
Ehhez vajon mit szól? Temple a homlokát ráncolta.
– Minek?
– Fogalmam sincs róla. Talán kíváncsiságból. A temetőben aztán találkoztam Mariama nagyanyjával – aki egyébként hudu varázsló – és egy rokon kislánnyal, a neve Rhapsody. Mariama unokahúga. A lényeg, hogy elmondták Devlinnek, hogy ott jártam, ő dühös, hogy a magánéletében turkálok, én meg halálosan szégyellem magam.
– Ez legyen a legnagyobb hiba, amit egy férfi ellen elkövethetsz! Te még sosem voltál szerelmes? – rándította meg a vállát Temple. – Nem értem, minek akartad megnézni azokat a sírokat? Mit akartál ezzel elérni?
– Semmit. Csak látni akartam, hol nyugszanak.
– És Devlin ezért haragszik rád? – gondolkozott el rajta. – És most mihez kezdesz ezzel az egésszel?
– Várom, amíg elül a vihar. Azt hiszem.
– Micsoda fatalista megközelítés! Én nem vagyok ilyen!
– Miért, te mit csinálnál a helyemben? – sóhajtottam.
– Megpróbálnám elfeledtetni vele Mariamát – legalább egy éjszakára! De én – én vagyok. Attól tartok, tőled nem lehet ilyesmit elvárni – ugratott.
Ám ez szöget ütött a fejembe.
– De én nem akarom, hogy Devlin elfeledkezzen Mariamáról! Miért is akarnám?
Eszembe jutott Mariama kísértete, és beleborzongtam.
Temple a pohár pereme felett rám pillantott.
– Azt mondtam, egy éjszakára.
A pincér kihozta az italomat.
– Tényleg, hogyhogy ilyen hamar ideértél? – ragadtam meg az alkalmat, és témát váltottam. – Talán a városban volt dolgod?
– Ott. Ma korán végeztünk, és most néhány napig nincs más dolgom, mint a medence mellett heverészni és süttetni magam a nappal. Leszámítva persze a leadandó jelentést és az osztályzásra váró szemináriumidolgozat-hegyeket.
AMANDA STEVENS 150
Temple nyugodtnak és egzotikusnak tűnt mustársárga, hímzett parasztblúzában. Mellette én kissé fiúsnak és elég érdektelennek szűk szárú farmeromban és ujjatlan trikómban.
– Visszatérsz Columbiába?
– Addig nem, amíg a csontvázatokat alaposan szemügyre nem vettem. És ha már Devlinnél tartunk, ma felhívott és áttette az exhumálást holnapra.
– Tudok róla. Ethan Shaw hagyott egy üzenetet a rögzítőmön.
– Te is ott akarsz lenni?
Vajon csak én hallottam a hangjában az élt, vagy túlérzékeny vagyok azután, hogy Devlin leteremtett?
– Miért ne mennék? A kezdetektől fogva úgyis benne vagyok. Ezért is akartam ma veled találkozni. Megpróbáltam utánanézni az Afton Delacourt-gyilkosságnak, de nem találtam semmit sem az interneten, sem a folyóirattárban.
Temple hátradőlt a széken és engem fürkészett. Már nem volt olyan nyugodt. Sötét fürtjeit és a korlátra lógó pálmaleveleket enyhe szellő hintáztatta.
– Miért foglalkoztat téged olyan megszállottan az a gyilkosság?
– Nem hinném, hogy megszállott vagyok – védekeztem. – Csak érdekel. Két, talán három gyilkosság áldozatát találták meg abban a temetőben, ahol naphosszat egyedül vagyok. Szerintem érthető az aggodalmam.
– Lehet. De ugye, mindketten pontosan tudjuk, miről van szó valójában. Túlkompenzálsz. Valami izgalmas dolog történt az óvatos kis életedben, és te most két kézzel kapsz utána.
– Nem erről van szó! – a vehemenciám csak megerősítette Temple-t ebben a hitében. – Különben is, mintha azt mondtad volna, rám fért már egy kis izgalom.
– De én nem egy gyilkossági ügyre gondoltam!
Farkasszemet néztem vele.
– Mondd, miért esik olyan nehezedre Afton Delacourtról beszélni?
– Nem arról van szó, hogy nehezemre esik. Régen volt, és nem látom értelmét, hogy egy régi dolgot boncolgassunk.
– Hát milyen régész vagy te?
Ezen muszáj volt nevetni. Úgy láttam, Temple is kienged egy kicsit.
– Ott a pont! Tudom, hogy bután hangzik, de olyan… tolakodónak találom a kérdést. Talán békén kellene hagyni már a szerencsétlen lányt.
151 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Furcsa, hogy ezt mondod. Daniel Meakin szinte szóról szóra ugyanígy fogalmazott.
– Meakin? – legyintett igen lemondóan. – Hol futottatok össze?
– Az egyetemi levéltárban.
– Adatok. Biztos folyton odalenn sertepertél. Az egy vakond!
– Camille-t is láttam aznap odalenn. Szerintem kémkedett utánunk.
– Rá vall. Neki muszáj mindig mindenbe beleütni az orrát. Amikor együtt laktunk, folyton a cuccaim között kutatott, amint kitettem a lábam. Utáltam.
– Komolyan kavartál is vele, vagy csak Ethant szívattad az étteremben?
– Camille-lal valóban összejöttünk, de van valami sötét erő abban a nőben, nagyon meggondolatlan és bántó tud lenni. Meakin öngyilkossági kísérletei is erre a sötét erőre vezethetők vissza.
– Szerinted tényleg meg akarta ölni magát?
Ujjával lepöckölt valami piszkot a blúzáról.
– Akkor másképp fogalmazok. A csuklóján az a heg nem épp karcolás volt, hanem egy vastag, nyers és ronda heg, amit csak egy mély vágás okozhat. A helyében én is takargatnám.
– Őt is jól ismerted már az Emersonon?
– Nem mondhatnám. Volt egy-két közös óránk, de nem jártunk egy társaságba. Most mit faggatsz Daniel Meakinről? Az előbb még Aftonról akartál beszélni.
– Arról is akarok. Minden érdekel.
Vállat vont.
– A legerősebb emlékem vele kapcsolatban, hogy mennyire rettegtünk mindannyian, amikor megtalálták a holttestét.
– Mindannyian?
– Én és a barátaim. Mert közülünk mindenki járt bulizni a temetőbe, ezen valahogy mindenki átesett az Emersonon. Nagyon megviselt minket a hír, hogy ott megöltek egy lányt.
– Ismerted is Aftont?
– Csak hírből. Gazdag, elkényeztetett, bulizós liba volt, akinek csak megszületni volt nehéz, amíg meg nem ölték.
Nem tudtam hova tenni az iróniát: Temple-nél sosem lehetett tudni, mikor mit gondol komolyan.
– Honnan ismerted? Hiszen az egyetemre nem járt.
– Oda nem, de járt minden menő sráccal az egyetemről. Ők legalábbis ezzel büszkélkedtek.
AMANDA STEVENS 152
– A gyilkosság után nem lett beszédtéma, hogy Aftonnak mi köze lehetett a Koporsó és Karom Rendjéhez?
– Valamennyire igen.
– Te is ismertél tagokat?
– Lehet, de nem tudtam róla.
– Soha senki nem szólta el magát?
– A Karmokról? Soha.
– De az Emerson egy kis egyetem! Te sem gyanakodtál semmire?
– Mindenki találgatott. Minden csaj arra hajtott, hogy lefeküdjön egy Karommal és aztán kidobja.
– Beszéltetek okkult tevékenységről is?
– Az senkit nem érdekelt.
– Akkor beszéltetek róla.
– Titkos beavatások, éjszakai orgiák, dionüszoszi rítusok – koleszos fiúk sikamlós álmai.
– Te soha nem voltál egyen sem?
– Miért van az az érzésem, hogy te ki akarsz lyukadni valahová? – ráncolta a homlokát.
A válasszal megvártam, amíg a pincér leteszi elé az italát.
– Mert feltűnt, hogy neked talán lehetnek belső információid a Karmokat illetően.
– De már mondtam, hogy nincs.
– Tudom, de az étteremben azt is mondtad, hogy Camille egy darabig a szobatársad volt harmadéven. Azt mondtad, a körülmények hoztak benneteket össze. Olvastam, hogy a rend szabályzatát módosították, és felvettek nőket is. A ti évfolyamotokról kettő lányt. Ezért gondoltam, hogy…
– Hogy én a rend tagja vagyok? – kuncogott. – Még a végén kiderül, hogy jártam is Aftonnal!
Hátrahőköltem. Az, hogy ilyen köze lehet Afton Delacourt-hoz, eszembe sem jutott.
– Mielőtt rákérdeznél, a válaszom: nem – közölte szárazon.
– Nem is akartam rákérdezni. Nem gondolom, hogy a te beszervezésed ilyen messzire vitt volna. Azt viszont gondolom, hogy ők be akarhattak szervezni, hiszen okos vagy, ambiciózus és csinos.
– És szegény. Ösztöndíjas voltam az Emersonon. Hatalmas fekete pont! – kavarta meg az italát. – Amúgy nem zavart különösebben. Nem
153 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
vagyok az a belépős vagy hívő fajta, a szertartásokat és rituálékat meg pláne utálom. Nem vagyok az a templomba járó katolikus.
Nem a leghatározottabban tagadja, gondoltam magamban.
– Ha már a szertartásoknál és a rituáléknál tartunk, te tudod, mi az az egregor?
– Egre-mi?
– Egregór. A gondolat és akaraterő segítségével teremtett létező. Egyes titkos társaságok szertartásokkal és rituálékkal teremtik meg.
– Honnan szeded ezeket? – szűkült össze a szeme.
– Rupert Shaw-tól.
– Vagy úgy! Kezdem érteni.
– Micsodát?
– Téged. Meg a faggatózásodat.
Vállat vontam.
– Nézd, nem tegnap óta ismerem Rupertet. Az Emersonon ő volt a kedvenc tanárom. Egy igazi déli úriember, kihalóban lévő fajta. De mondjuk ki: hiányzik egy kereke.
– Nekem nem tűnt fel.
– Mert ahhoz is tehetsége van – mosolyodott el. – Olyan édes, két lábbal a földön járó, racionális ember, hogy észre sem veszed, amikor megeteti veled a marhaságait, s már te is kísérteteket látsz.
Nekem ehhez nem kellett Rupert Shaw.
– Egy ideje nincs formában – jegyezte meg Temple. – Szerintem ezért is szorgalmazták az elbocsátását.
– Nem azt mondtad, hogy az alaptalan pletykák miatt?
– Lehet, hogy a pletykák alaptalanok voltak, de meggyőződésem, hogy valaki szántszándékkal sározta be, és hogy ő csak ráerősített azokra a pletykákra.
– Hogyhogy ráerősített? A diákokkal folytatott szeánszaira gondolsz?
– Nemcsak szeánszok voltak ott – kapta el gondterhelten a tekintetét. – Dr. Shaw megszállottan kutatta a halált. Mindig azon gondolkoztam, hogy vajon ő tette-e el a feleségét láb alól. Az asszony már régóta betegeskedett, évek óta, ha jól emlékszem. Rupert talán nem bírta nézni a szenvedését, vagy bűntudata volt, hogy már a halálát kívánja, és ettől kicsit bekattant. Nem tudom. De mondom, ő volt az egyik kedvenc tanárom, és egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy elmentek neki otthonról. Itt van például ez a nevetséges intézet!
AMANDA STEVENS 154
– Tegnap hosszabb időt töltöttem Rupert Shaw-nál, és néhány pillanatot kivéve, amikor elkalandozott a figyelme, nekem teljesen ébernek és tiszta tudatúnak tűnt. Nem tűnt fel, hogy be lenne kattanva.
– Erről beszélek! Még aki súlyosan beteg, az is tartani tudja magát ideig-óráig – mosolyodott el megint. – Aztán egy éjjel arra ébredsz, hogy egy ollóval támad rád.
Aznap éjjel is a párnám alá tettem Essie amulettjét. Azt nem tudtam, hogy van-e benne még valami a sáron és a fahéjon kívül – a varázslók placebója –, de jobban éreztem magam, ha ott volt.
Az ágy támlájának támasztottam a fejem, felnyitottam a laptopot, és keresni kezdtem a neten. Egyik cikket futottam át a másik után, árnyéklényekről, egregorókról. Egy idő után rájöttem, hogy egész este nyomasztottak Temple szavai. Ami amúgy nem először fordult elő, mármint hogy kisebb spéttel esik le a tantusz.
„Az asszony már régóta betegeskedett, évek óta, ha jól emlékszem. Rupert talán nem bírta nézni a szenvedését, vagy bűntudata volt, hogy már a halálát kívánja, és ettől kicsit bekattant.”
Akkor ott nem kapcsoltam a két dolgot össze, de most rájöttem, mi zavart annyira Temple spekulálásában. Ehhez vissza kellett mennem dr. Shaw halálelméletéhez és apám figyelmeztetéséhez a Másokról. „Ha valaki meghal, kinyílik egy ajtó vagy kapu, és a megfigyelő beleshet a másik világba. Minél lassabban áll be a halál, annál tovább marad nyitva az az ajtó, amin a megfigyelő akár ki-be járhat.”
Lehetséges, hogy dr. Shaw kétségbeesésében Afton Delacourt meggyilkolásával megpróbálta kinyitni azt az ajtót és belesni a másik világba, hogy kapcsolatba kerülhessen a halott feleségével?
Igyekeztem elhessegetni a csúnya és alaptalan gondolatot, de már beletették a bolhát a fülembe. Sötét dolog várt rám.
„Hallgass ide, Amelia! Vannak olyan lények, amilyeneket még nem láttál. Erők, amelyekről beszélni sem merek. Jegesebb, erősebb, éhesebb lények, mint amilyeneket elgondolni bírsz.”
Felültem, és megszámoltam minden sarkot és repedést a szobában. Egyedül voltam – mégis ki lenne még ott? –, és megszoktam már az éjjeli neszeket a lakásban. A hajópadló deszkáit. A klímát. A felső szomszéd járkálását.
155 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A mennyezetre pillantottam.
Macon Dawes szinte soha nem volt otthon, most meglepett, hogy odaföntről hallom. Megnyugtatott a tudat, hogy egy másik meleg test is van a közelben.
Kimásztam az ágyból és az ablakhoz léptem. Kinéztem: a kerítésfal miatt nem láttam ki a kocsibeállóra, igaz, az utcáról vagy a szomszéd házból sem lehetett belátni hozzám, így nem sokat törődtem a zsalugáterrel. Most becsuktam a zsalukat is, aztán visszafeküdtem az ágyba. Amint bebújtam a takaró alá, eszembe jutott dr. Shaw. Ahogy keményen kérdezi, volt-e halálközeli élményem. Láttam magam előtt, ahogy a szeme csillog… a kíváncsiságtól? A megszállottságtól? Amivel Temple engem is vádolt. Ugye, milyen egyszerű kiforgatni a másik szándékát? Egy szóbeszéd miatt vagyok ilyen nyugtalan? Dr. Shaw egy ártalmatlan és introvertált ember, aki egy érdekes dologgal foglalkozik. Ahogy én is.
Ideje továbblépni.
Valami kellemesebb dologra kellene gondolnom elalvás előtt. Ami kivételesen nem Devlinnel kapcsolatos.
A Sírásók majd eltereli a figyelmemet, és legalább anyagilag is hasznot hajt. Folyamatosan, mindig érdekesen írni nemcsak nagy kihívás, de időigényes dolog is. Igaz, esténként úgysem volt jobb dolgom.
Amúgy is moderálnom kellett a legutóbbi bejegyzéshez fűzött kommentárokat. „Megmérgezte a feleségét, avagy Álom doktor és a szokatlan sírfeliratok” címet adtam az írásnak. Ahogy végigolvastam a kommentárokat, lassan megnyugodtam. Ez az én terepem, mert megoszthatom a szenvedélyem és a tapasztalatom más temetőrajongókkal és a széles világról szerzett netes barátokkal. A kibertérben nem álltak a hátam mögött kísértetek.
Fél oldallal később egy névtelen kommentárra lettem figyelmes. Nem a nicknév hiánya zavart, az elég gyakori. Hanem mert ismerős volt a sírfelirat:
Ragyogják néma sírja fölött az éjféli égbolt
Menthetetlen gyermek, holtadban is álmodj.
Azon a síron szerepelt ez a felirat, ahol Hannah Fischer holttestét megtalálták!
Különös. Sőt, nyugtalanító.
AMANDA STEVENS 156
Felnéztem a monitorról és körülkémleltem a szobában. Egyedül voltam most is. De a házban síri csönd. A klíma nem ment, odafenn is megszűnt a járkálás. Macon Dawes lefeküdt aludni.
Még egy pillantás arra a sírfeliratra. A kommentelő pár órája írta, és jóval az én utolsó bejelentkezésem után. Reméltem, hogy nincs benne semmilyen, véletlen egybeesés, randompost, egy bizarr véletlen, de ez most már tényleg túl sok volt.
Ki ismeri még ezt a sírfeliratot?
A nyomozó. Persze.
És a gyilkos.
Felkaptam a telefont az éjjeliszekrényről. A memóriából kikerestem Devlin számát, és mielőtt meggondolhattam volna magam, megnyomtam a hívás gombot. Üzenetrögzítőre volt állítva: mást nem tehettem, hagytam egy rövid üzenetet.
Abban a percben már meg is bántam. És ha a poszt csak egy különös véletlen? És különben is, mit tud vele kezdeni Devlin? Akinek van valami fogalma az internetről, az tudja, hogyan működik egy proxy server. Akinek bármi rejtegetnivalója van, mondjuk, egy gyilkosság, az nyilvános számítógépről, könyvtárból vagy irodából jelentkezik be.
Ezenkívül más is láthatta a sírfeliratot. Regina Sparks. Camille Ashby. A helyszínelők, az összes zsaru, aki a kihantolás éjszakáján vagy a nyomozás alkalmával megfordult a temetőben.
Aztán arra gondoltam, amit Tom Gerrity mondott: ismerem a temetőket. És ez nyomra vezethet. Lehet, hogy a sírfelirat üzenet?
Amíg Devlin visszahívására vártam, végigböngésztem az Oak Grove-i fényképmappát, egyesével végignéztem a több száz fotót, amelyet aznap fotóztam, hogy Hannah Fischert utoljára életben látta az anyja. Nem kis feladat volt, amit csak nehezített, hogy azt sem tudtam, mit is keresek. Még fél óra múlva sem találtam meg.
És Devlin sem hívott vissza. Az órára néztem. 23:22. Még nincs késő. Talán egy másik ügyben nyomoz. Charleston kisváros, a rendőrkapitányságon nincs elég ember, és nagyon sok a gyilkosság. Egy gyilkossági nyomozó bizonyára folyton ügyeletes.
Az Oak Grove-ról szóló dokumentumok között a feljegyzéseimet olvasgattam.
23:55. Még mindig semmi hír Devlinről. És semmi nyom.
Felkeltem, és kiballagtam a konyhába egy pohár vízért. Álltam a csap előtt és az órát néztem. Milyen furcsa, hogy a nyomozó vissza sem hív.
157 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Átmentem a sötét dolgozószobába, ahol azóta nem jártam, hogy a szív megjelent az ablakon. Csendes, nyugodalmas éjszaka volt. A kertben a fák ágai között átszűrődött a holdsugár opálfénye. Eszembe jutott a gyűrű, amit elástam a kertben, és a baba, amit a férfi tett a kislánya sírjára. Mennyi ideig kereshette ezt a csodaszép síri áldozatot?
A kert leghátsó sarkában valami megmozdult. A szívem kalimpálni kezdett. Hátrébb léptem az ablaktól.
Nem a kislány volt. Nem volt ott semmi, se árny vagy fény, se pareidolia.
Visszamásztam az ágyba, és folytattam a kutatást. Nem sokkal egy óra után megcsörrent a telefon.
– Igen? – kaptam fel.
– Amelia? – így kell kimondani a nevem. Ilyen déli akcentussal. Lassan, tagoltan.
Reszketve húztam a fejemre a takarót.
– Igen?
A háttérben egy puha női hang kérdezett valamit, és Devlin fojtott hangon válaszolt. Aztán újra beleszólt a telefonba.
– Elnézést. Ott van még?
A szívem majd kiszakadt a mellkasomból, úgy vert. Nincs egyedül. Egy nővel van.
– Igen, itt vagyok.
– Mi a baj? Elég szűkszavú üzenetet hagyott.
– Tudom – hallgattam el, és letakartam a beszélőt. Különös. – Azt hiszem, találtam valamit, de… lehet, hogy túlreagáltam a dolgot. Várhat holnapig.
– Biztos benne?
– Elég biztos. Holnap beszéljünk!
Nem tudtam elég gyorsan letenni a kagylót. A lelkem mélyén azt reméltem, visszahív, de nem. Csak a süket telefon maradt.
A párnára hajtottam a fejem és lehunytam a szemem. Vicces, hogy ez ennyire felkavar. Alig ismerem! Nem jelent semmit. Mert nem jelenthet semmit. De csak nem bírtam kiverni a fejemből azt a halk női hangot a háttérben.
Nem tudtam kiverni a fejemből, amit Essie mondott: egy napon választani kell.
23
Devlinnel csak másnap találkoztam és beszéltem újra, az exhumáláson, s akkor is csak néhány szót váltottunk. Összefoglaltam a blogomra érkezett bejegyzést a sírfelirattal, ő elismerte, hogy szokatlan fejlemény, ha nem is egy füstölgő puskacső.
– Nem hiszem, hogy a bíróságtól házkutatási engedélyt lehetne kérni ISP-logok átvizsgálására. Különben is, lefogadom, hogy a kommentelő anonimizáló szolgáltatást is használt. Ilyen információ alapján amúgy sem lehet senkit beidézni, mert nem tárolják. Legalábbis ezt állítják.
– Ettől féltem.
– Azért átnézhetnénk együtt az Oak Grove-i felvételeket, mert magának igaza lehet: lehet, hogy tényleg lefényképezett valamit, amiről nem is tud. Szánjunk rá egy kis időt!
– Jó. Amikor önnek megfelel.
Úgy láttam, már nem haragszik rám, aminek örültem, bár ki tudja, hátha csak az előző esti társaságának köszönhető, hogy Devlinnek ma jobb a kedve.
Nagyon lezseren volt öltözve: farmer, könyékig felgyűrt ing, széldzseki, amit a hőségben levetett, kilátszott a pisztolytáskája és benne a fegyvere.
Hiába kaptam el a szemem a pisztolyáról, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Temple-nek igaza volt, és a férfi tényleg veszélyes.
– És akkor megerősíttetem a rendőri jelenlétet is a maga környékén.
– Akkor maga is arra gyanakszik, hogy a gyilkos tette ki a kommentárt a sírfelirattal.
Sűrű szempillája miatt nem tudtam a tekintetéből kiolvasni, mire gondol.
– Jobb félni, mint megijedni – mondta.
Nem túl megnyugtató.
159 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Kisebb csődület támadt. Devlin az egyik nyomozóhoz lépett, hogy beszéljen vele. Én az árnyékból figyeltem, ahogy Ethan egy négyzethálót húz a sírra, Temple-lel előkapják a kislapátot és letisztogatják a földet a csontvázról. Közben az asszisztens rögzíti a hálót, és Regina Sparks fényképezi a fázisokat.
Aztán Regina mellém lépett. Vörös frufruja a hőségtől a homlokára tapadt. A hónalján izzadságfolt éktelenkedett.
– Ma is meleg van!
– Megsülök.
– Nem a legjobb időpont emberi maradványok kiásására.
– Miért, van arra jó időpont?
Vigyorgott.
– Láttam én már mindent, amit csak el lehet képzelni; ne is akard tudni, hogy egyesek mit képesek művelni egy testtel, de ezt most nem bírom.
– Az exhumálást? Most megleptél.
– Tudom – pisztergálta a fényképezőgépet. – Fura, de ha friss a tetem, mint múltkor is, az nem érdekel. De kiásni valakit, akit a szerettei temettek el, aki fölött imádkoztak, akit megsirattak… szerintem nem helyes.
– Jobban esik olyasvalakivel foglalkozni, akit meggyilkoltak, mint akit normálisan eltemettek?
– Én mondtam, hogy fura – huncutul rám pislantott. – De te jól bírod. Voltál már ilyenen?
– Hogyne. Egyszer, amikor még a régészeti hivatalban dolgoztam, egy egész temetőt vittünk odébb.
– Hány tetemet?
– Több tucatot. Az egyik koporsót öntöttvasból készítették és egy egyiptomi szarkofágot mintázott. Tökéletes állapotban volt és vagy egy tonnát nyomott. Olyat még az életben nem láttam.
– Felnyitottátok?
– Nem lett volna jó ötlet. A 19. században a balzsamozók egy sor érdekes vegyülettel kísérleteztek, többek között arzénnal is.
– Hű, micsoda levek főhettek abban a koporsóban! – viccelődött. A koporsókban ugyanis gyakran sűrű fekete folyadék gyűlik össze.
Volt valami szürreális abban, ahogy az árnyékban álldogálva ilyen hátborzongató dolgokról tereferéltünk, de ha jól belegondolok, illett a helyhez. Ethant és Temple-t figyeltem: az ellenfényben csak a sziluettjük látszott: két kislapátos, napszemüveges kaszás.
AMANDA STEVENS 160
A koponyát már letisztogatták. Üres szemgödreivel fordult felém, de tekintete még a szikrázó napsütésben is borzongató volt.
A sír körül a zsaruk halkan beszélgettek vagy csöndben figyelték, ahogy Ethanék ásnak. Nevetést hallottam a hátam mögött, megfordultam, de nem volt ott senki. Nagyon különös.
– Nem mondom, John aztán rajtad tartja a szemét! – jegyezte meg Regina.
– Hogyan? – fordultam felé meglepetten.
– Folyton idenéz – bökött felé az állával.
Össze kellett szednem minden akaraterőmet, nehogy odanézzek.
– Honnan tudod? Napszemüveg van rajta!
– Így is tudom. Az ilyesmit mindig tudom – mért végig. – Nem te lennél az első, aki bedől a sármjának. John olyan pasi, akitől minden nőnek azonnal ketyegni kezd a biológiai órája. A feromonok miatt, gondolom.
– Régóta együtt dolgoztok? – vetettem oda könnyedén.
– Elég régóta ahhoz, hogy tudjam, csak nálam keményebb nő tudja feltörni a páncélját.
– A feleségét ismerted?
Csodálkozva méregetett.
– Egyszer láttam. Annyi elég is volt.
– Mert?
– Nehéz megmondani. Ahogy az emberre nézett… mintha mindent tudott volna róla akkor is, ha először látta. Furcsa egy nő volt. Gyönyörű… de furcsa.
Eszembe jutott, ahogy Mariama kísértete a hajamba túrt, ahogy a rideg ajkait a nyakamhoz érintette, és kirázott tőle a hideg. Vajon mit tudott rólam?
Annyi mindent meg szerettem volna kérdezni, de nem akartam elárulni magam, így inkább témát váltottam. Nem sokkal később Regina otthagyott, és én az ásatásra koncentráltam. Elég régóta ismertem Temple-t ahhoz, hogy tudjam, milyen bizonyítékot keres az előírások szerint. Mintát vesz a koporsó béléséből, a csontra tapadó ruhamaradványokból, összegyűjti a ruhát összefogó kapcsokat, tűket, és a mostanihoz hasonló régi sírokból a szemet lefogó rézérméket.
Ethanre marad a gusztustalanabb bizonyítékok összegyűjtése: még puha, vagy már mumifikálódott szövet, izom, ínszalag, rovarmaradvány, a csont színe vagy a rothadás szaga.
161 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Ahol én álltam, nem éreztem semmit. Ami nagy szerencse ekkora hőségben.
Késő délutánra előkerült egy részben ép csontváz, fogastul, ruhamaradványostul, ékszerestül, és minden bekerült abba a hullazsákba, amelyet aztán Ethan laborjába szállítanak.
A földi maradványok elszállításával a tömeg is megritkult. Temple-lel maradtunk, hogy felmérjük, milyen károkat szenvedett a sír. Aztán ő is elment, és amikor elővettem a táskámból a szerszámokat, konstatáltam, hogy teljesen egyedül vagyok.
Egy puha ecsetet és egy fa sárkaparót használtam. Amennyire lehetett, vigyázva a törékeny kőre, lekapargattam a feliratról a mohát és a zuzmót. Aztán egy derítőnek használt tükröt addig forgattam, míg ki tudtam silabizálni a sírfeliratot és a kőre vésett képeket.
HAMAR ELHERVAD A RÓZSA
A FÖLDI BAJOKTÓL MEGSZABADUL
ÉS NYUGSZIK ÖRÖK NYUGALOMBAN.
Elolvastam egyszer, aztán még egyszer. Minden egyes szó baljós teherként nehezedett a lelkemre.
Izgatottan remegő kézzel kaptam elő a telefonomat. Felmentem az internetre és megnyitottam a blogomat. Végigfutottam a kommentárokat.
Ott volt, néhány perccel az első sírfelirat után. Végignéztem az összes névtelen hozzászólást, aztán kiléptem és eltettem a telefonomat.
Háromszor újraolvastam, és tiszta libabőr lettem.
Évtizedeken át talán senki nem vette észre a sírfeliratot, de ha a koszos sírkövet a megfelelő szögből, a megfelelő fényben vesszük szemügyre, a véset a több réteg kosz alól is előbukkan. Mit ne mondjak, elég kísérteties.
De ki az, aki tudja, hogy így kell deríteni?
Akit érdekelnek a temetők. Egy temetőrestaurátor, mint például én. Egy temetőturista, mint például a blogom olvasói. Vagy egy régész.
Vagy aki az ajtón beleshet a másik világba.
A szívverésem ütemére cikáztak a fejemben a gondolatok.
Ahogy megváltozott a fény, a sírfelirat eltűnt a szemem elől.
24
A nyomozóval a Bedford-mauzóleumban találkoztam. Háttal állt nekem, és annyira elmerült a gondolataiban, hogy szerintem azt sem vette észre, hogy közelebb lépek. Egyszer csak megfordult, és ha nem tudom a meglepetést és a félelmet olyan mesterien leplezni, biztosan hátraugrom.
– Én vagyok – rebegtem félszegen.
– A szokás hatalma – nézett mögém, nem settenkedik-e ott valaki.
Vajon a munkája tette ilyen elővigyázatossá, vagy valahol ő is érzi az őt kísértő szellemek jelenlétét? Érezte egyszer is fagyos leheletüket? Jéghideg érintésüket? Kísérteties csókjukat?
Devlin megfordult, és én belefeledkeztem a profilja tanulmányozásába. Gondolatban az előző esti beszélgetéshez kalandoztam: ugyan kié lehetett az a bársonyos hang a háttérben? Hogy néz ki? Mi köze van hozzá? Az a nő vajon Mariama nyomába ér?
Szégyelltem magam a kicsinyes féltékenykedésemért. Két nő holtteste került elő e temető falai között, épp most néztem végig, hogyan exhumálják valószínűleg egy harmadik gyilkosság áldozatát, én meg itt egy férfi magánélete miatt aggódom.
– Találtam valamit – szólaltam meg.
– Mit? – fordult felém homlokráncolva.
– A most kiásott síron a feliratot – igazgattam vissza a lófarkamból kicsúszott tincset. – Miután mindenki elment, úgy döntöttem, megnézem a sírfeliratot.
– Hiszen nem is olvasható! A múltkor épp erről beszéltünk Regina Sparksszal. Hogy sikerült kisilabizálni?
– Egy tükörrel derítettem. Egy egész alakos derítőlappal könnyebb lett volna, de az most nem volt nálam, így be kellett érnem egy kisebb tükörrel.
163 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
A megfelelő szög kérdése az egész. Ha a fénysugarat átlósan a sírkőre vetítem, a kő árnyékot vet a vésetre, és el lehet olvasni, mi van odaírva.
– Okos!
– Nem az én találmányom. Szakmai fogás. Apámtól tanultam valamikor. Sírkőkímélő megoldás, hozzá sem kell érni – elhallgattam. – Elnézést… Összevissza beszélek.
Tízből kilencen biztos hevesen bólogattak volna és kérik, térjek a tárgyra. De Devlin nem. Csak annyit mondott:
– Folytassa!
És úgy itta a szavaimat, mintha nem is lenne nálam szórakoztatóbb ember. Persze mindketten tudtuk, hogy erről szó sincs.
– Mindegy – foglaltam össze. – Ezt a sírfeliratot is megkaptam a blogomon kommentben, nem sokkal a másik után.
És emlékezetből felmondtam a sírverset.
– Mikor? – hessegetett el egy legyet Devlin.
– Hogy mikor tették ki a blogomra? Nem sokkal az előző után. Ismerős volt a szöveg, ezért a telefonomon ellenőriztem, és ott volt.
– Megint névtelen?
– Persze. De biztos, hogy ugyanaz a kommentelő.
Letettem a táskám, és közelebb léptem hozzá a mauzóleumlépcső alján. Némán farkasszemet néztünk, míg végül nem bírtam tovább, és elkaptam a tekintetem. Ennyi idő után már igazán lehettem volna kevésbé tartózkodó a társaságában, mégis örültem, hogy nem vagyok. Nem feledkezhetem meg az őt kísértő szellemekről, sem apám intelmeiről. Nem hunyhatok szemet afelett, hogy Devlin rettenetes veszélyt jelent mind a testi, mind a lelki épségemre.
Mégis vonzódtam hozzá. Most sem tudtam levenni az ajkáról a szemem, nem tudtam nem arra gondolni, milyen lenne megcsókolni. Senki más nem volt rám ilyen hatással. Ilyet eddig csak filmeken láttam, de most megtapasztaltam. Temple-nek igaza van, hogy mindig olyan férfiakat kerestem magamnak, akik nem kavarták fel a lelki nyugalmamat. Elvoltam a kis világomban, begubóztam, a képzelet világába menekültem, egészen addig a napig, amikor John Devlin elém lépett a ködből.
– Még mit tudunk erről a sírfeliratról?
– Nem igazán a sírfelirat az érdekes. Hanem hogy a vésetet csak bizonyos fényviszonyok mellett lehet kibetűzni. Csak ha megfelelő szögben esik rá a fény. Az az érdekes… hogy ki tudhatott erről?
Ahogy rám nézett, tudtam, hogy érti, mire célzok.
AMANDA STEVENS 164
– És a levéltár? Szerepelnek a sírfeliratok az írásos emlékek között?
– Előfordul, a sírról szóló leírással és a sírkő pontos méreteivel egyetemben. De azt sem találja meg akárki! Jelen esetben azonban az eredeti temetőnek sok adata el is veszett. Lehetséges, hogy valaki belebotlott egy régi templomi anyakönyvbe. Én kerestem a levéltárban, de az egy kupleráj. Totál káosz.
– Ki fér még hozzá ezekhez az iratokhoz?
– Diákok. Tanárok. És persze, aki kér kutatási engedélyt.
– Úgy látom, maga rengeteg időt töltött ott.
– Elég sokat.
– Találkozott odalenn valakivel?
– Hogyne. Jönnek-mennek az emberek. Utoljára épp Daniel Meakinnel. Történész. Nem, várjunk csak! Legutoljára épp Camille Ashbyt láttam odalenn.
És elmeséltem, hogy amíg Meakinnel beszélgettem, Camille a lépcső alatt állt.
– Az volt az érzésem, hogy hallgatózik, de sejtésem sincs, miért tenné. Meakin a kollégája. Maga ismeri?
– Tudom, kicsoda.
Devlin a mauzóleum felé fordult.
– Mit tud erről a helyről?
– A mauzóleumról? Nem sokat. Nem sok mindent találtam róla. Ez a legrégebbi a temetőben, 1853-ban emeltette a Bedford család, akik az Emerson Egyetemet is alapították. Neogót stílusú. Gyönyörű. A viktoriánus Délen művészetté lett a gyász, bár Angliához képest ez is semmi.
– Járt benn?
– Bekukucskáltam. Borzalmas állapotban van. Csupa szemét meg falfirka az egész. Por, pókháló, amit akar. A sírboltokat megrongálták, a maradványoknak is hűlt helye.
– Elvitték a holttesteket? – kapta fel a fejét.
– Mit lehet ellene tenni? A sírrablás nem új dolog. Az Oak Grove-ihoz hasonló temetőket fegyveres őrökkel szokás éjszaka őriztetni, nehogy a medikusok kilopkodják a testeket. Nagy üzlet ám a testkereskedelem!
– Belegondolni is rossz – Devlin fellépett az alsó lépcsőfokra. – Hogyan kezd hozzá egy ilyen állapotú műemlék helyreállításához?
– Levakarom a falfirkákat, kihordom a szemetet, visszafalazom a sírboltokat. Kemény kétkezi munka – s a kérges tenyeremre néztem. – Az
165 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
egészben az a legszomorúbb, hogy a földi maradványok nélkül a helyreállítás sosem lesz teljes. – A nyomozóra néztem. – Afton Delacourt holttestét itt találták meg? – fészkelte belém magát a gyanú.
– Itt.
– Miért nem mondta el akkor?
– Mert akkor még én sem tudtam. Mivel az aktákhoz nem férek hozzá, fel kellett kutatnom azt, aki akkor a nyomozást vezette.
– Még aktív?
– Nem, 5 éve nyugdíjazták. Calhoun megyében, a Mariontónál lakik. A húga még itt dolgozik a városban, végül tőle kaptam meg a címét. Először hallani sem akart róla… amíg el nem mondtam, mi történt Hannah Fischerrel.
– És mit mondott? – kérdeztem nyugtalanul. – Mondott valamit, amin el lehet indulni?
Hiába meresztettem a szemem kérdőn, a férfi mesterien tért ki bugyuta kérdéseim elől.
– Magasabb körök mozgatják a szálakat.
– Hogy eltussolják?
– Mondjuk inkább, hogy a magasabb körök is érintve vannak az ügyben. A lényeg, hogy… addig kell ütni a vasat, amíg meleg, mielőtt odafönn le nem állíttatják a nyomozást. És valamiért ebben a temetőben szabadulnak meg a hulláktól. Kénytelen vagyok igazat adni Gerritynek. Ha a gyilkos a sírköveken vagy a sírfeliratokon keresztül üzen, egyedül maga fejtheti meg, mik a szándékai. Már úgyis belekevertem, de nem kívánhatom, hogy még jobban belekeveredjék anélkül, hogy tudná, miről van szó.
Megfagyott az ereimben a vér.
– Miért, miről van szó? Mit mondott az a nyomozó Afton Delacourt haláláról?!
– Egyrészt elmondta, hogyan halt meg. Részletesen.
Halkan beszélt, de volt a hangjában valami, amit nem tudtam hova tenni. Visszafojtottam a lélegzetem:
– Hogyan halt meg?
– Kivéreztették.
Hideg, sivár érzés kerített hatalmába: rettenet, félelem és talán egy csipetnyi izgatottság.
– Mint Hannah Fischert?
– Pontosan. Mint Hannah Fischert…
AMANDA STEVENS 166
Elhallgatott, tehát még nem mondott el mindent. A legszívesebben fogtam volna a karját, és magam felé fordítom, a szemébe nézek, hogy lássam, mi van az arcára írva. De nem lett volna bölcs dolog hozzáérni. Pedig mennyire szerettem volna!
– Még mit mondott magának?
– Hogy Afton Delacourt testén kötélnyomok voltak. Ahogy leírta, olyasmi lehetett, mint Hannah Fischer testén.
– Kötélnyomok? Őt is megkötözték?
Nem szívesen árult volna el többet.
– Elmondhatja – erősködtem. – Tudni akarom. Hosszan végigmért, de úgy, hogy beleborzongtam.
– A lábuknál fogva akasztották fel őket. A lábbilincsüknél fogva.
Először fel sem fogtam. Aztán émelyegni kezdtem.
– Mint a hentesnél? Egy darab húst?
– Felakasztották őket és kivéreztették – ismételte mogorván. Hányingerem lett, elöntött a forróság és kirázott a hideg.
Szakadt a hátamról a víz, és egész testemben remegni kezdtem. Undorító, véres képek zakatoltak az agyamban. Vérben tocsogó hullák, kampókon lógó konzervgyári tetemek. Lehunytam a szemem, de a képsor akkor is ott lebegett előttem.
– Milyen szörnyeteg képes erre?
– Aki vadászik – közölte a nyomozó tompán, faarccal. De a tekintetében volt valami félelmetes.
25
Erre nem tudtam mit mondani. A hátamon végigfutó hideg meggyőzőbb jel volt, mint egy kísértet érintése.
Devlin együttérzően várt, amíg összeszedem magam.
– Jól van?
Bólogattam, az égre emeltem a szemem, és igyekeztem egy kis felhőre fókuszálni, melyen átsütött a nap. Nem e világinak tűnt a szikrázása – a rosehilli táncoló angyalokra emlékeztetett.
Vettem egy nagy levegőt, bólintottam, nemcsak a férfi, hanem a magam megnyugtatására is.
– Jól.
Dehogyis voltam én jól! Hogy lehettem volna jól, amikor lehet, hogy egy eszelős szadista látóterébe kerültem? A blogomra kitett kommentárokat azokkal a sírfeliratokkal üzenetnek szánták vagy figyelmeztetésnek? És a fekete szedán? Véletlen volt, vagy követett valaki?
– Mi jár az eszében? – kérdezte.
– Hogy rám vadásznak.
Hosszan végigmért. Azt hittem, megnyugtatásul megfogja a kezem vagy megveregeti a vállam, vagy – mert istenigazából erre vágytam – átölel. Egyiket sem tette, sőt, a szemében lobogó vad tűztől újra kirázott a hideg. Rögtön tudtam, hogy most már arra vadásznak, aki rám vadászhat.
Valahogy mégsem nyugtatott meg ez a tudat.
– Nem szeretném magát belekeverni. Menjen haza, és felejtse el az egészet! Magának ez nem kötelessége.
– És ha láttam valamit aznap? Ha ismerem a temetőket, és ez nyomra vezethet? Nem azt mondta, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg – nehogy eltussolják az ügyet?
– Nem egészen ezt mondtam.
AMANDA STEVENS 168
– De így értette. Tudok olvasni a sorok között.
– Azt látom.
– Kérdezhetek valamit?
– Tessék! De már majdnem mindent elmondtam.
– Tegnap azt mondta, ha a magánéletére vagyok kíváncsi, magától kérdezzem meg. Akkor most megkérdezem.
Éreztem, hogy rosszul érinti, de rábólintott.
– Mi a kérdés?
– A hallgatók, akik Afton halála után jelentkeztek. Akik dr. Shaw szeánszairól és halálelméletéről beszámoltak.
– Mi van velük?
Nem tudtam, hogyan hozzam szóba, így elhallgattam. Aztán úgy döntöttem, kibököm:
– A felesége is köztük volt?
– Akkor még nem volt a feleségem. De hogy a kérdésére válaszoljak, igen, részt vett dr. Shaw egyik szeánszán. És többet nem is merészkedett vissza.
– Mi történt?
– Rosszul volt attól, amivel dr. Shaw próbálkozott, mert a feleségem szentül hitte, hogy a halál nem oltja ki az erőt. Ha aljas okból vagy hirtelen következik be a halál, ezt az erőt egy dühös lélek akár a magáévá teheti, és beleavatkozhat az élők életébe, sőt, akár rabszolgájává is teheti őket. A kilátás, hogy a holtakat vissza lehet hozni a halálból, a feleségemet halálra rémítette.
Micsoda irónia rejlik e kijelentésben! Aztán folytatta:
– Nagyon babonás volt. Szerencsehozó amuletteket hordott, az összes ajtót-ablakot kékre mázolta, hogy távol tartsa a rossz szellemeket. Aranyosnak találtam… eleinte…
Eszembe jutott a párnám alá rejtett amulett, a nyakamban hordott hideg kő: mit szólna, ha tudná, én milyen szabályok szerint élem az életem? Méghogy aranyosnak találta… eleinte…
– Én most bemegyek – közölte hirtelen.
– A mauzóleumba? Ennyi idő után már nem talál semmi nyomot – ekkor leesett, hogy ennek semmi köze Afton Delacourt megöléséhez, csakis a feleségéhez. – Megvárom kinn, jó?
– Ha fél bejönni.
169 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Nem félek. Nem egy mauzóleumban jártam már. Egyik sem zavart különösebben, és ha zavart volna is, a munkám miatt muszáj ezt az érzést félretennem.
– Bölcs meglátás. Nem először lep meg.
– Meglepem?
Gondolkozott, mit feleljen.
– Félre ne értsen, de a dolgozószobájában látott fotók revelatívak voltak számomra. Fogadjunk, hogy otthonosabban mozog a temetőben, mint a városban, emberek között!
– Nem állítom, hogy ebben nincs igazság – ismertem be.
– Ahhoz képest, hogy a falak mögött megteremtette a saját kis világát, időnként meglepően gyakorlatias.
Még hogy gyakorlatias vagyok, mikor parapszichológiai intézetek igazgatóival az árnyéklényekről meg egregorokról diskurálok, és az utolsó szóig betartom apám intelmét, nehogy az alkonyatkor a ködfátyolon át előbukkanó kísértetek rám akaszkodjanak, és kiszívják az erőmet!
– Apropó: gyakorlatiasság! – indultam utána a lépcsőn felfelé. – A csörgőkígyók imádják az ilyen helyeket. Mielőtt óvatlanul egy sírboltba dugná a kezét…
– Értettem – azzal benyomta a rozoga ajtót és belépett.
A törött ablaküvegen besütött a lemenő nap sugara és megvilágította a mennyezetről és minden sarokból lógó pókhálókat. Büdös volt, poros, és áporodott szag.
Ahogy beléptem, megálltam és körülnéztem. Minden nyugalomban, csörgőkígyóknak semmi nyoma. Megkönnyebbültem.
Vadszőlő- és vadrózsaindák kúsztak be az ablakon, a téglával kirakott padlót sűrű mohaszőnyeg borította. Mindenen vastagon állt a por. Vajon járt itt valaki azóta, hogy tizenöt évvel ezelőtt megtalálták Afton Delacourt holttestét?
– Hol is találták meg? – hasított éles hangom a mauzóleum csöndes nyugalmába.
– A földön. Valahol itt lehetett – Devlin hangja bezzeg bársonyosan zengett.
A padlót figyeltem. A vérnyomok eltűntek a tégla- és habarcstörmelék alatt.
– Ki talált rá? – hessegettem el a fejem fölül egy döngicsélő legyet.
– A temetőgondnok. Akkor még volt. Bár gondozni nem mondhatnám, hogy gondozta volna a temetőt, inkább a betolakodókat, főleg a falon
AMANDA STEVENS 170
bemászó gyerekeket hajkurászta. Ide jártak bulizni. Így vette észre a holttestet. Nyitva volt az ajtó, besütött a nap…
Épp így képzeltem.
– Ő is gyanúsított volt?
– Kihallgatták, de már idős volt, és néhány héttel később el is vitte a szíve.
– A megrázkódtatás miatt, vagy csak így esett?
– Szerintem a kettő együtt.
A mauzóleum hátsó falához léptem: a sírboltok ott jobb állapotban voltak. Kézzel letörölgettem a sírkőről a port és felülről lefelé kiolvastam a neveket: Dorothea Prescott Bedford, Mary Bedford Abbott, Alice Bedford Rhames, Eliza Bedford Thorpe. Legalul Virginia Bedford földi maradványai nyugodtak valaha: Dorothea alig néhány héttel élte túl legkisebb lányát.
HAJNALTÁJT…
ILLANAK AZ ÁRNYAK…
SZAKAD A LÁNC…
NYUGSZANAK A HOLTAK.
A felirat felett egy kéz, benne elszakadt lánc. Az elszakadt lánc a szétszakadt családot jelképezi. Újraolvastam a sírfelirat utolsó két sorát:
Szakad a lánc…
Nyugszanak a holtak.
A sírüreget lezáró lap legaljára egy másik szimbólumot is véstek. Egész a padlóig le kellett hajtanom a fejem. Három pipacs, egy szalaggal összekötve: az örök álom jelképe.
Újraolvastam a sírverset és szórakozottan elhessegettem egy másik legyet az arcom elől – a sírüreget lezáró lap aljára repült és eltűnt egy repedésben. Méla undorral figyeltem, hogy egy másik is követi a példáját. Aztán még egy meg még egy…
Félreugrottam és a hajamba kaptam. Devlin észrevette, és odalépett mellém:
– Jól van?
– Utálom a legyeket.
– A miket?
– Hát nem látja? Tucatjával jönnek.
Letérdelt mellém, én pedig megmutattam neki a repedést, ahová a legyek sorban befurakodtak. Egymás után tűntek el a repedésben.
171 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Honnan jön ennyi? – hessegettem el őket a hajamtól.
– A kérdés inkább az, hogy hova megy ennyi? – morfondírozott, és elővette a zsebkését. A pengével a lap alá nyúlt és felnyitotta. Aztán a földig hajolt és bekukucskált a sírkamrába.
– Lát valamit? Ugye, nem holttest? – rettegve vártam a válaszát.
– Holttest, az nincsen, de valami van leghátul. Kéne egy zseblámpa.
– Van a táskámbam – ugrottam talpra. – Várjon! Hozom.
Odakinn már majdnem lement a nap, bíborszínűre festve a fákat és a síremlékeket. A levegőben a szokásos mocsár-, fenyő- és loncillat keveredett: a halandóság finom illata.
Csönd volt, de mintha hangokat hallottam volna a távolban. Talán a falak körül nyüzsgő zsaruk arról beszélnek, milyen borzalmas dolog a gyilkosság.
Lerohantam a lépcsőn. Ahogy lehajoltam a hátizsákomért, esküdni mertem volna, hogy valaki figyel. Lassan felegyenesedtem és hátrafordultam. Sehol senki, csak a mauzóleum kitárt ajtaja.
Fogtam a táska fülét, és rohantam vissza. Teste félig a sírkamrában: csak térdig látszott ki.
– Mit művel? – förmedtem rá.
Előbújt és leporolta az ingét. A szempillája csupa pókháló – odanyúltam, hogy leszedjem. A hirtelen mozdulat zavarba hozta, mert reflexből, gépiesen elkapta a kezem.
– Elnézést! Van egy… – mutattam az ujjammal – a szempilláján.
Lesöpörte a szeméről a pókhálószálat. A félhomályban nem tudtam kivenni, mi van az arcára írva.
– Talált zseblámpát?
– Hogyne, tessék!
Az előbbi incidens engem is felkavart: ügyetlenül kotorásztam a táskámban, hogy előhalásszam a két zseblámpa egyikét. Mindig kettő volt nálam.
Devlin felgyújtotta a zseblámpát, megnézte, milyen erős a fénye a falon, majd lekuporodott és bevilágított a sírkamrába. Én is leguggoltam és bekukucskáltam.
– Látja? – kérdezte.
– Mit? – meresztettem a szemem.
– Leghátul.
A hangjában volt valami, ha nem is izgalom, de feszültség.
– Mit kellene látnom? – nyújtogattam a nyakam.
AMANDA STEVENS 172
– Hátul hiányzik néhány tégla. Ha bevilágítok a lyukba, nincs ott semmi, csak a nagy üresség.
– Azaz?
– Oda mennek a legyek. A fal mögött vagy egy alagút van, vagy egy üreg.
Izgatott lettem.
– Hallottam már a régi temetők alatt futó alagútrendszerekről. Nem egyet arra használtak, hogy szökött rabszolgákat menekítsenek északra. Ez az úgynevezett földalatti vasútvonal. Tudja, mit jelent ez a felfedezés? Hogy Camille Ashby fel tudja vetetni az Oak Grove-i temetőt a műemléklistára!
– Egyelőre ne ünnepeljünk! – hűtött le. – Az is lehet, hogy csak egy lyuk a falban. Mindjárt kiderül! – azzal bemászott a sírkamrába, és előbb a válla, majd a felsőteste, aztán a lába is eltűnt benne. Én közben igyekeztem előkotorni a másik zseblámpát.
– Lát valamit?
– Hat méterrel arrébb van egy szoba vagy üreg – szólt tompán a hangja, majd kimászott. Sötét haja fehér lett a sok pókhálótól. Most türtőztettem magam és nem nyúltam hozzá. – Elég szűk a nyílás. Nem fért be a vállam, de azt hiszem, az üregnek odalenn elég nagy a belmagassága.
– Én kisebb vagyok. Talán többet látok.
– Nem jó ötlet – csóválta a fejét. – Elég szűk odabenn, és félelmetes is belegondolni, hogy hol is van az ember.
– Magának, lehet. De én temetőket állítok helyre, és régész is vagyok. A régészek élnek-halnak az ilyesmiért.
Felvonta a szemöldökét.
– Akkor csak előre, tessék!
Ellenőriztem a zseblámpám, vetettem még egy pillantást a nyomozóra, és céltudatosan – mondhatnám lelkesen – a sírboltba másztam.
Mászás közben a lehullott vakolat a tenyerembe fúródott. Miért nem hallgatok Lynrose nénire és hordok kesztyűt?
A nyíláshoz kúsztam és bevilágítottam. Odabenn szikrázó fehérség. Az életben nem láttam még ennyi pókhálót. Mennyi idő alatt gyűlhetett fel?
Egy kézen egyensúlyozva felhúztam magam, a fejemet a nyílásba dugtam és srégen lefelé világítottam, le-fel mozgatva a fénycsóvát a habarcsos téglasorokon. A szemközti sarokban még több pókhálóra lettem figyelmes.
– Lát valamit? – hallottam hátulról a kérdést.
173 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Hátra akartam szólni, de ahogy megfordultam, a szemem sarkából észrevettem valami fémeset.
Rá akartam irányítani a fényt, de ahogy a súlyommal a falnak támaszkodtam, a habarcs elengedett, a téglák kilazultak, én elestem és bevertem az állam. Elejtettem a zseblámpát, az beesett az üregbe és összetört a kemény padlón.
– Mi volt ez? – kérdezte riadtan Devlin.
Mielőtt válaszolhattam volna, ledőlt alattam a fal, és én a zseblámpa után bukfenceztem.
26
Meghaltam?
Elterültem a vaksötétben. Levegő után kapkodtam, nem tudtam, hol vagyok, a szám csupa vér.
– Amelia! – hasított át a homályon Devlin hangja. Összeszedtem magam és felültem, a tarkómat dörzsöltem, s óvatosan nyújtogattam a végtagjaimat. – Amelia, hall engem?
– Igen. Igen! Idelenn vagyok! – kiáltottam izgatottan. Pedig egyértelmű volt. – Nem látok semmit. Koromsötét van.
– Jól van? Nem esett baja?
Megráztam a fejem, hogy lerázzam a pókhálókat, vagy inkább a pókhálóhegyeket.
– Azt hiszem, nem – tápászkodtam fel.
Ekkor vettem észre, hogy felhorzsoltam a tenyerem és a térdem, hogy a jobb csípőcsontom tompán sajog, és a koponyaalapomba belenyilall a fájdalom. És a számban a vér fémes íze: ráharaptam a nyelvemre.
A zsebemben a mobiltelefont kerestem, hogy azzal világítsak, de a táskámban hagytam. Óvatosan tapogatóztam előre a sötétben, aztán megtaláltam a falat: hideg volt, nyirkos és nyálkás. Undorodva húztam el a kezem.
Ahogy lassan kitisztult az agyam és visszanyertem az érzékeimet, úrrá lett rajtam a pánik. Hol vagyok? Hogy a pokolba jutok ki innen?
Felemeltem a fejem. Devlin zseblámpája vakított a szemembe. Az arcomba villant, majd köröttem táncolt, míg újra meg nem állapodott rajtam.
– Biztos, hogy nem esett baja? – kiabált le nekem.
– Biztos. Semmim sem törött el – vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. A levegőnek dohos pinceszaga volt. – Ki tud innen vinni?
175 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Ki. Csak addig tartson ki, amíg hozok segítséget! Várjon egy kicsit, jó? – és elaludt a fény.
– Várjon! – kiáltottam utána.
Újra felbukkant a sírbolt peremén.
– Telefonálnom kell. Segítséget hívni.
– Tudom. Csak…
– Ledobom a zseblámpát. Kapja el! Háromra!
Felkészültem.
– Egy! Kettő! Három!
A lámpa felém tartott, fénnyel felfelé. Elkaptam. Már majdnem kiesett a kezemből, de sikerült megragadnom a fémfogóját.
– Mindjárt jövök! Kitartás!
Egy örökkévalóságnak tűnt.
De hála a zseblámpának és annak, hogy nem esett komolyabb bajom, megkönnyebbülést és némi lelkesedést éreztem. Körbevilágítottam a zseblámpával. Téglafalak. Téglával kirakott padló. Vattacukor-sűrű pókháló minden sarokban.
A nyílással szemközti falon hatalmas jelképeket festettek a falra: horgony, iránytű, törött kerék – ezeket szokták faragni a sírkövekre is. A jól ismert motívumok alatt egy másik nyílás tátongott: épp átfért rajta egy ember. Azon gondolkoztam, hogy egy alagúthoz, és azon keresztül a szabadba vezet-e.
A nyílásba világítottam. Valami neszelt az üreg alján, majd eltűnt a téglák között. Hátrahőköltem, levegő után kapkodtam.
Egy patkány. Csak egy patkány.
Hátrébb léptem a nyílástól, és a jelképekre irányítottam a fényt. Isten tudja, mikor kerülhettek oda, vagy hogy mióta nem látta őket ember.
Izgalmas felfedezés lehetett volna, ha nem kapok frászt a helytől. Nemcsak a patkány miatt aggódtam, hanem amiatt is, hogy ha a nyílás a szabadba vezet, akkor onnan valaki be is mászhat ide. Hozzám. Ki voltam szolgáltatva.
Fokozatosan hátráltam, és közben összevissza himbáltam a zseblámpát a teremben. Belebotlottam valamibe, az csikorogva gördült arrébb a padlón. Megfordultam, és rávilágítottam: egy fém forgószék állt a terem közepén.
Mit keres ez itt? – gondoltam. – Talán nem is olyan régóta áll itt, mert járt itt valaki. De mit nézhetett ebből a székből?
Mögé kerültem, és a falra világítottam. Semmi.
AMANDA STEVENS 176
Lassan felfelé emeltem a falon a lámpa fényét és a mennyezetre irányítottam. A mennyezetet fagerendák tartották. A félhomályban egyszer csak megint megcsillant valami fém.
A mennyezetre világítottam. Kisvártatva rájöttem, mi az. Láncok és csörlők, a láncok végén egy-egy lábbilincs.
Szakad a lánc…
Nyugszanak a holtak.
– Devlin?
Sehol senki.
– John!
Matatás, majd a nyomozó hangja:
– Mi az?
– Maga is látja? – világítottam meg előbb a láncokat, majd a csörlőket.
– Innen nem. Mi az?
Vettem egy nagy levegőt.
– Láncok, béklyók lógnak a mennyezetről, meg egy csörlő, és ki tudja, mire való szerszámok.
Mondott valamit, de nem értettem. Én nem tudtam levenni a szemem a láncokról.
– Ugye, ide hozták őket? – remegett a hangom. Sajnos nem bírtam megállni, hogy ne mutassam ki érzelmeimet. – Itt történt.
Devlin megérezte, hogy nem bírom tovább. De ki bírta volna ezt elviselni?
– Most nincs itt – nyugtatott. – Most nincs itt. Senki nincs odalenn, biztonságban van.
Semmire nem tudtam figyelni, csak a szívem őrült kalapálására.
– Ki kell jutnom innen.
– Máris kihúzzuk onnan. Lélegezzen mélyeket és próbáljon megnyugodni. Maga a régész, nem emlékszik? Él-hal az ilyesmiért.
– Már nem.
– Maradjon nyugodt! Minden rendben lesz.
Úgy tettem, ahogy tanácsolta: mélyeket lélegeztem.
– Jó… de ne hagyjon itt!
– Nem mozdulok innen. Most maga az én szemem. Mondja el, mit lát!
Tudtam, hogy csak el akarja terelni a figyelmemet, ami jólesett, úgyhogy belementem a játékba.
– Téglafalak, téglapadló. Fagerendák – fordultam körbe lassan. – Magával szemben egy nyílás a falon. Azt hiszem, egy alagutat rejthet. –
177 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Amin ki lehet jutni, be is lehet jönni, borzongtam bele. – Jelképeket pingáltak a falra.
– Milyen jelképeket?
– Temetkezési jelképeket, amilyeneket a déliek ágyterítőin és a dalaiban találunk a rabszolgaszöktetések idejéből. Törött kerék, horgony…
– És még?
– Hihetetlen, milyen sűrű a sarokban a pókháló! Mint a vattacukor. De középütt letakarították.
A fénysugár átsütött a szálakon, be a terem legsötétebb zugába. Valami hozzáért a karomhoz, majd megláttam teljes testi valójában: egy öklömnyi pók mászott a vállamra.
Annyira meg voltam rémülve, és az idegeim annyira össze voltak zilálva, hogy sikoltva söpörtem le magamról a pókot, de ahogy hátrahőköltem, megbotlottam a székben és elestem. A zseblámpa nekiütődött a téglapadlónak és elaludt.
Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy a sötétség a hatalmába kerítsen.
Ekkor egy hangos döndülést hallottam, és hátrafordultam.
– Amelia? – kérdezte Devlin halkan.
Ott volt a teremben! Három méter magasból a koromsötétbe vetette magát a sikolyomra!
Ez igen!
– Itt vagyok – vagy csak képzelődöm? Esküdni mertem volna, hogy a testéből áradó meleg mágnesként vonzott. Kinyújtottam a kezem és elindultam a hang irányába. Amikor megtaláltuk egymást, Devlin a vállamra tette a kezét és az arcomba hajolt.
– Nem esett baja? Mi volt ez?
– Egy pók mászott a karomon, és megijedtem – máris hatással volt rám a közelsége. – Nem mondtam véletlenül, hogy félek a pókoktól?
– És önként vállalkozott arra, hogy bemászik ide, amikor minden csupa pókháló?
– Általában ura vagyok a helyzetnek. Kivéve, ha szőrös pókokról van szó.
– Jókor szól.
– Mindegy. Köszönöm, hogy utánam vetette magát, fel sem bírom fogni.
Hallgatott.
– A sikolya…
AMANDA STEVENS 178
Hallgatott, és nekem gyorsabban vert a szívem. Szóval azt hitte, hogy veszélyben az életem, és azonnal, az életét, de legalábbis a testi épségét kockáztatva sietett a segítségemre… Nem semmi! Persze, ez a munkája, de én másképp fogtam fel. Az én megközelítésem olyan romantikus!
– Leesett a zseblámpa – vallottam be, csak hogy mondjak valamit, ha már azt nem mondhatom ki, amit gondolok.
– Össze is tört?
– Remélem, nem. Hallottam, hogy elgurul – mutattam a sötétben, amivel Devlin igazán nem volt kisegítve, tekintve, hogy nem látta, merre mutatok.
Egy szikra, és tűz lobbant. Az arcunk előtt lobogó láng fényében a nyomozó sápadtnak és kissé kísértetiesnek tűnt – de nekem nagyon tetszett.
– Biztos, hogy nem esett baja? – nézett rám a sötétben.
– Biztos. Kissé hevesen reagáltam, butaság volt.
– Dehogyis butaság! Egy ilyen helyen! – nézett körül. – Hova esett a zseblámpa?
– Oda!
– Látom! – hajolt le érte, majd felém nyújtotta. – Ezt fogja meg!
Engedelmeskedtem, és olyan magasra tartottam a lángot, hogy ő is lásson: lecsavarta a zseblámpa üvegét, visszacsavarta a körtét, visszaszerelte a tokot, megigazította az elemet, a tenyerének ütögette a lámpát, mire felgyulladt a fény.
Levettem az ujjam az öngyújtó gyújtójáról. A láng kialudt. Díszes és nehéz fém volt, régi darab lehetett, már amennyire meg tudtam ítélni. Visszaadtam.
– Nem tudtam, hogy még használnak ilyesmit.
– Apámé volt. Évek óta nálam van.
– Szerencsét hoz?
– Csak a biztonság kedvéért hordom, semmi különös – azzal zsebre vágta.
Eszembe jutott, hogy Mariama amuletteket hordott, én meg egy rosehilli követ, hogy szerencsét hozzon. Kinek a pap, kinek a papné. Ha bevallja, ha nem, ő is ezért tartotta az öngyújtót magánál.
A zseblámpát vállmagasságba emelte és megvilágította aktuális börtönünket: a falra festett jelképeket, a pókhálós sarkokat, és végül az áthidaló gerendákról lelógó láncokat.
179 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Közelebb lépett, és a gerendára erősített csörlőt tanulmányozta. Aztán végigvilágított a köteleken: vasszöggel verték be őket a téglafalba. A láncok végén béklyók, egy csörlővel le-fel mozgatható eszközhöz erősítve.
Devlin elengedte a kötelet: a lánc leszakadt, és egy hatalmas fémjárom zuhant a téglapadlóra. Félreugrottam.
Mindenféle szörnyűségre gondoltam, míg Devlin a csörlővel felhúzta a jármot és a helyére tette. Aztán a láncok mögötti területet vette szemügyre. Tőlem nézve ott sötétebbek voltak a téglák. Émelygés fogott el, amikor leguggolt, és az ujját végighúzta a falon. Majd felállt, és tovább vizsgálódott.
Végtelennek tűnő csönd.
– Maga szerint mire használhatták ezt a széket? – nyögtem ki végül. – Mit gondol, az a férfi itt ült és végignézte, hogy ők…?
– Vagy egyedül volt, vagy volt közönsége is – jegyezte meg olyan tárgyilagosan, hogy meghűlt az ereimben a vér.
Megvilágította a falat. Mindketten a fal felé fordultunk. A pókháló olyan sűrű volt, hogy nem hatolt át rajta a fény.
Káromkodott és ökölbe szorult a keze. Biztos egy óriáspók, gondoltam először, vagy ott a gyilkos. Végigvilágított a falon, fel a mennyezetre. A selyemgubók finom fátyolszövetében én is észrevettem: a legsötétebb sarokban a falhoz béklyózva egy emberi csontváz feküdt!
27
A csontvázat a csuklójánál fogva akasztották fel, nem pedig ahogy Devlin mondta, a sarkánál fogva. Ezt fontosnak találtam, de abban a pillanatban túlságosan meg voltam rendülve ahhoz, hogy bármilyen következtetést is leszűrjek ebből.
A pókhálóktól úgysem lehetett látni semmit, a ruhafoszlányoktól és a koponyáról lógó hajcsomóktól eltekintve.
– Ahogy elnézem, nem tegnap akasztották fel ide – körözött a zseblámpával, hogy alaposabban szemügyre vehesse. – Kész csoda, hogy még nem esett szét. Az is lehet, hogy több ín és szövet van még rajta, mint amennyi innen látszik – beleszagolt a levegőbe. – Nincsen szaga – elővette a telefonját. – Se térerő – nézett a kijelzőre. – Valahogy értesíteni kéne a törvényszékieket. És elővakarni Shaw-t.
Halkan beszélt, de a szavai félelmetesen visszhangoztak a sírkamrában.
Én hallgattam – nem tudtam, mit mondjak, és különben is: attól tartottam, hogy ha kinyitom a szám, megint elsikoltom magam.
Fel-le járatta a zseblámpát.
– Arra lennék kíváncsi, hova lettek a legyek.
El is felejtettem, a legyek! Rémülten néztem rá:
– Ugye, nem arra céloz, hogy van itt valahol még egy holttest is? Vagy nem is holttest… hanem valaki, aki…
Akit úgy kínoztak, hogy minél lassabban álljon be a halál.
Egy hete még el sem tudtam volna képzelni hasonló borzalmat – most pedig ettől rettegek a téglafalba vájt nyílást, a sötét és baljós kiutat figyelve.
– Megyek és megnézem! – közölte. Hallottam a hangján, hogy fél.
– Most rögtön? – belegondolni sem mertem, mit rejthet a tátongó rés.
181 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Ha egy körömnyi esély is van arra, hogy van ott még valaki, akkor igen, most, rögtön.
– Nem kéne megvárnunk az erősítést? Azt mondta, mindjárt ideérnek.
– Lehet, hogy a mindjárt már késő. Van, hogy egy perc is számít – mondta halkan. Eszembe jutott a süllyedő autóban ragadt felesége és kislánya. – Ki kell derítenem, mi van ott – a hangja most keményen, eltökélten csengett. Nem lehetett volna lebeszélni.
– Akkor magával megyek! – mondtam, de inkább a félelem, mint az emberbaráti szeretet beszélt belőlem.
Nem szívesen maradtam volna magamra ebben a borzalmas sírkamrában. Akkor már inkább akármit is rejtsen az a fal! Vele tartok. Azt hittem, nem engedi, már kerestem az érveket, indoklásképpen, de csak a láncokra nézett és bólintott:
– Szerintem is így lesz a legjobb – azzal a nyílásba világított és bemászott. Én utána.
Az alagút kiszélesedett, fel lehetett benne állni. A téglafalak itt is nyálkásak voltak. Ha Devlin előre világított a zseblámpával, semmit nem láttam, csak a végtelen alagutat. Olyan szűk volt, hogy ketten nem fértünk el egymás mellett. Ha hátranéztem, nem láttam semmit, csak a teljes sötétséget.
– Az időzítésen gondolkodom – szóltam oda neki halkan. – Hannah anyja azt mondta, hogy múlt csütörtökön látta utoljára a lányát. Ha a holttestét azon a pénteken délután négy óra után ásták el, amikor én hazamentem a temetőből és éjfélkor leszakadt az ég, eszerint a holttest már akkor is ott volt, amikor én a sírköveket fényképeztem. Lehet, hogy ott is jártam, ahol Hannát felakasztották. Ha akkor hallok vagy látok valamit és hívom a rendőrséget…
– Hagyja már ezt! Semmit sem tehetett volna! – nézett hátra a nyomozó borús, komor arccal.
– Tudom, de akkor is nehéz beletörődni.
– Sok mindenbe nehéz. Ne gyötörje magát olyasmivel, amiről nem tehet!
Ő is így tenne a helyemben? Vagy ő is késő éjszakáig gyötri magát a „mi lett volna, ha?” kérdéssel, amikor nem jön álom a szemére, és szellemek kísértik?
Hallgattunk és tovább botorkáltunk az alagútban. Úgy tűnt, lefelé lejt, de nem vettem volna rá mérget. A bezártságérzés és a vaksötét mögöttünk némileg megzavarta a tájékozódóképességem.
AMANDA STEVENS 182
Minden csupa pókháló: hány pók szőhette, mennyi éven át? Elképzelni nem bírtam.
– Pókok vannak a hajamban – rázott ki a hideg.
– Micsodák?
– Pókok. Mindenütt ott vannak. Több ezren vannak. Több milliónyian…
– Ne erre gondoljon!
– Nem direkt teszem. Tudja, honnan van a pókiszonyom? Megcsípett egy fekete özvegy tízéves koromban.
– Engem meg egy mokasszinkígyó tizenkét éves koromban!
– Maga nyert! – túrtam a hajamba, hogy kirázzam a hívatlan vendégeket.
– Ez nem verseny. Összemérjük a sebeinket is? – viccelődött, és bár elég gyenge poén volt, értékeltem. Fel akart vidítani.
– Hogy marta meg?
– A nagyapámnak volt egy viskója a hegyekben. Gyerekkoromban minden nyáron felmentünk oda egy hétre. Volt egy ócska biciklim, azzal jártam be ungot-berket. A kígyó az ösvényen feküdt. Esteledett. Nem vettem észre és ráhajtottam. Rátekeredett a küllőkre, és amikor megpróbáltam a lábammal lepiszkálni, megmart. A farmeren keresztül a sípcsontomba harapott.
– Fájt?
– Annyira nem, mint gondolja. A nagyapámnál volt ellenméreg a házban, kaptam egy szurit és antibiotikumot, hogy ne fertőződjék el.
A nagyapja talán orvos? – akartam megkérdezni, de aztán eszembe jutott, hogy Ethan azt mondta, Devlin jogászcsaládból származik, és hogy ő a családban a fekete bárány, mert nem folytatta a családi hagyományt.
– Nem is vitték kórházba?
– Nem. Ha a fájdalom nem öl meg, megedz. A nagyapám szerint. Elég rosszul voltam jó pár napig, de ennyivel megúsztam. A fekete özvegy rosszabbul hangzik.
– Úgy emlékszem, ez nem verseny!
– Nem is. Szóval, hol csípte meg?
– A kezemen. Elmozdítottam egy sírkövet, ami alatt fészkelt. Megzavartam. Minek mentem oda.
– Rengeteg időt töltött temetőkben.
– Ez a munkám.
– De gyerekként is?
183 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Fogjuk rá! Apám temetőgondnok volt. Nem egy, hanem több temető tartozott hozzá, de az én kedvencem a rosehilli volt, mert amellett laktunk. Ismeri? Rengeteg rózsabokor van körülötte, van, amelyik több mint száz éves! Felfutnak a fákra és az ágakról csüngnek alá. Nyáron mennyei az illatuk! Imádtam ott játszani kislány koromban.
– A temetőben?
– Miért ne? Csöndes és gyönyörű. Az volt az én kis birodalmam.
– Furcsa egy nő maga!
– A múltkor még gyakorlatiasnak talált.
– Furcsa, elképesztő – és gyakorlatias.
Megdobbant a szívem. Tetszett a jellemzése, még ha szokatlan is volt tőle. Valamiért Rhapsodyt juttatta az eszembe. Furcsa, elképesztő – és gyakorlatias. Egy kislány, aki focizik és varázslást tanul.
Előttünk a zseblámpa fényében semmi, csak még több téglafal és még nagyobb sötétség.
Alig néhány perce indulhattunk el, mégis, hosszúnak tűnt az út, amit azóta megtettünk, hogy bemásztunk a nyílásba.
Vajon kiért az erősítés? Devlin biztos mondta nekik, hogy beestem egy üregbe, de arra vajon rájönnek, hova lettünk? Ahhoz elég messze vagyunk, hogy meghalljanak minket, ha kiáltunk.
Hirtelen megállt, én pedig majdnem nekimentem hátulról.
– Mi az?
– Még egy nyílás – s a fal jobb oldalán lenn egy üregre irányította a fényt. Néhány téglát kivettek, úgy nagyobbították meg a nyílást, és így már be lehetett mászni. Letérdelt és bevilágított.
– Még egy alagút? – visszhangzott a hangom.
– Úgy tűnik. – Hallgatott. – Penészes és rothad. Régi lehet.
– Maga szerint mi célt szolgálhatott eredetileg? – tettem csípőre a kezem. – Hány évig tartott csak kiásni?
– Lehet, hogy a temető előtt egy ültetvény volt itt, és ez a pincerendszerhez tartozott. Előfordult, hogy a rabszolgákat a föld alatt kvártélyozták el.
Rabszolgaszállás.
Talán ezért olyan nyomorúságos hely Oak Grove. Felemeltem a fejem. Odakinn alkonyodhat.
– Ezt nem önti el a víz, ha áradás van?
– De. Valószínűleg ezért olyan nyirkos és penészes.
– Maga szerint ő hogy bukkant rá?
AMANDA STEVENS 184
– Régi telekkönyvekből, földhivatali bejegyzésekből. Vagy véletlenül botlott bele, mint mi.
– De férfi, ugye?
– A vadászó gyilkosok általában férfiak – egyenesedett fel Devlin.
– Bemegyünk? – böktem a nyílásra.
– Nem. Én amondó vagyok, maradjunk az alagútban. Innen mindig visszatalálunk.
Azzal folytattuk az utat.
– Erről a helyről egy visszatérő gyerekkori álmom jut az eszembe – vettem fel a lépést. Igyekeztem nem lemaradni a zseblámpafénytől. – Félelmetes volt. Akkora trauma volt számomra, hogy az ember azt hinné, biztos eltévedtem egy alagútban vagy egy barlangban, pedig semmi hasonló nem történt velem ott, ahol felnőttem.
– Talán az alagút egy másik traumát jelképezett.
– Talán. Az egyik végén pislákolt a fény, a másik végén csak a sötétség. Akárhányszor indultam el a fény felé, valamiért mindig visszafordultam, de ahogy a sötétség felé mentem, újra vonzott a fény. És ez így ment. Néhány lépés előre, fordulj, néhány lépés hátra. Kötélhúzás! Borzalmasabb dolgot el sem bírnék képzelni.
– Egyedül volt?
– Igen. Kivéve, amikor… amikor egyszer hallottam egy nőt is. Suttogott. Soha nem értettem, mit mond, de azért csak hallgattam és figyeltem, hátha elárulja, merre menjek. De soha nem árulta el. És ha túl sokáig vártam, kezek nyúltak utánam a falból.
– Kezek?
– Több tucat fehér kéz kapdosott utánam. Tudtam, ha elkapnak, magukkal rántanak az alagút túlvégénél is rémisztőbb sötétségbe: így elindultam. Néhány lépés előre, fordulj, néhány lépés hátra, a sötétbe.
– Kijutott valaha?
– Soha. Mindig ugyanazzal a nyomasztó érzéssel ébredtem, hogy elvesztem, és fogalmam sincsen, hol vagyok, vagy hol kellene lennem.
– Úgy hangzik, mint egy halálközeli élmény. Nem mintha én hinnék az ilyesmiben, de ahogy leírta ezt az álmot, az olyan, ahogy a halálközeli élményt le szokták írni. Csak a kezek nem illenek bele. Ez újdonság.
– A kezek voltak a legijesztőbbek az egészben.
Devlin a zseblámpával körözött a falon.
– Látja? Nincs itt egy kéz sem!
185 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Köszi! – megbotlottam egy kilazult tégla sarkában és a hátába tenyereltem, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Azonnal elrántottam a kezem. – És magának? Szoktak lenni visszatérő rémálmai?
– Szoktak – hallgatott el. – Aztán felébredek, és kiderül, hogy valóság.
Hosszú csend.
28
Ekkor már jócskán benn jártunk az alagútban: visszafordulni késő lett volna. A hátamon futkosott a hideg – mintha egy kísértetjárna a nyomomban, bukkanna elő az árnyékból, szívná ki az életerőm, szívná a véremet.
A szívem a torkomban dobogott.
– Maga is hallotta? – fordultam hátra.
– Nem – fordult felém a férfi, és az alagútba világított.
Két gombszem és aprócska lábak iszkoltak tova. Csak egy patkány volt.
Mentünk tovább. Valamelyest fellélegeztem, hiszen tudtam, hogy csak rágcsálók körme kopog a téglapadlón. És furcsamód attól is megkönnyebbültem, hogy elmeséltem Devlinnek az álmom: egy hosszú évek óta nyomasztó gyerekkori félelemtől szabadultam meg, és egyúttal a bizalmamba is fogadtam őt. Senki másnak nem beszéltem még a rémálmomról. Igaz, abba inkább bele sem mertem gondolni, hogy elárultam az érzéseimet.
– Valami van mögöttünk.
A nyomozó nem lassított a léptein.
– Egy másik patkány.
– Ez nem patkány. Hallgassa csak!
És közeledett is mögöttünk lopva. A tarkómon felállt a szőr.
– Arról! Hallja?
Devlin megfordult és az alagútba világított.
– Maradjon nyugton!
– Nyugodt vagyok! – de a szívem majd kiugrott a helyéről. – Maga szerint mi az?
– Fogalmam sincs.
187 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Nem lehet kísértet, nagyon is valóságos, szilárd és élő volt.
A bal kezébe vette a zseblámpát, és a jobbal elővette a pisztolyát, miközben folyamatosan körözött a lámpával.
– Lépjen elém! – nyomta a kezembe a lámpát.
– Ő van ott, ugye? – suttogtam.
– Ne álljon meg!
Egy szó nélkül mentünk tovább. A hang elhalkult, az idegeim lecsillapodtak. Az alagút emelkedett. Már reménykedni kezdtem, hogy nemsokára kijutunk innen, amikor zsákutcába futottunk.
Előttünk a csupasz téglafal.
A gondolatot, hogy vissza kell fordulnunk és elindulnunk a hang irányába, vissza a borzalmas sírkamra felé, nem tudtam elviselni. Érzelmileg ki voltam facsarva. Kész. A legszívesebben a földre rogytam volna, és csak zokogok.
– Arra! – szólt Devlin és a kezem zseblámpástul balra fordította.
Egy újabb nyílás. Egy újabb kijárat.
Kivette a kezemből a lámpát és az üregbe világított.
– Kijárat? – kérdeztem idegesen.
– Azt hiszem. Gyerünk! – várt meg.
Egy kör alakú sírkamrába jutottunk, az átmérője másfél méter lehetett. A falba vaslépcsőket vertek. Már majdnem fellégeztem, amikor rájöttem, hogy a lépcsők sehová sem vezetnek, hogy odafönn sincs kijárat, csak a vaksötét.
– Ez egy régi kút vagy ciszterna lesz – állapította meg Devlin. A hangja a kör alakú falról visszaverődve fémesen kongott.
– Hogy fogunk kijutni?
– Szerintem egy fedő lehet rajta – világított felfelé, aztán a kezembe nyomta a lámpát és a pisztolyát is. – Tudja használni?
– Nem mondhatnám.
– Ki van biztosítva. Ha bármi közeledik az alagútból, fogja rá a pisztolyt és húzza meg a ravaszt. Ne gondolkodjon, hanem lőjön!
Bólintottam.
– Fogja a lámpát! Ne engem figyeljen, hanem az alagutat! – Jó.
Azzal megrázta a létrát, hogy elbírja-e, és döngő léptekkel elindult felfelé. Egy szempillantás alatt hat méterrel a fejem fölött volt. Kattant az öngyújtó, és Devlin fújtatva próbálta lelökni a fedelet. Szót fogadtam, és nem néztem oda.
– Le van zárva?
AMANDA STEVENS 188
– Egy ajtó. Látom a zsanért, a kilincset, de kívülről valami nehéz tárgy van rágördítve. Csak résnyire tudom elmozdítani.
Egyik kezemben a fegyverrel, másikban a zseblámpával le nem vettem a szemem az alagútról. Egy pillanatra mintha… Ott jön! Ott lopakodott, araszolt egyre közelebb az alagútban, ólálkodott a sötétben. Ügyelt rá, nehogy elárulja a pontos helyét.
– Jön! – suttogtam, és a hangom felszállt a magasba. Devlin döngő léptekkel sietett le a lépcsőkön. Elvette a pisztolyát és a lámpával megvilágította a vaslépcsőt.
– Másszon fel! Sikerült néhány arasznyira felnyitnom a fedelet. Hátha ki tudja préselni magát.
– És maga?
– Menjen már! Én jövök maga után.
Elindultam felfelé, de ahogy hátrapillantottam, a zseblámpa fénye eltűnt a nyílásban.
– John?
Nincs válasz.
Nem tudtam, merre induljak, felfelé vagy lefelé – ismerős volt a helyzet rémálmomból. Nem indultam el semerre, amíg a férfi vissza nem ért.
Egy szó nélkül megvárta odalenn, amíg felérek, és csak azután indult el utánam.
Kipréseltem magam a nyíláson, a könyökömről és a térdemről lenyúztam a bőrt az érdes téglákon. Ahogy kiértem, minden erőmet megfeszítve arrébb toltam a fedélre gördített sziklát és felnyitottam az ajtót.
Devlin kimászott a kútból. Körbenéztünk. A temetőn kívül, az erdő közepén lehettünk valahol.
Még nem volt sötét, nyugaton ragyogott az ég alja, de keleten már a fák koronája felett járt a hold. A fák levelei suhogtak a szélben, ami jázminillatot hozott.
Devlin kézen fogott, és kisétáltunk a hűsítő szélben, miközben a szellemei átsurrantak a ködfátylon.
29
Mire kiértünk, a temető már hemzsegett a zsaruktól. A helyszínelők leszálltak a sírkamrába, és az alagutakat egy egész hadsereg rendőr vizsgálta át. Azt hittem, a nyomozó még órákig nem szabadul onnan, így nagy meglepetés volt, hogy még aznap éjjel beállított hozzám.
Lezuhanyoztam, és öszedobtam egy könnyű vacsorát, de így is csak csipegettem a salátából. Ami a sírkamrában történt, már nem lehetett meg nem történtté tenni, és sajnos az volt az érzésem, hogy a látottak még napokig, ha nem hetekig kísérteni fognak álmomban.
Elhozta a laptopját és megkért, hogy nézzük végig az Oak Grove-i képeket. Biztosan ugyanarra a következtetésre jutott, mint korábban én, miszerint Hannah Fischer a halála előtt vagy után abban a sírkamrában lehetett, míg én odafenn a sírköveket fotóztam. Az irattáskám eltulajdonítása csak megerősítette bennem a gyanút, hogy a gyilkos azt hihette, lencsevégre kaptam valamit, ami terhelő lehet rá nézve.
De ugyan honnan tudhatta, hogy azok a képek a táskámban vannak… hacsak nem a saját szemével látta?
Aznap, amikor a holttestet megtalálták, az egész délutánt az Emersonon, az emeleri könyvtárban, illetve az alagsori levéltárban töltöttem. Hosszú percekre otthagytam a táskám, amíg átfésültem az irattartó dobozokat vagy végigböngésztem a katalógust. Ha nyitva felejtettem a táskám, bárki észrevehette a fotókat. Azaz, aznap bármikor a gyilkos közelében lehettem: talán össze is ért a vállunk, talán udvariasan váltottunk is néhány szót. Ha belegondoltam ebbe, azok után, amit találtunk – azok a láncok és csörlők a maguk hátborzongató valójában –, felkavarodott a gyomrom.
AMANDA STEVENS 190
Még a nyomozó érkezése előtt leírtam mindent azokról a helyekről, ahol az egyes áldozatok holttestét elásták. Hannah Fischerrel kezdtem a sort: a sírvers mellé a sírkőre virágmintát és hulló tollpihét véstek:
Ragyogják néma sírja fölött az éjféli égbolt
Menthetetlen gyermek, holtadban is álmodj.
Azon a sírkövön viszont, ahonnan az azonosítatlan holttest előkerült, egy szál nyíló rózsa, egy szárnyas alak és a következő felirat szerepelt:
Hamar elhervad a rózsa
a földi bajoktól megszabadul
És nyugszik örök nyugalomban.
Tekintve, hogy Afton Delacourt holttestét a mauzóleum padlóján hagyták temetetlenül, sírfelirat nem szolgálhatott segítségül, viszont a sírboltot lezáró sírtábla díszítése és a leiirat, mely a titkos kamrához vezetett, nyomra vezethet. Az elszakadt lánc lehet a repülő lélek-motívumnak a torzulása is, de a sírfelirat annál jobban foglalkoztatott:
Hajnaltájt…
Illanak az árnyak…
Szakad a lánc…
Nyugszanak a holtak.
A vázlatot néztem. Aláhúztam a következő szavakat: toll, szárnyas alak, elszakadt lánc, lánc. Izgalom lett úrrá rajtam. Mégis igaza lesz Tom Gerritynek, és a válasz ott van előttem! Bárcsak meg tudnám fejteni, mit üzen a gyilkos! Vajon mennyi időnk van, míg újra öl?
– Mi az? – kérdezte. A nagy csöndben meglepetésként ért a hangja, már el is felejtettem, hogy ő is ott van.
– Át akartam nézni a sírfeliratokat, jelképeket, mert eszembe jutott, mi van, ha Tom Gerritynek igaza van. Hogy ezekben ott az üzenet, csak nem tudom, hogyan olvassam. És maga? Talált valamit?
– Sajnos semmit.
Jól éreztem, hogy zavarja a helyzet.
– Tudja, min töröm egyre a fejem? Honnan tudott a gyilkos az alagutakról?
191 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Már mondtam: régi telekkönyvekből, földhivatali bejegyzésekből. Vagy véletlenül. Tudja mit, én is elmondom, min töröm a fejem. Hogy a csontvázat béklyóba verve találtuk.
– Mert nem illik a képbe?
– Pontosan.
– Ethan mikor jelez vissza?
– Hamarosan. Azt mondta, első dolga lesz. Most legalább össze tudja vetni az eltéréseket és az összes részletet, amit a csontvázon talál azzal, amit a sírból exhumált földi maradványoknál találtunk.
Elhallgattunk, és az Oak Grove-i képekre koncentráltunk. Aztán eszembe jutott valami, és el akartam mondani neki.
– Emlékszik, hogy összefutottam Daniel Meakinnel az Emerson levéltárában? Megkérdeztem tőle, nem tudja-e véletlenül, hogy hova lettek a korábban az Oak Grove-hoz tartozó templom lebontása után a templomi anyakönyvek. Azt felelte, hogy a polgárháborúban nagyon sok régi irat semmisült meg, de megemlítette, hogy az is lehet, hogy elkeveredett, mert minden összevissza van hányva a levéltárban. El tudom képzelni, hogy valaki, anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna, elemelt egy anyakönyvet vagy más könyvet, amiben írtak az alagutakról.
– Mondott még valamit Meakin a templomon kívüli területről?
– Semmit. Pedig arról is beszéltünk. Azt ellenben mondta, hogy van nála az irodában egy-két régi kötet, amelynek köze lehet az Oak Grove-hoz. Azt ígérte, utánanéz, de azóta sem láttam.
– Majd én beszélek vele – bólogatott Devlin.
– Jó ötlet, mert ha valaki, akkor Meakin tudja, ha volt itt bármi a templom előtt. – Még valami eszembe jutott, és azon vacilláltam, elmondjam-e neki. – Lehet, hogy ennek semmi jelentősége nincsen, de Temple mesélte, hogy Meakin öngyilkos akart lenni.
A nyomozó erre felkapta a fejét.
– Tudom, hogy csak pletyka, de Temple azt mondja, hogy látott Meakin csuklóján egy csúnya heget, és hogy Meakin valahogy dugdossa a bal kezét. Ha beszél vele, maga is látja majd. Nagyon furán tartja azt a kezét, mintha folyton arra a sebre ügyelne, vagy mintha túlzottan is rejtegetné, hogy mit tett magával.
– Meakin sose volt normális.
– Maga ismeri? – kaptam fel a fejem. – Amikor azt mondta, tudja, ki, azt hittem, a munkájára céloz.
– Néhány évfolyammal fölöttem járt.
AMANDA STEVENS 192
– Hol? Az Emersonon? Maga az Emersonra járt? – kértem számon.
Devlin a homlokát ráncolta.
– Gond?
– Nem, nem gond, csak… Miért nem mondta eddig?
Vállat vont.
– Nem szokásom privát dolgokról beszélni, ha nem tartoznak a tárgyhoz.
A jegyzeteimre figyeltem. Vajon az a tárgyhoz tartozik, amit kérdezni szeretnék? Vagy megint beleütöm az orrom valamibe?
– A feleségét az Emersonon ismerte meg?
Majdnem Mariamát mondtam, de visszaszívtam, mert a férfi soha nem mondta ki a nevét. Fura.
Sokáig nem felelt. – Ott.
– Dr. Shaw-t is ismeri?
– Dr. Shaw-t mindenki ismeri az egyetemen. Rejtélyes jelenség volt, és akkor még finoman fogalmaztam.
– Maga volt valamelyik szeánszán?
– Időpocsékolás!
Honnan ez a megvetés, amikor őt magát is kísértik?
– Hallott a Karmokról is?
Lecsukta a laptopját.
– Maga sosem fogy ki a kérdésekből?
– Elnézést!
– Jó detektív válna magából!
Nem tudom, hogy dicséretnek szánta-e, én mindenesetre annak vettem.
– Valahol az én munkám is detektívmunka. És szeretem a rejtélyeket. Ezért érdekel annyira a Koporsó és Karom Rendje. Magának is feltűnt, hogy senkinek sem akaródzik erről beszélni?
Nem tudtam mire vélni a mormogását, de cinkosan rákacsintottam.
– Maga mondta, hogy magasabb körök mozgatják a szálakat. Maga szerint ennek köze van a rendhez? Végül is nem egy nemzedék óta van befolyásuk, és szemmel láthatólag senki sem akar velük szembekerülni. Összezárják soraikat, és megvédik a közéjük tartozókat?
Devlin az arcát dörzsölte. Most minden porcikája elgyötörtnek látszott, pedig egy perce még nyugodtnak tűnt.
– Fogalmam sincs. Tapasztaltam már manipulációt, de fogalmam sincsen, honnan jön.
– El tudják leplezni?
193 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Nem. Azok után, amit ma találtunk, nem. De megtehetik, hogy a saját embereikre bízzák a nyomozást.
– Hiszen a magáé az ügy!
– Így van, és nem is adom fel harc nélkül!
Félelmetes volt a pillantása.
– Mit tehetnek magával, ha úgy találják, nem működik együtt velük?
– Semmit. Nem nyúlhatnak hozzám.
A nyomozó magabiztos kijelentése visszhangzott a fülemben, ahogy a konyhába vonultam feltenni egy teát. Amíg a víz felforrt és kiraktam a csészéket, volt időm gondolkozni. Meg kellett emésztenem ezt a beszélgetést. Úgy éreztem, fontos dolgokat derítettem ki a férfiról. Az, hogy az Emersonra járt, az újdonság erejével hatott rám, és nem tudtam hova tenni, hogy erről eddig hallgatott, pedig nem egyszer szóba hozhatta volna, amikor Afton Delacourt haláláról beszélgettünk. De talán tényleg nem szokása személyes dolgokról beszélni.
Bevittem a teát a szobába: Devlin a díványon elnyúlva aludt.
Az íróasztalomhoz ültem és elővettem a fényképeket, de minél hosszabban tanulmányoztam az egyre ismerősebb jelképeket és sírverseket, annál kevesbé lelkesedtem. Nem éreztem valami jól magam, remegett a térdem, a gyomrom – pont ugyanígy éreztem magam akkor is, amikor a férfi legutóbb elbóbiskolt a dolgozószobámban.
Nem mehetek oda hozzá, figyelmeztettem magam. Aludni aludhat, és ha felébred, vagy folytatjuk a szakmai beszélgetést, vagy hazamegy. És kész. Akkor sem megyek oda hozzá!
De végül csak odamentem, mert nem bírtam megállni. Álltam felette karba tett kézzel, hogy visszaszorítsam a remegést, a mellkasomat szorító légszomjat, ami így is majd ledöntött a lábamról. Megbicsaklott a térdem, és lerogytam mellé a díványra.
Devlinnek azonnal kipattant a szeme. Fürkészte az arcom, de az volt az érzésem, hogy nem is lát engem, még nem tért magához. Valami átsuhant az arcán, az egyik pillanatban még ott volt, a másikban eltűnt az elviselhetetlen szomorúság. Nem is voltam benne biztos, hogy jól láttam. Az egész arra a délutánra emlékeztetett, amikor a rémálmairól mesélt nekem.
Aztán felébredek, és kiderül, hogy valóság.
AMANDA STEVENS 194
– Mi történt? – nézett körül.
– Semmi nem történt. Az Oak Grove-i képeket nézegettük, és maga elbóbiskolt.
Felült, a dívány háttámlájának dőlt és a szemét dörgölte.
– Mi van ezzel a hellyel? – morogta.
– Nem a hely tehet róla. Hanem maga. Hosszú napja volt. Hosszú napunk volt. Én is kész vagyok.
Felvonta a szemöldökét.
– Mennyi időre dőltem ki?
– Fél órára. Talán negyven perc is volt.
Eszembe jutott, talán azon gondolkozik, mit kerestem mellette a díványon. Gyorsan felkaptam a dívány mögül a takarót.
– Gondoltam, talán fázik – takartam be.
Megfogta a kezem. Tudtam, hogy el kellene húznom, de az energia lüktetése megszédített. Nem mozdultam.
– Úgy érzem magam, mintha órákig aludtam volna – hajtotta a dívány támlájára a fejét, de a szemét le nem vette rólam. Kényelmetlen volt a csend, én azon morfondíroztam, hogy felállok és visszaülök az íróasztalomhoz, de a férfi még mindig fogta a kezem. Kínos lett volna elhúzni magam. – Kiről kapta a nevét?
– Nem tudom – lepett meg a kérdése.
– Nincsen története?
– Kellene legyen?
– Azt hittem, talán családi hagyomány. Illik magához. Csak kissé régimódi.
– Sem a nevem, sem én nem vagyok régimódi – kértem ki magamnak.
– Nem sértésnek szántam! Magam is régimódi vagyok. Errefelé így nevelnek minket. Hagyománytiszteletre nyergelnek, az elvárások jármába hajtanak. Minden csupa szabály!
– Tudnék mesélni. Magának fogalma sincs.
Elengedte a csuklóm, és az ujjaim közé fonta az ujjait. Teljesen meg voltam döbbenve. Vajon érzi, hogy remegek?
– Nem kéne itt lennem – sóhajtott fel. Magasba emelte az összekulcsolt kezünket és úgy tanulmányozta, mintha valami megfoghatatlan üzenetet akarna abból kihámozni, hogyan fonódnak össze az ujjaink.
– Miért?
Hiszen tudtam, hogy miért nem kellene itt lennie, de annyira szerettem volna tőle hallani!
195 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Annyira nem vagyok régimódi, hogy ne lehessek együtt egy férfival a saját otthonomban.
– Nem így értettem. Hanem hogy… nekem nem kellene itt lennem. Magával – emelte ki. – Maga megijeszt.
– Én?
Elhallgatott.
– Néha egészen elfeledteti velem.
A szívem úgy zakatolt, majd kiugrott a helyéről.
– És ez baj?
– Nem tudom. Olyan régóta cipelem… Nem biztos, hogy kész vagyok elengedni.
– Akkor ne tegye!
Ekkor kimondta a nevem. Csak ennyit, hogy Amelia. Lassan, tagoltan, a charlestoni előkelőkre jellemző elegáns dölyffel és élvezettel nyújtotta meg az egyes szótagokat: hangjában dekadencia és csak az amerikai Délre jellemző sötét titkok kadenciája.
A tenyerébe fogta az arcom és közelebb húzott magához. Hosszan a szemembe nézett. Azt hittem, megcsókol: vágyakozva hunytam le a szemem. De nem: a hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkamon, pontosan úgy, ahogy az étteremben fantáziáltam róla. Nem csók volt, még csak simogatásnak sem nevezném, mégis, ilyen érzéki dologban először volt részem. Talán gondolatolvasó és akkor éjjel kileste legféltettebb gondolataimat és vágyaimat.
Magához vont, átölelt. Csak feküdtünk csendben, aztán elnyomta az álom. A kezem a szívén: egyenletesen vert, minél mélyebben aludt, annál erősebben. Csak én lettem egyre gyengébb.
De akkor sem mozdultam meg.
Addig feküdtem a karjaiban, amíg a jázminillat a dolgozószobámban elviselhetetlenné nem vált.
Felkeltem és az ablakhoz léptem, hátha ott van: Shani valóban ott hintázott, hosszú haja lebegve szállt utána, ahogy belekapott a szél.
Nem volt egyedül: Mariama is ott állt az árnyékban, de a szeme ezúttal nem a lányán volt, hanem rajtam.
Devlin még hajnal előtt elment. Ruhástul feküdtem le, és amikor meghallottam, hogy felkel, kipattantam az ágyból és a nappali ablakához rohantam, hogy szemmel kísérjem. Ahogy kinyitotta a kertkaput és kilépett az utcára, Mariama és Shani ott termett a szürkületben, közrefogták, és lebegve a szemközt parkoló kocsiig kísérték.
AMANDA STEVENS 196
Az úttest közepén Mariama kísértete hátrafordult. Én hátraléptem az ablakból, de tudta, hogy ott vagyok. Ahogy korábban Shani, ő is a tudtomra akarta adni, hogy tudja. Többet nem néztem ki az ablakon, de hallottam, amikor Devlin elhajt. Minél távolságtartóbb volt velem, annál erősebbek lettek az érzéseim. Világossá vált számomra, hogy ez a ház megvéd a kísértetektől, de nem védhet meg engem a férfitól.
30
Reggel lezuhanyoztam, felöltöztem és céltudatosan léptem ki az ajtón. A Parapszichológiai Intézetben kezdtem a napot. Az oldalbejárat felé tartva azon gondolkoztam, hogy ezzel az erővel az átellenben működő Mindentudó Asszonynál is kérdezősködhetnék. A dr. Shaw-nál tett legutóbbi látogatásom ugyanis több kérdést vetett fel bennem, mint amennyit megválaszolt.
Most is ugyanaz a szőke recepciós fogadott, mint akkor, ugyanazokat az ezüst ékszereket viselte. Végigkísért a folyosón egészen dr. Shaw irodájáig, és diszkréten behúzta mögöttem az ajtót.
A kertre néző ablakokon beömlött a napfény. Hunyorogtam. Dr. Shaw nem az íróasztala mögött ült, hanem az iroda legtávolabbi sarkának homályába húzódott, és egy vaskos bőrkötéses kötetet lapozgatott. Csak akkor vettem észre, amikor félrelökte a könyvet, lekapott egy másikat a polcról és eszelősen lapozni kezdett benne.
Döbbenetes látványt nyújtott. A szórakozottsága és a szakadt külseje máskor bájos volt, de ezúttal ápolatlannak tűnt gyűrött ingjében-nadrágjában. Mintha ruhástul aludt volna. A máskor csodás hófehér sörénye, az egyetlen, amelyre a megjelenését illetően mindig nagy gondot fordított, most élettelenül lapult a fejére.
Csendben álldolgáltam, mert nem voltam benne biztos, hogy tudja, mi járatban vagyok. Hiába köszörültem meg a torkom, léptem közelebb, rám sem hederített. Úgy tűnt, sehol sem találja, amit keres.
– Nyugodtan abbahagyhatja a fészkelődést – fel sem nézett a könyvből –, tudom, hogy itt van.
– Rosszkor jöttem? Pedig ideszóltam telefonon.
– Ugyan, dehogy, csak nagyon felbőszítettek ma reggel.
– Segíthetek valahogy? Kutatni tudok.
AMANDA STEVENS 198
Rám mosolygott és félrelökte a következő kötetet.
– Elég nehéz lenne igénybe venni a segítségét, amikor magam sem tudom, hogy mit keresek.
– Ismerem az érzést.
Ekkor közelebb lépett. Ahogy rásütött a nap, rájöttem, hogy az első benyomásom róla felületesnek bizonyult: a gyűröttség meg a fésületlenség még hagyján – nem is volt jól. A bőre viaszsárga, a szeme véreres és csupa könny. Lehet, hogy azóta le sem hunyta a szemét, hogy utoljára láttam.
Hanyag eleganciájának nyoma sem volt. Lerogyott az íróasztalához, és magához intett. Ekkor láttam, hogy a keze is remeg.
– Mi szél hozta erre ilyen korán? Remélem, sikerült az árnyékembert jobban szemügyre vennie – mosolygott erőltetetten. Nem tudta megcsillantani a zseniális humorát.
– Nem, más miatt jöttem. Egy másik dolog miatt…
Az éles fényben bőre a csontjára tapadt, mintha egy holttesttel beszélgetnék. Szerencsére arrébb gördült a székkel, és a benyomás szertefoszlott.
Megköszörültem a torkomat. Talán nem volt a legjobb ötlet idejönni, hiszen dr. Shaw láthatóan ideges volt és nyomott, de most, ha már belekezdtem, nem fordulhatok sarkon. Üveges szemmel meredt rám és várt.
Megköszörültem a torkom.
– Azon gondolkoztam – folytattam –, hogy vajon az ember képes-e akaratlanul is elszívni a másik életerejét. Most nem az érzelmi oldalról beszélek. Hanem testi erőről.
– Nem biztos, hogy a kettőt el lehet választani egymástól. Végső soron az érzelmi kiegyensúlyozottság nagyon is hat a testi közérzetre, nem igaz? És fordítva.
– Persze.
– De azt hiszem, tudom, mire kíváncsi. És a válasz… talán. Ugye, hallott már az energiavámpírokról?
– Hogyne.
– Két iskola van. Az egyik úgy tartja, a mások lelki erejét elszívó paranormális lényről beszélünk. A másik megközelítésben szociális parazitákról. A különféle személyiségzavarokban szenvedők vagy az érzelmileg-lelkileg megrendült állapotba kerülők olyan hatással lehetnek másokra, hogy azok testileg, érzelmileg kimerültnek, sőt, súlyosan deprimáltnak is érezhetik magukat.
199 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Erről eszembe jutott, amit Ethan mondott, hogy Devlin milyen érzelmi állapotba került a balesetet követően, és hogy az a szóbeszéd járta, hogy be is vonult valamiféle szanatóriumba. Ha őt érzelmileg és testileg is kimerítette a bánat, és az őt kísértő szellemek, ki tudja, talán öntudatlanul is pihenni vágyott.
– Hogyan lehet ennek véget vetni?
– A legegyszerűbben és leghatékonyabban úgy, hogy nagy ívben kerüli az illetőt. Iktassa ki az életéből! – legyintett.
– És ha nem lehet?
– Konfrontálódhat velük, bár nem tudom, minek. Az az igazság… – ahogy az íróasztal mögül rám nézett, láttam, hogy a szeme annyira bevérzett, hogy szabályosan piros volt – , hogy én is hasonló cipőben járok.
– Egy energiavámpír kínozza? – csodálkoztam.
– Rosszabb. Nem az erőmet szívja el, hanem ellopja az életművemet.
– Ellopja?
– Hosszú évek feljegyzései, kutatása – tárta szét tehetetlenül a kezét – szivárgott ki olyan lassan, hogy észre sem vettem, csak amikor már késő volt. Most már megszerezte, amire szüksége volt.
A hangjában félelem. Összerezzentem.
– Hogy értsem ezt?
Sokáig hallgatott.
– Félő, hogy a fiatal lány gyilkosa közöttünk jár. Körmönfont, ravasz, visszafogott ember. Akire soha nem gyanakodna…
A torkomhoz kaptam, mert majd kiugrott a szívem.
– Csak nem arra céloz, hogy tudja, ki a gyilkos?
Összeszedte magát és legyintett. Megakadt a szemem a gyűrűjén. Ezt a motívumot már láttam valahol. Tudom. De hol?
– Ez csak hipotézis. Én sem tudok többet, mint amit az újságok megírtak.
Ezt el is higgyem?
– Említette Ethannek a gyanút? Vagy a jegyzetek eltűnését?
– Ethannek? Nem, a fiamnak nem szóltam.
Olyan furcsa volt a hangja. A székkel az ablak felé fordult, és borúsan bámult ki a kertbe.
Csöndben betettem magam után az ajtót.
AMANDA STEVENS 200
Időközben a nyomozó üzenetet hagyott. Arra kért, hogy találkozzunk az Oak Grove-i temetőben, mert szeretné velem átfésülni. Odafelé menet beugrottam az Emersonra, a levéltárba. Épp útba esett.
Keresztülrohantam a campuson. Mivel dr. Shaw szerint a gyilkos közöttünkjár és olyasvalaki, akire soha nem gyanakodnánk, folyton hátrafordulgattam, és a levéltárba vezető kőlépcsőn baljósnak és fenyegetőnek tűntek a saját döngő lépteim is.
Már eligazodtam az alagsorban, és egyből megtaláltam az Oak Grove-i aktákat és iratokat. Dr. Shaw szerint az írásait ellopták, amiről eszembe jutott a régi templomi anyakönyv, amit meg én nem találok.
Letérdeltem, és az ujjamat végighúztam az irattartók címkéjén. Ekkor egy árnyék vetült rám. Nem tudtam, mitévő legyek, és ahogy guggolva letettem a sarkam, kis híján elvesztettem az egyensúlyomat.
– Nem esett baja? – aggódott Daniel Meakin. – Nem akartam megijeszteni. Nem hallotta, hogy jövök?
Semmit sem hallottam.
Mellém térdelt és közben egy irattartó dobozra támaszkodott. Az ingujja felcsúszott, és kilátszott a csuklója. Megláttam a heget. Nem is heg volt: az egész csuklója össze volt karistolva. Meakin nem egyszer kísérelt meg öngyilkosságot. Hanem tucatszor.
Gyorsan elkaptam a tekintetem, és reméltem, hogy az alagsori félhomályban nem veszi észre, hogy leesik az állam a döbbenettől, és tágra nyílik a szemem a rémülettől.
A következő pillanatban visszanyerte az egyensúlyát, és elhúzta a kezét: a mandzsettája máris eltakarta a hegeket.
– Még mindig a jelöletlen sírokhoz tartozó neveket keresi?
– Még mindig. Abban bízom, hogy rábukkanok valamilyen bejegyzésre, vagy előkerül a hiányzó templomi anyakönyv.
– Értem. Én már több tucatszor végigbogarásztam ezeket a dobozokat, mégis, mindig abban a reményben látok neki, hogy egy régóta keresett dologra bukkanok, vagy egy váratlan felfedezést teszek. Tiszta kincskeresés!
– Függővé tesz, az biztos.
– Pontosan! – ragyogott az arca. A dobozok felé fordult és végigjáratta rajtuk a tekintetét. – Már az is véletlen, hogy ma reggel itt futunk össze, hogy magam is az Oak Grove-i iratokat akartam ma végigböngészni.
– Tényleg? És mit keres?
201 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Ma reggel megkeresett egy nyomozó. A temető története érdekli. Nem volt túl bőbeszédű, csak azt mondta, hogy délután benéz még. Viszont egy dologra felfigyeltem. Azt kérdezte, hogy voltak-e más, a templomnál régebbi építmények is azon az ingatlanon, még a temető megnyitása előtt.
– És voltak?
– Nem… Nem tudok róla – hezitált.
– De maga tudna róla, ugye? Hiszen több tucatszor átrágta már magát ezeken az aktákon.
– Az igaz, de hiányoznak iratok. A múltkor is mondtam, hogy egy csomó régi bejegyzés a polgárháború alatt vagy után elpusztult.
– Mit lehet még tudni erről a területről, már ami nem köztudomású?
– Semmi konkrétumot. Én viszont amondó vagyok, hogy az Emerson a Bedford-major régi uradalmi házának helyén épült fel. A ház a 19. század végén leégett, de biztosra veszem, hogy építettek a helyére egy újat a régi parcellán. Most, hogy Devlin nyomozó rákérdezett az Oak Grove-ra, eszembe jutott, hogy mi van, ha ott állt a régi uradalmi ház.
– De akkor erről lenne szó a megyei birtoklevelekben, nem?
– Kivéve, ha valaki szándékosan eltüntette.
– Miért tenne bárki is ilyet? – kaptam fel a fejem.
Meakin feszülten pillantott a háta mögé.
– Hogy eltitkolja azt, amit Devlin nyomozó épp most fedezett fel a temetőben.
Úgy éreztem, kimaradt egy szívverésem.
– Arra céloz, hogy valaki esetleg kikaparta a megyei, egyházi, egyetemi iratokból?
– Mindent el lehet tüntetni, csak pénz kérdése – súgta.
– Nagyon érdekes megállapítás.
Hátrafordította a fejét és közelebb hajolt:
– A múltkori beszélgetésünket követően utánanéztem egy kicsit a Koporsó és Karom Rendjének. Jóval Afton Delacourt halála előtt már említik az Oak Grove-hoz fűződő kapcsolatukat.
– Arra gyanakszik, hogy valaki a rendből megsemmisítette a róluk szóló feljegyzéseket?
– Nem egyvalaki, hanem kollektíven. De fogalmam sincs, csak találgatok, viszont… találtam valamit, ami érdekelheti magát.
– Tényleg?
AMANDA STEVENS 202
– Azt kérdezte a múltkor, nem bukkant-e a rend által használtjelképekre a régi sírköveken. Nos, ez az egyetlen, ami szerintem a rendhez köthető – vett elő egy papírlapot a zsebéből, kisimította és elém tette.
Egy madár karmára tekeredő kígyót ábrázolt.
A jelképre meredtem és nem mertem felnézni. Féltem, hogy az arcomra lenne írva, mit gondolok.
Dr. Shaw gyűrűjén láttam ezt a jelet. És nem csak ott.
A Devlin nyakában lógó medálra is ezt vésték.
31
A felismerés teljesen összetört. A nyomozó a Koposró és Karom Rendjének tagja, annak a titkos társaságnak, amelynek köze van Afton Delacourt halálához!
Ki van zárva, hogy személyesen is érintve legyen az ügyben.
Ekkor eszembe jutott, amikor Devlin Camille Ashbyvel beszélgetett. Hallottam, hogy Camille azt hajtogatja, hogy Hannah Fischer holttestét nem lehet összefüggésbe hozni az Emersonnal vagy az első gyilkossággal. Azért akarta, hogy a nyomozó tussolja el, nehogy kiderüljön, az ügynek köze van az egyetemhez, mert ő is rendtag?
Az Emerson diákjainak csak a krémje kapott meghosszabbított tagságot, csak az olyan kivételes családi háttérrel rendelkezők, mint John Devlin. Az emersonos évek alatt a rend teljes joggal remélhette, hogy egy nap az ő kezében lesz a tekintélyes családi ügyvédi iroda. Az ősi családi hagyománnyal a háta mögött Devlin kétségtelenül elnyerte a társaság támogatását. Ezért mondta, hogy hozzá nem nyúlnak! Hát persze, hogy nem, hiszen közéjük való!
Oak Grove-ban esélyem sem volt rákérdezni erre: túl sokan voltak körülötte. A temetőben még a föld alatt is nyüzsögtek a zsaruk. A férfi maga is az alagútrendszerben töltötte a délelőtt javát, így nekem egyedül kellett átfésülnöm a temetőt, friss ásónyomok, megbolygatott sírok, sírfeliratokon, a sírkövet díszítő motívumok közé rejtett jelképek után kutatva. Dr. Shaw-hoz hasonlóan magam sem tudtam, mit is keresek, de éreztem, hogy ha látnám, rögtön tudnám. Legalábbis ebben reménykedtem.
Délre pokoli lett a hőség, égetően sütött le ránk a nap, és én még mindig nem hevertem ki a tegnap esti találkozást a férfival. A szokásos
AMANDA STEVENS 204
munkaruhában voltam: bakancs, trikó és zsebes nadrág. A hatalmas zsebekbe minden szerszám belefért, bár azt nem állítanám, hogy jól is állt. A hajam a fejemre simítva, se smink, se naptej – öreg hiba volt, mert az arcom máris leégett.
Ő bezzeg frissnek és összeszedettnek, gyanúsan élénknek tűnt, amikor előkerült a pókhálós alagútból. Elindult felém, de Ethan Shaw befutott oldalról, és az útjaik épp előttem keresztezték egymást. A nyomozóval ellentétben Ethant némileg megviselte a föld alatt tett látogatás: port és pókhálót söpörgetett az ingéről.
Ég és föld volt a két pasas: Devlin fekete haja, átható tekintete és baljós viselkedése a napbarnított, gesztenyebarna Ethan mosolyával és csillogó mogyorószemével szemben. Az egyik az éjszaka, a másik a nappal – az analógia valahogy nyugtalanná tett.
– Lassan indulok vissza a laborba – szólt Ethan. – De ha van egy perced, megbeszélhetnénk a tegnap exhumált test földi maradványait.
Kellemetlenül érintett a beszélgetés. Nem tudtam eldönteni, hogy hátrébb vonuljak és ne zavarjam az eszmecserét, vagy maradjak és hallgassam végig Ethan mondandóját. Mivel szemmel láthatólag nem zavartatták magukat, maradtam.
– Europid nő, huszonvalahány éves – hallottam Ethant. – 160 cm magas, 55 kiló. Nagyjából.
– A halál óta eltelt idő?
– Öt-tíz év. Inkább tíz.
– Jó sokáig volt a földben – ráncolta a homlokát Devlin.
– Ami valóban meg szokta nehezíteni a halál időpontjának pontos meghatározását, de jelen esetben a fogazat, és a halál előtt szerzett kiterjedt sérülések segítenek.
– Mennyivel a halál előtt?
– Hónapokkal. Többszörös bordarepedés, repedt kulcscsont, csigolyatörés, medencetörés, combcsonttörés. Súlyos balesete lehetett, autóbaleset. Már gyógyulóban volt, de biztos, hogy komoly fájdalmai lehettek, és hónapokig, ha nem évekig tartó fizioterápia várt még rá.
– Ez jelentősen leszűkíti a vizsgálódást.
– Már bevittük az adatait. Csak idő kérdése.
Ekkor megszólalt a nyomozó telefonja. Figyeltem, ahogy arrébb megy, és közben fejszámoltam: Afton Delacourtot tizenöt éve gyilkolták meg. A tegnap előkerült holttest 5-10 éve lehetett a földben. Hannah Fischer csak
205 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
néhány napja halott. Mire következtethetünk ebből? Talán még nem találtuk meg az összes holttestet?!
– Valami baj van? – lépett hozzám Ethan, amivel visszazökkentett a valóságba.
– Fáradt vagyok.
Óvatosan végigmért.
– Tiszta piros az arcod. Biztos, hogy nem hajtod túl magad?
– Nem. Jól vagyok. Miért?
Hallottam, hogy te és Devlin találtad meg a titkos kamrát meg az alagutakat. A csontvázzal egyetemben. Ez megviseli az ember idegeit – mondta mogorván.
– Kisebb trauma volt, az biztos.
– Egyáltalán aludtál egy szemhunyásnyit is tegnap éjjel?
Hát, amíg a nyomozó békésen szunyókált a dolgozószobámban, én ruhástul feküdtem az ágyon és nyugtalanul bámultam a plafont.
– Nem sokat.
– Erre ma itt kinn talállak. Miközben vagy fél tucat zsaru is van itt, akik igazán elboldogulnak egy temetői szemlével.
– Én ismerem a terepet, és én tudom, mit keresek.
– Nekem mindegy – vont vállat. – De ha pihenésre van szükséged, pihenj. Attól, hogy John túlhajszolja magát, neked még nem kell.
Hátrapillantottam. A nyomozó éppen eltűnt a sorok között. Nem volt hallótávolságban.
– Régóta ismeritek egymást?
– Régóta. Időnként egy szavát sem lehet venni, de régen nem ilyen volt. Csak a baleset óta. Nem hiszem, hogy meg tudja emészteni.
– Érthető. Elvesztette a családját.
– Nemcsak a bánatról van szó – sóhajtott Ethan. – A bűntudat is gyötri.
– Szerintem nem kéne erről beszélnünk – aggodalmaskodtam.
– Tévedés. Ha valakinek, neked tudnod kell róla.
– De mindjárt visszajön!
Erre Ethan arccal a temetői ösvény felé fordult.
– Majd figyelem.
– Ez vájkálás!
– Nekem is kényelmetlen. Nem tartozik rám, mi van köztetek. Felnőttek vagytok. Nem akarom beleütni az orrom. De kedvellek, és John olyan, mintha a testvérem lenne.
AMANDA STEVENS 206
– Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagytok – csodálkoztam.
– Csak voltunk. A baleset után John szinte mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Mindenkitől meg akart szabadulni, aki rájuk emlékeztette. Pedig volt idő, amikor mi hárman, John, Mariama és én sülve-főve együtt voltunk. Shaninek is én voltam a keresztapja.
– Én… Nem is tudtam… Sajnálom.
Ethan üveges tekintettel nézett maga elé.
– Akkor is Johnéknál voltam, amikor felhívták a baleset miatt. Aznap egész nap náluk voltam. Mariama sütögetni akart a kertben. Már egy hete erre készült, de Johnt berángatták a munkahelyére. Egész nap civakodtak, de attól a telefonhívástól elszabadult a pokol.
– Hogyhogy?
– Mariama szenvedélyes, impulzív nő volt. Kiszámíthatatlan, de ezt szerettük benne, sőt, Johnt ez ejtette rabul: tűz és víz volt a kettő. De Mariama féltékeny természet volt, bosszúszomjas és kisajátító, még a munkájára is féltékenykedett. Tudta, Johnnak mik az érzékeny pontjai, és élvezettel játszott ezzel. Aznap mindenfélét a fejéhez vágott, amitől pontosan tudta, hogy John begurul.
– És begurult?
Ethan a hajába túrt és a távolba meredt.
– Be. Nagyon csúnyán összevesztek. Nem verekedtek össze, persze, de dühükben olyasmiket vágtak egymás fejéhez, amit nem lehetett visszaszívni. Ráadásul Shani füle hallatára. Máig előttem van, ahogy az apja lábát ütögeti, hogy vegye már észre. Azt hiszem, meg akarta vigasztalni, de John nem látott a pipától… és rá sem hederített. Aztán elrohant hazulról, Shani meg csak integetett a kocsi után az ablakból. John ekkor látta utoljára életben a lányát.
Eszembe jutott, ahogy a kislány szelleme átöleli a férfi lábát, és majdnem elsírtam magam.
– Nem tudok belegondolni – mondtam halkan.
– Miért, ki tud? Biztos, hogy John is az életét adná érte, ha visszatekerhetné az időt. Ha még egyszer megölelhetné Shanit…
Ez már túl sok volt nekem. Nem bírtam tovább hallgatni, de félbeszakítani sem. Hallani akartam a végét.
– Munka után felhívott, és elmentünk inni. El akarta mondani valakinek. Közben Mariama egyszer felhívta, de amikor John meglátta a nevét a kijelzőn, nem vette fel. Csak később tudta meg, hogy közvetlenül a segélyhívó után őt hívta. A kocsival lezuhant a hídról, és nem tudott
207 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
kiszabadulni az ülésből. Sem ő, sem Shani nem tudott kiszabadulni a süllyedő autóból. Mariama talán tudta, hogy nem ér oda időben a segítség, és el akart köszönni. Ő meg nem vette fel!
Egész testemben remegtem, összefontam magam előtt a karom.
– Hát ezzel a tudattal él. Ettől nem tud soha szabadulni. Az a gyanúm, másra nem is jut hely az életében.
Mármint énrám.
– Ezzel tisztában kell lenned! – nézett rám szelíden Ethan.
Ethan szavai egészen felkavartak. Nem bírtam volna a férfi szeme elé kerülni. Egyszerűen képtelen lettem volna vele találkozni ezek után. El sem bírtam képzelni, min mehetett keresztül. És nem is akartam. Pedig ez az egész ott volt a szemében, az arcára volt írva, ott volt a rajta csimpaszkodó kísértetekben.
Hazaérve úgy éreztem, a változatosság kedvéért jót tenne a lelkemnek valami földhözragadt dolog, mint a mosás vagy a bevásárlás. Leugrottam a kisboltba, aztán otthon csináltam egy jeges teát, kiültem vele a verandára, és gyönyörködtem a kertben.
A hajnalka már réges-rég elnyílott, de a rószaszín estike a ház mellett még virágzott: kinyílt tölcsérvirágjain zümmögtek a mézelő méhek és a kolibrik. Kiballagtam a kert végébe, és kicsit beültem a hintába, ahol Shani szellemét megpillantottam. Előrehajolva vizsgáltam a kis földhalmot, ahová a gyűrűjét eltemettem. Nem tudom, mire számítottam, mert a földön a szív érintetlen volt, senki nem bolygatta meg.
Mariama látogatása jobban felkavart, ezért igyekeztem elhessegetni a képet, ahogy kísérteties pillantással rám mered a sötétből, és figyelmem inkább a bazsarózsák fenséges illatára irányítottam. Ekkor vettem észre, hogy az alagsor kertre nyíló ajtaja résnyire nyitva áll.
Különös.
Azt az ajtót mindig zárva tartottuk, még ha semmi értékeset sem tartottunk odalenn. A házban az alagsori ajtót pedig rég befalazták, ahogy a padlásfeljárót is, ahová azelőtt lépcső vezetett az előszobából, mielőtt a házat két különálló lakásra osztották.
Hiába volt fényes nappal, megijedtem, hogy valaki behatolhatott a házba. De annyi minden történt az utóbbi időben. A telefonom a házban maradt. Ha ki akarom hívni a rendőrséget, előbb be kell mennem érte. Nem akartam kapkodni. Az is lehet, hogy a lakat leesett, és a szél nyitotta ki az ajtót.
AMANDA STEVENS 208
Közelebb léptem, de épp csak annyira, hogy bekukucskálhassak. A lépcső alján fény pislákolt, és odalentről puffogás, dobogás hallatszott. Valaki a ládákat húzogatta.
Aztán kinyílt az ajtó, és én a kert hátsó részébe menekültem.
A következő pillanatban Macon Dawes battyogott fel a lépcsőn. Egy fekete bőröndöt cipelt. Amikor meglátott az udvaron, megállt és odaintegetett nekem:
– Szevasz!
– Szevasz! – szorítottam a szívemre a kezem. – Halálra rémítesz. Azt hittem, betörő.
– Dehogy, csak ezt kerestem – emelte fel a koffert. – Ne haragudj, nem akartam rád hozni a frászt. Ilyenkor nem szoktunk összefutni. Bár máskor se nagyon. Az utóbbi hetekben nem sok vizet zavartam idehaza.
– Annyira sűrű az élet a kórházban?
– Gyilkos! – grimaszolt. – Hetvenkét órát voltam szoliban.
– Nem tudom, hogy bírod.
– Koffeinnel, de kétségbeejtő. És sajna túl nagy adósságba vertem magam, már nincs visszaút.
– Utazol valahová? – böktem a kofferre.
– Aha. Most két hét szünet! Egy haverom megdobott a Sullivan-szigeti családi vityilló kulcsával. Nem fogok csinálni semmit, csak eszem meg alszom. Meg iszom. Meg alszom.
– Rád is fér!
Fura beszélgetés volt, pláne ahhoz képest, hogy mennyire nem ismertük egymást. Bár fogalmam sem volt, miért, én valahogy mindig ijesztőnek találtam Macon Dawes-t. Alig néhány dolgot tudtam róla: keményen dolgozik, medikus, és jó szomszéd. Nem sok vizet zavar, ahogy ő fogalmazott.
– Megkérhetlek, hogy figyelj a kecómra, amíg oda leszek? Nem mintha bármi is történne – vigyorgott. – Ez a környék kész agyhalott.
– Persze! Nem gond.
– Köszi. Majd ha hazajöttem, megiszunk valamit – és ezzel felrohant a külső lépcsőn.
Nahát, micsoda fordulat, meditáltam. Hogy én megigyak valamit Macon Dawes-zal? Mi értelme lenne ennek az univerzumban?
Éjjel fél tízre az összes edény el volt mosogatva, a ruha összehajtogatva, a bútor leporolva, a parkett felvikszelve – hosszú lesz az éjszaka, akár az Oak Grove-i temető alatt futó alagutak.
209 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Jól ismertem a magányt, de aznap éjszaka nem láttam szívesen. Nem akartam egyedül lenni, de nem volt senki, akit felhívhattam volna. Temple volt a legjobb barátnőm, mégsem voltunk egyenrangú partnerek: sokkal hierarchizáltabb volt a barátságunk. Amikor vacsorázni vagy inni voltunk, Temple alig néhány szót ejtett el a dolgairól, a magánéletéről azonban szinte semmit nem árult el.
Huszonhét évesen még nem volt egy igazán jó barátnőm, egy bizalmasom, és szerelmes sem voltam soha. Kilencéves korom óta a köztünk járó halottak falat emeltek közém és az élők közé. Amikor megláttam azt a kísértetet, örökre megváltozott az életem. Apámhoz hasonlóan megtanultam együtt élni ezzel a titokkal, a magánnyal, még ha időnként, például aznap este, elfogott is a félelem, hogy az őrület les rám a ködfátyol mögül.
Az én magányom azonban nem is volt mérhető ahhoz az ürességhez, ami Devlint várja otthon. Nem akartam az őt ért tragédiával foglalkozni, sem a saját nyomorommal, azzal, hogy hogyan lehet hozzám ilyen kegyetlen a sors, hogy épp egy olyan férfit hoz elém, aki mindig is egy másik nőt fog gyászolni. Bármennyire is fájt, azzal mindig is tisztában voltam, hogy John Devlint nem nekem teremtették. Mégsem tudtam elképzelni magam senki mással.
Úgy bolyongtam a házban, mint egy kísértet, egyik szobáról a másikra járva szüntelen kerestem valamit. Azért sem kapcsolom be a számítógépet. Nekem is kell egy kis áramszünet. Túlságosan is sokszor bíztam már magam a névtelen, arctalan idegenek társaságára! De egy félórán belül már az ágyban feküdtem a felhúzott térdemnek támasztott laptoppal. Felmentem a blogomra és megnéztem a kommenteket. Alig egy órája írtak be egy új bejegyzést:
Csendes élet, csendes halál,
Szép álmokat, kedvesem.
A titkunk biztonságban van.
Biztosra vettem, hogy a sorok egy régi versből valók, de tudtam, hogy ma az Oak Grove egyik sírkövén is láttam ugyanezt.
Remegő kézzel nyúltam a telefonért és tárcsáztam Devlin számát.
32
Későre járt, a temető békés volt. Az alagutak és a temetői ösvények átkutatását követően a rendőrség két őrszemet állított a főkapuba, és levonult a területről. Az egyenruhások bekísértek minket. A sírkövek és síremlékek komor útvesztőjében én mutattam az utat. A temető északi felébe tartottunk, ahol hét szarkofág ragyogott a holdfényben.
A középsőre irányítottam a zseblámpámat, hogy megvilágítsam a sírfeliratot és a kőbe vésett jelképeket: a név és a születési meg a halálozási évszám fölött egy szál tulipánt – a szerelem és a szenvedély jelképét – és egy pillangót, amely a felszálló lelket jelenti.
– Szabadon eresztette – mondtam csöndesen.
Erre Devlin is felkapta a fejét.
– Ugyanazt jelentik – magyaráztam. – A toll, a szárnyas alak, vagy most a pillangó. A felszálló lélek jelképe. De a tettes nemcsak szabadon ereszti a lelkeket, meg is szabadítja őket e világi láncaiktól. Hannah Fischer édesanyjától tudjuk, hogy a lányát sorozatosan bántalmazták, kezdve az apjával, és hogy az utolsó barátját már titkolta, mert tudta, hogy az édesanyja megpróbálná megvédeni tőle. Hogy is szólt a sírfelirat azon a síron, ahová elrejtették a testét? „Ragyogjék néma sírja fölött az éjféli égbolt / Menthetetlen gyermek, holtadban is álmodj.”
A nyomozó hallgatott.
– A tegnap előkerült maradványok… Ethan azt mondja, az a nő szörnyű állapotban volt már a halála előtt. Hogy súlyos sérülései voltak, nagy fájdalmai lehettek, és hogy hónapokig, ha nem évekig tartó fizioterápiás kezelések vártak volna rá. ,Hamar elhervad a rózsa, / a földi bajoktól megszabadul / és nyugszik örök nyugalomban.” Földi bajok, testi kínok. Most meg ez!
Körbeálltuk a sírt és a szarkofágra meredtünk. Felolvastam a sírfeliratot:
211 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
CSENDES ÉLET, CSENDES HALÁL,
SZÉP ÁLMOKAT, KEDVESEM.
A TITKUNK BIZTONSÁGBAN VAN.
– A fenébe is, hátborzongató! – morogta az egyik rendőr.
Vettem egy nagy levegőt, de nem vettem le a szemem a jelképről.
– Le kell emelnünk a szarkofág tetejét!
– Ehhez nem kell előbb házkutatási parancs vagy ilyesmi? – idegeskedett a másik rendőr.
– Az ilyen szarkofágokat úgy építették, hogy megtévesszék a sírrablókat. A holttestet, legalábbis az eredetileg idetemetett elhunytat a földbe temették. Így ha felemeljük a szarkofág fedelét, a földi maradványokhoz nem nyúlunk.
– Én vállalom a felelősséget – szólalt meg Devlin. Nagyon tetszett, ahogy az ezüstmedálja megcsillan a holdfényben. – Hórukk!
Alig egy tenyérnyire emelték fel a fedelet, amikor arcon csapott a bűz. Befogtam az orrom, és orromra-számra húztam a trikóm. A rendőrök nyögdécseltek, nemcsak a súlytól, hanem az orrfacsaró szagtól is.
– Még egy kicsit! – noszogatta őket a detektív, míg ő letérdelt és a szarkofágba világított. – Jézusom! – kapta szája és orra elé a másik kezét.
Ahogy lassan felemelkedett a fedél, megláttam egy sápadt női arcot. Camille Ashbyét!
A kiérkező rendőrautók lámpájának a sötétbe köröket festő fényénél kísért ki Devlin a kocsimhoz. Valakit utánam küld, mondta közben, és hogy éjszakára járőröket is kapok. Megköszöntem, és utána egyikünk sem szólt egy szót sem, amíg ki nem értünk az útra.
A charlestoni rendőrkapitányság szabályosan megszállta az Oak Grove-ot. Vagy fél tucat rendőr kutatta át az embermagas gazt. Az útról épp akkor húzódott félre a charlestoni halottkém furgonja, és Regina Sparks pattant ki belőle. Pont mellettünk sietett el a sötétben.
– Most mi lesz?
Egy újabb nyomozás, ami nagy valószínűséggel újabb sírok, sírboltok megbontásával, tömeges megszentségtelenítésével jár – még a gondolatától is irtóztam, bár Oak Grove szentsége réges-rég bemocskolódott. A temetőt hosszú évekkel ezelőtt megkaparintotta a Gonosz.
– Miért van az az érzésem, hogy itt kő kövön nem marad?
– Azon leszünk, hogy ne tegyük tönkre a sírokat. De attól tartok, találunk még holttesteket.
AMANDA STEVENS 212
Újabb holttesteket. Újabb sírfeliratokat. A legrosszabb fajta rettegés fogott el.
Devlin az arcomat fürkészte.
– Azt hiszem, nem kéne holnap idejönnöd. Menj és pihenj! Kapcsolj ki!
– Kapcsoljak ki? Mégis hogyan? A gyilkos velem üzenget. Ha újabb sírfeliratot rak ki a blogomra, mit tegyek? Ne gondoljak rá?
– Azt azért ne! Kérlek, hívj! De engem hívj, ne mást!
A holdfényben úgy csillogott a szeme, hogy kirázott a hideg. Nem láttam a nyakában a láncot, pedig tudtam, hogy ott van, rajta a medállal. Az a jelkép védte meg és emelte – legalábbis itt, Charlestonban – a törvény fölé őt.
– Csúnya egy nyomozás lesz, bele fog szólni a politika, kezdődik az egymásra mutogatás. És Camille halálával csak rosszabb lesz a helyzet. A családja igen befolyásos. Nem hagyják annyiban.
– Akkor ez így van jól, és talán most nem sikerül eltussolni az ügyet.
– Az nem ilyen egyszerű. Már mondtam, hogy itt a legfelsőbb körök is érintve vannak, és senki nem akar ujjat húzni velük. Senki nem akarja felhívni magára a figyelmet.
– Miért, kik ezek?
– Nagykutyák. Gazdagok és befolyásosak. Az ő kezükben van a város.
Te is? – majdnem megkérdeztem. Kiszáradt a szám.
– De engem nem fognak belekeverni, ugye?
– Az nem történhet meg – ezzel kapcsolatban nagyon magabiztos volt. – De azt hiszem, nem árt, ha egy kicsit meghúzod magad.
Mégis hogyan tartsam magam távol, amikor egy fekete szedán várhat rám a következő sarkon?! Persze az is lehet, hogy John a nyomozásra érti. Vagy arra, hogy tartsam magam távol – tőle.
– Ha ezt kéred.
– Hidd el, nagyra értékelem a segítségedet – nyitotta ki előttem az ajtót.
A közelsége megérintett, bár most nem gyengültem el úgy, mint amikor elbóbiskolt nálam. Ez most más érzés volt: energiacsere. Közelebb léptem és megéreztem a kölnije illatát. Másnak nem volt ilyen erős a kisugárzása.
Feromonok, mondaná erre Regina Sparks. Mindegy, mi a neve, engem rabul ejtett. Ráadásul most jövök a Camille Ashbyt rejtő sírtól! Mit mond ez rólam? Tudok uralkodni magamon?
Devlin vett egy mély levegőt. Ő is feszültnek tűnt. Ő vajontud uralkodni magán?
– Amelia, menj haza és pihenj le!
213 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Imádtam, ahogy a nevemet mondja. Lassan, tagoltan. Ez igenis hatással volt rám. Azt kívántam, mondja csak újra és hajoljon a fülemhez. Lehunyt szemmel fantáziáltam erről – meg még sok mindenről.
– Hívj, ha szükséged lenne rám! – lehelte a hajamba és a hátamon futkosott a hideg. A szemébe néztem, és ő majd felfalt a szemével. – Jó éjt – Amelia!
Nem súgta és főleg nem a fülembe, de azért elég közelről.
Felsóhajtottam.
– Jó éjszakát!
Jócskán elhagytam a temetőt, amikor rádöbbentem: hol maradtak mellőle a kísértetek?
33
Tényleg eltűntek? Egész úton hazafelé ezen gondolkoztam. Nem volt más ismerősöm, akinek saját kísértetei lettek volna, csak vadidegeneket láttam hasonló cipőben járni – így nem tudtam, megszabadultak-e valamikor a kísérteteiktől. Apám nemegyszer figyelmeztetett, hogy ha valakire rászabadulnak, annak az élete sosem tér vissza a régi kerékvágásba. Valahogy mégis az volt az érzésem, hogy egy kísértet igenis továbbállhat, másik célpontot, másik birodalmat keresve magának.
Ha Johnhoz a bűntudata kötötte Mariama és Shani szellemét, most mitől volt szűnőben az a bűntudat? És mi lenne, ha képes lenne továbblépni?
Eszembe jutott, amit Essie mondott, hogy Devlinnek egy szép napon választania kell az élők és a holtak között. És ha már választott is?
Talán ez is csak hiú ábránd! Igyekeztem kiverni a fejemből a gondolatot, mert hiszen ezen kár mélázni, sulykoltam magamba. Camille Ashbyt megölték, és a gyilkos elzavart engem ahhoz a szarkofághoz. Ki tudja, miért, de velem üzent. Belegondolni is rossz, hogy egy őrült parancsolgat nekem.
John elég világosan a tudtomra adta, hogy nem akar ennél jobban belekeverni a dologba. De ettől még a gyilkos másképp is gondolhatja. Ez járt az eszemben, amikor éjjel csöngettek. Kilestem az oldalsó ablakon. Döbbenten láttam, hogy ő áll a küszöbömön. Azt hittem, még órákig nem szabadul a temetőből.
A dolgozószobába vezettem, mert nem tudtam, mitévő legyek. A házban sötét volt. Azóta, hogy az Oak Grove-ban elváltunk, ő is letusolt és átöltözött, akárcsak én, csak hogy az orrfacsaró emberi rothadás bűzétől szabaduljon. Most nem éreztem rajta semmit, csak a friss mentolos
215 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
szappan és valami fűszeresebb kölni illatát – jó nagyot szippantottam belőle.
A szokott helyre ültünk: én az íróasztalhoz, ő a díványra. Láttam rajta, hogy töri a fejét valamin, de úgy tűnt, nem sürgős neki megszólalni. Én viszont a férfi társaságában valahogy rosszul bírtam a csendet. Mivel más nem jutott az eszembe, Camille felől kérdezősködtem:
– Milyen sebeket ejtettek rajta?
– Leszúrták, de a sebei nem olyanok voltak, mint a többieké. Vele gyorsan végeztek. Meg sem kötözték. A kezén ejtett vágott sebek alapján arra lehet következtetni, hogy Camille ellenszegült.
– Miért nem kötözte meg úgy, mint a többieket?
– Talán mert valaki megzavarta vagy kifutott az időből. Vagy mert szórakozik velünk: előbb létrehozott valamilyen rendszert, amit most készakarva szétver. Afton Delacourtot tizenöt éve ölték meg. A sírkamrában talált holttest maradványai öt-tíz éve kerülhettek oda. Most meg alig néhány nap leforgása alatt két gyilkosság?!
– A sírkamrában talált csontvázat a csuklójánál fogva bilincselték meg.
– Pontosan – túrt a hajába. – Most már kezdek begurulni.
Osztottam a kétségbeesett dühét.
– Vajon mikor jutott el Camille-hoz? Legutoljára az Emersonon, a levéltárban láttam.
– A legkönnyebb úgy kiszámolni a halál beálltát, ha tudom, mikor látták utoljára életben. És lehet, hogy az épp te voltál – kimerültnek tűnt a lámpafényben. – Camille legalább huszonnégy órája halott volt, amikor megtaláltuk, de csak a boncolás után tudjuk majd pontosan.
– Eszembe jutott valami. Emlékszel, amikor Oak Grove-ban találkoztunk vele? Kapott egy sms-t, majd sietve távozott. Lehet, hogy a gyilkostól jött az üzenet. Ha megtalálod a telefonját, az üzenet alapján ki lehet deríteni, ki küldte.
– Ehhez nem kell a telefon. Elég lekérni az adatokat.
– Akkor már gondoltál rá…
– Aminek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, az a sírfeliratok. Meg a jelképek. De amikor elmagyaráztad nekem a repülő lélek jelentését, rögtön nyilvánvalóvá vált. A gyilkos mindegyik áldozathoz külön sírfeliratot választott. Erre te jöttél rá.
– Bár fogalmam sincs, mi következik ebből.
– Haszon. A sírfeliratok és a jelképek alapján következtethetünk a gyilkos motivációjára.
AMANDA STEVENS 216
– Van neki olyan? A sírkamrában talált eszközök, meg ahogy azokat a nőket megkínozta… – Az iszonyattól elakadt a szavam. – Mintha élvezetből csinálná.
– Nem hiszem, hogy csupán élvezetből öl, de kétségtelenül élvezi, ha elveheti valakinek az életét. Ami a szimbólumokat meg a sírfeliratokat illeti, valószínűbbnek tartom, hogy kitalált magának egy felszabadító vagy a könyörület angyala-személyiséget, mert ezzel ellensúlyozhatja a cselekedeteit, amelyekről tudja, hogy helytelenek.
– Könyörületből nem nők szoktak ölni?
– De, de nem mindig. És ez nem magyarázat arra, ahogy Camille-t megölték.
– Tudtad, hogy leszbikus volt?
– Hallottam ezt-azt – vont vállat –, de akár így, akár úgy, nem foglalkoztam vele túl sokat.
– Temple szerint Camille sosem vállalta nyíltan a szexuális irányultságát, mert abból csak baja származott volna mind az Emersonon, mind otthon.
– Mire akarsz kilyukadni? – vonta fel a szemöldökét. – Szerinted egy leszbikus végzett vele?
– Az a sírfelirat annyira személyes! „Csendes élet, csendes halál, / Szép álmokat, kedvesem. / A titkunk biztonságban van.” Kavartunk egy kicsit. Valahogy így mondta Temple, amikor a Camille-lel folytatott viszonyáról beszélt.
– Igen ám, de a felirat nem Camille számára készült, hiszen a szarkofág 150 éve áll – emlékeztetett rá John. – Amivel nem azt akarom mondani, hogy a gyilkos ne tudott volna Camille személyes dolgairól. Az is lehet, hogy a kétértelműsége miatt választotta ezt a sírfeliratot. Camille a sírba vitte a titkukat.
– Neked meggyőződésed, hogy a gyilkos férfi.
– Mert a vadászok többnyire férfiak. Csak azért, mert a gyilkos a fejébe vette, hogy joga van ölni, az még nem jelenti azt, hogy nem vadászik az áldozatára.
Sötét árnyalakok cikáztak a fejemben.
– És hogyan derítjük ki, ki a következő célpont?
– Kapcsolatot keresünk a gyilkosságok között. Minél nagyobb az időkülönbség, annál nehezebb kapcsolatot találni köztük, ezért logikus a két utolsó áldozattal kezdeni: Camille-lel és Hannah Fischerrel.
Eljátszottam egy gemkapoccsal, mert nem tudtam, kimondjam-e, milyen szörnyű gyanú kínoz.
217 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Szerinted Camille esetleg lenn volt az egyik alagútban, amikor mi? – néztem Devlin szemébe. – Végül nem jöttünk rá, hova lettek a legyek.
Láttam rajta, hogy neki is ugyanez jár az eszében.
– Egy órán belül kinn voltak az embereink, és átfésülték az egész temetőt és az alagútrendszert. Az ki van zárva, hogy a gyilkos észrevétlenül ki tudta onnan vonszolni a testet és elrejteni abban a szarkofágban.
– Hacsak nincs egy olyan kijárat, amit még nem találtunk meg. Vagy egy bejárat egy másik mauzóleumba, ahol kivárta, amíg az utolsó ember is elmegy, és csak akkor hozta elő Camille testét. A temetőkapuba állított őrök nem láthatták meg, ha a gyilkos már a falakon belül volt!
– Ha képes is volt egymaga felszínre vonszolni a testet, a szarkofág fedelét segítség nélkül nem emelhette meg!
– Tehát a gyilkosnak mindenképp segítségre volt szüksége, függetlenül attól, mikor rejtette oda a testet?
– Nem feltétlenül. Tudjuk, hogy értett az emelőszerkezetekhez. Ha elég ideje volt, akkor egy faágra erősített kötéllel is megoldhatta.
– És az a szék, amit a sírkamrában találtunk?
– Igen – felelte Devlin halkan. – Az a szék…
Hogy talán két gyilkosról van szó, akik közül az egyik kukkoló, már nekem is sok volt.
– Felteszek egy teát! – ugrottam fel. Mintha a kamilla vagy a darjeeling gyógyír lenne az eszmecserénk során felidézett borzalmas képekre.
Komótosan feltettem a kanna vizet, elővettem a csészéket és kiáztattam a filtert. Még mindig nem fért a fejembe, hogy vajon minek állított be hozzám John azok után, hogy erősködött, tartsam távol magam a nyomozástól és feltehetőleg tőle is. Már majdnem meggyőztem magam, hogy igaza van… amikor egyszer csak ott állt a küszöbön. Vajon hány apám-féle szabályt szegtem már meg azzal, hogy betessékeltem?
Abban reménykedtem, hogy ez a szellemek eltűnésével áll összefüggésben?
Amikor végre felszolgáltam a teát a dolgozószobámban, már szinte vártam, hogy a férfi megint ott alszik majd a díványon. De nem: az ablaknál állt és az éjszakába meredt. Annyira el volt gondolkozva, hogy nem akartam kizökkenteni, ezért letettem az asztalra a teát, és csöndben félrehúzódtam.
A holdat takaró leheletnyi felhőfátyol lassan szertefoszlott, és felfénylett a fehér kert, a holdvilágos kert, így hívták. Egyik éjszaka fedeztem fel, és teljesen lenyűgözött. Nappal rejtve maradt, elnyomta a sok színes virág, de
AMANDA STEVENS 218
a holdvilágnál az ezüstös lomb csak úgy ragyogott. Egyszer volt, hol nem volt, jóval Devlin előtt, a gyilkosságok előtt, órákig képes voltam elüldögélni és csukott szemmel inni a kertnél is romantikusabb nevű virágok illatelegyét: nagy szívvirágok, nefelejcsek, csattanó maszlag, kakukkfű és fehér leander.
Tökéletes helyszín John kísértetei számára, de a kert aznap éjjel üres volt. Egy árny sem jött.
A férfi kimerült volt és hullafáradt, de csillogó szemmel fordult felém, amit én vágyakozásnak véltem.
– Miért jöttél át ma éjjel? – kérdeztem halkan. – Amikor épp te mondtad, hogy tartsam magam távol a nyomozástól.
– Komolyan gondoltam.
– Akkor mi hozott ide?
– Hogy én képtelen vagyok távol tartani magam.
Ez meglepett. Először hallottam, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Ő is vonzódott hozzám, nemcsak én hozzá.
A tudat, hogy vonzónak talál, erősíthette volna az önbizalmam, én ehelyett még sebezhetőbbnek éreztem magam. Mire számított? Én nem vagyok egzotikus csábító – csak egy kérges tenyerű temetőrestaurátor, aki kísérteteket lát.
Felemelte a kezét, és az ujjpercét végighúzta az arcomon:
– Tényleg sejtésed sincs?
Lehunyt szemmel is éreztem a bőrömhöz érő bőre melegét.
– Sejtésem, az sok van. Olyan is, ami nagy meglepetés lenne.
– Kíváncsivá tettél – mintha egy félmosolyt vettem volna észre a lámpafényben. A hajamba fúrta a kezét, és egy kósza tincset tekergetett az ujjára. – Mindig összefogod a hajad?
Ez a kérdés váratlanul ért, és nagyon intim volt – el is akadt tőle a szavam.
– Nem szeretem, ha munka közben az arcomba lóg.
– De most nem dolgozol.
Mariamának hosszú, csodás hajkoronája volt. Láttam magam előtt, ahogy álmomban a sötét fürtjei a hátát verdesik, és beleborzongtam. Ezért kéri John, hogy engedjem le a hajam? Hogy összehasonlíthasson vele?
Ezt jó lesz abbahagynom, nem kereshetek hátsó szándékot minden egyes szóban. Ma szabad akaratából jött ide. Hogy lásson. Engem, és nem a halott neje szellemét.
– Én szeretem, ha össze van fogva. Végül is az én hajam.
219 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Valóban. És ebben a fényben úgy csillog, mint a színarany. És jó az illata is.
– Onnan is érzed az illatát?
– Persze.
Megfogta a kezem, és gyöngéden magához húzott. Én egy fél pillanatig sem tétováztam, lehunytam a szemem, és felé fordítottam az arcom.
Éreztem, hogy megborzong. Aztán előrehajtotta a fejét, és az ajkunk összeért. Végigfutott rajtam egy energialöket. Nekitántorodtam, és ő magához vont. Átkaroltam a nyakát, ő pedig egyre mélyebben csókolt. Nem éreztem még ehhez foghatót: áramlott köztünk az energia. Felkapott, akár dagálykor a tenger, emelkedett érzéseimmel mosta el az ellenállásom.
Azt kívántam, az a csók ne érjen véget, pedig tudtam, hogy véget kell érjen, mert már nem bírtam szuflával. John szabályosan belélegzett engem.
Aztán hirtelen elhúzodott.
– Nem tudom, mi történik velünk – mondta megrendülten.
– Mire gondolsz? – remegett a hangom. Én is meg voltam rendülve.
A homlokomnak támasztotta a homlokát.
– Különös, mert ha egyedül vagyok, olyan erősen érzem a jelenlétüket, mintha itt állnának mellettem. De… de amikor veled vagyok, úgy érzem, elsurrannak. Ennek semmi értelme. Ahogy a kötélhúzásnak sem a te álmaidban.
Nem kellett kifejtenie. Tudtam, hogy a kísértetekről beszél. Csak ő emléknek hitte.
Magához húzott, a mellkasára hajtottam a fejem, de úgy, hogy kilássak a kertbe.
Végig ott álltak a kísértetei. Vagy John idézte fel őket. Reszketőn és áttetszően léptek elő a ködfátyolból.
Shani egyből a hintához indult. Óvatosan hajtotta magát előre-hátra, és nekem olybá tűnt, légies dalra fakadnak kísértetajkai.
Mariama a fantomok lángoló tekintetével meredt rám. Még az ablaküvegen át is égetett a pillantása: hideg, fondorlatos, csábító.
A szobában hűvös lett, de én nem fáztam, mert John átölelt. Az üvegen zúzmarabarázdák húzódtak, és örömmel figyeltem, hogy egyre több és több rajzolódott ki. Mire észrevettem, hogy az nem zúzmara, hanem maga az üveg repedt meg, majdnem késő volt. Mintha valaki – vagy valami – kívülről befelé, ránk tolta volna az ablaktáblát.
AMANDA STEVENS 220
Hallottam a repedést, mégis későn reagáltam. Arrébb akartam húzódni, de John olyan szorosan ölelt, mintha nem bírt volna, nem lett volna képes elengedni.
A mellkasára tettem a kezem és olyan erővel löktem meg, hogy majdnem felbukott. Elkapta a kezem és magával rántott, miközben szilánkokra törött az üveg. Ezernyi tűszúrást éreztem a hátamban, ahogy a férfira zuhantam a padlón.
34
Egy száraz ág letörött és betörte az ablakom. Akkor is, ha aznap éjjel szélcsend volt. Akkor is, ha én előbb láttam a repedéseket, mint hogy az üveg összetört volna.
Ez volt az egyetlen logikus magyarázat.
Az ijesztő eset azonban kijózanította Devlint. Még segített a pincéből felcipelni egy farostlemezt és beszögelni az ablakot, de alig várta, hogy szabadulhasson tőlem. Két hét telt el az óta az éjszaka óta, és én a színét sem láttam.
Jól van ez így, vigasztaltam magam. Az esetet én is figyelmeztetésnek, könyörtelen emlékeztetőnek vettem: így jár az, aki nem fogadja meg apám intelmeit. Az üvegszilánkok súlyosan meg is sebesíthettek, sőt, halálra is sebezhettek volna mindkettőnket. Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, hogy a hátamba fúródó kis szilánkokkal megúsztam.
Az időzítést ijesztőbbnek találtam, de talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok annak, hogy Mariama milyen szerepet játszhatott az ág leszakadásában. Nem egy kísértetet láttam már, de soha nem tapasztaltam olyasmit, hogy egy túlvilági jelenés fizikailag is manifesztálódott volna – igaz, épp Shani gránátköves gyűrűje a kivétel, akárki is hagyta a kertemben.
Bár jelen esetben Mariama Goodwine Devlin kísértetérői beszélünk. Márpedig ez az asszony sok mindent tudott. Sötét dolgokról is. Boszorkányságról. És hite szerint az ember ereje nem enyészik el a halállal. És hogy az erőszakos halál olyannyira felbőszítheti az adott lelket, hogy az akár be is avatkozhat az élők életébe. Sőt, akár rabul is ejtheti őket.
Miután beszélgettem Esssie-vel, megértettem, hogy Shani szelleme azért jár vissza, mert a kislány nem akarja magára hagyni az apját. Most azonban úgy tűnt, mégis Mariama az, aki maradna, aki a lánya és a férje között vacillál, mert nem akarja elereszteni az urát. Akkor mégis Temple-
AMANDA STEVENS 222
nek lehet igaza. Devlint olyan erős kötelék fűzte Mariamához, hogy semmi az égvilágon, sem idő, sem távolság, sem a halál el nem választhatta tőle.
Amikor Temple-ékkel vacsorázni voltunk, aznap éjjel Devlinnel és Mariamával álmodtam. És azóta többször is. Az álom mindig ugyanúgy kezdődött: Temple rimánkodik, hogy találkozzunk a nyitott kapuban. Odabenn gomolygó köd, pislákoló gyertyák, ősi dobszó eszelős ritmusára mozgó pár. Egyszer csak Mariama hátranéz, és én időnként a saját szemembe nézek.
Ha démonizálva nem is voltam, nem sok híja volt, hogy megszállott legyek.
Szerencsére közbeszólt az élet. Az Oak Grove-i feltárást határozatlan időre le kellett állítani, és anyagi okokból kénytelen voltam elvállalni egy másik megbízást. Bár élveztem a nyomozósdit, ezt most már nyugodtan bevallhatom, nem feledkezhettem meg az apadó bankszámlámról.
Az interneten és a sajtóban nyomon követtem a fejleményeket. Megtudtam, hogy azonosították a második sírból előkerült emberi maradványokat: Jane Rice a dél-karolinai orvostudományi egyetem sürgősségi osztályán volt nővér. Egyedülálló, egyedül élő, és minden forrás szerint másokkal törődő fiatal nő volt, akinek kilenc évvel ezelőtt veszett nyoma. Munkába indult egy éjszaka, és soha nem hallottak többet felőle.
Ezt is lementettem az Oak Grove-mappába.
Most, hogy nem vettem részt a nyomozásban – és nem találkoztam vele – a történtek szürreálisnak tűntek. A gyilkos szabadlábon volt, mégsem érkezett több gyanús bejegyzés a blogomra, és a fekete szedán sem ólálkodott már a környéken. Teltek-múltak a napok, és én fellélegeztem – nem is tehettem mást. A rendőrség nem tarthatta huszonnégy órás megfigyelés alatt a házam a végtelenségig, és én sem bírtam a bezártságot.
Ideje volt továbblépni.
Ezért néhány napja már egy kis temetőben dolgozom, Charlestontól 65 kilométerre északra. Egyszerű, vidéki temető egyszerű fejfákkal és körülkerített sírokkal. A fákat már megritkították, hogy beengedjék a napfényt. A sírokat személyes emlékek és emléktárgyak, így babák, bekeretezett fényképek, olcsó ékszerek díszítették, amit nagyon meghatónak és bájosnak találtam.
Ilyen babát vitt John is Shani sírjára.
Azon a babán – és rajta – gondolkoztam az egyik estébe hajló délután, amikor egyszer csak kirázott a hideg. Biztos voltam benne, hogy valaki figyel.
223 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Még nem alkonyodott, mégis félve fürkésztem a perifériát. Semmi mozgás, semmi tovasikló sötét árny az erdőszélen, de kitartóan kémleltem a környéket.
Egyszer csak megláttam a sírköveken túl, egy örökzöld tölgy árnyékában. Kirázott a hideg. Le nem vettem róla a szemem. Aztán letettem az ecsetet, lehúztam a kesztyűt és elindultam felé.
Pontosan úgy nézett ki, mint amikor utoljára láttam. Fess és fegyelmezett, a szemén napszemüveg. Nem féltem tőle, de kényelmetlenül éreztem magam, hogy kettesben vagyunk, és a legközelebbi ház kilométerekre van. John meg volt győződve róla, hogy Tom Gerrity nem gyilkos, és én bíztam az értékítéletében. Nem úgy Tom Gerrityben. Volt benne valami, amitől gyomorgörcsöt kaptam, amitől felállt a hátamon a szőr. Akart valamit. Az volt az érzésem, beletelik még egy kis időbe, amíg kiderítem, miben sántikál.
Közelebb léptem.
– Mit keres itt?
– Magát.
– Nem látom a kocsiját – néztem körül. – Hogy került ide?
– Gyalog. A temető kapujára az van kiírva, hogy tilos a behajtás. Rendőr voltam, én betartom a KRESZ-t.
Vajon miért nem hiszek neki?
A tenyeremmel beárnyékoltam a szemem, és az utat figyeltem. A temetőkapun túl a karosszérián megcsillant a napsugár. Ekkor Gerrity szemébe néztem:
– És hogyan talált rám?
– A blogjára kitett fényképeken felismertem a helyet. Egy ismerősöm itt nyugszik.
Már majdnem megkérdeztem, kicsoda, amikor eszembe jutott valami. Mióta nézegeti Gerrity a blogomat? És vajon regisztrált is? S ha igen, milyen néven?
– Ráfért már egy alapos tisztogatás – nézett végig a temetőn.
– Szóval itt nyugszik egy ismerőse?
– Egy zsaru. Szolgálat közben vesztette életét. Soha nem derítették fel az ügyet.
Mintha Devlin említette volna, hogy Gerrity miatt meghalt egy rendőr.
– Ha megmondja a nevét, odafigyelek majd a sírjára.
– Fremont. Robert Fremont.
AMANDA STEVENS 224
A név hallatán kirázott a hideg. Déjá vum volt, mintha már hallottam volna a haláláról a hírekben.
Éreztem, hogy Gerrity engem néz. Éreztem, hogy közöttünk megváltozott valami. Mintha egy fal omlott volna le. Fogalmam sem volt, hogy ez jót jelent-e vagy rosszat.
– Mit akar tőlem?
– Hogy segítsen.
– Miért pont én?
– Mert más nem tud, Amelia.
A hátamon futkosott a hideg. Elfordítottam a fejem.
– Ha Devlinről van szó…
– Nem róla. Ethan Shaw-ról.
– Ethanről? – kérdeztem meglepetten.
– Ki kell derítenem, mit tud arról a csontvázról, amit maga az Oak Grove-i földalatti kamrában talált.
– Akkor miért nem kérdezi meg tőle?
– Mert nem hajlandó velem találkozni.
– Ne mondja már, hogy maguk sem kedvelik egymást!
– Nem arról van szó, hogy nem kedvelnénk egymást. Nem vagyok hiteles. Miből gondolja, hogy Ethan majd szóba áll velem?
– Miből gondolja, hogy nem?
Elkeseredetten felsóhajtottam.
– Ez nevetséges! Miért izgatja magát az a csontváz? Nem Hannah Fischer édesanyja bízta meg? Az ő holtteste előkerült – ennek mi köze ahhoz az ügyhöz?
– Az igazsághoz van köze. Nem nyugszom, amíg így vagy úgy, de ki nem derítem.
Megszólalt bennem a riasztó.
– Miről beszél maga?
– Elmentem, beszélek Ethan Shaw-val. Minden megvan.
– Micsoda? Várjon!
Kismillió kérdés cikázott az agyamban, mégsem hívtam fel Gerrityt, miután elment. Menjen csak, és vigye a baljós előérzeteit magával!
Már rég kiment a kapun, de még sokáig rossz érzés maradt utána.
35
Aznap délután akkor sem tudtam volna elmenni Ethanhez, ha akartam volna. Hazafelé menet Lynrose néni hívott, hogy anyám kórházban van: azon az orvostudományi egyetemi klinikán, ahol Jane Rice, az egyik áldozat is dolgozott. S akinek munkába menet veszett nyoma kilenc évvel ezelőtt.
Nem mintha a két dolognak bármi köze is lett volna egymáshoz, de a véletlen csak ráerősített az engem kínzó félelemre.
Hazaugrottam zuhanyozni meg átöltözni, és hamarosan már a Rutledge sugárúton gurultam. Kerestem egy parkolót, és elindultam a tégla-üveg mamutépület felé, ahol a kórház működött.
Mire végre megtaláltam az épületszárnyat meg az emeletet, anyámnál épp benn volt az orvos, így én a nagynénémmel az előcsarnokban várakoztam. Az idegeimre ment, hogy nem hajlandó elárulni semmit.
– Rendbe jön! – nyugtatott Lynrose néni, mikor tűkön ültünk a padon. – De hadd mondja el ő neked!
Mire végre bejutottunk hozzá, én már a legrosszabbra is fel voltam készülve. Pedig anyám jobb színben volt, mint amikor utoljára láttam. Piros volt az arca, erősnek és ébernek tűnt. Átöleltem, megpusziltam, majd leültem az ágyára. Lynrose néni kerített egy széket. Ott ültünk hárman, némán.
Nem akartam erőszakoskodni, de egy idő után terhessé vált a csend.
– Anya!
– Rákos vagyok – mondta. A szemem elöntötte a könny. Megszorítottam a kezét.
– Mellrák. A legutóbbi mammográfia kimutatta a csomót.
AMANDA STEVENS 226
– Az orvos szerint gyógyítható – szólt közbe Lynrose néni. – Azt mondta, minden okunk megvan arra, hogy a teljes gyógyulásban reménykedjünk.
– Nem egészen ezt mondta – helyesbített anyám. – Azt mondta, lehet kedvező lefolyású, annak ellenére, hogy a daganat előrehaladott állapotban van és áttéteket okozhat. Ezért agresszív terápiára lesz szükség, és nem árt, ha tudom, mik az esélyeim.
Mintha satuba fogták volna a szívem. Nagyokat nyeltem, és igyekeztem uralkodni magamon.
– Most mihez kezdünk? Mi a következő lépés?
– Holnap reggel már meg is operálnak.
– Ilyen hamar?
– Nem olyan hamar – veregette meg a kezem. – Én már egy ideje tudom.
Le voltam sújtva.
– Mióta? Ezért jöttél be Charlestonba a születésnapodon? Akkor már tudtad! Miért nem szóltál nekem?
– Olyan jól éreztük magunkat, nem akartam ünneprontó lenni. Utána meg… Nem akartam addig elmondani, amíg nem volt muszáj.
– De miért nem? Melletted álltam volna!
Rosszulesett a hallgatása.
– Lyn ott volt nekem. Vigyázott rám.
– De ez az én dolgom lett volna.
– Úgysem tehetsz semmit. És annyi a munkád.
– Akkor is!
– Amelia! – szólt rám Lynrose néni. Elhallgattam és dühösen bámultam ki az ablakon. Az Ashley folyó fölött épp lemenőben volt a nap: elviselhetetlenül mélyebb értelmet kapott a látvány.
– Néhány nap, és hazaengednek – szólalt meg hirtelen anyám. – Csupa cső meg drén… csupa kellemetlenség, és én nem akarom, hogy neked ezzel kelljen foglalkozni. És persze a kemo…
Nem hittem a fülemnek. Hogy bír erről ilyen nyugodtan beszélni! Mindig olyan törékenynek találtam, de a lesújtó diagnózist olyan gyakorlatiassággal kezelte, hogy nem győztem csodálkozni. Egy nehéz műtét előtt állt, hetekig tartó kemoterápia várt rá, és erre az a legfőbb gondja, hogy nekem ne kelljena drénekkel, csövekkel foglalkozni.
Lynrose eddig tartotta magát, de most a könnyeit törölgette egy vászonzsebkendővel.
227 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Lyn, az ég szerelmére! – szidta össze anyám.
– Tudom, tudom, acélmagnóliák meg minden. De a hajad, Etta. Ki fog hullani az a gyönyörű hajad!
– Az csak haj – zárta le a témát anyám. – Lehet, hogy utána göndör lesz. Mekkora szám lenne, miután annyi pénzt költöttem dauerra!
Befelé nyelve a könnyeimet, felráztam a párnáját, töltöttem neki egy pohár vizet, és amikor nem találtam más tennivalót, nem halogathattam tovább a kérdést:
– Apa hol van?
– Apád férfi, és így teljesen hasznavehetetlen az ilyen helyzetekben – közölte a nagynéném, akinek tudomásom szerint komolyabb kapcsolata sem volt, nem ám házasság!
– Apád már volt itt – mondta anyám. – Elküldtem levegőzni. Nem bírja a zárt helyeket.
– Tényleg? Nem is tudtam.
– Nagyon sok mindent nem tudsz az apádról – mondta olyan hangsúllyal, hogy felkaptam a fejem. Az arcát fürkésztem.
– Etta, nem hiszem, hogy ezt most…
– Csönd, Lyn! Ez a lányomra és énrám tartozik. Lehet, hogy nem ébredek fel holnap a műtétből – intette le berzenkedő nagynénémet. – Akármilyen kicsi is az esélye… akkor is meg kell tudnod valamit Calebről…
Lynrose összeszorította a száját és elővette a kötését. Előrehajolt, de így is tudtam, hogy titkon minket figyel. És éreztem, hogy majd szétveti a feszültség.
– Mama, micsodát?
Anyám tud a szellemekről? Tudja, mi a helyzet velem?
Tétovázásából látszott, hogy acélos elszántsága mögött finom, melankolikus természet lakozik. Magához vett, táplált és szeretett – csak épp soha nem engedte, hogy megismerjem.
A csendben csak a nagynéném kötőtűinek csattogását lehetett hallani. Vajon köt is, vagy csak úgy tesz?
– Az apád…
Közelebb hajoltam. És mintha a nagynéném is.
– Igen?
– Az apád… – csillant fel anyám szeme. Nem rám nézett, hanem a hátam mögé révedt. Hátrasandítottam, és megláttam apámat a küszöbön.
AMANDA STEVENS 228
Elkínzott, gondterhelt arccal megállt, majd a következő pillanatban egy szó nélkül hátrébb lépett és eltűnt a folyosón.
Anyámra néztem:
– Miért nem jön be?
– Hagy nekünk egy kis időt.
– Úgy beszélsz, mint aki halni készül!
Eszembe jutott John, és hogy nem tudott elbúcsúzni az övéitől.
– Nem úgy értettem.
– Mama, mesélj Apóról!
Anyám összenézett a nagynénémmel.
– Apád bonyolult ember, szövevényes múlttal – közölte Lynrose. – Ne is feszegessük a témát!
– Szövevényes múlttal? – néztem anyámra. – Ez mit jelent?
Láttam, hogy anyám kínlódik, hogy azt mérlegeli magában, mit kössön az orromra és mit ne. Lehunyta a szemét és egy nagyot sóhajtott.
– Elég annyi, hogy szeret téged. Mindennél és mindenkinél jobban. Engem is beleértve.
Ezt igazán fölösleges volt közölni velem. Elég jól ismertem anyámat ahhoz, hogy ezt magamtól is tudjam.
– Mama!
– Elfáradtam. Alszom egy kicsit.
– Ideje – motyogta Lynrose.
Nem akartam a műtét előtt felzaklatni anyámat, így nem feszegettem a témát. Kicsit később lábujjhegyen kimentem a szobából. Anyám és a nagynéném úgy sugdolózott odabenn, ahogy a verandánkon szoktak.
Apámat nem láttam sehol.
Anyámat két nappal később engedték hazaa kórházból; én vittem haza Trinitybe, és egészen addig otthon maradtam, amíg Lynrose nénivel ki nem tessékeltek.
– Téged vár a munka, és az égvilágon semmi ok nincsen arra, hogy anyagi áldozatot vállalj, miközben nekem annyi időm van, mint a tenger – erősködött Lynrose néni, anyám meg buzgón helyeselt.
Az utolsó estén apám vacsora után elment hazulról. Elkísértem Rosehillig, hogy elköszönjek tőle. Nagyot szippantottam a rózsaillatból és elindultam a gyalogösvényen. Apám várta, hogy a lenyugvó nap fényében
229 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
felragyogjon az angyalok hideg arca. Egy pillanatra életre keltek a szobrok. Apám felém fordult, de nem engem, hanem a kaput figyelte. Tudtam, hogy a kísértetet keresi. Esteledett, és tapintható volt apám félelme.
– Megint láttad, Apó?
– Mostanában elég sűrűn felbukkan.
Megfagyott az ereimben a vér.
– Mit akar?
Apám elfordult. Az arcán patakzott a könny. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől: apám soha nem mutatta ki az érzéseit. Ahogy én sem. Soha nem mutatta, mi jár a fejében.
Ekkor mellém lépett. A szám elé kaptam a kezem.
– Apó! Szerinted Mamáért jött?
Apám lehunyta a szemét és megrázkódott.
– Ha tudnám, gyerekem, ha tudnám…
Hosszú és magányos volt az utam vissza Charlestonba. Útközben megnéztem az üzeneteimet. Ethan Shaw írt, Temple is, csak John nem.
Ethan meghívott az apja hetvenedik születésnapjára rendezett ünnepségre a Parapszichológiai Intézetbe, pénteken.
Beléptem a sötét házba, és nem tudtam másra gondolni, mint hogy anyám megéri-e a következő születésnapját.
36
Dr. Shaw szülinapi bulijának reggelén leverten ébredtem. Nem voltam jól. Talán bujkál bennem valami, vagy anyám miatt aggódom betegre magam, gondoltam. Néhány óra kemény meló után a temetőben alig álltam a lábamon, és rázott a hideg.
Kora délután úgy döntöttem, mára elég lesz, és inkább hazamegyek, áztatom magam a kádban, és iszom egy forró teát. Nem lettem jobban. Ahogy a gyógyszeres szekrényből elővettem a C-vitamint és az ibuprofent, kezem ügyébe akadt az Essie-től kapott örökélettasak.
Hogy is mondta? „Gyógyír lesz a bajára.” Dr. Shaw szerint egy őszirózsaféle levele, és felér egy vitamininjekcióval. Ha az orvos így rendeli… Nem számítottam csodára, de hittem a hagyományosan használt természetes gyógyírok jótékony hatásában.
Főztem egy teát, és a bögrével bemásztam az ágyba. Az ágytámlának támasztottam a fejem, és próbaképpen belekortyoltam. Keserédes íze volt, de egyáltalán nem volt rossz. A felét kiittam, a többit félretettem, a fejemre húztam a takarót, és annak rendje s módja szerint elnyomott a buzgóság.
Sokkal jobban voltam, amikor felébredtem – vagy az örökélet hatott, vagy a hosszú, álommentes szunyókálás, amire már nagy szükségem volt.
Odakinn leszállt az este, és lehűlt a levegő. Néhány percig még ejtőztem, élveztem, hogy megint a régi önmagam vagyok, és kiittam a már langyos tea maradékát. Aztán kikecmeregtem az ágyból, bebújtam a kis feketébe, és „divatos késéssel” érkeztem a Charlestoni Parapszichológiai Intézetbe.
Az épület kivilágítva, az ajtók az enyhe éjszakában tárva-nyitva. Valahogy így nézhetett ki a fénykorban, a polgárháború előtti időkben. Ha lehunyom a szemem, hallom is a hegedűszót és az abroncsszoknyák suhogását a táncparketten.
231 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Ugyanaz a szőke nő fogadott, aki először, és rögtön el is tűnt a folyosón az ajándékommal: egy pakli tarotkártyát hoztam, a 15. századi Visconti-Sforza-féle kézzel festett kártyalapok reprodukcióját. Beléptem a zsúfolásig megtelt terembe: senkit sem ismertem, a legszívesebben sarkon fordultam volna, és ahogy jöttem, úgy mentem volna ki. De észrevettem Temple-t, aki a szoba túlsó felében beszélgetett valakivel. Odaintett magukhoz.
– Nem is tudtam, hogy jössz – mondtam, amikor átfurakodtam a tömegen. – Csak a buli miatt vezettél le idáig?
– Amúgy is volt Charlestonban egy kis dolgom – kapott le nekem egy pohár pezsgőt egy tálcáról. Az exhumálás óta nem láttam. Mintha kicserélték volna: szűkre szabott ezüst ruhájában higanyként vibrált a fényben.
Ekkor a beszélgetőpartnere is felém fordult. Daniel Meakin volt az.
– Emlékszel Danielre? – kérdezte Temple, leplezetlen utálattal a hangjában.
– Hogyne emlékeznék! Örülök, hogy megint látom.
– Én is! – szívélyesen mosolygott. – Mostanában nem láttam a levéltárban.
– Mert nem volt dolgom ott. Oak Grove-ban leállították a feltárást, én pedig egy másik temetőben dolgozom.
– De kár! – ráncolta a homlokát. – Pedig annyira vártam már, hogy befejeződjék a temető helyreállítása. Lehet már tudni, mikor folytathatja a munkát?
Mielőtt válaszolhattam volna, Temple megszorította a karom.
– Rupertet nem láttad?
– Még csak most jöttem!
De ezt ő is pontosan tudta, hiszen látott bejönni.
Temple belém karolt és finoman félrehúzott.
– Meg kell keresnünk, hogy felköszöntsük! Én mintha láttam volna bemenni az irodájába. Ugye, nem haragszol, Daniel?
– Ó… Dehogy! – elég magányosnak tűnt, ahogy magára hagytuk.
– Már azt hittem, sosem szabadulok tőle! – morogta Temple. – Még be sem léptem, máris rám akaszkodott!
– Csitt! Meghallja!
– Hadd hallja! Kiráz tőle a hideg!
– Te mondtad! – hátrasandítottam. – Szerintem olyan aranyos! Látod, hogy tartja a karját? Biztos zavarják a hegek.
AMANDA STEVENS 232
– Hegek? Miért, több is van?
– Egyik nap a levéltárban felcsúszott az ingujja. Összevissza van vagdosva a csuklója, szerintem több kísérlete volt, de mindig csak falcolt, soha nem vágott elég mélyre. Nagyon szomorú dolog ez, ha belegondolsz. Nincsen családja?
– Nem sokat tudok a családi hátteréről. Úgy rémlik, mintha valami tehetős rokon támogatta volna az egyetemi tanulmányait. De én nem sokat foglalkoztam Daniellel. Vagy nem tűnt fel.
Ahogy én sem, gondoltam magamban.
– Te hogy a csudába nem találkoztál Mariamával az Emersonon? Őróla nehéz elképzelni, hogy nem tűnt fel. Devlin dettó.
– Devlin is emersonos? Biztos alattam járt. Nem nagyon haverkodtam alsóbb évfolyamosokkal. Harmadéven szinte csak olyanokkal lógtam, akikkel egy volt az érdeklődési körünk.
– Mint Camille?
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Még most sem tudom elhinni. Voltak nézeteltéréseink, de én soha nem kívántam volna a halálát.
– Mikor láttad utoljára?
– Na, ezt ne! – mondta bosszúsan. – Hagyjuk az inkvizíciót! Buliban vagyunk. És ha nem zavar, nem kívánok azzal foglalkozni, mi történt szegény Camille-lel. Mert ha az történt vele… – vonta meg a vállát.
A folyosó végén volt dr. Shaw irodája. Megálltunk a tolóajtó előtt. Mérges vita szűrődött ki odabentről. Temple-lel elmentünk egy új italért. Arra értünk vissza, hogy az ajtó nyílik, és Ethan lép ki rajta.
– Nem tudtam, hogy van itt valaki – cövekek le.
– Csak most jöttünk! – mondta kedvesen Temple.
Ethan látványosan megkönnyebbült. Nyilvánvaló volt, hogy összeugrott az apjával, ahogy az is, hogy nem örült volna, ha hallják.
– Csak fel akarjuk köszönteni Rupertet – fűzte hozzá Temple.
Ethan betessékelt bennünket.
– Lehet, hogy ti meg tudjátok győzni, hogy csatlakozzék az ünneplőkhöz – hallhatóan idegesítette a helyzet. – Nyűgös, mint egy gyerek, és utálja ezt az egészet.
– Majd igyekszem!
Temple bement dr. Shaw-hoz, de én kinn maradtam, mert beszélni akartam Ethannel.
– Valami baj van?
233 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Idegesnek tűnt.
– Hetek óta ilyen. Az egyik régi asszisztense a készülő könyvében felhasználja apám kutatását, és nem hivatkozik rá.
– Ez elég idegesítő lehet, pláne ha az asszisztens lopta az adatokat.
– Honnan tudod? – kapta fel a fejét Ethan.
– Amikor utoljára találkoztam apáddal, azt mondta, hosszú évek feljegyzései, kutatásai szivárogtak ki lassan.
– Igen, és most ezen eszi magát. Perelni akar, de egy ilyen per rengeteg pénzbe kerül. Apám sohasem törődött az anyagiakkal, és most sincs fogalma a pénzről. De hagyjuk is! – erőltetett magára egy mosolyt. – És anyád hogy van?
– A kezelés jól halad, és jó a kedve is. Sokkal jobb, mint mostanában nekem. De már igyekszem javítani a helyzeten. Egy kirándulás biztos jót tenne.
– Most sokkal kipihentebbnek tűnsz, mint legutóbb.
Mikor is volt az? Az Oak Grove-ban, néhány órával azelőtt, hogy megtaláltuk Camille holttestét. Ethan akkor mesélt Mariama és Shani halála napjáról. És az is aznap volt, hogy John beállított hozzám és megcsókolt, de erre most nem akartam gondolni.
Most, hogy dr. Shaw ajtaja végre nyitva volt, özönlöttek be rajta az emberek, akik látni akarták.
– Én is beköszönök!
– Persze! Ma ugyan elég rosszkedvű az öreg, de neked örülni fog!
Nekem úgy tűnt, dr. Shaw jó formában van. Nyoma sem volt a kócos, gyanakvó embernek, akinek meggyőződése, hogy ellopták hosszú évek munkáját. Rá is akartam kérdezni, de épp őt ünnepelték: ilyenkor nem illik egy nyilvánvalóan kényes témát feszegetni.
Dr. Shaw alaposan szemügyre vett, és konyakot töltött a poharamba.
– Mi újság, Amelia? Történt valami, amiről tudnom kellene?
– Hála istennek, semmi. Se egy árnyéklény, se egy energiavámpír. Az életem pillanatnyilag elég eseménytelenül telik. Mármint paranormális tekintetben.
Ekkor valaki mögéje lépett, és ahogy dr. Shaw felé fordult, hogy kezet fogjon vele, megláttam az ezüstösen csillogó gyűrűjét. Már máskor is láttam, de csak Daniel Meakin rajza után vettem észre, hogy egy karomra tekeredő kígyót ábrázol.
Devlin is egy ilyen medált hordott a nyakában.
AMANDA STEVENS 234
Elkaptam a szemem a gyűrűről, és igyekeztem a dr. Shaw köré gyűltek arcát tanulmányozni. Különböző korú, jól öltözött, tanult emberek. Az Emerson krémje. Vajon hányan hordanak még titokban ilyen jelképet?
Sűrű bocsánatkérések közepette kiiszkoltam az irodából, és elindultam a folyosón. Különös bezártságérzet és megmagyarázhatatlan üldözési mánia lett rajtam úrrá. Senkinek nincs semmi oka rá, hogy bántson, de én nem tudtam kiverni a fejemből, amit dr. Shaw mondott a múltkor, hogy a gyilkos közöttünk jár, valaki, akire nem is gyanakodnánk.
Egyszer csak valaki a vállamra tette a kezét. A szívemhez kaptam.
– Ethan! A frászt hozod rám!
– Bocsánat! – felelte bűnbánóan. – Csak nem akarsz lelépni?
– De. Sajnos hajnalban kelek, hogy elkerüljem a hőséget.
– Sajnálom. Persze megértem, nekem is korán kell kelnem.
– Csak nem egy új ügyön dolgozol?
– De. Ma is találtak valakit.
– Az Oak Grove-ban? – kérdeztem nyugtalanul.
– Nem, nem ott. Ott hála a jó égnek, semmi újdonság.
– Kíváncsi lennék… sikerült azonosítani a csontvázat, amit Devlinnel a sírkamrában találtunk? Az újság nem írt róla.
– A nevét nem tudjuk, de kiderült egy pár dolog, ami érdekes lehet.
– Elmondod?
Egyik vállával a falnak támaszkodott.
– Tekintve, hogy nem bírja a gyomrod, jobb ötletem van!
– Ha nincsenek benne pókok, én bírom! – grimaszoltam.
– Semmi pók, ígérem. Ugorj be holnap délután az orvosin a boncterembe! Megmutatom, mit találtam.
A boncterembe. Lehet, hogy mégsem bírja a gyomrom?
– Ez legális?
– Szakértesz az Oak Grove-ügyben, nem? Ezt olvastam.
– Ha úgy vesszük.
– Elég lesz! Hívj, ha ott vagy, kimegyek érted. De addig is… – egyenesedett ki. – Ha ilyen korán elmész, legalább hadd kísérjelek ki a kocsiig. Beszélni akarok veled valamiről.
Bementem elköszönni Temple-től. Ethan az ajtóban várt. Ahogy a parkoló felé tartottunk, láttam rajta, hogy rágódik valamin, de nem tudtam, hogy az apjával folytatott vita zaklatta-e fel.
– Miről akarsz beszélni velem?
– Johnról.
235 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Ez szíven ütött. A nyomozó nevének puszta említésére is kihagyott a lélegzetem.
– Mi van vele?
Ethan a kocsiajtóra tenyerelt.
– Láttad mostanában?
– Nem.
Ő nem hívott, és én sem őt. Ez így jó, győzködtem magam.
– Rettenetes állapotban van, Amelia. Nagy ára lesz ennek a nyomozásnak. Pedig ez az időszak amúgy is megviseli, most lesz az évfordulója.
Összeszorult a torkom.
– Nem tudtam.
– Valószínűleg ezért tűnt el. A bűntudat… – tehetetlenül széttárta a karját. – Túl sok időt tölt a saját, mélabús társaságában. Aggódom miatta. Ki kéne mozdítani.
Eszembe jutott az a női hang, ami beszűrődött a telefonba a háttérből. Talán John többet mozdul ki otthonról, mint Ethan gondolná. De távol álljon tőlem, hogy elbagatellizáljam Ethan aggodalmait, pláne hogy tudtam, milyen lelkiismeret-furdalás gyötri a nyomozót.
– Ma estére is meghívtam, de a világért sem tenné be ide a lábát.
– Nincs nagy véleménnyel az itt folyó munkáról – óvatoskodtam.
– Nem csak azért! Mariamát itt ismerte meg.
– Az intézetben?
– Akkor még nem az intézet működött az épületben. Mi itt laktunk. És egy időben Mariama is nálunk lakott. És Johnt apám protezsálta.
– Protezsálta? – döbbenten néztem rá. – Mint a… protezsálta?! Hiszen Devlin nem tartja apád munkáját semmire!
– Már nem. Pedig volt idő, amikor szenvedélyesen kutatta a témát.
Ez egyszerűen nem fért a fejembe.
– Mi ugyanarról az emberről beszélünk?
– Igen – mosolyodott el Ethan.
– De mi történt? Mitől lett ilyen elutasító?
– Fokozatosan távolodott el, ahogy a legtöbben – vont vállat Ethan. – Várta a mesterképzés, meg gondolnia kellett a karrierre is. És egyre inkább játéknak fogtuk fel. Kivéve természetesen apámat – a hangjában keserűség, ami kettejük vitájára is emlékeztetett. – A baleset éjszakáján John felkereste itt apámat. Kérte, hogy segítsen kapcsolatba lépni Mariama és Shani
AMANDA STEVENS 236
szellemével. Könyörgött apámnak, hogy segítsen kinyitni azt az ajtót, hogy átmehessen, és még egyszer, utoljára találkozhasson velük.
Nem tudtam felérni ésszel, mennyire kétségbeesett lehetett. Még belegondolni is fájt!
– Ez…
– Tudom. Azt hiszem, majd az eszét vette a fájdalom. Erőszakos volt, fékezhetetlen. Csalónak nevezte apámat, mindent a fejéhez vágott. Apám már majdnem segítséget hívott, amikor John önszántából távozott. És eltűnt. Senki sem tudta, hova ment. Mindannyian már a legrosszabbra gondoltunk. Aztán hallottuk a hírt, hogy magánszanatóriumba vonult. De valószínűleg ez csak szóbeszéd volt. Az emberek szívesen szépítik a dolgokat. Amikor John visszatért, rá sem lehetett ismerni. Idővel összeszedte magát, de ahogy tegnap kinézett… – Ethan-nek az aggodalomtól elcsuklott a hangja. – Azt hiszem, a ház miatt van.
– Milyen ház?
– Mariama háza. A baleset óta Devlin egy házat bérel a Sullivan-szigeten, de nem adta el Mariama házát, egy csodálatos, Anna királynő korabeli régi házat, a Beaufain Streeten. Mariama imádta. A múltkor arra jártam, a kert gondozott, a veranda frissen kékre mázolva. Azt hiszem, John visszaköltözött.
– Talán készen állt arra, hogy hazaköltözzön.
– Talán – de a hangja nem volt meggyőző.
– De miért akartad ezt elmesélni?
– Nem is tudom. Csak gondoltam… Tessék! – és a kezembe nyomott egy cédulát. – A címe. Ha már annyira akarod.
Ha már annyira akarom? Én egyenesen haza akartam menni, főzni még egy teát Essie örökéletéből, és bedőlni az ágyba. Másnap hosszú nap várt rám a temetőben, és ki kellett pihennem magam.
És biztosan így is tettem volna, ha nem látom meg Johnt kilépni a szemközti tenyérjósdából.
37
Megkerültem az intézetet, hogy kihajtsak az útra, és ekkor láttam meg a nyomozót a Mindentudó Asszony tornácán.
Épp akkor léptek ki a házból; biztosan a tenyérjós volt az az asszony. A vonásait nem tudtam kivenni a lámpafénynél, mégis, a tartásából tudtam, hogy csinos. A bombanőknek van kisugárzásuk. Temple-nek, Camille-nek is volt, sőt, Mariama szellemének most is van.
Devlin már menni készült, de amikor az asszony a vállához ért, hátrafordult. Nem a szexuális kíváncsiság vezérelte, de ahogy belenézett az asszony arcába és felé nyújtotta a karját, az bensőséges viszonyról árulkodott. Hiába volt nálam leengedve az ablak, egy szót sem értettem a beszélgetésükből, pedig hegyeztem a fülem.
Nem volt szép dolog hallgatózni. De a másik kocsiját követni sem. Nem is értem, mi ütött belém. Nem erre neveltek, hanem diszkrécióra és illendőségre – anyám mennyire megütközne a viselkedésemen! Kihallgatni két ember beszélgetését! Hazáig követni egy férfit a tudta és beleegyezése nélkül! Láttam magam előtt, ahogy anyám leteremt. Meg is rándult az arcom, de azért óvatosan követtem Devlint.
Fogalmam sem volt, hogyan kell valakit, pláne egy zsarut, észrevétlenül követni, de ösztönösen is lemaradtam tőle. Nem volt nagy forgalom, így utcahossznyi előnyt adtam neki. Attól tartottam, egy kanyarban előbb-utóbb elveszítem.
Ethannek köszönhetően volt valami halvány sejtésem arról, Devlin hova tarthat. A Rutledge-ről a Beaufainre kanyarodott, aztán balra egy mellékutcába. Én túlmentem a kereszteződésen és visszakanyarodtam. Devlin ezalatt leparkolhatott és bemehetett a házba.
AMANDA STEVENS 238
Felkapcsoltam a lámpát, és menet közben ellenőriztem az Ethantől kapott cédulát. Megtaláltam a címet: szép kis Anna királyné korabeli ház, kék verandával és ápolt kerttel, de a házban sötét volt, és sehol nem láttam Devlin kocsiját sem. Biztos beállt az udvarra, gondoltam, vagy észrevett a visszapillantó tükörben, és elhajtott.
A saját visszapillantó tükrömben ellenőriztem, nem kanyarodott-e vissza és állt-e be mögém.
Sehol senki. Tiszta a levegő.
Mihez kezdjek?
Lehúzódtam, leállítottam a motort, lekapcsoltam a világítást és eltöprengtem. Minek jöttem ide? Essie gyógyfüve az oka, meg a dr. Shaw buliján elfogyasztott pezsgő! Egy rendes nő, aki egész életében szigorú szabályok szerint él, nem viselkedik így! Belenéztem a tükörbe, és nem ismertem magamra: az én szemem, az én orrom, az én szám, ezt a furcsa, vakmerő nőt mégsem ismerem!
– Nyomás haza, Amelia! – mondtam magamnak, hátha a szavaknak lesz valami hatása. Haza a biztonságos, kellemes kis menedékbe, ahol védve vagyok a kísértetektől, ha apám intelmei szerint élem az életem.
Mégsem fordítottam el a slusszkulcsot, nem fordultam vissza és nem hajtottam el az éjszakába. Elüldögéltem még egy darabig, míg végül kiszálltam.
Átmentem a túloldalra, és megálltam a házba vezető lépcső alján. Felnéztem az égre: a holdat felhők takarták, és volt valami a levegőben. Vihar lesz: csökkent a légnyomás és csiklandozta a fejbőrömet, kitártam a karom és hagytam, hogy izgatóan végigsöpörjön a testemen a szél – majd' beleszédültem.
Felszabadító érzés volt, mint amikor felhúzzák a horgonyt. De ahogy a ház felé fordultam, Mariama háza felé, baljós érzés kerített hatalmába. Egy árny figyelt az utcára néző ablakból. Amikor észrevettem, hátrébb húzódott.
Reszketve kopogtam be a házba. Kinyílt az ajtó és én óvatosan beléptem:
– John?
A szememnek meg kellett szoknia a félhomályt. Közvetlenül előttem egy csigalépcső kanyargott fel az emeletre. A lépcső mögött egy hosszú folyosó vezetett a házba, jobbra a kivilágítatlan nappali.
A boltíves ajtónyílás felé indultam: az antik bútorokat biztosan nem Devlin választotta, gondoltam, de a kandalló fölött Mariama tiszteletet
239 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
parancsoló arcképét igen. Ahogy Essie-nél, itt is zsálya- és citromverbéna-illat töltötte be a házat, és nyomta el a por, az elhagyatottság és az elmondhatatlan fájdalom dohszagát.
Bágyadt holdfény sütött be a hatalmas utcai ablakon. Egy pillanatig láttam Shanit, ahogy kifelé bámul. Johnt keresi. Várja, hogy hazaérjen és elköszönjön. Ahogy figyeltem, törékeny testének lumineszcenciája semmivé foszlott.
Hiába mázolták frissen kékre a verandát, a kísérteteket nem tartotta távol. Éreztem hideg jelenlétüket. Nemcsak Shani és Mariama kísértett, hanem egy másik élet is. Egy boldog család. John régi énje.
Nem mentem tovább, hanem visszamentem a hallba. Az emeleten pislákolt a fény és szólt a zene: valami egzotikus és ősi, primitív ösztönökre ható dobszó. Lassan felmentem a lépcsőn. John!, szólítottam. Ekkor egy hideg legyintésből, egy selyemruha érintéséből rögtön tudtam, hogy itt van. A falon egy tükör lógott, és ahogy elmentem mellette, megláttam magam, csakhogy… nem az én szemem, orrom, szám. Egy pillanatra Mariama nézett vissza rám a tükörből. A következő pillanatban tovatűnt és ismét magamat láttam a tükörben: tágra nyílt szemmel, szeplősen, lófarokkal. Nem épp egy csábító!
A lépcső tetejéhez érve mégis felbátorodtam, felszabadultam. A lépcsőpihenőre érve megálltam, kivettem a hajamból a gumit és kiráztam a hajam: hátrahajtottam a fejem és a bőröm alá ivódó zene ritmusára fesztelenül ingattam a fejem.
A hang a folyosó végi szobából jött, és minél közelebb merészkedtem, annál hangosabban szólt a nyitott ajtón át.
A szobában pára és gyertyafény, mintha valakinek az álmába készülnék épp belépni. Az erkélyajtókon beáramló fuvallatban táncoltak a gyertyalángok, és a selyem baldachinfüggöny hullámzott, fodrozódott. A falakon afrikai maszkok: üres szemgödrükből kísérteties közönségként figyeltek engem, ahogy átmegyek a szobán és ki az erkélyre, Johnhoz.
A kertet nézte. Kigombolt ingébe belekapott a szél. Ahogy megfordult, éreztem, hogy hideg levegő áramlik közénk. Éreztem Mariama érintését, fagyos leheletét, és kirázott a hideg. De meglepő módon nem féltem, pedig Mariama otthon volt, itt a legnagyobb az ereje, és én pontosan tudtam, mire képes… Mégsem féltem.
John szemébe néztem, és elöntött a forróság. Ő is érezte. A szeme lángolt, a teste mozdulatlanná vált.
A pillanat kitágult.
AMANDA STEVENS 240
Végül közelebb lépett.
– Tudtam, hogy eljössz – mondta maga elé, de fogalmam sem volt, rám érti-e.
Kinyújtottam a kezem és megérintettem az ezüstmedált. A rejtélyes múlt jelképe, az összes titkát védő talizmán. Az ezüst hidege ellenére is éreztem a bőre melegét, ami éppúgy húzott magához, mint ahogy a teste melegére gyűltek a kísértetek.
Lábujjhegyen pipiskedve kínáltam csókra a számat. Felnyögött, magához szorított és egy ismerős-idegen ölelésben, kétségbeesetten, de kiábrándító önuralommal tapasztotta a számra az övét. Whiskyízű volt, csábító, és legsötétebb vágyaimat korbácsolta fel. Arra vágytam, hogy búgón és elnyújtva mondja ki a nevemet. Végigcsókolni a forró bőrét, lüktető pulzusára tapasztani a szám és úgy ráfonódni, hogy semmi ne állhasson közénk, sem az idő, sem a távolság, sem a halál.
A falnak döntött és ott, az erkélyen széttépte a ruhám. Ez nem te vagy, Amelia, ez nem te vagy, szólalt meg bennem egy hang.
De nagyon is én voltam. Én húztam szét az ingét. Én nyitottam szét engedelmesen az ajkaimat. Én döntöttem el, hogy félreteszem az egész addigi életemet irányító szabályokat.
Felemelt, én köré fontam a lábaimat, és vágytól ittasan hátraszegtem a fejem, a falnak támasztva kínáltam fel a nyakam. Majd felfalt, fogaival csipkedte, harapdálta a vékony bőrt a nyakamon, aztán nyelvével becézte, nyugtatta az örömteli harapások helyét.
Félig lehunyt szemmel is láttam, hogy a kertben megmozdul valami. De mire kinyitottam a szemem, nem láttam mást, csak a felröppenő leveleket.
Aztán mikor John a hálószobába terelt, már nem láttam semmit az égvilágon. A levegő továbbra is izzott körülöttünk, meztelen bőrünket bizsergette, ingerelte a felizgatott idegvégződéseket.
John fölém hajolt. Mariama ovális, díszes tükrében láttam a kidolgozott hátizmait. Olyan érzésem volt, mintha kívülről nézném magam, mintha valami veszélyes, tiltott dolgot, tabut figyelnék.
Kibújtam az öleléséből. John megfordult, én a falnak döntöttem, a mellkasát csókolgattam és közben kicsatoltam az övét, lehúztam a cipzárját. Rámosolyogtam és elé térdeltem. Nem is tudtam, hogy ilyesmikre egyáltalán képes vagyok. Didergett, ahogy körülfogtam, és amikor éreztem, mindjárt felér a csúcsra, a tükörbe pillantottam. Ledér, buja mosolyom már egy csábítóé volt.
Felálltam, és a fülére tapasztottam a szám:
241 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Én nem hagylak el soha! – súgtam. Fogalmam sem volt, honnan törnek elő belőlem ezek a szavak.
John szeme égett a vágytól, és mielőtt elkaphattam volna a fejem, megfogta az állam, hátradöntötte a fejem és az arcomat fürkészte.
– Amelia! – szinte kérdezte, de olyan hangon, hogy beleremegtem.
– Igen, igen, igen – leheltem, és a nyaka köré fontam a karom, közelebb húztam egy csókra.
A nyitott erkélyajtón beáramló szellő felkapta és elejtette a selyemfüggönyt és elkoppintotta a gyertyalángot.
John elhúzódott és sokáig nézett a szemembe, majd elmormolt egy esküt, felkapott és bevitt az ágyba. A szellő belekapott a selyemfüggönybe, és mielőtt levegőt vettem volna, a fényes anyag között bezuhantunk egy másik, sötét és buja világba. John világába.
Mariama világába.
A zenét nem hallottam, csak a dobpergést. A fülemben zakatolt a primitív ritmus, ahogy John fölém emelkedett.
A csuklómnál fogva a fejem fölé emelte a kezem, és összevissza csókolt. Hosszan, forrón, önkívületben, hogy szinte könyörögtem, folytassa. Amikor a hasamhoz ért, lehunytam a szemem.
A karom még mindig a fejem fölé volt nyújtva, amikor egyszer csak jéghidegek lettek a csuklómat szorító ujjai. Moccanni sem bírtam. Valami leszorított, miközben John a combom belső oldalát csókolta.
Vonaglottam, próbáltam kiszabadulni. Nem tudtam kimondani John nevét, aki felemelte a csípőm, hogy hozzám férjen, és ahogy elöntött a forró, fehér boldogság, meghallottam Mariama nevetését. Lassan kinyitottam a szemem.
Az ágy felett egy kísértet lebegett, a szemembe fúrta a tekintetét, és a szája pokoli vigyorba rándult.
Én igazán nem akartam olyan hevesen reagálni…
Kitéptem a kezem akárki szorításából és el akartam lökni Johnt, aki vágytól izzó tekintettel nézett rám:
– Mi bajod?
Körbevettek minket. A szeretkezés tüze és energiája vonzotta őket az élet legelementárisabb pillanatához, amiben nekik többé már sosem lesz részük. Kiéhezve, irigykedve figyeltek, bámultak minket a sötét sarkokból. Mint a vízköpők, gubbasztottak a baldachinoszlopok tetején. Groteszk gúnnyal utánoztak minket és nyúltak áttetsző testükhöz.
Kiszakadt belőlem egy sikoly.
AMANDA STEVENS 242
– Amelia! Mi bajod? Fáj? Megijesztettelek? – bújt mellém John.
Fogalma sincs, hogy itt vannak! Hogyhogy nem érzi a minket körülvevő nyirkos hideget?! Hogy a szellő befújta a szobába a Gonoszt?!
A szoba túlsó sarkában megláttam azt az alakot, akit a Rapture kertjében láttam. A székébe roskadt, az egyik csuklóján bilincs, a másik fele szabadon lógott, ezt felemelte a szeméhez és jelentőségteljesen nézett a lyukon át.
John megérintette a vállam, de én elhúzódtam.
– Mennem kell.
– Mi történt? Mit csináltam?
Kiugrottam az ágyból és felkapkodtam a ruhám.
– Én…
Kísérteteket látok.
– Én most megyek!
Azzal kirohantam a szobából. John hiába kiáltott utánam.
– Amelia!
Nem emlékszem, mikor öltöztem fel és hagytam el a házat. Ha nem vagyok sokkban, észreveszem a veranda szegletében leselkedő árnyat, és felismerem az engem követő elgyörört arcot. De arra sem nagyon emlékeztem, hogyan jutottam haza. Biztos úgy hajtottam el, mint akit puskából lőttek ki. Már otthon voltam, biztonságban, és magamra zártam az ajtót, amikor John odaért.
Verte az ajtót, szólongatott, de nem eresztettem be. Leültem a földre, felhúztam a térdem és rázott a remegés. Egyre csak apám szavai visszahangoztak a fejemben.
„Vigyázz, be ne engedd őket! Ha egyszer az ajtó kinyílik, többé nem lehet becsukni.”
– Apó! – súgtam magam elé. – Mit műveltem?
38
Másnap reggel napsütésre és telefoncsörgésre ébredtem. A hálószobámban voltam, de fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. Az előző éjszaka részleteit homály borította, de valami azt súgta nekem, jobb ez így.
Összekuporodva vártam, hogy a hívó feladja. Nem álltam készen a való élet dolgaira. Még szúnyókálni akartam, de hiába: apránként minden eszembe jutott. Egyedül éreztem magam és féltem. Nem volt kivel beszélnem, nem volt kihez fordulnom. Apámnak nem mondhatom el. Képtelen lennék a szemébe nézni. Johnnak sem mondhatom el, mert úgysem értené meg, bármennyire is igyekezne.
John az éjszakát a verandámon töltötte: csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, de akár millió kilométer távolságra is lehetett volna – nem nyithattam ki az ajtót. Láttam magam előtt, ahogy odakinn keringenek, akár a keselyűk. A házban biztonságban vagyok, itt nem érhetnek el. És ha távol tartom magam Devlintől, nem is akarnak elérni.
Legalábbis ezzel nyugtattam magam. Alkonyatkor úgyis kiderül.
John végül hajnalban ment el, és magával vitte a kísérteteit.
Feltápászkodtam a padlóról, és ruhástul zuhantam az ágyra. Nem emlékszem, mikor aludtam el, de biztosan mélyen aludtam, mert kótyagos fejjel ébredtem, ahogy csak nappali alvások után szoktam.
Legszívesebben visszaaludtam volna, de mégsem alhatom át a napot! Vár a munka, a sok tennivaló. Az élet megy tovább – de Johnnak és nekem nem egy az utunk. Addig biztosan nem, amíg rá nem jövök, hogyan zárhatom ki a kísérteteit. Pedig még otthon sem voltam biztonságban Johntól.
Ismét megszólalt a telefon. Talán ő az, gondoltam, és felvettem, jóllehet fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Nem álltam készen rá, hogy beszéljek vele. Efelől nem volt kétségem.
AMANDA STEVENS 244
– Igen?
– Amelia? Ethan vagyok. Elfelejtetted a randinkat?
– A randinkat? – ültem fel az ágyban.
– Úgy volt, hogy ma jössz a hullaházba. Meggondoltad magad?
A halántékomra szorítottam az ujjam.
– Tegnap éjjel beszéltük meg, ugye? Apád születésnapján?
– Ott. Jól vagy?
– Kicsit tompán. Azt hiszem, kicsit elaludtam.
Csend.
– Kicsit? Délután két óra van!
– Az nem lehet! – kerestem, hol az óra. Pedig de, ott állt kék neonszámokkal.
– Biztos, hogy jól vagy? – aggódott Ethan.
– Egy perc, és összekapom magam!
Ennyi idő alatt persze nem leszek kész, de megkönnyebbülést jelentett, hogy valami eltereli gondolataimat a kísértetekről. Vagy Devlinről. Mindennél erősebb volt bennem a vágy, hogy hús-vér emberek között legyek. A hullaház, mondjuk, nem a legideálisabb helyszín, de már meg volt beszélve, és amúgy is érdekeltek a sírkamrában talált csontvázmaradványok.
– Húsz perc, és ott vagyok!
– Ha itt vagy, hívj, kimegyek eléd. És Amelia!
– Tessék?
Ujabb csend.
– Semmi… Mindjárt találkozunk!
Letettem a telefont. Csak egy dolog járt a fejemben: hány óra van hátra alkonyatig?
Ethan kijött elém. Lifttel mentünk le az alagsori boncterembe, és Ethan le nem vette rólam a szemét. Biztos lát rajtam valamit, de túlságosan is úriember ahhoz, hogy rákérdezzen. Egy pillantás a tükörbe zuhanyzás után, és magam is meggyőződhettem róla, helyes a gyanúm: beesett szem, sápadt arc; máris úgy néztem ki, mint akinek kísértetek járnak a nyomában.
– Biztos, hogy készen állsz erre? – kérdezte Ethan a rövid folyosón.
– Ma egy kicsit nyomott vagyok – más kifogás nagy hirtelen nem jutott eszembe. – Semmi komoly!
– Ha rendetlenkedik a gyomrod, ez nem a legjobb hely!
– Nem, jól vagyok.
Híres utolsó szavak…
245 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Ethan szétnyitotta az ajtószárnyakat. Arcon csapott a kiáradó hideg és a fertőtlenítő maró szaga, mely elnyomta a halál édeskés rothadásszagát. Összeugrott a gyomrom, amikor Ethan a bonctermi öltözőbe vitt. A kezembe nyomott egy műtősruhát, és otthagyott. Átöltöztem. Pár perc múlva visszajött értem. A teremben egy acélasztalon már vártak a csontmaradványok.
– Egyelőre csak egy szám. Nincs neve, nincs arca, nem sokat tudunk a pasasról.
– Pasas?
– A csípőcsont alapján igen.
Eddig nők voltak az áldozatok. Változott a séma. Már ha volt séma.
– John tudja?
Ethan bólintott.
– És mit mondott?
– Ismered. Belőle nem lehet semmit kiszedni.
Nem igaz, hogy John itt sem hagy békén!
Amíg beszélgettünk, Ethan körbejárta az asztalt, de én egy tapodtat sem mozdultam, nehogy felkavarodjon a gyomrom, pedig a csontoknak nem is volt szaguk, le voltak tisztogatva és fertőtlenítve. Akkor is, mégiscsak emberi maradványok.
– A koponya alapján europid ember. Zömök testalkatú, kb. 175 cm magas, fiatal férfi, 18-25 éves kor körüli. A csontjai még növésben voltak – Ethan végighúzta az ujját a kulcscsonton. – Ez a magas peremből látszik. Megfoghatod, ha akarod.
– Nem, köszönöm. Elhiszem.
Ethan vigyorgott.
– Nem mindegyik foga tört elő, némelyik az állcsontban rekedt. Azok is szuvasak. Ez alapján azonban nem lehet azonosítani.
– Mióta volt a sírkamrában?
– Ha abból indulunk ki, hogy a csontváz szétesett és harapásnyomok találhatók a csontokon…
– Mitől?
– Patkányoktól. Nagy pusztítást képesek véghezvinni. Fognyomokat találtam a bordákon, a medencecsonton, a csuklócsonton, a kézközépcsonton… – a csontvázra mutatott. – Továbbá van egy lyuk a koponyacsonton, ami szintén rágcsálókra vagy rovarokra vall. Tekintve, hogy a csontok és a porcok jó része szétmállott, legalább egy évtizede kerülhetett oda.
AMANDA STEVENS 246
– Olyan régen?
– Ha nem régebben.
Végigpörgettem a gyilkosságokat. Afton Delacourtot tizenöt éve gyilkolták meg, ezt az ismeretlen férfit legalább tíz éve, Jane Rice-t kilenc éve, Hannah Fischert és Camille Ashbyt néhány hete. A gyilkosságok sehogyan sem hasonlítottak egymásra, az időzítésük is érthetetlen volt. A gyilkos áldozatai vagy módszerei nem mutattak folyamatosságot, jóllehet a hosszú kihagyás arra is utalhat, hogy ki tudja, mi okból mostanában újra öl. De arra is utalhat, hogy eddig nem került elő az összes holttest.
– Szerinted lesznek még holttestek?
– John szerint igen.
– De hogyan találjuk meg őket? Rezisztencia és elektromos vezetés segítségével? Földradarral? A végtelenségig tart minden sírt egyesével átvizsgálni!
– Egyszerűbb, ha megtalálod a gyilkost.
A csontvázra meredtem.
– Biztos neki is volt családja, barátai. Valakinek régóta hiányzik.
– Gondolom.
Szemügyre vettem a maradványokat, és összeszorult a szívem. Azért tették a sírkamrába, hogy elfelejtsék!
– Tegnap mondtad, hogy találtál egy-két érdekességet.
– Ja, igen! Azt ugyan nem tudom, ki volt, de azt igen, hogyan halt meg. A szegycsontba fúródott lyuk, a bordákon ejtett metszések arra utalnak, hogy a mellkas mindkét oldalán és a hát felső részén is sebeket kapott, összesen hetet. A súlyos sebeken kívül pedig ki tudja, mennyit, ami nem ért csontot, csak lágy szövetet. Kegyetlen gyilkosság volt – húzta el a száját. – De folytassuk valami kevésbé hátborzongató dologgal!
Helyeseltem.
Ethan egy fekete műanyag zsákot húzott elő és kipakolta a tartalmát.
– Érdekes módon a maradványok mellett talált ruhanemű segíthet az azonosításban.
– Komolyan? Csak szövetmaradványok. Ez nem sok.
– A holttesten valóban nem sok minden maradt, de a közelében igen. Cipő, öv, és ami lényeges, egy középiskolai monogramos sportdzseki. A patkányok ugyan nem sokat hagytak…
– Várj csak! – forgott velem a világ. A falnak kellett támaszkodnom. – Hogy mondod? Középiskolai monogramos dzseki?
247 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Bordó alapon arany betűvel egy V vagy talán W. Tudod, mit? – nézett rám aggódva –, menjünk ki innen! Falfehér az arcod!
„W”. Onnan tudom, hogy azon a kísérteten a Rapture kertjében ilyen dzseki volt, sőt, előző éjszaka is, amikor a csuklóján fityegő bilincs karikáján át fixírozott.
39
A gugli a Westbury Középiskolát dobta ki, Charleston hosszú évekig stagnáló, majd újabban fejlődésnek indult Crosstown városrészétől északra. Egyenesen az iskolai könyvtárba mentem. Emery Snow könyvtáros abba a terembe vezetett, ahol az iskolai évkönyveket tárolták.
– Itt van minden 1975-ig visszamenőleg – húzta végig az ujját a bordó-arany kötésű évkönyvek gerincén. – Ugyanis akkor nyitotta meg a Westbury a kapuit.
Ethan becsléséből indultam ki. Szerinte a csontváz legalább egy évtizede a sírkamrában hevert, így én a tíz évnél régebbi köteteket nyálaztam végig: kemény munka volt, mert néhány kötet után összefolytak előttem a ragyogó egyenmosolyok. Hogy akarom így felismerni a szellemet?
Mégis megtaláltam.
Clayton Masterson. Ahogy a fényképét nézegettem, hirtelen nagyon rossz kedvem lett: ugyanaz a kaján vigyor, ugyanaz a kegyetlenül csillogó szempár, mint amit tegnap is láttam. Kirázott a hideg. Hátrasandítottam, nem került-e valaki – vagy valami – a hátam mögé.
Hála a jó égnek, sehol senki, csak Emery hangját hallottam a pultnál; megnyugvással töltött el a közelsége.
A fényképre néztem. Clayton Mastersont kegyetlenül és fiatalon gyilkolták meg, és hosszú évekig nem került elő a holtteste sem. Mégiscsak illene legalább szánalmat érezni iránta, de én képtelen voltam: csak a gyűlöletet láttam a szemében, ez az érzés áradt a lelkéből. Nem csodálkoztam, hogy csúnya véget ért.
Elfojtottam magamban a borzongást, és az évkönyvet letettem Emery elé. Nyár volt, a könyvtár szinte kongott az ürességtől. Ahogy a könyvet
249 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
fellapoztam Emery előtt, uralkodtam magamon, és nem fordulgattam hátra.
– Megtalálta, akit keresett?
Nem sokat árultam el neki abból, hogy mit is keresek: csak annyit, hogy egy régi westburys diákot, aki tíz éve tűnt el.
– Azt hiszem, igen. Az jutott eszembe, talán emlékszik még rá valaki a volt iskolatársai közül.
– Én is idejártam, szóval, attól függ, melyik évfolyamról van szó – vette a kezébe a könyvet, és a borítót nézte. – Én elsős voltam még, de akkor még kevesen jártak ide, úgyhogy lehet, hogy tudok segíteni, bár az igazat megvallva nem emlékszem olyasmire, hogy eltűnt volna egy tanulónk.
Clayton Masterson fényképére mutattam:
– Rá emlékszik?
– Homályosan. Több évvel felettem járt, de mintha lettek volna balhéi. A nagynéném említett valamit. Hogy letartóztatták, vagy ilyesmi. A környéken lakott az anyjával.
– Mit gondol, beszélhetnék az ön nagynénjével?
– Ó, Tulát nem lesz nehéz szóra bírnia! – mosolyodott el. – Csak leállítani!
Tula Mackey a Huger Streeten várt rám a kis arts and crafts stílusú házának tornácán. Ahogy az unokahúga figyelmeztetett, még be sem tettem a lábam, Tula belefogott, és egy levegővételnyi szünetet sem tartva kísért be a házba, végig a keskeny folyosón, ki a napsütötte, sárgára meszelt konyhájába. Jeges teával és süteménnyel kínált. A teát örömmel vettem, mert elég meleg volt nála, és legalább tudtam valamit kezdeni a kezemmel is.
Végre ő is leült a kis ebédlőben, és csillogó, élénk madárszemével figyelte, ahogy a teát szürcsölöm.
– Emerytől hallom, hogy a Masterson gyereket keresi.
– Nem úgy mondanám, hogy keresem, inkább, hogy megpróbálom kideríteni, mi lett vele. Erről nem árulhatok el többet, de ha bármi eszébe jut róla, azzal sokat segíthet.
– Az anyjával néhány házzal lejjebb laktak – tűrte ősz haját a füle mögé Tula –, abban a kétszintes, kék házban a sarkon. Nagyon is emlékszem arra a gyerekre, bár sajnos jót nem mondhatok róla.
– Pontosan mire emlékszik?
AMANDA STEVENS 250
– Erőszakos volt. Nála elvetemültebbet nem ismertem. Mert a gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni egymással, de ő olyan kegyetlenül szadista volt, hogy a saját anyja is rettegett tőle.
– És milyen volt a testalkata?
– Átlagos magasságú, zömöknek mondanám. Nem volt kövér, hanem tiszta izom. Széles váll, hatalmas karok, lapáttenyér. Kinéztem volna belőle, hogy könnyen felemel egy kocsit is, ha úgy tartja kedve. Egy darabig futballozott, de ott is csak a kegyetlenkedés érdekelte: egyszer olyan csúnyán megsérült miatta egy másik gyerek, hogy rögtön kirakták a csapatból. Ezt nehezen viselte, mert a sporton kívül semmi más nem érdekelte. Azt a dzsekit le nem vetette volna, mindegy, milyen hőség volt, ő folyton csak azt hordta.
– Hogy tetszik érteni, hogy erőszakos volt? Mit művelt?
– Megölte az én szegény kis Isabelle-emet – igazította meg kék virágos otthonkájának gallérját. – Ilyen szép fehér perzsacicát nem sűrűn látni, és a természete is olyan kedves volt! Szobacica volt, de egyik nap kiszökött. Én tucatszor végigjártam a környéket, mire megtaláltam: a saját kertem végében akasztotta fel egy fára! A lábainál fogva, mint egy kibelezendő vadat!
Felfordult a gyomrom. A lábainál fogva… mint Hannah Fischert és Afton Delacourtot. De Hannah Fischer halálakor Clayton Masterson már réges-rég halott volt, a teste ott rothadt szét abban a sírkamrában!
– Úgy megkínozta szegénykémet… – sírta el magát Tula. A szeme könnyben úszott, és szipogott. – Soha nem hevertem ki. Azóta sem tudok úgy kimenni hátra a kertbe, hogy ne lássam magam előtt, ahogy a cica lóg azon a fán!
Sajnálom, rebegtem, és hagytam, hogy összeszedje magát. Legalább én is összeszedhettem a gondolataimat. Egyre zavarosabb lett a kép. Ki lépett Clayton örökébe?
– Honnan tudja, hogy ő volt?
– Mert ahhoz is volt képe, hogy dicsekedjen vele! – hergelte fel magát Tula. – Ő ölte meg Myrtle Wilson pekingi palotapincsijét is! Myrtle ugyanúgy találta meg szegényt, mint én a szegény Isabelle-emet! És akkor még nem beszéltem a többi állatról: mókusok, nyulak, erszényespatkányok! Az ember már nem tudott kimenni a kertbe, mert nem lehetett tudni, mit talál a fára felakasztva!
Kirázott a hideg, ahogy elképzeltem. Groteszk kép volt.
– Jelentették a rendőrségen?
251 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Megvolt annak a magához való esze, és kifogott a törvényen: már egészen kis korában is tudta, hogyan tüntesse el a nyomokat. És ahogy idősödött, senki nem merte értesíteni a hatóságokat, nehogy álmukban rájuk gyújtsa a házat! Aztán eltűnt az a kislány Halsteadben. Ekkor a nyomozók bevitték kihallgatásra, de soha nem tudtak rábizonyítani semmit a kislány eltűnésével kapcsolatban, pedig szerintem találtak valami terhelőt rá nézve, mert mint fiatalkorút, elküldték javító-nevelőbe. Vagy elmegyógyintézetbe. Amíg benn volt, az anyja elköltözött innét. Egyiküket sem láttam soha többé. De most jut eszembe, azt a másikat sem.
– Azt a másikat?
– Csendes, csenevész fiú volt – lágyult el az arca. – Az anyjával egy bérlakásban éltek néhány utcára innen. De abból, amit hallottam, nem lehetett jó anya. Azt mondják, ivott. És mindenféle alakokat cipelt fel a lakására. Szép kis példa, mondhatom! A gyereknek nem volt semmilyen jövője. Álló nap az utcán lődörgött, vagy magában üldögélt a verandán. Hát így csapódhatott Clayton Mastersonhoz. Szegénykém magányos volt. Egy jó darabig elválaszthatatlanok voltak, de nem hiszem, hogy neki is része lett volna az állatok megölésében. Vagy ha mégis, hát nem önszántából.
– Hogyhogy nem önszántából?
Tula közelebb hajolt, tekintete elborult.
– A folyónál volt egy üres grund. Egy csomó gyerek járt oda játszani. Az egyik szomszédgyerek azt mesélte, hogy Clayton és az a másik egyszer eltűnt az erdőben, ahol Clayton felkötött a fára egy girhes öreg kutyát, és rá akarta venni a másikat, hogy ölje meg. Az nem állt kötélnek, erre Clayton összekötözte a csuklóikat és a másik kezébe nyomta a kést, majd kést a szerencsétlen pára szívébe vezette! – kapott a nyakához Tula, és hátradőlt. – El tud képzelni ilyesmit? Megmondom, hogy hívom én az ilyet! Született gyilkosnak, annak!
Kénytelen voltam igazat adni neki.
– Hogy hívták azt a másik fiút?
– Szerintem már akkor sem tudtam. Olyan maguknak valók voltak az anyjával! Pedig azt beszélték, az anyja tehetős családból származik, de évekkel azelőtt kitagadták – Tula a homlokát ráncolta és gondolkozott. – Azt beszélték, hogy
Delacourt lány volt. De hát az emberek szeretnek pletykálni.
AMANDA STEVENS 252
A Tula Mackey-vel való találkozás után az volt az első gondolatom, hogy felhívom Johnt. Elvégre fontos dologra jöttem rá. De mégis hogyan mondjam el? Most mondjam azt, hogy Clayton Masterson szelleme a monogramos dzsekiben vezetett el hozzá?
Ezt még végig kell gondolnom. Addig is benézek Tom Gerrityhez. Végül is Ethan Shaw-hoz is ő irányított, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy Gerrity már régóta tudja, amit én csak most próbálok kideríteni.
A telefonomon kikerestem a Gerrity Nyomozóiroda címét. Az iroda a Calhoun Streettől északra feküdt, nem messze innen. Ezen a környéken régen lakóházak álltak, de a régi házakat vagy lebontották, hogy ronda irodaházakat emeljenek a helyükön, vagy bérlakásokká és irodákká alakították őket.
Leparkoltam a járdaszegély mellé, és szemügyre vettem a közvetlen környéket. Gerrity irodája egy lepusztult, faburkolatú tipikus charlestoni házban volt: a veranda megrogyott, a festék mállott. Kert sehol, csak sövény meg fű, de az sem látott fűnyírót hónapok óta.
A házhoz vezető út burkolata is csupa repedés. Megálltam, hogy még egyszer körülnézzek. Mióta Tula Mackey-vel beszéltem, baljós előérzet kerített hatalmába: bárhova mentem, bármibe kezdtem, a gyilkosba futottam.
A bejárati ajtó csak kilincsre volt zárva. Beléptem a szebb napokat látott folyosóra. Koszlott, elnyűtt bútorok: aranybársony karosszék, molyrágta szőnyeg és leszakadt reluxák – gyanús üzelmek helye. A postaládán ellenőriztem az emeletet-ajtót, és a nyikorgó lépcsőn elindultam a második emeletre. Gerrity nyomozóirodáját a hosszú, sötét folyosó legvégén találtam.
Az ajtó nyitva volt, de az irodában senki. A küszöbről kukucskáltam be. Ahogy maga a ház, ez a szoba is lepukkant volt: az ajtóval szemben egy fém íróasztal, ezenkívül egy hasonlóan ütött-kopott iratszekrény és néhány műanyag szék volt a berendezés. A helyiségből nem nyílt újabb ajtó. Szóval ez lenne a Gerrity Nyomozóiroda!
Hátrahajoltam és kinéztem a folyosóra, majd bemerészkedtem, és az íróasztalhoz léptem: az asztalon különféle tárgyak – tollak, ceruzák, sárga jegyzettömb, tűzőgép, gemkapcsok-, a szokásosak.
Lépteket hallottam, és visszasiettem az ajtóhoz. Egy férfi közeledett a folyosón, de nem Gerrity volt. Vele egykorú, de nála egy kicsit alacsonyabb és kicsit zömökebb fehér férfi.
253 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Az asztalnál folytattam a „leltározást”. Egyetlen személyes tárgyat találtam, egy bekeretezett fényképet: rendőrkadétok a diplomaosztó napján. A képen két ismerős arcot fedeztem fel: Tom Gerrityt és Johnt. És azt a férfit, aki most ment el a folyosón.
Éreztem, hogy ott van, és valóban: az ajtóban állt, egyik keze a terepszínű kabátja alatt, gondolom, a pisztolyán.
– Mégis mit művel maga itt? – mordult rám.
Gyorsan visszatettem a képet az asztalra, és előrenyújtott kézzel arrébb léptem. Reméltem, hogy nem találja fenyegetőnek.
– Tom Gerrityt keresem. Információt hoztam.
– És milyen információt? – ráncolta a homlokát.
Ekkor már elég ideges voltam, de ha valaki, én tudtam, hogyan leplezzem a félelmet.
– Maga a munkatársa?
– Fogjuk rá! – engedte le a karját, és belépett az irodába.
Akkor mégsem fog lelőni, lélegeztem fel.
– Nem tudja véletlenül, hol találom Gerrity urat?
– Itt áll ön előtt.
Nem értettem semmit.
– Elnézést, én Tom Gerrityt keresem.
– Én vagyok Tom Gerrity. Legalábbis a legjobb tudomásom szerint.
Egy kicsit sem hasonlított arra, aki Tom Gerrityként mutatkozott be nekem. Két Tom Gerrity magánnyomozó működne Charlestonban? A fotóra néztem. Úgy látszik, nekem már ez a sorsom!
– Magát bízta meg Hannah Fischer édesanyja, hogy megtalálja a lányát? – kérdeztem tagoltan.
– Ez nem tartozik magára. Vagy elmondja, hogy miért jött, vagy a viszontlátásra!
– Hannah ügyében segítek John Devlinnek. Ha jól látom, ismerik egymást – néztem a fényképre.
Megvető vigyorától felállt a szőr a hátamon.
– Hogyne, ismerem. Magának mi köze hozzá?
Nem volt az ínyemre, ahogy végigmért. És az sem, ahogy Devlinről beszélt. De ügyeltem rá, hogy ne mutassam ki, menynyire ellenszenvesnek találom. Nem akartam magamra haragítani. Semmiképpen sem.
– Mint említettem, Devlin nyomozóval dolgozom.
– De maga nem zsaru.
– Nem. Szakértőnek kértek fel.
AMANDA STEVENS 254
A tekintetéből világos volt, hogy mit gondol erről a bejelentésről.
– Szóval, milyen információja van a számomra?
– Attól tartok, félreértés történt. Én ezt a férfit keresem – mutattam a fényképen arra a férfira, aki magát Tom Gerritynek adta ki előttem.
Gerrity szeme szikrát szórt és fenyegetően közeledett hozzám.
– Mi ez… valami rossz vicc?
Nem hagytam magam.
– Szó sincs róla. Mondom, félreértés történt…
Kivette a fényképet a kezemből és lefordítva az asztalra tette, mintha már azzal is, hogy láttam, vagy csak hozzáértem, megsértettem volna.
– Nem tudom, ki maga, sem azt, hogy mit akar, de mondja meg Devlinnek, ha legközelebb ideküld valakit szaglászni az irodámba, jó lesz, ha védi a hátát, mert nem fogok fáradni azzal, hogy panaszt tegyek, magam veszem kézbe a dolgot! Ami pedig magát illeti – fenyegetően húzta össze a szemét –, Robert Fremontot keresi? Megtalálja a Berkeley megyei Bridge Creek-i temetőben!
– Robert Fremontnak hívják?
Hol hallottam ezt a nevet? Megvan! így hívták a zsarut, akit szolgálat közben megöltek. Megígértem Gerritynek, helyesebben annak, aki magát Gerritynek adta ki előttem, hogy gondom lesz a sírjára!
Hideg kezek markolták meg a gerincemet.
Hogyhogy nem vettem észre? Pedig olyan egyértelmű! Fremont halott volt, és engem használt fel arra, hogy… összekötője legyek az e világ és az eljövendő világ között!
Hosszan ültem a kocsiban, míg végre bemertem indítani a motort. Elhajtottam, de a kezem annyira remegett, hogy alig bírtam fogni a kormányt.
Hogyhogy nem jöttem rá, hogy kísértet? Hogyhogy nem éreztem a halál hideg leheletét a tarkómon? A túlvilági jelenség borzongató légkörét?
Egy magát embernek kiadó kísértet belépett a világomba, és nem volt rá szabály, hogyan viselkedjek egy ilyen lénnyel.
Az eget kémleltem. Még sütött a nap, de már leszállóban volt. Néhány óra múlva beköszönt az alkonyat, besötétedik, és a ködfátyolból előbukkannak a szellemek. Sehol másutt, csak otthon voltam biztonságban.
Ahogy hazaértem, bezártam az ajtót. Nem mintha egy retesz távol tarthatná a kísérteteket, de a gyilkost talán. Hogyan fordulhatott fel így az életem?
255 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Hogy lecsillapítsam az idegeimet, főztem egy teát. A házban csend, én egyedül voltam, és már évek óta nem éreztem magam ilyen magányosnak. Erre kell berendezkednem? Hogy itthon ülök egyedül, és kizárom a szellemeket?
Johnra gondoltam. Merre járhat most? Egész nap nem hívott, de… hogy hibáztathatnám? Csak azt látta, hogy ellököm, és mint egy eszelős, kirohanok a házából. Utánam jött, könyörgött, hogy magyarázzam el, mi történt, de nem nyitottam neki ajtót.
Elmerültem az önsajnálatban, és teljesen megfeledkeztem Clayton Mastersonról. Mint kiderült, ez súlyos hiba volt.
Ki akartam kukucskálni az utcára néző ablakon, amikor megtántorodtam. Megbotlottam és kilöttyintettem a teám. A házban síri csönd honolt, fogalmam sincs, miért néztem fel. Daniel Meakin állt a lépcső tetején: egy félénk, óvatos árnyék. Mögötte a lakásomat a felső szinttől elválasztó feljárat ajtaja tárva-nyitva.
Ekkor esett le: Macon Dawes a kertben azt mondta, hetvenkét órás ügyeletben volt, pedig én két nappal korábban hallottam valakit járkálni odafenn. Valaki más járkált éjjel a lakásában! Valaki más húzta el a reteszt, nyitotta ki a feljáró ajtaját, és én már látom is, kicsoda.
Forgott velem a szoba és a falnak támaszkodtam, hogy össze ne essek.
– Mit csinál maga itt?
Meakin nem rohant oda hozzám, de behajlította a térdét és elindult lefelé a lépcsőn.
Tudtam, hogy meg kellene fordulnom, a bejárati ajtóhoz rohannom, hiszen néhány lépés és megmenekülök, de egy lépést sem tudtam megtenni kapaszkodás nélkül. A kilötyögtetett teára meredtem. Kevert volna valamit az italomba?
Nagy nehezen felemeltem a fejem. – Mit…
– Nyugtató és izomlazító. Nem veszélyes – homályosított fel Daniel Meakin. – Szerintem jobb, ha leül.
Nem szívesen engedelmeskedtem, de nem volt más választásom: összecsuklott a térdem és a földre zuhantam.
– Szegénykém! – motyogta és odarohant. – Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan hat!
Fel akartam állni, de a vállamra tette a kezét, és visszanyomott a földre.
– Feküdjön nyugodtan! Csak összetöri magát, ha fészkelődik. Bár az a gyanúm, meg sem tud moccanni.
AMANDA STEVENS 256
Igaza volt. Nem éreztem a lábam, a karom. Csak feküdtem a földön, és forgott velem a világ.
– Nos. Hadd segítsek! Így kényelmesebb!
Térült-fordult, feltörölte a kiömlött teát, aztán hozott egy párnát a nappaliból és a fejem alá tette.
– Így jobb?
– Miért? – nem jött ki hang a torkomon.
De értette így is. Nagyot sóhajott és leült mellém a padlóra, felhúzta a térdét és az álla alá szorította.
– Maga nem is sejti, mennyire utálom ezt az egészet! Maga azon kevesek közé tartozik, akik láttak engem, akik igazából láttak engem, ahogy őt is látta, igaz?
Tehetetlenül ráztam a fejem. Mondani akartam valamit, de leintett.
– Csitt! Semmi baj! Tudok róla. Tudom, hogy magának van ilyen képessége.
Honnan tudhatta? Csak nem?
Eszembe jutott, mit mondott Tula Mackey a másik fiúról: „Csendes, csenevész fiú volt. Álló nap az utcán lődörgött vagy magában üldögélt a verandán. Hát így csapódhatott Clayton Mastersonhoz. Szegénykém magányos volt.”
Daniel csuklójára tévedt a pillantásom. Az ingujja takarta a sebeket, de így is előttem volt, ahogy összekaristolta.
Clayton összekötötte a csuklójukat, és Daniel kezébe adta a kést. Kényszerítette, hogy a szerencsétlen eb szívébe döfje.
Előző éjjel Clayton Masterson szellemének csak az egyik csuklóján volt bilincs, a bilincs másik fele szabadon lógott… mert Daniel már várt rá a ház előtt a kertben. Az ő sziluettjét láttam a verandán!
Daniel átkulcsolta a térdét és ringatta magát, maga elé motyogott, fél arcát a térdére hajtotta és engem figyelt.
– Rájött már, miért nyújt ez a ház magának menedéket?
Nemet intettem.
– Mert itt egy árvaház volt, és ennek a háznak a helyén állt a kápolna. Végül annyi lett az árva, hogy új árvaházat kellett építeni a város határában, de az 1907-ben leégett. Sok gyerek odaveszett.
Az angyalok! Apám angyalainak is köze van ehhez a házhoz! Hát ezért éreztem itt magam biztonságban! Mostanáig…
Meakin felemelte a fejét és körbenézett.
257 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
– Amint betettem ide a lábam, rögtön tudtam, hogy ez különleges hely. Szerencséje van, hogy rábukkant. Bár lehet, hogy ez nem szerencse kérdése. Szerintem mindennek oka van. Mi másért jött volna Oak Grove-ba, ha nem azért, hogy megszabadítson engem?
– Mióta?
– Mióta figyelem magát? Azóta, hogy a Rapture-ben találkoztunk. Figyeltem magát, ki akartam deríteni, mi a gyengéje, hogyan él. Hogyan férkőzhetem a közelébe. Nem volt nehéz, a maga szomszédja elég összevissza életet él. De amikor szabadságra ment, eszembe jutott, hogy beköltözöm. Hogy én is biztonságban lehetek itt. De csak ideig-óráig tartott. Csak egy módon szabadulhatok meg tőle! – óvatosan közelebb hajolt és ellenőrizte, mennyire vannak kitágulva a pupilláim. – Láttam magát aznap este a Rapture-ben. Láttam az arcán, hogy látta Clayton szellemét a kertben. Senki más nem vette észre magán, de én igen. Én tudtam. Hosszú évek óta nem látta meg senki – ringatta magát. – Magának fogalma sincs, milyen magányos voltam végig.
– Téved…
Bűnbánóan a karomra tette a kezét.
– Bocsásson meg! A szavába vágtam! Maga az egyetlen, talán az egész világon, aki megértheti, mivel kell együtt élnem.
Hangjában csodálat és bánat. A szemét elfutotta a könny.
– Nem lehet tőlük szabadulni, tudja?
– Én… tudom.
– Mindegy, milyen mélyre vágtam, nem tudtam elvágni magamtól. Aztán megláttam magát a Rapture-ben és azt gondoltam, végre, van remény. Hazamentem és aznap este már terveket szőttem, hogy érhet véget ez az egész. Beletelt egy kis időbe, és vigyáznom kellett, nehogy Clayton rajtakapjon, mert tudtam, hogy megpróbálná megakadályozni. De ezúttal túljártam az eszén. Befejeztem a könyvem, lezártam a dolgaim és elküldtem magának a nyomravezető jeleket, hogy megtalálják a holttesteket. Azt akartam, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem. Igyekeztem mindegyiket tisztességesen eltemetni, de nem mindig sikerült…
– Hányan… voltak?
Meakin lehunyta a szemét és remegett.
– Nem tudom. Elvesztettem a fonalat. Igyekeztem mérlegelni, kit válasszak. Csak olyasvalakiket, akik szabadulásra várnak. A többi Clayton műve. A béklyók, a kínzás… – az utolsó szónál lehalkította a hangját. – Elég ostoba voltam, amikor egyszer azt hittem, megállíthatom. De még
AMANDA STEVENS 258
fiatal voltam. Annyira boldog voltam, amikor elvitték a rendőrök, mintha újjászülettem volna, de kiszabadult és megjelent az Emersonon. Amikor elmondta, mit tett az unokatestvéremmel, Aftonnal… hogy évekig tervezgette a halálát, csak hogy engem bosszantson, hogy fájdalmat okozzon… Megértettem, hogy véget kell vetnem ennek. Mert soha nem hagy majd békén.
– Maga…
– Igen, megöltem. És a kísértete azóta is üldöz. Gyilkosságokba kerget – szemében gyötrelem, a kísértetjárás nyoma. – Magának fogalma sincs, mi mindenre kényszerített. Azok a szerencsétlen nők… – lehunyt szemmel ringatta magát. – Annyiszor próbáltam véget vetni ennek… Meg akartam ölni magam, de mindig talált módot, hogy megakadályozza. Egy nap rádöbbentem, hogy még ha sikerül is megölni magamat, a másvilágon ott vár majd rám… örökké hozzá leszek béklyózva…
Hangja elcsuklott, és én a körülményektől függetlenül megszántam, mert tudtam, hogy igazat beszél. Clayton szelleme az őrületbe kergeti.
Meakin szipogott és megtörölte a szemét.
– De már nincs semmi baj, mert tudom, hogyan vessek ennek véget egyszer s mindenkorra. Most már senki és semmi nem akadályozhat meg benne!
– Camille?
– Én nem akartam – sóhajtotta remegő hangon. – Ha elkerülhető lett volna…
– Maga ölte meg Camille-t. Nem Clayton. Akárhogy szépítette, maga is szörnyeteg volt.
– Azt hittem, aznap lencsevégre kapott valamit, Amelia, de maga mégsem jelentett veszélyt. De Camille igen. Egyik éjjel meglátott, amikor az Oak Grove-ból tartottam hazafelé. Azt mondtam neki, hogy csak a könyvemhez gyűjtök anyagot, de ő átlátott a szitán és faggatni kezdett. Ha csak egy kicsit várt volna, már nem számított volna, elmehetett volna a rendőrségre, elmondhatta volna, kire gyanakszik, én addigra örökre megszabadulhattam volna Claytontól.
– Hogyan…?
– Hogy magára eresztem, Amelia.
Megfagyott az ereimben a vér.
– Csak ma éjszakáig bírta volna ki! Utána már mindegy – ismételte meg szomorúan.
259 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Ekkor értettem meg. Tehát az a terve, hogy Clayton szellemét rám szabadítja, ő meg öngyilkos lesz! Csak így szabadulhat meg a kísértettől. Mindörökké.
– Aludjon szépen! Hamarosan vége!
41.
Hányás íz a számban és rothadásszag az orromban – erre ébredtem. Alattam hideg, göröngyös föld. Valami nyomta az arcomat, ezért fel akartam emelni a fejem, de elkapott a hányinger és öklendezni kezdtem.
Visszahanyatlottam a földre és mozdulatlanul feküdtem addig, amíg lassan kitisztult a fejem. Emlékfoszlányok. Hogy Daniel Meakin beállít hozzám azzal, hogy megölte Clayton Mastersont. Mit is mondott Ethan a gyilkosságról? Hogy hét késszúrással. Pokoli gyilkosság volt.
Daniel Meakin szabadulni próbált a kínzójától, de Clayton szellemétől nem menekülhetett. Erre idecsalogatja nekem Claytont.
Feltápászkodtam és előrebotorkáltam. Egyszer csak falba ütköztem: nyirkos volt és nyálkás, mint az Oak Grove-i sírkamra fala.
A zsebemhez kaptam. Legnagyobb meglepetésemre a mobilomat nálam hagyta. Nem mindegy? Úgysincs térerő, nem tudok segítséget hívni. De legalább a kijelző világított. Talán épp ez volt a célja. Az volt a benyomásom, azt akarja, hogy kedvesnek találjam. Fontos volt számára, hogy megértsem, mi motiválja.
Érteni értettem. De akkor sem tudtam elfogadni vagy megbocsátani.
Felemeltem a telefonom, hogy a fényénél megvizsgáljam a börtönömet: ósdi téglafal. Vastagon csüngő pókhálók. Az volt az érzésem, hogy mélységes mélyen a föld alatt vagyok, az alagút egy feltáratlan ágában, ahol azonban ezúttal nincs semmilyen kijárat, ajtó, nyílás. Minden csupa tégla.
Hogy lehet? Hiszen valahogy bezárt ide: kell legyen kijárat!
Hacsak be nem falazta…
A torkomat fojtogatta a visszatartott sikoly. Nem eshetek kétségbe! Észnél kell lennem, különben végem van!
Újra és újra körbejártam: szétszakítottam a ragadós pókhálókat, végigtapogattam a téglákat. Az ujjam csupa seb, csupa vér.
261 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Teljesen kimerültem. Leültem a földre és a kezembe temettem az arcom. Ki keresne itt, a masszív kőfal mögött?
Ahogy ott ültem, egy hideg jelenségre figyeltem fel: összekócolta a hajam és végigsimított a tarkómon. Megragadta a kezem…
Rémülten kaptam fel a fejem és felemeltem a mobilomat, de a sötétben nem láttam semmit.
Clayton? Máris visszajött? Úrrá lett rajtam a rémület, a falhoz húzódtam és tágra nyílt szemmel néztem körül.
A következő pillanatban a hidegség elillant. Csak képzelődöm, nyugtattam magam. Még nem múlt el egészen a teámba kevert anyag hatása. Kifigyelhette, hogy amikor hazaérek, mindig teázom. Ismeri a szokásaimat. Talán kémlelőlyukakon figyelt meg Macon lakásából.
Kirázott a hideg. Összefontam magam előtt a karom. Fáztam, féltem, és elveszettnek éreztem magam. Anyámra, apámra gondoltam, és Johnra. Akik fontosak voltak nekem. Vajon viszontlátom még őket?
Elbóbiskolhattam, mert láttam magam, ahogy menekülök egy végtelen alagútban, a falakból kinyúló kezek kapkodnak utánam. Különböző termekben felfüggesztett holttestek között futok, a sarkamban kísértetek, de valahol a távolban John kiabál, hogy erre, siess!
Pedig nem is ő mutatta az utat. Hanem Shani.
Kézen fogott és húzott előre. Egyszer csak megpillantottam előttünk Robert Fremont szellemét. A lógó holttestek között lebegett és ránk várt, de ahogy közeledtünk hozzá, eltűnt a falban.
Mögöttünk lépések és lánccsörgés zaja. Letéptem a pókhálókat az útból, lehunytam a szemem, és követtem Fremontot a falon át. A kezemre néztem. Shani eltűnt. Valamiért ő nem tartott velem. Vissza akartam menni érte, de a fal megszilárdult. Elvesztettem Shanit….
Hirtelen felkaptam a fejem és körbenéztem. Egyedül voltam a sírkamrában, de egy pillanatra igenis éreztem a jelenlétüket…
Feltápászkodtam és odaléptem, ahol álmomban Fermont eltűnt a falon át. Fogtam a telefonom és minden négyzetcentimétert megvilágítottam, de nem találtam semmit az omladozó vakolaton kívül.
És akkor megláttam. Megvan a kivezető út!
Ha egy légy megmutathatta Johnnak és nekem az első, eldugott sírkamrát, akkor egy légy ki is vezethet innen!
Én észre sem vettem volna a repedést a falon, ha egy zöldesen fénylő légy el nem tűnik a vakolat vékony résében. Ujjbegyemmel kitapogattam a repedést.
AMANDA STEVENS 262
Egy ajtó volt, a tokja tökéletesen a falba simult. Eltettem a telefonomat, és előbb két kézzel, majd vállal a tégláknak feszültem, míg össze nem estem. Akkor addig rugdostam, amíg ki nem dőlt. Egy újabb sírkamra tárult fel előttem.
Rothadás bűze áradt be a nyíláson át, és egy fekete légyfelhő követte zümmögve. Ellepték a karom, az arcom, a szám. Elhessegettem őket, és a szám meg az orrom elé húztam a pólóm. Lábujjhegyre álltam és bevilágítottam a lyukon. Onnan jött a bűz. Öklendezve léptem vissza. Rettegtem belegondolni, mi lehet odabenn.
Holttestek. Akiket Danielnek nem maradt ideje eltemetni.
Hány holttest lehet odabenn?
Nem tudtam összeszámolni. Nagy gonddal igyekeztem csak azokat a szerencsétlen lelkeket számba venni, akik a szabadulásra vártak…
A hajamban apró lábak kaparásztak, de nem törődtem vele. A mobilommal a nyílásba világítottam. Csupa téglafal, csupa pókháló odabenn is. És valószínűleg egy holttest is lógott ott felakasztva.
Az a mindent átható bűz! Áradt minden résből és repedésből, beitta magát a ruhámba, a bőrömbe, facsarta az orrom…
Még szorosabbra húztam az orrom előtt a pólóm.
Beléptem. Vízben tocsogott a bakancsom. Erősödött a bűz. Vajon milyen pocsolyába léptem?
Nem is akartam belegondolni. Nem voltam képes belegondolni.
Megcsúsztam és beletoccsantam. Arcomba csapott a lé. Sikoltva ugrottam fel. Levegő után kapkodtam és öklendeztem.
A lábam elé nézve araszoltam előre a sötétben.
A légyzümmögéstől zsongott a fejem. Hálát adtam az égnek, hogy a telefonom halványan derengő fényénél nem látok messzebbre.
Igyekeztem a lehető legegyenesebb vonalban haladni, de újabb falba ütköztem. Addig kerestem, amíg meg nem leltem az újabb nyílást. Csupa víz voltam, reszkettem, de bemásztam. Egy ugyanolyan terembe érkeztem.
Hogyan fogok kijutni ebből a sírkamra-labirintusból? – nem sok hiányzott a teljes kétségbeesésig, amikor egy újabb lyukon át bemásztam egy hosszú, keskeny alagútba. Kevésbé áporodott volt a levegő és kevésbé átható volt a bűz. Erre lesz a kijárat, reménykedtem.
Hosszan vacilláltam, merre tovább. A közeledő lépések hallatán nem vártam meg, ki lép elő a sötétből. Ugyan ki lenne más, mint Meakin?
Megfordultam és a telefonom halvány fénye mellett futni kezdtem az alagútban. Egy újabb lyuk és köríves falak között találtam magam. A
263 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
ciszterna! Most már tudtam, hol vagyok. Felnéztem, felettem a halvány levendulaszínű alkonyati égbolt. A legszívesebben sírtam volna az örömtől.
Elindultam felfelé. Már majdnem felértem, amikor lépéseket hallottam, s azt, hogy az üldözőm átpréseli magát a lyukon, és a fémlétrán döngő léptekkel elindul utánam.
A nevemen szólított. Amelia, ezt mondta. Lassan, tagoltan, élvezettel nyújtotta meg a szótagokat. Imádtam! John arca bukkant fel mögöttem, de a következő pillanatban valaki elkapta a csuklóm.
Nem gondoltam volna, hogy Daniel Meakin ilyen erős. Kihúzott a nyíláson, lecsukta a fedelet és rátolta a reteszt. Amikor néhány hete kimásztunk a kútból, ez még nem volt ott.
John ütötte az ajtót, én oda akartam menni, de Daniel nem eresztett. Úgy estem neki, mint egy megszállott, csíptem, rúgtam, ököllel ütöttem.
Összehúzta magát. Kés villant, és a felkaromba vágott. Éles fájdalmat éreztem, ömlött a vérem. Megtántorodtam és összeestem.
Daniel fölém magasodott. Nem volt egyedül. Az alkonyattal Clayton Masterson szelleme is megjelent. Jobb keze Meakin baljához bilincselve. Akkor Clayton vágta meg a karom…
– Maga látja! Tudom, hogy látja! Vegyen róla tudomást, és akkor vége lesz. Könyörgök, segítsen, legyen már vége! – nyüszítette Meakin.
Lehet, hogy neki igen, de nekem nem. Nem vettem tudomást a kísértetről. Le nem vettem a szemem Danielről. A vér végigcsorgott az ujjaimon.
Meakin térdre rogyott. Az arca eltorzult. Rettenetes küzdelem kezdődött közte és a kísértet között. Itt a lehetőség! A kútra vetettem magam. Az ujjaim a reteszre kulcsolódtak. Még el tudtam húzni, amikor Daniel fogta a kést és felállt. Én tudtam, mit akar, de John nem: félrelökte a kút fedelét, és azt látta, hogy Daniel ott áll fölöttem, a kezében véres kés. John nem látta Claytont. Nem tudta, milyen csatát vívnak egymással.
– Daniel! – szólt, és megismételte. Aztán tüzelt. Elterültem a földön. Forgott velem a világ.
Aztán jöttek a mentők. Én nyomókötést kaptam a karomra és közben megpróbálták Danielt újraéleszteni, de hiába. Én pontosan tudtam, melyik pillanatban halt meg: láttam a lelkét Clayton Masterson szellemével együtt a ködbe veszni. Mindörökké hozzá lesz bilincselve…
A szemem sarkából láttam, hogy egy árny lép elő az erdőszélen.
Aztán még egy és még egy… Bekerítették és körbefogták a két kísértetet.
AMANDA STEVENS 264
Az árnyak nem miattam jártak vissza! Daniel Meakinért jöttek.
A karomat össze kell majd varrni, de már nem vérzek el. Ültem a mentőautóban és Johnra szegeztem a szemem. Aztán a háttérben egy ismerős arcra lettem figyelmes. Furcsának találtam, hogy senki rá sem hederít, de aztán megértettem, miért.
Én a fájdalomcsillapítóktól kótyagos fejjel odaléptem hozzá.
– Maga odalenn velem volt! Igaz? Maga mutatta meg a kijáratot!
Helyesebben ő és Shani.
– Miért?
Sötét napszemüvegén át is éreztem, ahogy hűvös pillantással végigmér.
Mert igazságot akarok – közölte a meggyilkolt zsaru. – És egyedül maga segíthetett nekem.
– Amelia? – szólt a hátam mögött John.
Feléje fordultam.
– Kivel beszélsz? – kérdezte döbbenten.
Körülnéztem, de nem volt ott senki.
– Jól vagy? – tette a vállamra a kezét John.
Nem – rázott a hideg. – De jobban leszek.
Meg akartam kérdezni tőle, hogyan bukkant a nyomomra, de nehezemre esett. Az volt az érzésem, hogy Robert Fremontnak is köze lehetett hozzá. Borzongva gondoltam bele, hogy a szelleme mit vár tőlem, de emiatt ráérek később aggódni. Előbb hadd élvezzem ki vele a pillanatot.
A mellkasára hajtottam a fejem. Olyan gyengéden ölelt magához, hogy majd' elsírtam magam.
De a pillanat hamar elillant. Alkonyodott, már vártak rá a kísértetei.
265 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
EPILÓGUS
Még napokkal később sem értettem, hogyan talált rám Devlin akkor este. Ugyan állítása szerint a mobilom alapján követték a nyomom, sehogyan sem fért a fejembe, hogyan tudnak cellainformációt gyűjteni a föld alól. Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy Robert Fremontnak szerepe lehetett abban, hogy a nyomomra vezesse Devlint, ahogy nekem is megmutatták Shanival együtt a sírkamrából kivezető utat. Az adósa voltam, de ha belegondoltam, mit kérhet ezért tőlem cserébe, megfagyott az ereimben a vér.
Annyi a kérdés… Annyi a rejtély…
Mindent félretettem, és Trinitybe mentem a szüleimhez, összeszedni magam. Egy hetet töltöttem náluk, de amint hazaértem, első utam a kertbe vezetett: kiástam a gyűrűt és elvittem a Chedathy-temetőbe. A kagylószív közepébe tettem afféle köszönet-, vagy talán búcsúképpen, pedig éreztem, hogy még viszontlátom a kislány szellemét.
Már épp indultam volna, amikor befutott Devlin. Ha furcsállta is, hogy ott talál, egy szóval sem említette. A temető szélén megvártam, és ahogy elment mellettem, megfogta a kezem. Hosszú percekig csak álltunk az úton, amin én kifelé, ő befelé tartott. El akartam húzni magam, de ő nem eresztett.
– Elmondod egyszer, mi ütött beléd aznap éjjel? – fúrta a szemembe a tekintetét. – Miért rohantál el tőlem?
Kirázott a hideg. Elfordítottam a fejem.
– Egyszer elmondom. De nem most. Ez nem a mi időnk.
Nem faggatott. Szerintem ő is tudta. Őt a kísértetei, engem a démonaim gyötörtek.
Kihúztam a kezem a tenyeréből és visszamentem a kocsimhoz.
AMANDA STEVENS 266
A visszapillantó tükörben még láttam, ahogy szomorúan álldogál a temető szélén. Nem volt egyedül: Mariama és Shani ott voltak a közelében. A kísértetek éppúgy hozzátartoztak Devlinhez, mint hozzám a magány.
De a búcsú nem örökre szólt. A mi történetünknek még nincs vége.
Akkor még nem tudtam, hogy valahol lapul egy eldugott sír, és hogy én hamarosan mindennél elszántabban akarom apám titkairól lerántani a leplet.
Tekintetem az útra szegeztem, és elindultam az alkonyat felé.
267 ÖRÖK KÍSÉRTÉS
Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja.
Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője
1086 Budapest, Dankó utca 4-8.
Tel.: 1-235-5020 www. athenaeum. hu www.facebook.com/athenaeumkiado
athenaeum@lira.hu
Szerkesztette: Tracikievicz Zsófia
Műszaki vezető: Rácz Julianna
Cover Art © Harlequin Enterprises Limited, 2011
Cover art used by arrangement with Harlequin Enterprises Limited.
® and ™ are trademarks owned by Harlequin Enterprises Limited
or its affiliated companies, used under license.
Nyomdai előkészítés: 9s Műhely
Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.–ben, 2013-ban
Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató
ISBN 978-963-293-241-5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése