Napszél masodik resz

AMETISZTÉJ

Egyidejű napnyugta és napkelte mitikus színorgiája vegyült össze odakint az ég óriási palettáján. A zöld törpenap már csaknem lebukott a nyugati horizonton, de még éles zöld sugarakat szúrt át az alacsonyan terjengő felhőkön. A vízen is elfeküdt néhány alkonyi zöld napnyaláb, de a keleten felsikló égőlila fénygömb már ráömlesztette saját izzását a folyóra. E két szín küzdelme lélegzetelállító árnyalatokkal festette meg a zaklatottan borzolódó felszínt.

Tessnek meglódult a szívverése az ámulattól. Különös, gyerekkori álmaira kellett gondolnia, mikor könnyű láz borzongatta. Akkor látott ilyen valószínűtlenül világító, heves színeket. Testét libabőr verte ki. Az érzékelési képességét túlfeszítő szépség erotikus izgalmat gyújtott benne. Lassan lelépkedett a lépcsőn a finom, puhán csillogó homokba. Tudta, hogy társai is követik megigézetten, szótlanul az idegen bolygó ametisztéjébe, amely nem nyugtató sötétséget hozott, hanem a fény teljesen megváltozott tónusával vette birtokába a tájat. A homokszemek kristályos fazettái most mélylila szikrákat szórva verték vissza az emelkedő ikernap színét. A folyó vize átláthatatlan, lila bársonnyá sűrűsödött. Mintha könnyű lábak futottak volna a felszínen egymással szembe, a széljárás megváltozott. Melegebbé, nedvesebbé vált. Furcsa, szédítő illatot sodort magával.

Tess nem tudott szabadulni a képzettől, hogy a sziklákban rejlő fémek, drágakövek és az átnedvesedett homok lehelik ki ezt a zaklató, semmihez sem hasonlítható illatot. Vagy a dombokon túl zúgó tenger? Arcához nyúlt. Mintha finom, forró ujjak érintgették volna a bőrét, vállát, karját. Ostoba ingerek torlódtak fel benne. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen el sikoltozni vagy kacagni, mint egy eszelős.

Egyszerre meghallotta Mylitta torokhangját, szaggatott, kéjes sikolyát. Persze. Benne hamarabb pattant el a húr. Teste szorosan összesimult Arvaméval. Szinte egyetlen androgin, kétnemű lénnyé forrtak az égő ametisztfényben. Igor karja ráfonódott hátulról.

– A pára – mondta a férje. – A folyóból vízfelhő párája, csavarodik fölfelé. A szél ránk szórja a víz finom kis gyöngyeit. Nem érzed az arcodon?

– Érzem – suttogta Tess. – Csupa apró, tüzes tűszúrás. Mintha valami kábítószer volna. Szédülök, de jó...  Jó! Azok ott lent a „fekete űrhajóban" nem látják ezt. Alszanak.

– Csak mi vagyunk ébren. – Igor lélegzete a nyakát perzselte.

– De vajon ébren vagyunk-e? – kérdezte Tess, mialatt elnyúltak a lilán csillámló, puha homokon. Tess emlékezetén egy indiai vers néhány sora gyöngyözött végig, amelyet nagyon szépnek talált lánykorában. Költője nevét elfelejtette:

Boríts be lila
lepledbe, alkony!
Lelkembe hulljon
tüzed gyújtó parazsa!
E vad máglyalángon
 akarok égni,
 míg ki nem olt
az örök éjszaka!

Az Eridanus lila törpenapjának színskálaopusa valóban vad volt. Minden érzéküket felkorbácsolta.

Kábulatából riasztó vihogás, nyerítő röhögés és sikolyok staccatójára eszmélt. Felült hirtelen.

A folyóban megkergült rozmárokként a négy meztelen férfi és az ugyancsak csupasz Rani pacskolták a vizet. Magasra ugrottak, és nagy csattanással visszacsapódtak a habzó vízbe. Fújtattak, prüszköltek, locsolták egymást. Tagjaik időnként összefonódtak. A két izomkolosszus a rikácsoló, perditakacagásokat, rekedt pávasikolyokat hallató Ranit tartotta. A másik kettő pedig...

– Menjünk be! -mondta Tess Igornak. Látta, hogy Mylitta és Arvam is állnak már. Felsiettek a Logosz lépcsőin. Az ajtót bezárták maguk után.

Tesst rosszullétszerű undor fojtogatta. A romlott, aljas durvaság e mértékét el sem tudta képzelni eddig embereknél. Igor kísérleti állatainál viszont...

Mylitta látta, mi megy végbe benne. Saját háborgó érzései megint maró gúnyként csaptak ki belőle.

– Ez is mitológia! Egy nimfa és négy kéjállat! – vetette oda neki, mintha megütötte volna.

– Nem! A mi édenünk tiszta! – Tess a kezébe temette arcát.

– A bíborlila törpenap sugárzásának túlfokozott hatását az emberi érzékekre tanulmányozni fogjuk. A színpszichológia számtalan kísérlete bizonyítja, hogy bizonyos meleg színárnyalatok mennyire korbácsoló erejűek. Beömlenek az idegekbe, erogén zónákba. Ezek a nyomorultak fáradtan, eszméletlenül aludtak, mikor a törpenap sugarai beléjük martak. Mintha korbács vágott volna végig rajtuk, úgy rohantak ki a szabadba, bele a vízbe, üzekedni egymással! – mondta Arvam.

– Nyilvánvaló, hogy ez a húszórás időtartam nem alkalmas munkára! – tűnődött Igor hangosan. – A zöld időszak annál inkább! Ezek a húskolosszusok előbb-utóbb kifáradnak majd, és akkor visszatérnek a vackukba!

Mylitta szédülten megrázta a fejét.

– Furcsa, hogy az antilibon sem fékezi őket!

– Miért éppen egy nemi kedvet kioltó vegyszer hatása érvényesülne itt, ahol megszűntek az emberek által ismert fizikai és biokémiai törvények? – Tess nem tudta, önmagát nyugtatja-e azzal, hogy a bíborlila törpenapra hárítja mindazt, ami történik, vagy... Igor kísérleti állatai is így viselkedtek a bioritmus-kiegyenlítő rezgéseinek hatása alatt a második fázisban. Ők azonban nem álltak a rezgéskiegyenlítő hatása alatt, és mégis...

– Egészen másról van szó! – Arvam fel-alá járkált a tágas irányítófülkében.

– Nos, halljuk a kinyilatkoztatást! – Mylitta hangja provokáló volt.

– Nem a fizika és biokémia törvényei érvénytelenek itt. A természet igen sokféle, számunkra ismeretlen folyamata vezetett félre bennünket! Mi vontunk le szokatlan jelenségekből hiányos, de általános érvényűnek vélt következtetéseket!

Egy idő múlva lepihentek külön hálófülkéjükben. Tess érezte, hogy egyiküknek sem jön álom a szemére. Nemcsak azért, mert még sokáig hallották Rani rekedt vércsevijjogását és az idegen férfiak vaskos, trágár faunröhögését. Zaklatottak, zavarodottak voltak maguk is.

Vajon mit tettünk volna mi érzéki részegültségünkben – merült fel benne szinte pánikban –,ha nincs mellettünk olyan partner, akivel nemcsak érzékeink, hanem ízlésünk, morális esztétikánk is megengedhetőnek tartja az üzekedést?

A MEGZENDÍTETT HANGVILLA

A zöld napkelte már mozgalmas munkában találta a Logosz űrhajó utasait. A különféle mikroorganizmusok permeteivel ellátott, fürge hároméltű robotok villámsebességgel mozogtak a talajon. Felsuhantak a dombokra. Légpárnáikon ott lebegtek a folyón. A víz alá merültek. A levegőbe emelkedve szinte összevonták a teret a langyos, sekély óceánig, s a széles hatósugarú szórófejekkel a molekulák szintjén elindították azokat az elektrokémiai folyamatokat, amelyek az Eridanus nyugvó ősanyagát megtermékenyítették a szerves élet spirálmozgású csíráival.

Igor és Arvam ott ültek a Logosz irányítófülkéjének tárcsáinál, és ellenőrizték műszereik működését, amelyek tökéletesítését szintén az öreg Balinnak köszönhették, aki a régóta ismert relaxációs kinetika alapján fejlesztette ki e készülékeket. Valamikor az ultrasebességű molekuláris történéseket csak megfigyelni tudták. Balin azonban aktiválta a vegyi reakciók befolyását. A bennük részt vevő anyagok koncentrációját, hőmérsékletét, nyomását, a környező erőtér intenzitását úgy felfokozta, hogy hatásuk alatt az életfolyamatok hihetetlenül felgyorsultak. E módszernek köszönhették a Cerberus nagyszerű növényi fenoménjeit és a földön zajló „zöld forradalom" sikereit a termőföldek elsivatagosodása elleni küzdelemben. Terra óceánjait, folyóit, tavait is Balin „idomított" mikrobái tisztították meg a különféle szennyeződésektől, fullasztó moszatburjánzástól, s oxigént termelve lassanként fel is támasztották, megtermékenyítették az emberi létformát szolgáló állati szervezetekkel.

Mylitta és Tess a kőzetek és talaj összetételét vizsgálták a laboratóriumban. A csillogó, sokfazettájú, különös hasadási felületű sziklák hihetetlen mennyiségű és változatú elemet tartalmaztak. Az új bolygó huszonöt kilométer vastag, szilárd kérgének felső, rugalmas része szintén e bámulatos anyagból állt, amely méréseik szerint az óceánok alatt mindössze tíz kilométerre vékonyodott. A Styx szondával végzett első kísérleteik azt mutatták, hogy a Földhöz hasonlóan az Eridanus mélyrétegei három-négyezer kilométer vastag, képlékeny földköpenyből állnak, s azon belül izzik a „földmag". Hőmérséklete szintén igen magas és radioaktív.

Valamennyi fém, elem, drágakő, amelyet sikerült elkülöníteniük, hasonló volt, mégis sokban különbözött a földi anyag sajátosságaitól. Találtak titániumot, legalábbis Terra huszonkettes rendszámú eleméhez leginkább hasonló, viszonylag kis fajsúlyú, kemény fémet, amely azonban nem acélszürke, hanem áttetszően zöld volt. Szilárdsága az acélénál szívósabbnak bizonyult. A kilencvenkettes rendszámú Uránium radioaktív elemeinek párhuzamára is rábukkantak. De e nehézfém sem acélszürkén, hanem csillámlóan lila színben világított sötétben is. Találtak még bíborlilán szolarizáló fémet, amelyhez Tessnek furcsa képzete társult: mintha lézersugár szilárdult volna tömény, ismeretlen anyaggá benne. A kövekből nagy, gyémántnál keményebb, zöld, kékessárga, piros drágaköveket fejtettek ki lézervésővel. Ezüstös, aranyos erekre bukkantak a sziklatöredékekben. Megtalálták a magnetit, a mágneskő párhuzamát is, de csillogóan mélyzöld színben; valami idegen elem vegyült hozzá, amelynek természetét nem tudták felderíteni egyelőre műszereik hiányosságai miatt. Szenzációs, zavarba ejtő lelet volt mindaz, amelyre elektronmikroszkópjaikkal, komputereikkel, felfogó–,számláló–,letapogatóműszereikkel rátaláltak.

 – Nem tudok szabadulni valami furcsa érzéstől – mondta Mylitta halkan. – Egyszerűen képtelen vagyok valóságként befogadni azt, ami előttem van... Éppúgy túlterjed érzékelési lehetőségeimen, mint az emberi agy által létrehozott legfinomabb műszereinkén. Másfajta rezgés birodalom általunk felfoghatatlan jelenségei feküsznek itt.

Tess ránézett. Mielőtt barátnője kimondta volna, érezte, miről fog beszélni.

– Nos?

– Mintha – Mylitta habozva kereste a szavakat – ez az anyag előttünk nemcsak ismeretlen vegyi elemeket, statikus energiákat tartalmazna, hanem a radioaktív hatáson túl, a mi észlelésünk számára nem regisztrálható sugarakat bocsátana ki, amelyek nemcsak idegenek nekünk, hanem a mi idegzetünkre, agyunkra, egész szervezetünkre ellenségesen hatnak. Nem tudom, érted-e, miről beszélek?

Tess bólintott.

– Bármilyen őrültül hangzik is, nekem meg folyton arra kell gondolnom, hogy ezek az elemek, fémek, drágakövek állandóan történnek. Mert befejezetlenek. Külön, zárkózó életet élnek, ami nem a mi életünk. Ismeretlen természeti erőktől felfűtött, sajátos információkkal telített, nem emberi konstrukciójú, nem emberrel kommunikáló komputerek párhuzamaként, talán jeleket váltanak, elementáris folyamatokat irányítanak rajtunk áthatolva, de bennünk és körülöttünk is!

– Ne! – mondta Mylitta nagyon sápadtan. – Saját fantáziánk áldozataivá válunk, ha tovább szőjük ezt a rögeszmefonalat. Belelovaljuk magunkat olyan képzetekbe, amelyek stigmákat nyitnak rajtunk! Érthető, hogy a szokatlan légkör és környezet megterheli érzékeinket. Úrrá kell lennünk a romboló önszuggesztiókon! Belebetegszünk!

Tess felelni akart, de hirtelen megérezte, hogy áll mögötte valaki. Rani volt. Kis ágyékkötőn kívül nem viselt ruhát. Meztelen bőrén csillogó vízcseppek futottak le. A folyóban fürödhetett megint.

– Segíthetek? – kérdezte kábán és alázatosan.

– Hogyne! – mondta Tess taszító érzéseit leplezve. – A társai hol vannak?

– A... – Rani szeme lehunyódott. – Nem tudom. Azt hiszem, a homokban fekszenek a parton. Ez a nap nem olyan meleg, mint a másik. Fáztam.

– Jöjjön! – Tess a tusolófülkébe vezette, és megindította a légszárítót.

– Ez jó – vihogott fel Rani borzongva. – Szeretném, ha a hasznomat vennék! Sok mindenhez értek.

– A növényekhez, állatokhoz is?

– Szeretem a virágokat. Az állatokat jobban, mint az embereket.

– Nemsokára virágzó paradicsom lesz itt.

– Láttam a termékenyítő robotokat. – Rani elfulladt. Üres szemében nyugtalanító rajongás fénye gyúlt ki. – A víz felszínén csillogva lebegnek a neusztonok. A homok pelyhessé vált a mikroflórától. Kristályosodnak a micellák is.

-Korai volna! – szólt oda neki Mylitta. – Legfeljebb elektronikus mikroszkóppal figyelhetjük meg majd mi is a zéróponton áttörő szerves élet sarjadását!

-Mondom, hogy láttam! – ismételte Rani makacsul. – Ugye, maguk nem emberek? – dünnyögte.

– Mi mások lennénk? – nézett rá Tess meglepődve. Elzárta a szárítót, és kiléptek az irányítófülkébe.

– Ha nem a huszadik században élnénk, azt mondanám, istenek. De így... bizonyos, hogy valamiféle mutánsok egy magasabb rendű bolygóról! A földi emberek rosszak. Kegyetlenek. Maguk jók. Magukat szolgálni és imádni kell! – Hirtelen letérdelt, és a homlokát a padlóhoz verdeste Tess előtt, akinek egész teste elhidegült az iszonyattól. Annyiszor látta ezt az őrjöngő rajongást. De nem embereken!

– Ilyet ne tegyen többé! – Lehajolt Ranihoz, és fel akarta emelni. Az idegen asszony azonban súlyos és csontos volt, nem bírt vele.

– Hagyjon, kérem! – zihálta Rani fojtottan. – Még soha sem éreztem a megalázkodás ilyen gyönyörűségét! Sokkal nagyobb élvezet a szeretkezésnél! – Tovább verdeste homlokát a padlóhoz. Tess úgy érezte, mindjárt sikítani fog az egyenletes, tompa pufogástól.

– Mit csináljak? – fordult Mylittához tehetetlenül.

– Már idekértem Igort. Ezt alaposan elintézte!

Igor azonban nem egyedül jött. Nyomában ott tolongtak az idegen férfiak is bámész kutyaszemmel. Mind a négyen. Tess a lába előtt hajlongó Rani felé intett.

– Az elektronikus agy...

– Minden rendben van! – nyugtatta meg a férje. – Az adás képben és hangban zavartalanul folyik.

Mylitta felállt a forgószékről. Szemében ijedség villant.

– Ez azt jelenti, hogy...

– Igen. A Földön hatástalanították a fekete kilövőbázist. Számtalan űrhajó várt már bevetésre. Egy egész „honfoglaló" osztag!

– Hogy történt? – Tess csak súgva merte megkérdezni.

– Civilizált módon. Egyedül az eszközök semmisültek meg. Emberi életben nem esett kár. Előbb riasztották őket. A mieink hajtották végre az akciót. Ők nem gyilkolnak.

– Velük mi lesz? – kérdezte Mylitta a „fekete űrhajó" asztronautáira mutatva.

– Egyelőre munkát adunk nekik. Azután... majd meglátjuk.

Rani felugrott.

– Mi lesz a dolgom? – kérdezte mohón.

– Facsemetéket fognak ültetni. Mind az öten. A kijelölt helyekre – mosolygott rá Igor. – Arvam már kirakta őket a Logosz elé.

Az öt idegen türelmetlen tettvágytól égve egymás hegyén-hátán kitolongott az űrhajóból. Tess zavartan bámult Igorra.

– De hiszen...

– Persze. A facsemetéket szintén robotok ültetik. Pontosabban, jobban az embernél. Valójában ők sem egyebek. Tökéletlen, mert sebezhető automaták.

Hála a bioritmus-szabályzó bénító és egzaltáló hatásának! – gondolta Tess.

– El kell foglalnunk őket addig, míg átvizsgáljuk a gépüket, üzembiztos-e – folytatta Igor. – Eléggé ócska konstrukció.

– Értem! A munkaterápia mindig beválik a tevékenységi dühben szenvedő diliseknél! – vetette közbe Mylitta, de Igor ügyet sem vetett rá.

– A „fekete űrhajót" feltöltjük üzemanyaggal, és utasait visszaküldjük oda, ahonnan jöttek.

– Képzelem, micsoda fogadtatásban lesz részük! – mondta Tess, s már önmagára haragudott az értelmetlen szánalomért, amely elfogta megint.

– Bűnbakot csinálnak belőlük. Bizonyos, hogy kivégzik őket!

Igor szinte közönyös hangja felháborította Tesst. De Mylittára sem volt hatástalan. Ő azonban a maga módján vett elégtételt érte.

– Nem gondoltál arra, hogy letelepíthetnénk őket az Eridanuson? – kérdezte gyanús ártatlansággal.

– Eszem ágában sincs primitív selejtlényeket beengedni ide! – csattant fel Igor. – A tesztjeik félelmetesek! A génjeikben továbbörökítenék a mi Édenünkbe mindazokat a sötét, vészes indulatokat, amelyek tíz évezreden át pokollá tették az emberiség életét!

– Te megszelídítetted őket! – Tess tudta, Mylitta csak az ellentmondás kedvéért vitázik Igorral.

– Alkatilag nem változtathatok rajtuk. Ez csak szájkosár az ingereiken. Még nincsenek statisztikáink róla, meddig tart a csillapító hatás. Ezt te is tudod! – Mylitta elérte, amit akart. Igor bosszússá vált.

– Azt hiszed, a mi génjeinkben nem jegyződött fel a történelem minden disznósága?

– Rendben van! Nem hozol ki a sodromból! A legkevesebb, amit kívánhatunk, hogy az Eridanus jövendő telepeseiből ne hiányozzanak azok a konstruktív gátlások, amelyek a magunkfajta emberbe már beépültek!

– Értem. De mit gondolsz, ki választja a jelölteket? Te?

– Mylitta! – Tess mindenáron meg akarta akadályozni, hogy vitájuk veszekedéssé fajuljon. A kérdés eléggé kényes volt. A Földről sugárzott hírek máris aggasztó nyüzsgésről, versengésről, illegális akciókról, botrányos vesztegetési kísérletekről számoltak be az Eridanus körül. A tőke hatalmas rohamot indított előnyös pozíciókért. Az ügyeskedők minden kriminális eszközt felhasználtak a „húsosfazék" körüli jogokért. Bizottságok és ellenbizottságok alakultak. Valóságos sajtóháború indult, kiket miért kell és miért nem szabad a megtermékenyített, nyersanyagokban gazdag új bolygóra engedni. Mi legyen a sorrend? Az ifjúság teljesen magának követelte a „szűzföldet", s gyilkos verekedésekkel adta tanúbizonyságát annak, miféle rendet tudnának tartani rajta. – Nekünk sürgősebb dolgunk van most, mint a jövő kérdésein marakodni! Engedjük át Terrának az érvekkel való csatározást! Mi folytassuk a munkánkat!

Mylitta és Igor meglepetten pillantottak Tessre. Ilyen erélyes hangot nem használt soha azelőtt. Mylitta nevetve megcsóválta a Tejét.

– Nézd csak! Hol tartottad magadban a kis rabszolgahajcsárt eddig?

– Ne hülyéskedj! – mondta Tess félig bosszúsan, félig szégyenkezve. – Éppen eléggé nehezen elviselhető feszültség zárótüzében élünk valamennyien! Nem csoda, ha kibillenünk saját, megszokott ritmusunkból! – Visszaült a kísérleti pulthoz. Maga sem értette, miféle kíváncsi reflex indította el a kezét; az egyik képernyőn behangolta a „fekete űrhajó" holovíziós vetületét.

– Igor! – kiáltotta hirtelen.

Férje visszafordult. Már Mylitta is ott állt mögötte.

BŰVÉSZINASOK

A zöld törpenap rohamosan lefelé siklott a nyugati horizonton. A keleti ég alján bíborlila felhők gyúltak ki, és kezdték átszínezni a levegőt, homokot, sziklákat. E baljós, kettős fényben a sziklás homokba fúródott űrhajó körül vad csata dúlt a négy férfi között. Rani az egyik alvadtvér-színűvé izzó sziklának támaszkodva élvezte a veszett kanok viaskodását. Válla előregörbült. Hegyes végű ujjai vastag karmokként rángatóztak az izgalomtól. Szájából artikulálatlan biztatások szakadtak ki. A küzdelem egyenlőtlen volt. Hárman csépelték a negyediket, a fedélzeti mérnököt, a leggyengébb testalkatút közöttük. A két izomkolosszus és az ugyancsak hatalmas termetű navigátor nagy nyögésekkel, hörrenésekkel öklözték kétségbeesetten védekező negyedik társukat. Meztelen húson csattanó ütéseik nyomán vér serkent. A szerencsétlen mérnök szája ferdén rángott, szeme teljesen bedagadt.

– Megölik! – tört ki Tessből rémülten. – Csinálj valamit! Bénítsd le őket legalább! Gyorsan!

Igor átsietett az irányítófülkébe.

A fedélzeti mérnök kitépte magát kínzói kezéből, és rohanni kezdett az űrhajó felé. Rani szitkozódva nagy kődarabot hajított utána, de a leghátul csörtető navigátort találta tarkón vele. Estében a másik kettőt is magával rántotta. A fedélzeti mérnök egérutat nyert. Felkúszott az űrhajó létráján. Az ajtó a helyére siklott, elektronikus zárja becsukódott utána.

– Mit akar ez az őrült? – szűrte Arvam a fogai között. Akkor vették észre, hogy ő is mellettük áll. – Csak nem.:.

De azt akarta. Begyújtotta az indítórakétát. Rani és a három férfi széjjelfutottak, gurulva, csörtetve rohantak lefelé a dombon.

– Állítsátok meg! – kiáltotta Mylitta, és rázni kezdte Arvam karját. – Menj át Igorhoz, és mondd meg neki...

Az űrhajó tűzmadara hatalmas robbanással felemelkedett a piros lángok, égő páragomolyagok és lilán kavargó por örményéből.

Igor újra megjelent a laboratórium fülkéjében. Arcán verejték csillogott.

– Mikor felkel ez a bíborlila nap, valami... valami óriási korbácsoló energia legyőzi a bioáram-hangoló hatását. A rezgésszámok szintjét mélyen a zéró alá csavartam. Ettől odafent egy elefántból is kilobbant volna az életerő! Idegen áram impregnálja, hozzáférhetetlenné teszi őket, ami... Nem értem! – Hangja elrekedt.

– Az ajtót! Be kell zárnunk! Mindjárt ideérnek, és ránk támadnak! – mondta Tess egész testében remegve.

Nem kellett félniük. A négy ámokfutó a folyóba vetette magát. Csúf, üzekedő pávaordításuktól Tess két kézzel befogta a fülét.

– Nem bírom! – suttogta. Hányással küzdött.

– Bírnunk kell! – Igor erős szorítással vállon fogta.

– Igazad van. Bocsássatok meg. Mindig felkavar, ha nem értek valamit. Az események fölém nőttek. Legázolnak. Itt semmi nem kiszámítható! Mi lesz velük? És mi lesz velünk? Mitől vadultak meg ezek a szerencsétlenek, ha a bioáramhangoló sem hat rájuk? Akkor ez nem a harmadik fázis Cerberuson megfigyelt dühöngési tünete! Miért akarták agyonverni a fedélzeti mérnököt?

– Ők maguk sem tudják. Bizonyos vagyok benne! – Arvam a homlokát nyomkodta. – A bíborlila törpenap tette velük. Ti nem érzitek, hogy a forró napszél áthatol a pórusaitokon, beomlik az érzékeitekbe, ott kering az idegpályáitokon, elönti az agyatokat?

– Az én képzeletem kigyúl tőle! – Mylitta hátrarázta a sörényét. – Ezeknek a szegény nyomorultaknak csak ösztöneik vannak! A hatalmas tűzkorbács veszett farkassá változtatja őket. Négy lábra ereszkedve visszazuhannak saját ősállapotukba. De mi emberek maradunk! A természeti erők értelmes hullámlovasai! Megtanulunk együtt élni a két törpenap váltólázával is! Felhasználjuk termékenyítő áramukat! Nem vetjük alá magunkat neki!

– Egyelőre a veszett farkasokról van szó! – mondta Arvam ingerülten. – Szeretném tudni, mit csinálunk velük? Ha nem vetted volna észre, a fedélzeti mérnök a „fekete űrhajót" kilőtte a nihilbe! A társai itt maradtak. Ha tetszik nekünk, ha nem, táplálkozniuk kell! Fekhelyekre, fedélre van szükségük! Nem hinném, hogy szívesen megosztanád bármelyikkel a hálófülkédet!

Tess riadtan nézett Arvamra. Ez nem a szokásos, civódó hang volt. Bántani akarta Mylittát. Miért? Hirtelen megérezte önmagában is a zaklató ingerültséget. Nem szabad, hogy erőt vegyen rajtuk az „ametisztéj" egymást tépő keselyűdühe.

Mylitta összekulcsolta két kezét a tarkóján. Nyújtózott egyet.

– Sátrat állítunk fel nekik. Tartalék fekhelyeink, takaróink bőven vannak. Az élelmiszer-tartalékaink is elegendők hosszabb időre. – Hangjában buja, mély melódia zendült. – A szűzföld termővé válik nemsokára. Magunk vetünk, és magunk aratunk. – Leperegtek róla Arvam szavai. Szédült és részegült volt. Kitágult szeme keresztülnézett rajtuk.

Tesst szorongás fogta el.

– Mylitta!

Barátnője nem hallgatott rá. Kiment a laboratórium fülkéjéből. Arvam nem követte. Tess utána sietett. Az ajtóban érte utol.

– Ne nyisd ki az ajtót! – szólt rá riadtan, de Mylitta már lesietett a lépcsőn.

– Hová mégy? – kérdezte tőle.

– Ki a napszélbe! Érezni akarom a bőrömön!

Mylitta vihogott. Tess visszarettent tőle. Ilyen taszító, csaknem idiotikus hangot még sohasem hallott tőle. Tétovázott egy ideig, azután mégis utána ment a torlódó lila és ametisztárnyalatok vakító fényébe. Féltette valami szörnyű és kifejezhetetlen dologtól, ami benne is ott volt, de nem tudott nevet adni neki.  Mintha szénsavas, meleg vízbe merült volna alá, egész testét lúdbőr verte ki. Neki is nevetnie kellett. Saját, melléből előbukkanó hangjára sem ismert rá. Idegen volt. Egy ismeretlen nő vihogott ki a torkából fulladt berditaaljassággal.

A forró, selyemérintésű légáramlat telítve volt apró, csiklandozó szúrásokkal. Heves sürgetést érzett, hemperedjen meg a szikrázó talajon, amelyből fénylő, bíborlila növényszárak ágaskodtak elő, mint fiatal szőrzet egy pubertásos testből, Sűrű volt és vattás. Tesst annyira meglepte, hogy saját hevülete kialudt tőle, mint a vízbe hullt parázs.

– Mylitta! Igor! – kiáltotta ijedten.

Barátnője nem figyelt rá. Lassan, imbolygó léptekkel a folyó felé tartott, de Igor már ott állt mellette. Ő is a talajt nézte. Letérdelt. Próbált a földbe markolni, de az szívósan ellenállt. Egyetlen maroknyit sem tudott kitépni a sűrű, új gyökérzettel átszőtt talajból.

Tess szintén lekuporodott. Tenyerét végighúzta az összefonódó, szívós növényszőnyegen.

– Mi történt? Hogy történhetett? Hiszen még meg sem munkálták a szerves élet alapját?

Igor elővett köpenye zsebéből egy tokot, amelyben apró, hegyes műszer lapult. Azzal feszegette a földet.

– Nem megy! – Térdre hullva, kimerülten hátradőlt a lábára. – Nincs olyan normális növényi vagy mesterséges anyag, amely így viselkednék! Hiszen ez szívósabb az acélnál!

– Itt semmi sem normális! A mi mértékeink szerint! – Tess hangjában keserűség rezgeti. – Helyben fogjuk megvizsgálni ezt a... növényzetet. Ha ugyan az!

Hirtelen felpillantott. Mylitta már a folyóparton állt. Meztelenül.

– Érte megyek! Hiszen azok ott...

Mylitta belegázolt a vízbe a négy prüszkölő, magasba szökkenő, szorosan összefonódó, újra szétváló, rekedt fúriahangon üvöltöző idegen közé.

– Szólok Arvamnak! – Tess felugrott, és a Logosz felé rohant.

– Várj! – állította meg Igor éles hangja. – Már észrevették! Jobb, ha Arvam...

– Úgyis figyeli odabentről. Ismerem. Ráállította a holovíziót! Nem engedhetjük! Mylitta nincs eszénél!

– Nincs.

Tess térde elgyengült hirtelen.

– Igor! Az elektronikus agy!... Az egész Földön és a Cerberuson is látják, hallják, mi történik! – Lekuporodott, fejét a térdére hajtva zokogni kezdett. Furcsa módon csak Balinra, öreg professzorára gondolt most. A szégyen és fájdalom úgy marta belül, mintha savat ivott volna. Sok válságon átégett, tapasztalatok esszenciáját őrző, bölcs tanítójuk nyilván sejtette, tudta, mennyi váratlan kockázatot rejt egy ilyen „ugrás az ismeretlenbe". Az ő gyanakvását nem altatta el a vak lelkesedés!

Előbb hallotta meg a különös zizegést a szél suhogásán át, aztán érezte a meleg cseppeket a nyakán, vállán, karján, hátán. Felnézett. Nagy, kövér, lila felhőkből esett az eső. Egyre sűrűbben zuhogott, mintha tus alatt lett volna. Haja teljesen átázott. Szemét alig tudta nyitva tartani. Kapkodva lélegzett. A víz befolyt a szájába. Enyhén édes és csípős volt. Mintát kell gyűjtenie belőle!

Felállt. Tagjait még soha nem érezte ilyen ólomsúlyúnak. A forró, párává sűrűsödő vízgőz és az eső nehéz ametisztfüggönye eltakarta előle a folyót.

– Mylitta! – Hangja süketen, tompán visszahullt a zápor köréje zárult burájáról. Belekapaszkodott Igor karjába, akinek testét maga mellett érezte, de nem úgy, ahogy eddig; megtámaszkodva, elnyugodva benne.

Igor is mozdulatlanul állt a rá zuhogó esőben. Vizesen csurgó haja a homlokára csapzott. Vékony köpenye testére tapadt. Tess érezte, férje éppoly megfélemlített és tanácstalan, mint ő. A sokáig elfojtott, tudattalanjába gyömöszölt viszolygás teljes erővel felszínre tört benne.

– Nem kellett volna idejönnünk! – zihálta. Könnyei összefolytak az arcát csapkodó esővel. – Balin megmondta!

Igor nem felelt. Csak e pillanatban rémült meg igazán. Megnyugtatást, erélyes rendreutasítást, akár gorombaságot várt volna tőle. Azt, hogy szóljon. Rázza meg a vállát. Kiabáljon, oszlassa el benne a halálos magány rettegését. Az idegen természet ellenségesen rájuk törő kihívásának sokkját. Igor azonban hallgatott.

– Menjünk be! – mondta végül halkan, és húzni kezdte a Logosz lépcsője felé. De nem értek el odáig.

Az ibolyalila vízfalak közül kibontakozott egyszerre öt, vízpatakoktól csurgó, élő akt. Mintha egy vizionárius festő festette volna be őket a lila különféle pasztell– és mély árnyalataival. Oly váratlanul bukkantak fel a közelükben, hogy visszahőköltek tőlük. Hajuk hosszú, nedves pászmái eltakarták arcukat. Rani haja is hosszabbra csapzott ottlétük alatt. Dúlt, valószínűtlen figurák voltak. Egy lidércnyomás látomásai.

– A víz!... A víz! – kiáltotta valamelyikük a zúgó, zuhogó lármán át. Haját két kezével hátrasöpörte. Tess akkor ismerte fel Mylittát. Szívós, hosszú ujjaival megragadta Tess karját. Úgy szorította, hogy majdnem feljajdult tőle. Közel hajolva hozzá, az arcába tagolta: – Él a víz! Nem értitek?!

– Nem! – torka megfájdult, olyan hangerővel kiáltott ő is. Karját kirántotta Mylitta szorításából, és Igor után sietett. Nem törődött vele, Mylitta követi-e.

Az irányítófülke képernyője előtt Arvam ült, háttal nekik. Háta és feje feszült tartásából Tess érezte, miért nem fordul meg. Pedig hallotta, hogy betódultak. A tágas fülke megtelt nedves, édesen csípős illatú, forró párával.

Arvam az eső korbácsolta folyót nézte a holovízión. A folyó valóban élt. A tetején moszatszerű, nyálkás, lila pászmák kígyóztak. Ami azonban megdermesztette őket, a felszíni flóra közül kitorlódó, szüntelenül alakot változtató, üvegesen átlátszó óriási idomok voltak. Nem lehetett megállapítani, mihez hasonlítanak. Néha korallszerű redők gyűrődtek rajtuk, majd állagukból dülledt teleszkópszemként domborodó félkörök tolultak ki.

– Csípnek! Mint a csalánozók! – hallotta Tess a háta mögött Mylitta suttogását. – Nem lehet megfogni őket. Szétoszlanak, és távolabb kocsonyás plazmaként újra alakot öltenek. Rengeteg ilyen idom torlódik egymásra. Betöltenek minden teret a folyóban!

– Csak a folyóban? – Ezt Igor kérdezte olyan élesen és hangosan, mintha csupa nagyothalló között lett volna.

Arvam az óceánra hangolta a holovízió keresőcsápját. Az eső elállt odakint. A tenger azonban nem volt sima tükör többé. Barázdásan, nyugtalanul habzott, hullámzott, hatalmas, áttetsző formákat görgetve. Kocsonyás tömegük egymásra tolult, kihegyesedett, puhán szétterült, azután megint felduzzadt. Fizikai méreteik ellenére körvonalaik rögzíthetetlenek voltak. A látszólag homogénül összefolyó, egymásba mosódó idomokból azonban egyre inkább a mélytenger lényeinek teleszkópszemeihez hasonló, lilásan fénylő, óriási lencsék dudorodtak ki, száz és száz, ezer és ezer ibolyafénnyel világító szem.

Tess a szájára szorította a kezét, hogy fel ne sikoltson. Rémeket lát! Úgy tűnt előtte, a titáni teleszkópszemek minden távolságon, a Logosz teorit falán áthatoló, éles pillantással figyelnek. És kifejezésük nem üres. Félelmetesen intelligens. Nem emberi módon. Egészen másképp.

– A „Logosz" megzendült! – Mylitta hangját megint maró gúny fűtötte át. Mint mindig, mikor sarokba szorítottan megzavarodott. – De micsoda életet idézett fel ebből a „szűz földből" és „szűz vizekből"? Melyikünk számolt az idegen bolygó idegen anyagának potenciális létcsíráival, ha a mi eszközeink nem is mutatták ki őket, és emberi szándékoknak ellenszegülő saját törvényeivel ? Ez nem az ember édene, hanem az ember pokla, Igor! – hirtelen felkacagott. Görcsös, hisztériás kacagás volt, nem tudta abbahagyni.

Arvam felállt, odalépett hozzá. Tess megrémült dühös, undortól eltorzult arcától. Keze ellendült. Olyan erővel vágta pofon Mylittát, hogy az megtántorodott, és a földre zuhant. Arvam nem segítette fel. Visszament az irányítópulthoz, a képernyő elé, és újra leült. Háttal nekik. Nem nyúlt a tárcsákhoz. A forgószék támláján fekvő, összeszorított ökle ki-fehéredett. Egész teste megfeszült íjnak tűnt. Mylitta nem sírt. Némán fekve maradt a víztócsás szőnyegen. Arcán pirosan kirajzolódott Arvam mind az öt ujjának nyoma. Tess támogatta fel, és bevezette a tusolófülkébe. Leszárította lúdbőrös, didergő testét. Ráadta köpenyét. Mylitta nehéz szemhéja le-lecsukódott közben.

– Lefekszem – mondta laza szájjal. – Aludnom kell. Nem akarok tudni semmiről-.

Én sem – gondolta Tess, és az irányítófülke felé figyelt, nem hallatszik-e onnan valami váratlan mozgás vagy zaj. Attól tartott, az idegenek megtámadják Arvamot és talán Igort is ebben a veszett ametisztéjben. Mylitta miatt vagy egyszerűen azért, mert névtelen, vad indulatok lobognak bennük ismeretlen erők érzékeiket hevítő, értelmüket kábító hatása alatt. Persze jó volna feladni most az eszméletét a felelősséggel együtt. De nem lehet. Nem szabad.

Lefektette a hálókabinjukban Mylittát, aki még mindig didergett, és összefüggéstelen szavakat mormolt. Teste tüzelt, mintha nagy láza lett volna. Azután visszament a többiekhez.

A négy idegen a vizes szőnyegen feküdt lehunyt szemmel, álomtól elernyedt vonásokkal. Rani szétvetett végtagokkal halkan horkolt. Ők is kimenekültek az elviselhetetlen tények közül. Csak hárman maradtak ébren. Hárman virrasztottak, de sokáig nem tudtak szólni egymáshoz. Mit mondjanak? Emberi fogalmak hídja nem vezetett ahhoz, ami történt.

Tess végül nem bírta tovább. Felállt, és Arvam vállára tette a kezét.

– Mylitta beteg. Lázas. Nem tehet arról, amit tett... vagy nem tett. Azt sem tudom, részt vett-e valamiben, ami erőt vett rajta, és talán legyőzte. Nem szabad felelősségre vonni érte. Önkívületben volt. Mérget szívott be, mint valamennyien. Ő a legérzékenyebb és legszenvedélyesebb közülünk. Azért a legfertőzhetőbb is.

Arvam lerázta a válláról Tess kezét.

– Szajha! -szűrte a fogai között fulladtan, anélkül hogy megfordult volna.

– Nem az. Tudod. Az eszeddel próbálj rágondolni! Ne az indulataiddal! Egy delíriumban cselekvő emberre se haragudhatnál azért, amit önkívületében elkövet. Mi nem engedhetünk a légkörből és mérgező színekből ránk törő tébolynak. Segíts rajta! Segítsünk egymásnak úrrá lenni az eseményeken!

– Visszamegyünk a Cerberusra! – mondta Arvam színtelenül. – Begyűjtjük a robotokat, és ha felkel a zöld törpenap, elindulunk!

-Nem!

Mindketten Igorra néztek. Arca mániákus, csaknem gyűlölködő volt.

– Itt maradunk! Nem futamodunk meg az első nehézségektől. A tünetek ismeretében védekezhetünk a hatásuk ellen!

– Még a tüneteket sem ismerjük valójában! – vágott vissza Arvam indulatosan. – Egyre kevesebbet tudunk erről az átkozott embercsapdáról! Egy bizonyos! Az emberi természetre nagyobb veszélyeket rejt, mint a húsevő növények a rovarok számára!

Balint idézi! – villant át Tess agyán.

– Az Eridanus nem „embercsapda", mi pedig nem rovarok, hanem értelmes kutatók vagyunk! S ez maradásra kötelez bennünket. Többek között azért, mert megindítottunk egy folyamatot az idegen bolygón. Élet keletkezett rajta. Lehet, hogy nem emberi, hanem valami másfajta létfolyamat, de akármi is, fel kell derítenünk a természetét! Azért küldtek ide bennünket! Csak egy ostoba kölyök rohan ki az égő házból, amelyet szándékosan vagy véletlenül ő maga gyújtott fel!

– Szóval nem rohan ki az égő házból, hanem benne ég? – Arvam szembefordult Igorral.

– Rossz hasonlatot használtam! – ismerte be Igor nagy önuralommal. – Az életünk nem került veszélybe egyelőre. Az Eridanus zöld periódusa szelíd és barátságos. A bíborlila törpenap sugárzását szigetelnünk kell!

– Mylittából a mocskos, éhes szukát hozta elő ez a sugárzás! Belőled az eszelős megszállottat! Nem érzed minden idegszáladdal, hogy menekülnünk kell innen, amíg nem késő?

– Nem!

– A vizekben teleszkópszerű, kocsonyás testű óriáshüllők nyüzsögnek! Holnapra talán kikúsznak a szárazföldre, és nekünk támadnak!

– Meg kell vizsgálnunk a hihetetlen felburjánzás, flóra és fauna, a növények és állatok minden sajátosságát! A föllelhető nyersanyagokat! A bolygó eredetét, korát, mindent, amit felderíthetünk róla! Mert itt van! Behatolt Naprendszerünkbe. Földközelbe került. És a mi Logoszunk jelentette a provokáló oltást, amely a benne lappangó láthatatlan, ismeretlen létcsírákat kibontakozásra késztette. Nem mi vagyunk a tudomány első pionírjai, akiket merész, de szükséges vállalkozások veszélybe sodortak!

– És ha egyre bizonyosabban értelmetlen, amit csinálunk? Ha a testi pusztulásnál nagyobb ártalmak leselkednek ránk itt?

– Például miféle nagyobb ártalmak? – Igor falfehér volt.

– Például az, hogy elveszítjük józan ítélőképességünket! És eszünket! Morális ellenállásunk, konstruktív, erkölcsi gátrendszerünk máris összeomlott! Legalábbis Mylittából erkölcsi hullát csinált a te Édened! Minden kiveszett belőle, ami érték volt benne. Az embersége is. Undorító kéjállattá változott! Ki biztosít róla, hogy mi nem esünk az eridanusi lila bélpoklosság áldozatául? Melyikünk vállal felelősséget saját indulatai, szenvedélyei megfékezéséért ? Lehet, hogy a következő perc arra kényszerít bennünket, hogy megegyük egymást! Tudom, miről beszélek! És most nem megyek vissza a hálófülkénkbe, ahol Mylitta alszik! Érted, mit jelent ez?

Igor nem felelt. Nehezen lélegzett. Tess lépett oda Arvamhoz.

– Majd én alszom vele – mondta halkan. Torkát részvét szorította össze. Teste elhidegült a kifejezhetetlen baljós elő-érzettől. – Igor átveszi tőled az ügyeletet. Értem, miről beszélsz.

Arvam arca eltorzult. Fejét leszegte. Öklével verni kezdte a homlokát.

– Nem bírom! Tess! Nem bírom! Valami megszakadt az agyamban! Ilyen lehet az élveboncolás! Marakodni, verekedni, öklözni, szúrni, tépni, gyilkolni tudnék! A te hangod, gyöngédséged felrobbant akna bennem! Hirtelen felállt, és magához rántotta Tesst. Olyan szorosan ölelte, hogy annak elállt a lélegzete tőle. Érezte a férfi megfeszült izmú, csontos, tüzelő testét, és megrémült saját érzéki visszhangjától. A vágy szúró áramütésétől remegni kezdett. Nyakát perzselte a férfi lélegzete. – Ő miért nem olyan, mint te? Neki miért kellett azzal a varacskos sertéssel a vízben... Láttam! Mindent láttam! – Arvam melléből nehéz csuklás tört fel.

– Jól van! Minden rendben van! – Tess azt kívánta, sohase érjen véget ez a csontroppantóan fájdalmas, őrült ölelés. A sóvárgás és részvét ilyen felfokozott mértékét sohasem ismerte. – Beveszel egy neuronkapszulát, és megnyugszol tőle. – Keze beletúrt a férfi hajába, becézte, simogatta, nem törődött vele, Igor látja-e. – Ha felkel a zöld törpenap, józanabbak leszünk. Másképp látunk mindent. Egymást is és önmagunkat is. Addig összeköttetésbe lépünk a Föld és Cerberus vezetőivel, Tudományos Tanácsával. – Maga sem értette, kinek szól vad egzaltációja; egy beteg kisfiút vagy szeretőjét nyugtatja-e. Nyaka átnedvesedett. Sohasem hitte volna, hogy Arvamnak is vannak „Melissa-nedvei". Arvam sírt. – Engedélyt kérünk a visszatérésre. Ők már tudják az elektronikus agy adataiból, hogy a feladat meghaladja erőnket. Látták. Hallottak mindent.

Arvam elengedte, és anélkül hogy rájuk nézett volna, kibotorkált az irányítófülkéből.

Tess riadt bűntudattal Igorra nézett, mit vett észre, mit érzett meg Arvam felé áradó sóvárgásából. Semmit. Saját csökönyös rögeszméje buraként zárta körül. Nem hallott, nem látott tőle.

– Menj utána! – vetette oda Tessnek. – Hátha bemegy Mylittához! Nincs szükségünk újabb bonyodalmakra!

Igor sohasem adja fel, amit elhatározott – gondolta Tess. Először érzett halvány megvetést és taszítást a férje iránt. Ezt a vákuumot Arvam tüzelő, hozzá tapadó teste okozta benne. És még csak bűntudata sem volt miatta. Arvam után sietett, rettegve, hogy valóban Mylittánál találja, és zaklató vággyal, hátha ébren fekszik az ágyán, és...

Arvam az ő hálófülkéjükben volt. Az ajtót sem csukta be maga után. Arcra fordulva, mélyen aludt. Tehát bevette az altatót. Csalódást, de megkönnyebbülést is érzett. Szívdobogása lassan csillapult. Érzékeinek láza hűlni kezdett, s ahogy visszanyerte benső egyensúlyát, úgy tört rá a szorongás. Miben reménykedett? Mit tett volna barátnője, Mylitta férjével, Igor legjobb barátjával, gyerekkori pajtásával, ha ébren találja, s az ő ölében, az ő karjai között keres vigasztalást, gyógyírt féltékeny sebzettségére? Ellenáll neki? Nem. És mi lett volna utána?

Lenézett Arvam testére. Már nem kívánta. Most nem kívánta. Olyannak látta, mint régen. De nem áltatta magát. Ez az altató és saját semleges állapota is csak haladék. Valamit elodáz, ami megoldatlan maradt. Az időnyerés nem segít azon, ami végképp megromlott, összekuszálódott Mylitta és Arvam között. Egy gyötrő probléma elől a hibernáció öntudatlanságába menekülő embert ugyanaz a heves fájdalom taglózza le száz vagy ezer év múlva, ha eszméletre térítik. És ő ijesztő gyengesége, amit sohasem feltételezett önmagáról, s amellyel e pillanatban nem érezte magát azonosnak? Mi lesz, ha rátör újra?

Tudatára megint visszatelepedett a súlyos teher: mitévők egyenek? Igor maradni akar. Ismerte konokságát, amelyhez most valami beteges többlet vegyült. Egyfajta raszter. Ez a fedőréteg eltakarta előle a valós veszélyeket, akadályokat, Nem kívánta tudomásul venni őket. Az egyedül helyes, sőt kötelező elfogulatlanságot ködösítette el benne, amely hivatása feltétele volt. Az „ametisztéj" kiölte tudományos lelkiismeretét. Természetellenes indulatot korbácsolt fel idegeiben. Természetelleneset? Az emberi természet ellen valót! Az új bolygón ez a természetes. Melyikük maradt érintetlen e szörnyű, megalázó hatástól? Itt nincs számukra élhető élet. Menekülni kell innen! Igaza van Arvamnak! Olyan fáradt volt, hogy alig tudta emelni a lábát, mégis bement Mylittához. Sajnálta, bár ő is iszonyodott tőle. Milyen jogon? Mert véghezvitt valamit, amire egy önmagánál nagyobb erő kényszerítette? Ha szenvedélyes természete olyan hitvány partnerhez hajszolta, aki éppen a közelében volt, csak azt bizonyítja, nem személy, hanem egy kéjtárgy gyújtotta fel; saját érzékei és képzelete áldozatává lett. Valójában őt sem izgatta soha azelőtt Arvam közelsége. Nem kellett neki. Az előbb mégis a legmarcangolóbb éhségnél mohóbb vágyat érzett iránta, mikor megölelte. Önmagától miért nem iszonyodott? Talán mert kimerült. Az életerő parazsa sem izzik benne. Csak a szánalomé. Nem. Nem borzad Mylittától. Szegény barátnője beteg. Nem hagyhatja egyedül.

Mylitta arca pirosan égett, és nedves volt a könnyektől. Pulzusa nemcsak a csuklóján vert sebesen. A nyakán kirajzolódó ütőér is láthatóan lüktetett. Még mindig önkívületben volt.

– Nem! – suttogta hánykolódva. Fejét ide-oda forgatta a párnán. – Nem igaz! Nem akarom! De! De igen! Csíp és fáj! Kell! Kell nekem! Mindennél jobban!... Jaaj! Nee! Fáj! Fáj! És édes!... Olyan rettenetesen undorító! Gyűlölöm, hogy muszáj!

Tess az egész fiola csillapítópermetet ráfújta, míg valamennyire megnyugodott. Vonásai kisimultak. Két öklét a feje mellé emelte a párnára. Csak lehunyt szeme rebbent néha, mintha hirtelen fény vetült volna rá. Borzas, sötét haja keretében arca tiszta és gyermekes volt. Meghatóan szelíd. Ártatlan.

Tess leült a másik heverőre, hogy megpihenjen egy kicsit. Mylitta nyugodtan alszik. Mindjárt visszamegy Igorhoz az irányítófülkébe. Azóta bizonyosan beszélt Balinnal. Öreg professzoruk meggyőzte róla, hogy ezután csak távirányítású robotokkal végeztessék a vizsgálatokat és a további munkát. Azoknak nincsenek erogén zónáik.

Hogy került Balin a Logosz irányítófülkéjébe? Ott ül Igor mellett a vezérlőpultnál, és megint azzal a biológiai komputerrel pepecsel, amelytől sohasem lehetett elrángatni, mert esküszik rá, hogy hamarosan létrehozza benne a DNS-láncot. Akkor a robotok érezni is fognak, mint az emberek.

Rossz az egész! Persze hogy álmodja Balint Igor mellett! Elaludt. És nem tudja kitépni magát nehéz álmából. Pedig Igor várja őt, hogy intézkedni tudjanak, mire Mylitta és Arvam újra lábra állnak. Miről kell intézkedniük? Valami sürgős, veszélyes, halaszthatatlan dologról, ami... Elfelejtette! Ez pedig nagy baj! Elfelejtette, mert el akarta süllyeszteni tudata mélyére, mint egy Styx bombát. Nem szabad! A bomba robbanni készül!

Nagy nyögéssel felszínre küzdötte magát a fullasztó álom-iszapból. A fülkében rózsás-zöldes fény derengett. A felső ablaknyíláson át betűzött két vastag sugárpenge. Végre! A zöld törpenap! Lesiklott a heverőről, és végigsietett a rövid folyosón.

Az irányítófülke nyitott ajtajában megtorpant. Figyelmét először a fehéren, üresen sercegő képernyők vonták magukra. Csak azután vette észre a szőnyegen fekvő „kéthátú állatot". Honnan vette ezt a hasonlatot? Egy évszázadokkal ez-előtt élt író könyvében olvasta. Semmi megrendülést nem érzett. Teljesen üres volt belül. Mintha érzéstelenítették volna. Mi köze ehhez az űrhajóhoz? Önmagához sincs köze.

A fülke már smaragdzöld ragyogásban fürdött. A kéthátú állat csomója megbomlott. Igor szédülten, előrehullt hajjal feltápászkodott. Megrágta a fejét. Haját ujjaival hátrafésülte. Arca mérhetetlenül csodálkozó,szeme rebbenő és rémült volt.

– Mi történt? – suttogta száraz torokkal. Ajka dagadt és véres volt.

Rani a lábához kúszott, átölelte a térdét, majd fejét a lábfejére hajtotta. Igor iszonyodva elrúgta magától.

Tess nekidőlt az ajtókeretnek. Meg kellett támaszkodnia. Az idegen férfiak a falnál ültek felhúzott térddel. Üres, réveteg mosollyal bámultak fel rá.

– Köszönöm! – dadogta Rani. – Üss! Még! Még! Rúgj belém! Ha jólesik neked! Ölj meg! Köszönöm!

Az egyik idegen fel vihogott, csupa i betűvel, mint egy idióta.

Ötödik fázis – gördült Tess agyába gépiesen.

– Tess!

Igor feléje nyúlt, de ő elhárította a kezét.

– Tess! Tudnod kell, hogy...

Csak abbahagyná a magyarázkodást! Megértené, hogy minden szó kibillentheti ebből a törékeny egyensúlyból, a mérhetetlen ürességből, amely az egyetlen menedéke most. Ahogy anyjáé volt halála előtt. „Ha tudnád, milyen hajszálvékony fényszálon lebegek előre-hátra, előre-hátra... Ha a fényfonál elszakad, visszaszív magába a forrás" – mondta. Az utolsó szavai voltak.

– Miért nincs adás a képernyőkön? – Ki kérdezte ezt? Ő? Minek? Ez a furcsa, pléhcsengésü hang nem lehet az, övé.

– Megszakadt a kapcsolatunk a Cerberussal és a Földdel. Az elektronikus agy sem működik. Semmi hibát nem találok a készülékeinkben. Hiába próbáltam helyreállítani valamiféle kontaktust!... Tess! Könyörgök!

Tess megfordult, és kiment a fülkéből. Úgy érezte, megfullad levegő nélkül.

A szabadba vezető ajtó félresiklott előtte. Az ezerárnyalatú, zöld fényözön elvakította. Érezte, hogy Igor követi. Először hallotta meg férje kiáltását, s csak azután bontakozott ki káprázó szeme előtt az ijesztően megváltozott külső táj.

Egyetlen „ametisztéj" alatt a szívós, sűrű növényszőnyegből buja őserdő burjánzott fel. De micsoda lázálomból kitört formák voltak ezek a zölden és lilán egymásba csavarodó, vastag, mégis üvegesen áttetsző alakzatok! Semmiféle ismert virághoz vagy növényhez nem hasonlítottak.

Tess a szájára szorította a tenyerét. Az egyik óriási, lapos, szivárványos felületből vékony, hosszú, féregszerű nyúlványok lengtek elő, a végükön kapaszkodó ujjakhoz hasonló elágazásokkal. Visszahúzódtak, megint felnyújtóztak. És szüntelenül mozogtak, lüktettek, újabb és újabb ábrákká szövődtek, megsokszorozódtak, hasadó sejtekként szaporodtak!

A bokáját megérintette valami. Lenézett. Sikoltva hátraugrott. Nekiütközött Igornak. Majdnem ledöntötte a lábáról. A burjánzó növényi – vagy állati? – formák csápjai, indái, tapogatói, karmai, laposan terjengő, fodros, színes transzparensei már felkúsztak a Logosz lépcsőin, egészen a bejáratig.

Az ajtó becsukódott. Ott álltak egymás mellett dermedten, mozdulatra, szóra képtelenül. Minden személyes ügyük eltörpült hirtelen e fenyegetéssel szemben.

– Szólok Arvamnak! – Tess alig tudott hangot kipréselni a torkából. – Elindulunk! Haza!... Haza!

Arvam szembejött vele a folyosón. Haja zilált, arca duzzadt volt még az alvástól.

– Be kell gyújtanod az indítórakétát! – dadogta Tess. -Azonnal!

– Utasítást küldtek a Földről? – Arvam kábultan megrázta a fejét.

– Nincs összeköttetésünk a Földdel! Sem a Cerberussal! Megszakadt! És odakint!... Jaj, Arvam!

– Mi van odakint?

– Valami burjánzás indult meg. – Igor tétován kereste a szavakat. – Ehhez hasonló szaporodást csak a szövődményes influenza esetében figyeltek meg évszázadok előtt, bizonyos coccustörzsek virágzásakor, mikor a genetikai örökséget hordozó RNS– vagy DNS-spirálokra ható, akkor még ismeretlen tényezők különleges változatokat hoztak létre. Erősebb, élelmesebb, teljesen eltérő fajtákat.

– Miről beszélsz?

– Az általunk elindított szerves élet folyamatáról. A mikroorganizmusok, amelyekkel megtermékenyítettük a talajt és a vizeket, valamiféle érthetetlen mutáció következtében egészen másfajta lények szaporodását lendítették mozgásba. Bonyolult szervezetek alakultak ki. Biológiai idejük ijesztő mértékben különbözik az emberétől. Robbanásszerű, mintha az Eridanuson a másodperc töredéke jelentené a földi magzat kilenc hónapját vagy a növényi és állati fejlődés tartamát. Abból, amit láttam, bizonyos, hogy itt a törzsfejlődés sokmilliószorosan gyorsabb az emberi létformában végbemenő evolúciónál!

– Látnom kell! – Arvam félretolta Igort.

Tess eléje állt.

– Ne! Kérlek! Az ajtót zárva kell tartanunk! Ezek az óriási, minden fémnél és kőnél szívósabb, szapora képződmények gigászi vírusfélék már rákúsztak az űrhajóra! Csápjaik befonták a lépcsőt! Nem engedhetjük, hogy behatoljanak a Logosz belsejébe is!

Arvam megfordult, és az irányítófülke felé sietett. Tess és Igor követték.

Arvam a tárcsák elé ült, és hangolni kezdte a képernyőt.

– Hiába próbálkozol! – tört ki Igor türelmetlenül. – Nem a mi készülékeinkben van a hiba! Az általunk generált energiánál hatalmasabb áram rezgései elszigetelnek bennünket saját központjainktól, és... – a szó a torkán akadt. Valamennyi képernyőn körvonalak, színek rajzolódtak ki, majd hirtelen élesen, plasztikusan megjelent a smaragdzöld tenger holovíziós képe. A víz felszíne most habzott, hullámzott, örvénylett az óriási, áttetsző hüllőtestektől. Domború teleszkópszemükből egymást keresztező sugarak pásztázták a szüntelen mozgásban levő partot, a dombok torlódva növekvő vegetációját, ha ugyan növények voltak a nyújtózó, terjengő formák, amelyek lecsordultak az óceánig, fölfelé növekedtek, dobhártyarepesztő sípolással áttetsző, zöld spirálkacsok lasszóit vetették az égőzöld felhőpászmák felé.

– A fák! Nézzétek! – Tess érezte, hogy a mellére szorított tenyere alatt szíve milyen gyorsan, egyenetlenül dobol. Egy dobbanás, egy kihagyás. Tachikardia. Mindjárt rosszul lesz. Nem lehet. Tartania kell magát. Nem szabad ájulással tetéznie az amúgy is elviselhetetlen dolgokat!

Azután már nem gondolt a szívverésére.

A szinte robbanva növekedő, csavarodó fák, amelyek apró facsemeték voltak néhány nap előtt, púpos, redves titánokként emelkedtek ki a többi képződmény közül. Ágak nem nyíltak széjjel rajtuk, de sötétzölden áttetsző felületükről dudorok tolultak elő. S a dudorok világoszölden csillámló állagában sötétebb ábrák jelentek meg. Tesst hatalmas, összetett rovarszemekre emlékeztették. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy ezek a szemek néznek és látnak!

A dudorok azután surrogó, villogó mozgással elszakadtak a felülettől, mint az oszló sejtek, és felröppentek. Egyre több rajzott, csapongott belőlük a levegőben sokfazettájú, zölden világító zafírokként. A mozgó, élő talajból és a szárnyaló, zöld kristályszemekből is fények nyilai szúrtak ki, s mint a pengék, összecsaptak a reflektorszemek kaszáló sugaraival.

Mintha fényjeleket váltanának. Őrület, hogy azt képzelem, kommunikálnak egymással! – Tess feje szinte megfájdult ezektől a tolakodó, képtelen gondolatoktól, de hiába védekezett ellenük. Erőszakkal az agyába nyomultak.

– Nem tudom! Nem engedik! – kiáltott fel Arvam.

– Mit nem tudsz? – Igor áthajolt Arvam vállán.

– Beállítani az űrhajó körüli tájrészletet. A többi kontaktust is blokkolták! Csak az jelenik meg a képernyőn, amit meg akarnak mutatni nekünk! De miért?

– Kikről beszélsz? – Tess csak súgva merte megkérdezni ezt.

– Róluk! – Arvam megfordult. Arca halálsápadt volt, szeme zavaros. – A teleszkópszemek sugarai áthatolnak a Logosz teorit falán! Körültapogatnak bennünket! Nem érzitek?

– Nem! – Igor megrázta Arvam vállát. – Térj eszedre! Ezek valamiféle tengeri óriáshüllők! A mi óceánjaink mélyén is élnek hasonló lények!

– Tévedsz! Még mindig nem érted, miről van szó? Nem akarod észrevenni! A Föld mélytengerének lényei létformájuk sötétségében teleszkópszemükkel csalják magukhoz a zsákmányukat és a párjukat! Primitívek. Ezek a gigantikus hüllők a törpenapok teljes ragyogásában használják teleszkópszemüket, amelyekből fénytapogatók hatolnak el megfigyeléseik tárgyaihoz! Eridanus transzparens hüllői értelmesek! Másképp, mint az ember, de ijesztő módon zseniálisak! Keresztüllátnak rajtunk. Azt teszik velünk és technikai eszközeinkkel, amit akarnak! A bábjaik vagyunk! Mindent tudnak rólunk!

– Te megzavarodtál! – hebegte Tess, de tudta, Arvam agyában éppolyan betolakodó képzetek lármáznak, mint az övében. Gondolatok, amelyek nem az ő gondolatai!

– Nem zavarodtam meg! Bizonyos vagyok benne! Elolvassák a génjeinkben rejlő információkat! – Fókusz nélküli pillantással, befelé figyelve beszélt, mintha hallgatózott vagy lidércnyomás képei kínozták volna.

Megőrült, akárcsak én! – szúrt Tess gyomorszájába a rémület. Hiszen minden idegszálammal érzem, hogy igazat mond. Erőszakos áramkötegek süvítenek át meg át rajtam, kényszerítenek valamire, aminek nem tudom a nevét. Emberi szó nem foghatja hálójába. Idegen! Embertelenül idegen!

– Begyújtom az indítórakétát! – mondta Igor, és a vezérlőpulton lefeszítette a kapcsolókarokat.

A teorit ablakokon legördültek a védőredőnyök. Az irányítófülkét egyenletes, mesterséges fény öntötte el. Csak a komputerek lüktettek egyre élesebb színekkel.

A Logosz teste megremegett.

Tesst még sohasem öntötte el ilyen megkönnyebbült örömmel, hogy lába alatt megéledt az űrhajó. Körülnézett. Az idegenek a fal mellett kuporogtak a földön.

– Csatolják be magukat! – mutatott a karosszékekre.

Mylitta! Még mindig alszik! Lehet, hogy túl erős volt a nyugtatópermet! A heverőhöz kell szíjaznia! Besietett a hálófülkébe. Üres volt. Hová lett a barátnője? Álomittasan áttámolygott a másik hálófülkébe? Ott sem találta meg.

– Mylitta!

Hirtelen eszébe jutott a tusoló. Megnyomta a nyitógombot, mert közeledésére az elektronikus zár nem nyílt ki magától. Belülről volt bezárva.

– Mylitta! Nyisd ki! – Dörömbölni kezdett az ajtón. Hajszolt idegállapotában nem ötlött fel benne, hogy minden fülkében van egy másik dekódtárcsa is rosszullét vagy vészhelyzet esetére. Egyszerűen kitörlődött az agyából. Azért fogta el rémület, mert Mylitta sohasem zárkózott be azelőtt.

A sistergő, fokozódó lármában visszarohant az irányítófülkébe.

– Igor! Arvam! Mylitta magára zárta a tusolót! Valami nagy baj történt vele! Nem felel!

Arvam idegesen remegő ujjakkal kibontakozott a szíjakból.

– Miért nem nyitottad ki az ajtót az elektronikus dekódtárcsaval? – kérdezte előtte futva a folyosón.

Mielőtt Tess válaszolhatott volna, megtörtént a robbanás. Az űrhajó nagyot zökkent. A talaj rengett, rángatózott alattuk. Mindketten előreestek. Tess feje a falnak vágódott. Elvesztette az eszméletét.

Első érzése a hűs, védett biztonság volt. Milyen csend van. Persze. A Cerberuson soha sincs lárma. Békés életük hangszigetelt falak, ütközésektől mentes, légkondicionált mikroklímában, meghatározott rend szerint folyik. Jó, hogy megérkeztek. Honnan? Nem tudott emlékezni rá. Agyában zavaros álomképek töredékei merültek fel. Azután éles fájdalom nyilallt a tarkójába. Felnyögött. A fejéhez akart kapni, de valaki szelíden lefogta a kezét. Homlokán hűs permetet érzett. Tudata újra visszasiklott kellemes képzetei közé. Dörömbölő, ijesztő tényekre csukott rá egy elektronikus zárat. Pedig a nevét kiáltották. Be akartak törni hozzá. Kik akartak betörni hozzá? Micsoda borzalmak tolongtak tudatküszöbén? Mert elviselhetetlen dolgok feszegették emlékezete határát, de ő nem akar tudni róluk. Már nem fáj a tarkója. Elájult. Közben megérkeztek a Cerberusra. Mindegy, hogy honnan. Mellékes. Otthon vannak. Ő kimaradt mindabból, ami közben történt. Nemsokára megpillantja a teorit falakon át az örvénylő párákba burkolt kék csillagot, Terrát. Anyabolygójukat. Ha már ki tudja nyitni a szemét, Igor mögötte fekszik, a hátához; simulva. Érzi. Minden este így alszanak el, és így ébrednek. Akkor is, ha éjszaka zaklatott álmok kínozzák. Igor szelíden megrázza a vállát: „Fordulj meg! A szíveden fekszel!" igen. Attól volt lidércnyomása. Rettenetes álmok törtek rá. Csillagtávolban, halálos idegenség zárta körül. Jéggé dermedt tőle. Mintha testének nedvei megmérgeződtek volna. A vére is. Ő sohasem akart elmenni a Cerberusról.

Észre sem vette, hogy egy idő óta szembenéz Igorral. Férje a heverő szélén ült. Állán szőkés borosta ütközött ki. Halántékáról verejtékcseppek futottak le. Szürke arca horpadásaiban árnyékok terpeszkedtek. Beteg? Vagy csak álmodja őt is, mint...

– Megérkeztünk? – suttogta oly halkan, hogy nem hallotta a saját hangját. Tarkója megint sajogni kezdett. Mitől gyengült el ennyire? Igor némán megrázta a fejét.

– Hol vagyunk?

– Az Eridanuson.

Hirtelen felült. A fülke forogni kezdett körülötte. Feje visszaesett a párnára. A védőburok elpattant az események és közötte. Mindenre emlékezett egészen addig, míg Arvammal együtt az indítórakéta robbanásától a földre zuhantak. Hányinger fojtogatta.

– Ne beszélj! – mondta Igor. – Agyrázkódást kaptál.

Fakó a hangja. Milyen is? Igen. Reménytelen.

– Tudnom kell! – követelte behunyt szemmel. Csak megállna már ez a forgás! Szétpattan a feje.

– Mylitta jobban van. – Igor gyorsan, elhárítón beszélt. Valamit el akart torlaszolni előle. Rejtőzik.

– Mit csinált?

-Ki?

– Mylitta! Ki más? – Milyen nehezére esik a beszéd! Miért tesz úgy, mintha nem értené?

– Felvágta az ereit a tusolóban. Idejében találtunk rá. A vérét pótoltuk. A sebeit összeforrasztottuk. De az idegei miatt aludnia kell.

Mylitta felvágta az ereit! Mint egy évszázadok előtti füzetes regény hősnője. Giccs. Nem lehet igaz. Kezdetleges, ostoba rövidzárlat. A Cerberus űrállomás, a proturberanciakondenzátor, az ózonoszcillátor, az elektronikus agy, a mikroelektronika, a legtökéletesebb kémiai stimulusok és gyógyszerek korszakában!

– Arvam?

– Mellette van. Nem történt komoly baja.

Tehát nem ez az, amiről hallgatni akar. Pedig ijesztő. Szinte foghatóan érzi. Mintha pszichikai radarral tapogatna körül benne valami lesújtó, szörnyű tartalmat. Minden más hírt ráöntött, kilövellt magából, mint zsákállat a belső szerveit, mikor üldözik. Időt akar nyerni. Mire?

– Ki ül a vezérlőpultnál?

– Senki.

– Nem működött az indítórakéta? – Lehetetlen, hiszen hallották a robbanást. A falnak esett, agyrázkódást kapott, elájult tőle!

– Működött. A tartalékindítókat is bekapcsoltuk. Lézermarkolókkal is próbálkoztunk. De a Styx emelő sem tudta elszakítani a Logoszt a talajtól.

– Miért? – Hát ez volt az.

– Majd látni fogod. Ha meggyógyulsz. Most pihenj.

– Minek gyógyuljak meg? – Nem Igortól kérdezte, csak úgy általában. Arcát hálásan a csillapítópermet felé fordította. – Még! – súgta. Szemét összeszorította. Menekülni akart. Az eszméletlenségbe.

EGÉRFOGÓ

Mégis fel kellett ébrednie végül, hogy szembenézzen a tényekkel.

Gyengén, szédelegve, első útja az irányítófülkébe vezetett.

A képernyőkön egyetlen holovíziós kép ragyogott plasztikusan. Saját űrhajójuk külső látványa. A Logoszt vastag, zöldeslila, áttetsző indák fonták körül; acélkapcsokként tartották. Széles, lapos lebenyek hullámzottak fölötte, mintha egyenletesen integettek volna. A dobhártyarepesztő, sípoló hangok, amelyeket a levegőben csapongó „rovarszemek" bocsátottak ki, annyira idegtépők voltak, hogy Tess az auditorhoz ment, hogy elnémítsa a hangját. Az auditort azonban már elzárta valaki. Nem őt kínozta meg először az emberi fülnek elviselhetetlen, szúró füttyögetés. Az erős, éles hang mégis tovább szólt, átszüremlett az űrhajó hangszigetelésén, mint szitán a levegő. Ugyanúgy, ahogy a testébe hatoltak, idegeibe süvítettek idegen, erőszakos érzésáramok. Agyába is különös tartalmak ömlöttek; gondolatokká akartak lenni. Ő védekezett ellenük, félt tőlük. E lézernél, Styx-áramoknál erősebb, áthatóbb sugárzások láthatatlan energiatűkre szúrták valamennyiüket. Nemcsak a Logosz belsejét tapogatták végig a legkisebb elemi részekig, hanem a szervezetüket is. Ahogy Arvam megszövegezte.

Tess még sohasem érezte ennyire védtelennek, kiszolgáltatottnak magát. Egy olyanfajta meztelenség gyötörte, mintha a bőrét is lehámozták volna róla minden oldalról rátűző reflektorfényben. Hirtelen megértette, s e felismeréstől vágtázni kezdett a szíve: így éreznék magukat Igor kísérleti állatai, ha öntudatuk volna! Ez a gondolat akart formát ölteni az agyában. Ez ellen védekezett, most már hiába. Nem feltételezés volt. Egy tény megállapítása.

Megtántorodott. Szédelegve kapkodott támasz után. Egy kar fogta át a vállát. Hátrafordult. Mylitta állt mögötte.

– Minek jöttél ide? – kérdezte barátnője szinte ellenségesen. – Mi elkerüljük ezt a fülkét, mint a lepratelepet. A vackainkon kuporgunk, és hátat fordítunk az életünknek. Úgy sem a mienk már. Azt tesznek velünk, amit akarnak.

Ő is érzi az idegeiben, hallja az agyában – állapította meg Tess, támolyogva a rosszulléttől. Kivonta magát Mylitta karjából, de az hirtelen, viharos erővel magához ölelte. Mellében sírás zihált.

– Miért nem hagytátok kifolyni a véremet? Mire ébresztettetek fel?

Mit mondhatott volna neki? Hogy ő is szívesen elaludt volna végleg a heverőjén, utolsó vágyálmában Terra kék csillagát és a Cerberust idézve?

– Arvam? – kérdezte halkan.

– Nem mindegy? – Mylitta hangja keserű volt. – Sohasem felejti el, amit... aminek nem tudtam ellenállni. Meg kellett tennem abban az átkozott ametisztéjben. Pedig ismer. Tudja, ki vagyok. Ő is érzi, nem voltam azonos önmagammal. A forró napszél nőstény állattá változtatott. Beoltott valami szenvedélyvírussal, ahogy a kísérletezők beteg sejteket oltanak az egerekbe, patkányokba, nyulakba. Vagy Igor bioritmus-kiegyenlítőjének árama tűz rá az ingereikre, s megvesznek tőle. Ő pedig figyeli a reakcióikat. Nekünk is húsunk, vérünk, idegeink vannak. Ha kimerülünk, ajzószereket szedünk, néha iszunk is, és bolondot csinálunk  magunkból! Függésben élünk a földi természet minden megnyilvánulásával. Testünk a hideg, meleg, kozmikus sugárzások, napkitörések, erőapályok és erődagályok marionettje. Ha valami túlfeszíti energiánkat, megáll a szívünk. A magasra szökkenő vérnyomástól szélütést kapunk. Sebezhetők vagyunk. Csak mérsékelt fizikumunknak, teherbíró képességünknek határai között tudunk egészségesen dolgozni, képességeinket kihasználni. Egy ideggócunkat érintő hatástól vad reflexeink támadnak. Rárontunk emberekre, leszúrjuk, vagy rajongva ölelkezni akarunk velük. Ez itt minden narkotikumnál erősebb, kivédhetetlenebb támadás emberi természetünk ellen. Törvényei túl és innen vannak érzékelési határainkon, azon, amit tiszta értelemmel uralt érzésekkel és ösztönökkel elviselhetünk! Arvam sem tehet róla, hogy undorodik tőlem, s eluralkodott rajta karakterének egyik alapvonása, a féltékeny bosszúvágy. Ez is hozzátartozik a kísérlethez. Ki tudja, miért? Minek? Arvam Ranit fektette közénk. Ott előttem. „Mit akarsz? Ő éppolyan kéjállat, mint te vagy! Nincs semmi különbség köztetek!" Ezt nevetve mondta az arcomba, és mikor sírtam, tiltakoztam, megvert. Rani előtt. Tudta, hogy megöl vele, pedig szeret. Valahol csak engem szeret, de benne is gyilkos alapösztönök ébredtek. Sértődött, atavisztikus hímhiúságában kínozni akar. – Elfordult, és ki akart menni a fülkéből. Tess visszatartotta.

– Maradj! Mindegy, hol vagyunk ebben az egérfogóban. Mi legalább beszélgetni tudunk. És nem gyűlöltük meg egymást. – Különös, hogy Mylitta ugyanahhoz a hasonlathoz jutott el, mint Arvam és ő. Persze. Hiszen ez nem puszta elméleti párhuzam Igor kísérleti állataival, hanem félelmetes azonosság velük. De míg azoknak nincs értelmes agyuk, öntudatuk, hogy tudják, mi történik velük, az ő intellektusuk felfogja, mi megy végbe bennük s körülöttük. Ez a többlet nem segít rajtuk. Sőt. Fokozza rémületüket, hiszen éppolyan tehetetlenek, mint a ketrecbe zárt állatok

– Egyelőre valóban nem gyűlöljük egymást. – Mylitta hátrarázta a haját. – Amíg ők engedik. Ki ismeri a céljukat velünk? – Leült az egyik karosszékbe Tess mellé.

Milyen jellemző erre az őrült helyzetre, hogy nem nézünk vele szembe – állapította meg Tess súlytalanul, futólag. Magunk elé beszélünk, mintha monológot folytatnánk. Valami megakadályozza, hogy úgy pillantsunk egymásra, mint régen. Talán a szégyenkezés? Hiszen Arvammal ő is más viszonylatba került néhány percre. Ostobaság. Itt minden megszűnt, ami valamikor számított és mérték volt.

– Igor is Ranival fetrengett a szőnyegen. Itt. Együtt találtam őket. – Hangja színtelen volt. Csodálkozva figyelt önmagába. Megint érzéketlen üresség tátongott benne. Szakadék.

– És te... mit tettél? – Érezte Mylitta megrendülését.

– Semmit. Az volt a furcsa, hogy egyáltalában semmit sem éreztem. Mintha nem is velem történt volna. Nem volt közöm hozzá. Mert magamhoz sem volt közöm. És Igor ahhoz a magamhoz tartozott, aki leszakadt rólam. Vagy érzéstelenítettek. Lehet, hogy ez is a kísérlethez tartozik. Engem valami más hatással oltottak be. Vajon miért?

Ki tudja? A kísérleti nyúl sem sejti, miért indítottak el a testszöveteiben kóros burjánzást, vagy mi értelme van annak, hogy mesterségesen percekre vonják össze élettartamát, kivágják belőle a kölykeit, és fekélyeket növesztenek rajta.

– Kísérletezőink tudják, mit miért csinálnak – dünnyögte Mylitta maga elé. – Céljuk humánus. Az előidézett kórból vakcinát vonnak ki.

– De a szenvedő állatok szempontjából miféle módszerek ezek? Foglalkoznunk kell a kérdéssel, mert külső tapasztalataink és belső vészjeleink egyre inkább arra utalnak, hogy mi is csapdába fogott, kísérleti állatok viszonylatába kerültünk ... nem tudjuk, kikkel vagy mikkel. Saját normáink alapján persze fel kell tételeznünk, hogy az ő szándékaik velünk a legmagasabb rendű céljukat szolgálják. Ami egyáltalában nem segít rajtunk, ahogy a mi experimentumaink sem teszik könnyebbé kísérleti állataink helyzetét.

– Tess! – mondta Mylitta riadtan. – Arra nem gondolsz, hogy ilyen eszelős képzetek azért merülnek fel benned, mert ez a következtetés megfelel a mi mértékünknek? Ezek azonban nem emberek! A leghalványabb fogalmunk sincs róla, kikről beszélünk, és vannak-e egyáltalán a mi fogalmainkkal felfogható módon?

– Hogyne. Folyton ezen töprengek. Valóban képtelen és lehetetlen mindaz, ami történik velünk! – Tess tétován megingatta a fejét. – Elvégre mi magunk indítottuk el ezen az átkozott bolygón a szerves élet folyamatát!

– A „Logosz" hangjának megzendítésével? – Mylitta hangját megint gúny marósava itatta át. – Szerves élet! Ezek a formák nem a Földről származnak! Nevetséges, bárgyú ökrök vagyunk, nem tudósok! Zseniálisan álcáztak mindent, amíg be nem ugrottunk nekik! Amit felidéztünk, ellenünk fordult! Emberrel rokon, baráti álarcuk mögött gonosz áramok és energiák szörnyeit leplezték le. Kiszolgáltatott barmokká változtattak bennünket.

– Nem egészen! – Tess is tovább szőtte belső monológját, csak hangosan tette. Egyáltalában nem kívánt Mylittaval vitatkozni. Neki volt szüksége e gondolatdialektikára. – Mi értelmes lények maradtunk ebben a zsákutcában is. Elemezni tudjuk a helyzetünket és a hatásokat, amelyek érnek bennünket.

– Csak ne bízd rá magad a „tiszta értelmedre"! Óriási tévedéseket követtünk már el a „józan eszünkkel"! Számításaink sokszor bizonyultak önpusztító módon hibásaknak!

– Csak akkor, ha rossz oldalról közelítettük meg a természet bonyolult törvényeit! Belebabráltunk pontosan működő mechanizmusába. Vasrudat dugtunk a fogaskerekei közé. Felborítottuk egyensúlyát. Szerencsejátékot játszottunk ellene, és ő visszaütött. Alaposan. De mikor összhangban dolgoztunk vele, kibetűztük rejtjeleit, hatalmas eredményeket értünk el. Minden találmányunkat tőle tanuljuk ma is. Csak azt fedezzük fel, ami már a makro– vagy a hozzá tükörképként hasonló mikrokozmoszban, a testünkben, sejtjeinkben, atomjainkban, molekuláinkban, génjeinkben benne él, és szüntelenül megújulva működik.

– És ez a kóbor csillag hogyan illett bele a természet, a Naprendszerünk pontosan működő törvényei közé? – Ez megint kihívás volt, de Tess önmagának felelt rá:

– Sehogy sem. Annak ellenére, hogy becsületes kutató sohasem állítja, mindent sikerül megismernie a bennünket körülvevő világegyetemből. Amit azonban már ismerünk belőle, teljesen kizárja egy ilyen bolygó megjelenését ebben a létrendszerben!

– De hiszen megjelent! És mi a Logosszal belelőttük magunkat a csapdájába!

– Mert nem gondoltuk át eléggé, mit teszünk. Hazardíroztunk. A természet törvényei ellenére! El akartuk fogadni e gyanúsan abszurd és kísértetien gyönyörű, új Édent, mert a mi valódi paradicsomunkat, amellyel a természet megajándékozott bennünket, alaposan összedúltuk, kizsaroltuk, s voltak olyan történelmi időszakok, mikor kis híján elpusztítottuk. Egyszerűbbnek tűnt „újrakezdeni mindent", az emberiség múltjának véres priusza nélkül. Csak kultúránk értékeit átmentve az Eridanusra. Az új planéta azonban nem volt „tiszta tábla"! És egyáltalában nem „szűzföld"!

– Hanem mi?

– Valami gigászi űrszondaféle. Rendkívüli pontossággal testre szabott, mesterséges konstrukció. A megakozmosz idegen létrendszeréből tört be a mi kisebb világegyetemünkbe, az általunk ismert rezgéseknél hatalmasabb sugárzással.

– De miért? Miért? Miféle tébolyodott elmélet ez? Ki vagy kik tették volna?

– Nem tudom. Nyilván a miénktől teljesen eltérő, titáni intelligenciák elektronmikroszkopikus univerzumként fedezték fel víruslétünket. És figyelnek bennünket. Ahogy mi szemléljük sokmilliószoros nagyítással a mikrovilág jelenségeit. Elemi részecskék mozgását. Géneket operálunk. Ne felejtsd el, hogy a mi Naprendszerünkben csak a Földön van értelmes élet. Úgy juttatták elérhető közelünkbe ezt a bolygót, ahogy mi szirupot cseppentünk egy hangyaboly közepébe. Alaposan elemezték, milyen válságok között élünk, mik a gyengeségeink. Mi hat ránk mágneses vonzással. Nem tévedtek. Ráragadtunk a lépvesszőjükre!

– Tess!... Neked megzavarodott az eszed! Fantasztikus mesék, képtelen feltevések mossák el józan ítéletedet! Az előbb még azt állítottad, az általunk megismert természeti törvények valamennyi létrendszerre érvényesek!

– Te az előbb viszont azt mondtad, hogy „valamik" vagy „valakik" zseniálisan álcáztak mindent, amíg be nem ugrottunk nekik!

– Én idegen áramok és energiák hatásáról beszéltem. Nem intelligenciákról!

– Az én állításaim is csak a mi világegyetemünkre, a mi Naprendszerünkre vonatkoztak! De ma már tudjuk, hogy vannak másfajta megauniverzumok is, s ott esetleg nem a mienkhez hasonló természeti törvények uralkodnak! Nem zavarodott meg a józan eszem, Mylitta! Nagyon is világosan látok. Annyira, hogy végsőkig feszül tőle az agyam. Mintha több tartalom zuhogna bele, messzebbre látnék, tudatom szélesebbre tágulna, mint amennyit valaha átfogott. A gondolatteremen átsüvítő gondolatpengék, duzzadó képek sámfára verik a fantáziámat, Mylitta!

– Akkor... ezt is ők teszik veled, Tess! Borzasztóan szuggesztív, amit mondasz. És mi most oly védtelenek vagyunk! Hajlamosak minden képtelenségre!

– A valóság képtelenebb itt a legvadabb képzelgéseknél! Az is felmerült már bennem, hogy talán valami szándékosság van az agyamra irányított zárótűzben. Vagy teljesen mindegy nekik, mennyit fogok fel az Eridanus-jelenségből. Úgysem tudok változtatni rajta. Az emberi eszmélet gyűszűnyi edény, amelybe a mi felfogásunkhoz képest a Niagara víztömege zuhog. Ami a gyűszűben marad, attól nem leszünk okosabbak. Vírusviszonylatból tekintünk homályba vesző, óriás részletekre, azok összefüggéseinek felismerése nélkül.

– De vannak-e egyáltalán? – Mylitta éppúgy maga elé pergette a szavakat, mint Tess. – Valamit látunk belőlük, érezzük hatalmukat, ez kétségtelen. Az ember természetről alkotott modelljei azonban korlátozottak. Mi csak tünetekkel, részletekkel, megragadható tényekkel foglalkoztunk eddig. Hiába kíséreljük meg, hogy tárgyilagosak legyünk. A jelenségek világa bizonyosan valóságos világ. Csak éppen az általunk tapasztalt jelenségskála nem az egyetlen rendje a valóságnak. Az Eridanuson idegen frekvenciák tartományába kerültünk.

Tess bólintott.

– A létfeltételek itt nem emberiek, Mylitta. Nekünk nem lett volna szabad rátenni a lábunkat erre a műbolygóra!

– Késő.

– Igen. Késő. Itt vagyunk.

– Azt gondolod, ha csak robotokat, szondákat küldünk Eridanus felfedezésére és megtermékenyítésére, a személyes jelenlétünk nélkül is rájövünk erre? – kérdezte Mylitta saját kérdésétől felélénkülve.

– Nem. Teljesen bizonyos vagyok benne. Ne firtasd, miért. Én is csak érzem. Sejtem. Az agyammal látom. A talaj– és vízminták a mi létrendszerünkben rejtélyesen viselkedtek ugyan, de semmi veszélyt nem jeleztek. Ők embert akartak fogni. Vérből-húsból való, bonyolult érzelmi életű, érzékeny idegrendszerű, gondolkodó élőlényt, aki szenvedélyek és indulatok között benépesített egy légóceánnal körülvett bolygót. Magasrendű kultúrákat, ugyanakkor népirtó háborúkba torkolló civilizációkat teremtett rajta. A romokból azonban mindig új, javított életformákat teremtett. Társadalmi, tudományos, technikai forradalmakkal antitoxint vont ki saját tévedéseiből, pusztító történelmi kórságaiból.

– De kik „ők", Tess? Mit akarnak tőlünk? Mi a szándékuk velünk?

– Talán csak kíváncsiak ránk. Ahogy mi kíváncsiak vagyunk kísérleti állataink viselkedésére, az atomok, sejtek szerkezetére. Vagy különböző rovarok, mikrobák végletes reakcióira.

– Mi nem kíváncsiságból kísérletezünk. Miért ismételjem az emberi erőfeszítések felelősségtudatát, eredményeit?

– Honnan tudod, hogy ők nem azért kísérleteznek velünk, mert érteni akarnak egy érthetetlen dolgot, amelyekkel mi magunk sem vagyunk tisztában? Érteni akarják például, mi okozza az óriási ellentmondást ragyogó fejlődési eredményeink és a bolygónk bizonyos pontjain időnként fellángoló, önpusztító elvakultságunk között? Lehet, hogy ez valóban agyrém, Mylitta. De ha én kívülről, egy titáni értelem szemszögéből vizsgálnám az emberi életformát, aligha találnék elfogadható választ e kérdésre. És semmiképp nem tudnám megfejteni, hogy mialatt Terra nyüzsgő hangyái nagy összefogással ciklopikus erőműveket építenek, fantasztikus terveket valósítanak meg, géniuszaik elektronikus hidakat szőnek a kozmosz távoli csillagszigetei felé, űrtámaszpontjaik védelemmel, kimeríthetetlen energiákkal látják el anyabolygójukat, miért juttatják ezt az egyedi bázisukat annyiszor a megsemmisülés szélére? A rajta keletkezett életet miért rekesztik el újra és újra természetes erőforrásaitól? Mi hiteti el velük, hogy szervezetük egészséges egzisztenciát folytathat a köldökzsinór nélkül, amely kivétel nélkül minden emberi szervezetet a Földhöz köt, és függővé tesz tőle? Hogyan feledkezhetnek meg róla, hogy Terra óceánjainak összetétele a magzatvizével azonos, s ugyanez a folyadék alkotja organizmusunk túlnyomó részét? Tüdővel lélegeznek, és megmérgezik a levegőt, amely nélkül nem élhetnek, ahogy a halak megfulladnak a levegőn. Mi gyújt bennük kozmikus nosztalgiát, hogy véges élethosszukkal kivándoroljanak fényévmilliók távolában keringő bolygókra, ott megtelepedjenek, és mesterséges körülmények között tengődjenek, ahelyett hogy termékeny, kék csillagjukat, a Földet tisztítanák meg minden ártalomtól? Éppoly képtelenség ez, mint ha értelmessé fejlődött halak hirtelen tömeges kivándorlásba kezdenének az óceánból valamiféle kopoltyút pótló szkafanderben, hogy alkatilag meghatározott vízi lényként a szárazföldön vergődjenek?

Mylitta felnevetett. Tess szívébe sajdult e pillanatnyi önfeledtség. Visszaidézte a régi gyerek–,kamasz– és nagylány-együttkacagások emlékét. Hiszen sorsuk szorosan összefonódott. Minden örömük, titkuk, játékuk, gondolatuk közös volt.

– És a Cerberus-szindróma? – kérdezte Mylitta elkomolyodva.

A pillanatnyi fény kilobbant.

– Beteg vagyok a honvágytól utána – mondta Tess. – De tudom, hogy szindróma. Betegségmű. Ugyanakkor Terra kórságának nagy arkánuma, orvossága is. Mi azonban épp olyan természetellenes körülmények között élünk rajta, mint a tenger mélyének oceanográfiai laboratóriumaiban a kutatók. Ebben igaza van Igornak. Munkánkra azonban nélkülözhetetlenül szüksége van öreg Földanyánknak, amellyel olyan mostohán bántunk. S most, hogy kizsaroltuk, anyateje nem csurran többé bőségesen száraz emlőiből, magára akartuk hagyni, mint az egykori ősemberek és primitív népek a tehetetlen aggokat! Haljon meg! Csakhogy mi értünk a feltámasztásához, erőinek felújításához! Ahhoz, hogy újra ifjúvá tegyük! Felelősek vagyunk érte!

– Mi már nem – rázta meg a fejét Mylitta lassan. – Megölnek bennünket. Itt. Egy idegen, ellenséges bolygón, amelyért elárultuk anyánkat!

Az ajtóban megjelent Arvam. Szürke arccal, borotválatlanul. Közvetlenül a nyomában lépett be Igor, majd Rani, a navigátor és a két izomkolosszus. Szemükben zavaros kifejezés ült, figyelő távollétféle, mintha nem saját akaratukból mozogtak volna. Nehézkesen, vonakodva, kábán beleütköztek egymásba. A navigátor nekilódult a falnak.

Mi van velük? A négy idegen magatartását értette. E tüneteket ismerte Igor állatkísérleteiből. De az ő embereik miért viselkednek ilyen mogorva részegültséggel? Megrémült tőlük. Arvam egyenesen az ő karosszéke felé indult, s utolsó pillanatban torpant meg, különben rázuhant volna. Tess védekezőn kinyújtott karjának nekiütközve összerezzent.

– Hívtál? – kérdezte, mint aki mély álomból ébred.

– Nem.

– Mindenki foglalja el a helyét! Gyorsan! Üljenek le maguk is! Nem értik? – Igor is megviselt volt, de másképpen, mint Arvam. Dúlt, beteges ingerültséggel sürgette őket. Szokatlanul hangosan beszélt, csaknem kiabált. Az ő járása is tétova volt, s a keze remegett. Belezökkent egy karosszékbe. A többiek is helyet kerestek maguknak, tapogatózva, mint a vakok.

– Miért jöttünk be ide? – nézett körül Arvam a homlokát dörzsölve. Ez volt az egyetlen ismerős mozdulata. Tess egyébként alig ismert rájuk.

– Mindjárt! Rögtön! Egy kis türelmet kérek! – Igor előre-hátra lóbálta felsőtestét. Keze görcsösen fogta a karosszék támláját.

Szemük egyszerre a holovízió képernyői felé fordult. Új képsor kezdett peregni rajtuk.

ARCHEVÍZÍÓ

Először lapos homlokú, gorillaszerű, hosszú ajkú, szőrrel borított ősember ült egy sziklán a térdeit átkulcsolva. Mögötte a horizonton lesiklott éppen az óriási, vérszínű napkorong. Csípős fafüst szaga ütötte meg az orrukat. A kép áttűnt. Kormos barlangszáj tátongott előttük plasztikusan; Igor egyik őskori „idilljének" mozzanata.

Tess ránézett a férjére. Ő indította volna el az archevízió adását? Azért figyel ilyen lenyűgözötten? A hajlongást abbahagyta. Felsőteste előregörbült. Egyik arcfele idegesen rángani kezdett. Szemében a csodálkozás háborgó indulattá változott.

– Ki mert hozzányúlni az archevíziós anyagomhoz? – hangja elfulladt a dühtől.

Senki sem felelt neki. Ő is elnémult.

Tess a képernyőre pillantott és felkiáltott. Ez nem Igor archevíziós idillje volt, hanem...

Ilyen anyagot nem hoztak magukkal. Igor gondosan kiválogatta az „emberiség tiszta pillanatait". Fejlődésének eredményeit. Felfedezéseit. Remekműveit. Nem akarta az ember történelmének szégyellt, aljas motívumaival megfertőzni új „Édenüket".

De most éppen olyan jelenetek peregtek előttük, amelyek csíráit is szerette volna kiégetni az új, felsőbbrendű életforma generációinak emlékezetéből.

A barlangban gubbasztó félállatokat lobogó tűzfény emelte ki néha a sötétből. Faltak valamit, kezükkel tépve, fogukkal marcangolva a nyers húsdarabokat. Az egyik torzonborz alak lapos, csonka orrtövében oly közel álltak egymáshoz apró szemei, hogy csaknem összeértek. Tess nem akarta látni, szeme a felizzó tűzfényben mégis az iszonyat bűvöletével meredt a nagy mancsok között vérző húsdarabra. Nem formátlan cafatot tömött széles, hegyes szemfogú szájába, hanem egy emberi lábszárat, amelyen rajta volt a lábfej is. Ugyanolyan, mint amelyet a zabáló ember maga alá húzott mohó élvezetében.

Tess eltakarta a szemét. Ki előtt szégyenkezett? A kannibalizmus még évszázezredekkel később is kísértett a Föld vadonjaiban. Sokáig voltak hátborzongató egyidejűségek a Terrán, mikor a Neander-völgyi ősember azonos planétán, ugyanabban az idő-tér rendszerben élt az utópisztikus civilizáció népeivel. És még ma is... Itt van Rani és kísérői. Ösztöneik, erkölcsi érettségük alapján inkább az előember fokozatához tartoznak, akkor is, ha kezelni tudják a modern fegyvereket, és az űrben repülnek.

– Ősapáink! Elragadóak, ugye?

Ki beszélt? Persze. Mylitta.

– Nem bánom, hogy megmutatkozik, mennyire mélyről indultunk, és milyen magasra küzdöttük fel magunkat! – mondta Igor konokul. Hátradőlt. Szeme a képernyőre tapadt. De egyikük sem tudta pillantását elvonni a látványról, amely oly zaklatóan kínzó volt, hogy Tessnek fizikai fájdalmat okozott. Szíve vágtázni kezdett, tagjai kihűltek tőle. Ahhoz se volt ereje, hogy tenyerét a szeme elé emelje. Néznie és látnia kellett. Miért? Miért kellett hosszan, közelről szemlélnie nagy képben az emberhúst faló kannibált? Minek tárta eléjük a rejtélyes megelevenítő áram alkatának riasztó részleteit? Azt, hogy láb– és kézujjai között úszóhártya feszül, hüvelykujja pedig embrionális módon nem a többivel szemközt helyezkedik el. Koponyája hegyesen hátrafelé ível. Testét részben az őshüllőkhöz hasonló szarupáncél borítja.

Mirigyes, váladékos bőrredői között megpillantotta hirtelen a zsákszerű női melleket a dereka fölött... és azt, hogy férfi is egyben. Kétéltű, kétnemű szörny, amelyről csak őskori legendák szóltak eddig. Igor rengeteg ilyen valósággal vegyülő, zavaros hagyományanyagot ismertetett meg vele. Most e mondabeli lény ott csámcsogott, vakarózott előtte a holovízió képernyőjén háromdimenziós, színes valóságként. Pedig nem volt valóság. Valamit életre keltett, amelynek nagy része csak az ősnépek képzeletében öltött formát. Hogyan kerülhetett rá mégis az archevízió közvetítésével a képernyőkre? Azokat a tartalmakat, információkat fordította képpé, amely az ember tudatában, sejtjeiben, kromoszómáiban, génjeiben feljegyződött? A valóság és a képzelet, legenda és realitásanyag e vegyületét, amint fantázia– vagy gondolatformát öltött, már bebalzsamozta, időtlen tartalomként megőrizte az a rejtélyes állag, amely az emberiség emlékezetének krónikájában örök lenyomattá vált. S onnan az idegen bolygó embertelen módon intelligens provokációi előhívták, holovíziós képekként eléjük vetítették e kódot. És milyen szadisztikusan pontos dramaturgiával! Úgy társították egymás után a jeleneteket, hogy az aljasság lesújtó jelbeszédévé váltak. Más környezetben, különféle változatokban ugyanazok a könyörtelen hajtóerők mutatkoztak meg bennük.

A szarupáncélos, kétnemű hermafroditát társaival együtt riadt nyájként ott látták egy népes rabszolgavásár ketreceiben más, elfajult, korai állatemberfélékkel együtt. Hogy voltak-e valaha ilyenek, teljes pontossággal nem lehetett megállapítani. Különféle ábrázolási töredékek megmaradtak e szőrös, majomszerű lényekről. Zsák formájú testük, emberfejük volt, éppúgy, mint a vöröses, nagy koponyájú, hosszú farkú monstrumoknak, vagy kicsi, sárgás korcsoknak, pigmeus-szerű, finom, kis fejű, uszonyos kezű, fekete hüllőkhöz hasonló, mégis emberekre emlékeztető kreatúráknak.

A következő kép olajmécsessel megvilágított, nyirkos istállóféle volt. Hatalmas termetű núbiaiak vetették a ketrecekbe a nyers húst, és mikor a foglyok marakodva, egymást tépve küzdöttek a koncért, hegyes favillákkal próbálták szét– választani őket.

– Ez nem igaz! – csattant fel Igor önfeledten. – Mese! Én még soha nem bukkantam ilyen fejlődési változatokra archevíziós kutatásaim során! Pedig kísérleteztem a legbizarrabb félember-ábrázolásokkal is! Csak feltevések élnek róla; csontkarcok, barlangi rajzok. Egyes hagyományok szerint, amelyekbe mindig sok képzelgés vegyül, Núbiában tartottak volna ilyen mondabeli embervásárokat. Ezek az állatemberek állítólag csordákban tanyáztak egy kihaló fajta utolsó képviselőiként. Könyörtelen rabszolgakufárok hajtóvadászatokat rendeztek rájuk, úgy fogták be őket, mint a vadállatokat. Értékes zsákmányt jelentettek asszír uralkodók részére. Amíg szükség volt rájuk, tenyésztették őket.

– De miért lett volna szükség rájuk? – kérdezte Mylitta.

– Az egész antik irodalom tele van az állatemberekre való titokzatos utalásokkal. Még a Biblia is beszél róluk. Szigorúan rejtett összefüggéseik voltak föld alatti templomokban vagy barlangokban celebrált véres kultuszokkal. Fajtájukat „templomállatokként" tartották számon. Állítólag kéjállatoknak, élvezeti célokra szaporították, ápolták őket.

– Ezek a képek a valóságot beteg képzelgéssel vegyítik azért, hogy összezavarjanak, megalázzanak bennünket! – tört ki Tessből.

– Valószínűleg – bólintott Igor a változó képeket figyelve. – Amit látunk, töredékekből megelevenített, csaknem ismeretlen oldala az antik Erósznak. Ebbe a témába minden belevetíthető. Hérodotosz „istenként imádott kecskéje", faunok, nimfák, kentaurok, Plinius célzásai, a kevert lények, szirének, hárpiák, szárnyas bikák, a Kígyó, Szfinx és Pán, de a középkori szerzeteseket, apácákat álmukban meglátogató incubusok, succubusok is... Saját mítoszainkkal mérgeznek bennünket, az egész emberfajtát gyalázva!

– De honnan merítik ezeket a fantazmákat? Csakis a mi mélytudatunkból, az emberiség emlékezetének rejtélyes feljegyzéseiből – vitázott vele Mylitta. – Ami annyit jelent, hogy kitűnően fejtik molekuláris kódjainkat. Sokkal jobban, mint mi magunk!

– Ez tévedés! Nem tesznek különbséget elgondolt képzetek és a valóság között. Mi megkülönböztetünk. Ők nem!

– Kik azok az „ők”? Mondja meg már valaki, az ég szerelmére! – Arvam az öklével ütötte karosszéke karfáját.

Tess megrémült tőle, hogy Arvam indulatának heve milyen erővel ráng bele saját túlfeszült idegeibe. Mi lesz, ha tömegpszichózis tör ki közöttük hirtelen?

– Miért nem zárja el valaki a holovíziót? – kiáltotta, összerezzenve saját hangja élességétől.

Mindenkinek hallania kellett, amit mondott, de senki nem mozdult.

Én sem merek felállni a karosszékből, és odamenni a holovíziótárcsákhoz – gondolta Tess. Pedig megtehetném. De valóban megtehetném-e?

Egészen bizonyos volt benne egyszerre – maga sem értette, miért –,azért nem kísérlik meg a holovízió elzárását, mert nem tudnák elviselni a tényt, hogy saját műszereik fölött sincs hatalmuk többé. Akármilyen gyötrő a rájuk sugárzó képek lenyűgözöttségében ülni, mégis jobb azt hinni, ők maguk nem akarják megszüntetni a jelenetek támadását idegeik ellen.

Mintha lázadozásukra érzékeny gúnnyal felelt volna, hirtelen megváltozott a jelenetek sora. A rosszra még rosszabb következett; de most a mélymúlt tagadhatatlan, nyers valósága.

Lapos arcú, zömök nomádok tömege nyüzsgött előttük félelmetes ember-szökőárként. A mészárlás, gyilkolás, vérbe és lángba boruló föld olyan részleteit kellett végignézniük, amelyeket elképzelni sem mertek soha.

– Szíria és Mezopotámia között Halagu, a nomád hordák generálisa száznegyvenhárom város lakosságát mészároltatta le – mondta Igor félhangosan, saját ismeretanyaga szuggesztiójában, mint egy robotnarrátor, akinek beszélnie kell, mert beletáplálták a szöveget.

A környezet változott, de az egymás vérében gázoló harcos hangyabolyt a képernyőn most sem különböztette meg semmi egymástól. Ember volt gyilkos és áldozat. A nézőkhöz külön, iszonyú mozzanatokat hozott közel a nagykép. Halál sikolyoktól tátogó szájakat, kimeredt szemeket, húsba szaladó fémet, guruló fejeket.

Igor robotnarrátor hangja monotonul folytatta az idegeikben robbanó szöveget.

– Timur Ispahánban egyetlen nap alatt hetvenezer embert hányatott kardélre. A gazdag Siva városának meghódítása után, feldühödve annak elkeseredett ellenállásán, az ottomán és keresztény lakosság elevenen való eltemettetését parancsolta meg.

Látták a tömegsírba lökött embereket, gyerekeket, asszonyokat, öregeket, megkötözve, csupaszon, sebekből vérezve,  felismerhetetlenné verve. Igor szinte eszelős egyenletességgel folytatta a kommentárt:

– A keményre döngölt talaj alól még sokáig hallatszott a fuldoklók hörgése. De a győztes hadsereg ott ütötte fel sátrait.

Ki csavarta ilyen hangerőre az auditort? Tess fülére szorította a kezét. Az irányítófülke elbírhatatlan, hörgő ordítással, fuldokló sikolyokkal telt meg.

– Mezopotámiában tövig égetett városok romjai fölé győzelmi piramisokat állítottak fel. Minden piramis tízezer emberből állt – darálta Igor. – Az indiai hadjárat alatt azt a parancsot adta ki Timur, hogy minden harcosa köteles egy levágott fejet zsákmányolni. Aki nem követte a parancsot, annak saját fejét állították a lábához. Timur hadserege nyolcszázezer főt számlált.

– Elég! – kiáltotta Mylitta zokogva. – Átkozott legyen a  te pontos történelmi emlékezeted! Az adataid! A dátumaid! Az archevíziód! Mi közünk nekünk a primitív állatember évezredek előtt dúló őrületéhez?

A holovízió képernyője acélsisakos, egyenruhás katonákkal telt meg hirtelen. A katonák csonttá fogyott, meztelen asszonyokat kaszáltak le gépfegyverekkel, akik karjukon gyerekeket tartottak. Ők is tömegsírba zuhantak még élve, rángatózva.

– Ez már a második világháború népirtása a huszadik században. – Igort nem lehetett elhallgattatni. – Hatmillió fegyvertelen embert gyilkoltak meg a fasiszták a koncentrációs táborokban. A háború hat évig tartott. Ötvenmillió halálos áldozata volt. A fegyverek tökéletesedtek. A gyárak ontották a harci repülőgépeket, bombázókat, szárnyas rakétákat. Csaknem egész Európa romokban hevert. Azután 1945. augusztus hatodikán az amerikaiak ledobták az első atombombát Hirosimára.

– Hol vagyunk már ettől az állapottól! – tört ki Arvamból fulladtan.

Tess görcsbe rándult gyomra valami még rosszabb állapot feléje nyomulását jelezte, amit nem mert gondolattá formálni. Ezt az archív emléket most érintenie sem szabad önmagában! Pánikszerű meneküléssel lehunyta a szemét, de az emlékezetében gomolygó képek elmélyítették szorongását. Kényszerképzet! —lázadozott. Nem az én agyam a holovíziós vetítőközpont, hanem...

Szeme kipattant. A képernyőn ott pergett a riasztó képsor, amely távoli, kék anyabolygójuk, a Föld tragikus hőskölteménye volt számukra már kora gyermekkorukban. Egyszerre megint beleveszett saját feszült érdekeltsége, ellentmondó érzései hullámzásába. Ez a megrendülés mindig erőt vett rajta, valahányszor közelmúltjuk e csaknem végzetessé lett történelmi válságát lepergették előtte történelmi tanulmányai folyamán. Jelenük kiúttalansága, egész környezete elmosódott tudatában. Csak arra összpontosított a tudós okokat kutató koncentrációjával, ami életre kelt előtte. Most is, mint annyiszor, a kérdés égette, amelyre nem tudott választ adni magának: miért? Miért nem próbálták időben feltartóztatni az eseményeket azok, akik megtehették volna? Pedig tudósok, futurológusok, művészek, felelősségtől áthatott politikusok pontos adatok, számítások tömegével riasztották a közvéleményt, mégsem tudták megállítani a lelkiismeretlenül, puszta nyerészkedésből gomba módra szaporodó törpereaktorok építését. Az ürügy a „fejlődő" és „elmaradott népek" megsegítése volt. Valójában e vállalkozók nem törődtek mással, csak a saját profitjukkal. S a nem megfelelően szigetelt, legtöbbször túlhaladott módszerekkel létrehozott vészfészkek melléktermékeként a tengerekbe visszaömlő víz átlagos hőmérséklete magasabb volt a vizek hőmérsékleténél. Hiába oldották meg a Föld nagyobbik részén a nukleáris erőművek melegének hasznosítását, a felhasználatlanul az óceánba kerülő víz mennyisége mégis meghaladta a veszélyességi szintet.

Tess nem tudott és nem akart küzdeni ellene.

Agya „visszajátszotta" az archevízió filmjét, amely átvetült a holovízió képernyőjére. Látta a viharos tudományos üléseket, amelyek sokszor kézitusákká fajultak. Teste most is lúdbőrössé vált az ezüstös hajú, boltozatos homlokú, törékeny Vasziljev professzor kikelt arcától, lármát túlkiabáló szavaitól : „Térjenek észre, eszelősök! Gyilkosok! A saját bőrüket is vásárra viszik az átkozott harácsolásukkal! A gyerekeik, szüleik, rokonaik, mindenük odavész, ha nem vetnek véget az emberi élet biztonságával való garázdálkodásnak! Reaktorokat nem lehet dilettáns fusizással készíteni, mint az olcsó dömpingárut! Nem értik, hogy nem késhetünk le a nukleáris energia elővigyázati intézkedésekkel való biztosításáról a jóléti társadalmak korlátlanul pazarló energiaigényei miatt? Csak lépésről lépésre haladhatunk, különben elpusztítjuk egész technikai civilizációnkat! Mi kell ahhoz, hogy megértsék végre, a katasztrófa szélén táncolunk máris?!"

Nem akarták megérteni. Vasziljev professzor annyiszor hallott szavai betöltötték a fülkét. Rég porrá lett arca ott izzott előttük a képernyőn. Azután...

Ezt ne! A kép tovább pergett azonban színesen, plasztikusan, úgy, ahogy emlékezetébe égett. A repülőgép, amellyel a professzor a Válságtanács ülésére utazott, felrobbant. Jól megszervezett merénylet volt. Nem sokkal a felszállás után tömör, piros tűzfelhővé vált a gép. Égő szilánkjai a repülőtérre hulltak vissza, és megsebesítettek egy csomó embert. Miért mutatják lassítva a robbanás képét? És miért ismétlik folyton? Vagy az ő visszahőkölése, tiltakozása állította meg a képet, nehogy... Megőrült! Semmi köze a képernyőn pergő eseményekhez! Hatalma sincs fölötte! Máris továbbgördült rajta mindaz, amitől félt, és félelmével oly könyörtelenül felidézett. A rémálmot, amely a merénylet után bekövetkezett. Az emberek nagy része addig csak fontoskodó tudósok üres ijesztgetésének, utópiának tartotta. S egyszerre fenyegető valósággá lett. Igaz, először nem tört ki pánik, mert nem sokkhatás, hanem késleltetett reakció volt. Kevesen fogták fel a gyanútlan jólét illúziójában élő lakosság közül, mit jelent rájuk nézve, hogy a tengerek túlságosan átmelegedtek.

A holovízió képernyője a sarki jég zsugorodó jégsapkáit, a lassú, félelmetes olvadást mutatta. A nyugalmas víztömeg centiméterről centiméterre, de megállíthatatlanul növekedett. Partjain nem torlódtak viharok. Tükre látszólag simán, békésen feszült, duzzadt, végül túlcsordult minden gáton. Hömpölygő özönvízzé vált, mint amilyenről az ősi hagyomány legendái szóltak. Némán, kérlelhetetlen hatalommal zúdult rá lakott területekre, parti településekre, nyaralóhelyekre, virágzó városokra. Az acélvázas toronyházak, felhőkarcolók, középületek, nagy munkagépek állva maradtak ugyan, de teljesen elnyelte őket a falánk óceán. Kisebb házak, gazdasági épületek szétázott maradványai ott rezegtek a csendesen terjeszkedő felszínen. Az; utakon pedig hömpölygött a magasabban fekvő települések felé az emberek, állatok, járművek tömege.

Tess szívdobogása meglódult a sátrakban vagy a puszta földön fekvő menekültek látványától. Lehetetlen volt sátrakkal, takarókkal, élelemmel ellátni valamennyiüket. Mintha ő maga tolongott volna a végeláthatatlan emberkígyó közepébe préselődve, amely a kondér felé araszolt egy tányér meleg ételért. Nem vele történt. Még meg sem született akkor, mégis: az ember volt a szereplője és szenvedője, akivel most azonosulnia kellett az egyetemes drámában. Ki akarta tépni magát e hatás szuggesztiójából, hiszen azóta Cerberus „kitenyésztett agyszörnyetegei" csodálatos időzítéssel felfedezték a napkitöréseket korlátlan és tárolható energiává alakító protuberanciakondenzátort! Még az atomreaktorokat sem kellett megsemmisíteni. Teorit borításuk zökkenőmentessé, veszélytelenné tette a föld energiaellátását. De valami elementáris orkán ellenszelével kellett küzdenie önmagában. Hiába akarta felidézni az emelkedett, hülye egzaltációt, amely mindig önmaga fölé emelte, ha műbolygójuk, szűkebb hazája eredményeire gondolt. Igor csodálatos ózonköpeny-generátora valósággal „befoltozza", beszövi a Földet, megakadályozza a rájuk zúduló ibolyántúli sugárzás bőrrákot okozó hatását. Ha a Cerberus megelevenedett mítoszáról volt szó, nézőpontja teljesen személy felettivé vált eddig. Kit akart meggyőzni erről? Hiszen ő tudja. És elismeri a Terra valamennyi lakója, hogy nélkülük egész létformájuk elpusztult volna.  „Vastüdő” – mondta Igor. A Cerberus a Föld vastüdejének szerepét tölti be. Nem igaz! Terra gyógyul tőle. Miért törpül el benne minden egyszerre, amit fontosnak érzett eddig? Valami hasadás ez. Megint egy titáni jelenlét lármázik, vádol, uszít benne? „Az ember viszonylag még soha nem lendült ilyen magasra a tudományos megismerésben, és sohasem követett el ennyi őrültséget saját érdekei ellen!" Ki mondja ezt? Hiszen az értelmes, egészséges belátás túlsúlya máris létrejött! „A túlsúly nem elég! A Föld tele van titkos vagy nyílt vírusgócokkal, amelyek szabotálják a teljes összefogást, nem egy földrész, egy emberfajta, hanem az egész planéta érdekében!" Mintha vírusnyi lénye vitázott volna benne valami könyörtelenül vádló hatalommal, amelynek súlya és méretei csaknem összezúzták. Miért éppen ő a vádlott az ember történetének minden őrültsége miatt, mikor eszmélése óta azért küzd, hogy eltűnjék a szakadék az értelem és az elvakultan romboló tudatlanság között? „Az önpusztítás fanatizmusa, amely Terra egyik részén eluralkodott, régebbi korszakaiban csak tébolydákban tombolt. De párnázott cellában és kényszerzubbonyban. Ma az emberi létformát veszélyeztető egész országokat nem lehet őrültekházába zárni!" Hogy hömpölyög benne ez a tartalom a saját hangján, minden érzékszervét a delíriumig feszítve! Nyilván tudattalanjából törnek fel e szétszaggató érvek. Igor tételeit és ellentételeit tükrözik. De ki más segíthetne rajtuk, ha nem ők maguk találják meg a kiutat a csődből, amely.

Hirtelen úgy érezte, megpattan az agyában valami, ha tovább fokozódik benne ez az idegen erő. Elájul vagy felsikolt, mint egy eszelős.

De nem benne szakadt át az önfegyelem gátja. Mylitta sikoltott fel hosszan, dobhártyarepesztő élességgel. Odarohant az egyik képernyőhöz, és ököllel verni kezdte.

– Nem akarom! Nem engedem! Ezek mesterségesen eltorzított, gonosz manipulációk! Mocskos rágalmak! Az ember moslékba taposása! Sohasem volt mindegy, ki az uszító gonosztevő, ki a támadó, és melyik növekvő csoport védi, gyógyítja az áldozatot! Ki rombol, és ki épít! – Zihálva, zokogva, teljes erejéből dörömbölt a képernyőn, míg karjai elernyedtek. Lassan a földre csúszott, és elterült a szőnyegen.

Senki sem ment oda, hogy fölemelje. Mintha valamennyien egy már felvett, régen rögzített jelenet szereplői lettek volna, akik nem mozdulhatnak ki a megtörtént dolgok időbilincseiből.

Tess érezte magában a kényszert, amely megbénította egész testét, de agyával küzdeni kezdett ellene. Ha a gondolataival bírálni, kételkedni képes, akkor nem igázhatják le idegen képzetek. Mert az kötözi le, némítja el. Attól nem tud mozdulni, és nem tud beszélni. De ez nem igaz! Mert saját értelme ellene szegül mindannak, ami végbemegy benne és körülötte! Akkor is, ha valami sűrű, erőszakos közeget kell leküzdenie. Mintha erős ellenállással szemben nyomulna valahová, ahová meg kell érkeznie!

– Európa újra felépült. Az értékeket nem tudták soha elpusztítani. Az ember tanult minden kudarcából. A totális háború kivégezte végül magát a háborút. A tömegek felvilágosodása, a társadalmi átalakulások eltorlaszolták paranoiás diktátorok útját a globális hatalom felé! Kioltották az autódafék tüzét!

Tessből úgy szakadtak ki ezek a szavak, mintha a húsából tépett volna ki darabokat. Nem volt birtokában saját fogalmainak. Úgy tűnt, szándékosan elzárták előle őket. Csak közhelyeket talált helyettük, de az is megfelelt a tartalomnak, amit ki akart fejezni. Mintha meztelensége elé szórongydarabokat rántott volna, mégis sikerült. Fontos volt, hogy ellenálljon annak a „másiknak", önálló, egységes gondolatai legyenek, tilos szavakat mondjon ki! Minden ettől függött! Mi? Mi függött tőle?

Vad és irreális vita volt ez az „idegen hatalommal" az agyában és a holovízió képernyőivel, amelyeken újabb és újabb áttűnésekkel Terra óceánjai hullámzottak sűrű piszokhabbal szennyezetten, döglött halakkal a felszínén. A parton hatalmas bálnatetemek oszladoztak. Tömeges öngyilkosságot követtek el; a szárazföldre, a levegőbe ölték magukat. Világvárosok fölött sötét füstköd gomolygott. A levegőben szemét kavargott, amelyeket hegymagasságú hulladéktömegekről tépett le a szél...

– Elmúlt! Leküzdöttük! – Tess gyomrára szorította a tenyerét, mert úgy érezte, nem bírja tovább az ellenállás erőlködésének görcsét. – A levegőnk tiszta! Nincsenek energia-problémáink! A Cerberus...

A képernyők kialudtak hirtelen.

FÚRIÁK

Tess hátradőlt, és lehunyta a szemét. Milyen jó ez a csend. Agya kiürült, kivérzett minden gondolattól. A némaság azonban lassan vákuummá növekedett. Névtelen nyugtalanság hullámait szívta magába. Figyelni kezdett. Mit jelent ez a moccanás nélküli hallgatás? Miért nem szól valaki? Miért nem mozdulnak? Felnézett.

Az űrhajó valamennyi utasa és jövevénye a helyén maradt. Kábultan, nehéz szemhéjjal ültek, maguk elé bámulva.

Mylitta még mindig mozdulatlanul feküdt a szőnyegen, a képernyő mellett. Kiégett, mint egy világítótest, ha teljesítőképességénél erősebb áramot kapcsolnak bele. Elájult. Senkinek sem jut eszébe, hogy fel kellene segíteni? Csak egy férfi vehetné a karjába, hogy a hálófülkébe vigye.

Lassan szivárgott a tudatába, hogy ő is magához téríthetné. Hiszen a köpenye zsebében ott van a kis biztonsági kazetta. Kötelező, hogy mindig náluk legyen. Persze. Mindjárt feláll. Kitépi magát ebből az ólmos fáradtságból. Valami hiányzik azonban hozzá, hogy végtagjai kövessék agya parancsát. Egy kontaktus elkallódott tudatrétegei között, s neki meg kell küzdenie érte, mint egy elfelejtett szó értelméért. Előredőlt. Nekirugaszkodott. Mylittán segíteni kell! Mylitta veszélyben van! Sajgó részvét forrása buggyant fel benne. Végre! Ez az! Sikerült felállnia. Olyan gyenge volt, mint aki nagy betegségből lábadozik. Pedig a Cerberus csíramentes levegőjében sohasem betegedett meg. Honnan tudta mégis, mit jelent kóválygó, zavaros közérzettel betegnek lenni? A sejtjei emlékeztek rá. Apa és anya sokszor voltak betegek. Most érezte magában az ő szenvedésüket, gyengeségeiket is. Egyszerre mélyebben értette őket minden emlékképen túl, mint amelyet szavakkal közölhettek egymással. Csak ne kínozná bűntudat és megbánás. Mennyit mulasztott velük szemben! És most már sohasem teheti jóvá. Ezt a gondolatsort nem szabad továbbszőnie. Valami vagy valaki figyeli. Mindent lecsapol belőle. A többiekből is. Azután megragadja és képekké fordítja a holovízió képernyőin. Eddig csak az emberiség történelmének évgyűrűit játszották vissza a teleszkópszemű, lábasfejű csalánozó lények. Ha ugyan ők a kezdeményezői e pokoli színjátéknak. És nem csupán eszközei, közvetítői, mint az ember által alkotott robotok, szondák, kamerák. Akkor is, ha semmiféle emberi konstrukcióra nem hasonlítanak. Hirtelen az volt a képzete, hogy egy idegen, rejtőző magot érintett az agyában; visszanézett valamire. Villámszerűen áradt szét benne a bizonyosság, hogy a teleszkópszeműek valóban csak egy megakozmoszbeli, más életrendszer megfigyelőközpontjának manipulátorai. Parancsokat hajtanak végre, s ők maguk ki tudja, miféle elektronmikroszkopikus lények e viszonylatból a rájuk tűző titáni megfigyelőapparátus sugárzása alatt. Szédülni kezdett. Füle zúgott. Minden pórusán verejték ütközött ki. Valami el akarta mosni ezt a gondolatbóját a fejében. Lehet, hogy rögeszmegóc? Nem szabad folytatnia, mert... most Mylittáról van szó!

Nagy nehezen elindult feléje, azután újra visszatámolyodott karosszékébe. Megint az ellene feszülő sűrű közeg. Az „ellenszél". Le fogja küzdeni! Hiába ömlik át eszméletén újra és újra a benső orkán, Mylittán segíteni kell!

Megint feltápászkodott, azután támolyogva, kóválygó fejjel elindult Mylitta felé. Térdre bukott mellette.

Mylitta arca elfordult tőle. Árnyék esett rá. Karját lassan a nyaka alá csúsztatta. Megemelte. Feje az ő irányába billent. Hirtelen hátrahőkölt. Mylitta szeme mereven, tágan szembenézett vele. A rémület elzsibbasztotta. Halott?

-Mylitta!

Azt hitte, hangosan kiáltja ezt, de torkán csak nyöszörgés tört ki.

Mylitta távoli pillantása jelenlétté színeződött.

– Nem akarok felkelni – súgta halkan. – Nem akarok megmozdulni. Nem akarok gondolkozni. Hagyj engem! Itt várom meg a végét mindennek. Már nincs messze. Tudom.

– Megvárhatod a hálófülkében is. Gyere! Odavezetlek!

Mylitta elfordult tőle, és lehunyta a szemét. Felsőteste visszacsúszott a földre.

Tess körülnézett.

– Segítsen valaki! – szólt oda a többieknek tehetetlenül.

Először Igor, azután Arvam állt lábra bizonytalanul. Rani is felszökött a karosszékéből. Ő ruganyosan mozgott. A két férfit figyelte bozótból leső hiúzként. Társai is kászálódni, kezdtek, de rá sem néztek a fekvő Mylittára és a mellette térdelő Tessre. Szótlanul kiődöngtek az irányítófülkéből. Ugyanazzal a feszült, végtelenre állított pillantással, ahogy bejöttek. Befelé figyeltek. Mire? Ugyanarra a gócra, amelyet ő most érinteni sem mer önmagában, hátha úrrá lesz rajta a téboly?

Kapaszkodva, remegő térddel felállt lassan. Szédüléséhez hányinger társult. Migrén. Anyának gyakran volt migrénje. A fejét sem tudta felemelni a párnáról. Ha evett, kihányta. Ezt is csak itt és most érti meg. Későn. Mennyivel több részvétet érez iránta, s milyen őszinte türelemmel ápolja, ha átéli ezt! Nem ingerülten, alakoskodva, fogcsikorgatva saját ádáz gondolataitól, mint akkor.

Valami zaklató hatás tört rá egyre fokozódva. Lassan vált tudatossá benne, hogy a képernyők váltakozó sugárzása, színei zavarják. Nem fog rájuk nézni. Meggyűlölte a holovíziót. Bizonyos, hogy rosszul lesz, ha valamelyik képernyőre rápillant. Mintha centrifugában forgatnák.

De nem tudta elkerülni. A színjáték mágneses kényszerrel magához rántotta a szemét. Néznie és látnia kellett.

A képernyők megint a külső tájat mutatták. A tengerből kiemelkedett lassan az égő, félelmetesen bíborlila napkorong. Az idegen flóra – vagy fauna? – állandóan mozgó, rezgő burjánzása robbanásszerűen folytatódott. A nyújtózó, terjengő formákról kacsokhoz vagy kígyózó csápokhoz hasonló képződmények emelkedtek ki. Elvékonyodtak. Visszagörbültek. Lengő, tapogató mozgással legyezőszerűen szétnyíltak, mintha meg akartak volna ragadni valamit. Azután észrevette, mire vadásznak. A csapongva repülő, csipogó rovarszemek egyikére, amelynek mozaikja a lila minden árnyalatát fénynyilakkal verte vissza, rácsavarodott az egyik óriási amőbacsáp. Zsákmányát lehúzta magához. A szúró üveghang, amelyet áldozata kiadott, mielőtt eltűnt volna hüllőszorításában, belehasított Tess dobhártyájába. Lágy ametisztszínű fényhullám gördült a tájra. A bőrén belül érezte, milyen meleg, csípősen csiklandozó a felzúgó szél érintése. S ez a hő egyre beljebb hatolt a testébe. Megnyalta a száját. Édes íz oldódott széjjel a nyelvén és nyálkahártyáin, lázt gyújtott ki benne. Bizonyos. Már ott lüktet az ereiben. Idegpályáin forró nedvek keringenek. Zaklató. Nehezen lélegzik tőle. Mintha nem is levegőt szívna be, hanem valami füstölő mézes illatát. De hiszen ez nem lehet! A Logosz légmentesen szigetelt űrhajó. Hogyan érezhetne ízeket, illatokat, a forró szél érzékeit puha ujjakkal tapintó érintését? Ha lehetetlen is, érzi. S azt is, hogy valami idegen áram emelkedik benne egyre feljebb. Amint eléri agyát... megőrül? Nem. Rosszabb. Sziszegve kioltja tiszta értelmének parazsát. Rémület fogta el. Lábujjhegyre emelkedett, mint aki rohamosan növekvő szökőár sodrából próbálja kiemelve tartani a fejét. Ne! Csak azt ne! Képzelete Ararátját ne öntse el az ametisztéj vízözöne!

Teste elzsibbadt hirtelen. Félelme tudattalan homály mélyére süllyedt. Mitől is félne? Ez a zaklatottság jó. Az izgalom örömmé izzik át benne. Bőre borzong a hőtől. Nem is tűnt fel neki eddig, hogy az élesen csipogó hangok, amelyeket a levegőben csapongó rovarszemek kiadnak, emberi szavakkal kifejezhetetlen ujjongás zenei megnyilatkozásai. Sóvár, kíváncsi vágy zúg bennük. Éhes és szomjas tőle. Mire szomjazik?

Mylitta is felállt. Nyújtózik. Mi köze hozzá? Nagy, fekete sörényét hátrarázza. Mennyire utálja ezt a tudatos, kevély nősténymozdulatot! A hímeknek szól. Akármelyiknek. Igornak is. A mosolyát még sohasem látta ilyen visszataszítónak. Sokat tudó, aljas és győztes. Legszívesebben lekarmolná az arcáról, hogy a vére kiserkedjen tőle. Csúffá tegye. Figyelte, ahogy ringó járással, csípőit mozgatva kifelé indult az irányítófülkéből. Vékony köpenyét magára szorította, hogy teste minden domborulata kirajzolódjék. Hová megy? Halvány nyugtalanság rezdült benne. Hátha Igort keresi? Nem engedi!

Utána lendült, de az ajtóban megállította valaki.

Csak a testét látta először, magas, duzzadó izmú alakját. Félelmetesen széles mellét, vállát gyapjas, fekete szőr borította. Furcsa, hogy milyen undort érzett ettől régebben. Most  meg... Erős, állati vonzás árad belőle.

Szeme felsiklott az ajtót eltorlaszoló férfi arcára. A navigátor volt. Mindegy. Felnevetett. Testét átengedte a durva, parancsoló ölelésnek. Szorítása fájt, de kívánta, hogy fájjon. Nem személlyel fonódott össze, hanem egy saját énjénél hatalmasabb árammal, amely elmosta önmagáról, környezetéről való tudatát, félelmeit, gátlásait, emlékeit. Érzékeiben elementáris ösztönök óceánja zúgott.

Részegültsége sűrű párnázatát vijjogó, rekedt vércsehang törte át hirtelen. Felrezzent tőle. Az újra és újra magasba szökkenő, dühödt üvöltés a navigátort is megzavarta. Karjának bilincse meglazult. Elengedte Tesst. Szeme kába értetlenséggel bámult le rá.

Tesst megcsapta a férfi testének verejtékszaga. Egyszerre iszony fogta el sűrű, fekete mellszőrzetétől is. Teljesen felébredt tőle. Úgy érezte, hánynia kell.

Az ordítás, dulakodás, döngetés, hörgésbe fúló sikolyok folytatódtak. Honnan hallja? Valamelyik hálófülkéből!

Mylitta!

Tenyerét a szájára szorítva végigfutott a folyosón. Benyitott Arvamék hálófülkéjébe.

Elkésett.

Rani Mylitta hosszú karmolásoktól vérző, meztelen testén térdelt. Kezei rágörbültek a nyakára. Rajta sem volt ruha. Az ő bőréről is vércsíkok futottak le. Izmai megfeszültek. Arvam hiába akarta letépni fojtogató ujjait Mylittáról. Ordítva verte, rángatta, rázta, de nem tudta kioldani az idegen nő halálos gyűlölet görcsét.

Mylitta már hallgatott. Nem védekezett. Mozdulatlanul feküdt.

 Rani egyszerre elengedte. Mylitta feje törött, furcsa szögben félrebillent. Arca kék volt. Nyelve előretolult ajkai közül.

Rani hátratámaszkodott a karjára. A holttesten lovagolva szétvetette két térdét. Fejét magasra emelte. Rekedten, boldogan felkacagott.

Mikor Arvam ütni, öklözni kezdte a száját, az arcát, akkor is tovább nevetett szörnyű hiénahangon.

– Nem! – kiáltotta Tess zokogva. – Arvam! Hagyd abba!
Mylitta halott!

Arvam süket és vak volt a dühtől és fájdalomtól. Tovább pofozta, rúgta Ranit.

– Most már úgyis mindegy! Ne bántsd! Mylittát az ametisztéj ölte meg! A teleszkópszeműek tették! Rani nem tehet róla! Nem tudja, mit művelt! Egyikünk sem ura akaratának, ha ránk tör ez a lila átok!

Arvam karja lehullt. Szeme vigasztalan, arca szürke volt. Felesége könnyű testét felemelte a földről. Mylitta feje hátra-csuklott.

Arvam leült a heverőre, és a holtat ringatni kezdte, mint egy kisgyereket.

Tess mellé ült. Nem voltak szavai. Arvam úgyse hallgatott volna rá.

Rani Arvam lábához kúszott, és halkan, idiotikusan nevetgélt.

– Nem igaz, amit láttál! Nem igaz. Te vagy az asszonyom. Egyedül te! – mondta Arvam a halottnak olyan halkan, mint ha altatódalt dúdolt volna. – Nem igaz semmi, ami történik velünk, drágám! Rani nem ember. Robot. Nem az ő ereje fojtott meg, hanem azoké! Te magad jöttél rá, hogy kísérleti nyulak vagyunk a ketrecünkben. Nem is tudom, mikor mondtad ezt nekem? Tegnap? Száz év előtt? Az idő törvénye egészen eltorzult. Az Eridanus-idő az ellenségünk itt. Jó, hogy most már én is meghaltam. Örülök neki. Köszönöm, hogy megmutattad, mi az egyetlen menedékünk.

– Mit akarnak velünk, Arvam? – Tess nem várt feleletet a kérdésre, de beszélni kellett. – Mi a céljuk? Merrefelé terelnek bennünket? Mit kívánnak még megtudni rólunk, amit nem tudtak eddig? Semmi hitelünk nincs előttük. – Szeme kerülte a holovízió képernyőjének színes villódzását. Nem akarta látni az idegen táj idegen színeinek mérgező sugárzását.

Különös. Amint rátört a megrendült részvét, kialudt benne minden részegültség. De nemcsak benne. Arvamban is. Lehet, hogy az ösztöneik fölött hatalmuk van, de egymás iránt érzett ragaszkodásuk, szeretetük, fájdalmuk rejtély előttük?

„A FOLYÓK NÉHA VISSZAFELÉ FOLYNAK"

Szemét végül megint magához vonzotta a képernyő változó színeinek mágnese. S ahogy tudatossá vált benne, mi játszódik le előtte, menekülve el akart fordulni tőle, de nem tudott. Arra sem volt képes, hogy a szemét lehunyja. Egy pillanatra | felvillant előtte, hátha az elektronikus agy újra mozgásba lendült, s az játssza vissza, az elmúlt percekben mi történt a hálófülkében Mylitta haláláig, de hamarosan rájött, hogy tévedett.

Rani az ágyban fetrengett Arvammal, mikor az ajtó kinyílt. Mylitta arcára ametisztfény vetült. Köpenyét lecsúsztatta magáról. Parázsló, nagy, sötét szeme lila árnyékok közé süppedt. Először lassan közeledett az ágyhoz, azután vijjogva, hosszan felkiáltott. Ő támadta meg az idegen nőt. Rani is talpon volt már. Mylitta az arcába vájta hosszú, lila karmait. Rani éles vércsehangja túlemelkedett Mylitta dühödt sikolyán.

Mindkét asszony fúriává változott. Karok, lábak, körmök, fogak fegyvereivel küzdöttek a hímért, barlangi nőstény módjára. Arvam, aki miatt összecsaptak, hiába akart közéjük állni. Jelenléte e harcban és e pillanatban nem számított. Egymást kellett kivégezniük a testükben feszülő, egymást taszítva gyűlölő feminin pólus parancsára.

Tess szégyenkező iszonnyal emlékezett saját indulatára. Akkor ő is gyűlölte a másik nőt, mert érzékeibe belekapcsolódott az ametisztéj korbácsoló árama. S gondolatban megölte legjobb barátnőjét. Igen, megölte. Pedig valójában, mikor önmaga volt, senkit nem szeretett annyira, mint Mylittát. Mit ér az ember, nemcsak ő, hanem a legjobb, legkülönb is, ha külső ingerek hatására elárulja szerelmét, gyilkol, szétrombolja mindazt, amit tiszta értelmével, érzéseivel, erkölcsi igényeivel a legfontosabbnak tart? Várjunk! Most megint tud ítélni, megkülönböztetni, elemezni! A szörnyű sokk, amely érte, szétoszlatta benne a ködöt. Van tehát valami, ami megtöri e saját ösztönvilágukból rájuk törő zsarnokságot!  A két nőstény héja még mindig egymás húsát tépte a holovízió képernyőjén. S az auditor, amely saját technikai ellenőrzésük szerint nem működött, híven közvetítette a két nő rekedt hörrenései, nyögései, sikolyai, majd Mylitta fulladozó hörgésének ijesztő hangjait.

Ne! Ezt a gyilkosságot nem akarja még egyszer átélni! Bizonyos, ha Mylitta erejéből telik, ő végzi ki vetélytársnőjét. De gyengébb, törékenyebb, dekadensebb volt a férfiasan izmos, hüllőszerűen szívós, hajlékony Raninál.

Mi történt? Megállt a kép? Állóképpé merevedett azon a ponton, mikor Rani kezei Mylitta nyakára görbültek? Miért rögzítették meg ezt az iszonyú pillanatot? Mylitta szeme kidülledt. Arca elkékült. Ugyanakkor a valóságban Arvam a holttestét a karjában ringatta a heverőn. Halkan, eszelősen beszélt hozzá. Mintha még élne. Mintha még hallaná. Rani a lábánál kuncogva vihogott.

Csak eltéphetné a szemét ettől a plasztikus, színes állóképtől a holovízión. Miféle kísérlet ez? Micsoda aljas, provokáló oltás? Nem vésődött még eléggé a tudatába, idegeibe? Nem borzad tőle minden érzékével és emberségével? Nem gyászolja-e barátnőjét olyan marcangoló fájdalommal, hogy könnyei megfagynak tőle, s nehezek benne, mint a kövek? Anyját sohasem tudta úgy elsiratni, nem érezte utána ezt a sajgó ürességet. Pedig szerette. Végül már szerette is. De anya már nem volt fiatal, és nem akart élni. Mylitta imádta az életet. S ő maga szépséget, fényt árasztott. Amihez hozzányúlt, az felragyogott tehetsége áramától. Arvam vesztesége pótolhatatlan. Mielőtt kioltották az életét, megfosztották ép eszétől. Őrült. Szegény Arvam. Jobb így. Addig is, amíg...

Hirtelen összerezzent. Az állókép újra mozgásba lendült a képernyőn. De a jelenetsor szokatlanságába az első pillanatban szinte beleszédült. A holovízió meghibásodott. Ez kétségtelen. Minden visszafelé történik rajta. Vagy trükk. Ócska régi trükk.

Rani keze elengedi Mylitta nyakát. Már mindketten a szőnyegen gurulnak. A két fúria sok végtagú szörnyként tépi egymást. Aztán Rani visszahátrál az ágyba. Összefonódik Arvammal. Mylitta letépi magát a fekvő Raniról. Vijjogó, éles hang szívódik vissza a torkába. Feláll. Kihátrál a hálófülkéből. Az ajtó behúzódik utána. Hol van? Valójában hol van most?                                          

A heverőre pillantott. Arvam már nem ringatta a karjában Mylittát. Ranival ölelkezett. Akkor...

Tess kirohan a hálófülkéből, vagy... nem. Egyszerre ott volt az irányítófülkében. Mylitta a holovízió képernyője előtt feküdt. Úgy, ahogy az előbb lecsúszott a szőnyegre.

Álmodott. Valamelyik tudatküszöbén tolongó félelme nyomasztó vízióvá lett. Nem. Ez túl egyszerű magyarázat volt; nem fedte átélése intenzitását s dúlt, zavart izgalmát. Lehetetlen, hogy érzékei teljesen cserbenhagyták volna! Érezte magában a valóság mértékét s azt, hogy éber. E támpontot nem engedi el!

Letérdelt Mylitta elé. Karját a nyaka alá csúsztatta. Persze ez is párhuzam volt. De nem azonosság. Mylitta elfordított fejét maga felé emelte. Rendben van. Úgy, mint az előbb. Hiszen százszor is ezt kellene tennie. Az események logikája kívánja így. S azután a „déjá vu". Hogy előre tudja, Mylitta szeme tágra nyíltan, mereven kapcsolódik az ő tekintetébe. Túlnéz rajta. Erre is van magyarázat. Mit fog tenni, ha a felkelő bíborlila törpenap árama a testébe kapcsolódik, s nem lesz többé ura az akaratának? Mylitta megint nyújtózni kezd előtte, s ő a barátság szövetsége helyett féltékeny nőstény-utálatot érez iránta, mert szép és kívánatos? Pedig vissza kell tartania. Nem szabad bemennie a hálófülkébe, ahol Arvam Ranival ölelkezik.

Mylitta arcára ametisztszínű fénynyaláb esett. Szemébe visszatért a jelenlét kifejezése. Most azonban rámosolygott Tessre.

– A folyók néha visszafelé folynak – mondta halkan, laza szájjal, mintha nyitott szemmel álmodnék. – Különös. Az időfolyó is.

Szeme lehunyódott. Melléből mély, elégedett sóhaj szakadt fel. Légzése egyenletessé vált.

Tess kihúzta a karját a nyaka alól. Fejét óvatosan visszacsúsztatta a szőnyegre. Mylitta két öklét a feje mellé emelte.

Mint egy csecsemő – gondolta Tess. Ott maradt térden mellette. Őrizte. Érezte, arcán lefutnak a könnyei. Örömében sírt. Minek örült? Hogy Mylitta nem halt meg? Itt lélegzik előtte sötét hajának pelyhes, puha párnáján. De fel fog ébredni, és számon kéri tőle, miért nem engedte el a lét tudattalan árnyai közé, ahol már nincs küzdelem és szenvedés. Micsoda érthetetlen, esztelen remény a teljes reménytelenségben, hogy még mindig hisz az életükben! Utolsó lélegzetéig. Várja, hogy történjék valami, ami lepattantja róluk létük egyre szűkülő bilincsét. Ezüstös gondolatszál szövődött át az agyán. Az ametisztéj izzása ellenére szánta és féltette barátnőjét. Nem volt semmi más magyarázata rá, de gyógyító sugárzásnak érezte önmagában, védő és rejtélyes áramnak. Azért maradt Mylitta mellett, mert nem akarta, hogy álmában rátámadjon az ametisztéj valamelyik ámokfutója. S most biztos volt benne, hogy őt sem éri el a szenvedélykorbács suhintása. A ragaszkodásból, erkölcsi gátlásokból sűrített fényesszencia pajzsként tartja távol tőle, s ez éppoly ámult örömmel töltötte el kétségbeejtő helyzetükben is, mint amilyet talán Madame Curie érezhetett gyötrelmes erőfeszítései után, mikor vagonnyi uránércből sikerült kivonnia a rádium első, derengő mikrotöredékét. Igen. Amíg mérlegelni, töprengeni, megkülönböztetni tud, ura marad érzéseinek, emberségének is.

Közlési vágy izgatott feszültsége vett erőt rajta. Meg kellene mondania Igornak és Arvamnak is! Valamire rábukkant, ami fontos, a legfontosabb most, ha nem is érti. A fülkét bezárhatja maga után.

Felállt, de az ajtóban megtorpant. Várnia kell! Ki tudja, micsoda önkívület taszította őket mélyen saját univerzális énjük alá, vissza az időben, a Neander-völgyi ember szintjére!

„Vissza az időben!" – Keze gyorsan, gépiesen megcsavarta az ajtó belső, elektronikus biztosítózárjának tárcsáját. Jókor. Nehéz test ütődött az ajtónak tompa puffanással. Nem tudott kételkedni benne, hogy csak a navigátor lehet, a verejtékszagával és gyapjas, fekete szőrzetével. Úgy jött érzékei pórázán az irányítófülkében levő két női testhez, ahogy párzási időben a kan kutyák és macskák törtetnek a nőstények után a kerítést kaparva, háztetőkre kapaszkodva. Persze teljes bizonyossága, hogy a navigátor veri ököllel az ajtót, szintén az emberi fogalmakkal alig érinthető kérdések tömegéhez tartozott, amelyeket szörnyű átélése – vagy víziója? – vetett fel benne. Hiába küzdött ellene, tudta, hogy a navigátor veri az ajtót, sajgó gerjedelmétől hörrenő nyögéseket hallatva. Onnan tudta, hogy már átélte egyszer az ajtóban való találkozást vele. S ami történik, még mindig a visszafelé folyó idő medrében megy végbe. Mégis valami megváltozott, nem ismétlődött újra. Ő nem törődött a duzzadó izmú gorillával az ajtó előtt. Nem is félt tőle. E felfedezés súlyát nehéz volt egyedül hordoznia, akkor is, ha lényegében nem oldotta meg helyzetüket, s csak szalmaszálnyi légzőnyílást kínált a rájuk zúdult óceánsúlyú, ismeretlen problémák hullámai között.

Lassan visszament az irányítóasztalnál levő karosszékhez, és leült. Gondolkoznia kell. Hiszen egyedül ő virraszt ébren, semleges, sajátos benső egyensúllyal a bíborlila izzástól fertőzött társai közül.

A képernyőn az ametisztéj buja vegetációja, idegen élettől lüktető formái burjánzottak. A lila színárnyalatoktól kigyúlt óceán partjáról hosszú indák vagy csápok nyúltak a vízbe. Ringó kötegeik közül óriási dülledt reflektorszemek figyeltek. Mintha e sugarakat kibocsátó lencsék mind egy irányba tekintettek volna. Hová?

Szíve kihagyott egy dobbanást. Szembenéztek vele!

Képzelődik! A kamerába néző ember– vagy állatszemek azért nem keltették benne soha ezt a benyomást, mert környezetével normális viszonyban élt eddig. Most azonban...

Miért éppen őt figyelnék? Nem szabad, hogy a zsibbasztó rémület eluralkodjék benne! Meg kell őriznie józan, érzéketlen lebegését, a felülnézetet, különben idegeibe kapcsolódik az ametisztéj árama, odamegy az ajtóhoz, és kinyitja a navigátornak. Lehet, hogy ezt szuggerálja a hipnotikus erejű hüllőszemek zárótüze?

Nem. Másról van szó. Érzi. Arról, ami az agyában végbemegy. Értelme sugárzó szikrájáról, amely ellenáll embertelen provokációknak. Amíg ez az apró fénymag él, nem vehetnek erőt rajta. Megölhetik, de nem zuhan vissza a férgektől nyüzsgő ösztönhínárba, amelyből fajtája kiemelkedett.

Nem fél tőlük! Mélyet lélegzett. A görcsöt kioldotta előregörbült testéből. Hátradőlt.

Ő is szembe fog nézni velük. Szembenéz benne az emberi az embertelennel! Fürkésző figyelmük szelleme derengő fényének szól. Az évezredek tapasztalati salakjából, vérből és könnyből kivont esszenciának, amelyet tízmilliárdnyi agysejtje hordozott nagyszerű örökségként. Személye nem számított a fejlődés e végtelen folyamatában. Mindegy, mi történik vele. A fajta számított, amelynek értékeit őrizte. Egyetlen instrumentum volt csupán. S ha azt szétzúzzák, a mű akkor is tovább él, amelyet lejátszottak rajta. Nem voltak illúziói. Helyzetük reménytelen. Ő mégis érteni akarta az ember számára érthetetlent. Akkor is, ha csapdába esett fogoly és lényegében halott már. Az elgondolt gondolat, a megvilágosodott tudat az egész emberfajta vénáit táplálja.

„A folyók néha visszafelé folynak" – mondta a halálból feltámadt Mylitta az álom és ébrenlét határán, a tudat senkiföldjén, amelyben a képzelet és valóság benyomásai összevegyülnek, s az idő kiterjedései néha átzúdulnak a három dimenzió gátjain. Felvillantják a jövőt. Új színeket vegyítenek a múltba. Nem ismerik a halált. Hányszor álmodik édesapjával! Olyan intenzív jelenléttel érzi közel magához, fiatalon, egészségesen, amilyennek talán csak közös játékaik alatt látta rövid csillagpercekre, de ő bebalzsamozta magában ezt az alakot. Tudattalanul mindig őt idézi vegetatív idegrendszerével, s nem azt az emberroncsot, aki rögeszméje szerint a „súlytalanság állapotában" halt meg az elmeklinikán, „levegő nélkül". Míg együtt éltek anyával, sokszor hallotta, mikor civakodás közben apa arcába sziszegte: „Súlytalan vagy, mint egy hulla az űrben! A drága levegőt sem érdemled meg, amelyet a Cerberuson beszívsz!" Esengő hangja is úgy csengett benne néha, mintha a füle mellett beszélt volna: „Ugye visszajössz velem a Földre, Tess? Megszökünk anyától!" Azon az éjszakán is hívta álmában, amikor meghalt. Nem ment volna vissza vele, mert ő már a Cerberushoz tartozott. És Igorhoz. Miért pergeti végig most, éppen ebben a végső válságban, annyiszor elgondolt gondolatait? Talán mindenki érzi ezt a visszajátszási kényszert a halála előtt. Akkor anyjáról is el kell számolnia, aki hosszú agóniájában minden vádat és keserűséget kioldott belőle. És Igorról, aki egy succubussal ölelkezett előtte az irányítófülke szőnyegén az ametisztéj önkívületében, úgy, ahogy cölibátusban élő szerzetesek követik el álmukban a „hús bűnét" egy éhes érzékeikkel megidézett, személytelen kéjtárggyal. S mikor feleszmélnek, gyötrő bűntudatukban véresre korbácsolják testüket. Pedig nem tehetnek arról, ami történt. Az ember nem lázadhat a saját szervezetébe épült természet ellen. És mit tehetett Igor az ellenséges eridanusi természet ellen? Töprengve figyelt önmagába. Nem érzett sem haragot, sem féltékenységet. S megvetést sem Rani iránt, aki eszközévé lett az idegen erőknek, amely valamennyiük gátrendszerét lerombolta. Ez is rendben volt tehát. Egyéni élete ragaszkodásait, sérelmeit, terhét elengedte. Könnyű volt belül.

„a folyók néha visszafelé folynak. Az időfolyó is" – mondta Mylitta, akit egy emberen inneni vagy túli valóságban, esetleg saját víziójában Rani megölt, azután mikor a holovízió képei visszafelé peregtek, feléledt, és visszahátrált az idő egyik előző pontjára. Ahogy a trükkfilmet pergetik vissza. De azok csak vetületei a valóságnak. Rani – a valóságban vagy az ő látomásában – tört nyakkal, a klinikai halál állapotában feküdt a hálófülke szőnyegén.

Balin sokszor felvetette a kérdést tudományos kísérleteik folyamán: képes-e az ember beavatkozni, módosítani vagy megváltoztatni az idő folyását? A növényekkel, bonyolult mikrobiológiai tenyészetekkel, táptalaj– és permetmutációkkal öreg professzora bebizonyította, hogy az idő alakítható, összevonható, gyorsítható és lassítható folyamat. Az idő egyenletes folyásának tézise Balin szerint napjainkban olyan feltevésnek számít, amely semmiféle kritikát nem áll ki. Már Einstein relativitáselmélete kizárta az abszolút egyidejűséget. S a Cerberus kozmikus idejében naponta meggyőződhettek róla, hogy számukra a Föld napkeltéje, napnyugtája, holdfázisai egészen mást jelentenek, mint Terra lakóinak. Föld körüli forgásuk közben rendszeresen elérkeztek az ember relatív idejének holnapjából a tegnapjába. Balin Bergsontól vette át a „tériesített idő" fogalmát, amely valójában a tér negyedik dimenziója. „Az idő sokminőségű létforma – hallotta magában Balin hangját, s szavai most kivételes jelentőséget nyertek. – Nálunk az idő lényege az egyirányúság, vagyis az, hogy a múltra jelen és a jelenre jövő következik. De ez nem teszi bizonyossá, hogy az emberi koncepción kívül nem létezhetnek más időtörvények is, például olyan sajátos természeti körülmények, amelyek részünkre fordítottnak tűnnek."

Balin előadását mindig izgalmasnak találta, de azt, amit mondott, nagyrészt ragyogó elméletnek, képzeletjátéknak érezte.

Az irracionális valóság – vagy valótlanság – zsákutcájában azonban, amelybe belezárultak, a régen ismert mondatok felülete kinyílt, s ő egyszerre megtudta, mérhetetlen mélységek élnek bennük. Lényegüket nem értette, nem látta eddig. Hiszen pontosan az történt meg vele, amire a professzor utalt. S egyszerre bizonyossággá vált benne az is: az emberi agyban nem jelenhet meg olyan gondolat, amely igaz ne lenne valahol. Amit az előbb érzékelt, vagy úgy képzelte, hogy érzékeli, ellentmond az idő egyenletes, változhatatlan folyásának. Egy sajátos Eridanus-időmodell feltételezését, az idő teljes elidegenedését jelenti, amely az emberi elme számára saját közegében elfogadhatatlan.                                       

„Miért? – kondult meg emlékezetében Balin hangja. – Az idő számunkra csak mint időmérő létezik, amely meghatározott mozgásokhoz kapcsolódik, és szubjektív létünk velejárója. Még az úgynevezett objektív, matematikai idő is pusztán az emberi megismerés egyik formája."

Tess lüktető halántékára szorította két kezét. Csak itt volna vele Balin! Vagy Igor. Ő elhinné neki, hogy látta Mylittát meghalni és feltámadni újra. Itt elhinné. De valóban látta-e? Azok, akik ingereiken, erogén zónáikon át bábokként rángatják őket, nem taszították-e vajon egy olyan folyamat képzetei közé, amelyeket őrültek élnek át? Bennük mosódik el a hallucináció és a valóság közötti határ. Úgy cselekszenek, mint álmukban. Fenyegető hangokat hallanak, üldözik őket, letépik magukról a ruhát. De ami részükre valóság, a rögeszméjük megnyilvánulásait figyelő szemlélőnek szánandó, eszelős tünet.

Egész teste lúdbőrössé vált hirtelen. Azt akarják, hogy a téboly kioltsa benne az értelem szikráját? Ha átengedné magát a tudatküszöbén dörömbölő pániknak, és elhinné, hogy fantáziált, semmi nem mentené meg az elmezavartól.

Be kell bizonyítania önmagának, hogy látta, amit látott! De hogyan?

Ránézett Mylittára, aki még mindig a földön feküdt. Mintha rátűző tekintete ébresztette volna, fejét átfordította a másik oldalra, lábát felhúzta, majd lassan nyújtózni kezdett.

Ne! Csak azt ne! Nem akarja még egyszer elölről kezdeni a lidércnyomást, amelynek köve elbírhatatlan súllyal hever lényében.

Barátnője felült hirtelen. Nehéz szemhéjjal, álmosan és csodálkozva körülpillantott.

– Hogy kerülök ide a szőnyegre?

– Elájultál – mondta Tess halkan. Csak meg ne érezze a szorongást a hangjában.

– Mikor? Miért?

– A holovízió, illetve talán valamiféle archevízió felidézte történelmünk néhány nem kirakatba való mozzanatát. Te puszta kézzel be akartad zúzni az egyik képernyőt, mert az adást nem tudtuk kikapcsolni.

Mylitta lassan, tétován megrázta a fejét.

– Valamiféle archevízió?

– Nem emlékszel rá?

– Nem. Zavaros, kusza álmokra emlékszem.

– Milyen álmokra? Mondd el!

Tess torka kiszáradt az izgalomtól. Mylitta észrevette a feszültséget benne. Mindent észrevett.

– Olyan furcsán kérdezted ezt. Történt valami, amíg én aludtam?

– Semmi sem változott!

Ezt túl gyorsan mondta. Nem nyugtatta meg vele gyanakvó barátnőjét.

Mylitta lassan felállt, és mellé ült egy karosszékbe.

– Értem. A helyzetünk nem lett jobb vagy rosszabb. – Szeme fürkészve pihent Tess arcán. Szinte érintésnek érezte éles, „élveboncoló" pillantását, és nem volt bátorsága visszanézni rá.

– Mi van veled? – Mylitta hangja követelő volt. – Úgysem tudod elhallgatni előttem!

Ez igaz volt. Bármennyire védekezett, küzdött, Mylitta metsző kíváncsisága lézerként hatolt be rejtegetett titkai közé.

-Valamire rájöttem! – Igen. Ez talán jó lesz. Mylittát beavatja az emberi értelem „sugárvédelmének" feltevésébe, s eltereli vele a figyelmet arról, hogy valójában ő akar megtudni tőle valamit, amit nem mert és nem tud megfogalmazni egyelőre.

– Mire jöttél rá?

Mylitta még mindig tele volt kétellyel. Csalhatatlan pszichikai radarja veszélyt jelzett.

– Lehet, hogy tévedek. Áltatom magam. Azt is előre kell bocsátanom, hogy ami foglalkoztat, semmi esetre sem kiút vagy megoldás a személyünkre nézve. Mégis, ha igaz, akkor önmagunknál, a mi életünknél vagy halálunknál nagyobb jelentőségű! – Keresgélte a szavakat. – Nem tudom, érted-e? Létrejött egyfajta sajátos, szellemi rádiumsugárzás az agyamban, s ez a derengő fény elszigetelt az ametisztéj mérgező áramától.

Mylitta értetlen, majd töprengővé változó pillantása mind részletesebb magyarázatokra, új megközelítésekre sarkallta. S közben érezte, neki magának is szüksége van az egyre pontosabb meghatározásokra. Még egyszer átélte, szavak hálójába fogta, ami végbement benne.

– Nem ment el az eszem. Valóban így történt – dőlt hátra végül. – Egyszerűen nem vett erőt rajtam az ellenállásomat, ízlésemet gyufaszálgátként elsodró ösztönszökőár. Józan tudtam maradni.

A képernyők lila sugárzására, azután Mylittára pillantott. Barátnője arcán ott villódzott a lila visszfény, de szeme tűnődve pihent rajta. Nyugodt volt. Ő is önmaga maradt gondolatai hűs, semleges „sugárvédelmében".

– Meghalunk, ugye? – kérdezte váratlanul. – Pedig fontos volna, hogy megmaradjunk. A Földnek és a Cerberusnak. Azért is, amire rájöttél. Először azt hittem, megőrültél. De most már én is érzem. Sejtem, miről beszélsz. Mi az, amit elhallgatsz előlem?

Mylittát nem lehet félrevezetni.

– Nem fogok semmit elhallgatni. De előbb meg kell tudnom, miről álmodtál.

Mylitta a szájához kapott.

– Arvammal történt valami, amit titkolni próbálsz? Megsebesült? Beteg?

– Nincs semmi baja! Az álmodról beszélj! – Egyszerre kínosan tudatossá vált benne, hogy a navigátor még mindig veri kívülről az ajtót.

Mylitta keze a nyakára siklott. Dörzsölni kezdte azon a helyen, ahol az előbb...

- Bezártad az ajtót? – kérdezte nyugtalanul.

- Biztonsági zárral. A navigátor van odakint. Még a vállát, hátát is gyapjas fekete szőr borítja.

- Honnan tudod?

- Ez most mindegy. Mire emlékszel?

- A dörömbölés zavar, de felidéz egy képet is. Husánggal el akartak találni bennünket álmomban valami tutajfélérő. Mi egy sebes, örvényes folyóban úsztunk Arvammal. Árral szemben. Nagyon nehéz volt.

- Kik akartak eltalálni?

– Ez homályos. Talán Rani meg a társai. A husáng a tutaj oldalának vágódott, a vízbe csapódott. Többen eveztek, nem tágítottak mellőlünk. Tudtam, ha egyetlen ütés a fejünkre zúdul, a koponyánk szétloccsan tőle. Arvam vállát már eltalálta egy suhintás. Félig bénultan mozgott. Arca sápadt és rémült volt. Nagyon féltem, mert elmaradt tőlem. Akkor már én sem akartam tovább erőlködni. Hallottam, hogy nagy hörrenésekkel, üvöltve csépelik körülötte a vizet. Megfordultam. Valami a nyakamra csavarodott. Hínár volt. Hiába akartam szabadulni tőle, egyre szorosabban rám hurkolódott. Már nem kaptam levegőt. Nem bántam, hogy megfulladok. Arvamot úgyis elvesztettem. Abszurd elégtételt éreztem, hogy nem a husáng végez velem. Hallottam a nyakcsigolyám roppanását. A nyelvem szétfeszítette a szájamat. Nagyon jó csend lett utána. Nem tudom, meddig tartott. Egyszerre felnéztem. Láttam, hogy a folyó sodra megfordult. Bizonyos voltam benne, hogy visszafelé folyik. A tutaj egyre kisebb ponttá zsugorodva távolodott, rohant az árral. Csónak ringott mellettem. Arvam kihajolt belőle, és az ölébe emelt. Olyan könnyű voltam, amilyen csak az űrben vagy álmában lehet az ember. És kicsi. Akkora, mint egy ötéves gyerek. Arvam fölém hajolva halkan duruzsolt valamit. Nem értettem, mit, de nagyon kellemes volt. Boldog védettséget éreztem a karjában. És bizonyosságot. Tudtam, hogy összetartozunk. Egymásba nőttünk, mint a sziámi ikrek. Lehetetlen szétválasztani bennünket, mert legnemesebb belső szerveink csak együtt életképesek.

Az ajtó előtt már csend volt egy idő óta. A navigátor elment. Vagy csak lapul és vár odakint? Mindegy. Tess zavarát elmélyítette Mylitta álma. Jelképes párhuzama nyilvánvaló volt az ő tapasztalatával. De hátha véletlen egybeesés volt csupán? Nem győzte meg. Bizonytalanságát nem oszlatta el.

– Miért hallgatsz? – kérdezte Mylitta nyugtalanul.

– Mikor felébredtél... Nem! Ez így nem pontos. Az én teljesen hitelesnek tűnő átélésem szerint: mikor feltámadtál a halálból, azt mondtad nekem: „A folyók néha visszafelé folynak. Az időfolyó is." Azután elaludtál.

– Tess! Lázad van? – Mylitta előrehajolt, és megfogta a csuklóját.

– Nem. Nincs lázam. Ne aggódj miattam. Csak az nyugtalanít, hogy megrendült a talaj alattam. Nem vagyok őrült. Mégis kételkednem kell tudatom észlelésmódjának helyességében. Elmondom neked, mi történt veled. Vagy én úgy vélem, hogy megtörtént.

Az ajtón újra kopogtak.

– Miért csuktátok be az ajtót a biztonsági zárral? – kiáltotta Igor türelmetlenül.

Tess az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. Igor mögött ott állt Arvam is.

VISSZAJÁTSZÁS

Tess mögéjük kémlelt. A folyosó teljesen üresnek tűnt.

– Hol vannak ők? – szaladt ki a száján. Igortól kérdezte. Arvam arca annyira dúlt volt, hogy nem merte megszólítani.

– A folyosóhajlatban fekszenek egy rakáson. Mint a hullák.

Igor ujjai reszkettek, ahogy beletúrt a hajába.

– Az elektronikus agy már működik újra. Mostanáig vesződtem vele. De összeköttetésünk még mindig nincs a Földdel és a Cerberussal. Talán sikerül a rezgéskiegyenlítővel is kezdenem valamit!

– Nem értem! – rázta meg a fejét Tess. – A navigátor az előbb még az irányítófülke ajtaján dörömbölt.  Rani pedig. .. – rálesett Arvamra.

Arvam leült, és két kezébe temette az arcát. – Egyszerre megpattant benne valami – mondta rekedten. – Azt hittem, meghalt. De az érverése jó, lélegzik.

Az utolsó fázis – gondolta Tess. Szíve elnehezült a részvéttől. Nem tudta, kit sajnál jobban: teljesen összetört férjét-e vagy a négy élőhalottat a folyosóhajlatban.

– Próbáld meg a bioritmus-szabályzót is beindítani, és új hullámhosszokra hangolni – mondta gyorsan. – Ha az elektronikus agyat rendbe hoztad, miért ne sikerülne...

– Nem én hoztam rendbe! – vágta el a szavát Igor. Hangja keserű volt. – Mindent rögzített, ami a Logoszon történt. Egész idő alatt. Most azonban éppoly érthetetlenül, ahogy leblokkolták az információit, egyszerre visszajátszotta a lepergett eseményeket. Ne kérdezd, miért. Százszor is megpróbáltam ugyanazokat a kapcsolásokat. Alkatrészeket cseréltem. Nem hinném, hogy ami megkötötte és feloldotta a működését, mechanikus természetű beavatkozás vagy hiba volt.

Tesst izgalom fogta el.

– Azt mondod, az elektronikus agy visszajátszotta a lepergett eseményeket?

– Persze.

– Az elmúlt néhány óra alatt történt dolgokat is? Kérlek! Mondd el részletesen, mit láttál! Nagyon fontos nekem!

– Sokkal fontosabb, hogy azokkal törődjek, akiket tönkretettem! – szakadt ki Igorból.

-Miért? – mondta Mylitta halkan. Arvam elé térdelt, és az ölébe hajtotta a fejét. – Könnyebbé teszed nekik azt, amit nekünk tudatosan kell átélnünk. Szívesen cserélnék velük!

– Én nem! Utolsó pillanatig küzdeni akarok értük és értünk!

– Ők megöltek volna bennünket, ha ellenállunk nekik. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül!

– Nekem azonban van lelkiismeretem! – Igor arcán vörhenyes foltok égtek. – Előbb ölöm meg magamat, mint bármelyik élőlényt!

– Ez a mi sterilizált természetünk átka! – Mylitta sohasem tudott abbahagyni egy vitát.

– Vagy áldása! Én büszke vagyok rá, hogy a pusztítás helyébe a gyógyítás ösztöne épült belénk!

– Arra is büszke vagy, amit az Eridanuson műveltünk eddig?

– Nem azonosítom magam vele!

Mylitta félelmében, boldogtalanságában megint lázongott és mart.

– Igornak igaza van! – szólt közbe Tess. – Mi köze az ember morális esztétikájának ahhoz, ha tűzvészbe kerül és megég, elsodorja a szökőár, vagy lázas önkívületében kiugrik az ablakon? – Milyen hosszú ez az ametisztéj! Csak már lebukna bíborlila kínzójuk és provokátoruk a nyugati horizonton! Bár a felkelő zöld törpenaptól sem várhatnak menekvést, legfeljebb egy naphossznyi feszültségszünetet. De mire jó ez a szünet?

Igor már a bioritmus-szabályzó modelljén babrált a vezérlőpultnál. Odalépett hozzá.

– Kértelek valamire! Elhiheted, hogy nem zaklatnálak munka közben, ha nem függne az eszem épsége tőle. Túlsodródtam a tűrési határon. Nem bírom tovább idegekkel a bizonytalanságot. Tudnom kell, mit rögzített az elektronikus agy az elmúlt órákban! Valamit láttam, végigéltem minden eddigi tapasztalatomnál intenzívebben, mégse vagyok bizonyos benne, nem képzelődtem-e. Belebetegszem, ha nem segítesz rajtam! – Torkában sírás zihált.

Igor felkapta a fejét. Szeme messziről tért vissza Tesshez, s amit látott, attól megdöbbent.

– Milyen sápadt az arcod! – Ülve magához vonta. – Önző állat vagyok! A kimerültség nem mentség rá! Bocsáss meg! Mikor az elektronikus agy működni kezdett, azt hittem, legtökéletesebb krónikásunk megőrült. Összekeveri, torzítja az eseményeket. Valami lejátszódott... – hirtelen odapillantott Arvamra s az előtte térdelő Mylittára.

– Folytasd! – sürgette Tess. Igor még mindig tétovázott.

– Az elektronikus agy rögzítette, mikor Mylitta felállt, és nyújtózni kezdett a holovízió képernyője előtt! – Tess izgalmában vállon fogta a férjét. – Így volt?

-Igen!

– A haját hátrarázta. Magára feszítette köpenyét, és lassan kiment az irányítófülkéből. Egészen szokatlanul mozgott. Úgy, mint... mint valami prostituált. Kidomborodó csípőjét komikus és borzasztó módon ide-oda riszálta. Hosszúkat lépett. Egész teste vonaglott és ringott. Én követni akartam.

Arvam felemelte gyűrött, táskás szemű arcát.

– Így történt? Mondd meg nekik! – sürgette Tess a férjét.

– Így történt. – Igor vonakodva, halkan beszélt.

– Az ajtóban a navigátorba ütköztem. Magához szorított. Éreztem gyapjas szőrzetét és verejtékszagát. Az a valaki, aki ezen pillanaton innen és túl én magam vagyok, undorodott volna tőle. De az ösztönvilágom diluviális rétegeiben lappangó kikötői szajhák, a hadseregeket testükkel kiszolgáló egykori markotányosnők, utcalányok őstípusa ujjongott a csontroppantó öleléstől. Nem védekeztem. Ha a teste a nyakánál fej helyett csonkban végződik, azzal sem törődtem volna. Izmos, brutális kan volt. Az érzékeim jelezték, hogy kellek neki. S én megrészegültem tőle!

– De kibontakoztál a karjából! – Igor Tess mellébe temette az arcát.

– Meghallottuk a vércsesikolyokat valamelyik hálófülkéből. A navigátor elengedett. Különben...

– Tess! – Mylitta már ott állt mellette. – Te soha nem tettél volna olyat, ami...

Holtsápadt volt. Tess látta, hogy remeg.

– De igen, Mylitta. Miért lettem volna különb nálatok? Ember vagyok én is. Eridanus elemi erejű hatása készületlenül ért. Most már felkészültem rá. Igor! Folytasd! Kérlek!

– Bementél Arvamék hálófülkéjébe – habozva elhallgatott.

– Ott találtam Arvamot, Mylittát és Ranit. Mi történt tovább? Beszélj!

Igor lehajtotta a fejét. Homlokán ráncok torlódtak össze.

– Mintha... Rani megfojtotta volna Mylittát. Puszta kézzel. Eltörte a nyakcsigolyáját.

Arvam felugrott. Riadtan hátrálni kezdett. Szeme üldözötten pillantott Igorra, Tessre, azután Mylittára.

– Ez képtelenség! – Egyik műszerfalnak ütközött a hátával. Mi elől hátrált? Hová menekülhetett volna?

– Persze hogy képtelenség! – Igor is felállt, mintegy pánikban mentegetőzve. – A készülék meghibásodott! Mylittát Arvam a karjára emelte. Leült vele a heverőre, és ringatni kezdte. A jelenet egyszerre állóképpé merevedett. Majd újra megindult, és... visszafelé pergett az egész folyamat. Tudjátok, milyen régi trükk ez! Csak azt nem értem, miféle mozaikokból halmozta össze a rémtörténetet hozzá? Hiszen nem lehetett dokumentáció! Mylitta itt van! Él!

– Látni akarom, mit rögzített az elektronikus agy! – követelte Arvam. – Nem úgy, ahogy mondtatok! Nem képzelődő, teremtő, új cselekményváltozatokat szövő emberi elméről van szó, hanem érzékeny felvevő konstrukcióról, amely kizárólag tényeket rögzít! Eleget dolgoztam rajta! -

– Megpróbálom átkapcsolni ide az egész anyagot!

Igor az elektronikus agy központját őrző fülkébe sietett, amelynek kamerái számtalan „szemmel és füllel" vigyázták a Logosz valamennyi helyiségében végbemenő eseményeket.

Az irányítófülke holovíziós képernyői most nem álltak ellen a visszajátszott képsor közvetítésének.

Igor is visszatért hozzájuk. Feszült csendben figyelték az eseményedet.

Tess most nem iszonyodott attól, hogy újra kell élnie a cselekményt, amely a gyilkosság után állóképpé merevedett, azután abszurd trükkfelvételként visszafelé pergett. Öröm áradt el benne. Nem őrült meg. Nem fantáziált. A körülmények váltak emberi szempontból eszelősen természetellenessé. De ő már nem félt tőle. Személytelen bizonyossággal tudta, hogy az életét elvehetik, de értelméhez, erkölcsi gátrendszeréhez nem férhetnek hozzá. E független, benső derű fényében ért füléhez Mylitta halk, ziháló zokogása.

– Ne sírj! – mondta a képernyőre függesztett szemmel. – Az a fontos, hogy most mind a négyen képességeink birtokában vagyunk. Pedig odakint a bíborlila törpenap sugárzik. Olyan áramot bocsát ki magából, amely átjárja a Logoszt is. De mi valami antitoxint termeltünk ki ellene, amely közömbösíti bennünk mérgező hatását!

– Megölnek, Tess! Elpusztulunk fiatalon! Nincs olyan földi mentő expedíció, nincs olyan eszköz, amely kiszabadíthatna bennünket az űrhajónkat leláncoló eridanusi bilincsekből!

– Az nem bizonyos. Laboratóriumi felszerelésünk tökéletes. Készleteink hónapokra elegendők. Az elektronikus agy újra működik. Feljegyzett mindent. A visszafelé folyó idő fenoménjét is. – Igor előrehajolt. Keze ökölbe szorult.

Tess ismerte ezt az önmagát szuggeráló, tények ellen nyomuló konokságot a hangjában. Szavai mögött azonban bizonytalanság és üresség tátongott.

– Lehet, hogy az elektronikus agyat megtalálják egyszer, talán évezredek múlva, ahogy mi felfedeztük a földből kiemelkedő óriásfejeket a közép-amerikai őserdőben – mondta Arvam. Ő is a képernyőre meredt megbűvölten. – De én teljesen valószínűtlennek tartom!

– Teljességgel lehetetlen, hogy itt ráakadjanak! – Mylitta ide-oda ringatta magát a széken. – És ha ráakadnak? Kérdés, mit tudnának kezdeni vele? Az óriásfejek is megoldhatatlan rejtélyként bámultak vissza az emberre évszázadokig. Igor archevíziója rekonstruálta nemrég a két fantasztikus emberfajta virágzó civilizációját azon a helyen. Életterük túlságosan közel esett egymáshoz. Faji jellegük, természetük végletesen különbözött. Váltakozó hadiszerencsével vívott kisebb háborúk után egyre tökéletesebb harci eszközökkel végül oly sikeresen irtották ki egymást, hogy csak rejtélyes kultuszuk tárgyai, a kőfejek maradtak meg a vérengző emberi ostobaság néma tanúiként!

– Az elektronikus agyat sohasem fogják megtalálni az Eridanuson! – Tessben olyan feszítő határozottsággal született meg ez a bizonyosság, hogy nem tudta elhallgatni. – Csak akkor juthat emberi kézbe, ha mi visszatérünk a Cerberusra!

– Te még hiszel abban, hogy valaha kijutunk innen? -Mylitta hangja keserűen gúnyos volt.

– Nagyon kevés a reményem rá. De nem kételkedem benne, hogy a Logosz valamennyi műszerével együtt olyan kísérleti anyagot tartalmaz, amelyet meg akarnak tartani azok az... intelligenciák, akik experimentálnak velünk! Mi sem hagyjuk veszni kísérleteink eredményét!

– Ezt honnan veszed? – nézett rá Arvam.

– Logikus párhuzamnak tűnik előttem.

– A mi logikánk nem érvényes az Eridanuson! – mondta Mylitta nyersen. – Itt esetleg az okozat előzi meg az okot. Ahogy az idő is visszafelé pereg néha.

Az elektronikus agy adása befejeződött. Annál a képnél, amellyel indult. Mylitta ájultan feküdt a szőnyegen.

A képernyőkön újra megjelent a külső táj, amelyet zöldes sugárzás öntött el fokozatosan. A burjánzó eridanusi anyag őserdejéből kiemelkedett lassan a smaragdzölden égő törpenap.

Tess megkönnyebbülten hátradőlt. Szemhéja elnehezült. Most, hogy feladhatta feszült készenlétét, érezte, milyen halálosan fáradt.

– Feküdjünk le! – mormolta. – A beszéd is nehezére esett. – Valamennyiünkre ránk fér a pihenés. A zöld periódus alatt nyugodtan alhatunk.

Arvam és Mylitta felálltak. Igor nem mozdult. Tess odalépett hozzá.

– Igor! Kizsarolt idegekkel, rövidzárlatos aggyal nem jutsz előbbre a bioritmus-szabályzóval. Aludnod kell! Azok a szerencsétlenek is pihennek a folyosón! Már nem tesznek kárt sem bennünk, sem önmagukban!

Tudta, Igor szégyenkező bűntudatának is része volt abban, hogy vonakodva felállt, és követte hálófülkéjükbe.

HAJNALI LÁZ

Tess kimerültsége ellenére nehezen aludt el. A kérdés, vajon Igornak sikerül-e újra életre keltenie az üres emberhéjakat, tolakodó rovarként újra visszatért az agyába. És ha sikerül? Nem történik-e ugyanaz velük, mint régebbi sötét korokban a beteg halálraítéltekkel, akiket gondosan kigyógyítottak, mi-előtt felakasztották őket? Mylitta félelmetesen pontosan fogalmazott.

Igor is forgolódott, hánykolódott mellette. Néha érthetetlen szavakat mormolt, s egyszer élesen felkiáltott:

– Vigyázz! Ne engedd közel hozzám!

Tess aggódva lámpát gyújtott. Igor arca verejtékben fürdött, de nem volt eszméleténél. Álma nem lehetett pihentető, ahogy az övé sem volt az. Tudata percekre – vagy órákra? -homályba merült, azután újra felbukkant, de csak az ébrenlét küszöbéig jutott. Ott időzött valami sűrű közegben, amely ellen minden erejével küzdenie kellett, mintha olajban úszott volna.

Hajnalban fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt. Ha egész éjszaka követ tör, vagy zsákot cipel, nem merült volna ki ennyire. Izomláza volt. Mitől? És miért gondolkodik földi sablonokban? Éjszaka. Itt soha nincs éjszaka. Milyen költői szépséggel rezdült meg benne valamikor ez a mondat. Rettenetesen távol az idő mélységében.

Odakint megint az alkony és hajnal színei égtek. Látta a képernyőn. Ez az egyidejűség most rosszullétszerű taszítást váltott ki belőle.

Vajon mit csinálnak boldogtalan robotjaik a folyosóhajlatban? Boldogtalanok? Ők már nem azok. Etetni, itatni kell őket ezután, mint a csecsemőket. És tisztába rakni, amíg...

Amíg vége nem lesz az egésznek.

Nesztelenül lesiklott az ágyról. Igor mélyen aludt.

Rani és három társa embriópozitúrában kuporogtak a fal mellett. Felhúzott lábbal, térdükre hajtott fejjel.

Tess felemelte Rani állat. Visszahőkölt a szemétől. Ilyen kocsonyás, fénytelen ürességet még sohasem látott embernél. Halott anyja mosolygott a ravatalon, s szemrésében szelíd fény csillant. Pedig Rani „élt". Dobogott a szíve. Vert a pulzusa. Torkából egyszerre nyöszörgő hang szakadt ki. Tátogott.

Szomjas és éhes. Tess megértette. Persze. Hiszen Rani szervei működtek.

Az élelmiszer-automatánál tálcára rakott négy vitaminos tejsűrítményt, néhány piskótát és agyfrissítő plazmát tartalmazó kapszulát, azután visszatért szörnyű „kisdedeihez".

Mialatt a mohón szürcsölő, nyálzó Ranit és három társát megetette, megitatta, az életösztön és remény szívszorító csodájára gondolt, amely arra késztette, segítsen a kiégett fejű, apatikus roncsokon, akikben ijesztő gyorsasággal oszlott fel ember voltuk, tudatuk önmagukról. Bizonyosan nem pusztán azért, mert ők voltak az első emberek, akiken Igor kipróbálta javított bioritmus-szabályzó modelljét, hogy ne kelljen ölniük. Fegyverként használta ellenük, igaz. S annak bevált. Igor azonban őszintén remélte és hitte, hogy csak a romboló indulatokat köti meg bennük, kezessé válnak, minden rossz következmény nélkül. Tévedett. Az új modell ugyanazokat a tüneteket okozta a „fekete űrhajó" utasaiban, mint a megelőzők, bár túlfokozott hatása szándékos volt. Kockázatos lett volna enyhébb árammal kísérletezniük e mindenre elszánt kalandorokkal szemben. Az ametisztéj látszólag közömbösítette a bioritmus-szabályzó hatását, legalábbis részben. Az idegenek leszakadtak saját rezgésszámpórázukról. Eridanus félelmetes szenvedély energiái mozgatták őket. A bíborlila törpenap izzása olyan kohóba vezette testüket, amely még gyorsabban égette el életerejüket. Bár előbb-utóbb ugyanilyen állapotba kerültek volna Igor találmányának bomlasztó rezgéseitől. Belőle hiányzott férje lángoló hite, hazardírozó merészsége. Bizonyos, hogy ragyogó eredményei jórészt vakmerő konokságának köszönhetők. De a keserű csalódások, veszélyes kudarcok is.

Egyszerre megérezte Igor jelenlétét maga mellett. Nem akart felpillantani rá. Feszült, elgyötört arcának látványát nem tudta volna elviselni most.

Igor egy idő óta figyelhette már vesződését a tehetetlen marionettekkel, amelyek mozgatószálait hirtelen elengedte egy láthatatlan bábjátékos. Bizonyos, hogy egyedül önmagát okolja érte. Meggyőződése, hogy a négy selejt lényt, akik mégiscsak emberek voltak, ő tette nyomorékká. Ismerte gyötrő lelkiismeretfurdalás-rohamait, de azt is tudta, hogy soha nem nyugszik bele a sikertelenségbe. Nem ad fel egyetlen reménytelen ügyet sem.

– Az eridanusi körülmények lehetetlenné teszik a helyes, pontos diagnózist! – mondta anélkül, hogy felnézett volna. A navigátor száját törölgette, akinek feje féloldalra billent, és laza ajkait nem tudta összezárni.

– Tévedsz. A diagnózis egyértelmű.

Rekedt hangja milyen dühös megint. Ilyenkor befelé tombolva gyűlöli önmagát. Előfordult már, hogy ő fogta le a kezét, mikor egy elkövetett hiba miatt olyan vad erővel verte ököllel saját homlokát, hogy félt, kárt (esz az agyában.

– Az ametisztéj hatását is számításba vetted?  – Egyikünk sem lett tőle idióta! A rezgéseik szintjét túl alacsonyra, majdnem zérópontra hangoltam. Most látom,  micsoda megbocsáthatatlan tévedés volt ilyen ösztön– és indulattöltésű Neander-völgyieknél! Úgy szökkent a másik végletbe elfojtott, megkötött energiájuk, mint lefeszített, azután teljes erővel visszacsapódó acélrúd. Az egész szervezetünk gyökerét megrázó rengéshez a lila törpenap csak hozzáadott egy lapáttal!

– Azt kellett tenned, amit tettél! Vagy nem indítottak támadást ellenünk? Nem tartottunk joggal tőlük? A tesztjeik szerint hidegvérű gyilkosok, mindenre elszánt bűnözők voltak!

– Nem érted, hogy én akkor sem ölhetek a bioritmus-szabályzóval? Most már nincs fegyverük! Éppolyan csapdába esett foglyok, mint mi! Emberek! – Sarkon fordult, és az irányítófülke felé rohant.

Az idegenek szeme sem rebbent Igor emelt hangjára. De Mylitta és Arvam meghallották.

– Mi történt? – kérdezte Mylitta nyugtalanul.

– Igor meg akarja gyógyítani őket. A bioritmus-szabályzót nyaggatja.

Mylitta segített neki Ranit a fürdőfülkébe támogatni. Arvam a navigátort próbálta lábra állítani.

Rani feszes, izmos teste, nagy, darabos vonású arca annyira elpetyhüdt, mintha egyetlen nap alatt évtizedeket öregedett volna. Súlyos volt, mint egy zsák. Térde berogyott. Bőre sárgásan gyűrődött kezük alatt, mikor a tus alá cipelték. A szükségét sem tudta tartani.

– Már csak azért sem bánnám, ha Igor legalább az anyagcsere-kontrolijukat rendbe hozná! Tőlem egyébként hülyék maradhatnak életük végéig! – Mylitta összerázkódott az undortól.

Furcsa, hogy én nem irtózom tőle. Sajnálom – gondolta Tess. Jó, hogy nem tud megalázó állapotáról. Szörnyű lehet ilyen tehetetlen, kiszolgáltatott embernek lenni!

Ranit tisztába rakták. Könnyű „csecsemőnadrágot" adtak rá, amelyet szkafanderük alatt viseltek, ha külső javításokat kellett végezniük az űrben. A levegőt kicserélték a fürdőfülkében és a folyosón is.

Arvamról csurgott a veríték, míg ellátta a három zsákállatként vegetáló roncsot.

– Erre nem vállalkozom többé! Most már így élnek vagy halnak a saját piszkukban! – Besietett külön fürdőfülkéjébe. Mylitta követte.

Tess hosszan csurgatta magára a langyos, tiszta vizet a tusolóban. Haját sem védte. Úgy érezte, tetőtől talpig bemocskolódott. Hunyt szemű arcát a szórórózsa felé emelve szívébe sajdult, védett életének milyen természetes része volt a higiénia és illat kultusza. Most pedig utolsó tartalékait fogyasztja a Cerberus ajándékának, a víznek és levegőnek. Hiszen a Logoszt légmentesen zárva kellett tartaniuk az ellenséges közegben. S ha valameddig még küzdenek is létükért, előbb-utóbb korlátozniuk kell víz– és élelmiszer-felhasználásukat. Persze az is lehet, hogy nem fenyegeti őket ilyen probléma, mert az „idegen hatalmak" valami egészen más és közeli „végső megoldást" tartogatnak számukra. Az Eridanuson sem a közelmúltjuknak, sem jelenüknek, de jövőjüknek sincs semmiféle emberi mértékkel kiszámítható logikája.

Mylittát a folyosón találta, az ülve a falnak támasztott idegenek mellett.

– Igor állított ide, hogy figyeljem őket! – suttogta kedvetlenül. – Egy csomó új rezgésváltozatot próbál ki, hátha megtáltosodnak tőle!

– De hiszen az ő képernyője is mutatja őket valamennyi szervi működésükkel együtt! – szaladt ki Tess száján, azután rögtön megbánta, mert Mylitta nevetni kezdett. Nem akarta Igort nevetségessé tenni.

– Tudod, milyen csökönyös és fanatikus! Azonkívül naiv is, amikor az oszcillátorról van szó! – Nyomasztó helyzetük hamar elhervasztotta Mylitta arcán a mosolyt. – Azt képzeli, egyszerre, hipp-hopp, megelevenednek a bioritmus-szabályzó rezgéseitől, és hirtelen futni kezdenek. Vagy táncra perdülnek! Szerintem az én üres szkafanderem előbb kap rángógörcsöt, mint ezek az eleven hullák itt! A bőrük olyan hideg, mint a kígyóké! Nem hallanak. Nem látnak. Mozdulni sem tudnak. Félek a szemüktől. Te nem?

– Nem! – mondta Tess, pedig ez sem volt igaz. Ő is borzadt a homályos, alvadt tükröktől, amelyek mögött már az öntudat szikrája sem csillant.

– Menj csak be az irányítófülkébe. Én majd őrködöm helyetted! – Egyedül akarta viselni Igor kísérleteinek következményeit.

– Szívesen maradok veled! – tört ki Mylittából váratlan melegséggel. Átkarolta Tess vállát. Szemébe könnyek gyűltek.

– Tudom. – Rámosolygott barátnőjére. – Én is szívesen vagyok veled. De nem itt. Majd később beszélgetünk! – Különös, most Mylittából fakadnak fel minduntalan a „Melissa-nedvek". Fél. A hisztéria határán retteg, és sajnálja önmagát.

– Egészen bizonyos, hogy nem találod nyomasztónak a közelségüket? – szemével a „fekete űrhajó" személyzete felé intett.

– Egészen bizonyos.

Mylitta arcon csókolta, azután az irányítófülke felé sietett hosszú, könnyed lépteivel; csaknem futott az ajtóig.

Mennyire megkönnyebbült! – suhant át Tess agyán. Ő is leült a szőnyegre, de elfordulva azoktól, akik emberi lények voltak valamikor. Dermesztő hüllőhideg áradt belőlük, ami rosszabb volt, mint ha halottak mellett virrasztott volna. Legalábbis azt hitte, virraszt a rezzenés nélküli némaságban, pedig elszunnyadhatott.

Lehunyt szemén is átsütő, forró, harsány fény riasztotta fel. Haját, egész testét ametisztszínű huzat borzolta. Szeme káprázott, alig látott első pillanatban. Honnan tört be ez a légáramlás a folyosóba?

A Logosz ajtaja tárva-nyitva állt. És a folyosó üres volt.

Hová lettek a „fekete űrhajó" utasai?

Az ajtóhoz rohant, hogy bezárja. De már nem lehetett az elektronikus automatával a falból a helyére csúsztatni. Meg se mozdult.

Látható mozgással vastag, üvegesen áttetsző, lila csápok nyomultak be a nyíláson, amelyekből egyre újabb elágazások nyúltak ki. Vastagon körülszőtték, eltorlaszolták az ajtókeretet, beömlöttek a folyosóba. Felkúsztak a falakra.

Tess hátrálni kezdett. Úgy érezte, a mohón kígyózó, robbanva szaporodó csápok ragadozókarmokként feléje tapogatóznak, őt akarják megragadni.

Hosszan felsikoltott, és az irányítófülke felé rohant. Az ajtó belülről zárva volt. Dörömbölni kezdett rajta.

– Nyissátok ki! Én vagyok! Tess! Segítség! – zokogta. Az ajtón rés nyílt, és ő beesett rajta. Igor fogta fel, mert összeesett.

Eszméletlensége nem tartott soká. Egy karosszékbe ültették, de Igor előtte térdelt és átfogta, hogy le ne csússzon a földre.

– Már jól vagyok – mondta halkan, és kiegyenesedett. Megmarkolta a karosszék támláját, mert forgott vele a fülke.

Igor visszaült a saját karosszékébe. Mind a három társa komoly, nyugodt, szinte ünnepélyes volt.

Tess hirtelen szavak nélkül is megértette, miért. Egyszerre ő is bekapcsolódott érzéseik áramkörébe. Már egyikük sem félt, mert nem reméltek. Egyetlen lehetőségük maradt. S a legrosszabb is jobb volt a körülmények túlerejével való kilátástalan küzdelemnél. Feladták a harcot. De ők maguk választották meg a befejezés feltételeit.

A képernyők mind éltek. Semleges közönnyel, saját sorsától rohamosan távolodva tudta nézni a külső táj lila árnyalatai között lejátszódó drámát. A csavarodó, hullámzó formákból kinövekvő csápok úgy forgatták, dobálták a négy csecsemőnadrágos figurát, mint gyerekek a labdát. A tehetetlen emberhüvelyek elmerültek és előbukkantak az eridanusi vegetáció – vagy fauna? – örvényéből. A levegőbe pattantak, újra visszazuhantak a ruganyos hálóba. A rájuk csavarodó indák egyre tovább hajították őket – mind közelebb az óceánban ringó moszatkötegek közül éles sugárnyalábokat kibocsátó teleszkópszemek felé.

– Megakadályozhattam volna, hogy kinyissák az ajtót? – kérdezte Tess.

– Nem – mondta Igor. – Egy másodperc töredéke alatt történt. Ügyes bábjátékos rángatta őket tervszerűen, ravaszul és a lecsapó villám gyorsaságával. Mikor Rani megmozdult, lecsúszott a szőnyegre, láttam persze a képernyőn, de azt hittem, sikerült létrehoznom a kapcsolatot az idegközpontjával. Én nem hagyhattam ott a készüléket. Láttam, hogy te elaludtál a szőnyegen kuporogva. Arvamot kértem meg, nézzep ki hozzájuk, de mire az ajtóhoz ért...

– Rani úgy kúszott az ajtóig, mint egy kobra  – vette át a szót Mylitta. Hangja tárgyilagos volt és szokatlanul szelíd.

– A keze is támadó hüllőként csapott a nyitótárcsára. Azután felugrott. Három társa a pattanó rugó lendületével rándult talpra, és tolongva követte. Egyszerre zuhantak a kívül várakozó csápok, indák csapdájába.

– Senki sem akadályozhatta meg. – Arvam is halkan beszélt, mintha súlyos beteg volna a szobában.

– Most legalább látjuk, milyen sorsot szánnak nekünk eridanusi rabtartóink – állapította meg Mylitta. Az ő szavaiban sem pendült él ezúttal.

– Mégsem volt hiábavaló, ami történik velünk! – Egyedül Tess emelte fel a hangját szándéka ellenére, de megint az agyát bénító hatással kellett küzdenie, hogy kimondhassa, amit gondol. A képernyőkön pergő rémdrámához sem neki, sem a többi emberi lénynek az Eridanuson, Terrán vagy Cerberuson nem volt már semmi köze. – Anyabolygónkon a mesterséges holdak közvetítésével látják a mi kudarcunkat. Hiszem, hogy felrázza őket! Megtanulják vállalni a Földet véres múltjával, jelene tévedéseivel együtt! Kozmikus nosztalgiájuk nem szakítja el köldökzsinórjukat saját létfeltételeiktől. Pusztulásunk beléjük égeti a bizonyosságot, hogy nem idegen planétákon, hanem a mi gyönyörű, kék csillagunkon kell élhető életet teremtenünk. A Föld beteg. Kórságait magunk okoztuk. Nekünk kell leküzdenünk őket. Megvannak az eszközeink hozzá! – A szó a torkán akadt. Egy nagykép közel hozta hozzájuk Rani rémült arcát, tágra nyílt szemét, sikongó száját; hangját azonban elnyomta az élesen sivító, csipogó üveghangok dobhártyarepesztő lármája, amelyet a csapongva röpködő, lila ékkövekként szikrázó rovarszemek bocsátottak ki.

Rani tudta, mi történik vele! Tess eltakarta a szemét.

– Már elkészítettem a négy kapszulát – mondta Arvam.

– Nem várunk tovább!

Senki sem mondott ellent neki.

Tess, tenyerében a kapszulával, rámosolygott Igorra. Egyedül őt látta. Szemük összekapcsolódott, s ez több volt minden testi ölelésnél. Különvalóságuk megszűnt.

„Liebestod" – egymásba hálás, mondta vagy csak gondolta? Egész lényében hűs, oldott nyugalom áradt el; olyanfajta boldogság, amelyet sohasem ismert, s létük zárópontján kívül nem ismerhetett volna meg soha. Minden együttes örömük, élményük, gyermekségük, pubertásos lángolásuk, testi, lelki, szellemi élményük felizzott a múlt és jövő nélküli jelen örökkévalóságában.

Ámultan tudta egyszerre, hogy összetartozásuk legnagyobb kérdése oldódik meg most. Egyszerre történik meg az, amit egyetlen halandó sem kerülhet el. Nem kell meggyászolniuk a másikat. A halálban is eggyé válnak.

Egyszerre csúsztatták szájukba a kapszulát. Kicsi volt és síkos. Alig érezte, mikor nyelte le.

Még hallotta Mylitta kérdését:

– Bizonyos vagy benne, hogy az adagolás... Arvam válaszának töredéke is elért az agyáig:

– Eridanusi adag. Több, mint...

Tudata egészen apró szilánkká szűkült. Ringató erő emelte magához szelíd dajkaként. Mintha dúdolt volna. Anya ringatta így gyerekkorában. Ezüstös, duruzsoló hangon énekelt a fülébe csupa borzongató kedveset. Selymes, kék, suhogó szavakat. Lázt borogató s betűket. Anya színes gyertyákat gyújtott neki születésnapjára. Szerette az égő kis lángfejeket. Mikor ő elfújta, anya megnedvesített két ujjával kioltotta az izzó kanócot is, hogy ne füstöljön. Most is élvezi a sercenését, kssz...

Puha sötétség.

Halvány feszültség zérópontján egyensúlyozott. Valamiféle közlések jutottak el tudatába. Nem. Nem az ő tudatába. Egy léten kívüli valakiébe, aki hallhatón túlra hallgatózik. Vírusviszonylatból. Nem engedheti beszivárogni az ént a nem énbe. Csak AZ van. Nyitott teljesség. A tartalom saját gondolatai burkába ömlik, de özönvízként átcsordul rajtuk. Titáni jelenlétérzete növekszik. Nem szabad megriadni e kiterjedések átfoghatatlan arányaitól. A kíváncsi izgalom személyessé zár. Rövidzárlat. Tartania kell e határállapotot. Csillogó permetcsepp olt ki lénye gyökerében minden félelmet és sajgást. Öröm rezgő tűhegye villan. Vagy csipeszé? Tégelyben mikroorganizmusok nyüzsögnek. Génsebészet. Kit vagy mit manipulálnak? Mindegy. A formula pozitív és erős. Óriási távlatokból szavak verődnek vissza, mintha koponyája belül mérhetetlen dómmá változott volna. Párbeszéd?

„– Nyirok– és idegrendszer rendben. A vérkeringés zavartalan.

– Toxikus hatás?

– Megszűnt.

– Psziché?

– Teljes intenzitású.

-Agy?

– A sugárzás elérte a ganglionokat. Gyakorlatilag kimeríthetetlen ideonmáglyák.

– Vajon négy mikroszubjektum erkölcsi katarzisa elegendő-e a megbízható láncreakció elindításához?

– Az egész Terrát beoltja. Sokszor egyetlen génkód elegendő volt hozzá, hogy pozitív irányt adjon egész terresztriális korszakok fejlődésének."

Megint a személyes érdekeltség rezzenése. Ne! Tiltakozása lézerként fúródott a parányi gondolatbuborékba, s tudata újra hatalmas dimenziókba tágult. Képzeletterében egy pillanat töredék részében felvillant négy egymás mellett nyújtózó, eszméletlen test. Mylitta. Igor. Arvam. Önmagát is kívülről látta. A kép azután felhőként szétoszlott.

Emlékezete mélyéről Beethoven IX. szimfóniájának örömhimnusza szakadozott fel. Egzaltáció forrt benne szúró édességgel. Tüzet visznek. Gyógyító kódot mentenek át az agyukban. Terrának.

Hirtelen megzavarodott. Öncsalás. Méreghatás. Agónia. Azért véli tudni egyszerre mindannak az értelmét, ami történt és történni fog. Megrendítő élességgel tisztán látja. De miért közölték volna éppen vele, egy „mikroszubjektummal" nem földi formátumú entitások, hogy az Eridanusra nincs szükség többé? Feladatát betöltötte. Felrobban? Nem. Eltűnik a Naprendszerből. Visszatér... vagy visszaemelik?... a megaközpont rejtélyes megfigyelőgócába a manipulátorral, amellyel...

Nevetséges, emberi képzetek!

Visszaszámlálnak?

,,– Indíts!"

Arvam kiáltotta ezt, vagy Igor? Egyik sem. Ők már nem élnek.

Az is vágykép, hogy elengedik őket. Pedig látja valahol mélyen az agyában apró, éles, holovíziós folyamatként, ahogy űrhajójukról mintegy ismeretlen sav hatására kioldódnak, összezsugorodnak a zöldeslila, üveges karmok bilincsei. Vízió. Az űrhajó kiszökken tűzfészkéből, és lángcsóvát húzva felröppen az idegen pokolból. Csodálatos érzés. Euthanasia. A teljes kilobbanás előtti eksztázis. Szabad és boldog. Már nem akar semmit, csak ezt a tökéletességet. Ne társuljon hozzá kép. Nincs több kérdése. Reménye sem. Emlékei elfogytak. Üres. Nem önmagával, a Mindennel telített. A körvonalak megszűntek. A kötés kötetlenné bomlott. Kiben? Tess nincs többé. Tess halott. Nincs hol és mikor. Hűs, édes kékség. Anya mondta halála előtt: „Én már senki vagyok." Apa a.súlytalanság állapotában pusztult el a tébolydában.

Vigyázat! Ezek már emlékek. Nevek. Képek. És érzetek.

Igor a hátához simulva fekszik. Véráramuk közös. A szívük együtt lüktet. Ne!... A lüktetés valami. Hő. Mozgás.

Nem akarja, hogy fény vetüljön lehunyt szemébe. A fény árnyékot vet.

Már nem bírja eltorlaszolni a váltakozó fényjáték derengését. Akkor sem, ha szemét összeszorítja.

Igor karja a vállán nyugszik. Alig van súlya, mégis érzi tőle a testét. Pedig már nincs teste. Az amputáltak még sokáig érzik levágott végtagjukat. Viszket és fáj nekik.

Mind a négyen bevették a kapszulát. „Eridanusi adag" -mondta Arvam.

Rémület szúrt bele hirtelen. Arvam kitűnő vegyész, de hátha a mérgek is másképp hatnak ott, ahol az időfolyó visszafelé folyik?

Szeme kipattant. A teorit ablakon át az űr fekete bársonyára pillantott. Ismerős csillagképek szolarizáltak távol, de...

Telehold óriási tányérján túl a Cerberus fénygyöngysora csillogott. Felült. Igor karja lesiklott róla.

– Mi történt? – dadogta álomittasan.

– A Cerberus! – zihálta sírva-nevetve. Az ablakhoz futott. Igor is követte. Nem tudta, ő didereg-e, ahogy férje átfogja, vagy Igor karja remeg a vállán.

– Mylitta! Arvam! Szólni kell nekik, hátha...

A folyosón találkoztak, az irányítófülke előtt. Felindultságuk nem fért szavakba.

Betódultak a fülkébe. Arvam és Igor a vezérlőpulthoz siettek.

Az élő képernyőn ugyanaz a kép villódzott, amelyet a teorit ablakokon láttak.

A Logosz közeledett a Cerberushoz. Az automatikus vezérlőberendezések pontosan tartották az irányt.

– Hazamegyünk! – suttogta Tess kábultan. Még mindig nem merte magához engedni a gondolatot, hogy megmenekültek.

– Élünk! – kiáltotta Mylitta zokogva. – Élünk! Hívjátok a Cerberust!

– Mit mondunk nekik először? – Tess révetegen a homlokához nyúlt.

Mylitta megállíthatatlanul sírt és kacagott egyszerre.

– Hallgass! – szólt rá erélyesen. Saját hangjától elpattant a burok a valóság és közötte. – Mit szól majd Balin, ha ilyen hiénaüvöltéssel köszöntöd?

Mylitta meghökkenve elhallgatott egy pillanatra.

– Semmit! – mondta könnyektől nedves, örömtől sugárzó arccal. – Hiszen ismer! Úgyis megtudja az elektronikus agytól, micsoda disznóságokat művelt velünk a kóbor csillag a pokollá vált édenben!

– Itt vagyunk! Ez a lényeg! Nem? – szólt hátra Arvam a régi ingerültséggel. – Azt hiszed, magunktól szabadultunk meg? Mi öngyilkosok lettünk! De a halálunk sem kellett nekik!

– Szerintem kiköptek bennünket! – Mylitta önmaga volt megint. – Nem csodálkozom rajta! Én is azt tettem volna a helyükben egy ilyen önpusztító, veszedelmes vírusteleppel!

– Vagy jobb sorsra érdemes életcsírákkal, amelyekben megvan tévedéseik felismerésének képessége. Fejlődni és akarni tudnak! – mondta Tess. Az erkölcsi ellenállás derengő rádiumára gondolt lényük gyökerében, amely már öngyilkosságuk előtt elszigetelte őket az ametisztéj fertőző ösztönpestisétől.

Nem tudott kételkedni benne, hogy e katarzis nélkül ők is Raniék sorsára jutnak. De bennük a sokkhatások sorozatában kitermelődött valami vakcina, amelynek következtében rejtélyes, megakozmoszbeli megfigyelőik „pozitív formulát" helyeztek agyukba. Lehet persze, sőt valószínű, hogy amit átélni vélt, nem egyéb, mint a méreg delíriumában fogant rögeszme. Mert kik ezek a „megfigyelők"? És ha azok, akik vagy amik, miért lett volna gyógyító céljuk éppen négy, vírusnyi, földi paránnyal? Mégis. Ők itt vannak. Értelmüket meghaladó, felfoghatatlan módon megmenekültek. – A „fekete űrhajó" személyzetét miért nem küldték vissza? Megtehették volna!

– Ha visszajátsszuk az elektronikus agy hang– és képdokumentációját, megtudjuk, mi történt valójában az utolsó napokban, amíg mi eszméletlenek voltunk! – Igor hangját oldott öröm színezte át.

– Vagy nem tudjuk meg soha! – jelentette ki Mylitta, és hátrarázta fekete sörényét.

Nem tudjuk meg soha! – visszhangzott Tessben. Mi nem eszméletlenek voltunk Eridanuson, hanem halottak. Éppúgy, ahogy Mylitta nyakcsigolyája eltört Rani fojtogató ujjai alatt. Ezt az elektronikus agy is rögzítette. Barátnője azután újra életre támadt az idegen bolygóídő visszafelé pergő dimenziójában. Ki tudja ezek után, mi a lehetséges, és mi a lehetetlen? Hogyan érthetné meg egy „mikroszubjektum" titáni kísérletezők manipulációinak mibenlétét, ha azok lényege és formátuma messze túlnövekszik az emberi megismerés határain? Egy bizonyos. Tudatuk gazdagodott, széttágult tapasztalataik feszítőerejétől. S agyukban „pozitív" formulaként valóban magukkal viszik anyabolygójukra a meggyőződést, hogy merre vezet és milyen irányban nincs járható út az ember számára.

A képernyőn megjelent Balin ráncoktól barázdált, öreg arca. Fejét ritkás, fehér haj repdeste körül. Homlokát szigorú ráncokba vonta, de szeme mosolygott, s szokatlanul kipirult a megindültságtól.

-Végre! – mondta zsörtölődve, de hangja megremegett. – Már azt hittük, olyan jól szórakoznak új csillagukon, hogy teljesen megfelejtkeztek a Cerberusról! Készüljenek a leszállásra!

HU ISSN 0324-5225 ISBN 963 211 538 4

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató

Alföldi Nyomda (6676.66-15-2), Debrecen, 1983

Felelős vezető: Benkő István igazgató

Felelős szerkesztő: Fazekas László

Szakmailag ellenőrizte: Funk Miklós

Műszaki vezető: Haás Pál

Képszerkesztő: Szecskó Tamás

Műszaki szerkesztő: Beszédes Natasa

73 000 példány. Terjedelem: 9,33 (A/5) ív, IF 4667